Fülszöveg

Rejtőt betegen hurcolták el a nagykátai katonakórházból egy büntetőszázadba. Bevonulása előtt még megírta személyes jajkiáltványát: Az utolsó szó jogán című regényt, aminek mottója rejtői: "A tornádóban panaszkodik, kidőlt ősfák alatt, egy lehullott, elsárgult, hervadt, nyílt levél". Rejtő Jenő ars poeticájában így ír: "Én költő vagyok - költő, mint Leonardo, de nekem talán Mona Lisám se lesz, Utolsó vacsorám sem lesz, pedig én is csak olyan költő vagyok, mint Leonardo, akinek a feje meg volt mérgezve számokkal és mértani haladványokkal. Nagyon szeretem Leonardót. Ha nézek egy hajót, ahogy este végigmegy a Dunán, és a legszebb hangulatban az jut eszembe, hogy Einstein szerint én másképp látom... Komplikált koordinátarendszerek összekeverednek a kis hajólámpákkal, ilyenkor nagyon szeretem Leonardót, aki az Apokalipszis végtelen óceánján úszó tetemeknél vigyázott, hogy a beesési szög egyenlő legyen a visszaverődési szöggel... A logikának és az intuíciónak ez a különös kontrasztja nagyon kevés emberben van meg, és többnyire azok nagyon érzékenyek és nagyon szerencsétlenek... Igyekeztem, hogy a humoron és a drámán felül az életből is adjak valamit, nem sokat, csak annyit, amennyit egy operettlibrettóban mint csempészárut elhelyezhet a szerző... Az élet egy különös színpad, amelynek meglehetősen zavaros célja és furcsa repertoárja van. Mi a leghőbb vágyam? Az, amit a költő kíván: Egyszer életemben végre jól kialudjam magamat..."