MAGYAR VIRTUS

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 3.0 Unported (CC BY-SA 3.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/3.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2014
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-615-5433-24-5 (online)
MEK-12646

Pál György tulesvén a katonasoron, czibilbe vágta magát: ugy ment szeretőjéhez bucsuzkodni.

Az éppen ebédet főzött, könycseppjeivel sózván az uraság levesét, de a mint a «lieber Schatz»-át (mert Gráczban vagyunk ám és nem Kecskeméten) meglátta, megtörölte szépen a szemét és hozzásimult.

Pál György átkarolta Kati derekát és magyar módra magához szoritotta a leányt. A csontjai kissé ropogtak, a lélegzete is elállt egy kicsit, de azért jól esett Katinak az ölelés.

Minden stájer leánynak igy esik az jól, akár német, akár tót a fajtája. Innen van, hogy valamennyi magyar bakát igyekszik magának szeretőül kaparintani. Mert az ő atyjokfiai csak simogatnak, czirógatnak, legfeljebb, hogy oldalbalökik szeretőjüket a nagyujjukkal, ha már nagy fokra hágott a lelkesedésük.

Pál György egy adag rostélyost kapott Katijától. Azt el is fogyasztotta jóizüen. Aztán fölkelt és mereven maga elé bámult. Bucsuzni kellett, hát elfacsarodott a szive.

A szegény Kati zokogott és kezeibe temette arczát. Pál György pedig kivett kabátja zsebéből egy csomagot és annak tartalmát szépen kirakta az ablak párkányára: egy Jézus Krisztust, egy Szűz Máriát, egy ezüst gyürüt és egy selyem kezkenőt. Aztán megvakarta fületövét, lehámozta Kati arczáról annak egyik kezét és egy pillanatig a magáéban tartotta.

- Ik danke die Rostbratli, Kati, - ezek voltak utolsó szavai, aztán kifordult a konyhából.

Kati már üvöltött akkor és csókolgatta a szentképet. De a gyürüt azért fölhuzta ujjára és a selyemkendőt is megnézegette.

Igy bucsuzott el Pál György két éven át hű szeretőjétől. Azaz a lépcsőházban még elkáromkodta magát, mert egy könycsepp tolakodott a szeme pillájára. Ez még hozzátartozott a bucsuzáshoz, - a könycsepp is, a káromkodás is.

Ennekutána arra határozta el magát Pál György, hogy berug. (Rozántul csak nem mehet haza!) De meg sok is volt az ő keserüsége az öröme mellett, hát arra is kellett egyet innia.

Keserüsége a Kati bánata volt, öröme pedig, hogy nemsokára meglátja az ő édes szülőjét, özvegy öreg anyját. A Márisnak nem nagyon örült, azt nagyon vékonylotta Kati után, hanem azért - becsület a becsület, - hát elveszi, mert várt rá...

Elhangzott a jelző harangszó. Kettőt-hármat prüszkölt a masina, aztán elkezdett szabályosan zakatolni. Vitte Pál Györgyöt az édes szülőjéhez: Kajászó-Szent-Andrásra.

- Hogy van, édes szülém, szentem? - kérdezte György az anyját és azonmód kikezdte a turóslepényt.

Az öreg asszonyka megbámulta óriás szelidképü fiát és ugy meg volt hatva és olyan büszke volt rá, hogy alig mert hozzányulni.

A Máris is ott pironkodott és köténye csücskével eltakarta jobb szemét, csak a ballal nézte az ő mátkását. A mátkása azonban jól szemügyre vette a leányt, elülről, hátulról és a turóslepényéből leszakitott számára egy jókora darabot. Csak aztán csipett egyet gömbölyü karján, - nem másutt, mert sok népek voltak az állomáson - és megelégedésének ekképpen adott kifejezést:

Mert a Máris csakugyan megerősödött ám. Csak ugy feszült vállán a pruszlik és formásan pörgött csipője hintázásától a kabátja.

- Ne izéljen már, van arra még idő, - pironkodott Máris boldogan és egész közelébe került jegyesének.

A pap kocsisa, Aranyi Ferkó megismerte Pál Györgyöt, már a Marisnál fogva is, a ki három évig várt rá.

Máris büszkén simult óriás mátkásához, ugy hálálkodott neki a rangos lakziért...

A lakzi meglett. Ráment Pali Gyuri huszonnyolcz pengője. Ennyi maradt meg neki ugyanis abból a harminczötből, a mit katonáéknál összespórolt. Mert tudnivaló, hogy káplár volt Pali Gyuri. A sarzsinak pedig már félre lehet tenni a lénungjából, ha nem italos.

Tehát a lakzi megvolt. Három napos volt. Az emberfia mind berugott, valahány volt és a fehérnép szabályszerüen kisirta szemét. Az illem ugyanis ugy hozza magával, hogy a sirató anyával együtt sirasson valamennyi fehérszemély.

Csak ház nem volt még, a hová Pali Gyuri (otthon már csak az a neve) az asszonyát vigye.

Mert kelengye - az volt bőven. Máris egy dunyhát és két párnát kapott a házhoz, meg négy fazekat és két kést. A Pali Gyuri édes szülője asztalt adott és két széket; két villát a két késhez és egy ágyat a dunnához.

No hát ez éppen elég kelengyének: van mibe főzni és van mivel megenni, ha van mit és ha van hol.

Parádés kocsis lett Pali Gyuriból a Smudli bárónál. És ennélfogva még czifra libériát is kapott, nemhogy külön szobát.

Máris ennek folytán óriás kontyoskendőt kötött a fejebubjára, mert rangjához ugy illett, hogy reprezentáljon. (Egy parádéskocsisné nem járhat ugy, mint egy kanászné.)

Ettőlfogva Pali Gyuri kikérte magának, hogy akár Palizzák, akár Gyurizzák a népek. Mert hiába, elkényesedik az ember a bakon. És Pál Gyuri ugy elkényesedett, hogy már szóba sem állt akárkivel. Az amerikánusokkal (a kik Amerikát megjárták) szeretett főképpen beszédbe ereszkedni. Azok világlátott emberek, ő is. (Mert ha nagy is Amerika, de Grácz se kutya.) Azok uri ruhába járnak és óralánczuk van, ha nincs is hozzá órájuk. Ő is uras ruhába jár és ha nincs is óraláncza, de van egy pántlikás kalapja, a min olyan darutoll kevélykedik, hogy többet ér egy óraláncznál...

Rangos jó élete volt hát Pál Györgynek mindaddig, mig bele nem bujt a nagyravágyás ördöge.

De belebujt. Hamar megunta a szolgálatot. Keserü volt neki a más kenyere. A magáéból szeretett volna enni.

- Olyan legény, mint te, három év alatt szerez Amerikában egy telekre valót. Ha neked volnék, oldalba rugnám a szolgálatot. Nem való az, hogy ilyen emberrel parancsoljanak.

Erre szót se szólt György kocsis, hanem elkezdett takarékoskodni. Olyképpen, hogy félretette a borravalókat és a fizetését. (A felesége hagy ruházkodjék a tojás árából és a csirkék után.)

De miután az igy nagyon lassan ment, hát bizony meglopta a lovait. Négy liter helyett csak hármat adott nekik egy etetésre, a negyediket félretette és a mikor összegyült egy köbölre való, eladta Ábinak, a kinek egy ilyenfajta üzlete volt, hasonló klientelával.

- A keserves áldóját annak a bitang mivoltomnak, Tüzes! megloplak, büntesse meg Isten a kezemet! No de majd megszolgálom neked is, a gazdádnak is egyszer, mert tudom, hogy mi a becsület...

Azt is szerzett Ábi. Hamis volt, de az mindegy: Amerikában ugy sem ismerik meg.

- Ez már beszéd. Kétezerért várok, de hát honnan keritesz te annyi pénzt?

- Igyál magad. Ne, itt van két hatos foglaló, most többet nem adok, mert kell a pénz.

Igy foglalta le Pál György két hatossal a Csahos kvártáját. - Aztán neki indult Amerikának.

- Lehet. Mehetsz. Ha rosszul megy dolgod, visszafogadlak. Jó kocsis voltál és becsületes cseléd.

Arczába szökött Pál Györgynek a vére a meg nem érdemlett elismerésre: összeharapta ajkait.

- Áldja meg a jó Isten a méltóságos urat! - leszolgálom, a mivel vétettem.

Szép gömbölyü menyecskéje épen kenyeret dagasztott és olyan piros volt az arcza, mint a kontykendője.

- Mondd csak még egyszer, Máris! - fenyegeti asszonyát a férfi és vérbeszaladt a szeme.

Erre aztán az következett, hogy addig verte Pál György viruló menyecskéjét, a mig az vissza nem szítta a fenyegetését. Már alázatosan és engedelmesen követte őt anyósa házához és versenyt sirt azzal a bucsuzáskor.

De azért Pál György jónak látta megismételni a verést az anyai háznál is, hogy valahogy eltartson az emléke két évig: a mig ő oda lesz Amerikában. De bizony csak két hónapig tartott az emléke! Addigra kiverte azt Máris fejéből az Ábi fia, Moskó.

...Pál György nyakába kanyaritotta szeredását, belerakta azt, a mi bele való: egy mézeskalács-szivről lefejtett tükröt (a jót otthon hagyta), a bajuszpedrőt, egy inget és egy pár kiló szalonnát, - ugy indult utnak Amerika felé, a czifra libériában és darutollas kalappal a fején.

Hamburgban nem nagyon vetettek rá ügyet az emberek, - mert van ott százféle népség, a világ minden tájáról. De a hajón már közfigyelem tárgyává lett György, különösen a mióta megemelintett egy hatmázsás hordót, csak ugy kiváncsiságból, hogy mi lehet benne.

Spitz ur, a kisérőjük (mert huszan mentek Magyarországból) figyelmeztette Györgyöt, hogy tilos a tárgyakhoz nyulni, - de György nem hitt neki, hát mindent összebabrált, a mi csak kezeügyébe akadt és olyan volt, a mit még nem látott Gráczban se. Ilyen volt egyebek között egy hosszu rézhenger, a mire Spitz azt mondta, hogy az olyan openkukker, a mivel a csillagokat vizsgálják.

György dühös pillantásokat lövelt Spitzre, (őt ugyan ne tegye bolonddá senki!) aztán megmarkolta a rézhengert, ugy nézett a boldogabb végébe.

- Végig lyuk ez, e. m. a. f. - mondta és letette a rezet, a mi csakugyan nem volt egyéb egy üres hengernél. De nyomott egy métermázsát, hát szörnyen megbámulták György ur csillagvizsgálását az utasok.

A kapitány, egy joviális kövér német ur is látta a tüneményes erejü ember mutatványát és szóba ereszkedett vele, illetve inkább mimikába, miután nem tudott magyarul.

- Magyar vagyok, - döbröczöni vidéki, - kocsis vónék, - hogy éhes vagyok-e? Nem biz a, csak szomjas. - És elkezdett gargalizálni, a mit már a kapitány is megérthetett, mert egy jókora edényben bort hozatott Györgynek, miután jóizüen kinevette magát.

György komoly maradt és csodálkozott, hogy mi van ezen nevetni való. De azért nem haragudott meg a kapitányra, hanem inkább kiitta a borát, még pedig egy hajtásra. Azután egy nagyot lélegzett, elkrákogta magát, mert nagyon jól esett neki az ital. És végül kezét is nyujtja a kapitánynak köszönet fejében. De nehogy adósa maradjon a németjének, megkinálta őt egy ökölnyi paprikás szalonnával.

A jó kapitány leszelt belőle egy darabkát, hogy majd legyűri valahogy udvariasságból, de nem is kellett nagyon erőlködnie, mert bizony jól esett neki.

Ezóta rendszeres csereüzlet fejlődött ki György és a kapitány között. György két liter bort kapott ebédre a kapitánytól, a kapitány ellenben egy ujjnyi szalonnát kért tőle reggeli teájához. Tehát a csereüzlet határozottan György javára ütött ki, értékben beszélvén.

Egyébként is jól folyt a György sora. Az asszonynép is járkált a hatalmas, daliás legény után. Különösen egy kifestett dáma. De György nem kért belőlük. A Márissal még nagyon tele volt a szive.

Tiz nap mulva megérkeztek a newyorki kikötőbe a magyarok. Egy sem kapott közülök tengeri betegséget. Miattuk ugyan hányhatta a hajó a farát, legföljebb elestek, de csak föltápászkodtak. A vége felé már nem is káromkodtak érte.

Spitz itt valóságos hadvezérnek mutatta be magát. Sorba állitotta magyarjait s ugy vezette őket a városba, hogy egy sem hiányzott közülök, mire a nagy piaczra értek.

No, de figyelni kellett Spitzre, a ki csak most jött igazán elemébe. Ő már, mint kivándorlási ügynök, tizszer volt ezen a tájon, hát tudta a dürgést: érdemes volt megszivelni a szavát... A mint egy nagy piszkos épület elé értek, Spitz elkiáltja magát: «Halt, magyarok!»

- Itt lakik a Bumsty meg a Pollák. A Bumsty ad kendteknek munkát, a Pollák meg beszél kendtekkel, hogy milyen munka kell, mert a Pollák magyar ám...

Egy száz méter hosszu irodába vezette őket Spitz. Vagy huszonöt asztal terpeszkedett a teremben és az asztalok mellett ugyanannyi ember körmölt keserves sietséggel.

Egy emelvényen ült Bumsty maga, egy ridegképü csontos amerikai, a ki a mint észreveszi éles szemével a csapatot, elkiáltja magát: Hungary!

A «Hungary» szóra a terem másik végéről egy vékonyka hangu ember válaszolt: «Here!» (Jelen!) És nyomban föl is ugrott, gyorsan szedegetve karikalábait.

A mi embereink mindjárt tudták, hogy ez az ő Pollákjuk. Mindnyájuknak falujában volt egy akkurátosan ilyen zsidó.

Pollák ur - mert csakugyan ő volt - egyenesen a magyarok felé tartott, kezet fogott Spitzzel, aztán letárgyalta kivánságaikat fejenkint öt forintért, a miket Spitz azonnal le is szurt az asztalra neki. Mert Amerikában is csak ugy van, még külömben, mint otthon: pénz beszél, kutya ugat.

Pál Györgyre keritette Pollák utoljára a sort. Kiállitotta őt egy szabadabb helyre és se szó, se beszéd, elkezdte fogdosni a karját és czombjait.

Erre már nem volt szava Györgynek. Hátranézett, hogy nem teszik-e lóvá és hogy nem-e nevet már Spitz.

- Csak csendesen, majd holnap megmutatja Spitz ur. Ő fogja majd elvezetni kelmedet és a többieket is, kit-kit a helyére, - informálta a magyarokat Pollák.

Aztán visszakarikázott iróasztalához; ott körmölt és lapozgatott még egy negyed óráig, aztán ismét visszakarikázott és átadott Spitznek egy jegyzéket.

Spitz már tudta, hogy mire való a kapott liszta, hát nem szólt egy szót sem többet Pollákhoz, hanem sorakoztatta magyarjait és kivonult velük. Egy félóráig gyalogoltak, a mig egy kaszárnyaszerü házhoz értek.

...Másnap félóránkint elnyelt Spitz egy-két magyart. Először a zsidó honfiakat helyezte el, illetve vezette rendeltetési helyükre, aztán jöttek a többiek, legvégül György.

György különben jókedvüen szítta pipáját a munkásgarniban, a hol igen sokféle nemzetiségü ember, számra körülbelül ezer, volt megszállva, mindmegannyi vagyonéhes munkakereső európai.

Ezeket megtanulmányozta György és elégedetten konstatálta, hogy a magyar mindennél külömb. Jó képe van és nem hadar össze-vissza mindenfélét az egész áldott napon át, mint a vénasszonyok, aztán egenyes mint a gyertya, nem görbül kétrét a munkától...

Végre rákerült a sor Györgyre. Már estére járt az idő, de Spitz még egy falatot sem evett az egész áldott napon. Ki volt merülve a sok szaladgálástól és sokkal jobban hasonlitott már egy fáradt kengyelfutóhoz, mint saját magához. Nyaka ijesztően megnyult és két keze mint az ördögmotolla, ugy járt a levegőben. Azokkal lökött magán, hogy előbbre jusson, mert a lába már roskadozott és az öt forintos gála nadrágja csunyán le volt taposva. De nem bánta. Ő most Amerikában van, - (ő most dolgozik) - majd kipihenheti magát odahaza.

- Agyonfutkossa magát, Picc. Hát pihenjék és egyék inkább egy darab szalonnát. Ihol-e, - köll?

- No adja, György gazda, - határozta el magát Spitz és elfogyasztotta a szivesen kinált szalonnát. Majd elindultak.

Pali Gyuri minden nyolcz-tizemeletes háznál megállott és megszámlálta az emeleteket. Spitz, a már jóllakott, fürge Spitz az egész uton hadonázott kezével és magyarázott neki. De ő figyelembe sem vette most a Spitz beszédjét. A várost tanulmányozta és elmélkedett. Csak a «halt» kommandóra ocsudott föl.

Beléptek az igazgatóhoz. Spitz elkezdett némettel vegyes tört angol nyelven magyarázni. Az igazgató, egy kis ősz emberke, bólintott, hogy érti és még szólt egy pár szót Spitzhez.

- Csak ne okoskodjék. Gyorsan. A katonáknál is levetkőzött kend, pedig ott száz ember látta, itt meg egyedül vagyunk.

Az mosolygott. Ő már ismerte ezt a büszkeséget. A spanyol és török viadorok sem akarnak levetkőzni, pedig azok a legerősebbek. Hát nem erőszakolta a dolgot, hanem egy vasrudat mutatott Györgynek és intett neki, hogy emelné föl.

- All right! Be here at eight! (Legyenek itt nyolczkor) - mondotta az igazgató, miután beregisztrálta Pál György naczionáléját.

Akkor már nem az igazgató fogadta őket, hanem egy libériás inas. Ez szépen megkinálta őket helylyel és a mint leültek, legott neki ment György csizmáinak és kezdte őket lefelé czibálni.

Spitz előszedte a kikészitett trikókat és megmutatta Györgynek. Az elképedt.

- Hiszen ez komédiásnak való, hé! Hogy gondoli, hogy én ilyenbe belebujjak?

- Hátha ideadnák az egész Amerigát, - fölvenném! Nem vagyok én se talián, se német!

A vitatkozást az inas szakitotta félbe, a ki megmagyarázta, hogy birkózhatik saját ruhájában is a gladiátor ur, ha ugy tetszik neki.

- Na, hát ne öltözködjék, ha nem akar; elengedi a direktor ur, - szólt Spitz megkönnyebbülve.

Nemsokára belépett az igazgató is egy óriással, a kit bemutatott Pali Gyurinak, hogy az lesz az ellenfele: Mr. Kurasoff, orosz bajnok - Mr. Pál, magyar bajnok.

- Muszka? No akkor megállj! Ha csak a' kell, hogy megszoritsák a kezedet, hát én is itt volnék, - szólt György és teljes erejéből kezdi szorongatni a muszka kezét.

Kurasoff nagyobb test volt, látszólag fejlettebb izmokkal, de a Gyuri marka sokkal tekintélyesebb vala, hát biz a muszka belepirult a kézfogásba és szivesen eleresztette volna a György kezét, de most már ő nem engedte.

- A mig nem jajgat, addig nem eresztem el, - szólt Spitzhez szörnyü komolysággal és farkasszemet nézett az óriással.

Az igazgató vetett véget a medveenyelgésnek s még egyszer megkérdeztette Györgyöt Spitz révén, hogy csakugyan saját ruhájában akar-e birkózni?

Az igenlő válasz után levezette őket (Spitzet is mint impresszáriót) az öltözőbe.

...György elbámult. Voltak ott pojáczák, kurtaszoknyás tánczosnők és lovasnők, Herkulesek, frakkos urak, négerek, kinaiak. A kurtaszoknyás tánczosnők körül kifent gavallérok legyeskedtek, a kiknek nem ütöttek a körmére, ha eljárt a kezük. A bohóczok czigarettáztak, gint ittak és igen komoly urak voltak itt.

Pál György annyira elbámészkodott ezen a tarka világon, hogy szinte nyitva felejtette száját. Különösen egy kinai óriáson akadt meg a tekintete, a ki talán másfél öles is lehetett és nem széken ült, hanem asztalon. Ugy összezüremlettek gondolatai nagy meglepetésében, hogy hirtelen számot sem birt magának adni a helyzetéről. De magyar embernek rövid a zavara: hirtelen föleszmélt a mi Gyurink. Dühösen ráförmedt Spitzre:

- No hát, mondok én akkor magának valamit, csak jól megszivelje: kutya birkózik magának népek előtt; nem vagyok én se talján, se csepürágó, hogy a becsületemet hagyjam.

Spitz kétségbeesett. Az üzletember ambicziója - a ki ha mit megfog, nem akarja elereszteni - ágaskodott benne, de azon való reménye is csiklandozta, hogy Pál, rebus bene gestis, megvacsoráltatja őt. Agyafurt eszével végigbillegette a magyar paraszt lélektani skáláját. Melyik billentyüt üsse meg, hogy hangot adjon?

- Nem kap majd munkát, ha megtudja a Bumsty uraság, hogy blamirozta magát magával.

- Fütyülök a Bumsty uraságra, - tudi? És most köszönje meg, hogy szükségem van magára (mert ki se tudnék inned magamba jutni), különben adnék egy bufogót a feje bubjára.

No ezzel a beszédivel aztán ugy járt Pál György, mint annak idején Csóri Ferke Nagyidán.

- Én pedig most már nem czipelhetem tovább a nyakamban; nincs pénzmag, - szólt és még az ujjával is illusztrálta a pénzmagot, csettentvén velük.

- Az áldóját magának, akkor csak mégis fölbubolom! Nem ugy szegődtünk, hogy helyet szerez nekem?

Spitz két lépést hátrált, aztán meghajtotta magát, mintegy ajánlva az egész hippodromot:

- Tessék, itt a hely; - arra nem szegődtünk, hogy milyen legyen a hely. Hely, hát hely!

Pál gondolkodott, hogy kijőjjön-e a türelméből, vagy sem. Ugy gondolta, hogy nem jön ki belőle. De elhatározása azért nem rendült meg a legkevésbbé sem.

- Hát akkor inkább éhen döglök, de majmot nem csinálnak belőlem. A lelke rajta, Picc, ha éhenveszek.

Oly nyugalommal és határozottsággal mondta azt György, hogy Spitz nem kételkedett beszéde őszinteségében. Belátta, hogy a magasabb politikával kell megpróbálkoznia. (Itt más követ kell fujni!) De miképpen? Be kell csapni a Györgyöt. Azt tudta, hogy csak ugy segithet a dolgon. De hogy csapja be? Egyszerre csak a homlokára ütött. Megtalálta a mentő eszmét...

Válla közé huzta fejét és kifelé forditotta tenyereit, ugy mondta Györgynek, sunyin mosolyogva:

- Hát én nem bánom. Mi közöm nekem az egésztül. Nem az én dolgom, sem nem az én szégyenem, ha megretirál kend egy muszkától és blamirozza az egész országot.

Pál György lekapta kalapját és szörnyen vakarta a fejét. Spitz vigyorgott és ütötte a vasat.

- Lehet, hogy nem tudják meg Andráson, de lehet, hogy megtudják. Én nem szólok egy árva szót se, - biztositom magának, - hanem ha mégis kitudódik, hát én nem leszek az oka.

Pál György összekapta a fogát és csak ennyit mondott, összeszoritott öklét Spitzre emelve:

A kinai óriás azon hiszemben, hogy Spitzet agyon akarják ütni, meg akarta kapni György öklét, de Spitz mosolyogva intett neki, hogy ne bántsa.

- He is not even angry (még csak nem is haragszik) - mondta a kinainak, a ki nagyon elcsudálkozott ezen. (Milyen lehet akkor, ha haragszik?) Hja, hogy ismerhetne magyar természetet, a ki kinai.

Spitz vidáman dörgölte kezeit. Örömében megkérdezte Györgyöt, hogy hozasson-e valami innivalót.

Spitz maga gurult az italért s eléje tette Pál Györgynek a gint. Ezt Amerikában vizzel iszszák az emberek, mert magában olyan erős, mint a választóviz, de György nem engedte fölereszteni.

- Van abban viz elég, - szólt és jól meghajtotta az üveget. Mert nem pohárból ivott. (A saját anyjából szijják a pálinkát!)

Jókat krákogott attól Pál György, mert igen kaparta torkát az ital, de éppen az tetszett neki. Meg is dicsérte.

Mire fenekére ért György a gines palaczknak, már ő neki kerekedett birkózó kedve.

- A keservességét, most már imádkozzék az a muszka, csak azt mondom. Mert most már én vagyok az, a ki nem hagyom a dógot, - szólt és türte a kabátja ujjait.

Spitz kaczagott örömében. A többi gyülevészek is mosolyogtak Györgyön, de Spitz figyelmeztette őket, hogy fönhangon ne igen nevessenek, mert olyan ez, mint a vad bika: megharagszik, ha nevetnek rajta és ha egyszer megharagszik, hát öklel is.

Végre rákerült a sor a birkózásra. Spitz betuszkolta Györgyöt a porondra a muszka nyomán. Ez hangosszinü trikóban hajlongott, a diszes közönséget mindenféle kecses kézmozdulatokkal üdvözölvén.

Pál György ellenben aprókat lépdelve, peczkesen sétált be és körülnézett, hogy tájékozza magát. Konfundálta, hogy nem látja Spitzet. Mit miveljen ő Spitz nélkül? Csak ő tudja, hogy mit kell csinálnia. Hát nem is zsenirozta magát biz ő: megtudja hol van. Elkiáltotta magát:

- Ne féljen, itt vagyok, - hangzott Spitz válasza a nézőközönség első sorából.

Óriási kaczaj követte ezt a párbeszédet. De már nem hallott Pál György semmit, ő bizony tovább diskurált. Levegőnek vette az egész hippodromot.

- Hi! - jajgatott Spitz a gyomrát fogva. - Nem verekedés ez, hanem birkózás.

A hangos párbeszédet kisérő kaczaj elültével kilép a porondra egy roppant komoly, hosszuszakállu ur és fölolvassa a birkózás szabályait angolul.

Ekkor kivált a háttérből egy másik feketekabátos ur és elkezdte olvasni a szabályokat oroszul.

A muszka gladiátor intett kezével, hogy ő tudja a szabályokat, de azért csak végigolvasták azokat.

Azután föllépett egy harmadik ur és elkezdte czitálni a szabályokat magyarul.

Ő már annyira tüzbe jött, hogy magát szereplőnek tekintette, a min a jóhumoru amerikai nép pompásan mulatott. Spitznek minden mondatát tapsvihar követte. Olyan kómikus volt minden mozdulata és hanglejtése, hogy szinte azt lehetett hinni, hogy egy rendes embernek maszkirozott bohócz a Spitz, a kit erre a szerepre külön szerződtettek...

Pál György figyelmesen végighallgatta a szabályokat. Nagyon tetszett neki, hogy ennyi nép előtt, vad idegenben, édes magyar szót hall zengeni. Meg is jegyezte:

...A torna rendezője megadta a jelt. Spitz harsogó kaczaj között szól oda Györgynek.

- Hát csülökre!? - mondta Pál és ezzel kezdi magát kihámozni a mundérjából. A mundért elhajitja magától. Spitz beugrik érte, mert a porondra esett. (Még meg találna botlani benne.) Ekkor nekigyürkőzik Pál és elkurjantja magát a megfelelő gesztus kiséretében:

Ezt a jelenetet természetesen szintén frenetikus tapsvihar és harsogó kaczaj kisérte. A jó yankeek kétrét görbültek a nevetéstől és zsebkendővel törülték könyeiket. Érdemükül legyen betudva, hogy az egész hippodrom György mellett «drukkolt».

Spitz különösen egész belebetegedett az izgalomba. No, de ő benne a jó érzésü magyar zsidó lelkessége is tombolt. Ő a nemzet nevében is szurkolt a pálmáért.

...Most látszott csak, hogy föl volt türve Pál György ingujja, - milyen karja van ennek az embernek. Vastag, mint egy lábszár és a mi a legkülönösebb, csuklójánál alig vékonyult. És a markai és ujjainak vastagsága, - rengeteg! A muszka félszer olyan nagy test játszó izomzattal. Minden mozdulatánál ugrottak izmai.

Soká törte egymást a két ember minden siker nélkül. Erre - látva, hogy nem igen boldogul másképpen, - elővette a muszka komédiás-fogásait. Kicsuszott Pál György karjaiból, két lépést ugrott hátrafelé, aztán szinleges támadást intézett ellene, akkor egyet csapott az ölelni vágyó Pál György véknyára, azután kisiklott ujra az öleléséből.

Az volt a czélja, hogy idegessé tegye a magyart. Nem tudta az árva, hogy egy magyar kocsist nem lehet idegessé tenni. Hogy annak idegessége a düh, - a mi nem csökkenti, de megkétszerezi erejét. De Pál György még csak meg se haragudott.

Spitz, kinek hajaszála égnek állott, összegörnyedve szurkolt helyén, tátott szájjal figyelte Györgyöt és önkénytelenül mimelte minden mozdulatát. Ha az kapkodott a muszka után, ő is kapkodott a levegőbe, ha szoritotta a muszkát, ő is szoritotta az esernyőjét. Ez csak táplálta a folytonos meg-megujuló kaczajt.

Kuraseffnek ez sehogy sem tetszett. Hátraugrott és intett a publikumnak, hogy ne nevessenek, mert az őt idegessé teszi. Akkor aztán csend lett.

A két óriás erejü ember néma csendben törte egymás testét; lihegésük is hallatszott.

Csakhogy Pál György kevésbbé szuszogott, mint a muszka. Ő inkább csak nagy lélekzeteket vett és köpött közbe-közbe. A fáradtságnak nyoma sem látszott rajta. Mig a muszkából kinézett, hogy bosszankodik. Nem hitte a magyart ilyen kemény diónak.

Észrevette Pál György ellenfele haragját. Ki is aknázta, mint egy uzsorás. Ingerelni kezdte gesztussal, szóval.

- No gyere, kis muszkám, emberem vagy már te! - invitálta Kuraseffet és még kacsintott is hozzá.

Ez dühösen neki megy és az lett a veszte. György valahogy elkapta egyik karjával a fejét és elkezdte szoritani, a másik óriás markával meg a vékonyát kenegette.

- De vigyázzon ám, hogy mindkét válla a földet érje, - figyelmeztette Spitz mohón.

- Mind a három fogja érni, ne féljen, - elménczkedett György és a földre kanyaritotta ellenfelét.

Kaczagással vegyes ordítás, hurráh tört ki erre a jelenetre. Különösen, a mikor Pál György térdei közé fogta a szegény muszkát és megülte, mint egy rosz lovat.

- Még egy kicsit megnyekegtetem, hogy megemlegesse a magyarok Istenét, - szólt, de szavát elnyelte a tomboló lárma.

Spitz magyarul kiabálta rekedtre torkát: Éljen Magyarország!... Én is magyar vagyok!...

És ezt a frenetikus lelkesedést a legnagyobb flegmával vette Pál György: nem tulajdonitott neki semmi értéket. Azt ő egész természetesnek találta, hogy egy magyar megverjen egy muszkát. Hanem azért, a mikor kiment a porondról, bicczentett fejével a közönség felé, mintha csak azt mondta volna: «Ugyi, hogy megadtam neki!»

...Öt percz mulva kifizették Pál Györgyöt. Mert Amerikában az üzleti dolgokat perczek alatt szokták elintézni. Tiz percz mulva már egy vendéglőben ültek Pál György és Spitz. Mert Spitz nem csalódott: az áldomás el nem maradt. De igazat szólva, ki is érdemelte Spitz ezt az áldomást. Még azután is izzadt vagy egy félóráig a lelkesedéstől és az izgatottságtól és az a sok izzadtság mind Pál Györgyért folyt le róla: való igaz.

Pál György ugyan nem méltányolta ezt. Ki is jelentette Spitznek, hogy agyonveri, ha megtudják Andráson ezt a kalandját.

Különben ezt a történetet csupán azért kellett elmondani, hogy megérthető legyen az a nagy karrier, a mit Pál György New-York városában három rövid nap alatt megfutott.

A ki ismeri a yankeet, az tudja, hogy igen különös nép ez, melynek nagy kedve telik a különlegességekben. Az izgatja őket, a mi még nem volt. A mi már volt, vagy van, az lett légyen bármily csudálatos, - elvégre is csak másolat. Hát azért lett nagy kelete Pál Györgynek, mert olyan ember, a ki szük nadrágban és csizmásan vágjon földhöz egy világbajnokot (mert az volt a muszka), még nem járt arra felé. És a mikor azonfelül még azt is megtudták róla, hogy szegény kocsisember létére a legfényesebb ajánlatok ellenére sem tudta őt ujabb birkózásra rábirni a hippodrom igazgatója és hogy ez a vonakodás tisztán egyéni büszkeségére vezethető vissza: az élelmessége daczára is jellemtisztelő yankee valóságos romantikus tisztelettel illette a derék kocsist.

Három nap alatt tiz milliomostól kapott szerződési ajánlatot. Valamennyi saját bakjára szerette volna ültetni Pál Györgyöt, hogy eldicsekedhessék vele a többieknek.

Ezeket az ajánlatokat Spitz vette tárgyalás alá. Ez nem akarta elhamarkodni a dolgot: határidőt kért a válaszokra. Ezek a határidők az érett megfontolás végett kellettek, de más okból is. Spitz ugyanis abból az üzletből a maga kalkulusát is ki akarta keresni.

Végiginformáltatta magát mind a tiz ajánlattevő felől, megállapitván sorja, rendje szerint, ki a legmilliomosabb a tiz közül és ki a legkevésbbé milliomos. Aztán végigjárta őket alulról fölfelé, mind a tizzel megvesztegettette magát és mikor ezzel készen volt, elvezette Pál Györgyöt Mr. Quickhez, a legmilliomosabbhoz, maga pedig ezerötszáz forintnyi közvetitő dijakkal a zsebében nyugodtan visszahajókázott Hamburgba.

Pál György ezerkétszáz dollár évi bérért szegődött el Mr. Quickhez, a mi bőven elég volt a Csahos kvártájára. A bakon magyar uniformist viselt. Ezt kikötötte és Mr. Quick szivesen beleegyezett: mulattatta a dolog.

Igy esett meg, hogy Mr. Quick darutollas és hosszu pántlikás kalapu, magyar kocsis vezénylete alatt hajtatott végig New-York városa utczáin, a miért módfelett megirigyelték őt a többi milliomosok, a kiknek kezéről elütötte a «magyar Herkulest.»

Györgynek különben is jól ment a dolga Soha nem szólt egy szót se, az igaz, de nem is igen szeretett beszélni otthon sem.

Az istállóban nagy volt a tekintélye. Tiz kocsis és lovász remegett tőle, a mióta egy lovászt fölképelt, mert mulatni mert rajta. De a lovak is féltek tőle, ha magyar módra rájuk rivallt. Ezeknek az ideges amerikai lovaknak nem tetszett ez eleinte. Az egyik közülök meg is rugta egyszer (hogy mit kiabálnak rá), de György ugy visszarugta azt a lovat, hogy arról koldult két hétig. Azóta nem idegeskednek vele a lovak se.

Egy keserüsége azonban még is volt Györgynek. Belébolondult egy dáma és folyton üldözte szerelmi ajánlataival.

Nagyon kellemetlen dolog az, mikor az embernek nincs kéznél a felesége. Mert ha kéznél van, akkor egyszerüen rászól az ember a csábitó szirénre: «Hagyjon békét, nem kell se testemnek, se lelkemnek, van nekem párom.» De mikor nincs kéznél az asszony és bizony kellene a testinek is, a lelkinek is a csábitó szirén, hát mit szóljon az ember, hogy csalfa se legyen és a kedvit is megtalálja. Ezen törte a fejét György, de nem tudta kitalálni.

Ám segitségére jött a fejének csakhamar egy levél; hazulról érkezett. Az édes anyja iratta, ugy látszik, a béres testvérjével, mert az tudott irni.

Szegény Pál György belebetegedett ebbe a levélbe. Hogy szerette az asszonyát és lám! Ő férfi létére hű maradt hozzá, az meg megcsalta őt, az átkozott! Belebetegedett. Egy napig nyomta az ágyat a szerencsétlen ember. Akkor aztán annyit összegondolt magában, hogy végre egy elhatározásra vergődött, illetve kettőre.

Elsőbben is elment ahhoz az özvegy asszonyhoz, a ki bomlott utána és jelekkel értésére adta neki, hogy nem bánja hát, ő is bomlik már.

Két óráig tartott a pásztoróra, akkor elment Pál György a Bumstyhoz és egy levelet iratott nála magának (egy dollárért) a saját gazdájához, a melyben egy hónapi szabadságot kér tőle, mert neki ezalatt okvetlen meg kell járnia Magyarországot, ott is Szent-Andrást.

Mr. Quick nagylelküen viselte magát. Pál Györgyöt irásba foglalt becsületszava ellenében eleresztette egy hónapra. (Mert az ugy van, hogy a yankeek biznak a becsületszóban.)

Május hó 15-ik napján este érkezett meg György Amerikából Andrásra. Ott nyomban és istenesen elverte a feleségét és a nélkül, hogy egy árva szót is szólt volna neki, még hajnalban visszaindult Amerikába, hogy idejekorán megérkezhessek. Csak innen iratott aztán a feleségének egy levelet, a melyben kijelenti, hogy már nem haragszik rá egy cseppet sem, mert most már meg is kapta a magáét, de különben is ő is megtette, hogy elfelejtette magát egyszer, tehát kvittek volnának. Most már csak az a fő, hogy ezentul becsülje meg magát, mert különben agyonüti stb.

Ezzel a levéllel aztán végképpen megnyugtatta magát Pál György s azontul ismét vidáman forgolódott lovai körül. Ha a szerelmes dáma nem zaklatta és nem átkozta volna, békés nyugodalomban teltek volna el napjai. De biz' az sohase tudott abba belenyugodni, hogy egyetlenegy kétórás idill után eldobassék, mint egy rongy.

Ám hiába rimánkodott és átkozódott Mrs. Bloomfield, - mert ez volt az illető neve, - Pál György semmi körülmények között nem volt egy ujabb idillre reábirható. Pál György ugy fogta föl a dolgot, hogy neki már nincs mit kvittelnie feleségével: nincs szüksége Mrs. Bloomfieldre.

Szolgálati éve leteltével Pál György kétezerháromszáz forinttal zsebében (ennyit takaritott meg fizetéséből) vigan ült a hajóra, vévén utját hazafelé.

A hajó fedélzetén elgondolta, hogy milyen szerencsés ember ő most már. Gazd' uram lesz a neve és az Uristenen kivül senki sem fog neki parancsolni. Szeretettel gondolt Márisára, ki hibitott ugyan egyszer, de hát azért megfizetett már neki. Biz ő, mihelyt megérkezik, egyenesen neki megy és jól megöleli, mintha semmi se történt volna.

A bolond eszével kifelejtett a kombináczióból egy eshetőséget, ha nem valószinüséget...

A mikor betoppant a szülői házba, vette csak észre ezt a valószinüséget: éppen keservesen óbégatott a Máris ölében. Biz az a kis Moskó volt.

Szegény Pál György - mit volt mit tennie, - keservesen elkáromkodta magát, de csak magában és nem bántotta Márist. Mert hát megirta volt neki, hogy nem fogja bántani a Moskó miatt. Már pedig ez a gyerek csakugyan a Moskó miatt volt.

Még a gyerekbe különben csak belenyugodott volna Pál György, ha magyar az a gyerek. De zsidó volt.

Egy zsidógyerekkel éljen ő egy kenyéren, egy fedél alatt holta napjáig s hozzá még türje, hogy apjának hivja ez a zsidógyerek: no már ezzel a gondolattal nem tudott kibékülni sehogy. A vérébe oltott ösztönszerü fajgyülölet dult benne, hogy szinte szétrepesztette hatalmas keblét.

Hej pedig ugy kigondolta magának a hosszu uton, hogy mint lesz, a mikor megérkezik...

...Ő kinyitja a pitvarajtót csendesen, aztán elkrákogja magát... A Máris éppen akkor készül neki a hálásnak (mert este lesz), hát kikiált a szobából: «Ki a no?» Ő csak krákog tovább, de nem szól egy kukkot sem... Akkor aztán kijön Máris, hogy megnézze, ki az - és erre ő ölébe kapja Márist. - Az nagyon meg fog ijedni, de nem tesz semmit, nem hal bele, hanem antul jobban örül majd, ha meglátja, hogy csak az ura.

Bizony nem ugy történt, csak az eleje: a krákogásig. Ifjabb Moskó sirása már a torkára forrasztotta a krákogást is.

A pitvarban megállott és még hallgatott, hogy csakugyan gyerek-e, a mi sir, nem-e csak macska talán. Bizony gyerek volt az. Az anyja biztatta is, hogy ne sirjon: Bs, bs, bs, - ugy altatta.

György betámolygott a szobába. Máris (szerencsére, hogy bölcsőben volt a gyerek) ugy megrémült tőle, hogy menten elesett egy álló helyében, még csak nem is sikitott.

Pál György nem emelte föl, de még egy szót se szólt hozzá. Pedig akart volna mondani valamit, de nem birta kinyögni. Fogott egy széket és leült. Fejét ráhajtotta az asztalra. Mert elszédült vele az egész világ. Még csak annyit gondolt, hogy bár csak ne volna ebben a világban és akkor aztán már nem gondolt semmit.

Azért nem vesztette el sokára az eszét. Másnap már megszólitotta az asszonyát. Ennyit mondott csak neki, az igaz:

A szerencsétlen asszony erre nem válaszolt semmit, csak kifutott a szobából. Jó sokára tért vissza egy baltával. Szemeiből dacz és elszántság villámlott. Nem reszketett, a mikor urának nyujtja a baltát, mondván:

- Csak vágjon kend agyon, mert megérdemlem, de a gyereket ne bántsa kend, mert az nem érdemli meg.

Pál György motyogott valamit, azután azt hajtotta egyre: «Megérdemli, nem érdemli, megérdemli, nem érdemli.»

Ez a két szó szeget ütött a fejébe. Azon gondolkozott, hogy tulajdonképpen ki érdemel itt tőle büntetést? (A gyerek nem, az szent... Az asszony azért nem, mert már megbünhődött... A...)

Megvillant Pál György szeme. Mintha egy mentőgondolat villáma czikkázott volna agyán keresztül. Egy pillanatig tartott az egész. A másik pillanatban már nyugodt volt teljesen, nem különben, mint egy fölengedett kőszobor. Annyira fölengedett, hogy már a kezét is odanyujtja Márisnak.

Máris sirva fogja meg azt a kezet. Belekapaszkodik és áldja az urát, az egek minden áldásával.

Igy beszélt, de még nem ölelte meg az asszonyát. Még nem nyult, csak a kezéhez, hát nem is hihette az akkor, hogy a szivéből beszél.

De Pál György megnyugtatta. Mintha kitalálta volna az asszony gondolatát, mintha válaszolt volna rája:

Ezzel otthagyta siró asszonyát, hogy elintézze a sorát. Kettő is volt, nem egy...

Egyik az volt, hogy egy krajczárig kifizette Csahosnak a kvárta vételárát, miután rendbe hozta a jegyzőnél a kontraktus dolgát. Még parolázott Csahossal és egy pohár bort is ivott vele, de már kettőt nem, mert hogy neki nincs ideje: azt mondta.

Ment is egyenesen haza és jó szaporán lépegetett, de azért nem felejtett el visszaszólni Csahosnak:

- Oszt' hónap vonujjék már kend a házamból, mert én se szeretek a máséba lakni.

- Emink (Mienk) már a ház, Máris. Kifizettem végképpen. Te is benne vagy az öröklevélben: közös. Még maradt is pénz bőven. Ehun a', - dugd el. Két százas és ez apró - e...

Megszámolta a pénzt és odaadta feleségének. Ez csak alig állott a lábán a nagy ámulattól. Bátorságot vett magának és közelebb huzódott urához, hogy egybevegyült a lehelletük.

Az asszony most már félelemmel nézett Györgyre. Azon tanakodott és tépelődött, hogy nem-e bolondult meg az ura. Mindig került egy sora... De nem mert szólni.

Pál György azután még bement a hátulsó kis kamrába. Ott szokott gubbaszkodni a jó öreg anyja egy guzsaly mellett. Ott is volt és csakugyan, hogy pörgette az orsót.

- Ejnye szentem, édes jó szülém, még meg se öleltem igazában, a mióta hazagyüttem. No, áldja meg a' Isten! - szólt jó kedvvel és gyengéd szeretettel megölelgette a beteg vén asszonyt, vigyázva rá, mint a tükörre, hogy meg ne fájitsa otromba nagy csontjaival.

A szegény öregasszony boldogan motyogott valamit, de nem jött ki szó fogatlan száján, csak szemei csurrantak meg.

- Már most én megyek, - folytatá György, - csak vigyázzon kend magára, édsanyám, hogy még soká éljen.

Azzal elment. De már egy negyedóra mulva visszajött és egyenesen a feleségéhez nyitott be. Vig volt egészen, mint a ki jól végezte a dolgát. Még nyögött is egyet, mint mikor valaki egy nagy tehertől szabadul meg. Aztán kitárta karjait:

- Hát most már megint tiszta vagy, édes lelkem. Áldjon meg az Isten! - igy szólt az asszonyához és ölelte, csókolta folytonosan.

Soká ölelkeztek boldogan és szótlanul. Mikor kifáradtak, megszólalt Pál György:

- Megyek is már a törvényre. Az édes anyámnak ne szólj semmit, - szólt Pál György, és... ment a törvényre.

Tiz esztendő mulva került csak haza. Az anyja még élt akkor és a Máris jó gondját viselte a háza tájékának... Tiz évig nem lakott otthon: annyi volt az egész. Mi az - a mikor a becsülete kivánta meg ezt a tiz esztendőt!... A fő a becsület.

A mikor Boszniába vitték Timár Mihályt, már három gyermeke volt gyengécske feleségétől: a Kláritul. A maga lábán ment le oda, de haza már nem ezen az alkalmatosságon került. Valami buta ágyugolyó leszakitotta törzséről a két lábát a tuzlai csatában.

Timár Mihálynak, a mikor vele ez az eset történt, nem ez a fájdalom volt az első érzése, hanem a - csudálkozás. Roppant elbámult azon, hogy most neki nincs lába. Szinte hihetetlennek tartotta. Hiszen csak egyszerü szántóvető ember ő, a kinek szüksége van a lábára, hogy megélhessen! De egy-két percz mulva kiturta a csata hevétől izzó agyából ezt az okoskodást az állati fájdalom. Elkezdett orditani és a mi vele, a józan, rátartó emberrel sohasem történt meg eddig: istenkáromlássá fajult ajkán a jajveszékelése. De, hogy meglátta térdéből patakzó vérét, elnémult: megijedt. A nagy Istentől ijedt meg, a kinek, ki tudja, talán már egy óra mulva itélőszéke előtt fog állani. Engesztelni kezdte Teremtő Urát, hogy káromolni merte... Imádkozott hozzá, oltalmába ajánlotta Klárit, gyönge, törékeny asszonyát és a kis pulyáit: Jánoskát, Pötyit és Andriskát. Mert nagy aggodalom fogta el kis családja sorsa iránt:

- Jaj Istenem, oly gyönge az asszony, még szolgálatba se való! Jaj Istenem, éhezni fog az Andriska, a Pötyi meg a Jancsika!... Kis koldusok lesznek, tarisznyás kis koldusok a kondorosi Timár gyerekek... Jaj, jaj, jaj!

És ez az aggodalom felszitotta Timár Mihály csüggedő életösztönét. Egy akarattá vált benne minden érzelem. Nem akarta érezni a fájdalmat, nem akart még leszámolni Istennel: élni akart! Élni a családjáért. Hogy fog dolgozni igy csonkán: arra nem gondolt. Először élni kell, az a fő.

És mint a ki valami szerszám javitásába fog, mindenekelőtt jól megvizsgálta Mihály az ő csonka testét. Higgadtan megállapitotta, mi a legsürgősebb tennivalója, hogy ki ne szálljon belőle a lelke. Ugy eszelte ki, hogy elsősorban is a vérzést kell megállitania, - mert vér nélkül nincs élet.

Az egyik térdén még valami inszál tartotta a lábát. Ettől a függő lábtól nem lehetett volna jól bekötni a sebet. Fogta a bicskáját és elvágta azt az inszálat. A levágott lábát maga mellé tette Timár Mihály. (A másikat pozdorjává zuzta az ágyugolyó.) Azután levetette mundérját és lehuzta ingét. Ezt szétszaggatta és bekötözte vele térdeit; mert bornyuja, a miben erre való rongyokat hord magával a baka, valahol leszakadt róla a harcz zivatarában.

Ezzel elkészülvén, szédülést érzett. Elővette bádog fiaskóját, melyben pálinka volt és jót huzott belőle. Aztán körülnézett, hogy nem-e jön valamerről egy ambuláncz. De nem látott már akkor semmit. Elhomályosodott a szeme... Szörnyü kétségbeesésében félkézre támaszkodott és segitségért kiabált:

...Végre elvesztette eszméletét. Nagyon kemény Isten teremtése egy ilyen kecskemét-vidéki magyar, de a természetbe ő is bele tartozik: a vérveszteségbe neki is bele kell ájulnia, mint más emberfiának.

Két óráig hevert igy Timár Mihály a csatamezőn, akkor csakugyan ráakadtak a szanitéczek. A lélek még benne volt. És az orvosok nem is eresztették ki belőle.

Kondoroson a gyerekek megijedtek csonka apjuktól és kifutottak az utczára. A két nagyobbikat alig lehetett haza csalni. Csak Andriska tért önként vissza és mintha jóvá akarta volna tenni, a mit szivecskéje ijedtében apja ellen vétett, azontul alig lehetett többé tőle elszakitani. Váltig ott gubbaszkodott mellette és sirt szegényke... És elfelejtett játszani...

Kondoroson az embereket nagyon érdekelte a Timár Mihály esete. Váltig nyitódott a pitvar ajtaja. Ifjak, vének jöttek a csonka hős bámulatára, hogy milyen is lehet az a derék szálfenyő tartásu Timár Mihály láb nélkül. S mivel a kiváncsiságnak is van álszemérme, csirkét és tojást hoztak magukkal ürügyesképpen a kiváncsiak.

Ámde Kondoroson is csak elfogy a kiváncsiság s az ajándékcsirke is, sőt a csirke még hamarább. És a Timár Mihály házában fölütötte fejét a nyomor. A gyerekek eleinte bőgve követelték anyjukon vajaskenyerüket. (Csak Andriska nem szólt egy szót sem, ő beérte a vajtalan szárazzal is.) De később már a másik két gyerek se tett kifogást ellene. Pirospozsgás arczuk megványadt és komoly, szinte szigoru lett, mint a véneké. Ezt már nem birta elviselni a Timár Mihály lelke. A papjáért küldött.

- Van bizony, fiam, hatalmas Mindenható Atyánk, az a ki meglátogatott tégedet és családodat és a ki meg fog téged büntetni kishitüségedért, a melylyel látogatását fogadni merted, kételkedvén az Ő gondviselésében.

- Nem kételkedek én, - mondta bünbánóan. - Megnyugszok én, tiszteletes ur. Meg is teszek mindent, a mit Ő akar... Hát azt akarja, hogy kolduljak. Jó, koldulni fogok a pulyáimért... Nem az én akaratom fog járni, hanem az Övé... Jó keresztyén vagyok én. Nem ölöm meg magamat... Hanem egy kolduslevelet szerezzen nekem, tiszteletes ur... hogy elmehessek vele bárhová - mert itt Kondoroson koldulni nem birok.

A Timár felesége és gyermekei Kondoroson maradtak a zsellérházban. Mihály pedig feljött Pestre koldusnak.

Azt mondta ugyan a kondorosiaknak, hogy azért megy fel Pestre, mert ott ingyen kitartja az ország a két lába fejében - s a kondorosiak ezt el is hitték neki - de a feleségének már csak bevallotta:

- Hát asszony, ezentul én már pesti koldus leszek, hogy legyen ennivalótok. Isten akarja ugy, hát már nem is ágaskodok.

Zokogva borult hű párja igaz kegyes ura kebelére. Nem akart tőle megválni sehogy.

- Nem eresztem kendet, édes szerelmes uram. Vagy megyek kenddel magam is, mert ki viseli majd gondját az én jó hites uramnak.

- Ne óbégass, asszony, ugy is hiábavaló. Mert ha te jöhetnél is, nem jöhetnének a gyerekek... Azok nem fogják megtudni soha, hogy koldus volt az apjuk... Soha! Értetted?... Soha ebben a keserves életben! Nem akarom, hogy apjuk miatt piruljon az orczájuk. Ezzel is tartozom én nekik, mert az édes szülőapjuk vagyok.

- Az Andriska nem, - mondta nyugodtan a csonka hős, - de a másik kettő bizony restelleni fogná. Már pedig a másik kettő is az enyém... Ugy lesz, a hogy mondom. Te itt maradsz velük és én küldök majd nektek kolduskenyeret... És most megesküszöl nekem itt menten, hogy el nem árulod se a pulyáknak, se a kondorosiaknak, hogy hová megyek, mert ha nem esküszöl meg, akkor téged se foglak látni többé: ugy megbujok én előletek. Csak a pénzről, a mit nektek küldök, fogod tudni, hogy élek, s ha nem küldök, hogy meghaltam... Engem ugy segéljen!

Utcza szögletén ül a csonka hős... Fején katonasipka, előtte egy cseréptányér. Dobjon belé, a ki akar. Mert alamizsnára nem nyujtja kezét Timár Mihály... Kérni, könyörögni nem tud ő. A nézése sem alázatos. Nem birja megtanulni a koldustempót a puszták szabadságra és parancsolásra született ura. Még a kapott alamizsnát sem tudja illően megköszönni, mint a rendes koldusok: fizesse meg Isten; imádságot sem duruzsol képmutató módra. Sapkájához emeli jobb tenyerét: ennyit megtesz, többet nem. Ez is roppant nehezére esik. Valahányszor krajczár esik a cseréptányérba, összecsikoritja fogát Timár Mihály. A büszke adós lelki gyötrelme nyilallik szivébe mindannyiszor. Mert iszonyu dolog az: minden ember fiának lekötelezettjévé válni! A ki független lélek, az a megmondhatója, milyen iszonyu. A halál semmi ahhoz képest.

Ám az anyatermészet, a mely relative soha sem igazságtalan, hát abszolute mindig igazságos: Timár Mihályra is kiterjesztette kiegyenlitő törvényét. Hogy kiölte belőle az emberszeretetet: az agyát termékenyitette meg. Uj képzeteket termelt benne, a melyek bevilágitottak abba a titokzatos kohóba, a hol az emberiség saját csuklói számára edzi a társadalmi együttélésre szükséges törvény-bilincseit. Ott meglátta Timár Mihály, hogy nemcsak a koldusok számára vernek bilincseket... Sőt, hogy a gazdagok, a királyok kezére sulyosabb vasból készitik a béklyót, mint a kolduséra. Csakhogy éppen bearanyozzák, kicsiszolják ezeket a nagyobb vasakat. (De hát nem mindegy az, vas hát vas, az egyik rozsdás, a másik aranyos: ennyi!)

És hogy ilyen elvont, beláthatatlan magas nézőpontról birálta el az emberiséget, természetes, hogy egyenlő értékünek látta meg onnan annak minden tagját. (A különbség csak a czifraságban van.) És ennek folytán elfelejtette, vagy legalább kicsinyes körülménynek kezdte tekinteni az ő koldus állapotát. Az emberek közötti értékkülönbözetet belső erkölcsi tartalmukból állapitotta meg. (Hogyne volna például az Andriska különb, mint egy hitvány királyfi.) És ez a csudásan fogantatott világnézlet az ő saját egyéni értékének is tudatára ébresztette Mihályt. Már nem szégyelte koldus mivoltát, sőt büszke volt reá. Arra volt büszke, hogy családja kedvéért istenesen türte azt a megaláztatást, - hogy véget nem vetett életének egy késsel, vagy egy kötéllel, az Andriska és a többiek miatt... (Hát nem különb ember ő, mint más? Tud más annyit szenvedni, mint ő?)

A koldus büszkesége lassan gőggé fajult: megutálta a jóllakott embereket, a kiknek szenvedés nem jutott osztályrészül.

Az embereket főképpen két dologgal lehet megvenni: az alázatossággal a hiuságuknál fogva - és a gőggel a gyengeségüknél fogva.

Innen van, hogy a daczos nézésü, gőgös koldus tarisznyájába sürün hullott a garas. Timár Mihály családjának volt hát bőven miből élnie.

Koronként feljött az asszony Pestre a vásárosokkal. Igy alkudott meg a férjével. Akkor adta át Timár az összegyült pénzt neki, sokat, néha ötven forintot is.

- No, akkor jól van, lelkem. Csak ne dolgozzál sokat, hanem inkább sokat egyél, mert még mindig gyenge vagy. Oszt mit csinálnának nélküled a kis pulyák.

Egyszer, hogy feljött az asszony, csakugyan igen gyengének találta az ura. Gyengébbnek mint valaha. Egy hetet virrasztott az Andriska betegágyánál. De az semmi se lett volna, hahogy haszna lett volna a virrasztásának. De az Andriska bizony ott hagyta őt!

Jaj, hogy fog beszámolni vele az ő hites urának! - Ez a gondolat sorvasztotta.

De könnyebb volt Timárnénak beszámolni az Andriskájával, mintsem hitte volna. Kár is volt neki a dolgot igen kerülgetnie. Mert kerülgette Timárné. Először csak azt mondta, hogy igen beteg a fiu. (Nem mondta, hogy melyik, mert tudta, hogy éppen Andriskát szereti legjobban az apja.) Aztán csak bevallotta, hogy meg is halt már a fiu.

Timár Mihály se nem káromkodott, se nem busult, még inkább mosolygott, a mikor kérdezte:

- Az Andriska?... Hát mégis csak milyen jó az Isten. Elvette az Andriskát magához... Jaj, asszony, de jó is az én Istenem!...

Nem tudta egyébre vélni ura magaviseletét, mint hogy az Andriska halálhirére elment az esze.

Pedig nagyon helyén volt a Timár Mihály esze. Ugy képzelte, hogy Andriskának, az élet sápadt kis rabszolgájának vékonyka csuklóiról lehullott egy rozsdás bilincs... szabad lett Andriska, mint a madár. No föl is repült egyenesen az égbe...

...Egy félévvel rá az történt, hogy hiába várta Timár Mihály a rendes időben hitvesét, biz' az nem jött föl a vásárosokkal.

Timár Mihály nem igen nyugtalankodott az eseten, gondolta, hogy majd jön az asszonytól levél, a mibe meg lesz irva, hogy miért nem jöhetett el a rendes időben.

Az volt benne, hogy:... «Nagy próbára tett téged az Isten, szegény Mihály!... Szedd össze minden erődet, hogy káromlás nélkül viseld a sok csapást... Mert bizony meghalt az asszony, de előbb a két kis fiut vette magához az Isten... Torokgyikban haltak meg a kis fiuk, az anya bánatában a kis fiuk miatt!... Az Isten vigasztaljon meg téged, szegény Mihály!»...

Volt a levélben még sok magasztos, lelkierőt szitó, keresztyéni ige. Ugy vélte a jó öreg pap, hogy bizony nagy szüksége lesz erre Timár Mihálynak.

De bizony csalódott a jó öreg pap. A Timár Mihály lelke már rég nem szorult emberi vigasztalásra.

- Teremtő Uram, áldott legyen a Te szent neved, hogy magadhoz szólitottad Klárit és szegény kis cselédjeimet! - igy fohászkodott föl Istenhez Timár Mihály a papja levelére...

...Egy hét mulva meghalt Timár Mihály is. Nem akart többé koldulni. Ugy eszelte ki, hogy magáért koldulni már nem kötelessége neki. Hát éhen halt.

- Én édes jó Istenem, - bocsásd meg nekem, hogy a kis cselédeimhez kivánkozom...

Koldus ember volt Timár Mihály: az igaz. De azért volt akkora ember, mint egy nagy hadvezér, az is igaz.

A társadalom rozsdás bilincset vert a kezére, a hadvezérnek aranyosat szabott. A különbség közöttük csak ennyi. S ez nem fontos. Timár Mihálynak volt annyi jussa a büszkeséghez, mint akár egy királynak. Már mint egy olyan királynak, a ki népéért tett és szenvedett annyit, mint ő a családjáért. Mert amolyan királyoknál több jussa volt hozzá.

Csupa mereven gerinczü, duczfejü és aczélinu magyarember-lakta falvak között terpeszkedik el Czigánd dombja tetején.

A falu határát két oldalt a Tisza kanyaritja maga. De a másik két oldal elzárásáról is a Tisza gondoskodott. Tavaszi dagálykor kicsapta fölös vizét az ottani laposokra. A hol mélyet talált, oda befészkelődött ez a fölös viz és nem kivánkozott többé vissza anyaméhébe, hanem összekeveredett a talaj vizével s külön birodalmat alapitott magának: a posványt. Ezt benépesitette csikkal, békával, milliónyi vizi szárnyassal, a pióczát is befogadta és a patkányok ezreit.

Ezek a lápok, ingoványok, tavak és az azokon elboruló nádrengeteg, rejtegették, oltalmazták a czigándiakat. A posvány birodalmával védő és támadó szövetségben állott a falu népe.

Évszázadokon át szolgált védővárul és rejtekhelyül a mocsár a czigándiaknak. És a czigándiaknak nagy szükségük volt erre, mert ők külön államot alkottak az államban. Valóságos köztársaság volt ez a falu, egészen külön közigazgatással és kormányzattal. Elszakadt az anyaországtól, nem adott neki se vér-, se pénzadót.

Ha hire járt, hogy jön az adóvégrehajtó, vagy akár a szolgabiró, kapta magát a czigándi, kaszát a vállára, fejszét, vasvillát a kezébe és ki a nádasba! Ott nem lehetett rájuk akadni, de nem is lett volna tanácsos. A vad szabadosságban felnőtt nép felkonczolta volna, a ki utjába áll.

De egyszer csak megunta a mocsár a czigándiakkal való egyenetlen szövetséget, - fölbontotta a szerződést, habár az élete árán. Kiszáradt. És ezzel utat nyitott a kérlelhetetlen czivilizácziónak Czigánd felé.

Egy vizszabályozás, egy ármentesitő társulat uj tartományt hóditott ezzel az ország számára - czirkalommal és mérő szögekkel, - rést törvén a természetes védősánczokon. Megnyilt az ut mindenfelé. Szolgabiró, végrehajtó, csendőr, fináncz ki s bejárhat már a faluba... azaz a két faluba.

És ma már szégyen, de való, hogy egy biró parancsol mind a két faluban. Kisczigándon és Nagyczigándon.

De ha már másképp nem lehetett, legalább az alkotmányt mentették meg a czigándiak. Olyképpen, hogy a biró félévig nagyczigándinak, félévig ismét kisczigándinak számitódjék, fölváltva, és a mikor hová számitódik, «odavalósi» is legyen, azaz ott lakjék.

Eleinte ugy oldották meg ezt a problémát, hogy a két falu határvonalán keresztbe épitettek egy községházat. Ugy, hogy a mikor a pitvarból lépett ki a biró, Kisczigándon volt, a mikor pedig a pecsét-szobából, Nagyczigándon.

Ámde Malaczlopó Túri Ferke kitalálta, hogy ez igy sehogy sincs. Mért hogy a pecsét váltig csak Nagyczigándon legyen, mikor Kisczigándnak épp ugy jussa van hozzá?

- Az már igaz, - zudultak föl a kisczigándiak és ugy összebonyolitották ezt a kérdést, hogy a végén maguk is összebonyolódtak. Ugy kellett őket a csendőröknek az egymás öléből kitisztázniok. De az alkotmány kérdése is tisztázódott idővel. A következőképen:

A biró hat hónapig Kis-, hat hónapig Nagyczigándon lakik. A pecsét megy vele (mert a pecsét teszi a birót Czigándon, nem is a biró a pecsétet). Az ősmagisztrátusok közül épségben marad két hivatal: a csordásság és a kanászság. Természetes, mindkét faluban egy-egy ilyen hivatal...

És ezeknek a hivataloknak választás utján való betöltése ma is nagyobb parádéval megy végbe, mint akár a biróé, mert ezek régi történeti méltóságok, kegyeletre érdemesek.

Adózik is értük kegyelettel a czigándi. Csordástevéskor berug az egész falu, még pedig nagyon, minthogy akkor a biró is tartozik berugni. Már pedig arra gond legyen, hogy mégis a biró maradjon a legjózanabb a népei között...

Nagy keserüség volt, mikor elkezdték szabályozni a falut. Tüzrendőri szempontból megtiltották az össze-vissza való épitkezést.

Mert mikéntha a Mindenek Alkotója megunván a rendet és összhangot, - a mi minden művében oly nagyszerüen nyilatkozik meg, - isteni humorában fenséges szeszélylyel egy óriás szakajtóból rázta volna ki házait (hogy vajjon milyen bohó összevisszaságban fognak a földre lepottyanni): olyan volt Czigánd.

A házak hol egymás nyakán egymás füstjétől bámultak; hol szembe néztek apró ablakszemeikkel; majd hátat forditottak egymásnak nagy nyeglén, vagy keresztbe feküdtek egyik a másik utjában azért is - hogy el ne szaladhassanak.

Faji tipusuk egészen elütő a magyar földön élő összes nemzetiségek tipusától.

Nem tót. Tagbaszakadt izmos és megszegett derekával, emelt fejével méltóságos is.

Nem czigány. Hiszen se kóbor természete, sem idegesérzéke, zenetehetsége sincs.

Nem kun, nem jász, nem palócz, nem tatár. Sasorra van s nem szögletes a koponyája.

Keverék? Dehogy! Még ma is főbenjáró dolog a régi kisczigándinak csak Nagyczigándról is házasodni s viszont.

A mi nem az én dolgom és csak azt irom le, hogy milyen a czigándi. Ez is nehéz.

Még a külsejét csak eltalálom egy pár vonással, de a belsejét!? Ki látna oda be, mikor ugy elzárják a czivilizált ember elől.

Ostobáknak, egész a hülyeségig gyámoltalanoknak tartják őket a környékbeliek.

De nem értelemre és nagy társuló és szervezkedő képességre vall-e, hogy évszázadokon át se adót nem fizettek, se katonát nem állitottak. Hogy csak elvben voltak jobbágyok, tényleg soha?

A hatalmas függetlenségi érzületnek és szabadságszeretetnek - a mi már magában véve is szellemi érték - értelmi képességgel kellett bennük párosulnia.

A birájuk iránti tisztelet és föltétlen engedelmesség bizonyitja, hogy egészséges közszellem öntött lelket közigazgatásukba.

Sárvájó Fülesi Matyóknak hivták ő kelmét, tehát volt olyan hangzatos neve, mint akármilyen hindu herczegnek, de büszke is volt reá nagyon. Ha megkérdezik vala tőle, hogy mi a neve, kivágta mellét s igy felelt: «Sárvájó Fülesi Matyók volnék, éltessen az Isten!»

Sok eredetiséget beszélt nekem erről az őszamatu parasztról Istenben boldogult Körössy György tiszteletes (a kit később csakugyan papjukká tettek a czigándiak.) Attól kerekedett kedvem az ismeretségére. Gondoltam, hogy átlovagolok Czigándra és meginterviewolom ő kigyelmét. És ugy tevék, a miként gondolám.

Matyók (még akkor nem tudtam, hogy ő az) éppen egy hosszu botra támaszkodva bámulta a szemhatárt a faluja végén. Ugy állott ott, mint egy kőszobor. Izsó busuló juhásza koránt sincs olyan mereven, mint ő volt akkor: rossz szobor lenne, ha oly mereven volna.

Még csak nem is hunyoritott, a mint gyors ügetéssel neki lovagoltam. (Mert éppen az uj utcza közepén állott ő kigyelme.) Mintha csak azt gondolta volna: «A saját falumba én oda állok, a hova akarok; nem én vagyok a hibás, ha legázolnak érte.»

- Látszik, - mondta kicsinylőleg és se szó, se beszéd, megfogja lovam kantárát s féljobbra forditja a ló fejét.

Szinte azt hittem, hogy ki akar a faluból lovastul dobni, de szó sincs róla, készségesen megadta a kért fölvilágositást. Az a félfordulat is csak annak okáért volt szükséges: egyszerüen beállitott a kellő irányba lovastul, mint a hogy a messzelátót szokás beirányitani. Aztán megmagyarázta a biró házát részletes körülményességgel és egyhangu oktató hanglejtéssel, hogy azt én, mint kevésbbé művelt idegen is, legott megérthessem. Mert nagyon ostobának véli a czigándi ember a nem czigándit. Bizonyára még sokkal ostobábbnak, mint a nem czigándi őt. E tekintetben nem ő huzza a rövidebbet.

- No most nézzék és menjek az orra irányában, de vigyázzék, hogy se csajra, se hajra, mert akkor nekimén a házaknak és beüti az orrát. Hát a mint megy, mendegél, olvassa a közöket: egy, kettő, három, négy. Ha meglesz az öt, abba befordul a Csutora Bangyi szuszakja mellett. De a Csutora Bangyi szuszakja azért még nem a biró háza. A biró háza, csajra van onnad és nem is abba a közbe, hanem a másikba. Tudi, hun van a Jancsi Pesta portája? Nem tudi? Hát a Csutora Bangyi portája mellett, a mi már meg abba a közbe van, a melyikbe a biró lakik. De nem az egész közbe lakik a biró, hacsak éhházba, - no de rangosba, az is igaz. Sárgára van pingálva kötözködésig: arról megismerszik, mer hogy nincs kettő az egész Czigándon olyan. Hát csak menjék, meg se álljék és ha megismeri - hát térjék be, ha nem ismeri meg, akkor ne térjék be. - Ez volt a magyarázat!

Nagyon tetszett nekem. Gondoltam, elmulatok még egy kicsit ezzel az emberrel. Fülesi Matyók se lehet ennél originálisabb. Azt kérdem az atyafitól:

Persze ebből a párbeszédből nem igen süthettem ki, hogy a biróval beszélek, csak azt érezhettem ki belőle, hogy ugy fitymálják a beszédemet, mint a sületlen tököt.

De ha ebből a párbeszédből nem érezhettem ki biró uram kilétét, a következőből még éppen csak azt állapithattam volna meg normális észszel, hogy az, a kivel beszélek, mindenki lehet, csak éppen a czigándi biró nem.

- Ugy értem, hogy az egész falu - magyaráztam a szőrszálhasogatónak. (Mit tudtam, hogy nem az.)

- Nincsenek, mert igazába kettő kék. (Ahá, ezt már értettem, hogy mire czéloz!)

Elnevettem magamat és megindultam lépésben birókeresni. Az atyámfia szorosan a ló nyomában.

- Azért nem szóltam, mert nem kérdeztek. Azért kellett beszélni, mert kérdeztek.

- Az igaz, - gondoltam és elmosolyodtam annyi preczizitáson. Szabatosabb volt az én emberem a maga ötszáz magyar szavával, mint a római klasszikusok a maguk ötvenezer latinjával.

A mint haladunk a kimagyarázott uton, egyszerre csak, se szó, se beszéd, otthagy az én emberem. Befordul egy kapun. Odanézek. Egyenesen egy félig sárgára festett ház felé tart. (Nini, hisz a magyarázat szerint ez a biró háza!)

Belovagolok az udvarra. Egy csitri leány krumplit hámozott az eszterha alatt. Megszólitom.

A barátom ezalatt elhelyezkedett a tornáczon és tüzet csiholt pipájába... Tovább faggattam a kis leányt:

- Hát hol van, mutasd meg - türelmetlenkedtem. (A manó tud ezeknek a szabatos nyelvén!)

A kis leány rámutat az én emberemre. Az már akkor turáni nyugalommal pöfékelt és megkavarta kezével a bodor füstfellegeket. (Mert muskotályt szitt, azzal pedig ugy szokás bánni.)

Még nem értettem meg a helyzetet, de már összezavarodtam, a mi csak egy lépés a tisztázódáshoz.

- Nem tart kend bolonddá engemet? (Csakugyan nem tudtam bizonyosan, hogy nem bolondozik-e velem.)

- A ki nem bolond, azt én hiába tartanám bolonddá, attól ugy se bolondulna meg, - jelenti ki nagy bölcsen Matyók.

De már erre jól kinevettem magamat. Leszálltam a lóról. Kezeltünk. És ott is ebédeltem.

Ez volt a menü: zöld paprika, nyársonsült kecsege, lenmagolajos káposzta és tehénzsiros főtt kenyér (tészta). Résztvett az ebéden az egész magisztrátus. Tehát igéretemhez képest sok bort kellett fizetnem. Még tószt is volt. A legőszintébb tószt, a mit valaha hallottam. A biró ajkáról hangzott el:

- Éljék a ki meg nem hótt. Kivált én magam, mert én adom az ebédöt. De hogy éljék az is, a ki a bort fizetyi, mert bizony sokat iszunk belőle és még többet fogunk innya: aszondom én, Sárvájó Fülesi Matyók, czigándi biró, tartson meg az Isten!

Miután a tósztban czélzás történt rám, illetve a bugyellárisomra, hozattam még husz liter bort, de azt már nem vártam be, hogy mind kiigyák. Mert a közepe felé már nagy csókolhatnékja támadt az egyik hitesnek. Egyszer, mikor nem vigyáztam oda, el is kapta fejemet és nagyot czuppantott a számra...

A csók nélkül nem jöttem volna rá. Még most is kutatnám misztikus eredetüket.

Egy paraszt ásta a portája előtti árkot, mert eltemette az esőviz, belehordván az utcza salakját.

Az, a ki ásott, Gergely András volt, a falu első gazdája. De nem volt egészsége a gazdagságához: se az ételt nem birta a gyomra, se a bort. Ez meg is látszott rajta. Ványadt, sárga arczát - bár csak negyvenöt éves volt - ugy összeránczolta a sok betegség, hogy igazában ki se lehetett belőle igazodni: nevet-e, haragszik-e, jókedvü-e, avagy morczos. Azonban a szeméből már ki lehetett igazodni. A bánat, a mi arczának barázdái között észrevétlenül meg tudott bujni, szemében nem talált ilyen rejtekhelyet. Az olyan volt, mint a kristálypatak: a mi érzelmet beledobott a lelke, az meglátszott a legfenekén is. Valóságos gyermekszem.

Egy meggörbült gerinczü, májfoltos képü öregember gyermekszemekkel! Olyan fájó azt nézni éppen, mint a mikor a sorvatag gyermek öreg szemekkel néz a jövőjébe, a kis koporsó felé...

Az ellentétek növelik az ember szánalmát, tragikai érzését. Valamint ezek szülik a kómikumot is. Hatványozzák az érzelmeket.

A szenvedés és öröm közös sors. Beletartoznak a nagy világharmóniába. Hatásuk a szánalom és megnyugvás, a gyönyör és mosoly.

Az ellentéteknél megbomlik ez a harmónia. Az ember nem képes abba belenyugodni, hogy a természetben félszegségek legyenek; ahhoz van szokva, hogy mindent jól és összhangban rendezzen el Isten. A hol ezt az összhangot föl nem találja: ott összeszorul a szive, megborzong a lelke, vagy - kitörő kaczajra fakad.

Vagy nem ugy van, hogy az őrülteket, a boldog őrülteket jobban megszánjuk, mint az életnek fájdalomtól letört harczosait? A magát állattá degradáló részeget kikaczagjuk, mig a csendes boldogság érzése csak egy mosolyt fakaszt...

Igen, szivünket hamarább megejti a megfoghatatlan titokzatos tragikum, mint a legkézzelfoghatóbb kiáltó nyomor.

Avagy nem az ellentétek tragikuma ébresztett szánalmat iránta, hanem hogy közelebb tudott férkőzni az emberek szivéhez, mint más?

Nem. Nem bántott ugyan senkit, de jót se tett senkivel. És ha nem is volt éppen kevély, annak látszott legalább a magatartása után. Mert magának való, zárkózott természete nem nyilt meg senki előtt. Se szenvedéséből, se öröméből, ha volt, nem adott másnak.

Nem. Azért volt Gergely a «szegény Gergely», mert dolgoznia kellett, hogy csak valamit is ehessék, holott nem szorult a dologra, - azért, mert pihennie kellett volna és nem volt képes pihenni, - élvezhette volna az életet és nem tudott élvezni... Az ellentétek!

Gergely soha sem szitkozódott, némán viselte a keresztet. Ez parasztnál nem mindennapi dolog. Meg is becsülték érte a többiek:

- Fehérmája van neki; de nagy legény, megbir vele, sohasem feledkezik meg magáról, - igy vélekedtek a falubeliek.

Mert nem kell azt hinni, hogy a magyar emberben nincsen selfcontrol. Nem angol privilégium ez. Ez az erő él, megterem itt a humusz honában is. És a népek nagyrabecsülik, talán éppen azért, mert ritka. Többnyire elkallódik a heves szenvedélyek, a szangvinikus vérmérsékletü fiatal évek duhajkodásaiban. Mert olyan a szenvedély természete, hogy ritkán desztillálódik az idő szürőjén át erénynyé, inkább még ő impregnálja a maga mérgével az egyéb erényeket.

Hát a parasztok azt találták, hogy Gergely Andrásnak nagy az önuralma. Könnyebb volna neki káromkodnia, átkozódnia, szidnia sorsát, mint némán nyelni keserü labdacsait. Könnyebb, mert ez volna a természetes, hogy kiadja azt a sok mérget, a mi benne összegyült. De nem teszi, mert büszke magára. Nem mutogatja sebeit a piaczon.

Csalódtak a falubeliek. Gergelynek nem lett volna könnyebb káromkodnia, zugolódnia... Sőt! nem lett volna képes reá... mert nem epe gyült meg benne, de fájdalom - a fájdalom, a mi fölszántja, torzitja, rútitja az arczvonásokat, de simitja, egyengeti és szépiti a lelket. Önuralomra nem volt neki szüksége; nem zaklatta a lázadó vére.

Mialatt Gergely az árkot ásta, - abban a bizonyos ritmikus ütemben, a mi a magyar paraszt munkáját jellemzi, - azokkal a határozott és mégis könnyed mozdulatokkal, a melyekről százezrek között is föl lehet ismerni nemesebb fajtáját: azalatt Szarka Gábor csöndesen eregetve pipájából a füstöt, a boldog, elégedett ember derült nyugalmával nézte, hogy izzad a komája.

Ez a Szarka Gábor szintén erős gazda volt. Háromnegyed kvártát, két ökröt, két lovat vallott a magáénak. A mi sok egy parasztnak, különösen, ha nem vágyik többre.

A legtöbb gazda többre vágyik, mint a mennyije van. Gábor azonban ama kevesek közé tartozott, a kik nem voltak telhetetlenek. Az ő filozófiája azt diktálta, hogy a ki azért vesződik, a mije nincs, az nem tudja élvezni azt, a mije van. Már pedig ő élvezni akart. És volt benne módja. Háromnegyed kvárta jótéteményeit el sem lehet igen fogyasztani egyes embernek: még a komáknak is jut belőlük.

És juttatott is a komáknak. Szerette, ha betértek hozzá egy pohár borra, egy kis füstölt kolbászra. Nagy szivesen adta: igaz testvéri szeretettel. A mint hogy a föld népe mind ilyen. Az ő adományának csak egy rugója van: a sziv.

Szarka Gábornak pedig igen jó szive volt. Szivénél már csak hiusága és önbecsérzete volt nagyobb. A ki hiuságát sértette meg, azt megvetette, de a ki becsületében gázolni merészelt, azt már gyülölte. És ez a gyülölet nemcsak a szivét töltötte be, de magával ragadta gyakran az eszét is.

A helyett, hogy beperelte volna a becsületsértőt, mint egy észszerü polgár: önkezével vett magának elégtételt rajta, mint a lovagok, a kik az ilyesmit nem viszik biróság elé! Nekiment egy bottal a rágalmazónak és leütötte, vagy az ütötte le őt, ha vastagabb botja volt. Ugy cselekedett ő bottal éppen, mint a gavallérok karddal vagy pisztolylyal. Mindössze, hogy segédeket nem vallott.

És valószinüleg ennek a formalitásnak hiánya miatt, (vagy hogy mert az uraknak más zsákból mérik az igazságot mint a parasztnak): a törvény mindig megbüntette szigoruan és soha sem engedett el a király ebből az ő büntetéséből semmit. Egyszer három hónapot ült. Két izben meg hat-hat hetet.

Hát vagy a börtön csöndes misztikus homályában szállotta meg a Gábor lelkét epikuri bölcselete, vagy hogy egyszerüen elszokott ott a munkától: tény, hogy itt jött tudatára annak, hogy az élet igen becses dolog és nem hosszu, tehát ki kell használni, a mig van rá idő.

A kihasználást ugy értelmezte Gábor, hogy nem dolgozott. Mert a ki dolgozik, az nem az életet használja ki, hanem azt használja ki az élet. Hát erre a czélra fogadott inkább maga helyett két cselédet. Azok is éppen ugy két kézzel dolgoztak mint ő, - buzája nem lett silányabb a munkájuk nyomán, - fizetni meg volt miből a két cselédet.

Ilyen bölcs ember kevés van az egyszerü falusi emberek között, de a mennyi van, az aztán mind el is hizik valahány. Szarka azonban ezek között is a testesebb magyarok sorába tartozott. Már a járás is terhére volt. Állani azonban szörnyen tudott: erős lábon állott. Az nem fáradt el a teste alatt, az ülésben még inkább. Különben is azt képzelte, hogy ülve gyürődnek a belei, a mi nem egészséges. Hát többnyire állt is az egész nap. Igen szeretett igy diskurálni.

Ime, a mint meglátta Gergelyt, mindjárt hozzáállott és beszédbe ereszkedett véle. Csak ugy szépen, csendesen. A szót nem jó elsietni, mert minek is. Az embernek ugy sem lehet annyi mondani valója, a mennyi az időből ne futná.

Már a szegény Gergely ellenkezőleg azt tartotta, hogy tán nem is igen érdemes beszélni egyáltalában. A hol kikerülhette, nem adott ki szót magából, inkább intett, vagy bólintott. De azért kérdést nem hagyott válasz nélkül. Felelni: az a tisztességhez tartozik...

- Hát a riskának kettő lett, szépek - folytatta Gábor és keresztülköpött az árkon Gergely feje fölött.

Ezután igen megakadt a diskurzus, de később mégis leszólták a papot és a szolgabirót. A papot azért, mert fiatal gazdasszonyt tart, a szolgabirót azért, mert nem parolázik velük.

- Meg is mondtam neki a magamét - dühösködött Gábor. - Azután, hogy Gergely nem volt kiváncsi, még dühösebben folytatta:

- Tudja koma, hogy mit mondtam neki, a mikor nem fogadta el a becsületes kezemet? Azt, hogy nem disznóláb az én kezem.

Gergely látta, hogy itt érdeklődnie muszáj, hogy meg ne sértődjék a komája. Csavart egyet a fejével, aztán szólt:

- Hát ő azt mondta rá, hogy tudja, mert különben, a milyen nagy étkü vagyok, rég beettem volna kocsonyának.

- Én erre már nem szóltam semmit. Magamba fojtottam, a mit gondoltam. Azt gondoltam, hogy megbosszulom magamat.

- Igaza van, halli, kend kérdezheti, mert legyüri a mérgit. No én nem teszem, - megpukkannék.

- Aztán nem is jó a', - sűriti az ember vérit... Kend is attól beteg, - állitotta Gábor határozottsággal és örömmel, hogy ezt kitalálta.

- Abbiz' a pedig ugy van... Káromkodja ki csak kend magát becsületesen, megláti, mindjárt jobb dolga lesz.

- Nem-e? Próbálja csak kend. Megy az aztán magától, mint az árviz... oszt hogy megkönnyebbül tőle majd!

Gábor igen sajnálta. Egész zélussal igyekszik most már rávenni a komát a káromkodásra, szinte ékesszólóvá válik.

- No pedig már csak a' használna kednek... azt én mondom. Tegye meg kend nekem szivességbül, hiszen nem muszáj az Istent szidni azért: a pocsétakerülő Herkópáterit annak a kiforditott czifra kecskeméti bundába járó kutya hajnalának, - mutatta be mindjárt példával, hogy igazat mond.

- No jó, ha már ugy sajnáli a szót, hát Isten neki, akkor csapjon kend a falhoz egy pár tálat és kancsót, ha valami boszuság éri. Mi az kendnek? E' is jó a méreg ellen. Én is szoktam; az ablakot is beverem néha, akkor aztán elcsendesedik a vérem.

Most egy kis szünet keletkezett. Ezalatt a jólelkü Gábor valami furfangon járatta az eszét. Kérésre be nem veszi, - gondolta, talán beveszi, ha az elevenére tapint.

Gergely e szavakra abbahagyta a munkát. Rut, májfoltos arcza csak még jobban összeránczosodik. Azt hinné az ember, hogy mindjárt átkozódni fog. Pedig kérőn, könyörögve hangzott el a szózatja. Egyszerü, falusi emberek olyan hangon nem is igen szoktak beszélni, csak ha már érzik a halál lehét.

- Káromkodjék hát, az áldóját neki, szidja kend a keserves szentemet. No! Vagy nem bánom, vágja kend a fejemhez azt az ásót - az istállóját! - nem vágom vissza, mert hát beteg kend!

Gergely megköszönte, mert most már megértette Gábor jóakaratát. Igen átlátszó volt a koma furfangja.

- Dehogy jó, - tagadta Gábor teljes erejével. - Nincs nálamnál nagyobb kutya a világon, ha nem néz is ki belőlem. Mert én bizony meg nem szántam még senki emberfiát, azt én mondom kednek. Én... tudi kend, én! Nem tudnék jót cselekedni, ha négyfelé fürészelnének se: kutya kemény szivem van.

Gergely félrehuzta száját. Abból látszott csak, hogy mosolyog, mert nem hisz Gábornak. De már erre dühbe kellett annak gurulnia.

- Mi a? Mit mond kend? Vagy nem szól kend semmit? Hát mikor hazudtam én? Ne nevessen kend.

Aztán ki-ki folytatta foglalkozását. Gergely tovább tisztogatta az árkot, Gábor tovább pipált. De most már hidegen. Kialudt a pipa, csak a szára szortyogott a dohány levétől.

Tehát nem a pipa füstjétől rajzottak föl a gondolatok Gábor kerek agyában (a mint az eddigi beszélyirók nyomán hinni lehetne), hanem vagy csak maguktól kezdtek zümmögni, mint méhek a kasban, vagy a szive kergette föl őket: tény az, hogy erősen gondolkozott Gábor, a mibe természetesen egészen beleizzadt az üstöke.

Abban dolgozott az esze, hogy a dolgok ilyetén állása mellett mi módon lehetne még kikurálni Gergelyt. Mert igaz, hogy Gergelyhez tulajdonképpen semmi köze neki, - nem is igen való, hogy az ember magát a más dolgába ártsa, - de már ő egyszer olyan, hogy nem nézheti a beteg embert és a nyomoruságot: szurkapiszkálja a lelke, hogy segitsen a más baján. Hát olyan és erről nem tehet.

Nagysokára - addig törte a fejét - elkapott egy ujabb eszmét a sok közül, a miben, ugy vélte, benne volt a Gergely bajának orvossága is. Csak meg kell csinálni és bevenni. Legott előterjesztette ezt az eszmét, alig kerülgette.

- Igyék kend reggel éhomra meleg bort, de jó borsosat és olyan meleget, hogy összeégesse a száját...

Miután Gergely erre is tagadólag rázta fejét, tovább beszélt Gábor bütykös hüvelykujját magyarázólag fölfelé bökve:

- Avagy ha a bor nem köll, öntsön be minden reggel éhomra egy-két kupicza pálinkát, de paprikásan. Ez biztosan kimarja kendből a nyavalyát, azt én mondom kendnek.

Megértette ebből Gábor, hogy nem hisz neki a komája, hát bizonyitásra fogta a dolgot:

- Hát pedig engem ugy segéljen, többet ér az egy egész patikánál. Nem volt még nekem olyan nyavalyám, a mit le ne gyürt volna. A korelát is csak azzal kergettem el - én magam - nem is a sok kehes doktor.

- No ebben igaza lehet komámnak, hogy a doktorok nem tudnak semmit. (Ebben általánosan megegyeznek a falu népei.)

Miután Gergely nem adott a meleg bort és paprikás pálinkát illetőleg érdemleges választ, fogta magát Gábor és szó nélkül elpárolgott. Gondolta, majd megcsináltatja az orvosságot és erővel bevéteti Gergelylyel, mint a hogy a rossz gyermekekkel szokás.

Félóra mulva visszajött. Egy kóczos szolgáló vitte utána a meleg bort kulacsba fojtva és a paprikás rozspálinkát nyakas üvegben: válaszszon.

- Koma, hagyitsa el egy kis időre azt az ásót, oszt ihol a', fogja kend a csutorát, csavarja ki a nyakát és huzza meg: meleg bor van benne - kinálkozik Gábor.

Gergely gépiesen nyul a kulacs után, miután az ásót lábához támasztotta, ugy tanakodik, hogy mit csináljon. Bort ő nem szokott inni, pálinkát még ugy se, ámde visszautasitani azt, a mit jószivvel kinálnak, nem helyes dolog. Gondolta, hogy ugy tesz, mintha innék, de azért nem iszik... Egyet fordit a csutora nyakán és szájához emeli a kulacsot; csak a szájaszélit nedvesiti meg a borral, de azért krákog egyet és mély lélekzetet vesz, mint a kinek átfut erein és belein a meleg folyadék.

- Attól én ugy se gyógyulok meg, mert a lelkem beteg nekem, nem a testem, - attól meg nem érvényes a pálinka.

Gábor először egy nagyot huz a kulacsból, aztán a nyakas üveg tartalmát önti le nyomtatékul, ugy felel... de elsőbben még köszörüli a torkát és köp egyet, mert ezek alatt gondolja ki, hogy mit feleljen. Indiskrét nem akar lenni, hát nem oly egyszerü a kérdés.

- Hát mi baja lehetne a kend lelkinek? Ártott valakinek vele? Csalt kend, lopott kend, ölt kend?

Gergely abbahagyja a munkát, elejti az ásót, ugy egyenesedik ki. Szinte tarkára változik májfoltos arcza a beleömlő vértől, - szinte eltántorodik, annyi vér szaladt szivéből a fejébe. Egyelőre nem felel; meg is indul; utközben szánja rá magát a szóra. Misztikus mélységgel, reszketeg fölindulással válaszol Gábornak:

- Nem az én kezem lopott, de az én lelkem sinyli. Tolvaj a vérem, ha tiszta is a kezem.

Ezen aztán volt mit gondolkodnia Gábornak. Nem is végezte az utczán, bement a házába, ott ismételgette, magyarázgatta magának ezt a mondatot, de bizony nem jött rá a kulcsára.

Hátha innék egyet, - gondolta, - a bortól bátrabb a gondolat. Tehát fölbátoritotta magyarosan a gondolatait, reájuk öblitvén az egész kulacs tartalmát.

Ettől aztán igen fölismerhetetlenekké lettek ezek a gondolatok. Nem lehetett tudni, melyik közülök az igazi és hogy egyáltalában közöttük van-e igazi is.

Hát nem is jött rá Gábor. Gondolta, majd rájön Gergely segélyével. Ebéd után a bortól fölhevülve pipacsvörösen és azzal a makacs elhatározással, hogy törik-szakad, de kigyógyitja Gergelyt, ujra fölkerekedett a szenvedélyes orvos...

Gergely az ároktisztogatást folytatta. Mintha egy kissé elevenebb lett volna mint reggel. Még bólintott is komája felé, mintha mondaná: «Derék, hogy eljöttél, szeretem, ha velem vagy.»

Gábor is ütött egyet a fejével üdvözlésképpen, aztán az időt birálgatta:

Ennél többet az időről nem igen lehet beszélni, hát más tárgyra keriti Gábor a sort. Nehezen ment neki, pedig pityókás embernek rendesen igen jár a szája. Pedig most azért lett volna czélirányos sokat karatyolnia, hogy a szapora beszéd folyamán valami ügyes fordulattal észrevétlenül belekapaszkodhassék a tulajdonképpeni tárgyba. Ugy idétlenül nekimenni nem lehetett, hogy: «hogy is van az a kend tolvaj vérivel?» Meg kell azt kerülni tisztességesen. Hát egy közelfekvő témát meg is pendit Gábor, mert erről könnyebb átugrani az igazira:

Ezzel ez a tárgy is kimerült. Asszonynak még lett volna ebben a dologban száz nézete, ezer szava. Mert az asszony apróra bonczolja az eseteket. Hozzászokik a varrásnál és foldozásnál, hogy minden öltésnek kitapogatja a helyét: ezt a természetét aztán átviszi minden életkörülményre. Az egész világot olybá veszi, mint a foltos kabátot, - a minek egy foltja se kerüli ki az éles látását.

No, de a férfi, az más. Ő a nagy dimenziókhoz van hozzászokva. Tevékenységi köre általános nagy vonásokkal van határolva. A nagy ég, a végtelen mezők, az egyenletes göröngyök, egyik olyan, mint a másik: tüzetes megfigyelésre nem serkentik őt. Igy van aztán az eseményekkel is. Csak a puszta tényt látja bennük. A tettek részleteit nem nézi, lélektanát nem kutatja. Csupán a nagy vonások rajzolódnak le agya képzetgyüjtő hártyájára, az árnyalatok elfakulnak rajta. Ezeket a nagy vonásokat pedig egy-két szóval is ki lehet fejezni.

Innen van, hogy nem könnyü falusi embernek szavakkal hajingálózni. Nagy ugrásokat kell tennie az eszével, a mi pedig épp ugy fárasztja a lelket, mint a hogy a láb ugrásai fárasztják a testet.

Gábor megtette ezeket a nagy ugrásokat. A tolvajok után a kutyáját vette elő: elkezdte dicsérni a Brugóst.

Ennek fejében azonban jól lepiszkolta az adóvégrehajtót, a kinek éppen a Brugós harapta meg a lábikráját. (De ugy kelleti neki, kétszer akarta beekzekválni tőle az Italos-féle illetéket.)

Aztán sorra vette a bábaasszonyt (a ki jól érti a mesterségét), a jegyzőt (a kit a fene hogy vinne el), a falu bikáját, a ki háromszáz pengőjébe került a falunak (de abból százat az urak vágtak zsebre, mert háromszáz forintos bika nincs is).

Nem csuda hát, hogy ennyi beszéd után igen kimerült Gábor. Hiszen kifecsegte egész tartalmát. De hiába! Nem volt mibe megvesse az eszét, hogy igazi czélja felé lódithatná a beszédet. Már készülődött is elfelé, a mikor eszébe jutott még valami. Azt se vitte haza. Rákönyökölt botjára, miután kiverte és zsebrevágta csutorás pipáját, ugy leste azt a kis szünetet, a mit tiz perczenkint szokott Gergely a munkában tartani. A mikor az a pillanat elérkezett, nagy hűhós hangon szólal meg, mint a ki nagy érdeket akar kelteni:

Gábor meg lehetett elégedve a hatással. Az igaz, hogy nem ilyen formában várta. Mert Gergelynek erre a szóra, hogy «liczitálik», kiesett kezéből az ásó, ugy elkezdett remegni. Azután a lába és az egész teste is elkapta azt a reszketést. És a feje csak ugy imbolygott, mintha lekivánkoznék a válláról. Vér nem maradt arczában semmi: olyan fakó lett... És kidüllettek a szemei.

Nagynehezen kimászott az árokból, rendes, gondos ember létére benne felejtvén ásóját.

No, nem volt most se rendes, se gondos. Megbomlott a rend egész valójában. Szótlanul támolygott a házába és magára zárta az ajtót.

Gábornak egy kérdésére sem felelt. Pedig ennek az ijedtségtől most már ugyancsak megeredt a nyelve: annyi szava került egyszeribe, mint egy vénasszonynak.

Földmives ember esze nem igen alkalmas arra, hogy egymástól távol álló okokat kapcsoljon össze vele.

S Gábor mégis, talán mert okosabb volt az átlagnál, vagy hogy valami ösztönszerü sejtelem szállotta meg, - összefüggést érzett ki Gergely iménti fölindulása és délelőtti beszéde között. A mint hazafelé bandukolt, inkább megdönteni, mint megerősiteni igyekezett ezt az érzést, de miután nem dőlt meg sehogy, még jobban megerősödött, valamiképpen a gyengének vélt falazat mindjárt erősnek tetszik, mihelyt az ember csákányával daczol.

Háromszor is megállt Gábor az utczán, azon a száz lépésnyi uton, a mely a házához viszen. Akkor állott meg, a mikor az eleinte egymással összeütköző gondolatai kezdtek kiválni a szürke képzetgomolyból, hogy azután egymással párhuzamosan haladván, sejtelemszerü érzetét együttesen támogassák.

Az a két távol fekvő lánczszem: Gergely akkori titokzatos beszéde a tolvaj vérről és mostani megdöbbentő levertsége, mintha közelednék egymáshoz láthatatlan delejes erővel, noha éppen távolitani igyekezett azokat. Sőt éppen: minden ellenérve egy ujabb kapcsot létesitett a lánczszemek között.

...Szánalomból, szeretetből rettent meg? Nem. Akkor csak a lelkiismeret szózatja lehetett, a mi ugy leverte. Tehát mégis lopott. - Ime az első logikai kapocs, a mit a tagadás kovácsolt s ellenérvek üllőjén edződött.

Azután eszébe ötlöttek Gergely többi szavai. «A lelkem bánt, nem a testem beteg»... Igaz is. Azt be kellett volna látnia, hogy a meleg bortól meggyógyulna a teste. Azért nem ivott hát, mert a lelki betegségeket már csakugyan nem lehet vele gyógyitani, legföljebb rövid időre. Tehát csakugyan lelkét rágja a féreg: a lelkiismeret kinozza, - az vájta ki a máját, - attól aszott a bőre csontjához... A másik lánczszem.

...Beteg és mégis nyüvi a gyenge erejét, - gondolkodik tovább Gábor. - Szent az, hogy annak nincs nyugta, a kit a lelkiismerete furdal. Az üzi dologra... A harmadik lánczszem.

...Nem káromkodik, mint más rendes ember, a ki - nem nyomván őt sulyosabb átok - ezt a kis kirugást megkoczkáztathatja a saját könnyebbsége szempontjából, könnyü lelkére ráférvén ez a gyenge kis hiba. Az ő lelke nem birta. Már tul volt terhelve... Ez is egy szem.

Igy rótta össze Gábor apránkint az egész logikai lánczot. És ennek a láncznak minden egyes szeme azt csörögte: «Meglopta Gergely a földesurat! Tolvaj a Gergely!»

- Hátha hitványul gyanusitom? - kérdezte önmagától - akkor én bitang ember vagyok.

Lassacskán szivével is fölszítta Gábor a gyanumérget. De ettől sem lettek keserüekké többi érzelmei. Nem Gergely megvetésére bujtogatta az a méreg, hanem iránta való szánalmát erősitette meg. (Szegény! Mennyit szenvedett! Bizony megbünhődött.)

A boldog kövér ember meleg szive nem itélkezésre edződött, hanem a bocsánatra nemesedett fogékonynyá. (Isten itélkezik, ember megbocsát. Hiszen még az Istenember sem itélkezett. Mindig, mindig csak megbocsátott...)

Jól esett Gábornak, hogy ilyen keresztény érzelmek ébredeztek szivében. Falusi ember többnyire csak az Ur házában imádkozik szavakkal, de lelkében azért hála fakad iránta, - egy szótlan dicsőités, - valahányszor öröm vagy boldogság éri. Azt mind Istennek köszöni meg ő, mert minden jó Tőle való. De nem áradozik. Szava csak annyi: «Jó az Isten.»

Gábor a Gergely iránt való szánalmában végtelen hálától érezte dagadni keblét: Jó az Isten! Jó, hogy az ő sorsát olyan simán intézte, hogy épen megőrizte becsületét, hogy nem vitte kisértetbe, hogy boldogságot juttatott neki osztályrészül... És ugyan mivel hálálta meg mindezt? Se jobb, se igazabb nem volt másnál. Ő nem érdemelt ennyi kegyességet, ő adósa a nagy Istennek.

Megfogadta, hogy lerójja most az Ur adóját, mert egyszer csak elfordul tőle. Nem, nem azért. Ő kiállja a büntetést, a mit rámér, emberül. De tiszta szivből teszi, azért, mert igaz ember akar lenni. Fogékony paraszt lelkébe szinte beleszuggerálta lassacskán azt a hitet, hogy Gergely megmentésével válthatja meg Istennek való tartozását. Hát itt az alkalom. Megmenteni őt az Urnak.

Mit tudta ő. A mit az ösztön és a sziv parancsolnak, azzal sokszor nincs tisztában az értelem. Majd adódik az magától.

Azt tartotta Gábor, hogy aznap nem iszik többé egy kortyot sem. De nem is evett. Pedig vén szolgálója (mert özvegy volt) pompás csuszát tálalt eléje. Ez a csusza körül volt kanyaritva vastag füstölt kolbászszal. Olyan pompás étel az ilyen, ugy csurog róla az illatos zsir!... És mégsem kellett Gábornak.

Talán az a hálaadó tömjén, a mi szivéből a magasba szállott, vette el étvágyát? Vagy volt is étvágya, de nem tartotta helyén valónak kielégiteni most, a mikor az a másik, a kinek ő megmentője akar lenni, ki tudja, milyen lelki kinoktól vonaglik étlen, álmatlanul?...

Nem evett hát Gábor, hanem fogta hosszabbik tölgyfabotját, - mert leáldozott volt a nap s ilyenkor már harapnak a kutyák - és csuszáját cselédjének ajánlván, elindult, hogy fölkeresse Gergelyt.

A mint sietős, szeles mozdulattal kifordul a pitvarajtón, beleütödik valakibe. Éppen Gergely volt.

Ott a szobában, a mécses világánál látta meg Gábor, hogy a komája nem is néz ki olyan rosszul, mint várni lehetett volna. Sőt nyugodtabb, mint máskor. Szeméből valami határozottság villant elő. Talán dacz is lehetett. Keményen megropogtatta a szót, mintegy jelezve, hogy itt sulya van minden betünek.

- Csak azért jöttem koma, mondaná meg, meddig liczitálik az urat? - kérdezte Gábort.

Gábor nem igen csodálkozott a kérdésén. Csak a fejét rázogatta, mint a ki nagy szót készül belőle kiejteni.

- Az sok, - válaszolt Gergely, - de nem igen sok. Mikorra van kitüzve a liczitáczió?

- Köszönöm, koma, csak ezt akartam tudni, - szólt Gergely és szinte sietve távozott...

...Gergely ki akarja fizetni Geődy tartozását. Meg akarja őt menteni a vagyonbukástól. De hát hogy és miért? Ha meglopta is, annyit nem lopott. Már pedig csak annyival tartozik neki, a mennyivel megkárositotta. Többet az a kevély ur ugy sem fogadna el tőle, - egy paraszttól!

...Azután hogy is lesz az? Bevallja majd neki, hogy: «megloptalak uram, ime, hozom a lopott összeget és a hegyibe még tizszer vagy huszszor annyit kamatnak?»

...Ezt csak nem teszi, hiszen akkor akár bujdosónak állhat. Itt, a faluban legalább nem lesz maradása a kicsinyhitü emberektől. Kikerülik őt bűne miatt az utcza során és ujjal mutogatnak reá: «Ni, a tolvaj!» Kivált, hogy már gazdag se lesz akkor. Mert a gazdagságnak, hiába, magának is van egy külön becsülete, a mivel el lehet takarni az igazit.

...Minden lépésnél egy-egy bökkenő, a melyben elbukik a szándéka. Elsőben is az ur nem fogja ajánlatát elfogadni. Másodszor, ha el is fogad valamit, az legföljebb csak annyi lesz, a mennyit lopott. De ezt neki akkor be kell vallania, a mivel viszont nyomorulttá teszi magát. Harmadszor harminczhétezer forintja nincs is Gergelynek. Egy telek legföljebb, ha kilencz-tizezer forintot ér. Ez huszonhét-harminczezer forint. Pénzecskéje lehet egy-két ezer, több nem...

Gábor ugy itélte, hogy Gergely lehetetlen dolgot akar cselekedni. De azonkivül, hogy lehetetlen, még bolond is.

...Mert mennyit lophatott? Ezer forintra valót? Hogy juthatott volna többhöz? Ehhez is csuda, hogy hozzájutott. No hát miért akar ő ezer forintokért harminczhétezer forintot visszaadni? Ezerért csak ezer jár és az interesse. Vagy hogy a lelkiismerete még nem nyugszik meg, ha csak a tartozást fizeti meg? a lelkiismerete még áldozatokat is követel tőle? Hát akkor mondasson miséket, adjon templomoknak harangokra, állittasson utfélre kereszteket, épittessen kápolnát az Avaros ormára. Mert akkor is csak Istennek adós áldozattal, - nem az embernek, kit megkárositott. Azt békitse ki...

Ezenképen okoskodott Gábor magában, de miután igy önkéntelenül is valami tátongó ürt érzett okoskodásában, fönhangon ismételte és összegezte érveit és mondásait.

...Ha az okozta volna az ur vesztét, a mit tőle Gergely ellopott, akkor igenis az egész harminczhétezer forintot tartozik neki kifizetni. Mert ha akkor ezer forintja hiányzott a boldoguláshoz, most már harminczhétezer forintja hiányzik hozzá. Az ő hibája, hogy akkor nem segitett rajta, a mikor kevesebb is elég lett volna. Rajta állott, visszaküldeni a lopott pénzt. Hogy nem tette: a következményekért életével, vagyonával felelős.

Tetszett Gábornak, hogy ezt kitalálta, érezte, hogy helyén van az esze és a szive.

Most már csak a kigondolt föltevésre kellett bizonyitékokat keresnie és találnia. Mert hogy csak föltevésnek vette Gábor ezt a gondolatformulát: az természetes. Igen valószinütlen, hogy ezer forint tönkretegyen egy ezerholdas urat.

...Lehetetlennek azért nem lehetetlen, - fejtegette. - Lám, Páhy András is igy valahogy ment tönkre: egy tyukper miatt.

...Két quártája volt Páhy Andrásnak, szép portával, ötezer forint értékben. Egyszer csak összeveszett a szomszédjával, mert átrepültek palánkján a tyukjai. E tyukok miatt legazemberezte a szomszédot. Ez törvénybe vitte. Hetvenöt forintjába került a dolog Páhynak. A hetvenöt forint nem volt meg. Fölvette a zsidótól. A zsidó ugy adta csak, hogy aratáskor tizenöt méter buzát kap a kölcsöne fejében. Ámde aratáskor nem volt mit aratnia.

(Mert olyan az a magyar humusz, mint a jó Isten maga. Egyszer két kézzel szórja az áldást, elárasztja az embert minden javával, másszor, hogy elbizakodik attól a sok jótól, összeszoritja a markát és nem ereszt ki belőle semmit, a mig meg nem tér a halandó, alázatosságot és szerénységet fogadván. Hát a humusz összeszoritotta a markát Páhy előtt.)

...Tavaszszal férget kapott a termése, a mi még megmaradt belőle csenevészen, azt megütötte a hő nyárban, a szem nem fejlődött ki, szemét lett belőle. Vetőmagra, élelemre se maradt. A szemetet tyukok ették meg. Egyszóval ötszáz forintot kellett fölvennie Páhynak a takarékból, hogy élhessen és fizethessen. Aztán igy ment az tovább. Szegény emberbe ha egyszer beleesik a szu, bizony elszuvasodik.

Igy elmélkedett Gábor, de azért ugy tartotta, hogy a mi nem lehetetlen, az azért még lehet valószinütlen. A minthogy mesésen valószinütlen, hogy az ur attól ment tönkre, a mivel Gergely őt megkárositotta. Azonban arra is gondolt Gábor, hogy egy olyan beteg, féregette lelkületü árva, mint Gergely, nem nézi és nem látja a dolgok állását olyan tisztán, mint egy magafajta, egészséges, épmáju ember.

Tisztában volt Gábor, hogy mi a kötelessége ezekután. Helyrezökkenteni Gergely meghibbant eszejárását... Tisztába hozza tartozását és teendőit. Támogatni fogja minden lépésénél. Gondolkodik a beteg agya helyett, hogy valami bolondot ne csináljon. Ezeket fogja cselekedni. Ettől majd helyrezökken a Gergely lelke: megszabadul a felesleges tehertől.

...Akkor eladjuk a földet. A fő a becsület. Nemcsak azért, - igy okoskodott, - mert egészség jár vele. Nem. A nyavalyát el lehet türni: az is Istentől való. Hanem legfőképpen azért, mert az ember ne tartozzék senkinek, szabad legyen, mint a madár és ne legyen kénytelen önmaga előtt pirulni. Ez a legnagyobb kin a világon.

A mig igy járt-kelt Gábor gondolatai sikátorán egyenesen, ép fővel és szivvel: addig Gergelyt másfelé vezették utjai. Az ő utja is egyenes volt már és világos: bevilágitotta erős elhatározása. Ezen az uton már sem megállitani nem lehetett őt, sem letériteni róla. A nyugalmát kereste rajta: beteg lelkének gyógyulását.

Azt tudta Gergely, hogy akadályai lesznek. De kicsinység egy akadály, ha akarat áll ellenében. Annak semmi sem lehetetlen.

És ő akart. Azt akarta, hogy megmentse Geődy vagyonát; hogy megtörje a Geődy-gőgöt, ha visszautasitja ajánlatát... Megtöri alázatossággal, könyörgéssel, Krisztus nevére való hivatkozással. Odatartja eléje vérző szivét. Nincs halandó, a ki egy ilyen szivet megrugjon: magyar nincs... Azt akarta, hogy ne maradjon semmije. Ha mije még maradni találna: azt is elszórja misére, templomra. Ugy fog élni munkájából és száraz kenyeret fog enni. Hej! de jó lesz az neki... Azt akarta, hogy meggyónja az egész világ előtt az apja bünét, hogy az egész világ bocsássa meg azt neki haló porában, mert az egész világ az Isten...

...Gergely azt hitte eddig, hogy apja emlékét beszennyezni nincs joga, hogy a ráboruló földkupacz eltakarja, megvédi őt bünei következményeitől: a megvetéstől is. És mivel azt hitte, nem árulta el sötét titkát: hogy atyja volt az, a ki Geődy atyjának tizezer forintot tartalmazó tárczáját megtalálta és nem Csafkó, a ki börtönben halt meg miatta.

Ez a hite birta arra Gergelyt, hogy inkább elszenvedje a pokol összes kinjait, bitorul szerzett vagyon ölébe senyvesztvén testét-lelkét. (Mert abból a tizezer forintból származott az egész öröksége. Bevallotta ezt neki az atyja, de örök hallgatást fogadtatott vele halálos ágyán.)

De most már mindezt nem hiszi. Maga sem tudja, hogy miképpen jött: mintha egy régi gonosz igézet bűvköréből szakadt volna ki, egyszerre fölszabadult lelke tévhite nyomásától Gábor szavaira: «Liczitálik az urat.»

Megrenditő hatással volt rá ez a lelki átváltozás. Alig birt bevánszorogni a házába. Ott elájult.

Gazdaember nem szokott elájulni fájdalomtól, csapástól. A mig dobog a szive, mindig magánál van. De örömtől, meghatottságtól elveszti néha az eszméletét. Nem attól roskad össze, a mi sulyt a sors rá mér, hanem attól, a mivel megkönnyiti. A tehetetlenség törvénye az, nem a fizikai, de a lélektani tehetetlenség törvénye.

Mire magához tért ájulásából, már egészen uj ember volt. Egyensulyban minden ina, porczikája. Megváltozott gondolatvilága, mert fölszabadult agya attól a sötétségtől, a mi eddig nyomta. Uj eszmék, szinte uj ismeretek rajzottak föl benne. Érteni kezdte a bibliát. Megértette, hogy hibásan fogta föl az egyik parancsolatot a tiz közül: «Tiszteld atyádat és anyádat, hogy hosszu életed legyen a földön». Azt hitte eddig, hogy ez a parancsolat neki hallgatást diktál és kinszenvedést ró rá e hallgatással. Most egyszeribe tudatára jött annak, hogy miben áll az a tisztelet.

...Nem abban, mint eddig hivé, hogy titkolja s igy czinkosává váljék atyja bünének; nem abban, hogy igéretét, haláloságyán tett igéretét a titoktartásra mindenáron megtartsa, lett légyen ez az igéret tisztátalan és ige ellenére való; nem abban, hogy farizeusmódra, álszemérmes alattomossággal ámitsa az embereket atyja becsületességével; tehát nem abban, hogy csaljon az emlékével: hanem abban, hogy atyja helyett a köteles fiui kegyelet szent nevében jóvátegye annak bünét, megmentvén azt, a kit megkárositott; abban, hogy levezekelje azt a vétket, a mit levezekelni elmulasztott a megboldogult: abban, hogy ő járja helyette a Golgotát...

...Ez az ő kötelme, nem az álszemérem, az alattomoskodás, a csalás, a világámitás. Minden ember bünös. Atyja is, ha bünös volt, hát ember volt. Csak az a megvetni való, a ki tökéletesnek és tisztának hazudja magát és nem a bünbánó, a ki bevallja bünét. Hát most az apja helyett ő fog vallani. Ez az ő kötelessége. Mert ő már nem tud beszélni... Igen, kötelessége.

Háromszor is ismételte Gergely ezt a szót, mindig hangosabban. Jól esett neki, hogy olyan szépen hangzik és hogy a hangjától olyan melegség járja át a szivét.

Az ijedten ugrott be a pitvarból, mert még sohasem hallott ilyen hangos szót a gazdája szájából. Inkább csak nyögve beszélt máskor, ha ugyan beszélt.

A szegény asszony valósággal megijedt, hogy oly hirtelen megéhezett az ő gazdája, a ki még sohasem volt éhes, ugy kellett biztatni, hogy egyék egyáltalán. No most ugyan nem volt erre szükség.

A becsületes Zsuzsa szép paprikás szalonnát, füstölt kolbászt tett Gergely elé: jó két fontot. És ezt mind bevette Gergely rendesen, oly mohón nyelt, mintha rövid időn kellene pótolnia azt, a mit évek hosszu során át elmulasztott.

Zsuzsát is megkinálta és ott tartotta volna Gergely a szobában, de biz az nem birt ott maradni egy percznél tovább, valami ürügy alatt megszökött és sietve beloholta az egész felső sort, hirdetvén a csudát, a mi gazdáján megesett.

Jóllakván Gergely (először, mióta a maga gazdája), belekanyarodott a szürébe és utnak indult Gáborhoz, a ki meg ma éppen koplalással foglalkozott (szintén először, a mióta a maga gazdája).

(A véletlen csinál néha ilyen bolondokat és még arra is vigyáz, hogy egész bolond ne legyen a műve: összeköti szeszélye játékait pszikologiai szálakkal, a mikben pedig mindig van némi logika.)

Hogy mit végzett Gergely Gáborral, azt már tudjuk. Azt is, hogy Gábor mit végzett önmagával, a mikor otthagyta.

De mivelhogy Gábornak csak a gondolatait ismerjük, nem - mint Gergelynek, - a szándékát és terveit is: a világosság okáért be kellene számolnunk azzal is, hogy mily végelhatározásra szánta el magát Gábor a Gergely dolga tekintetében.

Ez nem ment könnyen neki. Ő nem olyan ember, a ki mindjárt belenyugszik az első tervébe. Az éppen olyan volna, mintha a vásáron a legelső kezeügyébe eső kaszát venné meg. Azt pedig ő nem teszi. Sőt inkább végigtapogatja, végigpengeti az összes vásáron levő kaszákat: ugy választ, akkor is lassan, és meggondolva, mert van ideje. Hát ha igy tesz a kaszával, a mi elvégre is csak egy forint ára holmi, hogyne tenne igy a gondolataival és eszméivel, a miknek éppen most olyan nagy a fontosságuk. Bizony végigpengette ő a gondolatait is: lehetőt, lehetetlent vegyesen.

Azonközben toppant be a hirvivő Zsuzsa és a beszédjével összezavarta mindamaz eszméket, a miket már félrerakosgatott, hogy majd azokból válaszszon. Igy szólt Zsuzsa:

- Jaj, Istenem, gazduram! Az én gazdám megveszett. Megevett egy fél kenyeret...

- Meg két olyan kolbászt, mint a karom, meg egy olyan darab szalonnát, mint az öklöm.

- Igy görbüljek meg, - mutatta az ujjával Zsuzsa, hogy mint érti a meggörbülést, majd esküdözött: - verjen meg a frászkarika, ha nem igaz...

Folytatni akarta Zsuzsa, de Gábor szavába vágott. Az ilyen eskümintának hitt már ő is, különben is könnyen változott a hite. Rárivalt Zsuzsára, kezébe nyomván egy teli kulacsot:

- Ucczu csak, vidd el ezt a csutorát neki... Köszöntetem... Igyék az egészségemre. Üzenem, hogy megyek mindjárt magam is.

Zsuzsa kiszaladt a kulacscsal. Gábor azonban nem ment mindjárt utána. Először visszakérte a csuszáját. De az nem lévén már visszaadható (mert megette Marcsa), egy félrőf kolbászt kebelezett be s jóllakván, szinte megdöbbent attól a gondolattól, hogy kis hijja lett, hogy nem éhomra feküdt le. (No jó az Isten!)

Most ment csak Gábor a kulacsa után, Gergelyhez. Hát a kulacsot csakugyan ott találta, de Gergely nem volt odahaza. Előveszi Zsuzsát:

- Hová ment a gazdád te, - te szipirtyó? (Vén volt Zsuzsa és bibircsókos.)

...Hátha valami kárt tesz magában? Tán azért volt jókedvü, azért evett, mert leszámolt magával, leszámolt mindennel - az élettel is... De akkor minek kérdezte, hogy mily összeg erejéig árverezik az urat?

...Hiszen éppen azért, hogy megtudta az összeg nagyságát és belátva, hogy nem képes egészen lefizetni, - kevesebbel meg nem segit rajta, - hát...

Gábor ujra fejbeütötte magát. A jószivü embernek kidagadtak homlokerei, kapkodott ide-oda, számitgatni kezdte Gergely értékeit. Ha bőven számitott, ütötte, ha szüken, hijja volt a harminczhétezer forintnak. Egyszer széna, egyszer szalma. Mitévő legyen?... Nem tudott gondolkozni, ugy állt bambán, tanácstalanul a két czövek lábán...

Kezdi a számitását ujból; vékonyan számit, nem vérmesen... huszonkilenczezer forint jött ki. Ehhez akkor hozzácsap hirtelen egy numerust: «meg nyolczezerhétszáz»... Beleizzad, mig kiszámolja. Háromszor is eltéveszti az ujjait, mig kijön az eredmény: harminczhétezerhétszáz...

- Üti - rikkantott egyet s kapva a botját, egyet lök Zsuzsán, a ki éppen akkor lépett be az ajtón.

- Lódulj, vén boszorka, keresd a gazdádat, a mig nem késő, - járd be a falut, kiabálj utána, magam is megyek. Előkeritsd a pokolbul is, szólnom kell vele... - Üti, az áldóját, - ismétli és a mint megindult, ugy vitték lábai, mint egy kengyelfutót.

- Csak késő ne legyen, - motyogta az utczán s a korcsma felé vette utját; ott majd tudakozódik...

Az a nyolczezerhétszáz forint, a mit a Gergely értékéhez hozzácsapott Gábor, a megtakaritott pénzecskéje volt neki: titokban összerakott garasai. A ládafiában volt élire verve.

Ezt a gyüjtést még a nagyapja kezdte és meghagyta fiának, ez meg az övének, hogy pénz maradjon, sohse váljék földdé. Nem igen értette Gábor a nagyapját, a mint hogy kevés az olyan paraszt, a ki jobban szeresse a pénzt a földnél. (Hóbort az.)

De ha hóbort is, - egy halott akarata volt ez esetben. A halottak akaratát pedig tisztelni szokta Gábor.

...És lám, hogy megjutalmazta Isten ezért a kegyeletért. Talán nem is a nagyapja tulajdon akarata volt, hanem a Gondviselésé. És ez a Gondviselés nyilatkozott meg a nagyatyja kivánságában, hogy áldásában részesithesse őt: az unokáját. Lám, most milyen tökéletes jó dolgot cselekedhetik. Megmenthet egy lelket Istennek. Milyen jutalom a puszta kegyeletért!...

A mint ezeket igy elgondolja Gábor, a Gondviselésben és predesztináczióban vetett babonás hite teljesen megnyugtatja aggodalmait.

...Ha igy van végezve, hogy ezzel a pénzzel neki egy lelket kell megmentenie, akkor az a lélek ugy sem vész el. Vagy nem igy lenne megirva? Hát akkor miért van éppen annyi pénze, a mennyi kell: se több (alig több), se kevesebb? Aztán mért esett volna meg éppen vele, hogy a Gergely titkának nyitjára akadjon? Bizony, nem Gergely árulta azt el, - ő okoskodta ki. Vagy ha ő árulta is el, hát nem azért tette, hogy segitséget kérjen tőle, hiszen nem tud a pénzéről, arról a nyolczezerhétszáz forintról... Igaz-e. A Gondviselés keze jelölte meg az utját. Minden ugy összevág...

Meglassitotta lépteit, fölemelte fejét, büszke volt magára. A lelkesedés tüze árasztotta el a szivét. Ereiben erőteljes lüktetéssel bizsergett a vére. Olyan érzés volt ez, mint a hazafiság lángja: élet-halálra késztető...

- A Gergely András? Talán kefét vacsorált kend? Hát nem tudja, hogy a Gergely csak vizet iszik, mint a békák?

Volt a korcsmában még egy ember: Csigolya Pista. Ez is elnevette magát, hogy hol keresik Gergelyt.

Mózsi, a ki haragudott Gergelyre, mivel legtehetősebb gazda létére nem volt a klientélájában, - megereszt a rovására egy szarkasztikus vicczet:

- Az idő akár ugy változhatik, hogy egyszer csak elkezd hátrafelé sétálni, - hogy kend, a ki most negyven éves, husz év mulva csak husz éves leszen, - de Gergely az nem változhatik meg, mert békákból soha sem lesznek emberek.

Gábor megvetően csettentett nyelvével és cziczentett a fogai között, ugy csóválta a fejét. De azért szavakkal is megrótta a korcsmárost.

...Olyan embert mint Gergely? Hiszen lopott Gergely! Hogy van az, hogy igy önkéntelenül is megbecsül egy tolvajt - ő, a ki olyan kényes a becsületére? Hja, Gergely, az ő gyámoltja, - gondolta. - Az ő lelkére van bizva Istentől, hát megvédi őt, saját maga ellenében is.

Igy gondolta Gábor, de azért mégis csudálkozott rajta, hogy nem érzett irányában semmi megvetést.

Az ösztönével érzett Gábor, az eszével gondolkozott. Az esze tévesztette meg ösztönét. Ez volt a helyes nyomon...

Gábor egyet rántott vállával a szürén. Ez annyit jelent, hogy ő már megy innét, Gergelyt keresni. De nem ment el, mert jött már Gergely maga. Meglátta komáját a korcsma üvegajtaján át, hát beszólt hozzá:

Miután nem kapott hamarjában választ, - ugy csudálkozott minden lélek, - belépett Gergely rendesen.

Gábor, mielőtt felelt volna, még megregulázta Mózsit (No, Mózsi, hát kinek van igaza?), aztán fordult csak Gergelyhez:

Gábor nem haragszik érte, ha gúnynyal is volt mondva. Sőt büszke rá, hogy bámulják a sejtelmét.

Azonban az egész társaságban mégis Gergely lepődött meg legjobban. Attól, hogy mi czélból keresi őt Gábor. Mit akarhat vele? Hiszen semmi köze hozzá, - még csak nem is atyjafia, - és mégis éjnek idején jár utána.

- Majd otthon, - válaszolt Gábor - és maga elé nógatván Gergelyt, otthagyta vele a korcsmát.

A mikor kiléptek az utczára, már nem járt azon senki. Itt-ott egy-egy ablak vöröslött még a soron a mécs világától, de már jobbára aludt mindenki. Azonban csend nem volt a faluban: igen ugattak a kutyák. De Zsuzsa tulkiabálta ezeket a kutyákat, a mint Gábor parancsához képest lármázva kereste Gergelyt.

- Becsületes egy fehérszemély. Hogy keresi kendet, - jegyzé meg Gábor mélységgel.

A Gábor házához értek; az esett errébb. Gergely megállott, de Gábor nógatta:

- No ha ott van! De amugy is: Adnék egy kiló szűzdohányt, már tiz éves, azóta nem pipáztam.

Gábor ugy gondolta, hogy biz azt csak ő tudhatja, más nem lát a gyomrába, se a láda fiába, de nem szólt semmit, csak csudálkozott.

De mind a ketten csudálkoztak egymáson. Olyan rejtélyes volt minden: ők maguk is, a viszonyok is... Mintha egy delejes lelki áradat hozta volna őket egymással össze, egybekapcsolva sorsukat, üdvösségüket: olyformán érezték magukat.

Nem kért hát egyikük sem a másiktól magyarázatot. A mi csudás, azt megérteni ugyse lehet. Beleélték magukat ebbe a csudába és ugy tárgyaltak, mint a kik mindent tudnak egymásról. Kisült, hogy mindketten tévedtek.

Kisült, hogy Gergely nem volt tolvaj és hogy Gábor, «a nagy kutya,» egy nagy lélek volt...

A mikorára elváltak, már ugy összeolvadt a szivök, hogy soha el nem különült többé a nagy életben. Gábor egészséges, őserőtől duzzadó lelkületének ikertestvére lett Gergely gyöngéd, érzékeny szive. Egymást nemesitették. Pedig alapjában nemes volt a nélkül is mind a kettő...

...Beléptek a szobába. Először lekanyaritották a szürüket. Akkor aztán Gábor egyenest neki ment a kulacsnak, - az asztal közepén volt, - kicsavarta nyakát és megtörülte száját a tenyerével (a mitől az aligha lett tisztább) ugy ajánlotta Gergelynek:

Gábornak olyan jól esett az, mintha csak az ő gyomrába csurgott volna a nemes ital. Nevetett és csiptetett a szemével.

- Hát nem éri meg ebben a határban egy kvárta a tizenkétezret? Csupa Isten áldotta föld...

- Megérni megérné, ha üdő volna... Mert mindenhez kell üdő. Az üdő drágitja a földet, ha sok; de ócsitja, ha kevés. Már pedig ezúttal kevés. Egy hét nem is üdő.

- Megveszik azt azért. Jók ám ezek az emberek, a kik itt laknak. Nem nyomik azok az árát, ha megtudják a szándékomat.

- Jók az emberek, koma, az igaz, de biz azért csak nyomik az árát, mert hogy szuszogni se hagy kend nekik. Ha csak egy-két hónapjuk volna legalább, hogy jól meghányhatnák.

- Tudják, de mit ér az. Meg kell azt jól fontolni. Egy-két ezer forint megérdemli. Már csak beláthati kend...

- Be, - szólt csüggedten Gergely és még jobban elhalványodott. Arra nem is gondolt, hogy hiszen nem is igen ismerheti más ugy a földje minden rögét, hogy rögtön vásárt csinálhatna. Ő maga is végigjárná tizszer is minden barázdáját mig fölcsapna. (Való igaz az!)

...Hinni meg mért higyjenek neki. Mindenki többre tartja a portékája árát már csak szokásból is. Nem vétek az, senki sem akad meg rajta.

Gergely megkönnyebbülten sóhajtott föl és hálásan nézett Gáborra. Szerette volna megszoritani a kezét, de csak válaszolt elébb.

- No csak ugy mondom, mert annyit biztosan megkap értük. Lehet, hogy tizenkétezer forintot is megadnak, de az már nem biztos. Hát kilenczezer forintjával mennyi is lesz?

- Lám, hát harminczháromezer forint már biztos, - szólt örvendetes biztatással Gábor.

Gergely nagyot bámult erre. A csudálkozástól gondolkodni se tudott, csak ugy találomra kérdezte.

Gergely merően nézett a komájára, mintha olvasni akarna a lelkében. Az bátran állotta a tekintetét. Tiszta volt a lelke, hát állotta.

- Maradni? - csudálkozott Gábor és megismételte a szót: - olyan különösen hangzott az neki - «Maradni?!» Összezavarodott.

- Nem volna tőlem becsület, ha megkárositanám. Soha nem kárositottam meg eddig senkit akarattal. Mért kezdeném kenden, a ki olyan igaz ember?

A botot fogta jobb öklében Gábor, de ez a beszéd ugy meglepte, hogy legott eleresztette a bunkóját. Nagyot koppanva zuhant a földre. A koppanástól, mintha fölrettent volna álmélkodásából, megeredt a szava szélesen és gyorsabban mintsem akarta.

- Én? - szólt és mutató ujját a keblének szegezte. - Miért hisz kend ilyet rólam?

Gábor már most csakugyan nem értett semmit: kinozta a homály, ki akart belőle menekülni azonnal. Nem látott, nem hallott. Azt se bánta már, ha sért is, nyersen, szinte durván rivalt rá Gergelyre:

Erre a kérdésre nagyon megdöbbent Gergely. Gyanu érzett ki belőle: csunya gyanu. De már azért sem haragudott. Sőt belátta, hogy hiszen csakugyan nem ismerheti a komája szándoka rugóját. Hol is járt az esze, a mikor azt gondolta, hogy tudja: a felhők között. No fölvilágositja. Sebten válaszolt. Először elmondta az okot általánosságban:

- Az apám lelki üdvösségeért. Letisztitom róla a bünét. Én vezeklek érte...

Soká tartott, a mig egészen megértette Gábor, de hogy megértette, legalább volt köszönet benne. Ugy megörült Gergelynek - és ugy felbőszült maga ellen!

- No, hát nem mondtam kendnek, hogy nagy kutya vagyok: egy irtó bitang! Hát nem meggyanusitottam kendet?! Ejha!...

Gergely nem válaszolt. Bizony fájt neki a gyanusitás. De mit nehezteljen. Ő már megszenvedett annyit, a mennyi a haragot ki szokta az emberből pusztitani.

Annál jobban szidta magát Gábor, a sárga földig alázta magát. A ki őt igy gyanusitja, annak rég betöri vala a fejét. Különben majd hogy be nem törte a saját fejét is. Nagynehezen csendesedett le.

- Meg tud-e kend bocsátani ilyen bitangnak, koma? - szólt szinte könyörögve.

Gergely szótlanul nyujtotta a kezét. A két érdes kéz összekulcsolódott, - görcsösen szorongatta egymást... Gábor érzékenyen, rekedt hangon kérte Gergelyt:

- Hogy igazán megbocsátott kend, bizonyitsa be, fogadja el a pénzemet, ha nem lesz elég a kendé. Megadja, ha megadja, ha nem, hát nem.

Gergelyt valami magasabb érzés szállta meg. Ugy gondolta, hogy nincs joga Gábor nagylelkü ajánlatát visszautasitani, ha örökké adósa marad is.

- Elfogadom én kendtül, el én és örökké szolgálni fogom érte: ugy elfogadom.

Gergelynek torkába fult az üdvözlete. Egy befelé sirt köny állta el az utját. A többi könyek már szemein át szivárogtak arczára, a mint ágya előtt térdelve, hálát adott Istenének, áldást könyörögve a Gábor fejére.

Gergely földjét huszonnyolczezer forintért vették meg a falubeliek, azzal a klauzulával, hogy megszerzik a vételárát egész ötezer forint erejéig, - ha azt bővebb megfontolás után értékesebbnek itélnék. Ez azonban nem kötelező, kinek-kinek a becsületére van bizva.

Olyan fajta szerződést alig kötöttek valaha a világon, melyben a becsület pénzértékben fejeződik ki. Pedig hogy pénzt ér, azt bebizonyitották Gergely vevői, a kik ötezer forintra elzálogositott becsületüket három hónap lefolyása alatt, egynek hijján, pontosan kiváltották. Az az egy se hagyta zálogban, csak egy évig. Ez a terméstől tette függővé, hogy koczkán forog-e a becsülete vagy sem, ha nem adja meg az ahhoz kötött értéktöbbletet. Tiz mázsát öntött földjének holdja, hát meg kellett adnia. Különben szeme közé köpnek a többiek.

Egyelőre azonban Gábornak ötezerötszáz forinttal kellett pótolnia a Gergely harminczkétezer forintját. (A portára nem akadt vevő.)

Az árverést megelőző nap délutánján már együtt volt az egész szükséges összeg: harminczhétezerötszáz forint.

Gazdag falu volt ez a Lasnak nagyon. Szükségből, ha szoritják, akadt volna a ládákban kétszázezer forint készpénz is: természetesen a takarékkönyvecskékkel együtt. Mert olyan, a kinek nem kamatozott a pénze, csak kettő volt a faluban: Gábor, a kinek ugy parancsolta meg a nagyapja és Brúgós Márton, a ki nem hitt senki fia becsületében, még a takarékban sem. (Lába kerekedhetik, - vélte ez a Brúgós, - megesett már nem egyszer, hogy lába kerekedett a takaréknak is és elinalt rajta pénztárnokostul Amerikába.)

A mint együtt volt az egész pénz, csak akkor jutott eszébe Gábornak, hogy biz kár ezért a sok szép bankóért. Nem a magáét sajnálta. Neki még maradt elég, de a Gergelyét. Ez bizony koldussá lesz, ha kiereszti a markából. Hogy is lesz az majd vele? Hozzá tud-e majd szokni a nyomorusághoz?

Már kezdte bánni, hogy nem maradt meg első elhatározásánál: eszelni Gergelyt tartozásai mérvei iránt. Gyöngeségnek itélte lelkes felbuzdulását, a mely elnyomta az anyagi érdek iránti érzékét s idétlenül megnövelte lelki érzéseit.

Nagy mulasztással vádolta magát. Nem járt utána, hogy vajjon csakugyan annak a tizezer forintnak hiánya tette-e tönkre Geődyt, a mit Gergely apja tulajdonitott el annak apjától. Csak ugy Hübele-Balázs egyezett bele az eladásba, a mikor még meg sem győződött arról, hogy tartozik-e ennyivel Gergely Geődynek és az atyja emlékének. Pedig hogy kiokoskodta magának az egész sort annak idején. Aztán mégis, mintha elvágták volna az esze fonalát. Nem kérdett semmit, nem adta elő a nézetét Gergelynek akkor, a mikor ideje lett volna. Most már hogy segitsen a dolgon, a mikor késő. Még azt hinné róla Gergely, hogy a pénzit bánja.

- Ejnye, de nagy tinó is vagyok én - mondogatta magában; szörnyen bántotta az ostobasága.

Gergely ugyanis kiszámittatta a pappal, hogy tizezer forint éppen harmincznyolczezer forinttá nő meg kamatok kamatjával a takarékban harminczhárom esztendő alatt. Ekkép hát még ötszáz forinttal adósnak érezte magát Gergely Geődyvel szemben. Ezt csak ugy mellesleg megmondta Gábornak, természetesen minden czélzatosság nélkül. Nem is vette azt Gábor czélzásnak. Ám az ötszáz forintot azért rátukmálta Gergelyre.

- De már egy vassal se maradjon adós a kend néhai apja neki. Kötelessége kendnek, hogy mindent kifizessen helyette, mert ő már ugy se fizethet.

Gergely megköszönte. Biztosan számitott a vevők ötezer forintra taksált becsületére, a ház kétezer forint. Ez összesen hétezer. Ebből mindig ki lehet fizetni hatezret.

...Még marad is ezer. Ebből egy szép keresztet csináltat és egy nagy menykő harangot vásárol a toronyba, hogy hirdesse Isten dicsőségét és akkor aztán boldog lesz teljesen.

Igy mélázott és tervezgetett Gergely, a mig a pénzt számlálta az asztal végibe. Mert sok volt az aprópénz is. Ezüstforintos volt a pénznek majdnem fele. Azért Gábor is számolt az asztal másik végibe, hogy hamarább menjen. Száz forintos rakásokat csináltak. Mikor igy tiz megvolt, akkor összetolták ezt a tizet és ezer lett belőle. Ezt az ezret szakajtóba tették, ugy hogy a végin csak a szakajtókat kelljen megszámolni: tizenkét szakajtó = tizenkétezer forint.

Nagy munka volt ez nagyon. Kiváltkép, hogy minduntalan zavarták őket a számolásban.

Kiváncsi asszonyok tolakodtak a szobába (mert a falu előtt sem volt már titok a dolog) és szörnyü sápitozást vittek véghez a sok pénz láttára.

Ők bizony nem hajtottak a szavára, tovább emelgették a szakajtókat és ha Gábor tréfából odaszólt nekik, hogy: «aztán lába ne kerekedjék vagy egy-két tallérnak», lepiszkolták Gábort a sárga földig és megátkozták a csunya száját.

Öreg este lett, a mikor mindent összeszámoltak. Akkor a tizenkét szakajtó tartalmát beleöntötték egy nagy szeredásba és jó hurkokat kötöttek a szeredás nyakára. A bankót pedig begyömöszölték az ócska kalapba, mert bugyellárisba nem fért el, a kalapot pedig begöngyölték a Zsuzsa kötőjébe, ugyancsak jól összekötvén a kötőt, hogy ki ne szaladjon belőle a kalap.

Ötszáz forintokat azonban hosszu tanácskozás után külön félretettek egy bugyellárisba, hogy össze ne zavarodjék azzal, a mi az exekutornak jár. Ez az ötszáz forint külön dukál az urnak. Ez fölözi az adósságát.

- Ettül koppan a kutya exekutor álla - jegyezte meg Gábor kegyetlen gyülölettel...

Mikor mindez megvolt, Gábor hazaszaladt a duplapuskájáért és elhozta Gergelyhez. Ott megtöltötték keményen. Nem sréttel: vágott ólommal, az kutyább a srétnél.

A Gergely puskáját is megtöltötték. Ebbe már csak patron kellett, miután hátultöltő volt.

- No, nem is ér az sokat, - jegyzé meg Gábor, - nem töltheti meg az ember kedve szerint; csak annyit lehet beledugni, a mennyi a patronba fér... Már csak az enyimfajta az igazi...

A biztossági és védelmi előkészületek megtétele után a szobába czepelték a Zsuzsa ágyát és odatolták a Gergely ágyához. Egy pad volt a két ágy között, azon a szeredás és a kalap, meg a bugyelláris. A töltött fegyvereket a padra fektették nyomatéknak és hogy mindjárt kéznél legyenek, ha sorjuk kerülne.

Minderre nem volt valami nagy szükség, mert becsületes nép lakta a falut, de azért semmit se lehessen tudni: biztos a biztos. És a mi a fő, az a pénz már nem az övék, hát kutyakötelességük volt ugy megőrizniök, a hogy csak birták.

Ezek után lefeküdtek végre Gáborék és nyugodtan aludták a boldogok álmát.

Gábor álmában tovább számitotta ugyan az ezüst forintokat, de rosszul: huszonöt, huszonhat, hetvenkilencz, kilenczszázötven. Ilyen számolással ugyan meg nem erőltette magát. Hortyogni azonban ugy hortyogott, hogy Sajó, a ki az ilyeshez nem volt hozzá szokva, elkezdett keservesen vonitani az ablak alatt és vonitott egyhuzamban reggelig.

De nem volt kit fölébreszszen a vonitásával. Aludt az egész ház, mint a bunda.

A liczitáczió műveletének a szenvedő félre nézve különböző hatásai vannak. Azaz a hatások talán egy természetüek volnának, csak megnyilatkozásuk különböző.

Mert abban megegyezhetünk, hogy az állapot természeténél fogva csak kellemetlen lehet, minden rendü és rangu emberre nézve. Dehogy ezen lelki kellemetlenségnek nem, rend és rang szerint különbözőképpen adnak kifejezést az emberek: az is való.

Az asszonyok - tekintet nélkül társadalmi állásukra, - vagy sirnak vagy átkozódnak. Ha sirnak, vagy méregből sirnak, vagy fájdalomból. Az átkozódás azonban már csak rossz szokás, nem az érzelmek világa szülte, nem a lélek háborgó hullámai vetik fölszinre, - az értelem parlagján tenyésző oly dudva az, a mit a vallásos nevelés nem volt képes onnan kiirtani.

A férfiakra igen sokféleképen hat az anyagi tönk lélekharangja, az árverés.

Az önhibáján kivül tönkrement földmives, a komoly földimádó magyar gazda összeroskad bánata sulyától, az ilyennek szinte megválik lelke a testétől. Megfásult agygyal mereven néz maga elé. Nem gondolkozik, nem érez, - csak lélekzik. Ennyi az élete. Egyéb nem él benne...

Az a gazda, a ki hibásnak érzi magát a tönkrejutásában, leiszsza magát és belekurjongat a birói eljárás méltóságos akkordjaiba s nagyokat kaczag, ha haragszanak érte. Tudja, hogy nem lesz érte bántódása, elnézik ezt neki az árverező közegek, ő bennök is van sziv, hagyják duhajkodni. Hiszen hosszu keserüség következik a vig kurjongatásra, hát mit bántsák...

A zsidó megtartja lélekjelenlétét és mialatt ütik fölötte a dobot, már azon jár az esze, hogyan fogja visszaszerezni jó spekuláczióval azt, a mit rossz spekuláczióval elvesztett. Ő eszes és filozófus. Tudja, hogy a spekuláczió vagy beüt, vagy nem üt be. Minden jó esetnek megfelel egy rossz eset. Nos, ha tulesett a rossz eseten, következik a jó eset. Csupa rossz eset nincs. Sorra kell kerülnie a jónak is. Az időt sajnálja csak. A mulasztás az ő fájdalma csupán. De megvigasztalódik... Nincs olyan mulasztás, a mit pótolni ne lehetne...

A földesur, ha uj földesur, - ugy tesz, mintha alig érintené az egész eset. Hogy ő neki vannak másutt is forrásai. Fitymálja az egész rongy birtokot. Abból ugy se lehetett megélni.

A földesur, ha stemmate natus, nevet, pezsgőzik, czigányozik, - de belülről forró könnycseppeket hullat a szive. Orditani szeretne fájdalmában. De a «noblesse oblige» gőgös mosolyt parancsol ajkára. Zsarnoki lánczaival békóba veri az álgőg. Az álszemérem pánczélja alatt nyögve buvik meg az érzelem.

Geődy ezek közül való volt. Birtoka ötszáz éve volt családi birtok. A kastélyban soha más, mint Geődy nem lakott, közöttük hősök, vértanuk, matrónák... A kert parkjában van egy hársfa. Erről az a legenda, hogy II. Lajos a mohácsi csata előtt az alatt tanácskozott Tomoryval és Tahyval a haditerven.

Az a haditerv gyászt hozott a hazára, de a hársfa csak nőtt-nőtt, zöldült és virágzott tovább. Megélte a boldogabb időket és várja a még boldogabbakat... Most talán majd ki fogják vágni, hogy egy gruppott biggyeszszenek a helyére.

Mikor erre az eshetőségre gondolt Geődy, arczába szökött a vére. Elhatározta, megfogadta, hogy megfojtja e miatt a fa miatt az uj tulajdonost.

Persze, kimegy az ilyen fogadalom az ember eszéből rövid időn. De a mikor megfogadja, szentül hiszi, hogy megtartja szavát.

Az idő azonban csavarint egyet az ilyen földesur eszejárásán és előrelátásra kényszeriti azokat a lelki szemeket, a mikkel eddig csak hátrafelé szokott volt nézni.

Az a szokás Magyarországon, hogy az utolsó napon, melyet még joggal tölthet ősi birtokán, - tehát az árverés napján, - vendégséget hí magához a földesur, hogy megülné velük a bucsu torát.

Folyik a pezsgő. Csupa szilaj nótákat huz a czigány. Ilyen napon kivételképpen nem sirva vigad a magyar, de vigadva sir. És ez nagy különbség. Amott a fájdalmat mutatja, mert örül a szive, emitt a vigasságot, mert vérzik.

A szánalomra méltót szánni bárdolatlanság nálunk. Valakit sajnálni csak kicsiny dolgok miatt illik. A nagy katasztrófákat nem szokás figyelembe venni. Hát ezeket tekintetbe véve ugy erőlködik az efajta vigasságok alkalmával a vendégsereg, hogy szinte kinos a dolog.

Azt mindegyik tudja, hogy csalják egymást. Az egész manőver csak udvariassági és hiusági tény: társadalmi forma, - semmi más.

És e formák alatt fáznak a bortól felhevült testek és fájnak a hegedü hurjától fölzaklatott idegek.

De át kell esni rajta. Az első vizit kötelessége is kellemetlen, ám meg kell legyen az is. Ez is forma: kérlelhetetlen forma.

A divat is csinál formákat, az ősi hagyomány is. Emez szinte még kötelezőbb, mint amaz. Mert emez a mult társadalomra való tekintetből is kötelez, mig amaz csak a jelent veszi tekintetbe.

Sok ilyen szükségtelen bolondsággal terhelik meg magukat az emberek a saját keserüségükre. Isten tudja mért? Talán, hogy sokallják a boldogságukat és szabadságukat? Vagy azért nyirbálják meg önmaguk szabadakaratukat és emberi méltóságukat, hogy ne más nyirja meg?...

Mindenesetre egész különös a formagyártás, a mikor pedig az ember nem formában teremtetik Isten által.

Miért nem fejlesztik ez emberek inkább őstermészetüket? Miért kell nekik a czirkalom, a mikor a lélek nem geometriai fogalom...

A pap már ott van. Inkább ne lenne. Sirásra áll a szája és már a nélkül is veres szemmel köszöntött be. Azt mondta, hogy szemgyuladása van és pattanások vannak a szája padlásán. Ismerjük már ezeket a kifogásokat. Olyan vénasszonyos öreg pátereknél - a kik oly hiv, önfeláldozó barátjai a patrónusi háznak, mint ő, - szoktak az ilyen bajok előfordulni, valahányszor valami szerencsétlenség éri a patrónust.

Pedig ez a betegség igen kellemetlen ám a patrónusokra nézve. Főképp azért, mert ragadós: nagyon kell vigyáznia, hogy el ne kapja maga is...

Szerencsére megjött Solniszky gróf. Ez lengyel, tehát tapintatos, mint egy elsőrendü menyasszony. De olyan, a kinek ugy jár a szája, mint a kelep.

Primadonna-hóditásokról beszél. Majd azt kérdi Geődytől, hogy be akar-e állani a derby fogadásába részesnek? Ő tizezer forinttal fogadta meg Fair Queen-t, ötezer forintot átenged belőle Geődynek.

Geődy megköszöni. (Jól esik neki ez a hóbortos, hazug tapintat.) Azt mondja:

- Biz az outsider, 1:30-hoz... No de ha bevág, legalább pénzt lát az ember. Utálom a habozást a sportban.

Mondanom sem kell talán, hogy Solniszky soha sem mond igazat. Legfeljebb csak akkor, ha eljár a szája. De nem is pretendálja, hogy higyjenek neki. Egy ilyen pretenzió nagyon megkötné szabadszólását; vigyáznia kellene, hogy egészen hihetetlen dolgokat ne fecsegjen. Ám ő erre vigyázni nem akar, inkább elengedi a hitelt.

Nemcsak ez a Solniszky ilyen czinikus. Valamennyi az. Ha lengyel apától származott és magyar földön lakik: valamennyi sipit...

Egy remek ötösfogat kanyarodik a parkon át a kastély felé. Minden lónak más a szine, de egyforma a növése és fajtája. Nemes kis fejükkel játszva bókolnak, miközben uszályos sallangjuk csakhogy nem a földet surolja. A kocsisuk a gazdájuk maga: Vezekényi Béla. Nem báró egészen, de az anyja grófnő, a nagyanyja is.

Béla ennekfolytán, hogy igazolja középnemesi mivoltát (a mi őt belsejében alterálja) a nagy demokratát játszsza. Hogy olyan volt az egész familiája: fütyült a bárói, grófi titulusra, a mint hogy ő is fütyül rájok. Nem fogadna el rangot egy világért; méltó akar lenni őseihez. Azoknak is tálczán kinálták a kilenczágu koronát, de stb...

De nemcsak szóval játszotta Vezekényi a demokratát, tettel is. Hogy megmutassa, miszerint komolyan veszi elveit és nem restelli őket... Tüntet vele, hogy a modern eszméknek és korkövetelményeknek hódolva, nem szégyelt ipari vállalkozásokba bocsátkozni.

Elnöke volt egy keményitő, egy kékitő gyárnak; igazgatósági tagja takarékpénztáraknak és malmoknak.

Maga is gyártulajdonosnak csapott föl: épittetett birtokán szeszgyárat és téglagyárat.

Ő értett a gyárakhoz is. Hogyne? A magyar ur univerzális zseni. Csak az a baj, hogy a zsidó és német urak meg specziális zsenik, a kik csudálatosképpen elnyelik ezeket az univerzális zseniket.

Nyelték már Vezekényit is, - részletekben, mint a boa konstriktor a nyulat. Már csak a feje látszott ki a szörnyetegből. Ám nem baj, a feje még kint volt belőle, addig pedig még mindig jól érzi magát egy magyar nyul.

Hát Vezekényi jól is érezte magát nagyon. Észre sem vette, hogy már belevetette az élet abba a katlanba, a melyben iparlovagok, faiseurök, szakértők és fiskálisok főzik le maguknak csontjaikról, a hiu és hiszékeny fiatal birtokos urak husát. Nem vette észre, mert ezek a boszorkányszakácsok elhitették vele, hogy arany fő abban a katlanban, nem az ő husa. Arany neki, nem koncz nekik.

Hát elhitte és a reménybeli aranyok fejében ötös fogaton járt és három inast tartott Vezekényi.

- Ez a rezsi, - mondta. - Iparos embernek reprezentálni kell. Luxus a hitel forrása.

Ez a mondás nagyon tetszett neki. Aranymondásnak tartotta. Hogyne, mikor ugy megfelelt az igényeinek és főuri izlésének.

Egy czélt azonban mégis elért Vezekényi az ipar-egyéniségével és modern kultur-törekvéseivel: Megbámulták a szomszéd birtokosok, mint az uj kaput.

- Na weiss'te amiczenko, di finf Gäul sind mehr werth, als deine finf Fahrigen.

Geődy összeszoritotta fogait, a mint nézte a nemes állatokat. Nagyon szerette a szép lovat. Vége! Nem volt irigy, nem a más szerencséje és boldogsága bántotta, hanem a saját szerencsétlensége.

Tény, hogy szerencsétlen, magyarul peches ember volt Geődy. Az arany is rézzé változott, ha ő tartotta a kezében.

Vagyonával együtt hét pert örökölt apjától s elvesztették mind a hetet a fiskálisai - szántszándékkal.

Három fiskálisa volt s véletlenül mind a három megvásárolható gazember talált lenni. Hozzá még zsidók voltak perbeli ellenfelei, a kik pedig tudvalevőleg mindent meg szoktak és meg tudnak venni, a mi megvásárolható.

Ez a sok per elnyelt vagy harminczezer forintot, olyan harminczezer forintot, a mi nem volt meg, mert napjainkig ritkán esett meg az az eset, hogy földesur ne csak földet, de pénzt is hagyjon a fiára. Elég, ha megtartja a földet és csak a jövedelmét veri el. (Tulajdonképpen elég is.)

Hát ebből a harminczezer forintból nőtte ki magát az a nyolczvanhétezer forintnyi adósság, a mi most a birtokot terhelte.

Tudja Isten, hogy van az, hogy ez a magyar humusz nem akar kamatot teremni: nem birja szüz válla a terhet. Ő ful bele, nem ő szivja magába. Pedig milyen porhanyó, szomjas föld máskülönben!

A lasnaki birtok telekkönyvében első helyen ötvenezer forint volt bekebelezve. Utána jött egy tizezer forintos tétel, azután egy hatezer forintos, két háromezer forintos váltóbiztositás és egyéb apróságok. Az utolsó tételek, csupa rossz adósság. Magánpénz: a legveszedelmesebb. Rögtön fölmondható és kegyetlenül sietős, haladékot nem türő természetü, ha egyszer elkivánkozik.

Elkivánkozott. Először a hatezer forintos ur mondta föl a kincsét, azután jött utána a tizezer forintos és igy tovább.

Geődy nem tudott fizetni. A takarékpénztárakban nem volt pénz. A birtok értéke leszállt. Pénz- és birtokpiacz pangott.

Geődy segithetett volna magán. Jó barátaitól és rokonaitól összekoldulhatott volna annyi váltójótállást, a mennyivel betömhette volna egyidőre a hajója lékjét, de nem tette.

Nem tudott kérni. De mint okos ember meg tudta itélni, hogy ez ugy is amolyan tengődés volna: egy provizórium, a mely bokros gondokat és megaláztatásokat hordoz méhében és végeredményében nem segit a bajon, legfeljebb csak késlelteti a katasztrófát.

És Geődy idegei nem birtak tovább küzdeni ezzel az állapottal. Elhatározta hát, hogy «laisser fairé, laisser passer.» Csináljanak vele a hitelezői, a mit akarnak.

A birtoka megért kétszázezer forintot. Azon hát nem kellett aggódnia, hogy tartozása ki nem telik belőle: a becsületét nem féltette. Maga pedig nem félt az élettől. Tudott is, akart is dolgozni.

Ily viszonyok következtében került dobra a szép lasnaki birtok hirtelen és váratlanul. Senki sem gyanitotta, hogy ennyire van Geődy, mert azt meg nem képzelhette senki, hogy Geődy a kis ujját sem mozditotta meg a végrehajtás megakadályozására. Mint a magyar ur körömszakadtig kapaszkodik az atyai jussába és a végsőkig titkolja, halogatja bajait.

Azt senki nem is sejthette, tehát nem is vetette latba, hogy ideges volt Geődy, mint egy ángolna. Nem látta senki vibrálni idegeit. Nyugodt, merész volt a nézése, fennhordta fejét.

Hja, de éppen ez az. Ez a self control került neki óriási kinjába: parancsolni az idegnek, a mikor az ugrálni kezd!

Ezektől a kinoktól akart ő szabadulni még idején. A mig lelki ereje és idegei végképp föl nem mondják a szolgálatot; a mig birja fönntartani fejét és kihuzni gerinczét. Mert ő igy akart átsétálni vagyona romjain: büszkén és daczosan. Ugy méltó hozzá: egy Geődyhez!

Mindenki azt hitte hát, hogy legalább százötvenezer forint adóssága van Geődynek. Nagy volt a csodálkozás, a mikor megtudták, hogy hiszen tulajdonképpen még csak elején van a tönknek. Huzhatta volna még tiz évig is, ha akarja.

- Potom harminczhétezer forint miatt hagyja magát liczitálni! Különös ember, - mondta halkan a kultur-gavallér - (Igy hivták közönségesen Vezekényit) Solniszkynek, mialatt Geődy szivarért ment.

Solniszky megölelte a terraszot őrző kőszfinxet (terraszon folyt a párbeszéd), finom egyiptomi szivarkája füstjét nyelte, prüszkölte, ugy felelt a kék füstgomolyon át.

- Az semmi, - szólt Vezekényi komolyan. - A bankkölcsön olyan, mint az életbiztositás, csak éppen hogy fix-terminusra szól és nem halál esetére. Különben sem perelt a bank, pontosan kapta a járadékot.

Vezekényi megsértődött. Neki, a nagy financztehetségnek nem szokták azt mondani, ha pénzügyekről van szó, hogy: furcsa vagy! Azt az egyet nem is engedi el, hogy a talentumait ne bámulják. Kesernyésen veti oda Solniszkynek és ásit is hozzá:

Egy Solniszkyt nem igen lehet megbántani. Egy Solniszky kitér a kellemetlenségek elől. Ő, ha piszok akad utjába, átlépi és nem hág beléje.

Ennél a filozófiájánál fogva a mi Solniszkynk is abbahagyja a nevetést, kijelentve, hogy biz a pénzhez ő nem ért. Különben is ambicziójába vágott, hogy nagy hajdának tartsák, a ki falja a bankót.

Pedig hogy értett ez az ember a bankóhoz. Abból a tizezer forint jövedelméből ugy mutatott, mintha harminczezret szórt volna el, holott félre tett belőle hatezret. (Hja, ő csak akkor költött, ha látták. Más meg akkor is költ, ha nem látják.)

Különben a nem létező ticket fele értékével Vezekényit is megkinálta Solniszky.

- Wegen den Schmarren? Amiczenko, ott nem fenyeget veszedelem, hiszen csak kicsibe játszom, hanem...

- Weisste die Masha... Na! Ez a kis vampir kiszijja a tárczám összes vérét. Hehehehe!

- Vigyázz! - intette őt atyailag a zseniális Vezekényi, a ki két millió forint ára reményt vásárolt össze kétszázezer forinton, vagyonának a felén.

És Solniszky, mintha épülni és elmélkedni akarna a bölcs intelmen, lehorgasztotta fejét, sóhajtott egyet, egyszóval ugy tett, mintha magába tért volna Vezekényi szavain. Holott igazában azt számolgatta össze ezalatt, hogy mennyit takaritott meg tizenkét év óta - a mióta is önálló, - jövedelméből és nagyot nevetett befelé, hogy oly zseniálisan csalja a világot. Más magamagát csalja csak, ő az egész világot.

Geődy visszatért. Konyakot és vagy ötféle snapszot hozott utána egy inas, de az ő öle is tele volt szivar- és szivarkadobozokkal.

- Még ilyen pompás luftczigárót nem szittam, - szólalt meg Solniszky egy óriás sárga dohánytekercs kékes füstje mögül. Egy forint harmincz krajczáros Uppmann volt ez a luftczigáró.

Vezekényi belátva, hogy ebben a genreben nem versenyezhet vele, tüntetőleg fölszállott a demokrata szekerére: «Regália médiát» szitt és szilvóriumot ivott, ugy rivalt rá Solniszkyre a tekintetével:

- Én igy is nagyobb ur vagyok, mint te majom, jött-ment. Nekem nincs szükségem a pózra, mint neked, - ezt dobta oda neki a két szeme...

Az öreg papocska a kertben sétált ezalatt és gondolkozott. Geődy fölhitta:

- No, - mondta, nagyot fujva, a terrászlépcső felső fokán, - én meg oda lent vártam rá, a király-hárs alatt. Ott szoktuk máskor.

- Ej, ha már jól megülünk itt, mért mozdulnánk odébb? Sedens bibendum, mondja a német, - tréfálkozik a papocska. Mert tudnivaló, hogy a papocska mindig fölvidult, valahányszor papramorgót látott.

Nemsokára politizálni kezdtek az urak, jó hangos disputálással. A magas politikával foglalkoztak inkább: a keleti kérdéssel és a magyar gyarmatpolitikával. Bánffyra (ő uralkodott akkor) rendszerint a csemegénél szokott sor kerülni ebben a társaságban. Akkor magasztalták az egekig és szamarazták le a sárga földig, kiki saját izlése és pártállása szerint...

Vezekényi éppen a kinai partokon sétált, magyarázva a mangor-fát, a miből kitünő ruhaszövetet lehet csinálni (nála van a szabadalom), a mikor egyszeribe csak, mintha a földből nőttek volna ki; felmerül a lépcső alján a Gergely ösztövér s Gábor izmos alakja.

Gábornak a szeredás volt a vállán, Gergely a bankós kalapot vitte a kezében.

Vezekényi abbahagyta a magyarázatot s a feletti boszuságában, hogy megzavarták fejtegetéseit, kelletlenül veti oda Geődynek:

Gergely levette kalapját a saját fejéről és a botja fejére tette, ugy válaszolt:

- A helyben majd csak magam válogatok Gergely, - szólt rideg, büszke hanglejtéssel Geődy.

Gábornak fölfortyant a vére, de türtőztette magát, a mikor a komája segitségére sietett mondván:

- Ez az én komám igen nagy járatban van, instállom, tessen csak a szobába menni vele, - mert ugyis csak a kettejük dolga, - négy fülre való, - nem többre, a mit mondani akar.

- He! Négy fülre való!... Originális kifejezés! - kiált föl Vezekényi szakértő mosolylyal.

De nem mosolygott Geődy: haragudott. Föllökte a székét és mereven fordult Gábor felé. Mintha meg akarná korbácsolni szemével, - ugy nézett rá, a mikor rendreutasitotta:

- Tanulja meg, hogy közös dolgunk nekünk nincs, mert nem lehet. Neki lehet dolga velem, de nekem vele nem. Ő kérhet tőlem - én nem kérhetek tőle. Én adhatok neki, - ő nem adhat nekem.

De Gábor már most igazán dühbe jött. Előre tolta az állát és kihivó hangon veti oda a földesurnak, - hiába rángatja Gergely a subája ujját:

- Hát pedig most éppen ő az, a ki adni akar... (Gábor maga is megijedt, olyan érdesen adta ki a szót, hát kis vártatva simit rajta, szelid mentegetőzéssel zárja be a mondatot)... instálom, nagyságos uram, ha nem veszi rossz néven a bátorságomat.

Erre az észretérésre szükség is volt bizony, mert Geődy már azon a ponton volt, hogy kikergeti őket az udvarból. Az a parancsoló gesztus, a mint a jobb karját kinyujtotta, erre a szándékára vallott legalább.

- Olyan a tartozásom, - szólt bátor hangon és nyomatékkal Gergely - a miről a nagyságos urnak nem lehet tudomása, mert titok, még senki se tudja.

A papocska fölugrott székéből. Ő sejteni kezdte Gergely szándékát. Feléje tartá karjait.

Gábor ott maradt, de a szeredást lecsusztatta a válláról. Rengeteg nehéz volt, talán egy mázsánál is többet nyomott. A hogy a fövenyre zuhant a szeredás, megcsörrent a talléros gyomra. Az ilyen csörrenés mindenkinek ismerős. Semmi sem csörög ugy, mint a pénz.

Természetes, hogy Solniszky és Vezekényi érdeklődése most már ugy megfeszült, mint a húr.

Vezekényi nem győzi magát uri tartózkodással, kiváncsian szól oda Gábornak.

A főtisztelendő ur idegesen járt föl s alá; egy könycsepp futott végig az arczán.

Mert ő most már biztosan vélte tudni, hogy az egész árverésből nem lesz semmi; tudni vélte, hogy Gergely meghozta az egész szükséges összeget.

...Hát ezért adta el földjeit Gergely, ezért kellett az ő kérelmére három óráig számitgatnia: hogy tizezer forint mennyire nő harminczhárom év alatt kamatok kamatjával?... Tudni akarta, hogy mennyivel adós elhalt apja a halott fiának. Kisült, hogy éppen annyival, a mennyire szüksége van ennek. Ilyen a nagy Isten Gondviselése!... Az utolsó perczben jött, de még elég korán.

Az öreg pap elcsudálkozott, hogy erre még tegnap nem jött rá. - Eleget bámult pedig Gergely kérelmén. (Miért éppen tizezer forint, miért éppen harminczhárom év?) Pedig olyan egyszerü volt az egész rejtély. Hja, nem fog már a vén ember esze.

- Vagy a szolgaság romantikája, - jegyezte meg, nem tudni, mily értelemben, Vezekényi.

Ők is sejteni kezdték, hogy egy válságos fordulat állott be a Geődy sorsában. (Ezek a parasztok kifizetik az adósságát, - de miért?)

Solniszky, az okosabb, közel járt a valósághoz. Vezekényi ellenben azt hitte, hogy a falu népe rakta össze a szükséges összeget földesura megmentésére kölcsönképpen. Kiváncsi volt rá, hogy elfogadja-e Geődy azt a mozaik parasztkölcsönt. (Ha ur, nem teszi, - gondolta, - elkergeti őket.)

Geődy haloványan jött ki az ebédlőből. Gergely a nyomában, földult arczczal és könyörögve.

...Mitől sápadt el annyira Geődy? Mily érzelem kergette vérét arczából szivébe?

Ennek az érzelemnek ő maga sem tudott volna nevet adni. Mert nem is egy érzelem volt az, de az érzelmek egész légiója. Egyik a másikkal ellentétben viaskodva. Marczangolták szivét és zavarták agyát. Az egyik törte gőgjét, a másik szította. Az egyik agyát ébresztgette, a másik altatta. Az egyik igy szólt: «én a jogod vagyok», a másik igy: «ur nem él ilyen joggal.»

Jött a sanda gyanu és szólt: «nem mond igazat ez a paraszt.» De fölbukkan az ártatlanul elitélt szelleme és elüzi ezt a sanda gyanut.

Geődy sietve tartott a terrasz felé, utközben megállott, mintha meglökte volna egy gondolat. Ez a gondolat volt: «Megtarthatnám a birtokot, őseim kastélyát. Isten küldte ezt a pénzt.» Ejh! Gyermekokoskodás! - csufolt magára egyben és folytatta utját.

Gergely csak követte, mint az árnyék. Ugy is nézett ki, mint egy árnyék. Minduntalan szólni akart, de Geődy idegesen háritotta el kezével, hát csak annyit birt kinyögni:

A terraszról feszült figyelemmel nézték ezt az érdekes jelenetet. (Mi lesz?)

- Isten, ha szólhatnék, ha fölvilágosithatnám nagyságodat a kötelessége felől!

- Nem lehet, nem szabad! Papi esküm szent! A gyónás szentsége titoktartásra kötelez...

- Szálljon meg a Szentlélek, Gergely, szólj, beszélj... Én csak imádsággal segithetek.

Gergely pedig - mintha csakugyan megszállta volna a Szentlélek, - botját és kalapját elejtve fölrohan a terraszra. Ott térdre veti magát Geődy előtt és igy szól hosszu, szürke hajára mutatva:

- Apám lelki üdvösségére, az én megváltásomra, a Krisztusi szeretet szent nevében kérem, fogadja el a nagyságos ur és ne vigyen bennünket pogányul a kárhozatba. Ámen!...

És mintegy csudaképen eloszlott a sötétség ezekre a szavakra Geődy lelkéről. Melegség és világosság áradt szét benne.

Arisztokratikus gőgje misztikus hatalmát megtörte az isteni törvény ereje: Egyenlők és testvérek vagyunk!

Ellentmondó érzelmeinek tömegéből ez az ige választotta ki azt az igaz érzelmet, a mely lelki küzdelme közben egyedül volt hivatva őt vezérelni elhatározásában: a szeretetet.

Most már tisztán állott előtte, hogy nemcsak joga, de kötelessége is elfogadni azt a pénzt, a mi őt megmenti, egy halottnak tartozását rójja le s egy élőhalottnak nyujt üdvözülést, életet.

Most már tudta, hogy a zavart és habozást egy sötét érzés okozta lelkében: az előitélet, a származás gőgje. Ez lökte félre a paraszt segélynyujtó kezét, hogy nem ragadhatta meg...

Ez a sötétség repült ki kebléből Gergely szavaira s lám legott megtisztult szellemi világa...

Fölemelte az ősz, törődött embert. A kebléhez szoritotta és megcsókolta ajkát:

- Bocsásson meg, ha megbántottam, de csak most nyilt meg a szemem. Eddig nem tudtam, hogy maga nemesebb, mint én.

Utolsó szavai már könyeibe fultak. Csak ugy intett Gábornak, hogy jőjjön föl a terraszra.

Az odalépett hozzá és megfogta Geődynek feléje nyujtott kezét. Ez akkor igy szólt:

A köpczös Gábornak, - ennek a nagy kutyának, ezekre a szavakra még jobban nekivörösödött az ábrázatja nagy érzelmeitől. Szólni nem tudott volna, ha nem kiabál, hát kiabált, mintha üldözne valakit:

- Az áldoját, hát ne hagyjon itt bennünket, mert ugy se eresztjük ki Lasnakrúl, azt én mondom. Ebbe a kastélyba nem jön idegeny!...

Vezekényi egy félóra mulva, - a mikorára is lecsillapultak valamennyire a csapkodó hullámok, - egy ablaksarokba szoritotta Solniszkyt és belemagyarázta, hogy egy magyar paraszt lelkileg van olyan ur, mint akármi fajta külföldi mágnás.

Gergely ispánja lett Geődynek és tiz év alatt kifizette a birtokot terhelt bankkölcsönt is.

Ezenközben még meg is házasodott Gergely. Paraszt létére egy kisasszonyt kapott feleségül.

És ez a kisasszony nagyon szerette az ő paraszt urát, a ki műveltebb és gyöngédebb volt a született uraknál. Meg is ajándékozta sorjában öt esztendő alatt négy kis lánynyal. Most már fiut várnak.

A bort is megiszsza Gergely és káromkodik is a béresekre. Ez muszáj. E nélkül nincs gazdálkodás.

Különben szegény Gábort tavaly megütötte a guta és Gergely négy leányára hagyta azt a pénzt, a mit Gergelytől visszakapott.

Más ujság nincs. Hanem hogy Vezekényi két év előtt beadta a kulcsot. Most biztositási ügynök a Newyorknál.

Az öreg pap még mindig él. Most nyolczvannyolcz éves. Azt mondja, hogy a papramorgónak köszönheti ezt a hosszu életet.

Ezt a papramorgót most Gergelynél iszsza. Ennek kitünő édes körte-pálinkát tud csinálni a felesége és nagy szivvel tudja kinálni azonfelül.

- Majd sorát ejtjük annak is. - Aztán komolyan hozzáteszi azt a mondást is, a mit az urától tanult el: «Jó az Isten!»

Bödi András a félszer alatt kente bricskája kerekét s mert sikongást hallott a pitvar felől, csak ugy kutyorodtában hátrafordult, hogy megtudná, mi az.

Kis Pesta, a cselédje cziczázott Borissal, a szolgálójával. A Boris sikitott, mert megcsipte Pesta.

Bödi András bizonyos érthető okokból nem jó szivvel nézte ezt a mulatozást.

- Már meg mindig esz a fene benneteket! - rivalt rá a mulatozókra. - Hej! ha nem takarodtok dolgotokra, még ma elhányok valakit!

Pesta még egy utolsót püffentett a Boris hátára, azután csakugyan mentek a dolgukra mind a ketten.

Boris egy csirkének iramodott neki és hajszolta tüskön-bokron, mig elcsipte végre, azután megvérezte a konyhakéssel, végre kicsapta a nyakaszegett állatot az udvar közepére, hogy vergődjék ott, mert a pitvart befrecskelné vérével, a mivel csak neki gyülnék meg a baja.

Pesta ellenben az istállóba fordult be és valószinü, hogy a lovakat puczoválta, mert olyankor szoktak a lovakkal ugy veszekedni: «Nye te nye, Sármány! Czurokk, az apádat! Hohehő!» Ezek a czifraságok hallatszottak ki ugyanis az udvarra, meg a lovak nyihogása és dübögése, a mint patkóik a kongó hidláshoz verődtek.

András elkészülvén bricskájával, még megfogta a rudja végét és tologatta előre-hátra, hogy elég futosó lesz-e már, azután meggyőződvén, hogy az, bement a házba.

A pitvaron még leszólta Borist, hogy ne tutymogjon soká a kopasztással, ugy ment a szobába. Ott a mestergerenda fölibe nyult és levett onnan egy kék irást, lecsapta az asztalra és nekidült, hogy majd elolvassa. Ez nem ment olyan könnyen, mert nem tintával volt irva (törje ki a rossz!) az adta irása, hanem litográfozva volt. Sápadtak voltak a betük, mint a köd és némelyiknek a fele is hiányzott: ugy meg volt kopva. Végre mégis kisütötte András azt, a mit tudni akart belőle. Hét pengő és huszonhat krajczárokat követelnek tőle adóba. (Persze igaztalanul.) Nohát kifizeti, gondolta, mert ugyis hiábavaló lenne a kapálózás, de legalább leszidja a jegyzőt. (Azt már megteszi, ha megpukkad is, mert jussa van hozzá, ha egyszer fizet.)

Tudnivaló ugyanis, hogy nagyon goromba ember volt András gazda, leggorombább az egész faluban. Elannyira, hogy már nem is számitott Bereten a csunya beszédje, mert mit tehet ő róla, hogy fehér a mája.

Pedig dehogy volt fehér az András mája. Az egész ember csupa józanság és nyugalom. Nyugalmánál már csak önzése volt nagyobb. És éppen ez az önzése volt, a mi megkövetelte a lármás, szitkos magaviseletét, hogy elriadván tőle az emberek, senkinek eszébe se jusson tőle szivességet, kölcsönt vagy miegymást kérni. Bizony csak ezért és nem meggyőződésből volt András olyan csunyaszáju.

Nem is szerette senki, azt csakugyan elérte. Félni se félt ugyan, de hiszen azt ő nem is akarta...

Tehát elhatározta András, hogy orra elé vágja a jegyzőnek a követelt hét forint huszonhat krajczárt. De majd csak holnapután, - akkor van az utolsó napja, - addig is hagy maradjon zsebében a pénze.

A kérdés csak az volt, hogy mi módon és kin kárpótolja magát az őtet ért váratlan veszteségért. Mert hol van az megirva, hogy éppen ő csalódjék, ne más! Miért legyen a természetben vesztes csak ő?! Pénz kell az államnak? Jó. Neki is kell. Pénzt harácsol tőle az állam? Jó. Hát ő majd mástól harácsol. Ha egyszer másképpen nem találja meg a számitását!

Ámde, kitől harácsoljon ő hét forint huszonhat krajczárokat? Mert jó az államnak: attól minden lélek meg hagyja magát kopasztani, merthogy muszáj, de ki hagyja majd magát tőle megfejni?

Ki? Hát a cselédjei. Mert valamiképpen kenyeret ad szájukba, ugyanazonképpen el is vonhatja szájuktól azt a kenyeret.

Hát ez egyszerü, csak a módját kell eltalálni ennek az eljárásnak már a népek miatt is (hogy nyelvet ne öltsenek rája), ha nem is éppen a törvény miatt. Az alól kibujik ő, azért van annyi esze.

Mély gondolatokba merült András. Agyafurt eszével meghányta-vetette az összes lehető megoldási módozatokat. Sorra vette őket; egyiket szembeállitotta a másikával (melyik könnyebb és tetszetősebb?) mig végre is abban lyukadt ki, hogy legjobb lesz, ha kárban kapja valamelyik cselédjét. A kárt majd ő kétszeresen levonja a béréből, igy aztán egy csapással meg lesz téritve mind a két «kára»: az igazi is meg a másik is.

A tett embere volt András, hát elhatározta, hogy azonnal körülnéz háza tájékán és ha csak egy szög is hiányzik boronában, ekében, rögtön lármát csap, kijelentvén Pestának, hogy a hiányért ennyit meg ennyit fizet.

Nekifogott András a szemlének s tűvé tett mindent. Hol itt, hol ott bukott föl zsiros veres képe: hiun, padláson, félszer alatt, istállóban - mindenütt. De sehol sem tapasztalt semmi legkisebb hibát se.

- Nagyon alkalmatos gyerek ez a Pesta, - mormogta és vakarta fejét. Szinte boszantotta most, hogy olyan alkalmatos. Nem vágott neki ez a körülmény sehogy. Ugy szerette volna, hogy csinált legyen neki Pesta vagy öt forintnyi kárt, például a bricskában, a miből osztán kicsaholt volna tizenkét forintokat, a mely tizenkét forintból kikerült volna a bricskajavitás is, az adó is.

De hát nem volt kára sehol és semmiben. Bemegy hát az istállóba, mert mit csináljon. Ott ellenséges szemekkel nézte Pestát, a ki még mindig vakarta a lovakat.

Pesta rágyujt egy nótára. Levegőnek nézi az egész gazdáját. Ő elvégzi dolgát rendesen, pontosan, egyéb köze nincsen hozzá, hát mit parádézzon vele. A kolerikus Gatyó, a sárgábbik kancza nyí a vakaró alatt, arra se vet ügyet. Hagy nyíjjon. Majd fejbeveri, ha egyszer megharapja, az aztán az övé lesz. Hát csakugyan hátába harapott Gatyó Pestának és ezért csakugyan fejbeteremtette őt Pesta a vakaróval.

András mereven szemekkel nézte azt a jelenetet. (Nem lehetne ebbe az esetbe belekötni valahogy? Fejbe verte a lovát!) Gondolta, hogy bajos, mert megvan a ló egészben: csak olyan, mint volt.

Pesta most elvégezte a «puczoválást» és kezdte befonni a lovak sörényét. Kukoriczahéjjal fonta: attól lesz kondor. Majd a lovak farkát köti föl szép csimbókba. (Az istálló nem legyes egy csöppet sem, minek lógnának hiába!) A kesely farkából még kihuz egy pár szál szőrt. Ezeket szépen a szájába veszi - ott nem hányódnak el - ugy köti föl csak a kesely farkát.

András gazda vigyorogva és kárörömmel nézi ezt a műtétet. Egy eszméje támadt. De nem szólt a világért se. (Hagy tépje meg először jól a keselyt: az kell neki éppen.) Csak akkor szólal meg, a mikor elkészült Pesta:

András átveszi a nyálas szőrmatringot és megszámlálja, hogy hány szál van benne.

Pesta csak bámul, megveszett-e a gazdája, de nem szól semmit. Szól azonban András! Homlokára huzza szemöldökét, hátracsapja fejét, hogy több hang férjen ki torkán, ugy káromkodik:

- Hát a ki hajnala van annak a ficzfán fityegő vakapádnak, te az én lovamat téped!

- Kefére? Hű, még szólni mersz, a poncziusodat! No, drága lesz neked az a kefe!

Pesta mellbe lökte magát bütykös nagyujjával és tettetett kiváncsi hangon kérdezte:

- Hát tán nekem? Minden szálért egy garast fizetsz. Hogy jól megértsd és ne kápálj, ha majd negyedkor levonom béredből. A heptyikás mivoltát annak a!...

Pesta gavallérgyerek volt a talpán. Nem is igen boszankodott a negyvenkét krajczárért, annyira furcsának találta az esetet. Gondolta azonban, hogy legalább élvez a pénzeért: kifigurázza a gazdáját. Eléje állott alázatosan, csak szemével hunyorgatott sunyimódra.

András féloldalt kapta fejét ezekre a szavakra; szinte kiabálta az ábrázatja: «Bolond is voltam, hogy többre nem tartottam.»

Pesta most előre tolta az állát, ugy kérdezte susogva, mintha restelkednék a gazdája miatt:

- Már most csak azt mondja meg, hogy mért méri kend a lószőr szálát éppen hogy garasával?

András nem jött zavarba. Ő soha se jött zavarba. Nincs olyan kérdés, a mire ő meg ne feleljen.

- Hát úgy van a, szógám, hogy nem a lószőr ér egy garast, hanem a ló ér kevesebbet, ha hitvány a farka. Igaz-e? Vagy kéne neked kopaszfarku ló, he!

Pestát boszantotta a ravasz felelet. (Mert tény, hogy a falusi gazdaember azt szereti, ha mennél sürübb farka van a lovának.) De nem hagyta annyiban, már ha fizet, legalább ő nevessen utoljára. Odaszól Andrásnak nagy fontosan:

- Igaz, a mi igaz, bumhos kell, hogy legyek a lú farka, hanem már most nyirekezzék ám meg, gazduram.

- Hát csak kefének, instállom, mer' ha lószőr nincs, hát jó lesz a kend haja is kefébe, - szólt Pesta a lehető legszemtelenebb pofával.

András gazda oda lett ennyi szemtelenségtől. Mert tudta, hogy boszantani akarják őt. No, gondolta, azért se haragszik meg a kedvéért. Hát a Pesta orra elé tartotta a nyálas lószőr-matringot és malicziózus nyájassággal veti oda:

- Lószőrnek lószőr, hanem avval majd csak én kefélek, mert kendnek drága lesz ez a kefe, a mit az én lószőrömből kötök, csak a haja huszonegy garasomba van, - vágta ki kegyetlen humorral Pesta és nevetett is a végén. Még a czombjára ütött, hogy csakugy csettent, aztán nekiguggolt, ugy kaczagott.

András lefőzöttnek érezvén magát, odacsapta Pestának a lószőrét és nem is igen bánta, hogy kinevették. Ebben a tekintetben éppen nem volt magyar természete. A fő, hogy negyvenkét krajczárt sikeresen letörlesztett adótartozásából. Huszonegy szál lószőrrel negyvenkét krajczárt törlesztett! Szörnyen tetszett az neki. Boldog megelégedéssel dicsérgette az eszét. - No, ész van itt bőven, - bókolt magának és jókedvvel ballagott szobájába. Ott elővett egy szakajtó kukoriczát, hogy a tengeri szem segélyével kiszámitsa, mennyivé apad hét forint huszonhat krajczár, ha negyvenkettőt elveszünk belőle. Ehhez már az ő esze sem volt elegendő egymagában, kukoriczaszem nélkül.

Kijött az eredmény: hat forint nyolczvannégy krajczár. Hát még ennyit kell valahogy beszednie!

- Sok pénz ez még, - motyogta. - Bárhanem a Borison lesz muszáj bevennem, - okoskodott tovább és rázta a fejét.

Igen, mert szerette volna kikerülni, hogy Borisra keritse a sort. Ugyanis bibéje volt ennek a sornak. Az, hogy Andrásnak nem lévén felesége, a Borissal kellett, hogy éljen. Legalább addig, a mig el nem viszi Borist valami kótyonfitty legény. Akkor Borisnak kilenczven forintot tartozott adni András egy tehénre és egy ládára, addig ingyért szolgálta minden tekintetben. Hát már most a Boris kelengyéjéből csipje el a még szükséges hat forint nyolczvannégy krajczárokat?! Annak a Borisnak kelengyéjéből, a ki csak éppen hogy pap-végről nem volt a felesége? Már ezt ő maga is sokalta. Elhatározta, hogy előbb megpróbál mindent, csak a végső esetben röviditi meg Borist. Azt már tudta, hogy Pestát nem csipi meg másodszor, - vigyáz az most magára, - hát másfelé terelte gondolatait.

Volt a faluban egy szegény özvegy asszony, - Rehákné. Ez tavaly tehenet vett tőle hatvan forinton. De nem birta az egész összeget egyszerre lefizetni, hát tiz forinttal adósa maradt. Ezt a tiz forintot kifizette ugyan azóta Rehákné, de - mindegy - az arról való adóslevelet elfelejtette visszakérni, hát még mindig adós. Irással tudja bizonyitani. Ha sikerül ezt a tiz forintot minden nagyobb baj nélkül másodszor kivasalnia, - akkor kiengedi Borist. Különben... nem tehet róla. Miért legyen ő a vesztes, miért nem Boris? Ha ő nem akar az lenni, segitsen magán, a hogy tud, valamiképpen ő is csak maga segitett magán, nem is más.

Ezzel a csalási szándékával azonban pórul járt András. Rehák Jancsi, a Rehákné legényfia jól megmángorolta érte, sőt még a törvénynyel is fenyegetőzött. A szomszédasszonyok meg kiköptek előtte, hallván a rut csalásról.

- Te, Bori, nagy baj van, hat forint nyolczvannégy krajczárt vett rajtam az ország adóba.

- Hát osztán? - kérdezte Boris, vonogatva gömbölyü vállait. - Mi közöm nekem a kend bajához?

- Mi közöd-e? Hát valami közöd csak volna? A mikor engem megkárosit valaki, hát azon vagyok, hogy kárpótoljam magamat, az meg nem megy másképp, csak ha én is megkárositok valakit. Ez pedig te leszel, mert mán nincs más a kezem ügyében, megpróbáltam mindent...

- A te kilenczven forintodból lehuzom a káromat, - válaszolt András, igaz röstelkedve, de mégis.

Boris csöndes leány volt. Nyers, vad, de csak a szemei beszéltek jobbára, ajkára nem igen szeretett szót venni. Ám ez a komiszság kihozta sodrából a nyelvét. Elkezdett az peregni, hogy se vége, se hossza, szitkozódott, fenyegetett vele: hogy száradjon el a keze, fusson ki a szeme, - s több efféle, - ha meg nem boszulja magát ezért a csufságért, ha...

De András csak nem ijedt meg. Mindössze, hogy válla közé huzta nagy fejét és kiforditotta széles tenyereit: hogy ő nem tehet róla, baj a baj.

Boris elképedt. Meg is unta a veszekedést, látta is, hogy nem menne vele semmire (ismerte gazdáját), fölvetette az ultimátumot:

- Ha levonja kend, százszorosan fizetem vissza, ugy segéljen! Hát levonja kend?

Erre Boris nem szólt többé egy szót sem. Kiment az udvarra, nyugodtan folytatta, a hol elhagyta, végezte dolgát rendesen. Vizet huzott a kutból, mosogatott és vigan sulykolta a nedves ruhát, hogy csak ugy csattogott. Majd rágyujtott egy nótára, egy furcsa nótára:

Este, mihelyt mindent rendbeszedett volt, fölmászott a padlásra, ott kiszakitott a háztetőből egy csomó szalmát, csóvát gyürt belőle és meggyujtotta ezt a csóvát. A mikor jó lobot vetett, keresett neki egy alkalmas helyet a szalmafödélben és odanyomta arra az alkalmatos helyre. Azután, mint a ki jól végezte dolgát, nyugodtan ereszkedett le a lábtón a pitvarba.

A harangot félreverték és szaladva gyülekeztek a népek a vész helyére. A szomszéd házak tetején az érdekelt felek sorakoztak, egyelőre csak dorongokkal fojtva a beharapó szikrákat. Várták a szivattyut és a vizes hordókat.

Először a vizes hordók érkeztek meg; a szivattyu csak később, mert annak a kerekébe dagadt valahogy a tengelye, hát nem gurult a lovak után, csak csuszott.

A falu tüzoltó-parancsnoka, Csuka segédjegyző ur egy nagy rézsisakkal fején és egy kis baltával oldalán kisérte a «pumpát», körülötte fegyelmezett népei; némelyike bádogsisakban, némelyike huszárcsákóban, némelyike csak czibilben bizony.

Csuka káromkodott, vezényelt és ide-oda szaladgált, de senkise ügyelt reá, hiába koptatta a hangját. Pedig nagyon akarta mutatni, hogy milyen legény ő vész idején. És nem mondhatni, a jajgató asszonyok, a kiknek tetszett délczeg egyenruhája, meg is bámulták őt érdeme szerint. De a komoly, nyugodt férfiak inkább csak a kovács után mentek.

Ez a kovács - egy hatalmas termetü, bőrkötényes, ősz ember - kurtán, higgadtan rendelkezett itt-ott, mindenütt. De csak akkor, ha szükségesnek látta. Hiába nem szutyongatta az embereket. Hanem ha mit mondott, az aztán parancs volt. Semmi hivalkodás, semmi fontoskodás nem volt ebben az emberben. Látszott, hogy teljesen megfeledkezett az én-ről s minden figyelme és energiája a tüzre irányult...

A láng lerágta az egész háztetőt. Már a padlást nyalták a tüznyelvek. És a parancsnok még nem tett semmi dicsőségre szert! Ez boszantotta. Meg akarta mutatni ezeknek az embereknek, a kik őt kutyába se veszik, - hogy ki ő, hogy milyen a polgárdi ember. (Polgárdról került Lasnakra nemrégiben.) Azt azonban még sem akarta megmutatni nekik, hogy ég meg egy polgárdi ember, hát nem ment az égő házba. Hanem azt tette, hogy titokban befente arczát égett pernyével, hogy ugy nézzen ki, mintha csudára egyenesen a lángok legközepéből menekült volna ki. Ezzel a kormos ábrázattal próbált ujra szerencsét. (Most már csak tán hajtanak a szavára!) Fokozott hévvel kezdett rendelkezni: orditozott, üvöltött dühében. Nem használt semmit: rá se hederitettek a komoly emberek...

A házból még nem czipeltek ki mindent. Különösen az éléskamrában maradt még sok mindenféle: lisztes zsák, oldalszalonnák, tiszta buza és még sok egyéb. És a mi baj, már nem állták az emberek a füstöt és hőséget, nem voltak képesek többé menteni.

Azaz dehogy nem! Ott volt a kovács! Ez eddig rendelkezett. Most került rá a sor, hogy dolgozzék ő is. A mikor a mások szive már nem elég erős, akkor jön ő.

Kapott egy veder vizet és magára zuditotta. A szivattyusoknak intett, hogy arrafelé fecskendezzenek, a merre tart. Azután bevetette magát az égő házba. Kihozott onnan egy zsák lisztet. Visszament. Másodszor két oldal szalonnát hozott ki a lángok közül. Most egy vederbe mártotta ősz fejét, aztán ugrott be ujra.

A segédjegyzőt lelkesitette ez a lelki nagyság! (És csakugyan megmutatta, hogy nem pipogya ember a polgárdi ember.) Utána ugrott a kovácsnak a tüzbe. Az emberek erre már bicczentettek a fejükkel.

Jött ismét a kovács egy zsiros bödönnel, azt már csak ugy csapta le, nem birta tovább. A fél bajuszát bent hagyta, elkapta a láng; egy seb is volt a homlokán. Már nem ment vissza a tüzbe. Vigasztalta Andrást: - Hisz nem maradt bent egyéb, mint egy kis gabona.

- Az akkor odaveszett, - mondta a kovács és lehorgasztotta fejét. Majd szomoruan folytatta: - Kár egy ilyen fiatal gyerekért.

Ekkor egyet gondolt a kovács. Megvillantak szemei. Egy pillanatig az égre nézett velök, mintha Istent keresné ott a magasban.

- Eh! én meg már vén vagyok. Eleget is éltem, megpróbálom, - szólt és a másik pillanatban ujra eltünt a lángok között.

A férfiaknak elállt a lélegzetük. Az asszonyok jajgattak és sirtak. Olyan is akadt, a ki imádkozott. A szivattyusok óriási erőfeszitéssel dolgoztak, mintha csak tőlük függne egy hős ember élete. Sistergett az üszök a vizsugár nyomán, de oltani nem volt képes, csak füstöt csinált a lángból, ám a láng is megmaradt azért.

- Csak le ne szakadjon a tető, addig van remény! - szólt a főtisztelendő ur és keresztet vetett magára...

...Egy üvöltés tört ki egyszeribe az összes torkokból. Csudálatos hangok fakadnak az öröm és meglepetés nyomán, semmi más hangokhoz nem hasonlithatók: mintha nem is a hangszálak, hanem egyenesen a sziv idegeinek rezgése szülte volna őket.

A kovács jött, vállán a másik hőssel. Illetve nem jött, de tántorgott. Az égő ház ajtaján már csak ugy bukott ki a testével.

Megmenekültek. Élt a segédjegyző is. Igaz, hogy a jobb kezét összeroncsolta egy zuhanó gerenda.

- Vége a kenyeremnek, - dadogta és bambán bámulta nyomorék kezét. Ekkor eléje lépett Csontos, a falu birája és ekképpen szólt, nagyot ütvén öklével domboru keblére:

- Már pedig itt Lasnakon mást nem teszünk meg jegyzőnek, mint az urat, ha fél keze lesz is. Igaz-e, embereim?

Két érdemkereszt érkezett a főszolgabiróhoz. Az egyik a segédjegyző, a másik a kovács számára. Ezt a másikat vissza kellett küldje a főszolgabiró, a kovács nem fogadta el.

Boris érezte, hogy elárulta magát. Daczosan rántott a vállán, már-már szólni is akart, de előbb Bödinek volt valami mondanivalója. Sietett vele nagyon.

- Nézzétek a jámbort, hát még mit nem hisz magáról. Tán biz miattad tüzbe ugrik valaki, tán, hogy megvegye szivedet? Kell is azért tüzbe ugrani! - igy beszélt a nagyeszü Bödi. Hangos kaczaj követte beszédjét.

András ugyanis mindent tudott: rajtakapta Borist, a mint jött le a lábtón, közvetlen a tüz előtt.

Ez nem futott világgá, mint más leány tette volna. Meg se remegett a bosszu érzetétől elfásult szive. Nyugodtan várta, hogy itéljenek fölötte ember és törvény.

Ez a különös ember egy szót sem szólt hozzá, mig a biztositási összeg a zsebében nem volt. Ez meg lett hamarosan a tüzeset után. Uj biztositó társulatnál biztositott; ez, hogy reklámot csapjon vele, sürgönyileg intézte el az András sorát. Szó nélkül fizették ki a kárát, még többet is. (Szükséges az néha, sőt kell is, hogy a paraszt bevegye a maszlagot.) Csak akkor kereste föl András Borist.

- No, Bori, te sátán fajzata, most már nem hat forint nyolczvannégy krajczárokat vonhatnék le a kilenczven forintodból, hanem kilenczvenet.

- Menjek csak kend a törvényre, oszt jelentsen föl, én szóba nem állok kenddel.

- Hát nem szólok egy szót sem, - szólt András nagy vigyorogva - mert nem kárt csináltál, ha' hasznot.

Boris összecsikoritotta fogát. Fájt neki, hogy hasznot csinált kár helyett. Hogy bezárják? Bánta is ő, ha egyszer megboszulta magát. De igy!...

András ezenközben előveszi zsiros bugyellárisát és először megemelgeti. Ezerkétszáz forint volt benne, csupa tizes bankóban. Azután megnyálazza mutatóujját és kinyal a százhusz bankó közöl kilenczet. Ezt a kilenczet ujra végigmorzsolja, hogy nem-e ragadt közülök kettő egygyé. Nem.

- No, Bori, itt van a pénzed, vigyen el a karádi boszorka! - mondta András, egy asztalra téve a kilencz tizest.

Boris dühösen összemarkolja a bankót és arczába vágja az ámuló Andrásnak. Ez fölszedi és visszateszi az asztalra, azután ott hagyja Borist. (Majd mást gondol, ha magába marad.) De ez csak utána hajitja a pénzt ujra.

Négy hónap alatt fölépült az András háza még pedig rangosan: zsindely alá épitették. De még ideje sem volt ujra biztositani, ismét rászállt a vörös kokas: porrá égett.

András gazda a haját tépte fájdalmában De hallgatott. Még csak nem is káromkodott. Hanem a helyett elvette a Borist igazi feleségül. Mert nagyon, de nagyon félt tőle.

Hát nem is égett el többet a háza. És nem is fél már a Boristól. Még el is veri néha.

Buzát nem igen ád a dargói határ. A dargói határ a kősziklák hazája. Egy-két hüvelyknyi humusz, alatta mindjárt kövek: hideg, kemény óriások, a miktől nem birnak gyökeret verni a gyenge növények, hozzá nem férnek a földanya emlőjéhez.

De hozzáfér az ember! És megszijja. Mert az embernek is csak a földanya ad élni valót. Ha pedig nem ád; vesz magának erőszakkal tőle, megbirkózik vele.

...A kősziklával való örökös küzdelemben élnek a dargói telepesek. Kőfejtők, kőfaragók. Meghasogatják, szétszaggatják azt a kőpánczélt, a mi elsorvasztja az ő kenyéradó növényüket és eladják palotára, szoborra, hogy kenyeret vehessenek az árán. Igy is jó az, ha nem lehet másképen. Mert bizony mégis csak jobbizü az öntermesztette kenyér. A magyarnak legalább jobban esik.

...Az ember megszántja a föld hátát, szépen elápolgatja, porhanyóra, simára takaritja... aztán elhinti rá a magot. A föld hálából kicsiráztatja ezt a magot... A nap is megbecsüli az ember szeretetteljes munkálkodását és segitségére áll. Kicsalja a csirát meleg, ragyogó sugarával, felneveli, szépen gyümölcscsé érleli... Akkor aztán Isten ajándéka következik: Nesze ember, ez a tied, arasd le és vedd jutalomképen, a miért segitettél nekem teremteni...

Ilyen érzések rügyeznek a szántóvető keblében. Bárha ezek az érzések nem alakulnak képzetté soha, misztikus sejtelmek maradnak csupán. De gyönyört okoznak az ilyen sejtelmek; világfentartó ösztönök azok.

Azért is derültebb, plasztikusabb, méltóságteljesebb a szántóvető, mint más ember fia. Komolyabb, istenfélőbb és erkölcsösebb. Mert közelebb áll a nagy Alkotóhoz; naponként érzi hatalmát és kegyességeit...

Az iparos, a gyári munkás, a mesterember, hej, az már kutya legény! Egészen más a jelleme. Ő nem szivbeli bajtársa a természetnek, hanem ellensége; töri-zuzza, igába hajtja az elemeket; nyügözi, megváltoztatja a természet ősi harmonikus rendjét. Az ő alkotása harcz és rombolás. Innen, hogy a munkásnak durva, elégedetlen, lázadó a természete. A kemény munkától ina rogyik, idővel megkeményedik a szive... Csuda is! A mikor nincs szegénynek igazi nyugodalma: a mikor a nyugodalma csak fizikai és nem lelki üdülés!... Mert nincsenek érzései, a mik beleillesztenék lelkét a nagy világharmóniába; csak eszméi, gondolatai vannak, a mik félrevezetik agyát és megbomlasztják idegrendszerét... A természet nem dajkálja, nem pártfogolja, nem oktatja erkölcsökre őt, mint a boldog parasztot. A napsugár, a harmat, a virág, a gyümölcs nem Isten áldása neki: meleg, csatak, takarmány csupán... Nincs - nem él meg - szivében az ideál. A joggal vesződik: emberi jogokkal, a mikben nincs igazság, szépség és jóság, csak erőszak, korlát és kapzsiság...

Hanem azért akad, magyar munkás között bizony akad olyan is, a kinek szüz marad a lelke, rendithetetlen a nyugodalma az élet legéktelenebb zivatarában is. ...«Nec orbis pavidum feriunt runiae.» Ilyen volt Danyi Mihály.

Hej, hires legény volt valamikor ez a Danyi: roppant erejü és nagy verekedő; de becsületes azért. Igazságos volt mindenha és nagy volt az ő Istenbe vetett hite. Pedig bizony gyakran meglátogatta a Gondviselés. De még arczizma se rándult soha a csapásra; örökké ott ült arczán a méltóságos turáni nyugodalom... Szava se volt rá. Csak ha sajnálgatták. Ilyenkor is csak annyit mondott:

Valamikor szántóvető ember volt ez a Danyi Mihály. Szép egy kvárta földet örökölt az édes apjától a Topolya partján. Belsősége oszlopos tornáczos; határbeli földje fekete, porhanyó; rétje selymes, zöld, szinte nevetett.

A hegyekben temérdek hó és jég gyült össze; az most mind elolvadt a tavaszi nap sugarától. És megindult a völgybe rombolni, pusztitani. A Topolya medre benyelte a mennyit benyelhetett. Hej, de nagyon szük volt annyi rabló viznek az a kis ágy. Elmosta, kitágitotta a szük medret és csinált magának réteken, mezőkön mellékcsapásokat. Dánoson, a Danyi faluja határában magában öt medret vájt. De még az sem volt elég neki. Rácsapott a falura is és szétrombolta a házait.

A Danyi oszlopos házát vitte el először az ár. És a Danyi földje lett az ötödik Topolya meder. Nem maradt semmije. A pap vigasztalta. Danyi zokon vette.

Danyi most már természetesen nem házasodhatott. Azt mondta Pató Erzsébetnek, a mátkás társának:

- Most már nincs hová vigyelek Örzse, hát várj reám, a mig az Isten uj hajlékot ád... Ugy-e vársz?

Hitetlen egy teremtés volt ez az Örzse. Azt felelte Danyinak, szerető társának, volt szive hozzá:

- Nem várok én kigyelmedre mert igen soká tartana. Megyek inkább a Csobolygó Pistához, mer' az mingyárt akar.

- Jó - mondta Danyi egész nyugalommal - ha csak olyan vagy, akkor jobb is, ha mész.

- Milyen vagyok én? - pattant fel a kényes rangos Pató Erzsébet és szikrázott a szeme.

És szivének egyetlen hurja se rezdült meg az Örzse után. Olyan egészséges, ép szive volt neki.

Annál többet siratta Örzse őt. Különösen, mivelhogy igen sokat verte feketevérü ura: a Csobolygó.

Hát még mikor gyarapodni, nőni kezdett Danyi: béresből - mert cselédnek szegődött az öreg báróhoz - gazda lett, gazdából kulcsár, kulcsárból ispán! Ugy megcsordult az Örzse szive, hogy nem állotta tovább a büszkesége: megvallotta Danyinak:

...Igaz, nem soká tartott a Danyi szerencséje. Szégyenbe boritotta a sors becsületes fejét.

Az ugy történt, hogy megdézsmálták a báró magtárát éjnek idején. Betörték a falát és elvittek belőle vagy ötven mázsa buzát.

A törvényt ülő birák egy hónapi keresgélés és okoskodás után azt sütötték ki, hogy Danyi a betörő tolvaj, más nem is lehet. A Danyi szemébe is megmondták ezt, merték a szemébe mondani.

No hát ezt nem türte a Danyi természete. Kegyes szivvel vette Isten minden csapását, de már az emberekkel máskép számolt el ő. Ha pozdorjává törik is a csontját, embertől nem türt megaláztatást... Görcscsé szoritotta hatalmas öklét és rácsapott a vizsgálóbiró feje tetejére, hogy menten lefordult a székéről, azt se mondta: jaj.

Danyit természetesen legott elcsukták e miatt. És ki nem eresztették két álló esztendeig. Pedig kiviláglott, hogy csakugyan nem ő volt a tolvaj. És a vizsgálóbirónak sem lett különösebb baja. De hát hiába, a törvény dupla krétával rójja fel a felkent szolgái ellen vétkezők adósságait...

Mire kikerült Danyi a börtönből, nagyon megváltozott a világ Dánoson. Legalább úgy látta Danyi. Mert bizony alig állottak vele szóba az emberek; saját atyjafiai is kerülték, az öreg báró sem eresztette maga elé.

...Furcsa! - gondolta Mihály - két évig ültem a becsületért, megszenvedtem az igazamért és mégis... a helyett, hogy jobban megbecsülnének érte, mint a bélpoklost, ugy utálnak az emberek...

Elmosolyogta magát. (De hitványak a népek.) És hátat forditott a szülőfalujának (Majd ad neki Isten másutt is kenyeret).

Ám egy hónap alatt kitudódván valamiképen, hogy börtönviselt: kiadták az utját Danyinak. Mehetett tovább.

Hát odébb is állott és feltette magában, hogy ezentul nem árul zsákba macskát: nem titkolja multját, hogy csalódás ne érhesse se a kenyéradóját, se őt magát.

...Csak akad széles e hazában igaz ember, a ki meg fogja érteni az ő kevély lelkét - gondolta Mihály.

Hát pedig nem akadt. Azaz akadt volna biz az, ha hittek volna szavának. Csakhogy nem hittek neki. Olyan a börtön, mint a tüzbélyeg: meggyalázza az embert, hitelét veszi.

Három vármegyét vándorolt keresztül Danyi, mig a negyedikben végre foglalkozást talált. Községi rendőrré tette meg a monaji biró. Nem mintha bizott volna a Danyi meséjé-ben. (Biz csak lopott ő, ha ült), hanem ellenkezőleg épen azért, mert nem bizott benne.

Ugy okoskodott ugyanis ő kigyelme, hogy nehezebb attól lopni, a ki maga is zsivány. Hát hogy az ilyen illő fizetségért jobban megőrzi a falut, mint más jámbor emberfia.

No meg is őrizte a falut Danyi. Ugy ránczbaszedte a bicskásokat, hogy nem tudtak tőle verekedni se. Ha ölbe kaptak, szétütött közöttük, kihámozta őket az egymás öléből és vitte fülönfogva a dutyiba. Egy szóval megrettegték roppant erejét Monaj falujának nagyhirü bicskásai.

Természetes, hogy ez igy nem maradhatott soká. Mert hogy egy idegeny ugy megjuhászitsa az első legényeket is, mégis csak irtóztató szégyen a falura.

- Mán igaz, hogy nem jó ilyen marha legény a gáton. Még egyszer majd magamat is a csizmája szárába talál gyukni, ha rosz kedvibe lesz... - És elbocsátotta Danyit.

Ezután keserves napok következtek. Rengeteget koplalt Danyi Mihály. Mert az ingyen kenyeret nem birta lenyelni, megszolgált kenyeret pedig nem talált a hazában.

Hát - mit volt mit tennie - neki vágott a határnak: átlépte a honvédő bérczeket. És akkor az egyszer összeszorult a Danyi kemény szive is. Szurta, fojtogatta valami. Ádám érezhetett olyan kinzó fájdalmat, mikor kikergették a paradicsomból.

Csakhogy Ádám bünnel terhelt lélekkel hagyta oda hazáját, a mig Mihálynak tiszta és nyugodt volt a lelkiismerete. Nem is soká tartott a bánata.

...Végigbolyongta az egész Közép-Európát, de mint az üldözött vad, sehol sem találta helyét...

Hamburgban végre találkozott egy nyitrai tóttal, a ki épen ott drótozgatta a németek törött fazekait. Ez a tót egy eszmét adott neki: azt, hogy jó lenne áthajókázni Amerikába; sok ott a magyar amugy is; legalább egész árvának nem érzi majd magát.

Hát áthajózott Amerikába. A «Delfin» kapitánya átvitte ingyen. Azaz dolgoznia kellett a hajón: mosogatni és szenet hordani. De ezért élelmet, sőt még pénzt is kapott...

...Amerikában ráakadt Danyi a magyarjaira. És ott maradt közöttük álló harmincz esztendeig. Akkor osztán nem birta tovább a szive - egy pár ezer forinttal a zsebében visszajött meghalni haza.

De nem egy könnyen tudott meghalni Mihály. Hiába mult hatvan esztendős, még csak pihenni sem tudott, ugy hozzászokott, ott túl a tengeren a kemény munkához. Hát beállott kőfejtő munkásnak a dargói telepre... Ott él már ötödik esztendeje. És nem lankadó erővel és kedvvel vágja, repeszti a sziklákat. És nagy kedvét találja bennük... Hatalmas kemény óriások, gyönyörüség birkózni velük...

A másik az egy bizonyos Borbély Ádám nevezetü. De már ez nem olyan fajta kyklopsz mint a másik. Sziklák között él ő is - terepfelügyelő Dargón - de nem velük áll harczban: egy még szivósabb óriással, a minek feje és lelke, millió feje és millió lelke van. A társadalom ez az óriás...

Valamikor pap volt Borbély Ádám; Isten igéjét hirdette. És követte is a mit hirdetett. De egyéb törvényt aztán - se egyházit, se világit - nem igen vett be a természete. Ugy tele volt Istennel, hogy igen kicsinynek látta az embert, nem ismerte el kötelezőknek parancsait.

- Csak egy törvény van - szokta volt mondani - az, a mit lelkiismeretem ir fel a homlokom megé. A többi rendészeti szabályzat, arra való, hogy a gyengék lelkéből az erősek számára hatalmi tőkét csapoljon...

Természetes, hogy ilyen elvekkel nem sokra vitte Borbély Ádám. A társadalomban nem fér el annyi szabadság, mint a mennyi az ő lelkében élt...

Leparancsolták róla a papi csuhát s mint közveszélyes nihilista szellemet, rendőri felügyelet alá helyezték a lánglelkü papot. Egyéb baj nem történt vele, mert a társadalomnak is van szemérme: a szólás és gondolatszabadság dogmája. Ez a szemérem mentette meg Borbély Ádámot attól, hogy lánczra ne verjék az emberek.

...Pedig tudták, hogy megadják az árát: hogy azt az erkölcstelen rendet, a mi az embereket buta nyájjá veri össze, meg fogja bontani elméje hatalmával ez a pap.

Meg is bontotta. A merre csak járt, - pedig bejárta az egész országot - a meddig csak szava ért: megrészegitette az embereket a jog és szabadság igéivel. Felkavarta az erkölcstelen rendet: erkölcsszabadságot hirdetett: a lelkiismeret szuverenitását proklamálta minden emberi törvény felett.

És az emberek, miként a szomjuhozó humuszföld a csendes esőáldást: akként szivták fel szikkadt lelkükbe üditő tanait... Itt kiüzték papjukat, mert asszonyaikkal paráználkodott; ott megfenyegették a földesurat, bérlőt, mert a vérüket szítta; emitt ellene szegültek a hatóságok erőszakosságának... igazságért és jogért kiabáltak mindenütt.

És kaptak igazságot és jogot. Mert ugy van az, hogy követelésre kapnak az erősek, kérésre a gyengék soha.

...Nagy volt hát a hatalma erős Borbély Ádámnak az emberek felett. Ám őt is utolérte a nagy erők tragikuma: szembekerült nagy emberi erejével egy még nagyobb erő: a természet ereje... És össze kellett roskadnia.

Egy asszony elcsábitotta Borbély Ádámot. Egy Delila megfosztotta őt attól, a mi urrá tette a tömeg felett: erkölcsi alapjától, hitétől, lelkiismeretétől.

Hosszu tévelygés és bolyongás után végre megbujt Dargón a szégyenével a hajdanta hires néptribun... Csendes néma hivatalnok lett belőle a dargói kőtelepen. Kinosan ügyelt a rendre, hogy valahogy meg ne bomoljék: az erkölcstelen rendre, a mi nyájjá alacsonyitja a társadalmat s a gyengék véréből az erősek részére tőkéket csapol. De habár nem köteles vele, maga is dolgozik azért: töri-zuzza a sziklákat; hatalmas aczél pörölye nyomán cseng-bong, szikrázik a gránit, duhog a föld. Szereti ezeket a vad nyers hangokat, a mik elzsibbasztják agyát, elnyelik emlékeit...

Ime a másik kyklopsz... Elzüllött alakok a tömeg szemében. Hogyne, az egyik kicsapott pap, börtönviselt ember a másik.

Nem elzüllött alakok ők. Valódi óriások. A kor, a viszonyok törpék és züllöttek, a miért az ő lelki nagyságuk bukik.

Majd akkor fog az kisülni, ha eljő ama nagy vihar... Akkor a Danyi Mihályok fognak törvényt ülni az emberek felett és a Borbély Ádámok fogják diktálni a törvényeket.

Ime egy csudás kis történet, a mint megesett tavaly nyáron a dargói kőtelepen... Egy kis szellő abból a nagy viharból felkerekedett, megcsapta a cynikus kőfejtők hevült ábrázatját és ujjászülte lelkeiket.

Csak ezt a szellőcskét kell megszázszorozni, kiki kiszámithatja, hogy igazi viharban mily óriások lesznek ez a Borbély és Danyi. De egyebet is kiszámithat belőle az, a ki tud a lelkével számitani: a magyar faji erő megbizhatóságát, felébredésének psichologiai genesisét: jövőnk történetét...

Tavaly a nyáron, a dargói kőtelepen esett meg ez a csudás eset, a mint következik.

Délfelé járt az idő. Javában folyt a munka... Némelyek feszitő vassal dolgoztak, mások vésővel, pörölylyel. Öregebb, hozzáértő munkások dynamittal robbantották a gránitsziklákat.

Danyi Mihály egy-egy robbanás után megereszt egy tréfát. Ezen aztán nevetnek a többiek. Már a ki nevet tudniillik, mert van ezek között a munkások között sok olyan is, a ki nem tud nevetni.

Ime mingyárt Pratács Samu: egy veres képü, szúrós szemü legény, a ki előtt semmi se szent az ég alatt; utálja az embereket, saját magát is.

De Veder Jákót se hallotta nevetni soha senki se. Igaz, hogy ennek a szegény embernek elcsábitotta az egyik leányát egy úr, a másik meg tüzbe esett.

Igen mord ember volt még Szaniszló János is. Ez váltig attól félt, hogy egyszer csak megrokkan a kemény munkában. És akkor kénytelen lesz leugrani a szikláról. Mert koldulni nem tud. Egyszer régen próbálta már.

A többi munkások jobbára közömbös, üresképü emberek valának. Jókedvü tréfás ember az öreg Danyin kivül még csak egy volna közöttük: Csigolya Peti.

De ez azután olyan csajbókos fiu volt, hogy sosem fogyott ki a bolondságokból. Még pedig - különös passzió - olyan tréfákat eszelt ki többnyire, a mik miatt megrakták a munkástársai. De nem haragudott rájuk azért. Sőt! odaadta volna nekik utolsó falat kenyerét is, ha kérik: olyan lágy szive volt.

Például ő tartotta el jobbára az öreg Baltánét is: egy irtó vén asszonyt, a ki ott élősködött a kőfejtő telepen, mert nem volt hová lennie. Férjét meglőtték a szabadságharczban; gyermekeit pedig, kik gondját viselték volna, elvitte a nagy kolera.

Szidta is érte a Gondviselést a csunyaszájú vénasszony, váltig jajveszékelt és káromkodott, pedig már csak két foga volt.

Különben káromkodott és panaszkodott itt majdnem minden ember. Különösen kenyéradójukat szidták, aztán általánosságban valamennyi urat.

...Megcsendült a déli harang. Pratács épen emelte pörölyét, hogy egy éket verjen a gránitba. De nem verte bele. Hogy meghallotta a harangszót, messzire eldobta a pörölyt. Aztán kiköpött maga elé, nyujtózkodott és végre előkereste a tarisznyáját.

A többiek is. Megkezdődött a lakmározás. Csendesen meggondolva evett mindenki, hogy tovább tartson az élvezet. Szó nem esett közöttük. Csak Csigolya Peti hadart össze-vissza holmi becstelen bolondságokat és az öreg Baltáné átkozódott és hadonászott a mankójával, hogy az átkozódása még csunyább legyen.

Oda se neki. Rájuk se hederitettek az emberek. Csak miután vége lett az ebédnek, eredt meg a szó. Lomhán hömpölyögve eleinte, később azonban megnőtt a beszéd, mint az áradat. Egyik szó a másikat adta; egymást szitották az indulatok.

- Már igen vén vagyok, tágul az inam... Mivé leszek? - kesereg Szaniszló János.

- Penziót kap az úrtól Jancsi bácsi, oszt batáron fog járni: a' lesz - tréfálkozik Csigolya Peti.

- Kap kend egy föstetlen koporsót, nem penziót - véli a keserü Veder Jákó. - Jó lesz kendnek az is.

- Ne járjon a szátok, csunyák - fakadt ki. - Majd csak lesz valamiképen, mert Isten az embert nem hagyja el soha.

Erre elhallgattak valamennyien. A Danyi egyenletes derült lelkét nem merték nem tisztelni a cynikusok.

- Igaz, hogy kemény a munka - már a kinek kemény, mert én birom, Istennek hála ma is... Hanem hogy keveset fizetnek érte, az való szent igaz... Tudjátok-e, szógám, mi bért kap egy jóravaló ember Amerikában, ha dolgozni akar?

Tudták azt az emberek, mert százszor elmondta nékik Danyi. De sohase unták meg, elhallgatták volna ezerszer is. Hát biztatták is Danyit.

Danyi még csak rosz néven se veszi a sértést ettől a kölyöktől. Még csak le se szólja, inkább a lelkébe akarja magyarázni, hogy mért jött haza.

- Hogy ott nem maradtam! - fordul Pratácshoz. - Hát tudod-e, hogy milyen korásu vagyok én? - Nohát?

Tetszett Danyinak, hogy olyan öreg; büszke volt rá, hogy tizenöt évvel fiatalabbnak nézik. Igaz is hogy mi sem imponál jobban, mint a kor, ha erővel párosul.

- Pejg hogy biri a munkát még ma is... Antúl furcsább, hogy nem maradt kend a husos fazéknál.

Danyi megcsóválja fejét. Furcsa - gondolta, - hogy némely embernek olyan nehéz a feje: nem képes vele megérteni a sziv érzéseit... Ugy érezte magát, mint idegenek között. A szerint is beszélt:

- Hát hogy birom a munkát, az való. De hogy meddig birom, azt csak Isten tudhassa... Már ugy van az ilyen vén ember vele, hogy egyszer csak nyekk! És oda az alkotmány... Hát biz' én csak visszakivánkoztam meghalni - haza!

- No nincs kendnek se becsülete, se lelke, ha ilyeneket mond... Hát volna kendnek szive idegen országban elpusztulni, a hol még a kutya se vonit utána, nem hogy becsülettel megrikatnák az atyjafiai. Nem szégyelli magát kend, hazátlan lelkü!?

Fájt Danyinak ez a beszéd. Szinte kizökkentette örökké humoros, derült kedélyéből, érzelgős, elegikus lett, a mi ilyen kemény parasztnál ritka eset.

- No hát én bánom - mondta meghatottan. - Többet ér nekem egy könycsepp, a mi egy jó czimborám szeméből pottyan a koporsómra, mint egy...

Megakadt Danyi, már restellte az érzékenységét. (Nem szokás azt kimutatni, nem piaczra való.) Hát tréfásan folytatta:

És egy pálinkás üveget vett ki szeredásából. Jót húz belőle először, csak aztán fejezi be a mondani valóját:

Danyi szavaitól kissé megfényesedtek a szemek. Valami gyenge érzelemfoszlány szelid zománczczal vonta be az arczokat.

- Akkor hát beveszek egy slukkot - határozza el magát Bartó. És beivott a szeszből vagy husz slukkra valót.

A többi munkások is ittak. (Csigolya Petit kivéve. Annak Baltánéra kellett a pálinkára való pénze.)

...Danyinak melegedni kezdett a füle töve. Egyszeribe nagy mesélhetnékje kerekedett. Témája már volt. Az, a mit előbb firtattak. Sokat lehet arról beszélni nagyon. Vissza is tért reá.

- Oszt ne gondújjátok ám hékás, hogy fenékig tejfel az az Amerika. Nagy kuvaszok az ángolyok, bántik az idegenyt.

- Kendet is bántották? - kiváncsiskodik Peti. Mert azt majdnem lehetetlennek tartotta, hogy bárki fia is bántani merészelte volna az ő Miska bácsiját.

- No engem épen nem... Vagy ha igen, hát megfizettem érte. Mert már olyan a szokásom, hogy szörnyen nagyot ütök, ha megbántanak. Azt se bánom akkor, ha felakasztanak.

- Azt alkalmatosan mondi, - hagyja helyben Danyi - baj lesz belőle. Magam is ültem egy félévig a hazáért.

Pratács azt hitte, hogy vicczből mondja Danyi ugy, hogy a hazáért ült, hát elröhögte magát. De még a többiek is azt hitték. Maga Borbély is.

Nosza, rést kapott a Danyi tekintélye ettől az intéstől. Konfidenskedni kezdtek vele, gunyolták és nevettek rajta egyszeribe. Holott soha eddig csorbát se mertek ejteni nyugodt méltóságán. Nem látták most ezt a méltóságot sehol; ugy érezték az emberek, hogy ő se különb náluknál, lám, ő is gúnyt, tréfát üz a hazából, a mi elvégre is csak szent dolog.

- Aunye be jó! A hazáért ült kend! Tán úgy járt kend, mint az egyszeri kis lány, a ki hideg kőre ült oszt...

Nem folytatta tovább Pratács. Ismerték már az egyszeri kis lány történetet, a végét meg se hallgatták, inkább elröhögték az emberek.

Lángba borult a Danyi arcza. Egy pillanatra meg is billent klasszikus egyensulya, felemelte öklét... De meggondolta magát és megvetőleg nézett végig a léha tömegen. Csak Borbély Ádámnak válaszolt keményen.

- De ha mondom, hogy a hazáért történt, a hét szentséges milliomát neki, a magyar becsületért!

- Ha úgy volt, - bár nem értem, hogy lehetett - bocsánatot kérek kendtől, bátyám. Mert akkor nagyot vétettem kigyelmed ellen.

- Nono, - kérlelte most már ő a volt papot - hiszen nem is igen lehet azt érteni csak ugy fejből. Majd elmondom, hogy esett, oszt ha igazam vót...

Csendes, zamatos mesélő hangon beszélni kezdett Danyi. A távolabb állók közelebb huzódtak hozzá; valamennyi szem belefeküdt a szemébe; egyeseknek még a szája is mozgott, ha valami igen jót mondott Mihály. De a legnagyobb élvezettel mégis Baltáné hallgatta; szörnyen szerette a meséket, még a dajkameséket is. Mindjárt megrikatta a legegyszerübb eset is, még ha nem is volt szomoru. Nagyon jól esett neki a köny. Egyszeribe fiatalnak és jónak képzelte magát, ha a szemére jött.

- Hát a celfboxi rézbányákban dolgoztunk - kezdi Mihály. - Legtöbben voltunk mi magyarok, de idegen csürhe is akadt elég. Az ángolyok nem dolgoztak, csak vigyáztak a munkára. A mi munkafelügyelőnk egy bizonyos Bing volt: olyan ember, hogy megütötte az ölet, ha nem tetézte. Egyszóval egy irtó nagy marha ángoly volt ez a Bing...

Most kialudt a Mihály pipája, hát először tüzet csihol beléje, aztán folytatja csendes pipaszónál:

- Hanem a hangja, az csak olyan vékonyka volt, mint a kappané; sikitósan eresztette, mint a síp és rekedten, mint a köszörü. (Nevetés.) No nem is igen szerette használni, mert igen tudtunk nevetni rajta... Igaz, hogy csak a markunkba, de mégis... Hanem ha valakit ösztökélni kellett, hát nem szóval cselekedte, hanem szimplán a hátára huzott egy nagy botval, vagy csak ugy lökte oldalba a csupasz öklivel. Az ilyen osztán fel is fordult rögvest, azt se mondta: nyekk... Mindennap felöklelt igy vagy öt-hat tótot, már mondok sárosi vagy zemplényi tótot. ...Nohát azok türték.

Most egy kis szünet következett, mert a hallgatóság zajos méltatlankodásba tört ki a tótok gyávasága felett. Egyesek kiköptek, mások czifrákat káromkodtak rájok. Danyi igen is helyeselte ezt a felzudulást.

- Hej rosz sor is az szógám, - panaszolta - hogy a jó Isten tótokat is kevert a magyar közé. Nincs abba semmi igazság, mert biz azok leteszik a becsületünket éppeg ott, a hol legjobban kéne kivágni! Nem akadt közöttük, - folytatja felháborodással - a ki visszavágott volna annak a marha ángoly Bingnek. Igaz biz a, - ismeri be - hogy szörnyen nagy ember vót, e. m. a. f. de inkább meghalok, minthogy eltürjem idegentül a bántást, még a magyartul se!... Hát nem is türtem el. Mert ugy történt, hogy egy szép napon engem is hátba lökött a Bing...

Feszült figyelemmel, sóvár szemmel lesték a továbbiakat. (Nagy dolognak kellett most következnie.)

Csigolya Peti is kiérezte belőle a vészt, harczias állásba vágja magát és szinte elfulva kérdezi:

- Azt tettem, a mit köllött. Elsőbben is elkáromkodtam magamat csakugyan. Csakhogy azt nem értette meg az ángoly, mert magyarul czifráztam. (Akkor még nem tudtam ángolyul.) Hát olyat is akartam neki sugni, a mit ő is megértsen.

- Mit-e? - válaszol szörnyü flegmával Danyi. - Hát biz én oldalba szólitottam a csákányom nyelével; igaz, rajta volt a vasszerszámja is... Hát ezt aztán megértette a Bing, mert mégse volt olyan ostoba.

No az ilyen beszéd aztán tetszik a magyarnak. Kárörvendő kaczajba törtek ki a hallgatók. Baltánénak csak ugy potyogott a könnye: roppant élvezett.

- Nem ő. Egy percz mulva már átkozódott is csunyán. Azt mondta: hungarian beast!

Borbély Ádám felállott erre; arczán végigczikkáztak a régi nagy szenvedélyek; olyan halvány lett, mint a halotti álarcz.

- Ne busuljon - felel az keményen. - Megraktam istenesen és a képébe tapostam.

Csend lett erre. A fajgőg villanása szikrázott a szemekben; hátracsuklottak a fejek. Mintha villamos áram járta volna át, megfeszült minden izom, ideg. Nagyon szépek voltak igy ezek az emberek...

- Igaz, hogy nem volt az már akkor tülem se dicsőség, se becsület, mert négy oldalbordáját törte be a csákány és amugy is vér folyt a szájábul, de hát meghályogosodott a szemem: vak lettem... Ez volt - végzi szavait - a miért becsuktak... Hát nem a hazáért ültem, gyerekek, nem a magyar becsületért?

Az emberek némán bicczentettek a fejükkel. Nagy érzelmeknek nincsenek szavai.

Az aggastyánnak egy szó pattant le ajkáról; mintha az emberek szivét dobta volna meg vele: ugy hatott ez a szó:

No a mit a pap erre felelt, az már váratlan volt csakugyan. Hát még az, a hogy mondta:

- Nem! nem! nem! - ismételte háromszor is. - Hanem az agyába kellett volna vágnod a csákányt, hogy szót se többet! Az agyába, nem az oldalába!... Mit bántja a magyart?!

Az aggastyánnak ugy remegett az egész teste, mint egy fakiré. És a szava oly csudálatos bugással vált le ajkáról, hogy vibrálni kezdett tőle a levegő, mint az orgona hangjától. Kalapja leesett. És mintha dicsfény keletkeznék feje körül, ugy ragyogott hosszu fehér haja.

A munkások megdöbbenve nézték. Nézték egy ideig. Mert sohasem láttak ők ilyen csudát.

Valami fényesség, valami láng terjengett köröskörül a levegőben... és rászállott az agyakra, agyakról az erekbe, erekből a szivek közepébe.

Az öreg Baltáné, a béna honvéd asszony, elfelejtette, hogy nem birja a lába: elejtette mankóit és lassu, de biztos lépésben tart Borbély Ádám felé. Megáll előtte. Ott összecsuklik a térde. És imára kulcsolja kezeit.

Pratács, a hazátlan lelkü leveszi kalapját s mintha vezekelni akarna, megcsókolja a kicsapott pap kezét.

Dehogy. Egy apostolt láttak maguk előtt az emberek, egy fanatikus embert, a kinek láng csapott ki a szivéből: a fajszeretet lángja. És ez a láng fanatizál. Ismeretes a világtörténelemből ez a láng: olyan régi, mint az emberiség maga.

Csak a keletkezésében van a csuda. Senki sem tudja, honnan, mikor, mitől támad, miért csinál forradalmat.

Nyilván égi jelenség lesz. Mert hogy a Borbély Ádámok szitsák, az lehetetlen. Ebben a négy szóban: «mit bántja a magyart» nincs annyi isteni erő.

Isten éltesse Sárvájó Fülesi Matyók, czigándi kiérdemült birót, Isten éltesse.

És ne vegye tőlem rosz néven, hogy megirom a czigándi kakas történetét. Ezzel csak még hiresebb lesz ő kigyelme, meg a faluja. Pedig már a nélkül is szörnyen hiresek...

Különben bánom én, ha meg is haragszik. Negyven mértföldnyire nem ér el még az ő haragja se. Sem a bunkós botja vége, a mivel biztosan megkinálná az oldalbordámat, ha kezeügyébe kerülnék a czigándi kakas-ért és egyéb krónikákért, a mit róluk irok.

Mert mingyárt azt hiszik ők, hogy csufolódom velük. Pedig dehogy. A mikor irom a czigándi históriákat: komoly az én képem nagyon. Csak mások nevetnek rajtuk ha nevetnek. Appejg, engem ugy segéljen, nem az én hibám.

Mint egy összeszoritott ökölnek felemelt mutatóujja: ugy mered az égnek a czigándi templom karcsu toromja. Ennek a bizonyos toromnak a tetejibe csikorog az a bizonyos hires kakas... És vigyáz a népekre.

Mert messzire el lehet ám onnan látni: egész Peskóczig, (t. i. Miskolczig) ha tiszta az idő. Volt eszük a czigándiaknak: oda épitették a templomukat, a hol legközelebb esik az éghez: a domb tetejére. Hiszen az Istené.

A rézkakas ennélfogva jól belátja a határt. És megkordul valahányszor vész járja a tájat. Idegen nem hallja, de hallja a czigándi. És az a fő. Hiszen neki van, másnak mi köze tűle.

Különben régi fájdalma, büszkesége Czigándnak ez a rézkakas. Valamiképen az anya megszenved gyermekéért, mielőtt a világra hozná, hogy aztán (mikor már tul esett a fájdalmakon) annál jobban szeresse: ugy volt a czigándi ember az ő rézkakasával.

Mert meg kellett ám szenvednie a czigándi embernek ezért a rézkakasért. Nem került az csak ugy kutyaszaladtában a torony tetejébe. Először a fél falunak kellett elpusztulnia, aztán a jég verte el a határt, de nemcsak a termést, az aprómarhát is kipusztitotta a garaboncziás diák, (csupán azt hagyta meg belőlük, a melyiknek volt annyi esze, hogy a hiu alá bujjék), csak azután kerekedett a mai kakas, hát nem is ingyen.

A dolog ugyanis ugy történt, hogy egyszer szörnyü vihar kerekedett Czigándon. Vihar kerekedik más határban is, de nem olyan, mint akkor Czigándon. Nem elég, hogy megczibálta a házak tetejét, nekifenekedett a haranglábnak is és kihajitotta belőle a harangot. Aztán a lábát csavarta ki, hogy még a neve se maradjon meg hirmondónak.

Ezt a vihart már nem állotta a kakas sem (a régi) a torom tetején. (Ez a régi kakas veresre volt pingálva és nem volt réz a bőre, ha' csak pléh, vagy legfeljebb pákfung.) Hát, mondom, a kakas nem győzte a vihart szuszszal, biz az lekivánkozott, a nélkül, hogy hitta volna valaki. Röptibe elütötte a Marczi Gyuri ballábát. De az még nem lett volna baj, ott volt Gyurinak a jobb lába is. De meg a bal is összeforrott ingyen (t. i. orvos nélkül). Hanem hogy tüzet diktált a falura, az már igen nagy veszedelem vala, főképen a papra való tekintettel. Annak ugyanis akkor éhen koppant az álla egy álló esztendeig.

A dolog nevezetesen ugy állt, hogy a pap kommencziója háztető után járt ki Czigándon. Ámde miután elégtek a háztetők, semmit se kapott a pap. Hiába nyaggatta a birót. Az csak azt hajtotta egyre: nincs mi után fizetnyi...

Ekkor változtatták meg a pap bérlevelét. Lealkudván a papi járandóságokból egy jó porcziót: beleegyezett a magistratus, hogy ezentul a fal számitódjék tetőnek, nem a tető, következésképen azután járjon a papi porczió. A mi bolond dolog, mert a tető ötakkora Czigándon, mint a fal. De hát igy olcsóbb lett a pap. Appeg valami.

Hát azután a nagy tüzvész után felmászott a biró háza tetejére és leült ott a csonka falra, miként kétezer esztendővel ezelőtt Marius Karthagó romjaira. De nem sirt a czigándi biró, mert nem volt római, hanem káromkodott inkább, mert magyar volt: ugy vigasztalta a falut.

A czigándi ember nem istenkáromló. Ő csak a garabonczás diák heptyikás szentjét szidja és a karádi boszorka máját. Ezekkel veszekedett a biró ur leégett háza falán, mialatt a jól ismert hangokra összegyült eléje a falu.

- Lesz, - válaszolt a biró - mert ugy még sohasem volt, hogy sehogyse lett volna.

De szól a porcziós is. (Ez egy különleges hivatalnok Czigándon: a pap adószedője.)

- Ezentúl ugy lészen, hogy uj tetőket rakunk a falakra, mivelhogy a régi mind leégett. Hanem először megreperáljuk a kokast, mert ez az oka mindennek - volt a válasz.

- Az. A veres kakasok czimborálnak a karádi boszorkával és meggyujtik a falukat. Igy tanitik azt Patakon is. A kutyó pap is nyomtatásból tudi.

- Az... És peniglen, hogy le ne koptyék róla az uj fösték, ugy gondútam, jó lesz a régi kakasnak lenyuzni a pléh bőrit és sárga rézbőrt huzni a helyibe. Akor fösteni se kell...

- Hagy maradjon meg a régi bőre is, - javasolta a kovács - mert akkor nem tudjuk majd az ujat mire huzni.

- Jó, hát maradjon - látta be biró uram. - Akkor a régi hegyibe huzzuk a második bőrét, nem lesz a neki sok. Azomba! - folytatja és jelentősen felemeli botját - mivelhogy a kakasnak üres a hasa, könnyen bele talál kapni a szél ujrég, hát megtömjük... Ugy oszt nem kivánkozik le többet...

- Megboszuli magát esmeg, mivelha kővel tömgyük. Inkább rászánok egy véka buzát.

A biró intett a fejével, hogy nem bánja és kifejezést is adott a helybenhagyásának.

- Az bárha nem Üstönnek tetsző dolog, kend Csutora Bangyi... De két véka fér el a hasába, hát ki adi a másik vékát? - jutott az eszébe.

- Jó, - szólt a biró - de ugy, hogy inkább a pap csalógygyék, mint mük. Mert a pap csak egy ember, hiába pap, mi meg szörnyen sokan vagyunk.

...Igy lett a régi veres kakasból sárga kakas s ilykép került annak bendőjébe két véka buza, hogy le ne kivánkozzék a földre és mindenképen meg legyen elégedve az ő népével.

Nohát nem is volt azóta tüz Czigándon, hanem antul több méreg, a mit pedig ugyancsak a czigándiaknak kellett lenyelniök a kakasuk helyett.

Az történt ugyanis, hogy a buza kicsirázott a kakasban, a mitől aztán fü nőtt a hasában, sőt a feje teteje is begyepesedett. (Azon ugyanis egy lyuk volt: a helybeli kovács csinálta... Ezen a lyukon töltötték a kakasba a buzát.)

Hát ezt észrevették a karádiak (a kutyák!) és csufolni kezdték a falut: hogy a czigándi kakasnak fübokrétája nőtt a taréja mellé.

Nagy keserüség volt ez! Eleinte türték a czigándiak, de később inkább leütöttek egy karádi embert miatta. Azóta el is hallgattak a karádiak.

Különben a buza is elavult idővel és most már nem nő fü a kakas feje tetején. A gaz karádiak azt állitják ugyan, de csak ugy titokban, hogy megfizettek ezért a czigándiak. A falu bikáját huzták fel a toronyba kötélen, hogy lelegelje a füvet, ám mire lelegelhette volna, megfult a szegény pára ég és föld között. De ez nem igaz. Annyi igaz, hogy megfult akkoriban a falu bikája, de nem attúl. Egy kis macskát eresztettek a torkába, mert szorulása volt. (Na ez majd kiviszi, mire a végire ér.) De ügyetlen volt a kis macska, soha sem ért a végire; örökre a bikában maradt. Az lett az eleven temetője, de csak egy napig eleven, másnap már megfult a temető maga is. Ez az igaz.

Különben akárhogyan volt is, annyi bizonyos, hogy ma már nyugodtan alszanak a czigándiak a kakasuk miján. Becsületes, hiv állat is ő. Lucza napján kukorikol éjfélbe, hogy elüzze a boszorkányokat. Más veszedelem adtán azonban csak nyikorog és kordul. Azt is megértik a czigándiak: félreverik legott a harangot...

- Adjon az Isten jó reggelt, egészségére váljék az éjszakai nyugodalom! - igy köszöntött fel Csahos János egy szép reggelen és rákönyökölt a botjára. Ez rendesen annyit jelentett, hogy hosszu lére ereszti a szóbeszédet, - mert egy pár szóért a botra rákönyökölni nem érdemes.

- Minden jót, csak egy rosszat, - elménczkedett János gazda. Mert aféle humoros paraszt volt ő, ki ha már nagy vagyonnal nem dicsekedhetett, legalább szellemi értékeit szerette fitogtatni. «Rendesen az is tud beszélni, a kinek nincs sütni valója» - szokta mondani és nem is beszélt inkább, minthogysem rendesen beszéljen. Különösen szerette a képleteket és a virágnyelvet. Engem pedig azért kedvelt, mert tudta, hogy mulattat tőről metszett paraszt humorával és ez a konkludens elismerés hizelgett neki.

Helyén van a szive a nagyságos urnak, olyan igenyes a lelke: egy paraszté se különb - dicsért meg egyszer az én öreg parasztbarátom. És a dicséretétől, - tudja Isten - olyan jóleső melegség járta át keblemet...

- Nincs mit sajnálnia rajta, hászen csak lú volt. Inkább csak engem sajnálhatna a nagyságos ur, mert nekem van belőle károm.

No azt már tudtam, hogy egy Csahost sajnálgatni nem illő dolog - csak próbára tesz az öreg a beszédjével. - Nem ugrottam be neki.

- De biz meg, - azt alkalmatosan mondja. Annak döglik, a kinek van. Senki fia engem ne sajnáljon... De azért megtehetyi, mert ur, az urak penig nem respektálik a paraszt becsületét...

- Nem jól szaval János, én mindenkit megbecsülök, ha ur, ha paraszt. Ne legyen igazságtalan.

Ám az egyszer igazságtalan volt velem Csahos János. Nagy lehetett az ő bánata.

- Csakhogy az urat akkor is megbecsüli, ha nem szolgált rá, - ripakodott rám szinte mérgesen.

- Nem-e? Hát nem kezelt multkor is a követünkkel, pedig a Morgó kutyám is tudja, hogy piszok ragadt a kezéhez.

- Még az nem bizonyos, János, várjuk be az itéletet... A saját fejem után én nem itélek el senkit, - bizonyiték kell ahhoz.

- No, ha bizonyiték kell, akkor az nincs és nem is lesz. A bizonyitékokat elnyeli a főfiskárius, pénzért, vagy egy zsiros hivatalért. Más volna, ha balpárti volna a követ, akkor kerülne bizonyiték, igazi is, hamis is.

- Olyan akkurátus biz az, mint a Riska tehenem, a ki pedig nem a szarva között hordja a tőgyit.

Láttam, hogy úgyis hiábavaló, hát nem disputáltam az öreggel tovább. Különben is sietős dolgom volt: a városba kellett mennem.

- No ezt már megint jól mondi, - ismerte be János és többé felém se nézett.

- Ismerem is, de nem követem, ha nem igazságos. Már pedig az én jószágomhoz senkinek semmi köze; abba döglik a lovam, a mibe neki jól esik, nem kötöm azt a szolgabiró orrára, akár rendeli a törvény, akár nem.

- Én feljelentem kendet János, az egész falu lovát veszélyezteti ezzel a makacsságával.

- Azt a szót ne mondja ki, mert az hazugság. Nincs közérdek. Akkor vóna, ha mind egyformák vónánk. De egy macskát meg egy szamarat egy koszton tartani nem lehet, mert vagy a macska, vagy a szamár döglenek bele. Már pedig a közérdek ugy vóna közérdek, ha egyformán kosztolnánk belőle mindnyájan.

Ezt az agyafurt okoskodást hamarjában nem tudtam ugy megczáfolni, hogy János is megérthette volna, hát áttértem a tulajdonképeni tárgyra.

- Hát csak azért, mert mindenik parancsolni akar nekem, pedig nekem ne parancsoljon senki. Én szabad ember vagyok.

- Hagyjon fel a makacsságával János és jelentse be az esetet, mert még a többi marhája is oda vész.

- Nem. Od'adtam 'álogba, mert nem tudtam neki terminusra fizetni. Én pedig nem könyörgök halasztásért, nincs olyan ember fia...

- A nagyságos ur ne okoskodjék, hanem inkább becsülje meg a parasztot. Nem kell nekem se alamizsna, se szivesség.

- Jól van, Csahos, ha nem akarja - mondottam csendesen. - De mit csinál kend most marha nélkül?

- Mit csinálnék én most a marhával, a mikor nem lesz egy hét mulva hozzávaló földem?

- De hiszen kend se nem bitang, se nem részeges ember, mire csinált annyi adósságot? - kérdeztem meglepetten.

- Hát a szabadságot már nem mérik ingyen ebben a kutya országban: arra kellett - szólt Csahos és csikorgatta a fogát.

- Csahos, emberelje meg magát, - biztattam az öreg parasztot - segitsünk egymáson.

- Segitsen az ur a követjének: fogjon be hat ökröt és huzza ki a sárból, ha már segiteni akar valakin, de Csahos János nem arra való. Csahos János majd segit magán.

Csahos János következőképen segitett magán. Felvette czifra subáját és szép hegyesre kifente bajuszát. Aztán agyarára vágta makrapipáját és elment a kocsmába nagy hegyesen. Ott elébe állott a vézna Mózsinak (oly közel, hogy szinte fellökte a hasával) és megveregette a vállát.

- Nem bankót akarok váltani Mózsi, hanem a teheneket apritsa fel. Nem váltom ki többet őket, nincs szükségem rájuk.

Megcsillant a Mózsi szeme. (Csahos Jánossal jó vásárt lehet csapni. Ha szüksége van a pénzre, akkor pazar, mint egy fejedelem, habár, ha pénze van, fukar vele, mint egy örmény.) De nem ugy beszélt Mózsi, a mint gondolkozott, hanem megforditva:

- Nem lehet magával geseftet csinálni, Csahos uraság. Kitartja az árából a jószágot.

Csahos Jánosnak vérbe borult a szeme mérgében. Tudta, hogy a Mózsi az alkuvásnak egy kicsinyes fogásával él és nem szive és meggyőződése szerint beszél. Azt is tudta, hogy Mózsi tisztában van az ő helyzetével (hiszen az ő zsebébe vándorol majd vagyonának legalább fele) és azzal is, hogy ilyenkor kótyavetyélni szokott: és mégis istentelenkedik!

Utálat és düh fogta el, de megbirkózott mindakettővel, csak épen hogy megemelte egy kissé botját és megfenyegette vele a korcsmárost, ugy, mint a hogy egy szép asszony fenyegeti ujjával udvarlóját, mert hamis bókot mondott neki.

- Nono, ne ágaskodjék Mózsi, hanem igenyest beszéljen, mert nem szeretem a kótyonfitty embert. Mennyit ad értük?

- Nem azt kérdezem, - szólt szeliden János - mert azt én is tudom, hogy kétszázhatvan forintot érnek, hanem azt, hogy mit ad értük?

- No mert azért! Odaadtam volna százötvenért is; most nem alkuszom, kutya kedvemben vagyok... Fogja le hát a követelését és ide a többivel.

A korcsmáros leszámolt neki hatvan pengőt és jajgatott, hogy rossz vásárt csinált.

- Itt van egy tizes, de most már se ne hazudjon, se ne jajgasson, mert oldalba lököm - szólt János undorral, mintha legalább is főherczeg lenne.

...Aztán nagy czéczót rendezett János gazda, olyképen, hogy minden élőnek, a ki csak a korcsmába botlott, egy liter borral kedveskedett.

Természetes, hogy ennek hire menvén, igen sok ember botlott a korcsmába. Szerencsére kicsiny volt a falu, hát csak tiz forintot tudott elkölteni...

Háza tárva-nyitva, lélek se benne, csak a Morgó hasal a küszöbön és nem ereszt be senkit.

Lélek az ajtón se be, se ki!... Nyitva volt a ház. Tudta Morgó, hogy ilyenkor mi a kötelessége.

...A mikor elérkezett a végrehajtás napja, Morgó még mindig ott hasalt a küszöbön, de már nem lehetett ráismerni. Le volt soványodva, össze volt aszva. Egy hete nem evett. De hiába, a házat nem hagyhatta, a mig meg nem érkezik az ő kedves gazdája.

A mikor beléptek az udvarra a végrehajtó közegek, feltápászkodott a kutya és megvicsorgatta fogait.

- Nem bánt az, csak kerüljön beljebb a tekintetes fiskárius ur, - szólt a községi biró az ügyvédnek.

Az ügyvéd előre ment, gondolta, hogy ugy sincs már egy jártányi ereje a kiéhezett kutyának, még ha hamis is.

De csalódott a biró is, ügyvéd is. Nem ismerték ők Morgót, csak abból az időből, a mikor még farkcsóválva ugatta a vendégeket, jelezve, hogy nem haragszik, csak jelentést tesz gazdájának.

Ám most érezte Morgó, hogy nagy vészes idők járnak a házra és tájékára, hát legott hős katona lett a szelid bakterből és neki ugrott az ügyvédnek végső erejével. A nadrágját még fel birta hasitani, de czombjában már nem tett kárt. Addig fején ütötte a kisbiró, attól aztán felfordult, mint az őszi légy, de nem támadt fel ujra.

Harmadnapra megtaláltuk egy vadászat alkalmával Csahos Jánost, a mint czifra szürében aludt a saját földje (most már a Mózsié) barázdáján...

- Fel kell költeni az öreget, mert még meg találja valaki srétezni, - szóltam és költögettem az öreget. - De nem ébredt fel sehogy. Ő is ugy aludt már, mint a Morgó, hogy sohasem kelt fel többet.

Csak akkor vettem észre, a mikor elvittük a hulláját, hogy egy nagy rögöt szorongat karjai között és hogy a kalapja mellé négy darab tiz forintos és egy czédula van tüzve. A czédulán ez volt: «A ki megtalálja Csahos János holttestét, ne mondhassa, hogy dögöt talált.»

Vajjon ismerte-e a Zrinyi Miklós történetét Csahos? A kezében még egy levélre bukkant a fiskális, abban meg ez volt: «A mig élek, a földem az enyém, csak a halál választ el bennünket egymástól.»

Hát azért ölelte János a rögét: nehéz lehetett neki a válás nagyon. Felbonczolták.

A szive hasadt meg. Tehát nagy volt a szive. De a büszkesége nagyobb volt a szivénél is... Se alamizsna, se szivesség!...

Hajh, Zrinyi Miklós, magyarok eleje, hová szállott a lelked: büszke nagyur? Bizony restellenéd, ha tudnád, hogy antik virtusod nem történelemcsináló büszke nemeseknek, hanem földhöz ragadt jobbágyutódoknak szellemét termékenyitette meg.

Pedig, hej, dehogy is van azon restelleni való. Nagy, büszke emberek ezek a parasztok, római jellem az ő jellemük. Nem félnek a haláltól, csak a szolgaságtól félnek; született szabadsághős az valamennyi... A paraszt a te utódod, a te véred vére, a haza védelme: Zrinyi Miklós, magyarok eleje, büszke nagyur!

Nem is a régi nemzet: a büszke nemesség. Ennek a gerincze meggörbült immáron. Sok teher nyomta, igaz, egy évezreden át.

Dicsértessék az Ur, magyarok Istene, hogy el nem veszett, csak anyagot cserélt a hajdanta hires magyar faji erő...

Ti is... Le a kalappal a Csahos sirja előtt urak. Itt meghajthatjátok gerinczeiteket: régi dicsőségtek örökének sirhalma előtt!

Mert ők azok, a kik szivükhöz ölelik az anyaföld, őseitek vérétől megszentelt rögét. És nem eresztik ki karmaik közül, a mig csak szivük meg nem hasad. Még azután sem.

Már pedig tudjátok-e, hogy mit jelent egy millió Csahos? - Az a nemzet!... És egy miliárd rög? - Az a haza!...