Előszó

Fehér ember nem járta területekről írni, - gyerekjáték, exotikus országok életét, szokásait ismertetni, hálás és érdekes munka, veszedelmes vállalkozásokat nyomon követni, - izgató téma, de könyvet írni Amerikáról és főképpen az Egyesült Államokról - vakmerőség.

Amerika ma már közhely s minden tizedik ember volt Amerikában. A felhőkarcolók ismert képe, amely New Yorkban a befutó hajót fogadja, többé-kevésbé ott lebeg mindenki agyában, ha rágondolva behúnyja szemét, a gyáros ismeri az amerikai gyárakat, a munkás a munkásviszonyokat, a kivándorló a burdosházakat, az utazó a hoteleket, -- és én mégis nekivágok ennek az ismert, agyonírt és túlreklámozott Amerikának. Vakmerő leszek és hálátlan munkát vállalok, ismert dolgokat új oldalukról, új vonatkozásban akarok megfogni, a közhelyeket lehámozni, hogy a nyers váz, az ismeretlen valóság meredjen szemünk elé, - egyszerre akarom: nemzetközi, magyar és budapesti szemmel nézni Amerikát, szenvedni akarok a kivándorlókkal, élni az amerikaiakkal, mulatni a milliomosokkal, törtetni az üzletemberekkel, érezni a Sing Sing fegyenceivel, tünődni a fehér civilizáción a négerrel és az indiánnal, leszállni a bányák mélyébe és felrohanni a Woolworth building toronycsúcsára, azt az Amerikát akarom leírni, amelyik van, lett és még folyton leendő.

1908 óta 1924-ig ötször jártam be Amerikát, mert ez a világ legérdekesebb múzeuma. Holnap már nem az, ami ma, és ma már egészen más, mint tegnap volt. 1908-ban még lóvasút is szaladt uccáin, ma már egészen más, mint tegnap volt. 1908-ban a magyar Puskás Tivadar vitte Edisonhoz megmutatni telefon hírmondóját, ma minden házon rádióállomás; a vasút beszél a városokkal, a hajó beszél a parttal, New York hallja San Franciscot és a 42-ik ucca körül a világ legnagyobb sokadalma igyekszik egyik oldalról a másikra...

1908-ban Amerika "érdekes ország" volt, ma a világ vezető nagyhatalma, 1908-ban Roosevelt "nagyszerű fickó", ma Coolidge a világ döntőbírója, 1908-ban a dollár "jó pénz", ma hatalom, bálvány, Isten, amely felemeli, vagy porbasujtja Európát.

A Hudson kapujánál egy új világ kezdődik.

Más, mint minden, amit mi ismerünk. Új planétára lépünk, más szokásokkal, más erkölcsökkel, más emberekkel.

Az örökös mozgás világa ez.

Nem hisszük el, hogy amit látunk, az állandó s az a meggyőződésünk, hogy ma csak azért építették, hogy holnap lerombolják.

És amilyen ez a benyomásom, éppen olyan a módszerem is.

Építek az építőkkel, rohanok a rohanókkal, megállok egy percre az elgondolkodókkal. Utazom expresszel és megyek gyalog.

Szétszórt, hirtelen képeket festek, megyek Északtól Délnek, Kelettől Nyugatnak, egy és ugyanazt a dolgot háromszor is leírom, ahogy különböző időkben másképpen és másképpen láttam, mindenüvé odaírom az évszámot, nehogy azt higgyék, hogy ma is úgy van, amint tegnap volt, útitársamul hívok mindenkit, aki jönni akar.

Megyünk hegynek és völgynek, farm és város, őserdő és cukornádültetvény a tanyánk, benézünk a halottasházba, de benézünk a színházba is, - nem általánosítunk, filozófia-rendszert nem építünk (pedig mily könnyű mesterség!) - embereknek embereket szeretnék mutatni s elérni azt, hogy ha könyvemre ráfordították fedőlapját, szívükben, lelkükben, agyukban megmaradjon Amerika hangulata.

Nem egy egységes tudás, - de egy egységes érzés.

Érezzék Amerikát!

Érezzék, hogy ebben a rövid életben mégis csak a legszebb dolog, bejárni Isten szép világát.

Hogyha nem is tudjuk, hogy miért jöttünk és hova megyünk, legalább tudjuk azt, hogy hol vagyunk. Futni, keresni és kutatni a hazát, ahol a boldog ember lakik.

Így legalább - keresve a boldog embert, bejárhatjuk az egész földtekét és mert meg nem leljük, nyugodt szívvel röppenhetünk belőle tovább - tovább...

Ezt a könyvemet pedig ajánlom Édes Anyámnak, ki a világra hozott engem.

Hévíz, 1921 augusztus 7.