Előszó

Több mint negyedszázaddal ezelőtt Szegeden, az akkori Juhász Gyula Tanárképző Főiskola munkatársai levélben megkeresték azokat a pedagógusokat, akik a közelmúltban jubileumi kitüntetéseket - ezüst-, arany-, gyémánt- és vasdiplomákat - kaptak, arra kérve őket, írják meg életük, pályájuk alakulásának legemlékezetesebb, legtanulságosabb emlékeit. A válaszként kapott 55 visszaemlékezés - 44 nő és 11 férfi történetének - tematikus megszerkesztéséből született meg 1992-ben az eredeti kötet, "A siker láncszemei" címmel, a főiskola kiadásában. És most ismét megjelentetjük ezt, a pedagógusok vallomásaiból összeállított kis könyvet. Vajon miért?

Nem csupán azért, mert az azóta eltelt esztendők mit sem koptattak a múlt század végi visszatekintésekből kisugárzó lelkesedés meghitt fényein. Nem csak azért, mert ezek a - túlnyomórészt a 20. század második felében tevékenykedő - kollégák megannyi szakmai és emberi tapasztalata a ma pedagógusainak is hasznosítható például szolgálhat. Azt sem állítanánk, hogy azért, mert ezek az - egy egész életpályával hitelesített - ars poeticák egyszersmind a magyar történelem és neveléstörténet szubjektív, de igencsak pontos lenyomatainak is tekinthetők. Azt a lehetőséget sem kívánnánk kihasználni, amit a leírtak egyébként meggyőző erővel bizonyítanak, vagyis hogy a pedagógusok élete és munkája régen sem volt könnyű; fizetésük, munkafeltételeik korábban sem voltak jobbak, mint a maiaké, ők mégis mintha jobban szerették volna hivatásukat, örömet tudtak találni benne.

Azért nyúlunk vissza e kötet újbóli kiadásával a régmúlt idők tanítóinak-tanárainak példájához, hogy megmutassuk: azokban a nehéz, gyakran kifejezetten válságos időkben az iskola nem vált az erőszak szinonimájává, a félelem színterévé, a durvaság melegágyává, aminek ma oly sokan és sokszor hiszik, hanem meg tudott maradni a béke, a megnyugvás, a bizalom szigetének, ahol gyerek is, felnőtt is szeretetben, megbecsülésben tölthette el napjait. Mindez pedig azért lehetett így, mert a könyvben megszólaló pedagógusok szerették a gyerekeket, szerették a munkájukat, szerették az iskolát, becsülték és támogatták egymás munkáját. A tanítványok is szerették őket, bíztak bennük, hálásak voltak nekik, akárcsak a szüleik, hisz nemcsak tanul(hat)tak tőlük, hanem példaképet, ma úgy mondanánk: modellt is kaptak általuk. Nem biztos, hogy azokban a régi iskolákban megfelelő volt a fűtés, de ezek a tanítók megértésükkel, szeretetükkel valósággal átmelegítették az érkező gyerekek szívét, lelkét. Ez, persze, korántsem jelentette azt, hogy ne követeltek volna tőlük következetesen. Dehogynem! Csak úgy tették ezt, hogy tanítványaik mindezt nem kényszernek, hanem a tanulás természetes velejárójának; az óhatatlanul előforduló nehézségeket pedig nem kudarcnak, hanem a kapott segítségben bízva a későbbi siker örömének ígéreteként élték meg. S ez az, ami mintha hiányozna a ma iskolájából; s ez a hiány teszi olyan kiszolgáltatottá a gyerekeket, amilyennek sokan érzik magukat, és emiatt hiszi magát sok pedagógus annyira eszköztelennek, hogy valósággal fél bemenni az iskolába, a tanórára, a tanítványai közé.

Remélem, ezek a vallomások hitet adnak a mai pedagógusoknak abban, hogy érdemes végigjárni ezen a nem könnyű pályán, és reményt arra, hogy erőfeszítéseik meghozzák az elvárt eredményeket!

Farkas Katalin