Előszó

A Bódva-völgye nem bővelkedik irodalmi alkotásokban. Voltak itt ugyan minden korban a lakosság alsóbb rétegei között is, de főleg az értelmiség körében írogató, jó tollú, alkotó kedvű emberek, de önálló kötet megjelentetéséig csak kevesen jutottak el. Ezen kevesek sorát gazdagítja e könyv szerzője.

Demjén István a Borsod megyei Alsóábrányban (most Bükkábrány) született 1933-ban. Nem ment el megyénkből. Itt dolgozik immár 38 éve, mint pedagógus. 1964-ben költözött a Bódva-völgyi Martonyiba, majd 1975-ben a völgy másik kis falujába. Ládbesenyőbe. Innen járta tizennyolc éven át a megye iskoláit, mint szakfelügyelő, s innen jár el most is Szendrőbe, ahol a közművelődési központ igazgatója. Tanítói, tanári, szakfelügyelői munkája mellett neveléstörténeti kutatásaival, a szendrői Oktatástörténeti Gyűjtemény létrehozásával vívta ki a szakma tiszteletét.

Sokoldalú ember. Pedagógiai írásai mellett verseket ír. és festészettel is foglalkozik. Verseivel évtizedek óta találkozunk gyermek- és ifjúsági, valamint irodalmi folyóiratokban és napilapokban. Megjelentek versei a Ladogai Pagoda (1970), a Körhinta (1977) antológiákban, és az általános iskolai második osztályos Anyanyelvünk tankönyvben (1988). Az Új Kilátó Irodalompártoló Egyesület 1991 elején megjelentette első, 30 gyermekverset tartalmazó Kőkapu című kötetét.

E Kemény úton című, második önálló kötelének verseit olvasva, a faluhoz, a falusi emberhez tartozásának, kötődésének lehetünk tanúi. Ezt erősíti meg egyik versében is, amikor ezt írja: "...lábam összenőtt / egy vastag gyökérrel." Nemcsak saját életútjának gödreit, buktatóit fedi a kötet címe, hanem a falusi ember számára a történelem által kimért, sok keserűséggel kövezett utakat is láttatja verseiben. Szereti, jól ismeri a falusi embereket. Érzés- és gondolatvilágukat megismerte, megtanulta már szüleitől. Ők a "zsombékon alvók, megülők", a "fákkal, barázdákkal sorbaállók", ők, akik "a hegyre dombbal vitetik magukat", a költő példaképei, mert tenyerük kérge tisztességet mutatott számára, s a földet, amiért "völgyekbe" bújtak, mindig szeretettel ölelték magukhoz. Így ír erről: "Amerre járnak kalapot emelnek a földnek."

Bántja a falvak hanyatlása, elnéptelenedése: "A kémények / elmentek / gólyákért...". Látja, hogy a "völgy" tisztaságát megzavarosítja az erkölcsi romlás. Látja, hogy már "beletúrnak / az Időbe, / - kinek mi hasznos - / guberálnak: / kezükben fényes / előnyök és / nem érzik, hogy / nyakig piszokban állnak."

Semmi túlzás, rafinéria a versépítésében. Költői képei hűen érzékeltetik a falu valóságait, e vidék színét és fonákját, könnyedén, hiszen ott él, ahol "piros csőrű hajnal röppen / és parittyájával madarat / lő a völgy felé az ág...", ott, ahol "a kutyák lekiabálnak / a holdnak a faluvégre", ott, ahol "csörgőre felhúzott kakasok / ébresztik a hajnalt."

Ez a vidék az élete. Erősen kötődik hozzá. "Innen el sem lehetne szökni, / szemüket nem hunyják / be a házak. / mire a dombra érnék, / ipiapacs, / kikiabálnának." Ismerőse itt minden völgy, szikla, fa és útkanyar. Nemhiába írja: "Szép ez a falu, akár / egy világ is lehetne." Igaza van. Valóban szép. S hisszük, hogy versei által még szebbé válik a mi kis világunk, tájhazánk.

Könyvtárunk Edelényi Füzetek c. sorozata a tája a kies, szép Bódva-völgye szellemi értékeinek közkinccsé tételére vállalkozott. Negyedik kötetként fogadjuk költőnk verseit szeretettel!

Edelény, 1992. január
Slezsák Imre