HARASZTI KÁROLY: LANDERER LAJOS KÖNYVNYOMDÁSZ ÉS HECKENAST GUSZTÁV KÖNYVÁRUS CZÉG TÁRSULÁSÁNAK TÖRTÉNETE

I.
LANDERER LAJOS KÖNYVNYOMDÁSZ ÉS
HECKENAST GUSZTÁV KÖNYVÁRUS CZÉG
TÁRSULÁSÁNAK TÖRTÉNETE

Ennek a kis füzetnek nincs más czélja, minthogy a Landerer Lajos könyvnyomdász és a Heckenast Gusztáv könyvárus czég társulásának, továbbá a Lampel Róbert czég megalapításának eddig kevésbé ismert részleteit közreadja.

A székesfőváros levéltárában őrzött sok értékes iratok között a közölt adatoknak felkutatását időszerűvé tette az a körülmény, hogy a Franklin-Társulat, mely a fenti czégek fuzionálásával érte el a mai presztizsét, épp ezelőtt negyven évvel, 1873-ban vette meg Heckenast vállalatát, melyet kitünő irodalmi és szakférfiak igazgatása alatt az ország legelső irodalmi intézetévé fejlesztett.

A magyar irodalom fejlődése mindig szoros kapcsolatban állott a magyar könyvkiadók áldozatkészségével, de a Franklin-Társulatnak ezen fölül külön elismerés jár azért, hogy a magyar írók műveinek olvasóközönséget teremtett és nevelt és hogy a nyomdászat terén is a jó izlést hatalmasan fejlesztette.

A mikor füskúti Landerer Lajos nyomdász nagykorúságát 1824. évben elérte, átvette atyjától Landerer Mihálytól örökölt pesti és pozsonyi könyvnyomdák önálló vezetését. A mult század negyvenes éveinek legelején Heckenast Gusztáv könyvárus és könyvkiadóval szövetkezett és azzal az életrevaló eszmével lepték meg az irodalom művelőit, de főképpen konkurrens pesti kartársaikat, hogy rokonvállalataikat egyesíteni fogják. Igaz ugyan, hogy a könyvkereskedésnek és könyvnyomdának ily módon való egyesítése már akkor sem volt ujdonság, mint azt a Magyarországon és Ausztriában létező számos példa is bizonyítja, mindazonáltal a kollegákat hatalmas és kitartó ellenakczióra késztette.

Kortörténeti szempontból érdekesnek tartjuk e két czég egyesülésének történetét ismertetni, mely bővelkedik tanulságos adatokban és a benne szereplő személyek harczmodorát, kicsinyes viselkedését, szertelen féltékenykedését megfelelő világításba helyezi.

Trattner-Károlyi és Beimel József nyomdászok kezdették meg az áldatlan harczot, mely sokat zavarta ugyan a két világlátott agilis ember működését, de azért mégsem tudták őket egymástól elválasztani. Az ellenségeskedés indító okait kutatva azt látjuk, hogy Beimelt a kenyéririgység, Trattner-Károlyit pedig a konkurrencziától való félelem vezette. Tény az, hogy Trattner-Károlyi Landererékben veszedelmes konkurrenst látott és attól félt, hogy minden tekintetben túl fogják őt szárnyalni. Heckenasttal ellentétben az öreg Trattnerről már kevésbé állíthatjuk, hogy kiadványainál ideális motivumok vezérelték volna, mert minden vállalkozásában elsősorban az üzleti érdek nyilvánult meg. Azt nézte, hogy vajjon a kiadványa nagy kelendőségre számíthat-e vagy sem, ez utóbbi esetben csak a szerző költségére volt hajlandó a művet kinyomtatni.

Trattner nyomdáját 1827. évben vejének, károlypataki és vasvári Károlyi István kir. táblai ügyvédnek adta át. Az írókkal és költőkkel csakhamar szoros összeköttetésbe lépett, a mi annál könnyebben ment, mert a Magyar Tudós Társaság az ő házukban bérelt helyiséget. Ennek köszönhette részben azt, hogy nyomdájában egész sereg lapot, folyóiratot nyomtattak. Közel 100 ember dolgozott 14 sajtón, 1840-ben pedig már gőzzel hajtott gyorssajtóval nyomtatja lapjait. Az írók később lassanként el-elpártoltak tőle s Landerert keresték fel műveikkel, lapjaikkal. Ez volt a keletkezett féltékenykedésnek alapja, mely mindinkább kiélesedett. Károlyi mint befolyásos városi tanácsos és országgyülési képviselő minden követ megmozgatott a Landerer és Heckenast czég egyesülésének meggátlására, de czélt nem ért, sőt a bekövetkezett események sem igazolták eljárását.

A két czég később a politikában is ellentétes irányt képviselt. A Trattner-Károlyi czég a Széchenyi elveiért, Landerer és Heckenast pedig a Kossuth Lajos eszméiért küzdött. Az 1848-as mozgalmak Landererék vállalatát tették népszerűvé, mig a Trattner-Károlyi nyomda hanyatlását innen számíthatjuk. Beimel viselkedésének okáról később szólunk.

Landerer és Heckenast működése úgy a hazai nyomdászat, mint a magyar könyvkiadás fejlődésére nagy befolyással birt. De Heckenast tevékenységének jelentősége irodalomtörténeti szempontból is kiemelendő, mely különösen abból áll, hogy az akkori írók és költők egész gárdáját maga köré tudta gyüjteni. Olvasó közönséget teremt, klasszikus íróink és költőink műveit nagy áldozatok árán ő adja ki először és ezzel a magyar irodalom fellendülésének nemes ügyét hathatósan előre viszi. Ez a ténykedése emlékének maradandó és hervadhatlan dicsőséget biztosít.

Mielőtt annak a tárgyalásába fognánk, hogy mi késztette Landerert arra, hogy maga mellé társat vegyen, a következőket tartjuk szükségesnek előrebocsátani:

A mult század elején a kereskedők nagyon kezdték érezni oly vállalat hiányát, melyben hirdetéseiket, reklámczikkeiket naponta közölhették volna a közönséggel. Ilyen hirdető napilap létesítésének szükségét az is bizonyította, hogy a szinlapok alig olvasható tömöttséggel csaknem mindennap tele voltak nyomtatva hirdetésekkel. Volt ugyan egy pesti német tudakozólap, mely a hirdetni akarók rendelkezésére állt, de ez a vállalat nem felelhetett meg czéljának, mert csak kétszer jelent meg hetenkint és így a hirdetők kívánságainak csak elkésve tehetett eleget.

Munkácsy Lajos szerkesztő, ki «a főhatóság kegyelmes szabadalma mellett már 5 év óta szolgálja a magyar közönséget a literária pályán» 1838. év deczember 15-én «Tudakozó és Utasító» czím alatt egy hirdetési napi lapnak kiadhatásáért folyamodott.

Programmját kilencz pontban foglalta össze. Kérelmét a város tanácsa a maga részéről pártolólag terjesztette fel azzal a hozzáadással, hogy minden a várost érintő dologban a megjelenő közleményeket a városkapitány előzetes czenzurájának tartozik alávetni.

Azonban Munkácsynak politikai hirlapírás volt az ambicziója. Sok utánjárását siker koronázta, mert a kért engedélyt politikai hirlapra megkapta.

Ezen az alapon aztán Munkácsy a Rajzolatok czimü divatlapját 1839. évben politikai divatlappá változtatta át. 1840. évben az iránt folyamodott, hogy lapja a komolyabb és jobb hangzású «Sürgöny» czímet vehesse fel, a mit meg is engedtek neki. Ugyancsak Munkácsy szerkesztette a Literariai Csarnok-ot is. De minthogy lapjainak szerkesztése és kiadása sok gondot okozott és sok költséggel járt, csakhamar igyekezett rajtuk túladni. Ezért a hirlapkiadási szabadalmát felajánlotta megvételre Landerernek és Beimelnek. Az ilyen adás-vétel ügylet lebonyolítása nem ment olyan könnyen mint napjainkban, mert a szabadalom átruházásához elsősorban a Helytartó tanács beleegyezése kellett. Mindkét vállalkozó igyekezett a jogot megszerezni, melyet a Helytartó tanács Beimelre akart átruházni, de azt az udvari Cancellaria Landerernek juttatta.

Ez a vereség fájt Beimelnek, s innen kelteződik aztán az a mérhetetlen gyülölet és szenvedélyes ellenségeskedés, mely köztük éveken keresztül tartott.

Landerer a lap szerkesztésére Kossuth Lajost kérte fel, ki szívesen vállalkozott erre és a lap Sürgöny czímének Pesti Hirlap-ra való megváltoztatását határozta el. Igy alapította meg Kossuth Lajos 1841. január 2-án a Pesti Hirlapot.

Landerer vállalkozása fényesen bevált, a mi újabb irigységet támasztott a konkurrensek lelkében.

Landerer, valószinűleg Bécs intrikájának hatása alatt 1844. közepén meghasonlott Kossuthtal és a szerkesztést Szalay Lászlóra bízta.

Mint említettük, Munkácsy szerkesztő szabadalmát Beimel Józseffel szemben az udvari Cancellária Landerer Lajosra ruházta át. Ennek értelmében a Helytartó tanács 1840. deczember 15-én kelt rendeletével kimondotta, hogy nevezett szerkesztő kiadási szabadalmának Landerer Lajos pesti könyvnyomtató intézet birtokosára való átruházását «ugyanazon feltételek és óvások alatt, melyek mellett Munkácsy János politikai és belletristikai ujság kiadhatására a legfelsőbb engedelmet 1834. és 1839. esztendőben megnyerte» - megengedi. Kikötötte azonban, hogy az új tulajdonos köteles elődjének legfelsőbb helyen jóváhagyott programmját mindenben szigorúan megtartani. Megengedte továbbá, hogy a «Sürgöny Csarnok» czímet «Pesti Hirlap»-ra átváltoztathassa.

Pest város tanácsa az előfizetők biztosítására felsőbb utasítás folytán kaucziót követelt Landerertől és fölszólította őt, hogy ebből a czélból kösse le könyvnyomtató intézetét és amennyiben ez nem volna elegendő, megfelelő készpénzt helyezzen letétbe, az erről szóló «biztosító levelet» pedig terjessze be.

Landerer 1841. deczember 13-án benyujtotta kauczió levelét, melynek értelmében leköti előfizetői biztosítására minden néven nevezendő vagyonát, oly módon, hogy ha programmjában magára vállalt kötelezettségének eleget tenni nem tudna, vagy nem akarna, köteles az előfizetők befizetéseit «ellenkezés nélkül sommás elmarasztalás és végrehajtás útján visszatéríteni».

A Helytartó tanács nem elégedett meg ezzel a «jótállási oklevéllel», hanem tudni akarta, hogy miből is áll tulajdonképpen az említett «minden néven nevezendő vagyon» s vajjon a nyomda tényleg Landerer saját tulajdonát képezi-e, vagy sem?

Landerer nyomdája mintaszerű berendezése bizony sok vagyont emésztett fel s jócskán meg volt terhelve adóssággal. Ingatlan vagyona pedig nem volt neki, hogy tehát kellő forgalmi tőke birtokába jusson és vállalkozásaiban anyagi gondok ne bénítsák meg működését, időközben Heckenast Gusztáv pesti könyvárussal a Wigand-féle híres pesti könyvkereskedés tulajdonosával társas viszonyba lépett. Heckenast tetemes pénzösszeget fektetett a nyomdába s ezenkívül ennek régi adósságait, mintegy huszezer vt. forintot is kifizette. Most már mind a ketten aláírták a Pesti Hirlap előfizetőinek biztosítására szolgáló jótállási okmányt. A nyomozással megbízott városkapitány jelentésében az így felajánlott biztosítékot ezek után annál is inkább elfogadhatónak vélte, minthogy «nemcsak a pesti váltótörvényszéknél «Landerer és Heckenast» czímmel beiktatott itteni könyvnyomó és könyvkiadó intézetekkel, melyek becslés szerint 30,000 pft. értékre rúgnak, hanem még minden, akár hol található vagyonukkal jót állanak...» A Pesti Hirlapnak abban az időben 3800 előfizetője volt, az 5 frtjával számított és előre beszedett fél évi előfizetési díj pedig csak 19000 pftot tett ki s így most már csak a Helytartó tanácstól függött, vajjon megelégszik-e a felajánlott kauczióval vagy sem.

Mint látjuk az akkori törvényes rendelkezések sokkal jobban gondoskodtak arról, hogy az előfizetők a kiadó változással meg ne károsodhassanak, mint most!

Landerer és Heckenast czéget 1841. január 21-én jegyeztették be a pesti váltótörvényszéknél. Mindketten rendkívül szorgalmasak, képzettek és munkabirók voltak és ennek tulajdonítható, hogy külföldi utazásaik alatt szerzett tapasztalatuk nyomán nemsokára az ő nyomdájuk volt a legmodernebbül felszerelve. A nagy áldozatokkal járó kiadványaikkal pedig a magyar irodalomnak tettek becses és maradandó értékű szolgálatot.

Landerer és Heckenast együttműködésük megkezdését a következő körlevéllel tudatták:

De mint minden törekvő, szorgalmas egyén vállalkozásának akadnak és akadtak mindig irigyei, úgy Landereréknek sem kellett sokáig várni, míg ilyenek szép számmal jelentkeztek.

Egész szövetség alakult ellenük, hogy mielőbb és annál sikeresebben tönkre tegyék és vállalkozásukat meghiusítsák.

Trattner-Károlyi és Beimel József pesti könyvnyomtatók voltak azok, kik Landerer és Heckenastnak feljelentéseikkel sok keserű perczeket okoztak, a kik bárhol szívesebben látták volna e két üzletembert, csak egymás mellett nem. Ők tisztában voltak azzal, hogy miután e két agilis ember eddig nálunk szokatlan gondot és műismeretet fordít berendezésükre, a pesti piaczot csakhamar magához fogja ragadni. Nem is szüntek meg őket a piszkos konkurrenczia minden elképzelhető fegyverével megtámadni.

Az említett nyomdászok már 1841. január 23-án terjedelmes feljelentést tesznek a m. kir. Helytartó tanácsnál, s minden igyekezetükkel azon vannak, hogy az új czégtársakat a lehető legfeketébbre bemázolják. A többi között így jajveszékelnek: «... bár Landerer régi Typographiai Privilégiumának ereje megszünt s így nincs privilégiumok s bár a városi Magistratustól engedelmet nem nyertek, 1841. január 18-án a Hatvani-utczában egy új Typographiát nyitottak... és egy társasági czímtáblát ki is függesztettek». Bevádolják továbbá őket, hogy a városi hatóság czenzurája nélkül körleveleket nagy mennyiségben küldözgettek szét: «nemcsak Pesten s Budán, de Magyar és Erdély Országnak egyéb helyeire, sőt még külföldre is...» majd így folytatják: «s ezen vakmerő tett által Heckenast magát, valamint egykor 1833. esztendőben a könyvárosságba, most privilegium és engedelem nélkül egy pesti Typographiának birtokába privative befúrta»...

A feljelentő kollegák a szétküldött körlevelekből az Eggenberger József és fia példányát használták fel corpus delictinek. Ebből a czirkuláréból azt olvassák ki, hogy Landerer megszünt a nyomda tulajdonosa lenni, mert szerintük ezek a kitételek «... die alleinige Firmaführung übernommen» és «... Landerer hört auf zu zeichnen» nem is jelenthetnek egyebet. Trattnerék ezt az eljárást «fortélyosan kigondolt ravasz kalmári cselnek» nevezik. - Feljelentésük végén aztán összegezik jámbor óhajtásukat, melynek az a konkluziója, hogy vétessék le a czímtáblát, tiltsák meg a körlevelek további szétküldését és ha Landerer és Heckenast új társulati kiváltságjogért folyamodna, előbb kérjék ki a többi könyvnyomtatók véleményét.

E feljelentés nyomán a Helytartó tanács utasította a városi tanácsot, hogy a fennforgó vádakra nézve az érdekelteket hallgassa ki és tegyen kimerítő jelentést. Landerer ebben az időben súlyos betegségben szenvedett és így felépüléséig haladékot kért és kapott. Mihelyt Landerer erejét annyira visszanyerte, hogy járni tudott, személyesen jelentette, hogy nyilatkozata készül és néhány nap múlva el fogja hozni. De ez a terminus is eltelt a nélkül, hogy igéretének eleget tehetett volna és sürgős üzleti ügyekben Heckenasttal együtt Bécsbe utazott.

A feljelentők újabb folyamodással és befolyásuk latbavetésével kivitték, hogy Pest város tanácsa a minden engedelem nélkül kifüggesztett czégtáblát levétette és a körlevelek szétküldését megtiltotta.

Mindez gyors egymásutánban történt. Landererék időközben a társasági szerződést a váltótörvényszéknél be akarták jegyeztetni, minthogy Trattnerék erről is értesültek, összeköttetésük révén sikerült kijárniok, hogy a városi tanács a váltótörvényszéket hivatalos átiratban a bejegyzés megtagadására kérte fel. Főleg azzal érveltek, hogy a társasági szerződés csak akkor érvényes, ha tanácsi engedelmen alapul. Ha pedig az könyvkereskedés vagy könyvnyomdára nézve köttetett, úgy azt még a tanácsi jóváhagyás előtt fel kellett volna a Helytartó tanácshoz terjeszteni. A váltótörvényszék akkori elnöke, gr. Almássy Móricz azonban a fennálló törvényekre való hivatkozással azt válaszolta, hogy a társasági szerződés és az aláírás (czégjegyzés) bejegyzését meg nem tagadhatja. A bejegyzés tehát a konkurrenczia minden áskálódása daczára is megtörtént és Landererék újabb czégtáblát függesztettek ki.

Trattnerék azonban nem nyugodtak s minden lehetőt elkövettek, hogy Heckenast a «Typographiába való befolyástól eltiltassék» és nem kevesebbet kértek a Helytartó tanácstól, mint azt, hogy az «alaptalan firma eltöröltessék, a cirkuláris levelek, mint ámítók, ellenkező s revocáló cirkuláris levelek kiadása által eltöröltessenek s hirlapok által erőnélkül valóknak nyilváníttassanak ».

A hajsza megindítói, mint az árnyék, nyomon követik Landerer és Heckenast minden ténykedését s mihelyt valamelyes felhasználható adathoz jutnak, azonnal sietnek vádaskodásukkal előállni. Igy az 1841. április hó 22-én kelt beadványukban is keservesen panaszkodnak, hogy már három hó múlt el a nélkül, hogy Landererék nyilatkoztak volna s hogy «mennyire vetemedhetik a vakmerőség és elbizakodottság, világos példája a jelen eset», a helyett, hogy a panaszlottak engedelmeskedtek volna, újabban is előbbi vakmerőségüket megújítva, a következő firmát függesztették ki a Typographia ajtajára: «Improtokollirte Firma der Landerer & Heckenast-schen königl. priv. Buchdruckerei und Verlagshandlung», melyet azután a tanács le is vétetett. De Landererék sem maradtak tétlenül, ismét folyamodtak a czégtábla kitételének engedélyezéséért.

A harcz mindkét fél részéről szakadatlanul és szenvedélyesen folyt és mindinkább kiélesedett, különösen az ellenfél használt durva kitételeket. Trattnerék harczmodorát az alább felsorolt érveléseik eléggé jellemzik, melyekkel a két vállalat fuzionálását meghiúsítani törekedtek:

Heckenast Gusztávra nézve, mint néhai Wigand Ottó sógora és nyomdokait híven követő^[1] utódjára nézve a következőket hozzák fel:

1. Hogy a «Typographia Privilégium elnyerésére neki éppen nincs qualificátiója és arra nem érdemes, mert ezt a mesterséget sohasem tanulta, arról hiteles bizonyítványt nem tud felmutatni».

2. Hogy ő reá, mint korszellemű (!) fiatalemberre és szerfeletti nyereségvágyásból mindenen túljáró külföldi kereskedőre typographiát bízni veszedelmes lenne.

3. Hogy hallatlan dolog nemcsak Magyarországon, de Bécsben is, hogy egy könyvárus egyszersmind könyvnyomtató is legyen.

4. Hogy Heckenast már jelenleg is «kelleténél több különféle kenyérkereseti ágazatokkal van ellátva»:

Trattnerék rémülten így kiáltanak fel: «S mindezekért egy fiatal szeles ember lót-fut s magára kívánja ruháztatni...»

Landerer e támadásra nyomban válaszolt. A Helytartó tanácshoz folyamodott, mellékelte könyvnyomó intézetének kiváltságos levelét melynek alapján Heckenast Gusztávra is kiterjedő kiváltságlevélért esedezik, hivatkozik arra, hogy Heckenastot már valóban felvette társul, a társas czéget már be is jegyeztette. Annak bizonyítására, hogy Heckenast nála mint inas volt alkalmazva s mint ilyen, a nyomdász mesterséget kitanulta, a következő bizonyítványt csatolja:

Landerer folyamodásában Heckenastról még kiemeli, hogy jámbor életű ember, ki magát e mesterségében tökéletessé tette. Végül hivatkozik kiváltságlevelére, melynek tartalma szerint társakat felvehet, kérése tehát ez alapon is jogos.

A Helytartó tanács a fentiek alapján a városi tanács útján nyilatkozattételre, véleményadásra hívta fel a többi könyvnyomtatókat. Különösen Heckenast személyes tulajdonságaira és vagyonbeli állapotára nézve kívánt hiteles adatokat.

Jó alkalom volt ez arra, hogy a konkurrenczia a dühtől és kenyéririgységtől duzzadó szívének keserveit teljes mértékben kiönthesse. A kiváltságlevelet semmi esetre sem akarják Heckenastnak kiadatni, minden erejükkel arra törekszenek, hogy ezt meggátolják, s hogy czélt érjenek kifogásaik egész tárházával hozakodnak elő, szerintük «nem elég ok az engedély megadására azon körülmény, hogy a czéget a váltótörvényszék már bejegyezte, mert ez a czimboraság már keletkezésében törvénytelen volt...».

Tagadják, hogy a mesterséget Landerernél tanulta volna ki, mert 1835. évig Heckenast «könyvárus inas és legény» volt, azután pedig egyszerre könyvkereskedő és így nem lehetett ideje ezt a mesterséget megtanulnia. Landerer által kiállított bizonyítványt érvénytelennek tekintik, mert nincs benne kitéve, hogy mettől-meddig tanult, holott a «könyvnyomó inasnak» tanulási ideje 4-5 évre van szabva.

Ezt az érvelést Landerer és Heckenast összeférczelt jajveszékelésnek, vakmerősködő kenyéririgységnek, őket pedig alávaló denuncziánsoknak nevezik s egyben kijelenti Landerer, hogy ő Heckenastot annak rendje, módja szerint tanuk jelenlétében a műhelyben felszabadította s így a szokásos formáknak is eleget tett. Ezt a körülményt Landerer két faktora: Schreiber Alajos és Boldine György élőszóval is bizonyítja.

Trattnerék kétségbe vonják Landerer kompetencziáját arra nézve, hogy Heckenast magaviseletéről bizonyítványt adhasson, mert erre nézve a könyvvizsgáló bizottság jegyzőkönyvei szolgálhatnak hiteles tanubizonysággal. Szerintük «hol üzérkedés és nyereség forog kérdésben, s hol a külföldi könyvárus könyvnyomó is, ott a külföldi veszélyes czikkelyek rögtöni utánnyomtatását téteti fel». Szóval álszenteskedő arczczal azt állították, hogy a könyvnyomó intézet veszedelmes eszközévé válhat Heckenast kezében! Elfelejtkeztek azonban a vádaskodók arról, hogy a mikor Heckenast Gusztávot a Helytartótanács könyvárusítás, kölcsönkönyvtár és ujságkiadás szabadalommal felruházta, bizonyára tekintetbe vette annak erkölcsi qualitásait is.

A véleményt adó kollégák a kiváltságlevél latin szövegét is elferdítik és úgy magyarázzák, hogy Landerer ennek alapján csak szedő és nyomólegényeket vehet fel, de társat nem!

Kifogásolják azt is, hogy nem Heckenast maga folyamodott. És végül oly merész állítást koczkáztattak meg, melynek valótlanságáról első sorban ők voltak legjobban meggyőződve. Azt mondják ugyanis, hogy Heckenastnak a magyar irodalom mezején még nincs annyi érdeme, hogy könyvárus és könyvnyomtató lehessen.

Ez a kijelentés magán viselte a kenyéririgységből fakadó alaptalan vádaskodás bélyegét, melyet Heckenastnak könnyű volt megczáfolni, mert minden művelt ember tudta, hogy a magyar írók és költők legfényesebb tehetségeinek művei az ő kiadásában jelentek meg.

Hogy Heckenast áldozatkészségét és kiadói tevékenységének horderejét kellő mértékkel mérlegelhessük, figyelembe kell vennünk, hogy abban az időben a művelt osztály nagyobb részének könyvtára mindössze a falra akasztott naptár volt. Ebből állott egész évi olvasmánya. Innen magyarázható az a körülmény, hogy a naptárkiadás akkoriban kitünő üzlet volt.

A komáromi kalendáriom évente 84 ezer, a budai Gyurián és Bagó-féle 15 ezer, a temesvári nagyobb naptár 4 ezer példányban jelent meg. - Heckenast kiadásában került forgalomba a többek között br. Eötvös, Fejér György, Fogarassy, br. Jósika, Kisfaludy, Kölcsey, Schedel, Szalay, Wildner stb. művei. S ezeket nevezik ők - írják Landererék - egy pár román és némely ephemeri pamphletnek, ha ez igaz volna, a hazai literaturánkat a holdban kellene keresni, mert azt a Trattner-Károlyi és Beimel urak könyvkiadói lajstromában bizonyosan fel nem találjuk. Majd így folytatják: Vagy oly iszonyú véteknek tartja e két jámbor uracs a magyar literatura jelesebb termékeit finom fiumei és bécsi gépelyezett papiron nyomatni? Ám tessék lelkiismeretük botránkozása nélkül országhírü munkáikat à la Kistükör, Álmoskönyv stb. ezután is fekete itatópapirosra lehúzatni.

Mint látjuk nagy bűnnek tekintették akkoriban, ha könyvárus egyszersmind könyvnyomdász is akart lenni. Természetesen csak a konkurrenczia hirdette, hogy ez sehol sem létezik, mert bizony volt elég hasonló vállalkozás Ausztriában is meg nálunk is. Igy például Gerold Károly Bécs, Haase Theophil Prága, Enrich Linz, Kienreich Grácz, Suppan Ferencz Zágráb, Wigand Károly Pozsony, Schmidt Arad, Hochmeister özvegye Szeben, Beichel József Temesvár, Grün Szeged, Ellinger Kassa és özv. Barráné és Stein János Kolozsvár, mindannyian nemcsak könyvárusok, hanem nyomdászok is voltak.

Heckenast sokoldalú vállalkozását már csak azért is törvénytelennek tartják, mert a kir. rendeletek a halmozott keresetmódot egyenesen megtiltják. Végül Trattnerék fakardjukkal úgy akarnak Heckenaston halálos sebet ejteni, hogy azt állítják róla, - a nélkül, hogy igaz volna - miszerint annyi vállalat fentartására elegendő tőkéje nincsen. A mi külföldi könyv pedig a boltjában van, az nem az övé, mert «ő csak a külföldi könyvárusok pesti Commissionáriusa». Ezek alapján a társaság «szétoszlatását» kérik.

Landererék ennyi szemenszedett valótlanság hallatára elvesztik béketűrésüket és ellenvéleményükben ezt írják:

«Azon nemtelen ármánynak tehát, miszerint a kenyéririgylő folyamodók a czímvezetés meghatározásának törvényes factumát kalmári cselnek nevezik s eredményül húzzák le, hogy Landerer Lajos a Typographia tulajdonosa lenni megszünt, - ezen nemtelen ármánynak annyival inkább ellentmondunk, mivel nemcsak személyünket, de a közkereseti társaságok alakulását elrendező törvényt is sérti». Majd annak a reménynek adnak kifejezést, hogy az ipart, szorgalmat és becsületes igyekezetet a Kormányszék bizonyára inkább érdemnek, mint véteknek fogja tekinteni, «melyet inkább pártfogolni, mint elnyomni szoktak».

A mi a vagyonkérdést illeti, meg kell jegyeznünk, hogy Heckenast elegendő tőkével rendelkezett. Hiszen Landerer épp azért társult vele, hogy kellő forgalmi és üzleti tőke birtokában vállalatát fellendítse, a mi teljes mértékben sikerült is neki. Heckenast, a midőn társul belépett, a nyomda régi adósságait - mintegy 20.000 váltóforintot - kifizette. De másrészt Landerer és Heckenast nyomdája volt annakidején a legmodernebbül fölszerelve. Stereotyp öntödével és gyorssajtóval is el volt látva és ezzel az ország hasonló vállalatait megelőzte. Ők voltak az elsők, kik Londonból ólommetszőgépet, nagy Columbián-sajtót, angol betűket stb. stb. hozattak. Landererék sértett önérzettel hívják meg a vádaskodó konkurrenseket, hogy nézzék meg nyomdájuk felszereléseit, a hol annyi vagyon fekszik, a mennyivel egy tuczat esztergomi Beimel-féle műhelyt el lehetne látni...

Végül azután a méltatlanul ért bántalmazás miatti elkeseredés hangján fejezik be kérelmüket és annak a reményüknek adnak kifejezést, hogy «a két obscuransnak szemtelen vádjai és panaszai visszautasíttatni és társulásuk beigtatása megengedtetni fog».

Ezen ellenérvek mérlegelésével a város tanácsa Landerer és Heckenast kérését pártolólag terjeszti fel a Helytartótanácshoz azzal a hozzáadással, hogy «Heckenast jó viselete ellen nemcsak semmi észrevétele nincsen, hanem e tekintetben is minden ajánlásra méltó és vele a Landerer-féle könyvnyomó intézet több biztosítékot nyerend».

Trattner és társai azonban nem fáradtak el, kitartóan izgatnak a társas czég ellen, minden kicsiséggel áskálódnak. Különösen az bántotta őket módfelett, hogy Landerer és Heckenast társas czéget mindenek daczára folyton használták. 1841 áprilisban ismét feljelentést tesznek, hogy mind a Landerer-féle typographiát, mind annak könyvkereskedését (Verlagshandlung) Heckenast már kezére kerítette és azt «a mellékelt Nota szerint saját emberei által manipuláltatja is». Erre a bizonyos jegyzékre egy kis ravaszsággal tettek szert. Trattner-Károlyi ugyanis vásároltatott Landerer és Heckenast könyvesboltjában könyvet s az erről kért és kapott számlát használták fel aztán ellenük fegyverül.

De nemcsak ezzel az adattal bizonyították, hogy Landerer és Heckenast a társas czéget még mindig használja, hanem becsatolták a Landererék volt szedőitől elvett szolgálati bizonyítványokat is, és hogy az ügy az ő részükről még nyomatékosabban el legyen intézve, azt írják, hogy «páratlan a maga nemében ez a szemtelenség, elbizottság s ki tudja minő nagy Istápra való támaszkodás...». Tehát burkoltan újra gyanusítanak!

Landerer és Heckenast ugyanis ujabban ismét több értékes kiadvánnyal gazdagította a magyar könyvpiaczot. Ezeken a könyveken természetesen rajta állott, hogy: «nyomtatta Landerer és Heckenast». Ujabb alkalom nyilt megint feljelentésre. Ismételten fölpanaszolják, hogy bár az említett társasczég körlevelét eltiltották, czímtáblájukat hivatalból levétették és noha az ügy tárgyalása még folyamatban van, az általuk kiadott könyveken mégis a társasczég szerepel. A könyveket be is mutatják a Helytartótanácsnak és minthogy azokat «bitorolt czím alatt» nyomtatták, kérik azoknak a könyvvizsgáló közbenjöttével való elkobzását.

Landererék válaszukban a váltótörvényszéknél való bejegyzésre hivatkoznak és kijelentik, hogy jogosan nyomtattak kiadványaikra társas cégüket, a többek között azért is, mert a könyvbírálat alkalmával a címet nem törülték ki. Ha tehát Trattneréknek ellenük valamely nyomtatott munka körüli panaszuk van, ez iránt őket az illető bíróság elé utasíttatni kérik.

Évekig húzódott ez az áldatlan harcz. 1845-ben újra betiltották a társasczég használatát. Erre az adott okot, hogy a «Budapesti Hiradó»-nak október hó 28-án megjelent 275-ik számában ismét rajta áll: nyomtatja Landerer és Heckenast. A városi tanács őket ezért a «vétkes engedetlenségökért 50 pft bűndíjban» elmarasztalta, s egyben kimondotta azt is, hogy «hasonló esetekben esetről-esetre a körülményekhez képest szigorúbb büntetés alá fognak vonatni».

Landerer a tanácsi végzés ellen ünnepélyes óvást tesz és a végrehajtás felfüggesztését kéri, okul hozván fel, hogy a tanács az ő kihallgatása nélkül hozta meg a végzést és nyomatékkal hangoztatja, hogy a könyvvizsgáló bizottmány a közös czég használatát megengedte. Kétségbe vonja a tanácsnak azt a jogát, hogy őtet, mint nemes embert, kénye-kedve szerint elmarasztalhassa. Landerer t. i. nemes ember volt, predikátummal birt és beadványában úgy is írta magát alá: Füskuti Landerer Lajos, s ebből kifolyólag már személye szerint sem tartozott a sz. kir. város hatósága alá, hanem csak ő cs. kir. Felségének s általa rendelt nemesi bíráknak volt alávetve.

Minthogy Landererék az 50 pft bűndíjat nem fizették ki, megjelent boltjukban a város kapitánya és tanácsi végzés alapján a következőket vette zár alá:

Mindenesetre felette érdekes a zálogolt árúk becslése. Mily értékük volt a könyveknek akkor és most!

Landererék már-már kimerülnek a folytonos hajszában. Felségfolyamodványt nyújtanak be, melyben elpanaszolják, hogy Pest város tanácsa őket üldözi és törvénytelenségeket halmoz egymásra és hogy őket törvényellenesen 50 pft büntetésben marasztalta el. A városi tanács hatásköre - írják - a nyomtatványokra nem terjed ki, ez a könyvvizsgáló bizottmányra tartozik, továbbá hogy kihallgatás nélkül hozták meg az ítéletet. Kérik a törvénytelen határozat megsemmisítését, a nyomtatványokra a közös czím használatának engedélyezését. Minthogy pedig a végrehajtást minden órában foganatosíthatják, rögtöni segélyt kérnek.

Később még egy felségfolyamodványt adtak be, melyben a hosszadalmas és bonyodalmas ügyet összegezik és végül azt kérik, hogy miután a négy évi tárgyalás folyamán ez az ügy eléggé meg volt vitatva, az Ő Felsége által helybenhagyott társasági szerződésben kijelölt czég nyilvános használatát továbbra is engedjék meg.

1846. márczius 31-én adta ki értesítését a budai Helytartótanács, melyben közli a folyamodókkal, hogy Ő Felsége kérésüket kedvezően intézte el és ennek értelmében a kötött társasági szerződést a maga épségében meghagyta és a társas czég használatát kegyesen megengedte.

Ezzel véget ért a hosszas pörösködés. Az intrikusok kénytelenek voltak legyőzötten meghátrálni és Landererék nyugodtabban folytathatták kulturális jelentőségű munkálkodásukat.

És most, miután a Landerer és Heckenast czég társulásának leírását befejeztük, érdekesnek tartjuk még a benne szereplő Landerer és Trattner, e két nagy nyomdászcsaládnak a nyomdászat terén kifejtett üzleti tevékenységét is e füzet végén vázlatosan ismertetni.

Lampel Róbert 1821. év márczius hó 11-én született Porosz-Szilézia Prieborn városában, a hol atyja jómódú kir. hivatali számtartó volt. 20 éves korában Josef Max & Co. breslaui könyvkereskedésébe lépett be, s mintán 1843-ban felszabadult, egyideig még ugyanott mind segéd dolgozott. Innen Credner & Kleinbub czéghez Prágába, majd később Kilián György pesti könyvkereskedőhöz került, a kinél 1848. január 20-tól 1850. junius 30-ig volt alkalmazva.

Kilián nagyon meg volt elégedve a jómodorú fiatal segéddel, mert a könyvkereskedelem minden ágában nagy jártasságot tanusított s e mellett igen szorgalmas, agilis és «józan viseletű» volt. Távozáskor Kilián kitünő bizonyítványt állított ki részére.

Lampel nagyon megkedvelte a pesti életet és el is határozta, hogy itten fogja magát établirozni. Közölte szándékát atyjával, aki abba beleegyezvén, kötelező nyilatkozatot állít ki fia részére, hogy a mennyiben Pesten könyvárusi jogot tud szerezni, úgy 8200 birodalmi tallért fog czéljának elérésére adni. Lampel ezután, minthogy tervének megvalósítására épp kedvező alkalom nyilt, elhagyja Kiliánnál elfoglalt állását.

Az önállósítása azonban nem ment oly simán, mint a hogyan ő azt gondolta.

Mindenek előtt honossági ügyét kellett rendeznie. Lampel ugyanis porosz alattvaló volt, hogy tehát Pesten könyvkereskedést nyithasson, magyar honosságot kellett szereznie. Kérelmére honából elbocsáttatást nyert s ennek megtörténte után folyamodott Pest város tanácsához, hogy tekintettel arra, miszerint ő itten már adót fizetett, adjanak részére «lakhatási jogot». 1850. év julius hó 13-án Pesten tartott tanácsülésben tárgyalták Lampel kérelmét, melyben kimondották, hogy «... a bejelentett körülmények közt folyamodó a helybeli lakósok sorába tanácsilag felvétetik, s egyszersmind a szegény intézet javára 7 pft 30 krnyi díj lefizetésére köteleztetik...» Lampel ebben az időben Windgasseban a Settner-féle ház I. emeletén lakott.

Az említett kedvező alkalom az önállósításra akkor jelentkezett, a mikor Müller Adolf pesti könyvárus özvegye, néhai férjének üzletét Lampelnek megvételre felajánlotta. Nevezett könyvárus ugyanis 1850. elején meghalt, s minthogy gyermekei nem voltak, Koller Ferencz cs. kir. tanácsos és pestbudai katonai miniszteri biztosnak intézkedésére még 1850. év február 17-én meghagyatott, hogy az említett üzletet zárják be. A rendelet végrehajtása azonban elhúzódott. Közben Lampel özv. Müller Teréziától szerződésileg megvásárolja Müller Adolf könyvkereskedését a hozzá tartozó beruházásokkal együtt és könyvkereskedés jogának megszerzése végett folyamodványt nyujt be a tanácshoz. A kért engedélyt Lampel 1850. julius 27-én kelt tanácsi határozattal a rendes út mellőzésével meg is kapja. De korán örvendett neki, mert nem használhatta. Az engedélyt a tanács ugyanis megerősítés végett felsőbb helyre terjesztette fel, a hol ez alkalomból rájöttek, hogy a Müller Adolf üzletének elrendelt bezárása nem foganatosíttatott, a mit most már erélyesen megsürgettek. A tanács ennek következtében kénytelen volt intézkedni, hogy néhai Müller üzlete 1850. augusztus végével beszüntettessék és minthogy a Lampelnek kiadott engedély és a felsőbb helyen történt intézkedés egymással homlokegyenest ellenkezett, kénytelen volt a tévesen kiadott engedélyt visszavonni, okul hozván fel, hogy a két rendelkezés összeütközött. Koller miniszteri biztos 1850. év szeptember 4-én kelt leiratában egyben jelzi, hogy «... Egyébiránt pedig a könyvárusok jelen körülmények közti szaporításának szüksége fenn nem forogván, folyamodó Lampel Róbert ebbeli kérelmétől elmozdíttatik...»

Ennek a drákói szigorral meghozott elutasító végzésnek a könyvkereskedők testületének mozgalma szolgált alapul. Lampel kérvényével szemben ugyanis folyamodást nyujtanak be, melyben azt kérelmezik, hogy a könyvkereskedések számát ne szaporítsák és Lampelnek ne adják meg a jogot. Különösen azt hangoztatják, hogy a könyvkereskedelem amúgy is pang, mert számtalan munka eladását megtiltották, mely intézkedés a könyvkereskedelmet oly mértékben sujtja, hogy ha a tényleg létező üzletek számát még megszaporítják, azok tönkre mennének.

Ez az érvelés nem volt egészen őszinte, mert hiszen láttuk, hogy üzletszaporításról ebben az esetben szó sem lehetett. Müller Adolf üzletének átvételével csupán a czég változott volna meg.

Lampelt az elutasító végzés nem csüggesztette el, sőt újabb akczióra késztette. 1850. szeptember 14. újabb folyamodványt ad be, melyet egy csomó melléklettel szerel fel. Kérését most már báró Geringer Károlyhoz, a polgári ügyek cs. kir. teljhatalmú udvari kommiszáriusához nyujtja be.

Hivatkozik arra, hogy Müller özvegyétől az üzletet már megvette. Eddig is sok pénzt költött el czéljának elérésére. Máshoz, mint könyvkereskedéshez nem ért, tehát egyébhez nem foghat. Hazájából elbocsátották és Pest város kötelékébe már felvették. Hivatkozik továbbá hű érzületére, mellyel a császári ház iránt mindig viselkedett, kéri tehát adjanak neki saját czége alatt nyitandó üzletre jogot, hogy így alkalma legyen bebizonyítani hűségét és majd teljes erejével mindent elkövet, a mi csak hatalmában áll, a császári ház és az összállam érdekeinek előmozdítására. Különösen kiemeli, hogy a lefolyt forradalom alatt loyalisan viselkedett, ennek igazolására egész sereg bizonyítványt szedett össze nem csak «megbízható jó érzelmű» (gut gesinnt) magánosoktól, hanem a városi tanácstól is bizonyítványt kap arról, hogy «... a forradalom ideje alatt csendes magaviseletet tanusított...» Érdekes, hogy Lampel erre a bizonyos loyalitására sokszor hivatkozott...

Végül még megemlíti Lampel, folyamodásában, hogy a Müller-féle könyvkereskedés vételárának lefizetése után, még 8200 pftnyi vagyonnal rendelkezik és legvégül bírságot ajánl fel kötelezőleg arra nézve, hogy tiltott irányú könyveket nem árusít, nem ad ki, ezektől szigoruan tartózkodni fog.

Lampel a városi tanácstól mindenképpen meleg ajánlásban részesült, kéréseit mindig pártolólag terjesztették fel felsőbb helyre.

Lampelnek üzletnyitás engedélyének megadására vonatkozó újabb kérelmét Koller miniszteri biztos 1850. október 9-én azzal utasítja el, hogy erre vonatkozó előbbi rendelkezéseinek megváltoztatására nem lát okot.

Lampelnek önállósításának első kísérlete mint láttuk nem sikerült. Néhány hónap mulva Lantossy Józseffel, Leyrer József könyvárus fiával lépett társas viszonyba. Id. Leyrer Józsefnek előbb az Uri-utczában, később a Városház-téren volt könyvkereskedése és kölcsönkönyvtára, melyet 1795-ben alapított és a m. kir. Helytartó tanácsnak 1841. év augusztus hó 17-én kelt engedélye alapján fiának ifj. Leyrer Józsefnek adott át, a ki a könyvárusi jog átruházásáért 400 ftnyi «kezességi sommát» előre tartozott lefizetni, azonkívül a váczi siketnémák intézete részére pedig legfelsőbb helyen kiszabott 150 ftnyi összeget volt köteles évenkint beszolgáltatni. Utasíttatott továbbá, hogy a könyvvizsgálati szabályokat szorosan tartsa meg. Leyrer könyvkereskedése és kölcsönkönyvtára különösen a század elején nagyon gyöngén ment, s csak nagy erőmegfeszítéssel tudta fentartani, úgy hogy egyszer keservesen panaszkodott, hogy alig tudja belőle családját eltartani.

Ifj. Leyrer József, a ki nevét 1846. augusztus 25-én kelt legmagasabb engedelemmel «Lantossy»-ra magyarosította, úgy politikai és erkölcsi tekintetben, mint szaktudását illetőleg is jó hírnévnek örvendett, s mint ilyent a város tanácsa 1849. november 19-én városi könyvbecsüssé nevezett ki és vele az esküt letétette.

Lantossy, hogy üzletét fellendítse s hogy külfölddel is közvetlen összeköttetésbe léphessen, pénzes társat keresett és azt Lampel személyében meg is találta. Köztük csakhamar létrejött az egyezség és a társas szerződést megkötötték. 1851. év február 23-án Lantossy bejelenti a városi tanácsnak, hogy Lampel Róbert könyvárust, a ki 1850. julius 13-án kelt határozattal Pest város kötelékébe felvétetett, üzletébe nyilvános társnak maga mellé vette és könyvkereskedését Jos. Lantossy & Lampel czég alatt 1851. január 13-án az itteni váltótörvényszéknél bejegyeztette. Jelzi továbbá, hogy erről a könyvkereskedők grémiumát értesítette és nyomatékosan hangsúlyozza, hogy a társas-czéget csak ketten együtt akarják használni és sohasem fognak belőle két külön üzletet alkotni.

Minderről a városi tanács a könyvkereskedőket hivatalosan is értesítette.

Lampel a könyvárusi jogot megszerezvén, hogy Lantossyval történt törvényes társulását a külföldi, különösen a németországi könyvkereskedőkkel és kiadókkal szemben Lantossyval együtt hitelesen dokumentálhassa, a czég érdekeit kellőleg megvédhesse, jogát érvényesíthesse, a czég nevében a városi tanácstól hivatalos német nyelvű bizonylatot kér és kap.

Lantossy nemsokára megelégelte nemcsak a kompánistaságot, hanem a könyvkereskedelmet is, melytől teljesen visszavonulni szeretne. Meg is mondja ezt Lampelnek, a ki most már teljes erejével arra törekszik, hogy a czég jogát kizárólag saját nevére irathassa át. 1852. november 18-án Lantossy nyilatkozatot ad ki, hogy abba akarja hagyni üzletét és hogy a társas czég alatt fennálló üzletnek az őt illető könyvkészletét Lampelnek eladta. Kijelenti, hogyha könyvárusi jogának Lampelre való átruházását megengedik és Lampel a saját nevére szóló jogot tényleg meg is kapja, úgy ő kötelezi magát, hogy sem Pesten, sem Budán könyvkereskedést nem nyit, sem ilyen engedély elnyeréseért nem folyamodik.

Ezzel a nyilatkozattal felszerelve 1852. október 10-én Lampel folyamodványt nyujt be a pesti főispánhoz, melyben a Lantossy és Lampel üzletnek egyedül a saját nevére való átirathatását kérelmezi, vagyis, hogy az eddigi társas czéget ezután kizárólag saját neve alatt folytathassa és jegyezhesse.

Kérésében hivatkozik arra, hogy a Lantossy tulajdonát képező könyveket megvette és Lantossy könyvárusi jogáról az ő javára lemond. Ezuttal sem mulasztja el a loyalitására és csendes polgári életmódjára hivatkozni, melyről sok bizonyítványt szerez és csatol.

A város tanácsa ezt a kérést Aigner Miklós tanácsnoknak adja ki eljárás végett, a ki mindenekelőtt a könyvkereskedők testületét hivja fel véleményadásra. Eggenberger és Fia, Emich Gusztáv, Edelmann Károly, Hartleben, Geibel Hermann, Müller Gyula és Kilián György aláírásával ellátott beadványban a testület azt jelenti a városi tanácsnak, hogy Lampel kérelmének teljesítésével a könyvárusok száma nem szaporodik és miután Lantossy úgy a könyvkereskedők grémiumánál, mint a városi tanács előtt is írásban kötelezőleg kijelentette, hogy a mennyiben jogát Lampelre átruházhatja, a saját könyvárusi jogáról teljesen lemond, ennek folytán a kérelem teljesítését meggátolni semmi okuk nincsen.

Aigner tanácsnok 1852. nov. 24-én kelt hivatalos referádájában a tanácsnak jelenti, hogy miután Lampel már előbb is hitelesen igazolta azt, hogy nemcsak a könyvkereskedés folytatásához megkivántató szakismeretekkel rendelkezik, hanem magát mindenkor - a legközelebb lezajlott forradalmi időszakot sem véve ki - józan és csendes polgárhoz illőleg viselte, kérelmét eddig is pártolólag véleményezték. Ujabbi kérését illetőleg pedig ismerteti a könyvkereskedők testületének véleményes jelentését. Referátumát így végzi: «Miután tehát többször érdeklett, a szorgalmazott joghoz kivántató szakismereteit hitelesen igazolta, józan, erkölcsös s jámbor magaviseletét felmutatott többi bizonyítványain kívül a Tettes Tanács részéről f. évi szeptember 29-én 15639. sz. a. kiállított bizonyítvány is hitelesen tanusítja, továbbá mivel kérelme ellenében az e részben meghallgatott könyvkereskedői testület sem támasztott mi ellenvetést sem, de végre miután azon esetre, hahogy a kért jog reá ruháztatik, a kebelbeli könyvkereskedők száma nem fog szaporíttatni, oda járul nézetem, miszerint többször érdeklettnek a Lantossy és Lampel-féle könyvkereskedői jogot, társának lemondása következtében, magára ruháztatni kérő folyamodványa pártoló szavazattal lenne a főispán úr ő méltóságának felterjesztendő.»

Pest város tanácsa Lampel kérelmét Aigner tanácsnok előterjesztése szellemében 1852. év nov. 25-én felsőbb helyre felterjesztette és ezzel az ügy kedvező elintézésének lehetősége előtérbe lépett.

Lampel Róbert kérelmére 1852. deczember 16-án jött meg a kedvező válasz, melynek értelmében a felhozott érvelésekre való tekintettel Lantossy joga Lampel Róbertre ruháztatik át. A czéget tehát egyedül a saját neve alatt folytathatja. A Lantossy József könyvárusi joga ellenben végleg töröltetett.

Ekkor kezdte meg Lampel Róbert üzletét saját czége alatt önállóan vezetni, melyben haláláig 1874. április 3-áig nagy buzgalommal dolgozott. A vállalat ezután Wodianerék tulajdonába ment át, melyet később Wodianer Artur páratlan buzgalmával, nagy tudásával és kiváló szakismeretével óriási méreteinél fogva is az ország legelső kiadóüzletévé fejlesztett és teljesen magyarrá tett.

A magyarországi könyvkiadó üzlet felvirágoztatásában a Landerer és a Trattner nyomdászcsaládoknak elsőrangú szerep jutott. A Landerer-családnak két ága volt: budai és pozsonyi. A művészet és ízlés fejlesztésében a budai ágnak igen kevés, sőt mondhatni semmi része sem volt, mert kizárólag ponyva irodalmat, csiziót, históriákat, álmoskönyveket stb. nyomtatott és terjesztett. A kiadásában megjelent fametszetek izléstelenek és rosszak.

Ezt a primitiv berendezésű kis nyomdát 1724-ben Landerer János alapította, de nem tudván boldogulni, három évi küzdés után túladott rajta. 1750. évben Landerer Lipót Ferencz visszavásárolja majd 1779-ben Landerer Katalin birtokába jut, kinek működése annyiban érdemel említést, hogy nyomdáját a pesti Royer-féle nyomdával^[3] kibővítve, Landerer Mihály kiváló szaktudású és képzettségű művezető segédkezésével folytatta.

A 18. század utolsó éveiben a francziák elleni. Ferencz király viselt sikertelen háborút. A franczia sereg élén Bonaparte Napoleon állt, aki győztesen Bécs felé tartott. A véres háborúnak a campoformioi béke vetett véget. A franczia győzelmek nálunk is a forradalmi eszmék elterjedését mozdították elő. A demokraták vezére Martinovics Ignácz apát volt, a ki szereplésével a franczia eszmék túlkapásaitól és a franczia forradalom kegyetlen és véres epizódjaitól amúgy is megrémült magyar kormány haragját és üldözését vonta maga után. Martinovicsot és hat társát lefejeztette és szigorú kémkedési rendszert léptetett életbe. Igy szerzett tudomást arról, hogy Landerer Mihály Martinovics «Polgár és ember» forradalmi kátéját éjjel a pinczében lenyomtatta, melyért aztán a hét személyes tábla halálra ítélte, de a halálos itéletet a királyi kegyelem 10 évi súlyos börtönre változtatta át. Landerer 10 évig szenvedett Kufstein és Spielberg börtöneiben, kiszabadulása után testben-lélekben megtörve, már nem tudott hivatásának élni, néhány évre rá meghalt.

Landerer Katalint, 1802-ben bekövetkezett halálakor, leánya: Anna váltotta fel. 1833-ban ő is meghalt, s ekkor a nyomdát Gyurián és Bagó vették meg. Bagó - Landererék rokona - 1847-ben harminczezer forinttal végkielégítette Gyuriánt és így aztán ő lett a Landererék által megalapított budai nyomda egyedüli tulajdonosa.

A pozsonyi nyomdát Landerer János Mihály Royer János salzburgi nyomdásztól vette a meg, ki azt 1715-ben alapította. Royert, mint protestáns embert, a nagyszombati consistorium részéről annyi támadás érte, hogy teljesen elment a kedve üzletének folytatásától. Kapóra jött tehát Landerer ajánlata, a ki tizenegyezer forintot fizetett a nyomdáért és így az 1730-ban az ő tulajdonába ment át.

Landerer János Mihály működése nyereség volt nemcsak az iparra, kereskedelemre, hanem az irodalomra is, a régi művek új kiadásával a magyar közönséget csinos és ízléses kiállítású könyvekkel látta el. 1775-ben megvásárolta a feloszlatott Jezsuita-rend nyomdájának berendezését és azzal Pesten és Kassán fiókokat létesített. Érdemeinek elismeréséül I. Ferencztől magyar nemességet kapott «füskúti» előnévvel. 70 éves korában Pozsonyban halt meg 1795-ben.

Ekkor fia, Landerer Mihály János vette át atyja üzletét. Annak illusztrálására, hogy nevezett mily népszerűségnek örvendett még a távol vidéken is, közöljük a «Magyar Kurir» 1798. évfolyam II. kötetében megjelent dicshimnuszt, melyet Peretsényi Nagy László, Galsa mezőváros esküdt nótáriusa írt 1798-ban:

«Hála légyen a Magyarok Istenének! Már mi fölöttünk is füskúti Landerer Mihály Urnak személyében kegyesebb csillagzatok kezdenek mindenfelől ragyogni, t. i. ez a nemes Hazafi naponkint szaporítja a magyar könyveket...» majd így folytatja: «Landerer Urnak nyomtatványai még a kaczagányos és gubás magyarjainkat is háladatosságra kötelezik, ugyanis mi mind az ő hasznos életéért buzgón imádkozunk a Magyarok Istenéhez...» Végül a következő versbe önti dicséretét:

A nótárius naiv hangú hymnuszát ma talán mosolyogva olvassuk, de mégis figyelembe kell vennünk, hogy eme méltatás kortársai részéről őszinte volt és azt mutatja, hogy a nyomdász és a kiadó működését elismerték és kiadványait örömmel és lelkesedéssel fogadták. Áldásos működését 1810. év április hó 17-én bekövetkezett haláláig folytatta.

Lajos fia ekkor még csak 10 éves volt. Amikor aztán 1824-ben, tehát épp a századik évfordulón, hogy a Landerer nyomdászcsalád első nyomdáját megnyitotta, nagykorú lett, atyja örökébe lépvén, elsősorban a pesti nyomda fejlesztését tűzte ki czélul, melyet sikerült is neki magas niveaura emelni.

1854. év február 1-én halt meg Váczon és ő rekeszti be a 130 évig hol Budapesten, hol Pozsonyban és Kassán virágzott nyomdák tulajdonos tagjainak sorát.

A Trattner-családból János Tamás nyitott először 1748. évben Bécsben egy kis nyomdát, utánnyomásokkal tekintélyes vagyonra tett szert. Később Mária Terézia pártfogásával az összes tankönyveket is ő nyomtatta. Ő építtette 1773-ban a hires bécsi «Trattner-Hof»-ot. Magyarországon kilencz városban volt könyvlerakata. Őt érte az a nagy kitüntetés, hogy József császárt ifjú korában a nyomdászat mesterségére taníthatta. II. Lipóttól magyar nemességet és «petrózai» predikátumot kapott. - 1798-ban halt meg.

Trattnert mindvégig a rideg üzleti számítás vezette. Nyomdát nyitott Pesten és Zágrábban is. El kell azonban ismerni, hogy a nyomdászat ügyét művészet és ízlés szempontjából hathatósan előbbre vitte. Nyomdáját 1789-ben rokonának, Trattner Mátyásnak, illetőleg ennek újszülött fiának ajándékozta, mert ő volt a keresztapja és a gyereket is az ő nevére keresztelték meg. Trattner Mátyás igen képzett, világlátott szakember volt, ki 13 évig dolgozott Párisban, a mikor fia, János Tamás 1813-ban nagykorú lett, átadta neki az öröklött nyomdát. A fiatal Trattner működése is becses volt, korabeli íróinak támogatásával megindította a Tudományos Gyűjtemény folyóiratot mellyel nagy szolgálatot tett az irodalomnak. De nem sokáig folytathatta érdemekben gazdag tevékenységét, mert a halál élete virágjában, 1824 márczius hó 24-én elragadta az élők sorából. Ekkor újra az öreg Trattner vette kezébe a nyomda vezetését, 1827-ben azonban már átadta vejének, Károlyinak, a kinek agilitása a nyomdászatra és könyvkiadásra új korszakot jelentett.

1 Itt valószínűleg arra czéloznak, hogy W. O. kassai könyvárusnál egy ízben külföldi tiltott lapokat találtak, a ki azzal védekezett, hogy ő azokat nem rendelte meg, hanem mint makulatura papirosba könyvek voltak bele csomagolva. Mihelyt azonban észrevette, hogy tiltott lapokat használtak csomagolásra, azokat, még mielőtt valaki elolvashatta volna - megsemmisítette. Szóval politikai megbízhatatlanságát akarják ezzel jelezni.

3 Royer Ferencz 1773. év márczius hó 17-én Mária Teréziától nyert privilégiumot nyomda felállítására Pesten, a többi közt oly feltétellel, hogy nyomtatványait a czenzuránál előlegesen bemutatni és minden félév végén az összes könyveiből három példányt a helytartótanácsnak átadni köteles. Ha ezt nem teljesíti, privilégiumát elveszti.

20	Evangelien, lutherisch, deutsch 24 ×	8	-
	10%	-	48
	Saldirt Netto W. W. F.	7	12

1 Eleganter Globus terrestin	20 C
1 Ansichten v. Schottland in 2 Bden	20 C
1 Herder Werke in 1 Bd	10 C
	50 C^[2]