LOVIK KÁROLY: ASSZONYFEJ

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2014
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-615-5472-31-2 (online)
MEK-13253

A XIX. század elejétől egészen a huszadik század kezdetéig, tehát egy kerek századon keresztül tart az irodalom nagy romantikus korszaka és ebben az érzelmi és képzeleti elemekkel tulfütött, a valódi élettől sokszorosan eltávolodott légkörben születik meg a magyar irodalom. Mert noha a tizenkilencedik század előtt is akad kivételesen néhány költő és prózairó, akik irodalomtörténeti szempontból figyelemreméltót alkottak, kétségtelen, hogy egy általános irodalmi élet fellendüléséről, irótehetségeknek tömeges kisarjadásáról csupán ettől a századtól kezdve beszélhetünk. A magyarság egyetlen század alatt futotta be azt a fejlődési utat, melyet más országok évszázadokon keresztül tettek meg az irodalomban. Gondoljunk csak arra, hogy Olaszországban már a XIV-ik században megirta halhatatlan művét Dante, Angliában és Franciaországban a XVII-ik században éltek Shakespeare és Molière és ugyanakkor, mikor Németországban Schiller és Goethe a Faustot és Tell Vilmost irták, minálunk Bessenyei testőrkapitány próbálkozott naiv kis vigjátékkisérletekkel.

Annál meglepőbb és csodálatosabb, hogy a hirtelen feltört magyar géniusz nemcsak elérte az őt évszázadokkal megelőző külföldi irodalmat, hanem ma már vezető helyet is foglal el a világpiacon. Jókai, Mikszáth, a nagy romantikusok után a kilencvenes évek elején megjelenik a naturalista Bródy Sándor és az ő hatása alatt valódi vértől pezseg, életszagu lesz a magyar irók irása. A naturalista irány uttörői közé tartozik Lovik Károly is, aki uj hangot, szint, drámai erőt vitt a novellákba és azt az édeskés szirupot, mely az ő fellépéséig elerőtlenitette a novellákat, verista meglátásokra, lélekboncolásra váltotta fel. Szerencsés érzékkel egyeztette össze dus meseszövő készségét nagy emberismeretével. Rendkivül nagy tudásu, művelt ember volt, sokat utazott, sokféle emberrel került össze és életének eseményei egy sokszinü, ragyogó tüzijáték alakjában rakétáztak ki irásaiban. Működésének legtermékenyebb ideje 1905-1916. közötti időre esik és a halál irói készségének teljében ragadta el váratlanul. Novellái forradalmat jelentettek és igy érthető, hogy irásainak rengeteg rajongója volt. Lovik irásai ma aktuálisabbak mint valaha, lüktető tempójuk, szinességük mindazt elénk hozza, ami a ma fáradt emberét kellemes izgalommal, érdeklődéssel tölti meg. Ezért hisszük azt, hogy jó szolgálatot teszünk a magyar olvasóközönségnek, mikor legkiválóbb irásait egybegyüjtve, ujra a könyvpiacra visszük.

Már harminckét éves volt, de még mindig szép, szikár, hamvasszőke, karcsu; arcán látszott, hogy valami nagy igazságtalanság érte az életben, s ez finommá, félénkké tette vonásait. Egy hét alatt vesztette volt el a férjét és az egyetlen gyermekét, akiket bálványozott, s akik az éjtszaka homályában gyakran jelentek meg előtte és boszuért kiáltottak. Reggelig beszélgetett el velük, félig álomban, félig ébren, és a keze ökölbe szorult; már hónapok óta nem sirt, a két szeme parázsként égett és az állkapcsa kissé előretolódott, mint a ragadozó állatoké.

Alapjában vallásos volt, és kezdetben minden nap eljárt a falusi templomba, órákig térdepelt a vasszobrok előtt, de nem tudott megvigasztalódni. Azután utazott, olvasott, rajzolt, föstött, a jótékonysággal is szerencsét próbált, és tél idején, esténkint a falu betegeit ápolta. De mindez nem tudta fájó emlékeit elmosni, hajnaltájban a férje megjelent a hálószobában és nehézkes mozdulattal huzta föl az órákat, vagy pedig a légsúlymérőt vizsgálgatta, ahogy annak idején napjában többször szokta volt. Ilyenkor Flóra ijedten sóhajtott föl és az arca kigyult. Azután a kis fiu is megjelent, fölült szürke hintalovára, a fakard ide-oda mozgott kezében, rózsaszinü arcocskáján egy könnycsepp pergett végig; és Flóra azt érezte, hogy a jóság, a hit, a magábaszállás, az elmélkedés semmit se ér, és csak egy mód van, a szomoruságért, a szenvedésért megfizetni: a boszué.

Az évek folyamán az élet elvesztette szemében láthatatlan alakját és gonosz, emberi formában jelent meg előtte. Látta alattomos arcát, gunyos mosolygását, kiálló pofacsontját, nagy fekete kezét, egy utálatos állat fekete csápjait. De miért éppen őt szemelte ki zsákmányul? Miért kivánt kettős áldozatot tőle? Vétett-e valaha valakinek? Terhelte-e valami a lelkiismeretét? Nem: mindig tisztán élt, szerette felebarátait, betartotta az Isten és az emberek törvényeit, és esténkint nyugodt lelkiösmerettel hajtotta fejét álomra. Miért éppen ő? Talán, mert védtelen, törékeny asszony volt, és a sors csak a gyöngékkel mer ujjat huzni?

És most összetett kézzel nézze, hogyan dőlt romba minden? Ne találhasson még vigaszt, megnyugvást sem? Türje a vaskorbácsot, amely nem illette meg, aki soha se irigy, s gonosz nem volt? Egyre erősebben érezte, hogy boszut kell állania; és ha ő maga is belepusztul, de vissza kellett fizetnie ezt a céltalan és gonosz igazságtalanságot. Magányos estéin gyakran érezte, hogy egy nagy szem, az élet nagy szeme, néz rája és fölényesen mosolyog, mintha azt akarná mondani:

- Ime, én vagyok a világ ura, a gonoszság, a véletlen, a szenvedés, és ti, emberek, hiába küzdötök ellenem!

- Ah! csak egyszer találkozzunk össze! - kiáltott föl ilyenkor és minden porcikájában megremegett.

Ám, az évek multak, és nem találkoztak össze. Az ura és a kis fia még most is minden éjjel meglátogatták. Artur megfontolt arccal huzta föl az órákat, a kis fiu a hintalovára ült; és az asszony, összeszoritva fogait nézett rájuk. Néha eszelős harag fogta el, a földre vetette magát, fölszaggatta körmeivel a szőnyeget, hörgött a tehetetlenségtől és a fájdalomtól; azután összekuporodott, és sirni próbált, de a szeméből többé nem fakadt könny. Mentől idősebb lett, annál többet szenvedett; minden nap végigkinlódta azt a két hetet, amikor kora ősszel - az ura és nemsokára rá a gyermeke difteritiszben meghalt; minden apró részletre - a siró cselédekre, az orvos nagy pápaszemére, a gyógyszerek erős szagára - ugy emlékezett, mintha mindez tegnap történt volna.

Az orvosok nem tudtak segiteni rajta. Különböző gyógyitó-módokat próbáltak meg, hogy az idegeit lecsillapitsák, minden hiába volt. Néha azt hitte, hogy meg kell halnia; a fiókjában, egy kis tűtartóban mérget rejtegetett. Nem félt a haláltól, de azután arra gondolt, hogy életéből még hiányzik valami, hogy nem szabad igy, megalázkodva, védekezés nélkül, mint egy áldozati állatnak, eltávoznia, és legalább egyszer meg kell birkóznia láthatatlan ellenfelével. Oh, ha legalább meg tudná karmolni, meg tudná azt a nagy fekete kezet harapni, - gondolta el dacosan, azután legyen vége mindennek. De az élet nagy szeme derülten, fölényesen nézett rá a kályhalyukból, Artur pedig csöndesen huzta föl az órákat, és egy gyors pillantást vetve a légsúlymérőre, igy szólt:

Egy tavaszt a francia tengerparton töltött, de nem telt öröme benne. Tehetetlenül ült a parton, néha elaludt egy padon, és kábultan ébredt föl. A keze mindig ökölbe szorult, és az ajka körül mély vonás képződött, amelyet az emberek a guny jelének tartottak, de amelyet a fájdalom és az álmatlanság vésett oda. Senkivel sem érintkezett, egyetlen szórakozása az volt, hogy valahányszor hajó érkezett, kiment a kikötőhöz. Azt hitte, hogy az utasok közt egyszerre csak meg fog jelenni a férje, - frissen megnyirva, tarka nyakkendőben, - ugy, ahogy utoljára látta; karján a gyerek ül, aki elfáradt a hosszu utazástól és most magához szoritva pamutkutyáját, alszik. Ám, senki ösmerős nem jött a hajóval, és Flóra megvonta a vállát és igy szólt magához:

Egy nap fiatal, francia házaspár költözött melléje. A férfi még igen fiatal ember volt, kurta szakállu, nagy szemü, rokonszenves; az asszony barna, puha; falusi orrocskával, amelyet négy kis szeplő őrizett. Már négy gyerekük volt. Musyn látszott, hogy gyorsan fog elhervadni és ez valami furcsa, csaknem meginditó vonást rajzolt arcára. Szerelmi házasság volt; Róbert szülei nem akartak beleegyezni, és mikor a fiatalok mégis összeházasodtak, megvonták a vállukat és azt mondták: »nos, hát éljetek meg a magatok lábán«. Az uj házaspár nem esett kétségbe, Róbert beállt egy papirgyárba ügynöknek, három évig koplaltak, fáztak, az ötödik emeleten laktak, de azután a szülők megbocsájtottak és büszkén csókolták meg szöszke unokáikat. Akkor egyszerre gazdag emberek lettek, az emlékeiknek, az életnek éltek, amelynek apró örömeit nagy szakértelemmel, a nélkülözéseken átesett emberek elragadtatásával élvezték.

Flóra gyakran látta a házaspárt az erkélyről, amint ünnepélyes arccal mentek a cukrászdába, ahogy büszkén helyezkedtek el a rozoga városi hintóban, amelyben délutánonkint kirándultak, vagy, ahogy vasárnap - a gyerekek hófehérben, Musy fekete selyemben, tele tarka ékszerekkel - a templomba indultak. Néha az asszony kényeskedett és durcás volt, ilyenkor az ura megszeppent arccal forgolódott körülötte és mindenáron meg akarta csókolni a kezét. De Musy nem engedte, ugy tetszett, valamiért neheztelt, azután egyszerre csodálkozva kiáltott föl és összeborzolta az ura haját. Olykor meg Róbert volt kedvetlen, ok nélkül féltékenykedett az asszonyra, de Musy csak azért is nevetett és egy olasz kapitányra mutatva, igy szólt az urához: »Látod, ez az igazi férfi, ilyennek képzelek el egy hőst.« A férje haragudott, rágyujtott, megvonta a vállát, de azután nevetve kapta ölbe Musyt és csónakázni vitte a világitó toronyhoz.

Flóra ilyenkor tétován nézett rájuk, és összerázkódott: az élet boldogsága állt vele szemben, a tiszta, csöndes életé: a szent gyermekáldás, a megelégedettség és jómód, a szerény, együgyü boldogság, amely oly gyorsan pártolt el tőle. Ez egy más élet volt - gondolta el, azután hirtelen ugy tetszett neki, hogy ez a házaspár csak két üres bábu, amelyet a sors mozgat, s amelyet egy titokzatos kéz csak azért állitott a közelébe, hogy a saját nyomorusága annál nagyobbnak lássék. Összeborzongott. Igen, érezte, mindez guny volt, a sors kajánul nézett rá a két boldog ember válla fölött, és Flóra a könyökére támasztva fejét, csüggedten szólt magához:

- De hát mért éppen ők a boldogok? Mivel szolgáltak rá? Mennyivel jobbak, tisztábbak, mint én? Mennyivel van több joguk az életre, mint nekem?

Mintha kacagást hallott volna az alkonyatban; gyorsan kinézett az ablakon, de a házaspár csöndesen ült a parton, az asszony orosz regényt olvasott és Róbert egy mandulás skatulyából malmot faragott a gyerekeknek. Vajjon ki kacagott?

Másnap összeösmerkedett a francia családdal és akkor már készen volt tervével, csak végre kellett hajtania. Ugy érezte, hogy nem lesz könnyü munkája, nagy türelem és vasakarat kell hozzá. Igen, akarat, mert néha megsajnálta őket és igy akart szólani: »Menjetek el, szerencsétlenek; fussatok el, megbocsájtok nektek!« de azután ujra az a gondolata támadt, hogy ez a házaspár nem is él, csak egy látomás, amellyel a sors meg akarja kinozni, és most itt az alkalom, hogy boszut álljon a szenvedésekért. Ezt az alkalmat nem szabad elszalasztani! - ismételgette százszor is magában; és félt és undorodott a gonoszságától.

Addig nem sokat adott az öltözködésre, most fölvette a legjobb ruháit, megfésültette hosszu, szép hamvasszőke haját, kikereste az ékszereit. Csodálkozva ült a tükör elé: még mindig szép volt, nyugodt, biztos; a fájdalom egy kissé megöregitette, de finomabbá rajzolta fejét. Tudta, hogy százszor szebb ennél a pisze orru kis asszonykánál, szebb, különb ezer meg ezer nőnél, érezte, hogy a szemében veszedelmes fény lakik, és törékeny teste csupa izom és erő.

- Nos, hogyan is raboljam el az urát? - kérdezte éjjelenként magától. Csak egy férfit szeretett egész életében, a férjét, és azt is észrevétlenül, maga sem tudta hogyan hóditotta meg. A kacérságról nem tudott többet, mint amennyit a könyvekben olvasott; utálta ezeket a közönséges eszközöket. De azért egy este, elszoruló szivvel, kábultan, ügyetlenül, szoritotta meg Róbert kezét, aki egy pillanatig megszeppenve nézett rá, aztán zavartan elmosolyodott és szivarra gyujtott. Flóra nevetve rázta meg fejét, majd féloldalról vetett egy gyors pillantást a férfira, és utána egész éjjel a hideg rázta és megalázkodva, kétségbeesve nyögte a párnájába.

Ám az ura, aki már egy órája járkált föl és alá a butorok közt, hirtelen visszafordult a lábas óra mellől, és igy felelt:

- Nem vagy az Flórika, te a mi megboszulónk vagy, és mi odaát érted imádkozunk.

Most már sokat, csaknem mindig együtt voltak, és Musy lassan észrevette, hogy az ura hidegülni kezd iránta. Eleintén duzzogott, de Róbert most már nem csókolt neki megszeppenve kezet, hanem nevetett és igy szólt: »Furcsa, hogy gondolhatsz ilyesmire?« Azzal vállat vont és megigazitotta a tükör előtt a nyakkendőjét. Ám ez nem nyugtatta meg az asszonyt; meghökkent, csodálkozó tekintettel nézte vetélytársát és esténkint félénken bujt össze a gyerekeivel. Egy nap, ebéd után átment Flórához és kiöntötte előtte a szivét, alázatosan, csaknem együgyüen. De Flóra összecsapta a kezét, hátravetette fejét, nevetett, és megesküdött rá, hogy mindez képzelődés, hogy félreösmeri őt, és megigérte, hogy másnap reggel elutazik.

- Elutazik? - kérdezte félszegen. - Mily különösen gondolkodik a feleségem, nemde?

Nem szóltak semmit, Flóra arra gondolt, egy férfi hogy lehet ily dőre, azután a gyerekekről beszélgettek, majd Róbert elbucsuzott, de rögtön megint visszajött és igy szólt:

Flóra nem felelt; az utálat összeszoritotta a torkát, a válla reszketett, de az ajkán csodálkozó, kiváncsi mosoly ült, amely mint egy hideg vaspánt szoritotta a száját.

- Legalább egy hétig maradjon még itt, könyörgött a férfi. - Legalább három napig, le szeretném rajzolni, azt érzem, hogy ez megkönnyitené a lelkemet. De, nem, az lehetetlen, hogy soha többé ne találkozzunk! Mért kivánja ezt?

Kétségbe volt esve, össze-vissza beszélt, csaknem sirni kezdett, azután látszólag megnyugodott, de még az este a szolgával levelet csempészett át Flóra szobájába és megesküdött benne, hogy el kell pusztulnia, ha csakugyan elutazik. Flóra egy papirszeleten felelt neki, de a cédula Musy kezébe került; és most már nem lehetett a dolgot letagadni. A kis francia asszony ugy, ahogy volt, hálóköntösben, hajában a papirospillangókkal, átszaladt Flórához, térdre borult előtte és sirt, de Flóra most egyszerre gőgösen emelte föl a fejét és igy szólt:

- Nos, és ha hazudtam volna? Ha csakugyan rossz lennék? Kinek tartozom számadással? Senkinek, csak önmagamnak, és a lelkem azt mondja, hogy mindennek igy kell lennie!

Musy ijedtében, mint egy csinyen kapott gyerek, tátva felejtette a száját és igy nézett rá; Flóra sápadtan, szikáran állt előtte és arca, amely egyszerre öregnek és komolynak tetszett, halálsápadt volt. A térde ugy reszketett, hogy a padló nyikorgott a talpa alatt és ez a hang, mintha egy titokzatos állat ijedt zihálása lett volna.

- Ennek igy kell lennie! - szólt még egyszer, és a feje szigoru árnyékot vetett a falra.

- Akkor hát nekem végem van, - felelte Musy alázatosan, és keresztet vetett.

- Ej, dehát mért nem menekültök előlem? - gondolta magában Flóra, - mért vagytok ily együgyüek? Mért vagytok ily együgyüek?

Egész éjjel nem aludt, reggel pedig hirtelen összecsomagolt és elutazott. Senkinek sem mondta meg, hogy merre megy, mégis harmadnap, Luzernben, valaki halkan kopogtatott az ajtaján, és Róbert, lesoványodva, kialvatlanul állt előtte. Megesküdött, hogy nem tud nélküle élni, érezte, hogy mindaz, amit cselekszik, gazság, őrültség, de nem volt többé ura sem tetteinek, sem akaratának, és szánalmassága mint egy csunya betegség nehezedett rája.

- Nem tudom, mi van vele, - felelte Róbert türelmetlenül. - Én rögtön ön után utaztam. De mért beszélünk róla? Ezen már nem lehet változtatni.

- Igen, a gyermekek! - kiáltott föl és elvörösödött. - Mily rettenetes ember vagyok! Hogy történt mindez? És mi lesz belőlem, mi lesz belőlük?

- Önnek vissza kell térnie a családjához, - szólt gyorsan. - Ennek semmi értelme, és én nagyra becsülöm a feleségét, mert kitünő hitvestárs és kitünő anya. Nem, nem, ennek csakugyan nincs értelme, Róbert.

Hallgattak; az asszony néha egy kémlő tekintetet vetett a férfira, mintha arról akart volna meggyőződni, vajjon most is ott áll-e még a háta mögött az élet, a meleg, szines, boldog élet, mint akkor a tengerparton, mikor a mandulás-skatulyából malmot faragott és a felesége Oblomovot olvasta? De a szoba háttere sötét és üres volt. A kandallóban két parázsdarab, mint két állati szem csillogott; az olcsó márványpárkányon egy pihenő pásztorokat ábrázoló óra szomorkodott és féltizenkettőt mutatott, jóllehet az idő már estére járt.

- Ah, ha Artur élne, most rögtön fölhuzná, - gondolta el Flóra az álló órára nézve, és hirtelen pontosan, világosan, mint még soha, látta maga előtt az urát, frissen megnyirva, tarka nyakkendőben, kezében furcsa bot-ernyőjével, ugy, mint azon a napon, mikor hazatérve a körből először panaszkodott, hogy a torka fáj. De most nem kért vizes-borogatást, óvatosan mosolygott és barátságosan intett feléje a kezével. A gomblyukában egy szál piros rózsa volt; kivette és udvariasan nyujtotta át Flórának.

- Köszönöm, - felelte az asszony hangosan és fölrezzent gondolataiból. - Nos, fogadja meg a tanácsomat, - fordult Róberthez, - és térjen haza, meglássa, minden jóra fordul. Nem szabad kishitünek lenni! nem szabad!

- Nem, ez nem lehet, ennek vége van! - szólt és körülnézett a szobában, mintha keresne valakit, akitől tanácsot kérhetne. - Megpróbáltam ellene védekezni, nem lehet, nem lehet! mindez, ami velem történik, nagyobb, erősebb nálam. Ne tanácsolja ezt, ha becsül valamire, ha... De szeret-e csakugyan, szeret egy kissé? - tette hozzá megszeppenve.

Flóra nem felelt; két kezével az iróasztalkára támaszkodott, és egy kissé összehuzta a szemét, mintha egy távoli tárgyat nézne.

- Ej, - szólt végre kedvetlenül, - ennek nincs célja. Őszinte leszek, Róbert: lehet, hogy egy pillanatig, egy napig, azt hittem, hogy ön az a férfi, akivel boldog lehetek, hiszen talán nekem is jogom van a boldogságra, de azután leszámoltam a lelkemmel és megijedtem a felelősségtől, amelyet magamra vettem. Önnek négy gyermeke, felesége van, szép, boldog családja. Nem, ennek nem szabad megtörténnie, hagyjuk el, ostobaság lenne. Ne vegye ily komolyan a dolgot.

A férfi megrázta a fejét, azután lassan, előrenyujtott nyakkal, mint egy ugrásra készülő állat közeledett Flórához.

- Játék lett volna? - kérdezte és megbotlott a szőnyegben. - Ej, tehát csak játék? Mert erről van szó, a többi mind hiábavaló beszéd. Játék volt? válaszoljon!

Flóra dacosan nézett rá. Felelni akart, azt akarta mondani, hogy igen, játék volt, a boszu játéka; boszu az életért, a szenvedésért, az ifjuságért, de nem találta meg a helyes kifejezést. Hirtelen, akarata ellenére elmosolyodott, a szoba sarkában maga előtt látta nagy ellenfelét: a sorsot, a könyörtelen óriást, aki nem ösmerve felsőbb hatalmat, jogot, igazságot, kénye-kedve szerint épiti az emberi örömöket és az emberi nyomoruságokat. Minden ugy történik, ahogy ő akarja, mindenki vakon kénytelen neki engedelmeskedni, senki se mer föllázadni. De most, ime ő, a csöpp, törékeny asszony a körmére ütött, visszafizette a gonoszságát és az óriás lealázva, tehetetlen haraggal vicsoritja rá a fogait.

- Tehát játék volt, feleljen, játék? - kiáltotta Róbert és eszelősen hadonászott a levegőben.

- Ej, - szólt Flóra dölyfösen, - hogy beszél velem? És ha az lett volna? Csak nekem kell szenvednem? Csak nekem nem szabad harapnom és karmolnom? Miért? Mondja meg miért?

Hirtelen két hideg marok tapadt a torkára és a következő pillanatban keresztülbukott a kis iróasztalon. Még érezte, ahogy a szoknyája beleakad valamibe, azután egy sulyos ütés nehezedett a fejére, és minden elmosódott előtte. Sokáig, mintha egy fekete ür fölött lebegett volna, majd lassan, ünnepélyesen leereszkedett a földre, és egyszerre otthon volt, a régi lakásában; az ura nagyokat prüszkölve szivarozott az ablaknál, az órák vigan ketyegtek és a légsúlymérő tartós esőt mutatott.

- Itt vagyok, - szólt Flóra a kis fiához, aki a zsámolyon ült és egy cserebogárnak próbálta a fejét levágni - és ime, megboszultalak benneteket.

De mindez nem volt igaz; a fekete ür a kórház keskeny ágya volt, a zsámolyon az apáca ült, és a prüszkölés az orvos nehéz lélekzete, amint lehajlott, hogy a beteg szivét meghallgassa. A szegény, agyonkinzott sziv még dobbant egyet-kettőt, azután az orvos fölemelte a fejét és helybenhagyólag intett az apácának, aki gyorsan a falhoz lépett és levette róla az ócska, fekete fakeresztet.

Baj Albert, trópusi nevén Beyzurg Ambrus, harmadik afrikai utazására készült. Már a két elsővel nevet szerzett magának a tudós világban, a harmadikkal be akarta tetőzni addigi sikereit. Kétszer járta volt végig a Zanzibártól Udjijiig terjedő vonalat, ahol Stanley megtalálta az elveszettnek hitt Livingstonet, bekalandozta a csodálatos Tanganyika-tó északi partjait, az Aruvimi szeszélyes medrét, mindenütt jegyezve, növényeket és pillangókat gyüjtve. A növényeket a tudós szorgalmával és nyugalmával raktározta el, három értékes gyüjteményt küldött távoli hazája muzeumának; a pillangókhoz lelke eredendő szenvedélye vonzotta. A lepkék országa: gyermekkorának ezek a csodálatos álmai az érett férfi korában sem hagyták el, repeső szivvel járt köztük, éjt, napot föláldozott tarka árnyaiknak, furcsa szineiknek, kicsiny világuk titokzatos rejtelmeinek. Ami a lelkében szeretet, odaadás, ragaszkodás volt, mind a pillangóknak szentelte: tizenhat éves kora óta gyüjtötte őket, és most, hogy a haja szürkülni kezdett, épen ugy rajongott értük, mint gyermekkorában, amikor a Tisza partján kipirult arccal, késő estig kergette a fecskefarkuakat. Ösmerte az életüket, a gondolkodásukat, a szokásaikat, sőt a szenvedélyeiket, a társadalmi életüket, belelátott apró lelkökbe, az egynapos bohóságokba és az egynapos hőskölteményekbe, a szin és az illat végzetes játékaiba; a pillangó-élet csodálatos és mélységes kertje utolsó zugáig nyilt meg előtte, hajszálvékony palotáival, láthatatlan szivecskéivel, büvös ködfátyolképeivel; és Baj Albert elfelejtette, hogy a világon nemcsak pillangó, hanem fáradság, veszedelem és halál is van.

Második nagy vándorlásának befejezése után néhány hónapra a magyar fővárosba utazott, hogy előkészitse harmadik utazását. Ezuttal Zanzibárból Kavalliba készült, oda, ahol Stanley, 1889-ben, Emin pasával találkozott. Ugyanazon a vonalon akart haladni mint angol társa, végig a Kongón Jambujoba, és onnét, a névtelen őserdőn át, az Albert Nyanza-tóhoz. Ez volt az az irtatlan erdő, amelyben Stanley százhatvan napig bolyongott; és Baj Albert szive boldogan dobogott föl a tudatra, milyen csodálatos pillangókkal fog az örökös félhomály országában találkozni. Kusza álmaiban, a szárazföldi hotelszobákban minden éjjel látta a Dél lepkéit, oda ültek az ágya peremére, elbeszélgettek vele, csöndesen bólintottak tüzvörös fejökkel, aranysárga testök méla fényben csillogott; ezeket a pillangókat még soha se látta senki, ezeket a lepkéket ő fogja fölfedezni! Riadtan ébredt föl, fél kezével utánuk kapott, de a pillangók mosolyogva tüntek el a tükör közepében, csak édeskés, a mákonyéhoz hasonló illatuk lengett még egy ideig a szobában.

- Igen, testtel, lélekkel a tiétek vagyok - szólt Baj Albert zavarodottan, azután ujra lehajtotta fejét, és tovább álmodott a repülő virágokról, a szárnyas látomásokról, amelyek tarka koszorut fontak a halántéka köré.

Csodálatos, élénk álmok voltak ezek. A legtöbb lepke emberi hangon szólt hozzá, egy fiatal, ábrándozó leány hangján; néha énekeltek is, és a dalt egy üvegfuvola óvatos futamai kisérték. A többségük nagy és szivárványszinü volt, okos fejecskékkel, égszinkék szempillákkal, rózsaszinü szájakkal, de voltak köztük egészen aprók is, akik félénken simultak Baj Alberthez, és védelmet kértek tőle. Furcsa nyelven beszéltek, mássalhangzók nélkül, ám az utazó minden szavukat megértette, és figyelmesen válaszolt rájuk. Némelyik elmondta a szomoruságát, a szenvedéseit, a másik a reménységeit, és Baj Albert mindent pontosan följegyzett a könyvecskéjébe, és reggel mosolyogva nézte az üres lapokat.

- Istenem - szólt gyakran magához - ha nem lennének olyan jó idegeim, ebbe bele lehetne őrülni.

Ugy tervezte, hogy most legalább két évig marad délen, és nem tér vissza addig, mig nem deritett teljes világosságot az őserdők rejtelmeire. Az élet nagy föladata szeliden nézett le rája; és Baj Albert alig várta a percet, hogy ujra hajóra szállhasson, a sárga afrikai partra léphessen, és belemerülhessen az ő titokzatos országa büvös kincseibe. Mert ez az ország az övé volt, egyesegyedül az övé, óriási fáival, emeletmagas füveivel, hóboritotta ormaival, tarka pillangóival, amelyek engedelmesen gyülekeztek köréje, mint a patkányok a hammelni vándorlegény furulyája köré.

- Ön magyar, uram? - kérdezte egy fiatal leány, akin furcsa, férfias szabásu köpönyeg volt. - Ah, segitsen hát rajtunk, a Krisztus sebeire kérem, segitsen!

A baj csak annak volt nagy, aki soha sem járta meg a trópus rejtelmeit. A fiatal leány anyjával együtt Alexandriából tért haza; az anyja tüdőbeteg volt és kimerülve az uttól, hirtelen rosszul lett. Ott feküdt egy citromsárga reklámpadon, sápadtan, tágra nyilt szemmel, két kezét a kis utazó táskával együtt, a mellére szoritva, mig körülötte tülköltek a lóvasuti kocsik, orditoztak a csizmatisztitók, veszekedtek a podgyászhordók. Baj Albert intett a rendőrnek, kocsit hozatott vele, és a szállodába vitte honfitársait, azután, orvost keritett és maga ment el a gyógyszerekért.

- Mi soha az életben nem utaztunk - szólt mentegetőzve az öreg asszony, aki hamar talpra állott és rögtön a szoba ára után tudakozódott - Istenem! olyan drága hely ez! Akárcsak Kairóban lennénk! Ah, uram - tette hozzá csüggedten, - de vajjon hazaérkezünk-e valaha? ugy érzem, soha!

A leány, még mindig a furcsa szabásu köpönyegbe burkolózva, a bársony kereveten ült és kiváncsian nézett Baj Albertre, mintha tőle várná a döntést, hazaérkeznek-e vagy sem?

- Ah, miért ne? - felelte Baj szórakozottan és arra gondolt, hol látta ezt a sápadt leányarcot. - Innét az ut hazáig már semmi. Velencében megpihennek, esetleg a határon tul is. De: nem ösmerem önöket valahonnan?

Megmondták, hogy kik: Ábel Ernesztin és Ábel Anna; egy gyufagyáros özvegye és leánya; Baj Albert sohase hallotta ezt a két furcsa nevet. Együtt töltötték a délutánt, egy cukrászdában megvacsoráztak, ahogy takarékos utazókhoz illik, azután elváltak; de előbb megkérdezték Bajtól, nem kell-e a szállodában félni, hogy kirabolják őket? Különösen a falon lógó nagy Szent-György kép aggasztotta őket; rémregényekben nem egyszer olvasták, hogy az ilyen Szent-György képek éjjel hirtelen leereszkednek és a fülkéből egy zsivány lép ki.

Éjjel Baj Albert hirtelen fölébredt és fölült az ágyában. Tisztán látta maga előtt Ábel Annát, amint férfias szabásu köpönyegben, félszeg és mégis kedves mosollyal áll a pályaudvaron a lóvasuti kocsik, a keféjükkel csapkodó cipőtisztitók, a kiabáló ujságárusok között és igy szól: »Uram, ön magyar? Segitsen hát rajtunk, a Krisztus sebeire, kérem, segitsen.« Nem tudott ujra elaludni; a szobája meleg volt; kinyitotta az ablakot és kinézett a kihalt utcára, amelynek végében öreg szökőkut csorgott. Egy furcsa, ósdi kocsi dörgött el az ablak alatt, mintha a régi Genua száz év óta halott polgármesterét vinné valami ünnepélyről haza. Baj Albert egy pillanatra belelátott a kocsiba; estélyi köpönyeges, olasz hölgy ült benne, és óvatosan huzta le a keztyüjét.

- Ábel Anna - szólt magához és lefeküdt az ágyba, - milyen furcsa név és milyen furcsa lenne, ha beléje szeretnék!

Rosszkedvüen fordult a falnak és a pillangóira gondolt. Ám, ezen az éjtszakán a pillangók elkerülték az ágya peremét, amelyen máskor elüldögéltek, mint a fecskék a sürgönydrótokon, és Baj Albert egész éjjel a pályaudvarról, a reklámpadról, a kecskeszakállas rendőrről és a Szent-György képről álmodott, amely lassan ereszkedett alá, hogy egy magas süvegü olasz rablónak adjon helyet.

- Ah, szerencse, hogy holnap éjtszaka tovább utazom, - szólt magához és összeszoritott ajakkal, rosszkedvüen gondolt az elmult napra.

Másnap este elbucsuzott Ábel Ernesztintől meg Ábel Annától, és a hajóállomásra hajtatott. A lámpákat ép most gyujtották meg; tavaszi eső kezdett szitálni; a távoli rétekről földszag áradt a tenger felé és összekapott a sós levegővel, amely hüvösen, nyugodtan állta a harcot. Baj Albert rálépett a hajóhidra, de abban a pillanatban, amint a deszkák megdübörögtek lába alatt, egyszerre megállt és meghökkenve nézett maga elé.

- Most már bizonyos, hogy szeretem, - szólt halkan, és a korlátba kapaszkodott. - Vajjon mit tegyek?

Tanácstalanul állott, pár lépést előre ment, aztán megint megállt. Gyöngeség fogta el, mintha láza lett volna, vagy mintha valami váratlan szomoruság fenyegetné a hajóhid másik végéből. Valaki meglökte; összerázkódott és gyorsan megfordult. Egy perc mulva már megint a parton volt.

- Ez borzasztó - szólt magához csüggedten és nem tudta, hogy mire fogja magát a következő pillanatban elhatározni. - Mit tegyek? És annyi erőm nincs, mint egy gyereknek! Lám: a hajó már el is indul? Boldog emberek! Isten veletek!

Hazament a szállodába, leült a karosszékbe, a bazári asztalka mellé, szembe a telekarcolt velencei tükörrel, és a tenyerébe temette a fejét. Érezte, hogy egy nagy, céltalan szerencsétlenség történik vele, de nem merte átgondolni, hogy mi, csak sejtette, hogy elszakadt az ő tarka országától, a lepkéitől, a dicsőségétől, az álmaitól, és nem tud a titokzatos ellenséggel megbirkózni. Miért is kellett mindennek megtörténnie? Miért választotta épen ezt az utat Dél-Afrikába? És hogy lesz tovább? Ki fog helyette az őserdőbe menni? Ki fogja a munkát bevégezni? Ki fogja a fölfedezetlen pillangókat megtalálni? Mindennek vége; mindebből csak egy sápadt, karcsu leány marad meg, aki igy szól: »A nevem Ábel Anna«.

- Még egy reménység van - szólt magához és a tükörbe nézett, arra a pontra, ahol a pillangók hajnalban rendesen eltüntek - egy reménység, hogy Ábel Anna nem szeret; Istenem, hiszen nem is szerethet! Ki fog nevetni; a leányom lehetne; és én föl fogok ébredni, minden megint ugy lesz, mint azelőtt, és a következő hajóval tovább indulhatok.

- És ön, ön csakugyan szeret? - kérdezte ijedten az első csók után Ábel Annától. - Nem gunyolódik velem?

- Igaz volna? Ön csakugyan szeret? - ismételte Baj Albert még egyszer és elkerülte a leány tekintetét. - De hiszen alig ösmer!

Ábel Anna megszeppenve nézett föl rá, aztán a férfi vállára hajtotta a fejét. Egy hajfürtje megérintette Baj Albert arcát.

- Istenem, mit tegyek? - szólt megszeppenve, furcsa és mégis megnyerő félszegséggel. - Azt hiszem, hogy szeretem, nagyon szeretem és nem tudok ez ellen az érzés ellen védekezni. Ah, oly félszeg vagyok - tette hozzá elgondolkodva.

- Oh, a szerelem hatalmas - bólintott Baj Albert - hatalmasabb az őserdők fáinál, vadállatainál, a hegyek havánál! Nem: nincsen védekezés ellene: önnek igaza van Anna.

Hazautaztak Magyarországra és a nyáron megtartották az esküvőjüket. Baj Albert tanári állást vállalt a megye székhelyén és épen olyan buzgalommal látta el hivatalát, mint ahogy azelőtt a növényeket és a lepkéket a Dél csillaga alatt gyüjtötte. Sokat dolgozott, eleintén azt hitte, kötelességtudásból, de egy nap ráeszmélt, hogy csak azért, hogy eltompitsa vele az idegeit, elterelje a gondolatait, amelyek félénken, titokban, az éj leple alatt, vissza-vissza tértek a Tanganyika-tó csodálatos rejtelmeihez, az óriási füvekhez, a sziklákhoz hasonlatos fákhoz, a tarka tüzben égő pillangókhoz. Minden erejét megfeszitette, hogy leküzdje ezeket a céltalan gondolatokat, föladta a növénytant és az állattant, és inkább történelemmel meg kémiával foglalkozott, de mikor egyszer a kezébe került Dél-Afrika részletes földabrosza és meglátta rajta a világoskék gömböcskéket és pálcikákat, amelyek a Nyanza, a Tanganyika, a Rikva tavat jelentették, a szeme hirtelen megtelt könnyel és a melle összeszorult.

- Oh, a szerelem hatalmas és könyörtelen - szólt magához, aztán keresztet vetett és fölnézett a földabroszból.

A felesége állt előtte, félénken, szerényen, egy kicsit félszegen, épen ugy, mint azon a tavaszi napon, amikor a pályaudvaron először találkoztak és az anyja a reklám-padon feküdt, két kezét, a kis kézi börönddel együtt a mellére szoritva.

- Albert - szólt kezét az ura forró homlokára téve - téged bánt valami. Sokszor azt álmodom, hogy eltitkolsz előttem valamit, de vajjon boldog vagy-e velem, Albert?

Baj Albert fölkelt, megcsókolta a felesége csodálkozó szemét, aztán a fejét a karjába vette, mint egy gyermekét.

- Hogy boldog vagyok-e veled? Bohóság! Mondd hát: lehet-e, hogy valaki jobban, őszintébben szeressen, mint én téged? Lehetséges-e'?

- És nem bánt semmi? - kérdezte ösztönszerüen. - Nem titkolsz el előttem semmit?

- Nem, nem bánt semmi - szólt végre fölületesen, - de miért is kérdezed? Van-e nagyobb dolog a földön, mint a szerelem? Nos, ugyebár nincsen? Akkor tehát nagyon boldognak kell lennem, mert nagyon, nagyon szeretlek, Anna, és ez a szerelem, nos igen, ez a szerelem minden más érzést legyőz bennem. Ebbe bele kell nyugodnunk.

Megszeppenve nézett Annára; megijedt, hogy elárulta magát, de az asszony nem látott keresztül a szavain, és mosolyogva nyujtotta csókra fehér homlokát.

Egy éjjel Baj Albert hirtelen fölriadt álmából, és fölgyujtotta a hálószekrényen álló villamos-lámpát. A felesége duzzogó gyerekarccal aludt mellette, és óvatosan átölelte a párna csücskét. Tél volt; kint zizegett valami, talán havazott. Baj Albert csöndesen fölkelt és kinézett az ablakon. Csillagos ég volt; a hold erősen világitott le a kéményekre; akkor hát vajjon mi zizegett? Ebben a percben Baj Alberten végigfutott a hideg, és szeme a tükörre szegeződött.

A csillogó üveglapból egy nagy, tarka lepke lépett ki, meghajtotta kénsárga fejét, aztán széjjelterjesztette tüzvörös szárnyait. A mellén apró, ezüst csillag ragyogott. Az első percben akkora volt, mint egy gyufaskatulya, azután a pillangó nagyobb és nagyobb lett, és mindenféle szineket váltott: haragoszöldet, narancsvöröset, égszinkéket, őzbarnát. Most meglibbentette szárnyait, és lassan, ünnepélyesen röpülte körül a szobát, majd megint összezsugorodott, kisebb és kisebb lett, és végül eltünt a tükörben.

- Érdekes, hogy meggyöngültek az idegeim, - szólt Baj Albert, és lehunyta a szempilláit. - Ez bizonyára a Dél Csillaga volt, amelyet Livingstone egyszer, hajnaltájt látott, de csak egy pillanatra, s amelyet azóta ember meg nem közelitett.

Rögtön elaludt, és egész éjjel lepkékről álmodott, mindazokról a lepkékről, amelyekkel valaha az életben találkozott, és amelyeket az évek folyamán a gyüjteményébe elhelyezett. A hófehértől az éjfeketéig minden szinárnyalat képviselve volt; óvatosan, halkan, lüktető ütemben röpültek körülötte. Azután a gyüjtemény eltünt a muzeumi boltivek alatt, és Baj Albert hirtelen Dél-Afrikába került. Egy óriási erdőben járt, amelynek ágai nagy majomkezek voltak, és amelynek törzsei ormótlan tejes köcsögökre hasonlitottak. Látta magát, amint hosszuszáru lepkésző lámpával imbolygott a galyak alatt, körötte soha nem látott pillangók szálldogáltak, és olykor halkan koppantották meg a lámpáját. Majd távoli zugás hallatszott, és a következő pillanatban ujra megpillantotta a Dél tündöklő csillagát, amint ünnepélyesen terjeszti széjjel tüzvörös szárnyait, és megragyogtatja az ezüst csillagot a mellén. Baj Albert szive egyszerre végtelen melegséggel telt meg, olyan melegséggel, amilyet azelőtt soha nem ösmert s amely lassan a magasba emelte; a tulvilág érzése volt ez, egy testtelen állapoté, amikor minden, amit e világban valaha szépet, jót gondoltunk, egy indulattá olvad össze és földi viszonylatok helyett egy csodálatos dal rezgésében fejeződik ki.

- Istenem, mi lesz velem? - szólt megrázkódva és olyan éles fájdalmat érzett a szivében, hogy fölugrott a párnáról.

A felesége ébren volt; egyik kezével átölelte az ura nyakát, a másikkal verejtékes haját simitotta hátra.

- Albert, nincs valami bajod? - kérdezte álmosan és ijedten. - Ugy hörögtél: ne hivjak orvost?

- Ah, nem - felelte Baj Albert, és lecsukta a szemét, mert érezte, hogy a könnyei rögtön patakzani fognak. - Nincs semmi bajom, és nagyon, nagyon szeretlek, Anna!

Egy év mulva azt érezte, hogy nem birja tovább; elhatározta, hogy elutazik Délre, és befejezi élete nagy munkáját. Két évi szabadságot kért; meggyőzte a feleségét, hogy azután gazdagok, boldogok lesznek, csak egymásnak fognak élni, soha többé nem fog a lepkékre gondolni; és egy kora tavaszi napon utra kelt. Nehezen indult el, már ugy volt, hogy visszafordul, de végre győzött az akarata és összeszoritott ajakkal bucsuzott el Annától.

Amint a vasuti kocsiba ült, álomport szedett, és tizennégy óráig aludt egy huzamban. Mikor fölébredt, már messze bent járt Olaszországban; a kisvárosi gimnázium pirostéglás épülete, a felesége, a kartársai, a tüzhelye, mint egy ifjukori emlék enyhén mosolyogtak a messzeségből feléje. Boldog volt, hogy legyőzte gyöngeségét; már a vasuti kocsiban felöltözött trópusi ruhájába, de amint Genuában átsietett a hajóra, egyszerre megpillantotta azt a reklám-padot, amelyen Ábel Ernesztin feküdt, és meghökkenve állt meg. Egyszerre, mintha tükörbe nézett volna, maga előtt látta a feleségét, sápadtan, a furcsa, férfias köpönyegbe burkolózva, félszeg, kedves mosolyával, szerteomló hajával, és Baj Albert azt érezte, hogy minden hiába, nem tud tőle elszakadni, hogy a szerelem erősebb minden más indulatnál a földön, és könyörtelenül tartja fölötte vas jogarát.

- Nem tudok elutazni - szólt csüggedten magához, és leült a citromsárga reklám-padra.

Rémülten nézett maga elé; óh, hogy gyülölte azt az érzést, amely megfosztotta a munkásságától, az álmaitól, a pillangóitól, a Dél csillagától, de nem tudott vele megbirkózni; félt tőle, megalázkodott előtte, és a szive szinültig telt meg végtelen, fájdalmas sóvárgással a bozótok, az irtatlan erdők, az emelet-magas füvek után, amelyek vadul, feketén huzódnak a havas ormok felé. Látta a borzalom országát: a fehér állatcsontvázakat, a vad cukornád közt lopózó fenevadakat, érezte a mocsári láz szagát, a forró nyári levegőt, amelyben társai néha oly hirtelen haltak meg, hogy le se tudtak feküdni, hanem csak egy fának támaszkodva pusztultak el: de neki mindez az igézet világa volt; és Baj Albert szomoruan hajtotta le fejét a reklám-pad karfájára, és azt érezte, hogy most már csakugyan mindennek vége, és hogy el kell sorvadnia, el kell égnie a vágyakozástól, mint egy kalickába zárt fecskének.

Másnap hazautazott; többé nem távozott el a városka pirostéglás gimnáziumi épületéből. Gyorsan öregedett, és az egészsége, amely játszva állta volt ki a trópus fáradalmait, hirtelen megroppant és napról-napra hanyatlott. Az orvosok nem tudták megállapitani, mi a baja, de ő tudta, és szárnyatört gólyaként gubbasztott a dolgozószobájában. Tudta, hogy az epekedés támadta meg az élete fáját, hogy a lelke tele van reménytelen álmokkal, névtelen vágyakozással, amelyet senki se ért meg, s amelyre nincsen ir; hogy a gondolatai egyre ott járnak, a távolban, a nádboritotta vizek partján, és ő soha többé nem láthatja ezt az országot, soha többé nem járhatja meg a küzdelmek, a szenvedések, a borzalmak mesgyéit, soha többé nem találkozhat a Dél tündöklő csillagával. Ennyi volt az egész; más ember boldog lett volna, hogy végre leteheti a vándorbotot, és családot, tüzhelyet alapithat, békességben élhet és őszülhet meg, de Baj Albert néha egész éjjel fönt járt, kinézett az ablakon, és azt képzelte, hogy az éjtszaka sötétségében a házak eltünnek, a kis sétány fürengeteggé alakul át, a folyó mocsárrá dagad, és mindjárt reggeledni fog, és ő tovább indulhat a végtelen őserdőbe, amelyet Stanley és társai százhatvan nap alatt jártak meg.

Egy reggel Anna a földön fekve találta az urát. A szeme nyitva volt és kérdően meredt egy láthatatlan pontra. Trópusi ruhája volt rajta, jobb kezében a nagy lepkefogóháló, mellén a sisak, mint a halott harcosoknak. A foga vacogott, de széles halántékán gyöngyözött a verejték.

- Albert! mit csinálsz? - kiáltott rá Anna, és keresztet vetett. - Kelj föl, a Krisztus sebeire, kelj föl!

- Ah, Anna - szólt elnézően - tudod-e, hogy te öltél meg, te raboltad el tőlem a Dél csillagát?

Megrázkódott; letette melléről a sisakot, fölkelt, és megcsókolta Anna keskeny kezét.

- Nem; bocsáss meg - tette hozzá alázatosan - te jó vagy, te szent vagy; bocsásd meg a gonoszságomat: a szerelem az oka mindennek. Emiatt kell elsorvadnom, emiatt nem lehet az enyém a Dél csillaga, emiatt halok meg, Anna! Ah, sóhajtotta megadással - ti nem fogtok engem még a halálom után sem megérteni, ti soha sem fogjátok megtudni, miért pusztult el Baj Albert.

Még öt esztendeig élt: a halál csak nehezen tudott végezni szivós szervezetével. Magába zárkózott, lemondott a tanári állásáról, és abból a kis kegydijból tengődött, amelyet a minisztérium ajándékozott neki érdemei elismeréséül. Az emberek őrültnek tartották, a felesége is annak hitte, és minden este sirva imádkozott érte a templom benyilójában. Baj Albert mindezzel nem törődött; megfontolt, szigoru arccal járt a sétányokon, ahol az emberek már messziről ijedten tértek ki előle, és éjjelenként az ablaka karfájára fektette a fejét és kikémlelt az éjszakába: nem bukkan-e föl valahol a Dél csillaga, a csodálatos pillangókirálynő, tüzvörös szárnyaival, a mellére rajzolt finom ezüst csillaggal?

Ám, a Dél csillaga többé nem jelent meg előtte, sértődötten, hütlenül fordult el lovagjától, és Baj Albert tovább szenvedte a reménytelen szerelem minden kinját és a rajongó sóvárgás, mint egy rettenetes láz vasekéje szántotta föl a lelkét, a szivét, az életét. Egy este épen föl akart menni a kis kertből a lakásba, mikor hirtelen megszédült, és egy orgonabokor mellé esett.

- Ah' vége van. - suttogta összevont szemöldökkel - és most talán belőlem is lepke lesz. Anna? Lehetséges ez?

Ezek voltak az utolsó szavai; egy óra mulva meghalt. Arcáról eltünt a fájdalom, amely hazatérése óta mint egy vas-álarc csüngött a homlokán, és nyitott, kék szeme olyan tiszta és barátságos volt, mint egy tiz esztendős fiucskáé, aki a születése napjára pillefogót kapott, és most boldogan, büszkén, mosolyogva vág neki a Tisza partjának, hogy elfogja a karcsu galagonya-lepkét, álmai álmát, gyermeklelke csodálatos királynőjét.

A hercegnő, az ostyafehér Hanna, egy nagy pagony közepén született, akár egy őz, és a pagonyban mindenféle állatok voltak, ábrándozó dámvadak, töprengő szarvasbikák, kényelmes fácánok, ember azonban csak elvétve juthatott a drótsövény mögé. A vadaskert egyike volt a legnagyobbaknak, amelyek a szárazföldön vannak, a hercegnő apja nagy vadász volt, de mikor - rövid időre a hercegnő születése után - meghalt, a puskázás javarészt megszünt az erdőben, a vadászterületeket inkább csak kegyeletből tartották meg. Mire a hercegnő hét éves lett, az állatok elfogytak és a dombos oldalokon már csak olykor tünt föl egy őz barna foltja, vagy egy nyul hegyes füle.

- De hát miért kell nekem annyit tanulnom? - kérdezte a kis hercegnő nap-nap után szomoruan a tanáraitól, akik erkölcstanra, nyelvekre, földrajzra, történelemre és zenére oktatták. - Minden fiatal leánynak ennyit kell tanulnia?

- Hercegnő, - felelték a tanárok, - ez az élet parancsa. Egy hercegnőtől joggal várja el az emberiség, hogy müveltebb és bölcsebb legyen az átlagnál.

- Mi tehát az én életem föladata? - tudakolta tovább Hanna, aki némely dologban koraérett volt, másban azonban még igazi gyermek. - Az az életem célja, hogy folyton tanuljak?

- Nem, hercegnő, a tanulás nem életcél. Csak egy bizonyos időig tanulunk, azután a kellemesebb rész következik, a termés, a gyümölcs megérik és derült lélekkel élvezzük gyümölcseit.

A hercegnő jó leány volt és belenyugodott a válaszba. Szorgalmasan tovább tanult tehát és szabad óráiban csöndesen bolyongott a pagony keskeny utain. Ilyenkor azon gondolkodott, milyen szomoru az élete. Hajnalban kelt, holott nagyon szeretett aludni, éppen ugy, mint nagy őse, Bátor Kázmér, aki elaludta a leitomisli csatát, és ezzel elvesztette a birodalmát. Azután a mise következett: nem értett belőle sokat, de szégyelte magát a környezetét megkérdezni, miért borul a pap oly zordul a hideg lépcsőkre és miért rezeg a napsugár a tömjénfüstben, mert mindenki oly ájtatos volt, mintha ez veleszületett tulajdonság lenne, akár az ebédelés vagy az alvás. Mise után Hanna hideg vizben fürdött, holott irtózott a hideg viztől, rögtön rá lovagolnia kellett, holott félt a lovaktól. Aztán leckék következtek villásreggeliig, majd az anyja elvitte magával sétálni, hogy egy óra mulva ujra átadja a tanároknak. Este hat órakor ebéd volt, amelyen a prépost, a jószágkormányzó és a család egy süket nagynénje vettek részt, nyolc órától kilencig fölolvasott az édes anyjának és azután lefeküdt. Mindez pontosan, nyugodtan történt, fél tiz órakor elaludtak a lámpák és tiz órakor a hercegnő már álmodott szabályos mértani rajzokról, a kenyérmezői ütközetről és a hideg sarki vidékekről.

Egy napon Hanna, aki szerette a felhők járását nézegetni, azt kérdezte a tanáraitól, mi a boldogság? Azok azt felelték neki, hogy a békesség és a megelégedettség. Hanna csodálkozva nézett rájuk, és nem nyugodott bele a válaszba, hanem a főkomornához fordult fölvilágositásért. A főkomorna öreg nő volt, de azért még voltak élettapasztalatai.

- A boldogság, főméltóságu hercegnő, - felelte - az, hogy egy nap férjhez fog menni egy királyhoz és koronát tesznek a fejére.

- És mi tulajdonképp egy király? - tudakolta tovább a kis hercegnő. - Az, aki az ütközeteket megnyeri? Aki előtt az emberek térdre borulnak?

- Nemcsak az. A király sokkal hatalmasabb, mint mi valamennyien, neki százszor annyija van mindenből, mint nekünk.

A hercegnő megijedt. Tehát férjhez kell majd mennie valakihez, aki százszor annyit miséztet, százszor hidegebb vizben fürdik, százszor több préposttal, jószágkormányzóval és százszor több süket nagynénivel ebédel? És vajjon miről álmodhat egy királynő? Az egész történelemről, az egész földgömbről, az egész mértani tudományról?

- És a polgári emberek közt nincsenek boldogok? - kérdezte tovább a főkomornától.

- Hogyne volnának, főméltóságu hercegnő. Boldog ember például a vadászunk, akinek nyolc gyermeke van és akinek semmi dolga sincs, mert a nagy vadászatok már régen megszüntek.

A vadász? Maga elé idézte a kövér udvari jágert, amint a kacskaringós hegyi uton a kastély felé döcög. Jégszürke kabátja volt, zöld hajtókával, és rókapiros szakálla, mint egy vörösbegy melle, itt is, ott is fölcsillant az erdőben. Ha belépett a cselédudvarra, büszkén, megfontoltan igy szólt: »Uraim és hölgyeim! Itt a vadász!« és a szájában mindig füstölgött a festett cseréppipa, amelynek rossz szaga mint egy láthatatlan fátyol követte erdőn és mezőn. Hanna nem tudott a gondolattal megbarátkozni, hogy a boldogságnak, amely néha a kert végében, a nagy rózsaligetben mint egy szép, fiatal és félénk tündér jelent meg előtte, ilyen rettenetes földi alakja legyen.

Egy év mulva megkérdezte az édes anyját, mi a boldogság? Csakugyan egy kövér vadászban lakik-e, egy rossz szagu pipában, egy zöld kabátban és abban, hogy az ember nyolc gyermeket szül?

- De, Hanna! - méltatlankodott a hercegasszony. - Ki mondta ezt neked?! Szörnyü, amit beszélsz! Hányszor megtiltottam, hogy a cselédekkel szóba állj?!

A hercegasszony egy ideig gondolkodott, majd megigazitotta Hanna hajában a szalagot és igy felelt:

- Te még kis leány vagy és ráérsz megtudni, mit jelent ez a szó. Ma a boldogságod az legyen, hogy szeresd az édes anyádat és tiszteld az édes apád emlékét.

Hanna szomoruan távozott. Az édes anyja mint a rend, a következetesség, a szigoruság, és a pontosság mintaképe állt előtte; a jósága abból állott, hogy együtt tanulta Hannával a földrajzot, amely legnehezebben ment a kis leány fejébe, vagy abból, hogy hajnalban, köszvénye dacára, ő is fölkelt, mert nem engedte át másnak, hogy a kis hercegkisasszonyt megfésülje. Hanna kora gyermekségétől félt az anyjától, aki sohasem volt vele megelégedve, aki mindig átfürkészte a lelkét, mint a kopó a bokrokat, és lefekvéskor olyan hidegen csókolta meg, ahogy egy feszületet szokás. Semmit sem engedett meg neki, sem azt, hogy macskája legyen, sem hogy a tavon korcsolyázzon, hogy hógolyókkal dobálózzon, és ha a leányka néha makacs volt, szigoru és fájdalmas büntetéseket talált ki az akarata megtörésére. Hanna türelmesen irta le a büntetési föladatokat, és bár nagyon szeretett enni, megadással éhezett, de a lelke mélyében titkos boszuvágy fejlődött, amelyet senkinek el nem árult, amelytől néha maga is megijedt, s amely évről-évre nagyobb, szinesebb, gazdagabb lett.

És az apja emléke? Nem ösmerte az apját, aki mint egy komor gondolat, egy rejtelmes árny élt képzeletében. A cselédek azt mondták, hogy a herceg lelke a könyvtárszobában kisért, és azóta Hanna nem mert egyedül ebbe a terembe menni. Az anyja megtudta ezt a gyöngéjét és ki akarta belőle irtani. Minden este, vacsora után, amikor a fölolvasásra tértek át, a kis hercegnőnek kellett átmenni a könyvtárba az olvasmányért. Rettenetesen félt a végtelen folyosón, a reszkető gyertyacsillárok közt, az elhagyott teremben, amelynek falairól szomoruan néztek rá a fekete könyvek, térképek, földgömbök, és mikor egyszer egy régi butor nagyot pattant, kábultan esett össze.

Hetente egyszer az egész család és az udvartartás a kriptába mentek, ahol az elhunyt herceg ónkoporsójánál imádkoztak. Egyszer valaki megérintette a koporsót, amely nyersen, haragosan, csaknem bőszülten hördült fel. A hangot a falak még sokáig verték vissza, egy denevér pedig fölébredt és ijedten kezdett keresztül-kasul röpülni az avas falak közt. Hanna félénken huzódott az anyjához, de az nyugodtan tolta el magától és tovább folytatta imáját az elhunyt tulvilági boldogságáért.

Egy esztendő mulva Hanna ujra bátorságot meritett és megkérdezte a prépostot, mi a boldogság? Az öreg ur, akinek titkos vágya az volt, hogy a kis hercegkisasszonyt az Urral jegyezze el, igy szólt:

- A boldogság, hercegnő: a vallás, a hit az isteni rendeltetésben, a bizalom az Urban. Csak a vallás tud megvigasztalni, a vallás a mi legkedvesebb támogatónk égen és földön.

Hanna ijedten nézett a prépostra, de az oly komolyan tekintett rá vissza, hogy meggyőzte a kis hercegnőt, aki megfogadta tanácsát és a vallásban próbálta megtalálni azt a karcsu és félénk tündért, amelyet néha, ködös délutánokon a kert késői rózsatövei közt látott. Buzgón járt el a házi kápolnába, amely tele volt rejtelmes fogadalmi tárgyakkal, kis ezüst lábakkal, szivekkel, karokkal, s amely a körötte álló vén fáktól oly sötét volt, hogy istentiszteletnél mindig meg kellett gyujtani a facsillárt. A facsillár pedig lassan forgott zöld selyemzsinórján és rejtelmes árnyékokat rajzolt a falakra, a szentképekre és a hideg kőkockákra. A herceg születésének és házasságának évfordulóján a kápolnát fekete lepellel vonták be, ráakasztották az ősi cimereket és zászlókat, és a prépost ijedten prédikált az elhunyt erényeiről. És azután az orgona fenyegetően fogott bele egy halottas énekbe, amelynek hosszu futamai sirva, harsogva, élesen fuvolázva kergették egymást egy sötét ország kapuja felé. A kis Hanna ilyenkor zavarodottan, ijedten jött ki a templomból és csüggedten ült az öreg hársfa alá, amelynek lombjai alatt századok előtt egyik őse, a Szakállas Behemund itélőszéket szokott volt tartani. Egy napon azután eszébe jutott egy mese, amelyet kicsiny korában hallott a dajkájától. A mesében egy szegény parasztgyerekről volt szó, a temetőőr fiáról, aki távol a falutól, emberektől, pajtásoktól, az elhagyott sirok közt nevelkedik föl. A kis fiu egyetlen játékszere egy labda volt, amelyet még jobb időkben kapott vásárfiának. De kivel játszszon? Szomoruan dobálta a levegőbe a kopott labdát, mikor hirtelen egy bolthajtásból leszállott az öreg kőszent és elkezdett a gyerekkel játszani, elkapta a labdáját, visszadobta és annyira kimelegedett a mulatságban, hogy levetette csipkés kőpalástját.

Hanna fölrezzent és egy napon ő is kiment a kápolna kis udvarába, ahol egy tenyérnyi kertben, öreg ákácok közt, régi faragott szentek sorakoztak és odadobta az egyiknek a labdáját. De a kőszent csöndesen nézett rá vissza és nem mozdult ki fülkéjéből. A kis leány komoran vette föl a földről a labdát és fölballagott a szobájába, ahol leült egy székre és csöndesen gubbaszkodott össze, mint a tört szárnyu madár.

Azután többé nem kérdezte, mi a boldogság. Mentől idősebb lett, annál tisztábban rajzolódott elébe a kép, hogy a boldogság nem más, mint szomoruság, csalódás, hogy a boldogság fájdalmas és nem szabad utána sóvárogni. Ahogy idősebb és idősebb lett, lassan meggyülölte ezt a szót, amely komoran huzódott át gyermekkorán; lassan magába zárkózott és tizenhét éves korában már olyan öreg volt, mint az édes anyja, aki szigoru szeretettel nézett reája és mindig talált valami igazitani valót a ruháján, a haján, a szalagjain. Bár külsőleg az emberek nem vettek észre rajta változást, a lelke gyülölködővé és rosszakaratuvá lett, gyülölte az apját, akinek láthatatlan szelleme feketén bolyongott körötte, az anyját, aki csak kötelességeket, nehézségeket és tisztaságot ösmert a világon, a tanárait, akik kifaragták, kicsinositották, mint egy értékes, holt fatörzset, gyülölte az életét, amelyet kicsinykorában vidámnak, jónak, barátságosnak képzelt, s amely később szürkén vette körül a nyugodtságával, biztonságával és okosságával.

Tizennyolc éves korában vendégek érkeztek a házhoz, két távoli rokon, egy öreg ur, aki mindig szivarozott és mindig a kabátja gallérját simogatta, mintha az valami ritka tárgy, vagy talán kedves élő lény volna, és az unokatestvére, egy szomszédos ország leendő királya. Az anyja még azon este bezárkózott az öreg urral és másnap a hercegasszony megcsókolta Hanna homlokát és azt mondta, hogy a királyfi megkérte a kezét. A hercegkisasszonyban fáradtan csillant föl a tudat, hogy nyolc gyermeket kell majd szülnie a királyfinak, de azután lehajtotta a fejét és kezet csókolt az anyjának.

...Igy ment férjhez Hanna, akit később a történelem mint II. Johannát ösmert, s akinek kegyetlenségéről, zord világáról még ma is gyakran beszélünk. A történetirók nem tudták megfejteni a lélektani okát, miért volt e királynő oly szigoru és igazságtalan, holott családja mindig kitünt az erényeivel, a tisztaságával és a fölvilágosodottságával. De mi, meseirók ügyesebbek vagyunk, bennünket nem köteleznek a tudás, az igazság és az okosság szabályai és azért kifürkésztük II. Johanna titkát. Életének az a kulcsa, hogy boldog akart lenni, de alighogy bensejéből sarjadzni kezdett ez az érzés, máris rideg tavaszi fagy szállt le az éjszakából és avarrá fagyasztotta a selymes vetést. Hanna lelke egy elhagyott, összedőlt utszéli feszületre hasonlit, amelynek Krisztusát hó és jég boritja, amely hajdan a szeretet és tisztaság hirnöke volt s amely előtt most a fáradt vándorlegényt darabokra tépik a farkasok.

- Ön tehát könyörtelen, madame? - kérdezte egy ibolyaszin kabátba öltözött, pohos öreg ur, aki csipke-ingmellével, karcsu spádéjával, parókás fürtjeivel szinészre hasonlitott, holott adóbérlő volt és tizenhat tekintélyes háza állott Bécs belső városában. - Ez az utolsó szava?

- Ez az utolsó szavam, lovag - nevetett a hölgy, magasra huzva selyem cipőcskéit.

- Akkor is nevetnék, lovag. Mit csináljak? Én mindenen nevetek, mert ez az egyetlen portéka, ami az enyém a földön. A ruhákat, az ékszereket, a kis lovakat, az aranypénzecskéket mind kaptam, ki törődik vele, hol és miért? Kaptam őket; de a nevetés, az az enyém, lovag, ahogy másé a szomoruság vagy a rossz kedv. Nevetek a magam bajain és nevetek a máséin, semmitől se félek, semmit se tisztelek, és ha az égbolt kék, vagy ha az akasztófadomb mellett hajtatok el, nevetek, ahogy nevettem, ha éheznem kellett, ha az epsomi páholyban vagy az adósok börtönében ültem.

- Ön azt mondja, madame, - vette föl megfontoltan a szót - hogy a virágait, a kis lovait, az ékszereit, a selyemruháit mind kapta. Miért nem fogadja el akkor az én ajándékaimat is?

A hölgy, aki a furcsa és érdekes Eleanor névre hallgatott, durcásan mosolygott.

- Miért? Nem tudom. Ez idő szerint talán nincsen szükségem rájuk. Várja meg, mikor fogytam ki a virágokból és a kis lovakból és akkor jelentkezzen, lovag.

- Oh, azt önnek kell kitalálni. Ha valaki lovag és tizenhat háznak az ura, annak éreznie kell, mikor léphet csatasorba. Adieu, uram, és ne haragudjon rám!

- Ki tudna önre haragudni? - szólt hatvan vidám esztendeje furcsa bájosságával. - Ön a világ legkedvesebb teremtése, madame.

Az ajtóban még egyszer meghajlott, aztán az előszobában intett az udvarmesterének, énekeseinek és a két zsokéjának, akik összefont karokkal várták és komoly arccal követték lakosztálya felé.

Mindez a Hotel Transylvaniában játszódott le, egy öreg, viharvert szállodában, amely az élet összes utait bejárta: volt palota, karmelita-kolostor, szinház, játékbank, bérház és vigadó; a harmincas évek háborui alatt katonai kórházzá alakitották át, majd egyideig lengyel pálinkát főztek benne.

Alighogy a vidám és karcsu Eleanor magára maradt, behivatta a komornáját, aki egykor Egyiptomban, mikor urnője négy hónapig alkirálynő volt, palotahölgyi oklevelet kapott és később madame-mal együtt evett száraz kenyeret a londoni adósok börtönében, és körültáncolta a szobát.

- Oh, - szólt végre kifulladva - olyan kedves az apró lépéseivel és a kicsiny kardjával, meg a finom illatszereivel, de mit csináljak? Szeretni még sem tudnám és pénzem most egy időre elég van. És olyan komoly ember, én pedig mindig jókedvü vagyok és utóvégre a lánya lehetnék.

- Madame, - vetette ellent szerényen a komorna - ön megfeledkezik róla, hogy sem a pénze, sem az ifjusága nem tart örökké.

- Ej, csillogott Eleanor finomka arca - nem éreztem-e magamat akkor is jól, mikor sült tököt vacsoráztam és rongyos cipőben jártam? Énekeljél inkább valamit. Tudsz egy csinos francia dalt? Nos, ne kéresd magad sokáig.

A komorna fölhuzta egy kicsit a szoknyáját, csipőjére tette öt vékony ujját és éppen énekbe akart fogni, mikor lent hirtelenül, fenhéjázóan tiz szigoru angol kürt kezdett el harsogni. Mind a ketten az ablakhoz szaladtak, mint a gyerekek, ha a katonazenét hallják. Az utca tele volt emberekkel, az iparosmesterek ingujjban futottak az üzleteik elé és az utcai gyerekek cigánykerekeket hánytak örömükben. A hosszu uton végig a sovány jegenyefák közt, kocsi kocsi után sorakozott. Elől két komoly, pirosruhás fullajtár lovagolt, utána egy üveges, structollas diszhintó következett, majd egy lengyel bricska, egy német káles, amelynek hátulsó deszkáján libériás inasok álltak, azután utazókocsik, hajtófogatok, angol targoncák, podgyászos szekerek és magyar homokfutók dübörögtek, robogtak, mind tele urakkal, szolgákkal, lovászokkal és pecérekkel. Az utolsó alkotmányon, egy sárgalétrás szekeren, kutyák vonitottak.

- Nem, madame, - szólt tiszteletteljes arccal - ez nem cirkusz, ez maga Lahore királya.

- Nem, madame. A kocsik, a kutyák és az inasok egy lengyel uré, bizonyos Mokrinovszki uré, aki Lahore királyának cimét ugy vásárolta magának francia ügynököktől. Én már láttam egyszer, gyermekkoromban, Sziléziában; nagy ur, dobálja a pénzt, vannak, akik azt mondják, hogy hamisitja az aranytallérokat, mások szerint azonban egész Litvánia az övé.

- Meghiszem azt. Nincsen asszony, aki neki ellent tudjon állani, és husz év óta keresztül-kasul utazza a világot és minden városban összetöri a női sziveket. Különös ember ez a Mokrinovszki ur.

- Ej, hó! - mosolygott Eleanor. - Szeretni! Ez nagy dolog lehet! Milyen jó volna egyszer szeretni valakit, nemde? Ki tudja? Nos, mint látom, az urak és ebek mind ide szállanak a Hotel Transylvaniába. Tehát folytassuk, ahol elhagytuk, énekelj valamit.

A komorna megint a tükör elé állott, egyik kezével ügyesen fölkapta a szoknyáját, mig a másik kezének öt ujját, mint egy finom állat karmait, tette a csipőjére. De alighogy az első két finom francia szó elhagyta ajkait, az ajtón kopogtatás hallatszott.

A kopott szárnyak kinyiltak és - nem káprázott-e a szemük? - előttük állt Lahore titokzatos királya. Már nem volt fiatal ember, halántéka körül a nyirfák alázatos fehérsége csillogott, de a szeme még üde és tudatlan volt, mint egy tizéves fiué, aki most ébredt föl karácsonyesti álmából. Ajka fölött ábrándos bajusz, az állán pompás, barna körszakáll, amelyet öröm lett volna megsimogatni, vagy összeborzolni. Utiruhában volt, de ez az utiruha is finom volt: füles angol csizmák, galambszürke nadrág és a leffentyüs mellényből amulettes óralánc csüngött alá. Hétgalléros köpönyege költők módjára lebegett a vállain.

- Én Lahore királya vagyok - szólt félénken. - Egy éjszakára megszálltam a Hotel Transylvaniába, és miután ez az éjszaka zajosnak igérkezik, a szálló minden lakóját tisztelettel meghivom, hogy a vendégem legyen. A vacsora tiz órakor kezdődik és reggelig tart.

A komorna mélyen meghajolt és eltünt a hálószobában. Eleanor udvariasan mosolygott és már az első pillanatban tisztán érezte, hogy ez az az ember, aki olvasmányaiból, álmaiból évek óta ránézett, akinek árnyéka olykor titokzatosan jelent meg a tükrében, aki téli éjszakákon, idegen városokban, mikor kint hóvihar tombolt és a kutyák reszkettek a félelemtől, az ágyához lépett és homlokára tette puha, fehér kezét.

- Üdvözlöm önt, Lahore királya. - Szólt Eleanor kegyesen - és elfogadom a meghivást, bár tudom, hogy ez a végzetem.

- A végzete? És vajjon miért? - kérdezte az idegen előkelően, mint egy félreértett uralkodó, csodálkozva.

- Oh, én érzem, - szólt és az arca csillogott, mintha egy nem várt, kedves hirt hallott volna - én tudom, hogy az ön szemét sohase fogom elfelejteni, Lahore királya. Miért hazudjak? Én csak egy szegény kóbor leány vagyok, akitől senkise kivánja az alakoskodást. És ön is annyi női szivet tört össze életében, hogy egygyel több vagy kevesebb, már mindegy.

- Lássa, - mondta és félénksége egyszerre büszke öntudattá változott - igy még nő nem beszélt hozzám. Mindegyiket el kellett rabolnom, el kellett kábitanom, meg kellett csalnom, ön az első, aki mint egy utszéli virág kinálja oda magát a vándornak. Ennek a virágnak ugyis el kell hervadnia, nem szebb-e, ha egy férfi mellén tér vissza őséhez?

- Oh, nekem nem kell bókokat mondania - szólt finom kényeskedéssel, amely mint egy téli napsugár táncolt végig az arcán. - Ha gyülölném, éppen ugy megmondanám, minthogyha szeretem. Istenem, mit tegyek?

Az idegen egy ideig gondolkodott, majd megcsókolta Eleanor tiz áttetsző körmét és igy szólt:

- De tudja-e ön, madame, hogy én minden nőt elhagyok? hogy én egy uj Ahasverus vagyok, szebb, előkelőbb és gonoszabb kiadásban?

- Hogyne tudnám, Lahore királya, hiszen évek óta érzem, hogy ön el fog jönni, hogy elhagyhasson. Évek óta fegyverkezem a bánat ellen, a melyet ön egykor nekem okozni fog, és a fegyverem az, hogy nevetek és énekelve, kacagva nyugszom bele a sorsomba. Nos, énekeljek önnek valamit? vagy táncoljak talán?

- Nem, asszonyom, legyünk még egy percig okosak. Én sajnálom önt és azon töröm a fejemet, mit lehetne csinálni? Ahogy magamat ismerem, sajnos, holnap önt is elhagyom, ahogy eddig minden nőt elhagytam a világon. A többieket nem nagyon bánom, de önt, asszonyom, sajnálom; nem tudom miért, rosszul esik a gondolat, hogy szomoruságot kell önnek okoznom.

- Ah! Trallala! - nevetett Eleanor. - Mindez két napig fog tartani, azután Lahore királya a régi kerékvágásba zökken. És mi jogon sajnál ön engemet, mikor én magam nem szomorkodom sorsom fölött? Én az életben már sok mindenen gázoltam át és még senki se látott sirni, nem is fog látni senkisem. Miért ne fizessem meg én is egyszer az ördög adóját? Én is elég szivet füztem láncra és sohasem bántott miatta a lelkiismeret.

Lahore királya megrázta byroni fürtjeit, amelyek óvatosan, mint egy gyöngéd költői hasonlat borultak magas homlokára.

- Lahore királya, - fonta karját madame a férfi büszke vállára, - igy még nem szerették önt a világon. De tud-e táncolni? Ez igen fontos. Én csak az olyan férfiakat szeretem, akik jó táncosok.

- Hogy tudok-e? Meghiszem azt, - bólintott a vendég gőgösen. - Nincs éjszaka, hogy az asztal tetején el ne járjam a krakoviákot.

- És tud-e nevetni, király, nevetni, mint a régi görög istenek, amikor a hegy tetején, hüvös lugasokban ültek és lenéztek a nyomorgó, verejtékező, hörgő emberiségre?

- Azt is tudok - felelte az idegen és megmutatta pompás fogsorát, amely egyik pillanatban egymás mellé sorakozó félénk hóvirágokra, a másikban egy fenevad komoly, félelmetes agyaraira hasonlitott.

- Ön tehát tenni akar értem valamit? - kérdezte, összevonva szempilláit, amelyek mint egy titokzatos legyező szárnyai huzódtak össze és távolodtak el megint egymástól. - Nos, figyeljen rám. Egy kivánságom van, valahányszor az életben az eszébe fogok jutni, nevessen és táncoljon, ez lesz az én emlékem. Van-e szebb, amit az ember a világon kaphat és adhat, mint a mosoly, ez a nagy, tarka, bolond virág, amelynek gyökere a szivünk közepéig ér?

- Mindig nevetni és táncolni fogok, ha önre gondolok - bólintott Lahore királya és lassan megcsókolta Eleanor sápadt homlokát, amely mint a tükörbe vetődő holdsugár, világitott a Hotel Transylvania lakó szobájában.

...Reggel Lahore királya és madame egyszerre, de különböző irányokban utaztak el a szállóból. A vacsora hajnalig tartott volt és a vendégek kitünően mulattak. Mokrinovszki házi zenekara még javában huzta, mikor a kocsisok befogták lovaikat. Az éjszaka hó esett és a vidék, amely különben nyersen és szikáran álldogált a gondterhelt ábrázatu hegyek közt, most puhán és illedelmesen mosolygott az idegenek felé.

- Isten önnel, Lahore királya - szólt Eleanor egy tánclépéssel lebegve be szánkójába, amely egy régi velencei gondolához hasonlitott. - És ne feledkezzék meg igéretéről!

Még valamit akart mondani, de aztán felhuzta prémes keztyüjét, nevetett és szilaj kedvvel csapott a nyugtalan lovacskák közé. A csengő csilingelni kezdett és a szán vastag talpa furcsa, széles vonalat rajzolt a hóba, mintha keresztül akarta volna huzni a rája iródó történetet.

Lahore királya egyideig elgondolkodva nézett a kackiás fogat után, azután délcegen kihuzta magát és kétszer tapsolt, ami jel volt az általános indulásra. A kocsik, szekerek, kálesek lassan felszedelődzködtek és a kürtösök belefujtak óriási trombitáikba. A fullajtárok ünnepélyesen ügettek előre, a kutyák hátul, a létrás szekéren bánatosan üvöltöttek és pár perc mulva a titokzatos Mokrinovszki kiséretével együtt eltünt a jegenyefasor ködében. A Hotel Transylvania tulajdonosa még sokáig nagy tisztelettel integetett utána bársony sipkájával.

Világot járt utasok, vásárról-vásárra ballagó kereskedők mesélik, hogy még évek mulva is, itt is, ott is találkoztak Lahore büszke királyával. Bár haja egyre fehérebb és fehérebb lett, még mindig csábitotta az asszonyokat, kétségbeesésbe kergette a fiatal lányokat. Ám voltak napok, amikor Lahore királya visszahuzódott szobájába és még a komornyikját se engedte be. A kiváncsi szobapincérek, akiket a rejtelmes utasok kétszeresen érdekelnek, bekandikáltak a szobája kulcslyukán és ilyenkor megszeppenve látták, hogy Lahore királya a tükör előtt áll, a csipőjére teszi kezét és lassan táncolni kezd, miközben állati hangon, pokolian kacag.

- Lahore királya megbolondult - mormogták a pincérek, akik külön borravalóért szivesen megmutatták az érdeklődőknek, tudni vágyó idegeneknek e furcsa jelenetet. Egyszer, egy orosz faluban, amelynek nevét régen elfelejtettem, egy tallérért magam is benéztem a lengyel lovag szobájába. Mokrinovszki, legszebb dolmányában, mellét érdemrendekkel telitüzdelve, a terem közepén állott, mérgesen föl-fölkacagott, majd büszke mozdulatokkal járta el a tükör előtt a krakoviákot. Ám azzal az arccal, amely mosolyogva nézett vele farkasszemet a kopott szállodai tükörből, azzal a nővel, aki a Hotel Transylvaniában kacagva, táncolva borult a vállára, soha az életben többé nem találkozott.

Későn éjszaka volt; még bementünk egy táncpalotába, azaz egy villanyfénytől csillogó pincehelyiségbe, amely az évek folyamán a Palais de glace, a Magyar csárda, a Vörös malom, a Cecil bar, a Rat mort és egyéb különös nevekre hallgatott, ahogy éppen az éjjeli élet divatja megkivánta. Diszmagyarba öltözött cigányzenekar játszott, és a terem szögletében, pezsgős vödrök, asztallábak, falitükrök szük határai közt tangót táncoltak.

Tangó! Egy argentinai csirkefogó kitalálja és eltáncolja a kérges fadorongokból épült csapszékben; szőrnadrágos, töltényöves társai megbámulják, férfiruhás lányok bánatosan tapsolnak hozzá, aztán a tánc átuszik a tengeren, egy-egy percre fölbukkan Londonban, Párisban, a duzzogó Hamburgban, a nagyralátó Berlinben és egyszerre közénk téved; most már frakkos, gardéniás urak, francia divatlapokból kiszállott hölgyek táncolják és körülöttük szemüvegek, doktori diplomák, kócsagos tollak, lejárt váltók forognak. Mindenkinek tetszik a tangó és senki se gondol rá, hogy ez a tetszés mit jelent? Mi mást, mint a kacérkodást a társadalom mélységeivel, a furcsa és megfejthetetlen rokonszenvet, amely az emberiség legnagyobb részét a kalózokhoz, kapcabetyárokhoz, a vadorzókhoz, megszökött rabokhoz, különböző kalandorokhoz kapcsolja. Miért? Miért tetszett gyerekkorunkban Till Eulenspiegel, vagy Ludas Matyi, miért olvastuk a pad alatt Lecoq urat és Rinaldo Rinaldinit, miért találták föl a mozgóképeket, az apacstáncot, Robertet és Bertramot, mi másért, mint hogy ennek a különös és bohó emberi vágyakozásnak eleget tegyenek? A kis francia csapszékek, ahová a frakkos párisiak egy időben hajnaltájt szivesen betértek, hogy állitólagos betörőket és véresre pofozott utcai lányokat lássanak, éppen ugy ennek a furcsa szenvedélynek a kifejezései, mint a komor népdal, amely megkérdezi Bogár Imrétől, hová siet, avagy a divat, amely egykoron a karbonári köpönyegeket, ma pediglen a lehajtott inggallérokat szárnyaira kapta. Ezt a vágyat mindenkor a táncok elégitették ki a legügyesebben. Ebben a kellemes formában volt legkönnyebb őszintének lenni és észrevétlenül összeszövődni a Balsamók, a Casanovák, a Daperduttók, a condottierék, a szegénylegények, és frakkos utonállók különböző utódaival. Az apacstánc, az one step, a macsics, a carmagnole, a cancan az emberi élet legmélyebb rétegeiből szivárogtak elő és mind azt hirdették, - udvarias, enyhe formában - hogy nem vagyunk olyan előkelők, hidegek, jól fésültek, amilyeneknek látszunk, vagy pedig azt, hogy az egyenlőség vágya nem az az üres ábránd, aminek sokan hiszik.

Azonban - mint mondtam - éjfél régen elmult és Kitty Fischerről akarok beszélni.

Tiz vagy tizenöt esztendő előtt Párisban időztem, hogy Rákóczi és Bercsényi künt tartózkodásának egyes adatait kifürkésszem. Akkor divat volt a történelemért rajongani, az egész város elmult századok ruháiban járt és a különböző Lajosok butoraival rendezkedett be. A másodrangu, de elég tiszta hotelben egy Kitty Fischer nevü hölgy volt a szomszédom. Bizonyos, tisztes szomszédi viszony fejlődött ki köztünk, néha átküldte a szobalányt a teaszürőért, vagy a cipőgombolóért, tárgyakért, amelyek a szállodákban mindig bujósdit játszanak, én pedig a tintatartót kértem el tőle, mert sok hotelben fordultam meg életemben, de a tintatartóval mindenütt baj volt.

- Ön uram, mint hallom, szintén rajong a történelemért? - kérdezte Kitty Fischer egy esős éjszakán, mikor három óra felé együtt mentünk föl a lépcsőn.

- Talán ön is, asszonyom? - feleltem, bevallom, elég ügyetlenül, mert hajnalban, egy másodrangu szálloda lépcsőjén csak kevés ember beszél a történelemről.

- Én? - mosolygott furcsa nevü szomszédom. - Természetesen! Sőt, én a történelmet szolgálom. Mit mondjak? Higyje el, Páris csupa kalandorból áll; emberek, akik nappal szorgalmasan körmölnek hivatalaikban, éjjel arról álmodnak, hogy a keresztuton postakocsit állitanak meg, és komoly üzletemberek, akiknek unokáik vannak, egy pohár bor mellett Des Grieux-knek képzelik magukat, akik nyugodtan szurják le szerencsésebb vetélytársaikat. Hány Trenk Frigyes szaladgál Párisban, aki délelőtt a tőzsdei árfolyamokat tanulmányozza, és hány vasálarcos ir ügyvédi leveleket Lyonba vagy Marseillebe! Oh, én tudom a legjobban!

- Ön, asszonyom, valóban igen járatos a történelemben, - csókoltam kezet, mert a negyedik emeletre érkeztünk.

Kitty Fischer megállt a sárga tükör előtt, amely - furcsa! - olyan volt, mintha egy nagy üveglap elhervadt volna.

- Ah, - szólt, legyezőjét a vállamra bocsájtva, - hogyne volnék járatos. Önnek egyszer el kell jönnie velem Madame Lescauthoz - tette hozzá dacosan, pedig e percben semmi oka se volt rá, hogy dacos legyen.

- Miért ne? - még egyszer kezet csókoltam és elgondoltam, hogy a csinos Kitty Fischer a lányom lehetne.

- Akkor hát, mondjuk, hogy holnap este tiz órakor. Huzzon frakkot és... nos, Isten vele, ne ébresszük föl a szomszédokat. El ne felejtse, tiz órakor!

Másnap este tiz órakor csakugyan beültünk egy konfortáblisba és kikocsiztunk Madame Lescauthoz. Az ut sokáig tartott, ha kinéztem a jégvirágos ablakon, kis külvárosi házak és vékonyka, hóba burkolt veteményes kertecskék bukkantak föl előttem. Néha gonosz kutyák is ugattak. Végre a kocsi megállt. Bementünk egy ódon házba, amely még látta XVI. Lajost a vérpadra menni, majd áthaladtunk egy nagy udvaron, ahol látszólag a másnapi disznótorra készültek. Az udvar végében széles egyemeletes ház állott. Kitty Fischer kopogott a tölgyfakapun, a kapu nehézkesen, csikorogva, akárcsak Macbethben, kinyilt, s a következő percben egy erősen kivilágitott csarnokban voltunk.

Egy Napoleon-süveges, kardos svájci őr feszesen tisztelgett, majd kérdőleg rám nézett, mire Kitty Fischer közömbösen bólintott. A tekintélyes szolga most kinyitotta a csarnok egyik fehér ajtaját, amelyen át egy régi márványfolyosóra kerültünk. A fülkében szobrok álltak és lépéseink most oly ünnepélyesen visszhangzottak, mint mikor az ember régi királyi paloták termein ballag végig.

- Ön tehát ma éjjel kalandor lesz - szólt Kitty Fischer. - Ne csodálkozzék azon, ami önnel történni fog, eleintén furcsa lesz, de aztán meg fogja szokni és jól fogja magát érezni. Viszontlátásra, uram!

Válaszolni akartam, de Kitty Fischer rám vetette ijedt nyulacskatekintetét és már is eltünt egy perzsa függöny mögött, mig a másik oldalon egy ajtó - Isten tudja a hányadik? - nyilt meg előttem. Beléptem; két ünnepélyes arcu, frakkos ur fogadott. Tisztelettel hajlottak meg és egy kis pipát nyujtottak felém.

- Parancsoljon, méltóságod - szólt az egyik ur, egy Montmorency lekötelező udvariasságával.

Orromat lappangó, füszeres illat csapta meg. Ah, ezt ösmerem, gondoltam magamban; a pipában ópium van, egyszer Marseilleben már szerencsét próbáltam vele és még most is tisztán látom magam előtt a hozzá tartozó furcsa istállólámpát és a kemény favánkost.

- Ön nem fog elaludni, - szólt, habozásomat látva, a másik frakkos lovag - csak egy pillantásnyit szippantson méltóságod, ennyi elég, hogy elkábuljon. Az egész tulajdonképp formaság.

Egy pillanatig gondolkodtam, aztán átvettem a trombitaalaku pipát és rágyujtottam. Az első szippantás rosszul esett, de aztán melegség futott végig ereimen, amelyek mintha finom aranyhálót boritottak volna testemre.

- Elég, uram - szólt Montmorency, kivéve a pipát kezemből és a szomszéd szobába vezetett.

Nagy terembe jutottam, amelynek falai tele voltak egyenruhákkal, régi selyemöltözetekkel, csipkés bibornoki köpönyegekkel. Az egyik sarokban arany kardok sorakoztak, a másikban egyéb rokokó-tárgyak: arany csiptetők, burnótos szelencék, ébenfapálcák, ezüst keztyük hevertek példás rendben. A kis kandalló mellett kitünően sámfázott csizmák, selyemcipők, mellettük arany polcokon keztyük és harisnyák.

Egy kicsit még kóválygott a fejem; a szivemnek mintha szárnyai lettek volna: boldog fáradsággal ültem le a márvány-kandalló mellé. Két tiszteletreméltó szolga udvariasan közeledett hozzám és oly ügyesen, mintha az utolsó Bourbon királynál szolgáltak volna, átöltöztettek. Pár perc mulva azon vettem észre magamat, hogy selyemharisnyában, rövid selyemnadrágban vagyok, a fejemen fehér paróka és az oldalamon könnyü udvari kard, amely mint egy finom óra ingája, billent jobbra, balra. Az egyik szolga a szőnyegajtóhoz kisért - és a következő percben Madame Lescaut alabástrom-termében állottam.

Minden olyan volt, mintha Lancret vagy Paredes föstötte volna. A terem tele furcsa délszaki virágokkal, szines szökőkutakkal, különös alaku pálmákkal, amelyekről ezüst gyümölcsök csüngtek alá; széles fali tükrök nagyobbitották meg az amugy is tágas helyiséget és a szolgák - akár a régi szinházak előkelő darabjaiban - folyton frissitőket hordtak körül. Valahol halk, baljóslatu zene játszott, de senki sem tudta, hol, a terem egyik végében pedig arany szinpadocska állott, amelyen hajporos, törékeny ballerinák táncoltak. A tánc láthatólag érdekelte a közönséget, amely hölgyekből és gavallérokból, lovagokból, tisztekből, főpapokból állott.

- Ah, brávó! brávó! - lelkesedett egy kövér, pompásan öltözött adóbérlő az első sorban, és a szinpad peremére tette gazdagon himzett pénztárcáját.

- Alceste! ez kedves ötlet - bólintott egy hölgy, akinek szépségflastroma hatlovas diszhintót ábrázolt és aki leoldva nyakáról gyöngynyakékét, szintén a sugólyuk elé tette áldozatát.

- Ohó, lovag, - szólalt meg most mellettem egy piros kecskeszakállas tiszt, aki a portugál egyenruhát viselte - ön meg sem ismer?

- Valóban, uram, bocsássa meg - feleltem udvariasan meghajolva az idegen előtt.

- Nem rossz! - nevetett a tiszt. - Ön nem emlékszik rám, akivel együtt szökött meg a kellemetlen Glatz várából? Nem rossz! Gondolkodjék csak, milyen szigoruan vigyáztak ránk és a parancsnoknak, az öreg Fougetnek mennyi borsot törtünk az orra alá! Hahaha; hogy vigyázott ránk és mi mégis megszöktünk Glatzból, ami pedig százhatvan év óta senkinek sem sikerült! Nos, de ha ön sehogy sem emlékezik vissza, elmondom, hogy volt. Leugrottunk a bástyáról, ön csak a jobb vállát zuzta össze, én azonban kificamitottam a lábamat. Ekkor megkértem önt, hogy szurjon le a tőrével, nehogy élve kerüljek üldözőim körmei közé. De ön igazi bajtárs volt és a zuzott vállán vitt el Braunauig, a határig, amit sohase felejtek el önnek. Nos, most már csak emlékezik?

Kábultan néztem a portugál tisztre; egyszer életemben volt hasonló érzésem, mikor egy kirándulásnál lebuktam egy szikláról és fölébredve, körbe kezdtem szaladni és sehogyan sem tudtam megfejteni, hogyan kerültem a késő őszi estén a hegyek közé? A portugál tiszt ezalatt tovább beszélt; elmondta csodálatos szökésünk minden részletét, hogyan bömböltek utánunk az erőd riadó-ágyui, hogyan usztunk át a félig befagyott Neissen, hogyan kerültünk a zuzmarás Sziléziába, hogyan csöpögött a vérünk a havas utra, ugy hogy lassan egy falka vadászkutya verődött össze mögöttünk, és hogyan adtuk el az óránkat, a gyürünket, a csizmánkat, a mellényünket, hogy éhen ne haljunk a rettenetes érchegységben.

Amit mondott, - kábulásom mellett is tisztán éreztem - hazugság volt, azonban mégis jól esett hallanom. Egyszerre tarkán bontakoztak ki a feketetornyu Glatz redutjai, a piros szolgálati öves tisztek, a nehézkes ágyuk és a vidám bajtársak, akik naponta háromszor látogattak meg kis börtönünkben és akiknek mindig elnyertük a Louis d'orjaikat. Katonák, akiket sohasem láttam, jelentek meg előttem: a haragos Piaschky, a mindig rekedt Doo őrnagy, az iszákos Nicolai, a kisasszony hangu Schell hadnagy, aztán pontosan emlékeztem vissza egy levélre, amelyet sohasem kaptam meg, amelyet senki se irt hozzám, s amely most, mint egy finom lepke, táncolt előttem: »Je pleurs avec vous. Vottre mal est sans remède; voici ma dernière. Je n'ose plus risquer - Sauvez vouz, si vous pouvez, je suis...« Az illatos levélben pénz volt, frissen vert gyönyörü Friedrichs d'orok.

A portugál tiszt karon fogott és egy sarokba huzott, ahol gyémántos babérfák közt csipkével teritett asztalka állott. Kocintottunk az ódon serlegekkel, és pár perc mulva a világ legtarkább dolgait hazudtuk egymásnak. Lelkesedve beszéltünk csodálatos katonai ekvipázsunkról, amely kétezer német tallérba került, az ezüst-kürasszos garde du corpsról, a mindig rosszkedvü király sajátságos fuvolahangversenyeiről, a prágai, tabori, budweisi ütközetekről, fejsebeinkről, Trenk fürge pandurairól, a gonosz cseh uzsorásokról és egyéb titokzatos dolgokról, amelyekhez semmi közünk se volt, s amelyek mégis puhán hizelegve öleltek át. A finom teremben, a langyos, tavaszias levegőben, amelyben a prémek, a csipkék, a virágok és a női zsebkendők illata furcsán keveredett össze, jól esett elmerülni egy nem létező világ puha hullámaiba, elválni a szigoru élet szabályaitól, megfeledkezni róla, hogy kötelességek, örök emberi föladatok vannak, és hogy az órák a városban pontosan ütnek. Ujra kocintottunk, és asszonyokra kezdtünk visszaemlékezni, szép, finom asszonyokra, akik kétségbeesve rajongtak értünk s akiket mégis nevetve hagytunk cserben, akik mint a megvert kutyák követtek életünkön át, asszonyokra, akik szemrehányás és sóhajtás nélkül haltak meg értünk, akik pedig soha nem szerettük őket. Amiért az emberiség zihálva, nehéz ökölcsapásokkal küzd s amit mégsem lehet akárcsak egy percre is megfogni: a becsület, a hit, az akarat, a tudás messze elmaradtak tőlünk, nagy, rózsaszinü, könnyelmü tengerben lubickoltunk, amelynek nem volt mélysége, csak illata, puhasága és melege.

Törékeny, gondolkodó hölgy állt előttem, magasra fésült hajjal, amely finom és szomoru keretbe foglalta arcát. Minden más volt rajta, mint ahogy a szépség szabályai előirják: a szeme zöld, a szája inkább nagy, mint kicsi, a válla mélyre nyuló, az ajka vékony és a homlokán egy szomoru, hajszálvékony ránc, és mégis szép, gyönyörü szép volt, akár egykori orosz szerelmem, a pompás Bestuschoff kancellár rajongó felesége, aki később Szentpéterváron a kinzópadon halt meg és akinek ötezer Louis d'orral maradtam adósa.

Megszeppenve néztem rá, aztán emlékezni kezdettem. Ez a zöld szem, amelyben örök és meg nem érdemelt szemrehányás tükröződött, ez a váll, amely néha önkénytelenül meg-megrázkódott, mint a havasi fehér virágok, ha az est leszáll... Kitty Fischer volt! A rokokó ruha, a gyémántok, a csipkék körülhizelegték, körültáncolták alakját és az erős fény mint egy csodálatos ékszerrel kezdett játszani szemével, a fehér vállaival, sápadt homlokával.

- Madame, - szóltam hirtelen és megfeledkezve barátomról, karomat nyujtottam neki - mily boldog vagyok, hogy ide vezetett! És mily szép ön, mily jól esik megfeledkeznem róla, hogy feleségem, gyermekeim vannak, hogy nincs hozzájuk semmi közöm, hogy nincs többé hivatásom, életcélom és hogy ön szép, kimondhatatlanul szép!

Kitty Fischer mosolygott, de nem felelt semmit; arcán jóllakott megelégedettség látszott, csöndes és puha megelégedettség, amiért elrabolhatta tőlem mindazt, ami eddig életemet, küzdelmeimet jelentette. Tisztán éreztem, hogy ez becstelenség, hogy gyermekeim e percben fölriadnak álmukból; és, mégis, boldog voltam, hogy el tudtam dobni magamtól az élet szabályait, boldog voltam, hogy hazudhattam, hogy kifoghattam tanitóimon, főnökeimen, esküimen, meggyőződésemen és senkinek se tartoztam felelősséggel. E percben nyugodtan kártyáztam volna el az árvák pénzét és nyugodtan árultam volna el legjobb barátomat Madame Lescautért. Egyszerre világosan, ugy, mint még sohasem láttam meg önmagamat, igazi ábrázatomat, láttam, hogy mindaz, amit eddig cselekedtem, altatás, olcsó képmutatás volt, hogy vaskorbácsokkal kényszeritettem magamat az élet egyenes utjaira, hogy eddigi gondolkodásom, iparkodásom hazug volt és e percben boldogan tagadhatok meg mindent és jókedvüen, a bünök teljében kárhozhatom el.

- Igazad van - szólt Kitty Fischer és közelebb simult hozzám - Minden földi küzdelem hiábavaló.

A szinpadon fáradt madrigált kezdtek énekelni, de a társaság nagyobb része a kártyaasztalokhoz vonult, ahonnét olykor a portugál tiszt harsány szava hangzott végig a termen:

- Uram, - szólt egy rikácsoló hang - éppen elég volt az ömlengésből. Ön tulbecsüli a vendég jogait, uram!

Öreg, csipkeruhás galant állt előttem; ah, igen, hisz ez Alceste, aki az imént pénztárcáját a szinpad peremére rakta. A lovag furcsa öleb-arca ibolyaszinü volt a haragtól és arany csiptetőjét idegesen illesztette a szeméhez, hogy a következő pillanatban ismét elereszthesse. Bizonyos, hogy Madame Lescaut jóindulatu mosolya bőszitette föl.

- Oh, oh, - szóltam mosolyogva - minek ez a nekihevülés? Mindezt, ha excellenciádnak tetszik, nyugodtan is elintézhetjük. Megtisztel azzal a különös szerencsével, hogy kardját pengémmel összeméri?

Alceste látta, hogy udvarias emberrel van dolga, ezért ő is más hangon kezdett beszélni, de fekete szeme mint egy rablókalandra készülő patkány tekintete meredt rám.

- Ha önnek sincs ellene kifogása, - szólt ajkába harapva - ugy azonnal indulhatunk.

Elhagytam Madame Lescaut-t és a kártyaasztalhoz mentem, hogy megkeressem portugál barátomat. De a kecskeszakállas bajtárs nyomtalanul eltünt, senki se tudta hová s igy egy Gülden nevü hannoverai kürasszirost kértem föl tanumul. A kürassziros azonnal összeült Alceste megbizottjával, egy Matusevszki nevü festővel, akin gyönyörü ó-frank ruha volt s aki éppen ebben a percben vesztette volt el a huga hozományát.

Barátaink ugy határoztak, hogy a kastély kertjében verekedjünk meg. Fölhuztuk finom köpönyegeinket és kimentünk a hátsó ajtón. Tágas parkba léptünk, amelynek gyérhavas gyöpábrái, nyirott örökzöld bokrai, márványalakjai, óriási, furcsa gobelinhez hasonlitottak. A háttérben állott a kastély; az épület errefelé gótikus ivekben bontakozott ki, sok, sok szöglettel, amelyekre a holdvilág könnyü takarót dobott. Egy aranytetős erkélyen szentkép volt, alatta piros mécsszem. Az egyik tölgy alatt nagy, fehér lovasszobor állt, a páncélos lovagnak marsallbot volt a kezében, akárcsak Don Juanban.

- Nos, uraim, - szólt Gülden kapitány furcsa, ábrándozó hangján - kezdhetjük?

Kihuztuk ezüst kardjainkat, ebben a pillanatban az erkély ablakfüggönye szétvált és zöld fény világitotta meg a mögötte lévő szobát. Magas pamlagon, aranyhaját kibontva, Madame Lescaut alakja tünt föl, kezében arany fésü volt, mellette a kecskeszakállas portugál tiszt állott és gunyosan intett felém bucsut a zsebkendőjével.

Előre indultam, de a következő percben ütést éreztem mellemen, azután egy vékonyka vérsugár mérgesen szökkent ki selyemkabátom alól. Szédülni kezdtem, és óvatosan leültem a földre. Még láttam, hogy valaki közeledik hozzám, aztán egy nő élesen sikoltott - és elvesztettem eszméletemet.

A kocsiban ébredtem föl, a két ló lassan baktatott a komor párisi hajnalban; mellettem Kitty Fischer ült és keservesen sirt.

Kitty Fischer letörölte homlokomról a verejtéket és a szemembe nézett: megint az a vékonyka, sápadt párisi macska volt, aki hajnalban fáradtan topogott föl a hotel-lépcsőkön s akinek óvatos köhögése fölriasztott álmomból.

- Bocsássa meg, uram, - szólt csüggedten - bocsássa meg, hiszen ez borzasztó! Hogy történhetett? Ez az öreg Theodor rettenetesen féltékeny. Hiszen minden játék, gyönyörü játék volt, sohase fordult elő ilyesmi, mindenki és mindig jól érezte magát a palotában és reggel azt hitte, hogy álmodott, egy szines szép álmot, mint gyerekkorában. Nincs Párisban gavallér, akinek ez a tréfa ne tetszett volna és most ez a vén bolond... borzasztó és éppen önt, uram, éppen önt!

Harmadnap annyira lábra álltam, hogy elutazhattam. Mikor a Francia Alpesi Bankban fölváltottam a pénzemet, meghökkenve kaptam föl a fejemet. A pénztárosnak piros kecskeszakálla volt, két szeme haragos tüzzel égett, - ah, hisz ez az én bajtársam Glatz várából! Igen, ő az, a portugál tiszt, de most nem volt rajta a piroshajtókás zöld egyenruha, hanem szürke lüszterkabát és az ujjai közt villámgyorsan siklottak el a bankók, az aranyak és az apró ezüstpénzek. Hirtelen rámnézett, ő is fölismert és gyorsan igy szólt:

- Mégis csak szép volt, uram, más élet ez és örömmel látom, hogy nem történt komolyabb baja. Most kérem a 2084-es számot - fordult szigoruan a ketrec előtt várakozó bankszolgák felé.

A zene a Palais Mascotteban megint tangót kezdett játszani. Az előkelőbb táncosnők már végeztek, most - hajnal felé - a negyedik quadrillera került a sor, hervadt, aggódó szemü argentin nőkre, ijedt spanyol leányokra, akik, mintha a korbácsot érezték volna hátuk mögött, gyorsan és tulzott élénkséggel kezdtek táncolni. Most egy kopott selyemruhás havannai csempésznő lépett ki a fülkéből és egy halálsárga, horgoltkabátos pikkadorral kezdte el a tangót járni.

Megismert, de nem szólt semmit, később azonban hozzám küldte a virágárusleányt és arra kért, hogy jöjjek ki egy percre a söntésbe. Kimentem; ott állt a csapra vert hordó mellett, vállán vénasszonyos hárászkendővel és tétován nézett rám feketére pingált szemkarikái alól. A verejték kissé elmosta a föstéket, arca olyan volt, mintha fekete könnyek áztatták volna át.

- Óh, be megöregedtünk, beh megcsunyultunk mind a ketten, - szólt, fázósan nyujtva kezet - milyen jó mind a kettőnknek, hogy elkerültük egymást! Oh, szép idők, hová tüntetek! És a sebe?

- Ej, az már régen behegedt - feleltem és, elgondolkoztam, hogy ez a Kitty Fischer volt az egyetlen nő a világon, aki ismert, aki a lelkembe látott, a többiek sohasem tudták, hogy ki vagyok és nem fogják megtudni sohasem.

Csajkovszki, frakkban, kezében egy szál hervadt kaméliával, a tükör előtt ült és az ódon üveglap mögött táncoló hópelyheket nézte. Furcsa és félelmetes volt igy a hó, a mint különszakadt környezetétől, puha hátterétől és nesztelenül, titokzatosan kavargott a kopott szállodai aranyrámában. Csajkovszki azt képzelte, hogy megfagyott sóhajok, deres álmok röpködnek körülötte és szivén boldog fáradtság rezgeti át.

Oh, micsoda fáradtság volt ez! Tagjai odazsibbadtak a régi karosszékhez és a lelke lassan, reménytelenül, mint egy befagyni készülő folyó, mozgott a fekete partok között. Az orvosok azt mondták, hogy ez az idegek teljes kimerültsége, de Csajkovszki megrázta fehér fejét, mert mig szive félénken kalimpált és szeme előtt a hó, a sárga kályha, Sándor cár arcképe és a frakkja széles gallérja csöndesen forogtak, a fülében egy nemzet fájdalmas éneke csendült meg. Egy nemzet fáradtsága volt az, ami Péter Iljics földi porhüvelyébe költözött, egy nemzet szomorusága. Rettenetes Ivántól a mai tiszta, februáriusi estéig.

- Miért ne lehetne igy? - szólt (ki tudja, hányadszor) magához. - Ahogy egy ember átadhatja a pénzét, a reményeit, a hitét egy-egy embernek, ahogy a költészet benne és Puskinban, vagy Gogolban, a fáradtsága megőrzésére is találhat egy öreg hegedüst. És ez az öreg hegedüs én vagyok, én, Csajkovszki Péter Iljics.

Tágra nyitotta szemét, aztán lehunyta. A tükör, a hó, a cár nagy arcképe és a frakkja furcsa gallérja most a szempillája mögé került és ott forgott halálos csöndben. Látott sovány, kiéhezett parasztokat, akik a szigoru arcu orosz Madonna előtt halnak meg; látott finom, francia arcu pétervári asszonyokat, a mint késő éjszakán lopva, az ágyukban, arany irónnal irnak szerelmes leveleket; látott karcsu tiszteket, amint féllábukkal a kezükben tisztelegnek a Szent György-rend nagymestere előtt, azután orra buknak; látott fiatal leányokat, amint reménytelen szerelmükben éjjel, legszebb hálóköntösükbe burkolózva kinyitják a szögletes Néva-parti ablakot és tüdőgyulladást kapnak és ugy érezte, hogy mind e sok szomoru ember ő hozzá jön és a szivére rakja a fáradtságát. És Csajkovszki Péter boldog volt, mint a kazáni szent, aki elé nap-nap után ezren és ezren járulnak könyükkel, panaszaikkal, sánta lábukkal, kétségbeesésükkel, a nagy szent pedig mozdulatlan arccal fogadja el áldozataikat, hogy az Ur szine elé járuljon velök.

Hirtelen tiszta, vidám hang csendült meg fülében. Kinyitotta szemeit, és egy fátyolos hölgyet pillantott meg maga előtt. Zöld ruha volt rajta, széles prémcsikkal, a fején kis Kosciusko-sapka, amely alól, mint korai tavaszi virágok, bujtak elő puha hajfürtei. Csajkovszki fölkelt és lassan a vendég elé ment.

- Ah, - szólt franciául, ön az, asszonyom, aki tegnap este az idegenek páholyából hallgatta végig hangversenyemet? Akit Moszkvában és Krakóban és Nisni-Novgorodban is láttam? Milyen fiatal és mily kedves!

A hölgy zavartan állott; bátorsága egyszerre elhagyta; szeme szélesre tágult, aztán jobbkezével önkénytelenül keresztet vetett prémes kabátkájára.

- Nos, - folytatta Csajkovszki, öreguras mozdulattal kinálva helyet, - mivel szolgálhatok? Ej, mily elfogódott! Bizonyosan valami nagy szomoruság érte és nálam keres vigaszt, nemde? Nos, tehát: testőrtiszt, vagy éppen maga Lermontoff?

Az asszony nem válaszolt, ijedten nézett a zeneszerzőre és félénken huzott ki egy szál sárga tulipánt a karmantyujából. Kerek macskaszeme mint egy eltévedt lidércfény imbolygott a szobában.

- Üljön hát le, - szólt Csajkovszki és az eszébe jutott édesapja zenélő órája, amely mindig csak egy dalt, Zerlina belépőjét játszotta óvatos üveghangján. Mint gyerek késő éjszakán gyakran kilopódzott szobájából és meghuzta az óra zöld zsinórját. A barna faszekrény muzsikálni kezdett a holdvilágban és a fakó hangok felöltöztek, zöld kabátkát öltöttek magukra, vadmacska-karmantyut vettek a kezükbe és topánkájukon kis pillangó reszketett. - Üljön hát le, asszonyom, vette fel ujra a szót - és csevegjünk, ahogy magunkfajta, régi jóbarátokhoz illik. Mert én régóta ismerem önt, ha nem is mint élő személyt, hanem mint három vidám hangot, amely a zenélő órából pattan elém és körültáncolja a szobámat. Nos; tehát: testőrtiszt? Eltaláltam? A testőrtiszt illik legjobban egy nemes és szép orosz hölgyhöz, aki olyan finoman tud szenvedni, mint egy megöregedett hegedü.

- Nem uram, - szólt alázatosan, - én önbe vagyok szerelmes, Péter. Miért néz reám? Lehetetlen ez? Önt, a nagy mestert csak szabad tisztelni és szeretni? És ön, ugy érzem, öreg és szomoru és én most nevetni fogok, Péter Iljics.

Kinyitotta a száját, amely egy furcsa kagylóhoz hasonlitott és nevetett. Hármas hang szökött ki a torkából és a három hang mégis szinesen folyt egybe, mint egy japán öreg fuvola furcsa futama. Szeme tágra nyilt és homlokán egy kis ránc képződött, mintha egy sötét kéz egyszer már végigsimitotta volna.

- Nem, nem, - szólt Csajkovszki és visszahuzódott a lámpa fényköréből, - hogy beszélhet igy, asszonyom? Ön fiatal és szép és mindig az volt, mindig az marad. És én mindig féltem öntől, Krakóban, Odesszában, gyermekkori álmaimban, férfikorom harcaiban. Soha nem szerettem senkit és önt sem, asszonyom, a hajam már fehér, már azt hittem, hogy örökre elkerültük egymást és most belép a szobámba. Istenem, mily szomoru mindez!

- Péter, - felelt az asszony és a tükör elé állott, ugy, hogy alakja egy aranyrámába foglalt régi női arcképhez hasonlitott, - ön öreg és egyedül áll a világban. Ki tudja, meddig él, mikor jön érte a legszörnyübb sárga rém, amely anyját is, nagyanyját is elragadta? Es ön sohasem mosolygott, soha nem volt vidám, mindig csak a szüz szenvedéseinek keresztjét hordozta.

- Nem, nem, - szólt félénken, - ez a fáradtság szent és nem az enyém, hanem az orosz népé. Boldog vagyok, hogy a szegények, kifosztottak, a csalók, a hamiskártyások és a kivert utcai leányok könnyei hozzám folynak és a lelkemre nehezednek. Én büszkén hordozom ezt a keresztet és érzem, hogy nincs senki, aki rajtam kivül elbirná e földön.

Tágra nyilt szemmel, reszkető szemöldökkel nézett a nőre és még messzebbre hátrált tőle, egész a nagy, orosz kályháig, amely mint egy kiszolgált árnyék huzódott meg a sarokban. Most egyikük sem szólott, csak a tekintetük találkozott: a három furcsa, szinesen összeolvadó hang és egy mély rezgés, a mely, mintha egy örökre elnémult zongorából szabadult volna meg, hogy társtalanul járja be a világot. Az asszony leejtette a sárga tulipánszálat és vékony ujjaival ujra keresztet vetett zöld kabátkájára, Csajkovszki pedig lassan letérdepelt az ócska szőnyegre és nehézkesen, mint egy elaludni készülő gyerek a miatyánkot, keresgélte össze a szavakat.

- Könyörüljön rajtam asszonyom - szólt, mialatt szürke feje le-lekivánkozott a padlóra - és ne vegye el tőlem azt, ami a legdrágább nekem, ami benne él fekete hangszereimben s ami nem az enyém, hanem a sinylődőké, a szomoruaké, egy szerencsétlen népé. Lássa, letérdeltem ön előtt és bevallom, hogy szerettem, mindig szerettem önt; hazudtam, mikor azt mondtam, hogy, egyedül állok a világon, ön mindig körülöttem lebegett és én félve néztem fel önre, a mosolyára, zöld szemeire, fiatal vállaira. Gyakran éreztem, hogy a küszöbömön áll, hogy rögtön a szobámba fog lépni és ilyenkor meggyujtottam a szent gyertyákat, amelyek megvédelmeztek a mai napig. Most öreg vagyok és szerepem vége felé közeledik és önnek bizonyára szintén van édesanyja, aki megtanitotta, hogy könyörületesnek kell lennünk a földön.

Künnt óvatos köhögés hallatszott, azután az öreg tatár szolga lépett be.

- Uram, - szólt bizalmas fürgeséggel, - ne feledkezzék meg a filharmonikus hangversenyről. A bundát parancsolja? Hideg éjszakánk lesz!

Az asszony összehuzta vállán a prémet és ijedt arcocskáján óvatos könycsepp szaladt végig. Fázni kezdett, aztán mélyen, mint a férfiak szoktak, meghajolt és egy aranyat csusztatott a szolga kezébe.

Csajkovszki lassan fölkelt a földről és megint leült a tükör elé, amelyben a gázlámpáktól megvilágitott hópelyhek hangtalanul, ünnepélyesen és titokzatosan forogtak. A tatár szolga türelmesen várt a küszöbön; valahol messze, a ködös Kaukázus szélén pedig e percben meghalt egy öreg kártyás és Csajkovszkihoz küldte el utolsó álmát és utolsó sóhaját a hütelen, fekete papiroskirálynőről. A zenész az öreg kártyás fejére tette puha kezét és szive hirtelen megtelt melegséggel és egy furcsa, dörmögő dallal, a mely könnyedén illeszkedett a fakó tükör hópelyhei közé és lassan emelkedett velük együtt a padmaly felé.

Egyszer, napéjegyen táján egy kis tót faluban voltam, közel a lengyel határhoz, jó magasan a darabos hegyoldalon, mig messze alattunk a jókedvü Poprád szaladgált, jobbra-balra. Alkonyatkor az égbolt kivörösödött és mire gyertyát gyujtottunk, szél kezdett fujni a Branyiszkó felől. Furcsa szél volt, nem bömbölt, nem sirt, nem átkozódott, ellenkezőleg, hangja egy teli tüdőből nevető óriás jókedvü kacagásának tetszett.

A vidám Veliki a mendikáns fiuk védszentje, ő maga is mendikáns volt, réges-régen, amikor még az eperjesi kollégium négy sarkán négy kövér torony állott és a Poprád nem türt meg hidat a hátán. A mesék nagy darab legénynek mondják és rossz tanulónak, akinek azonban, ha nem is tudta a grammatikát, mindig jó kedve volt. Ha elkezdett kacagni, még a toronyőr is kihajolt a párkányon és lekiabált hozzá, minek örül olyan nagyon?

Veliki sokszor megmondta miért, sokszor azonban maga se tudott a toronyőrnek számot adni róla. Kacagott, ahogy a pacsirta énekel, ok nélkül, boldogan, amint az Istentől tanulta. Egészséges nevetése végigröppent a sovány tót mezőkön, a pohánkán, a fekete fenyveserdőkön, a kopasz sziklákon, föl az égboltig, ahol az angyalok, akikhez a földről csak szürke panaszok és fáradt imák érkeznek, mosolyogva, mint egy szép labdát kapták el.

Tizenötéves korában a kollégium egy pár bivalybőrcsizmát adott neki, nyakába akasztotta a kopott vászonzsákot és elküldte mendikálni. Veliki bebarangolta a furcsa felvidéki hegyeket, a kopasz Magurát, a sovány Osztroszki Veport, a tarka Simonkát és énekelve, kacagva haladt át erdőn, mezőn. Amikor egyszer egy beomlott tárnánál ballagott el, hirtelen eléje állott egy rosszkedvü, zöldkabátos ur, aki parókás fejével, füles mellényével valami előkelő hivatalnokhoz, államtanácsoshoz vagy talán kancellárhoz is hasonlitott.

- Te Veliki, - szólt arany pápaszemét megtörülgetve, - ha egyszer pénzre lesz szükséged, gyere erre.

- Nos, és ha az vagyok? - szólt kurtán. - Az ilyen szegény mendikáns tartsa megtiszteltetésnek, ha egyáltalán szóba állok vele.

- Oh, kérem, kérem, - mentegetőzött a diák, - nem akartam megsérteni, tanácsos ur. Ön bizonyára bőven válogathat a lelkek között és nincs szüksége éppen az enyémre, holott esetleg egy püspöké vagy országbiróé is a rendelkezésére áll.

- No, lásd, - bólintott az idegen fanyarul, - ez már okos beszéd. Tehát figyelj rám. Kivánj magadnak, amit akarsz és a tiéd lesz. De amikor az első ősz szál megjelenik a hajadban, érted jövök és magammal viszlek.

- Oh, ha az csak ugy menne! - nevetett a vidám Veliki és kacagásától a szép tót nyirfák szaporán kezdtek bólintgatni. - Én sem estem a fejem bubjára és ha el is adom netán a lelkemet, azért szállitani legalább könnyen nem fogom.

- No, no, - emelte föl sovány mutatóujját a titokzatos vándor, - minden megesik, kedves barátom.

- De nem velem, tanácsos úr, - vetette ellent jókedvüen a diák. - Egy tót mendikánssal bajos kikezdeni, megcsalja az, ha kell, még önmagát is, nem hogy az ördögöt.

- Az én körmeimből még nem szabadult senki, - szólt csöndesen. - Ha neked azonban sikerülne, jutalmul neked ajándékozom kakastollas kalapomat.

- Áll az alku, - nyujtotta kezét Veliki, - a kakastollas kalap, tanácsos úr, az enyém lesz, hahaha!

- Nos, tehát, mi kell? - tért a tárgyra az előkelő ur. - Pénz, hintó, hurka?

- A zsebemben legyen mindig egy huszas, a kulacsomban egy korty bor, a szivemben pedig egy szép lány.

- Rendben van, - felelte a tanácsos, azzal levetette hétgalléros, aranygombos köpönyegét, megnyergelte és sebesen ellovagolt rajta.

- Viszontlátásra, - kacagta utána a diák oly harsányan, hogy az erdőben bóbiskoló varjuk riadtan röppentek föl és fekete felhőben szálltak el a feje fölött.

Veliki ezek után tovább ballagott és estére bekopogtatott egy kántor vigan pipázó házába. Jó szivvel fogadták, a kántor megvacsoráztatta, a lánya, a lenhaju Hanna pedig egy ág fagyöngyöt tüzött a gomblyukába. (Mert már tél volt, a hegyek hálósapkában szenderegtek.) Reggel a diák összeparolázott a kántorral, a kemence sarkában megcsókolta a lányát, aztán tovább ment, ha megszomjazott, jót huzott a kulacsból, ha pedig megéhezett, cipót vett a huszason.

- Hahaha! - kacagta bele a kövér tót hóba. - A királyfinak sincs különb élete, mint nekem, hahaha!

Este egy paphoz vetődött be, a pap jókedvü kövér, aggastyán volt, éjfélig tót élceket meséltek egymásnak, nagyokat kacagtak, puliszkát ettek és a kulacsból hörpintettek hozzája. A tiszteletes lánya, a vékonyka Babuska a sarokban állott és nagy szürke szemével figyelmesen nézegette a mendikánst. Reggel a diák összeölelkezett a pappal, egy észrevétlen pillanatban megcsókolta a lányát és jókedvüen tovább ballagott. A hegyoldal hangos volt a nevetésétől és a havasi pintyőkék vidáman feleltek rá.

Ez volt a dolgok rendje az egész felvidéken. Veliki szorgalmasan gyüjtötte a pénzt a nemescélu alumneum javára, derülten parolázott a papokkal, rektorokkal, kántorokkal és nevetve csókolta meg a lányaikat, akik még napok multán is kisétáltak a hegyoldalba, ahol a mély hóban a diák nagy lábainak nyoma az erdő felé kanyarodott. Hannát fölváltotta Babuska. Babuskát Mariánka és Mariánkát Pannika, a mendikáns szivében mindig benne lakott egy szép tót leányka álmodozó fejecskéje. Amerre ment, az emberek vidáman fogadták és csók és bor és tót élcek közt az évek gyorsan röppentek el a feje fölött.

Egy este a Fátra tövében, félig összedőlt, malomhoz hasonló, fekete paplakban üldögélt Veliki. A tiszteletes ur elsziván csibukját, a tavalyi karcostól egy pillanatra elszenderedett, a mendikáns pedig csöndesen fölkelt, az ablakhoz lépett, amelynél a halovány Cirmoska szaporán himezett és megcsókolta a jobb szemét. A leányka halkan átfogta a diák nyakát.

- Szeretsz-e? - kérdezte Veliki öntudatosan és örömében fölkacagott volna, ha nem fél tőle, hogy a pap fölébred a karosszékben.

- Szeretlek, - felelte a kislány szégyenkezés nélkül és megsimogatta gavallérja sürü haját.

- Nos, ugy-e hogy szép a hajam? - folytatta büszkén a mendikáns, aki még mindig derék szál legény volt, jóllehet első utja óta sok pisztráng uszott végig a fürge Poprádon.

- Szép a hajad, szép, akár egy királylányé. - felelte Cirmoska álmodozva és egyenként bontotta szét Veliki aranyszinü fürtjeit. - És milyen furcsa, nézd, itt egy ezüst hajszál, szerencse-hajszál!

- Itt, itt, - mosolygott Cirmoska és megfogta a fehér hajszálat, amely csöndesen reszketett kezében. - Nézz jól a szemembe, meglátod benne magadat és a fehér hajadat, te öreg, te!

- Isten veled, Cirmoska, - mondta és ajka életében először nem mosolygott, - nekem innét el kell mennem, messzire kell elmennem.

Nem várta be a választ, kisurrant az ajtón és kilépett a zuzmarás kertbe. Messziről csöndes robogás hallatszott, mintha valahol társzekerek dübörögtek volna üres pincék fölött. A mendikáns megállott egy sugár jegenye alatt. Hirtelen az eszébe jutott valami.

- És mégis kifogok rajtad, - szólt gondolatban a földbirtokos államtanácsoshoz és már megint nevetett és levágta a vászonzsákja szijját.

A holdvilágos messziségben, a cukorsüveghez hasonló hegy tetején zöld pont jelent meg és egyre nagyobb és nagyobb lett. Veliki ráállt a fürésztönkre, hirtelen nyakába dobta a szijat, a jegenyére erősitette a végét, aztán elrugta a tönköt lába alól. Pillanat mulva lelke gyorsan szállt föl az égbolthoz, ahol az angyalok, akik oly sokszor fogták el kacagását, ügyesen elkapták és nevetve vitték egy távoli arany trónus felé. Mire a zöldkabátos ördög a diákhoz ért, a halott - hahaha! - gunyosan nevetett le reá, mert a lelke megmenekedett a pokoltól. Az ördög mérgesen toppantott sánta lábával a földre, aztán haragjában az eltávozott lélek után dobta kakastollas kalapját, amely borus alkonyatokon még ma is, titokzatos madárhoz hasonlatosan kering a szomoru tót hegyek fölött.

Ez a története a vidám Velikinek, aki magán az ördögön is kifogott. Emléke vigan él tovább népdalokban, tréfákban és a kóbor szélben, amely napéjegyenkor oly harsányan kacag bele a kürtőkbe, - hahaha! - hogy a ház beleremeg, az órák megállanak és a butorok falevelekként inognak.

- A vidám Veliki, - mondják ilyenkor a mendikánsok, akik a langyos kemence padján pihenik ki a gyaloglás fáradalmait és lopva csókolnak kezet az ábrándos papkisasszonyoknak.

Meg kell vallanom: az alább következő elbeszélés beállitása némi gondot okozott az irónak. Bár összefügg az élettel, sőt talán inkább jelenti az életet, mint a legvéresebb napihir, e történetben mégis vannak szerkezeti fogyatékosságok, gondolatmenetéből hiányzanak egyes láncszemek és valószinüségi bizonyitékok. Szóval, a kieszelésben hiba van. Okos iró ilyenkor ugy segit magán, hogy mással mondatja el a dolgot, egy ábrándozó sorsüldözöttel, vagy az adott esetben egy öreg hajótöröttel, esetleg célirányos mese alakjában, sőt, ha már nagyon unja a dolgot, egy rossz és furcsa álomra próbálja a felelősséget háritani. A nyugalmazott tábornokokról és fecsegő vasuti utitársakról, minden iró kedves cinkostársairól nem is szólok. De ezzel kivetkőztetném a történetet igazságából, az irói igazságból, amely gyakran fontosabb, mint a földi igazság. Azért tehát nyiltan bevallom, hogy az alábbi elbeszélést kigondoltam s elmondom olyan tarkán és valószinütlenül, ahogy eszembe jutott.

Egy kis városkában, a szépen vonalazott szőlőhegyek alatt, élt egykor egy szürkülő haju ember, akinek az volt a jellemző tulajdonsága, hogy az élet mindenéből kiforgatta. Négyéves korában meghalt az anyja, tizéves korában az apja. Tizenhatéves korában nagybátyja, aki idáig neveltette, feleségül vette a szakácsnőjét: ennek első dolga az volt, hogy kiverte a házból hősünket, akit nevezzünk Amadeusnak, miután e történet abban a korban játszik, mikor az ilyen nevek divatosak voltak.

Amadeus tehát egy napon az országut szélén állt és tanácstalanul nézett a rozsdás Krisztus-feszületre. Merre menjen, jobbra-e vagy balra? A Krisztus-fej balra nézett, Amadeus tehát arra kormányozta rongyos csizmáit. Havazott, akárcsak karácsony estéje lett volna, pedig dehogy! október kezdete volt, szüret ideje. Estefelé hősünk beérkezett egy kis, zeg-zugos városkába, ahol a kutakon galambok csókolóztak és a házak falán, üvegfülkében Szent Nepomuk-szobrocskák unták magukat.

Valóban jó emberek voltak és szivesen türték meg maguk közt az ifjut, aki hegedükkel, istállólámpákkal, kősóval, és régi könyvekkel kezdett kereskedni. Igy ment ez tiz esztendőn át, akkor a városkában éjjel tüz ütött ki és hiába volt a sok Nepomuk, a házak mind leégtek, a kis viaszszentekkel együtt. Amadeusnak minden portékája közül éppen csak egy vastag füzfabotja maradt meg; hősünk tehát kezébe vette a kolduspálcát és utnak indult vele. Némelyek később ráfogták, hogy ő gyujtotta fel a falut, de a pandurok csak a megye határáig üldözték, ott vége volt a területüknek, amelynek határait kinos figyelemmel tisztelték. Amadeus szabadon választhatott két lehetőség közt: visszatérjen-e az elhagyott megye területére és keresse meg a becsületét, vagy maradjon a sorompókon tul, ahol a kutya sem törődött vele, sem a bünesettel. Miután pedig a földi biróságok acéltekintetében nem bizott tulságosan, hősünk az utóbbi esetet, vagyis a kissé megtépázott becsületét választotta.

Hosszas bolyongás után Amadeus egy másik csinos városkába érkezett. Éppen temetés volt; a kántor meghalt; korcsolyázni volt és a jég leszakadt alatta. Miután az ünnepek közeledtek, a város tanácsosai nagy bajban voltak, ki fog énekelni husvétra a nagytemplomban? Amadeus, aki értett az orgonához és a daloláshoz, szerényen felajánlkozott kántornak. Felfogadták és rögtön beiktatták, ahogy illik, egy pohár barackpálinka és két kurta szivar közt.

Hősünkre most, ugy tetszett, jobb idők virradtak. Megházasodott, gyermekei születtek s a helység végén, az árterületen egy kis földet is vásárolt. A város lakosai szerették az énekét; ha nagy ünnepeken kieresztette a hangját, a templom vakolata lassan hullani kezdett, mint a hó. Az orgonán pedig oly erősen tudott játszani, hogy a szél csak ugy fujt a kóruson, a fázósabb civisek be is gombolták ilyenkor a mándlijukat.

Nem lett volna tehát semmi baj, egy nap azonban valami istenverte, kóbor katona vetődött a városkába, lefeküdt a nagy piac kellő közepére, egy kőlócára és meghalt. Az orvos, aki rosszat sejtett, rögtön álarcot vett magára és ugy vizsgálta meg az Urban elköltözöttet. Gyanuja helyes uton járt: a kóbor lovag a döghalált hozta magával. Már másnap számos lakos kapta meg a csunya betegséget és egy hét mulva a fél város belepusztult. A még életben maradottak a nagytemplomban gyültek össze és az oltár előtt térdepeltek; menekülni a városból nem lehetett; a megye vasvillás őröket állitott a kapuk elé.

Amadeusnak a hat hétig dühöngött betegség a feleségét és a gyermekét ragadta el. De elvitte az állását is, mert a városka megszünt élni a térképen, két tucat megmenekedett emberért nem érdemes polgármestert, tanácsosokat, papot, tanitót, kántort tartani, uj lakó pedig dehogy jött volna e szomoru helyre. Mit tehetett, Amadeus ujra előkotorászta vastag füzfabotját és nekivágott a nagy világnak.

Most sokáig kellett bolyongania, mig ismét menedéket talált. Esztendőkig csavargott a hegyeken, völgyeken, patakokon, szántásokon, folyókon keresztül-kasul: sehol se akadt állás. A haja lassan szürkülni kezdett, a két füle lefagyott és a háta egy kicsit meggörnyedt. Szerencse, hogy tapasztalt ember lévén - bekente a botját kutyavérrel, különben az ebek régen széttépték volna. De a kutyavér szagától a legvadabb komondor is reszketni kezd, igy tehát nyugodtan kopogtathatott be házról házra egy tányér levesért vagy egy pár ócska csizmáért. Ajándékba nem fogadott el semmit. A maga módja szerint szolgált meg az adományokért. Kifoltozta az ócska nadrágokat, szép névnapi versekre tanitotta a kis gyermekeket, halottak mellett virrasztott és igy tovább.

- Vajjon mit veszthetek még el? - kérdezte gyakran magától, mikor leült egy határkőre és pár percre lerugta áttüzesedett csizmáját.

Csalódott. Még volt veszteni valója. Egy napon ugyanis elérkezett Szent-Őszfalvára (a falut azért hivták igy, mert lakosai szőlőtermelésből, gyümölcsárusitásból, vagyis az őszből éltek) és bekopogtatott egy oszlopos, griffmadaras uriházba. A gazda éppen a tornácon állott és a kesztyüit huzta fel. Az udvaron nyugtalanul csilingelt négyesfogata. Amikor észrevette az öreg vándorlegényt, egy kicsit megilletődött és segiteni akart a baján. De az eszközt nem jól választotta meg, mert igy szólt:

- A csür mellett, jó ember, van egy kis présház, az nem kell senkinek, abban ellakhatsz. Ami az ellátást illeti, van negyven és egy cselédem, egy ember már nem kottyan meg. Öreg ruha is akad hellyel-közzel.

- Azzal, hogy minden reggel idejössz a tornácra és eltáncolod nekem a krakoviákot.

- De uram - ellenkezett az öreg - én becsületes módon szeretném megszolgálni a jóságát.

Amadeus egy ideig gondolkodott, miután azonban cudar tél igérkezett, megadta magát és csendesen letelepedett. Minden reggel hét órakor a tornác elé járult, ahol már ekkor a ház ura vigan szalonnázott és igy szólt:

És igy elvesztette az önbecsülését is, az utolsó rongyos portékát, amelyik még a tarisznyájában lézengett.

Történt ekkor, hogy nagy változás esett a világ során. A távoli nyugaton akadt egy fiatal tüzérkatona, aki lőporon, véren, emberek testén át oly magasra emelkedett, hogy végig látott az egész világon. És amint végigtekintett a sok buzaföldön, kék hegyen és zöld káposztásföldön, igy szólt magához:

- Ez mind az enyém lesz. Én vagyok a világ első embere, tehát megillet, hogy én legyek a világ gazdája.

És elindult tarka hadjárataira, amelyeknek raja körülövezte az egész földtekét. Ma a piramisok alatt járt, holnap az örök jégmezőkön, most a tenger ringatta aranyos gályáit, majd a legmagasabb hegyek szüz ormán haladt át félelmetes bakkancsosaival. Az egész világ reszketett előtte. A legtöbb nemzet vakon adta meg magát neki, de akadtak olyanok is, akik szembe próbáltak vele szállani, s akik csak véres fejjel hódoltak meg előtte.

Ilyen csoport találkozott abban az országban is, ahol Szent-Őszfalva feküdt. A verbunkosok bejárták a vidék minden helységét és harcra szólitották a fegyverforgató embereket. Benéztek hősünk falvába is. A földesur gyorsan befogatott négylovas hintójába és barátságosabb vidékre menekült, a többi lakos pedig a katonák láttára ijedten vetett keresztet és dehogy is mert volna kardot fogni. Amadeus azonban, akinek nem volt sok veszteni valója, egy meggondolatlan percben - szürke fejjel - felcsapott bakának és eltünt a toborzókkal.

Szent-Őszfalván most egy ideig mit sem hallottak az öreg táncosról. Illik tehát, hogy mi mondjuk el, mi történt vele? Nos, nem sok. A verbunkosok csapata egy távoli hegyoldalnál próbálta az idegen sereg utját állni. Az ellenség azonban nem sokat teketóriázott, hanem egy ménkő nagy bombát küldött közéjük. A bomba egy itatóvályuhoz csapódott, szétrobbant és erre a felkelők széjjelszaladtak. Amadeus még az este egy patak partján elásta zöld katonafrakkját, hosszu muskétáját s aztán lassan hazabandukolt. Öt hétig tartott, ameddig hazavetődött. Mikor alakja feltünt a szélmalom dombocskáján, a libapázsiton játszó gyerekek éktelen kiabálással szaladtak haza, hogy Amadeus megérkezett. Hamar megtelt az utca a falu népével, ingujjas mesteremberekkel, délutáni álmukból felvert gazdákkal. Az asszonyok megfogták hősünk kabátja szárát és igy szóltak:

- Nos, szaporán, meséld el, hogy is volt csak? Igaz, hogy a császárnak két orra van?

Esténként Amadeusnak el kellett mesélnie a hadjárat történetét. És Amadeus mesélt, mesélt dolgokról, amik sohase történtek meg vele, véres ütközetekről, amelyekben a kapitánynak a fejét levágták, de a kapitány fej nélkül is tovább lovagolt és tovább hadonászott a kardjával; meg ágyukról, amikből akkora golyók repültek ki, mint a présház; meg lovakról, amelyek leültek, mint a kutyák és az előlábaikkal - akárcsak nagy szablyákkal - serényen hadakoztak. A falubeliek nem mindent hittek el neki, de azért szivesen hallgatták. Amadeus pedig beszélt. Eleintén csak azért hazudott, hogy meg ne haragitsa kiváncsi gazdáját és kielégitse a szájtátó mesterembereket, de aztán belerészegedett a tulajdon tarka képeibe és boldogan élte magát bele a tudatba, hogy mindaz amit elmond, szinigazság. Kezdetben ezért megvetette magát, de aztán a szeme felcsillant, mint az öreg korhelyeké, akik százszor fogadják meg, hogy nem isznak többé, de azért mégis csak a boroskancsóhoz ülnek és az italon kivül az elcsábittatás furcsa örömeit is élvezik. Amadeus ugy érezte, hogy hazudni korántse oly bün, amilyennek azt a hitoktató az iskolában, gyermekkorában vázolta. Öreg, elkeseredett napjaira szelid, titokzatos fény verődött, amely megszépitette életét és megvigasztalta a földi sors nyomoruságaiért. Egy uj, addig ismeretlen világ nyilt meg előtte: az ábrándoké, az álmoké és az öreg vándorlegény ugy érezte, hogy ezt a világot senki sem veheti el tőle.

Napközben Amadeusunk mást se csinált, minthogy egyre csak azon gondolkodott, mit fog este elmesélni embereinek? És mindig ujat tudott mesélni, történetei egyre magasabban és magasabban repültek. Már egy vágással tetőtől talpig kettéhasitott egy svalizsért, már ötödmagával elfoglalt egy üteget, már egy csodálatos rohamot vezényelt át egy égő és fölrobbanó hidon, már egy generálist tüzött a szuronya hegyére, sőt egy izben az ellenséges vezérkarhoz jutott négy bakájával. Tetőpontjukat álmodozásai végre ott érték el, hogy magával a császárral került szembe. Igen, hősünk egy meredek dombtetőre rohant fel, elkergette az ágyufedezetet, megnyuzott két öreg brigadérost és éppen a császár vállára tette kezét, mikor egy bomba kettőjük közt robbant fel, a homok az arcába szóródott s e pillanatot a császár ügyesen felhasználva, lóhalálában menekült le a domb másik oldalán. Csak a frakkja szárnya maradt barátunk kezében.

Néhányan a hallgatók közül megcsóválták a fejüket, de a többség helyeslőleg köhécselt az elbeszélés végén. És Amadeus máris mosolyogva gondolt egy uj mesetárgyra, mint a költő, kinek folyton uj rimek, uj csengő sorok jutnak az eszébe. Mialatt békés éjszakákon az egész falu aludt, az öreg vándorlegény kiült a holdvilágra és elbeszélgetett soha nem látott ezredesekkel, parolázott hófehér, tarka érdemjelekkel leöntött tábornokokkal, felszállt csodálatos csataménekre, kártyázott vidám kapitányokkal, akik elnyerték még a tokmányát is és jókedvüen bokázott aranymentés markotányosnőkkel. Milyen kedves világ volt ez! Az emberek nem ármánykodtak rá, a mostohaanyja nem verte ki a házból, a gyerekeit, a feleségét nem vitte el a döghalál, nem fogták rá, hogy gyujtogatott, a füle nem fagyott le, még a császárnak se kellett azt mondania:

- Kezét csókolom, nagyságos ur! - és nem kellett neki a krakoviákot eljárni.

Az élet - a nyomorusággal, küzdelemmel, hóval, faggyal teli élet - lassan eltávolodott tőle, körülötte kizöldültek a hazugságok apró magvai, a látszat bőkezüen kárpótolta a valóságért, mikor egy napon váratlan dolog történt. Hogy mi? Semmi más, minthogy a nagy - állitólag kétorru - császár, megtérvén északi hóditó hadjáratairól, a falun volt keresztülvonulandó. Sőt, alig hogy ennek hire ment, a porosz előörsök már be is érkeztek és délután, aranyfelhőben, megérkezett maga a császár, hogy pedig a dolog teljes legyen, a kvártélymester azt mondta, hogy ebben a helységben fognak éjjelre megszállni.

Eddig nem lett volna nagy baj; kellemetlenebbé változott a helyzet, mikor valaki, aki szerette a földi igazságot, beárulta Amadeust a strázsamesternél, hogy ez az öreg legény volt az, aki annak idején a császárnak a fél frakkját - ott fönt a dombtetőn - letépte s aki ráadásul két brigadérost megnyuzott.

A strázsamester nem hagyta annyiban a dolgot, hanem bejelentette az esetet a császárnak. Még az éjjel két nagybajuszu katona jött el Amadeusért és egyenest az uralkodó elé vitték hősünket, aki persze minden porcikájában remegett.

- Hohó, öcsém - szólt a császár gunyosan - hát hogy is volt az eset a frakkommal, hol tépted le a felét? És mit mesélsz te a népednek, hogy két brigadérost is megnyuztál?

- Felelj - kiáltott rá a császár komolyan - vagy felköttetlek erre a szilvafára.

- Felséges uram, én nem vagyok emberevő, én egy szegény öreg kántor vagyok, akit az élet mindenéből kifosztott. A sorsom csupa csapás és csalódás. Korán elvesztettem az apámat, az anyámat, később a feleségemet és a gyerekeimet a döghalál ragadta el, a kenyeremtől régen megfosztott a végzet és az önbecsülésemet, a becsületemet is elvesztettem. A két fülem is lefagyott. Egyedül állok a világon, szegény vagyok, aggastyán, beteg, csak egy furcsa barátom maradt, a hazugság. Ez vigasztalt meg az öregség kilátás nélküli napjaiban és ez kisér el a sir szájához. Amióta ezeknek az embereknek össze-vissza hazudok, az életem békés mederbe terelődött. Amit nem birtam elérni munkával, tisztességgel, akarattal, hogy elfelejtsem a szenvedéseimet és boldog ember legyek, azt az apró füllentésekkel szereztem meg magamnak. Nem járok itt a földön, ahogy nem jártak a szentek, a nagy költők, hanem fölötte, ahová nem ér fel a piszok és a nyomoruság. És most akasztass fel, ha ugy tetszik.

A császár egy ideig nem felelt, fel és alá járt a szobában, végre megállt a sápadt Amadeus előtt és igy szólt hozzá:

- Tulajdonkép igazad is volna. Hir, dicsőség, gazdagság: mind hazugság e földön, csalóka ábránd, amely az első kakasszónál széjjelfoszlik. Most az egyszer elmehetsz, de vigyázz magadra, ha az ember hazudik, okosan hazudjék, különben a szilvafára kerül.

Amadeust tehát szabadon bocsájtottak. A falu népe kiváncsian rohant rája az első utcasarkon és megostromolta kérdésekkel: hogy volt, mint volt, mit mondott a császár és igaz-e, hogy beszéd közben a nehéz betegség fogja el?

- A császár - szólt nyugodtan - azt mondta, hogy meghajlik a bátorságom előtt és mihelyt hazaér, tizenhatlovas hintót küld értem Párisból. Oda fogok kocsikázni és ott fogok élni holtomig.

Páris azonban messze van s igy a tizenhat szürke ló sokáig késett. A parasztok minden nap kiváncsian szaladtak ki a falu végére és szemük elé tartva tenyerüket, a messzeségbe kémleltek, nem látszik-e már a hintó fölverte por? De bizony nem látszott semmi. Csalódottan fordultak vissza, napról-napra csalódottabban, de Amadeus megvigasztalta őket: a császár szava szentirás, az ok bizonyára az, hogy nincs éppen kéznél elég derék szürke lova - a hadjárat majd mind elpusztitotta őket - és nem akar holmi hitvány gebékkel szégyent vallani. Várjunk türelemmel, ami késik, nem mulik.

Egy nap Amadeus ágynak dőlt. Orvost hittak, aki viszont a papért küldött. Hősünk halálán volt.

- Ugy érzem - szólt környezetéhez nehézkesen - ugy érzem, hogy most jön a hintó értem. Nézzetek csak ki, fiaim, az országutra és mondjátok meg a kocsisnak, hogy siessen, mert még elkésik.

A parasztok kiszaladtak a ház elé, de a hosszura nyult uton egyebet se láttak, mint a kolduló barát csacsiját, amely lassan huzta a káposztafejeket meg piros répákat a klastrom felé. Mire visszajöttek, Amadeus meghalt: e pillanatban már a szivárvány finom hátán lovagolt fel a menyországba. Arca nyugodtan mosolygott és homlokán szelid fény csillogott: látszott, hogy tudja, mi a földi élet egyetlen kincse.

Közel Gráchoz, haragoskék hegyek között, bástyafalas, tornyos, zászlós gyógyitó-intézet áll, amelynek piros és zöld kertjében, félrecsapott művészsapkával, egy öreg ur ül és megfontolva szivja szivarját; csak beteg emberek, akiknek az orvos napjában legföljebb egy szivart engedélyez, csak azok tudnak ilyen lelkiösmeretesen, szinte ünnepélyesen dohányozni és elgondolkozni. Az öreg ur szeme végignéz a kicirkalmazott kert utain, át a magas keritésen (amely a vidéki temetők kőfalaira hasonlit) és hat szabályos gyárkéményt, hat szigoru fölkiáltójelet lát, amelyek mögött háztetők, - akárcsak egy óriási, furcsa, hazatérő csorda tarka hátai - tolonganak jobbra, balra. Néha a kertig hallani a villamos vasut csilingelését és esténkint a város fölkavarodott pora errefelé tér nyugalomra. Egyszerre nyolc gőzkürt szólal meg; hét óra van, az öreg ur gyorsan a zsebébe nyul és pontosan beveszi az orvosságot, az undoritó jódot, amelyről azt tartják, hogy meghosszabbitja emberi életét. De vajjon miért hosszabbitja meg? Hogy az orvos mindennap megtapogassa az ütőerét és ellenőrizhesse alázatosan kopogó szive müködését; hogy a szélütötte tanácsosnéval délutánonkint kártyázzon, hogy egy szomoru paralitikus titkos álmait meghallgassa, álmokat, amelyekről senkinek sem szabad tudnia, holott az emberiség legrettenetesebb fejezeteit jelentik? Minek élni? Az ecsetet, amelyet évtizedeken át szolgált, régen letette, nevét elfelejtették, családja nincsen és az élet apró gyönyöreiről és hiuságairól is lemondott.

A Bányában született, Magyarhon legszebb vidékén. Lent üde völgy, körmondatszerüen kacskaringózó patakkal, hetyke malmokkal, hosszu jegenyefasorral és régi módi, ernyős ligetekkel, amelyekről senki se tudja, ki ültette őket? Fönt deli, kigyószinü bércek, nagy hósipkákkal, szigoru ereszekkel, éles ábrázatokkal, amelyek keményen, mintha örökké harcra készen állanának, szegeződnek bele a vastag, kék égboltba. A hegyek és a völgyek kacérkodnak egymással, a völgy bánatos puhaságával, álmatag fiatalságával, a bércek férfiasságukkal, erejükkel és kitartásukkal. Egy hegyi patak közvetiti az üzeneteiket, fönt a viz fehér tajtékot dobál és sértődött hangon zug, lent megenyhül, a habjai kékek és a partjain szerencsétlen nefelejtsek sirdogálnak. A vidéket azért hivják Bányának, mert a hagyomány szerint az ördög innét szedte a nagy aranytömböket, amelyekkel egykor az embereket megvásárolta. Öreg parasztok még látták az ördögöt, amint napéjegyenkor tudósnak öltözve, a kisujján egy óriási aranyoszlopot egyensulyozva, ballagott le a távol Tisza felé.

Egy helyen a patak házak között folydogál, itt született mai történetünk hőse, egy magasvállu, oszlopos házban, amely megnagyitott és kicsinositott kriptára hasonul. A szülei gazdag emberek voltak, az apja kaszagyára hires az egész országban, az anyja hozománya pedig ötszáz fekete, erdélyi bivaly volt. Mint jómódu emberekhez illik, a fiuknak szép nevet adtak, igy lépett az életbe Amadé. A gyermekben korán fölébredt a művészi hajlam, még hatéves sem volt és már leföstötte az apját, barátságosan ingó tokájával, vizhatlan vadászcsizmáival, fókabőr-kabátjával, a verseket, a meséket is szerette és ha az anyja zongorázott, a fekete hangszer alá ült és sirt. Ám, ha ezüstpapirt vagy aranydiót mutattak neki, gyorsan előmászott a zongora alól és szolgálatkészen szavalta el a Három madárt.

Nyolcéves korában a ház előtt ült pajtásaival. A konyhából már fürge vacsora-illat szállott a holdvilágos estébe és bent az inas az ezüstkanalakkal csörömpölt. Fél óra előtt nagy eső volt, amely lehütötte a levegőt, de most az égbolt egészen kitisztult és a hegyek kiváncsian néztek be az udvarra. Hirtelen az egyik fiu fölugrott és az égboltra mutatott.

És, csakugyan, a hamvas, holdvilágos boltozaton pompás szivárvány vert hidat ég és föld között. A gyerekek kiszaladtak a szérüs kertbe és felkapaszkodtak egy kazalra, hogy közelebb legyenek a furcsa tüneményhez, amilyet évszázadok óta nem látott a világ. Az egyik éljent kiáltott, de a másik hirtelen az országut felé fordult, a kezével tölcsért csinált a füléhez és igy kiáltott föl.

Először kételkedve, lélekzet visszafojtva hallgatóztak, aztán tisztán hallottak egy mély trombitát, amint nagy darabokat hasitott ki a levegőből.

- Muzsikusok! - kiáltották most már mind a hárman kipirulva és hanyat-homlok futottak az országut felé.

Valóban, a sáros agyagban három muzsikus haladt ünnepélyes libasorban; ugynevezett városi zenészek voltak, amilyenek annak idején - barna, hétgalléros köpönyegben, leffentyüs mellényben, - Csehországtól Törökországig gyakran járták be a világot. Az egyik a hosszu trombitát huzogatta, a másik a klarinétot fujta, a harmadik rosszul aranyozott lanton játszott. A fejükön borzas cilinder, a lábukon angol, füles csizma, amilyet a régi művészek nagyon szerettek viselni.

A templom előtt a muzsikusok megállottak és piros arccal fujták a Woronieczki-indulót. A gyerekek tágra nyilt szemmel bámultak rájuk és mikor a muzsikusok elkészültek és a kalapjukkal kéregetni jártak, az egyik bedobta az utolsó susztertallért, a másik a zsebkését és a harmadik hat szép bibic-tojást, amelyeket hónapok óta rejtegetett a nadrágja zsebében.

Mire Amadé hazaért, az apja pipaszárral a kezében várta a tornácon és a szivárvány eltünt. Kár, mert talán évszázadokig nem lát emberfia ujra éjjel szivárványt.

Nyári este, Amadé vadászatról tért haza. Egy hosszu domboldalon ment végig, amely tele volt furcsa, halavány, sokszegletü virágokkal, amilyenek csak a felvidéken teremnek. A tábla közepén egy lány állott, szeme elé tartotta a tenyerét és a távolba nézett. Mintha ő is a földből nőtt volna ki: szinesen, erősen, biztosan; barna szoknyája, piros fejkendője messziről egy nagy, nagy kökörcsinre hasonlitott és teste lassan ingott finom szarvas-lábacskáin. A kerülő leánya volt, husz éves, inas, erős, mint egy fiatal vadkan és mégis lányos, alázatos arcu; szája körül furcsa vonással, amely mintha azt mondotta volna, hogy: ugyis minden hiába.

Amadé meglassitotta lépteit. Mit mondjon a leánynak? Még tizennégy nap előtt nyugodtan hajtotta az ölébe a fejét és arról beszélt neki, hogy együtt mennek a nagyvilágba, ő megkeresi ecsetjével a kenyerét és senkivel se fog törődni, külföldön élnek, mindenkivel szakitanak.

- Oh, ez nem lehet - vonta meg vállát a leány, de azért tovább simogatta Amadé szőke fürtjeit - én ezt nem kivánom. Egy napon mégis csak el fogsz hagyni, jól tudom, ennek igy kell lennie.

- És akkor mit csinálnál! - kérdezte az ifju félig kiváncsian, félig megszeppenve.

- Liszka - szólt Amadé és sirni tudott volna örömében - én nagyon szeretlek!

Ez két hét előtt történt. És most? Az apja tegnap beszélt Amadéval és elmondotta mindazt, - nehezen találva a szavakat, látható zavarban - amit ilyenkor elmondani szokás. Liszka félig parasztleány volt, bár a városi iskolákat járta meg, a fiura jövő, dicsőség, név várt. És mit csinálna szivbajos édesanyja, aki mindig virágokkal, versekkel foglalkozott, ha meghallaná, hogy egyetlen fia a kerülő leányának udvarol? Mit szólnának a rokonok? És mit szólna maga Amadé tiz év mulva, ha erre a kalandra visszagondolna? És... de az apja nem folytatta tovább az okok és kérdések fejtegetését, hanem a fia vállára tette kezét és elpirult, mintha valami helytelen dolgot cselekedne, igy szólt:

- Amadé, egy régi óhajtásodat teljesitem, bár nem könnyü szivvel. Azt gondoltam, hogy... Nos, elmehetsz délre vadászni.

- Nos, Afrikába - dörmögte az apja kedvetlenül. - Elmehetsz a gróf urral, aki ugyis társat keres és akivel meg is beszéltem a dolgot.

Afrikában vadászni, a titokzatos, forró földövre jutni, gyermekkorának ez volt legtarkább ábrándja; álmában gyakran nehézkes vizilovak, rosszkedvü him oroszlánok, karcsu tigrisek jelentek meg és a fali térképen már gyermekkorában, évek előtt egy piros »Ide« szóval jelölte meg azt a helyet, ahová egykoron eljutni vágyott. Ami kalandvágy, barangolási és vadászási szenvedély békés természetü apjából meg beteges édesanyjából hiányzott, mind belészorult, a Dél neki nem volt földrajzi fogalom, mint más embernek, hanem maga az igézet, egy szép büszke királynő, akiért érdemes őrültségeket elkövetni.

Amadé végre mégis a lányhoz ért, aki leeresztette szeme elé tett tenyerét és tartózkodóan mosolygott.

- Oh, az arcodra van irva - rázta meg fejét Liszka. - Ne hazudj Amadé, eddig sohase hazudtál.

- Nos, igaz, elmegyek, el kell mennem - szólt megalázkodva és azt várta, hogy a leány majd sirni kezd. - Ez a szüleim akarata, s én mégis csak tőlük függök. Liszka, én hitvány ember vagyok.

- Akkor hát Isten megáldjon - mondta és csókra nyujtotta kezét, amit azelőtt sohasem tett.

Még egyszer csókra nyujtotta tömzsi gyerekkezét, aztán elment, könnyen, frissen, mint a patak felé induló őz. Amadé egy ideig tétován állt, majd gondolkodni kezdett. Sehogysem ment a fejébe, hogy ez a félig urias, félig paraszt-leány ilyen simán tud napirendre térni a csalódáson, a bánata fölött. Éjjel az ifju hirtelen fölébredt álmából és ekkor megtalálta a dolog nyitját.

- Ah, hisz ez kaland volt - szólt magában és a szivében büszke öntudat terjedt el - az első kaland! semmi más és Liszka kedves, csinos és egy kicsit kacér leány. Bizonyosan nem az első kalandja volt, de mindegy, mégis nagyon derék kis leány és majd megvigasztalódik.

Nyolc hét mulva Amadé már egy roszszagu vadász-sátorban hált és másnap lelőtte az első vizi-lovát; amelynek hullája megalázkodva, tágra nyilt szemmel, nehézkesen feküdt előtte a kövér moszatban. Idomtalan állat volt, a mezitelen benszülöttek dühösen ugráltak körülötte, az égbolton egy borzas, barna ragadozó madár jelent meg, apró, izgatott legyek ügyesen fürödtek a fekete lősebben; és Amadénak egyszerre ugy rémlett, hogy a fiatalságát, az álmait lőtte le a torz szörnyetegben. Ezért jött ily messzire? Ezért hagyta el Liszkát? És mit csinál vajjon most a leány? Világgá ment, vagy elpusztult, mint egy rosszul megsebzett vadkacsa? Ej, igen, az embernek nem a jövője, hanem a multja a rejtelmes, a mult, amely tele van piszokkal, gazságokkal, érthetetlenségekkel, a mult, amelyben mintha nem is mi magunk, hanem talán valaki más, egy furcsa, gonosz ember cselekedte volna azt, amiről azt hisszük, hogy a mi számlánkra tartozik. A Dél napja szélesre tágulva, rézvörös arccal borult le a távoli vizbe és Amadé rosszkedvüen feküdt le kopott függő-ágyába.

Megint vadászatról tért haza, porosan, fáradtan és éppen le akart hajolni a kacskaringós patakhoz, hogy a kalapjával vizet merjen, mikor egyszerre, ej, mi volt ez?! Minden ok nélkül hirtelen eláll ott a lélekzete és a szive megremegett, mintha valaki erősen ráijesztett volna. Amadé arca kipirult, a szeme kérdőleg nézett körül. Sehol nem volt senki, a kövér, nyugodt magyar nap magasan állt az égen és egy törpe sólyom szelesen kergetőzött a fák között. Néha messziről egy lövés jelezte, hogy valaki még vadászik a vizen. A hegyek nagy füstkarikákat eregettek és bár szélcsönd volt, a nyárfák halkan zizegtek. Mi volt ez?

Amadé tovább akart menni, de alig jutott az első ligetig, ismét megrázkódott és a torkát most már ösmeretlen félelem szoritotta össze. Hirtelen megrémült a tudattól, hogy egyedül van, azt hitte, a következő percben valami eddig ösmeretlen ellenség, egy idegen érzés, egy soha nem sejtett erő tör rá és a szivére teszi a kezét. Mi volt ez? Amadé csöndesen leült a gyöpre, azután kigombolta a gallérját és lefeküdt. Most már tudta, mi ez az érzés, amely soha nem érzett ijedtséget és szomoruságot boritott rá: a halál volt, a halál félelme. Egy ideig csöndesen feküdt, aztán fölkelt, megtörölte a homlokát és a nádasig ment. Beleült a csónakba, eloldotta a láncot és pár evezőcsapással a zöld erdő közepére evezett.

A csónak lassan ingott, csobogott, azután a vadász letette az evezőt és lefeküdt a nedves deszkákra. Mi volna, gondolta el, ha most csakugyan meghalna? Egyedül volt, távol emberektől, gondolatoktól, egyedül az öreg, komoly és disztelen természet ölén, amely egykor az életnek adta s amely most csöndesen visszavehetné. Hetekig tartana, mig valaki megtalálná holttestét, de lehet, hogy vihar kerekedne és fölboritaná a csónakot, amelynek csöndes utasa lassan sülyedne alá, a kövér buzogányok és lápvirágok között. Feje fölött éjjeli szállásukra tartó vadkacsák huztak el, azután csönd szállott alá a hósipkás hegyekről. Csak az állatok tudnak ily szépen, nemesen elpusztulni, gondolkodott el Amadé; ha a végüket érzik, elbujnak az emberek, társaik, a fény, a szin elől és többé nem látja őket élő lény.

Lehunyta a szemét és békésen elaludt, a viz aprózva, csöndesen ringatta, a nád szélén a hold lassan, mint egy kivánságokkal agyonterhelt ima emelkedett a magasba. Egy madár mélyen, rekedten búgott; a vadász soha azelőtt nem hallotta ezt a hangot, amely beleférkőzött álmába és egy végtelen, ezüsthátu tengert varázsolt a lelkébe, a gyermekkorét, amelynek puha képeit az ész, az akarat, a hit össze-vissza kuszálja.

Egyszerre fölriadt és az evezőkhöz nyult. Fázósan hagyta el a nádast és még azon este elhivatta az orvosát.

- Hány éves ön? - kérdezte a vidéki doktor, miután nehézkesen megvizsgálta volt a fehérhaju vadászt.

És most itt ül a haragoskék gráci hegyek között és lassan szivja a szivart, amelyből vékonyka, óvatos füst emelkedik az ákácok koronája fölé. Mit akar még a földön? Ami szép volt benne, elmulasztotta, ami értéktelen volt, ahhoz görcsösen hozzátapadt. Az éjjeli szivárvány, a kerülő leánya és egykori álma a végtelen nádasban, szomoru hangulattá tömörült a lelkében és baráti szemrehányással nézett rája. Hová lett a szivárvány, hová lett Liszka és hová a halál, amely a nádban mesemondó dajkaként tette vállára a kezét és magával hitta csöndben, békességben: mint egy hosszu utról jövő, megpihenni készülő vadludat a zizegő, mesélő tavaszi alkonyat. Érdemes-e a gyógyitó-intézetben tengődni és tömlők, ápolónők, szomoru orvosságok, olcsó vigaszok alakjában venni föl a halált? Vajjon minden ember ilyen-e? És mindegyik föláldozza a szépet a városi zenészeknek, a fekete, otromba vadállatoknak és a meddő emberi reményeknek, amelyek túlbecsülik az életet?

A gyógyitó-intézet előtt zene harsant föl: egy rekedt huzós trombita, egy éles klarinét és egy elöregedett lant hangjai, mint elöregedett bohócok ugráltak a levegőben. A Woronieczki-indulót játszották és az ablakokból kiváncsi szemek szegeződtek a zenészekre.

- A muzsikusok - szólt az öreg ur és megigazitotta félrecsuszott bársonysapkáját. - A muzsikusok - tette hozzá elgondolkodva és a nedves fübe hajitotta kialudt szivarját. - Ti rontjátok meg az életünket! Ti miattatok nem tudunk igaz emberek lenni!

Összeroppanva érezte, hogy olyasvalamit mondott, amiért nem tudna az orvosának beszámolni; szavaiból egy titokzatos árnyék emelkedett a levegőbe és az öreg festő félénk léptekkel ballagott föl szobájába.

Négy szép asszony elhatározta, hogy a zajos téli élet után teljes visszavonultságban, a természet csöndjében fogja eltölteni a nyarat. Egyikük azt ajánlotta, hogy menjenek el Hoványba, ahol a férjének pár holdas vadász-birtoka van: ez a hely szépen is fekszik, nyugalmas is, még vasut sem férkőzik a közelébe. A tervet elfogadták s augusztus elején a négy szép asszony beköltözött a fenyvesek övezte vidéki lakba, amely fecskefészekként tapadt a meredek hegyoldalhoz.

Hovány csakugyan azoknak való, akik pihenni kivannak. Maga a falu ócska tót község, vályogból készült viskókkal, amelyeknek ajtai, ablakai csaknem mind keresztbe rakott és leszögezett karókkal vannak elzárva: akik itt laktak, kimentek Amerikába, s kilincsre, lakatra nem telvén, igy rekesztik el kunyhóikat. A honmaradtak csekély száma öreg asszonyokból és gyerekekből áll, a vénje, mint a fiatalja viaszksárga, ráncos arcu, mintha az a pár kunyhó, amely még nyitva van, nem lakóház, hanem kripta volna... Tényleg, a levegő is fullasztó, dohos a kalyibában: ha égő gyertyával mész beléjük, a láng pislogni kezd s talán el is alszik... Férfit csak kettőt találsz: az egyik a pap, egy galambősz, törődött aggastyán, aki hétszámra gereblyével, sarlóval a hátán megy ki a sovány földet munkálni és vasárnap magas fisztulahangon prédikál, a másik egy Adorján nevü mérnök, akit a vasművek társasága küldött ide kifürkészni, nem lehetne-e az évek előtt lerakott salakot valahogy értékesiteni. Mert tudni kell, hogy évtizedek előtt Hoványon kohó volt, egy fekete, pupos ördög, amely vig pöfékeléssel kalapált, dolgozott, mig csak minden felemészthetőt meg nem evett. Annak idején a salaknak nem tulajdonitottak értéket s szertedobálták a sovány libalegelőkre, de most változtak az idők s a társaság egy hivatalnoka kisütötte, hogy salakból is lehet pénzt csinálni. Igy került ide Adorján, aki jobb ügyhöz méltó buzgalommal reggeltől estig kaparászta a réteket s mérte a kőrétegek mélységét.

A négy szép asszony közül az egyik egyáltalán nem mozdult ki a házból, egész nap a medvebőrös pamlagon feküdt és regényeket olvasott, a másik legalább a kertig merészkedett s egy tengerparti kosárban tisztogatta a körmeit meg az ékszereit, mig a harmadik a méhesbe vonulva napestig a Marseillaiset huzatta a gramofonnal. A negyedik asszony élénkebben élt: sokat mozgott, sétált, sőt vadászfegyvert is vitt magával s buzgón vadászott a szomoru felvidéki varjakra. Az utóbbi hölgyet Flórának hivták, magas, karcsu szépség volt, szines, olasz szemekkel, amelyek minden iránt érdeklődtek. Flóra az erdőben órákig tudta elnézegetni egy-egy hangyaboly munkáját, éber figyelemmel kisérte a harkályok, mókusok mászó-gyakorlatait, délelőttöket töltött el a patak mellett, várva, megpillant-e egy pisztrángot és ha kellett, azzal is beérte, hogy papircsónakokat csinált és azokat leste, vajjon áteveznek-e a kis vizesésen vagy hajótörést szenvednek rajta?

Az asszony már első sétáján összetalálkozott a kint dolgozó Adorjánnal, aki ugy érezte, hogy illendő a hölgyet üdvözölni. Flóra elfogadta a köszöntést s azon se csodálkozott, mikor a mérnök, mint udvarias szomszédhoz illik, bemutatkozott neki. Akkor a fiatalember hazáig kisérte s a többi hölgynél is tiszteletét tette, de azután az érintkezése többnyire csak a köszöntésre szoritkozott.

- Ugy látszik, nem tolakodó ember, - gondolta Flóra, aki irtózott a vidéki fiatalemberösmeretségektől s örömmel látta a mérnökben a kivételt.

Igy is állt a dolog: Adorján jólnevelt ember volt, aki műveltségét széles körben fejlesztette, anélkül, hogy ezt fitogtatta volna. Első szabálya az életben kötelességeinek teljesitése volt, s ez nehéz terhet jelentett, mert rövid idő alatt nagy munkát kellett elvégeznie, a lelki szükségletek kielégitésére alig maradt ideje. De azért napi dolgai elvégzése után a mérnök ráért, hogy figyelemmel kisérje a szak- és szépirodalom ujabb fejlődéseit, hogy zenével foglalkozzon, s hogy kedves szenvedélyének, a festészetnek is hódoljon. Élete messziről nézve csupa összhang, öntudat és erő volt, s éppen azért kellemes benyomást tett mindenkire, ugy Flórára is, akinek hamar rokonszenvessé vált ez a higgadtan, nyugodtan cselekvő férfi. Igy történt, hogy az első futólagos érintkezés után a mérnököt az asszonyok meghivták ebédre, majd vacsorára s ez alkalmakkor meggyőződhettek róla, hogy Adorján teljesen érdemes művelt, fővárosi hölgyek barátságára.

Egy nap Flóra kintjárt a hegyoldalon s éppen egy széles tölgy mögött lapult meg, hogy egy fiatal őzikét megfigyelhessen, amikor a szakadék tulsó partján feltünt a mérnök alakja. Adorján nem vette észre az asszonyt; leült egy sziklapadra, s levelet vett ki a zsebéből.

- Bizonyosan szerelmi posta, - vélte Flóra és kiváncsian nézte a férfi arcát.

Adorján kétszer elolvasta a levelet, aztán lassan eltette, majd végigsimitott a homlokán s szivarra gyujtott. Egyet-kettőt szippantott csak, akkor ellökte a szivart s maga elé meresztette tekintetét. Flóra meglepve nézte ezt az ábrázatot, amelyet még nem látott ilyennek. A komor arcon mély, öreg barázdák huzódtak végig, a homlok elborult s a fej fáradtan, mint a meglőtt madáré billent félre. A szemében nem volt köny, de az a néma, eltompult kifejezés, amely tekintetére tapadt, többet mondott, mintha a férfi hangosan zokogott volna. Adorján félóráig ült igy ott, aztán fölkelt és lassu léptekkel távozott a völgy felé. Az asszony még egy ideig a pagonyban maradt, majd rosszkedvüen tért haza.

Amikor másnap Flóra összetalálkozott a mérnökkel és elbeszélgetett vele, az estéli jelenetnek nyomát se látta rajta: a fiatalember ujra olyan kemény, nyugodt volt, mint rendesen. A csalódott szerelmest később sem lehetett rajta meglátni, nem sóhajtott titokban, nem ábrándozott el beszéd közben és egyforma pontossággal teljesitette a kötelességét. Ha az asszony fürkésző gondolattal a lelki dolgokra terelte a beszédet, a mérnök sem gyülölettel, sem rajongással nem beszélt a sziv dolgairól, nem tett szentimentális megjegyzéseket, a legcsekélyebb jellel se árulta el, hogy neki is megvan a maga regénye. De, amikor pár nap mulva Flóra a hegyoldalon, a nagy tölgynél járt, ismét megpillantotta a tulsó oldalon Adorjánt, amint az a sziklapadon ült s megtörten, fáradtan, kétségbeesetten nézett maga elé.

Az asszonyt e pillanattól fogva érdekelni kezdte a férfi sorsa. Az ilyen emberek, akik ennyire fegyelmezni tudják magukat s tisztára egyéni életet élnek, ritkák. A legtöbb férfi, hasonló körülmények között vagy boldog arcával árulja el szerencséjét, vagy, ha lesujtott, minden mozdulatával, szavával hirdeti hajótörését. De Adorjánt más fából faragták: ő elhatározott, kemény lélek volt, amely kizárta köréből a nagyvilágot, amely nem tett semmi engedményt az érzelmességnek, nyugodtan, felzudulás nélkül türve a következményeket. Bizonyos, vélte az asszony, hogy az a regény, amelyen ez a szilárd akarat keresztülment, kárhozatos, szinekben gazdag szomorujáték volt s megpróbálta az olyan erős férfit, aminő a mérnök volt, de más ember pozdorjává tört volna alatta. Vajjon ki az a nő, aki vele összeakadt? - gondolkodott el Flóra s a szivébe részvét s kiváncsiság költözött a fiatalember iránt.

A többi három szép asszony tovább folytatta a maga csöndes szórakozását, az egyik ki se mozdult a szobából és sorra fogyasztotta a regényeket, a másik az ékszereit tisztogatta, a harmadik a gramofont hallgatta, mig Flóra az erdőket járta és láthatólag szivesen vette, ha a mérnök melléje szegődött. Adorján tartózkodó természetü ember volt, aki nem kivánt tolakodónak látszani s azért eleintén csak ritkán csatlakozott az asszonyhoz, később azonban barátságuk melegebb lett s a mérnök nehéz napi munkáját elvégezve, gyakran kisérte el Flórát a varju-vadászatra, sőt ezt a szórakozást lassan meg is kivánta.

A hosszu sétákon sok mindenféléről beszélgettek el s a mérnök itt is azt a kellemes, nyugodt benyomást keltette, mint minden jóravaló, az életet komolyan felfogó férfi. És Adorján ugyancsak komolyan fogta föl az életet, keservesen megdolgozott minden darab kenyérért, hajnalban már talpon volt, a delet kint töltötte a mérőszerszámai közt, az alkonyat még az erdőben látta. Esténként találkozott aztán az asszonnyal s elkisérte őt a domb tetejére, ahol a homályba vesző természeti képben gyönyörködtek. A fiatalembernek ilyenkor el kellett mondania, hogyan töltötte el napját, s Flóra, akinek az élet sok változatosságot juttatott, meg volt lepve ettől a sivár, szomoru munkától, amelyben soha nem esett változás. A mérnök egyik napja olyan volt, mint a másik, csupa lelketlen, olcsó törekvés, semmi ujság, csak engedelmeskedés a kötelesség hideg, barátságtalan szavának. Az asszony sohasem látott embert igazán dolgozni, s most belepillantva ebbe a szörnyü taposómalomba, amelyet életnek nevezünk, a lelkét önkéntelen tisztelet fogta el a csöndes férfi iránt, aki hallgatag nyugalommal járta a nehéz utat...

- Férfi vagyok, - mondotta nyugodtan, büszkeség és hatásvadászat nélkül Adorján, s az asszony érezte, hogy egy erős, igazi férfi jár mellette, aki nyugodt önérzettel birkózik meg az egész világgal.

- És ennek az embernek szerencsétlennek kell lennie, - gondolta el Flóra, s szemei előtt fölelevenedtek társaságának léha, gyenge bábjai, akik nevetve, táncolva, könnyü gondolkodással siklottak át azon az életen, amely ennek az embernek csak gondot s szomoruságot jelentett.

Egy nap az asszony hosszas készülődés után megpróbálta, hogy Adorján lelkéhez férkőzzön. Kint sétáltak az alkonyadó erdőben, s mikor a faluhoz értek, már csillagok bukkantak fel az égbolton, szomoruan mosolyogva le a szalmafedeles viskókra.

- Én értem az ön élete titkát, - mondotta Flóra, hosszu idők óta először érezve elfogultságot, - önnek bizonyára van valakije, akinek a kedvéért dolgozik és fárad.

- Oh, mi asszonyok ezt jobban tudjuk, - folytatta Flóra, - mi ezt megérezzük, mint a fecske a tavaszt.

A kerthez értek és kezet fogtak volt. Amikor már a kaput kinyitotta, az asszony visszafordult és még egyszer odanyujtotta ujjait a mérnöknek.

- Ne vegye rossz néven, ha a lelki dolgaiba avatkoztam, - mondta puhán, melegen s eltünt az öreg hársak alatt.

Következő este a mérnök nem jött el az asszonyért s harmadnap sem. Negyedik nap Flóra a falu végén találkozott vele, Adorján éppen hazatért a munkájáról, nyugodtan, emelt homlokkal, mint rendesen. Mikor megpillantotta az asszonyt, egy kissé elsápadt, de aztán hozzája lépett és kezet csókolt neki.

- Maga haragszik rám, - mondotta Flóra mesterkélt nyugalommal, - tudja mit bizonyit ez?

- Hiszi, hogy bennem barátra talált? - kérdezte az asszony, szép szemét a férfira függesztve.

- Hiszem, - felelte a mérnök, de a hangja most már nem volt olyan nyugodt és biztos, mint annakelőtte, amikor ugy beszélt Flórával, mint apja a gyermekével.

- Akkor meg is érdemlem bizalmát, - folytatta az asszony. - Én tudom, hogy ön szenved, hogy nyugalma csak álarc, amely fájó sebeket takar el, én ismerem, érzem a lelke minden titkát, én látom a csalódását, a szenvedését, és részvéttel vagyok iránta.

- Elmondok önnek mindent, ugy, ahogy volt, - kezdte el a férfi. - Önnek igaza van, a bánatán az embernek enyhiteni kell, ha magába zárja, az belül rombol s elpusztitja a szivet, a lelket, az egész világot. És nekem nincs senkim, akivel szomoruságomat, örömömet közölhetném, magamnak élek, cél és értelem nélkül. El fogok önnek mindent mondani, de kérem, ha megtudja titkomat, ne vessen meg érte, - megigéri?

- Az én regényem, - kezdte el a mérnök bizonytalan hangon, - tulajdonképp nem is regény, hanem közönséges történet. Másnak nem okozna ennyi gondot, sőt más talán föl se venné, nekem mégis keserü órákat, nehéz megpróbáltatást jelentett. Szerettem, ahogy szeretünk mindnyájan az életben: ki tudná megmondani miért? ki tudná megfejteni: józanságból vagy őrületből? Jön valaki s egyszerre azt érezzük, hogy egész létünk föl van forgatva, hogy más emberekké lettünk, hogy az eddig nem ösmert élet a maga teljes titokzatosságával áll előttünk. Egy idegen világba csöppentünk, ahol minden uj, ismeretlen, meglepő, elsősorban a tulajdon lelkünk. Velem is igy volt, egy nap szembe találtam magamat egy nővel, aki talán érdemes se volt a bizalmamra, s mégis azt éreztem, hogy ez a nő jelenti nekem az életet, a boldogságot, a lelkemet. Megszerettem, vad, túlcsapó érzelemmel, amely mindent eltörölt köröttem, csak az ő alakját mutatta éjjel-nappal, mint egy elüzhetetlen látomást, amelyet túlvilági erők küldtek a lelkemre. Azt mondtam, hogy nem volt érdemes a bizalmamra se s én mégis rajongtam érte, odaadtam volna a vagyonomat, az üdvösségemet, az életemet. És oda is adtam érte mindent, anélkül, hogy egy percre sajnáltam volna, anélkül, hogy hasonló esetben ujra és ujra föl ne áldoztam volna neki mindent. Ki volt ő? Senki, semmi, szórakozása más férfiaknak, egy jelentéktelen kis kardalosnő, s nekem mégis minden e világon!

Az asszony tágra nyilt szemmel nézett Adorjánra, aki nyugtalanul folytatta tovább:

- Mit kivántam tőle? Mindössze annyit, hogy hagyja oda ezt a szomoru pályát s jöjjön el velem az én becsületes világomba. De sokat kértem. Az arcomba nevetett és - eh! őszinte vagyok! - megcsalt. Megcsalt, megtagadott nap-nap után mindig s mégis egy gonosz démon állandóan visszakergetett melléje, odafüzött hozzá s szüntelen a fülembe harsogta: »Szereted őt! Szeretned kell őt!« - és én meghajtottam a fejemet s tovább szerettem azt, aki nem volt rá érdemes, hogy a sarum nyomát megcsókolja.

Flóra megtörölte a szemét, az imént még mintha könnycsepp lett volna rajta, de ime, már el is szállott, s az asszony tekintete nyugodtan szegeződött rá a férfira.

- Ennyi az egész, - fejezte be a mérnök, - a többi már csak kiegészitése a történetnek. Százszor és százszor megfogadtam, hogy szakitok vele, hogy ez a viszony ellenkezik a józansággal, a lelkemmel, gondolkozásommal: hiába, nem birtam érzelmeimet legyőzni. Ha eljött az éjszaka, s egyedül voltam, egyedül sivár életem gondjai közepette, föltünt alakja, a szemembe mosolygott, s én nem tudtam ellentállani, papirost, tollat ragadtam, s ujra meg ujra megirtam neki, hogy szeretem, becsülöm, imádom, hogy jöjjön el velem, aki az életemet adom oda érte... De nem jött, kinevetett, s mikor tolakodóvá lettem, egy rövid levélben végleg szakitott velem. Ennyi az egész történet, nem mondtam el senkinek a világon, ön az első, akit titkomba beavattam.

A dombra értek, fönt hűs szél fujdogált, mig lent nyáresti köd takarta el a képet.

- Most mindent tud, - szólalt meg ujra a mérnök. - Nemde, oktalanságokat mondtam el?

- Az emberi lélek tele van rejtélyekkel, - mondotta kitérően, mig lelke csalódást érzett. Bár ő maga közönséges, hétköznapi módon ment férjhez, hitt egy igazi nagy szenvedélyben, egy féktelen érzésben, amely végig viharozza az erős lelkeket, fölemelve őket a magasba, vagy lesujtva a poklok legfenekére: nagyszerü indulattal, emberfölötti erővel.

- A lélek telve van rejtélyekkel, - bólintott fejével Adorján. - Okosak, hidegek akarunk maradni, pedig egy láthatatlan arcnak csak szemöldökmozdulatába kerül és őrültek leszünk, mindenről megfeledkezünk, törvényt, szabályt, lelkiismeretet pokolba kergetünk. Végtelen fáradsággal megcsináljuk a magunk kis társadalmi hangyabolyát, amely pedig a szellőnek sem tud ellentállni, megalkotjuk a hitet, az akaratot, a becsületet, mint pilléreit a létnek, amikor egy pár kék szemnek több hatalma van, mint százezrek törekvéseinek, az egész világ munkaerejének.

Az asszony közömbösen hallgatta e fejtegetéseket. Azelőtt Adorján szavainak sulya és jelentősége volt előtte, de most, hogy belepillantott a lelkébe, Flóra egyszerre mindezt közönségesnek és mesterkéltnek találta. Ime tehát, ez az ember se más, mint az ő társaságának táncoló bábjai, ennek a lelke is olcsón, tán a többinél is jutányosabban kapható, csak a külső burkolat tetszett értékesnek. Milyen közönséges történet: egy férfi, aki a kardalosnők után szalad, mint a diákok, ész nélkül, kereskedő-segédi makacssággal, amely nem ismer se lealáztatást, se önérzetet. Flóra azt hitte volt, hogy egy nagy lélek megdöbbentő katasztrófájával áll szemben, s e helyett ócska komédiára talált, amilyennel tele vannak a krajcáros lapok öngyilkossági rovatai. A gyermek fölbontotta a bábut, s amikor lószőrt talált benne, csalódva tette a lomok közé.

- Az ősz a küszöbön van, - mondotta az asszony, amikor leértek a völgybe, ahol már hullani kezdtek a falevelek. - Nemsokára elutazunk.

- Most, hogy mindent tud, - mondotta bizonytalanul, - nem néz le e vallomásért?

- Oh, dehogy, - mosolygott rá az asszony. - Igen köszönöm a bizalmát és tudom értékelni.

- Szabad ily dolgokban tanácsot adni? - válaszolta az asszony s most már ő volt fölényben, mig a délceg, szép ember mintha megroskadt, megöregedett, megkopott volna. - Ugyebár nem szabad?

- Tényleg, nem szabad. De én mégis azt reméltem, hogy ön... Nem is tudom magamat helyesen kifejezni... Azt hittem, hogyha önnek mindezt elmondom, lesz hozzám egy jó szava, hogy megért, hogy talán megvigasztal. Hisz ön oly szép, oly jó, oly nemes...

- Én csak az igazságot mondom. Nem találtam még nőre az életben, akiben annyi bizalmam lett volna, akit annyira rokonnak találtam volna a lelkemmel, akihez ily gyorsan ily meleg barátság füzött volna. Egy sokat szenvedett lélek mondja ezt önnek, egy sokat hányatott férfi, aki ugy vélte, hogy az ön közelében a nyugalmát, a hitét találta meg, a hitet, hogy vannak tiszta, nemes nők, akik fölöttünk állanak s akihez valamennyien méltatlanok vagyunk.

- Köszönöm szavait, - szólott az asszony kezét nyujtva, - önt mindig tiszteltem és becsültem. Remélem, hogy továbbra is jóbarátok maradunk.

Másnap elkezdett esni az eső, a dohos szagu falu kellemetlenné vált. A vadász-lak nem volt berendezve rossz időjárásra, itt is, ott is beléjecsurgott az eső, ha szélvihar támadt, a tető mindenáron fel akart repülni. A kert pocsolyává ázott, az erdő fölött ólmos felhők lógtak: a négy szép asszony gyorsan csomagolni kezdett és sürgönyileg rendelt szobát a Lidón.

Következő délután a vidám vadász-ház elvesztette lakóit. A ház elé két bricska állott, az egyikben a gramofonos és ékszeres hölgy, a másikban Flóra és a regények barátnője foglaltak helyet. A kertész bucsuüdvözlésül elsütött két mozsarat, azután a mokányok nekivágtak a völgynek. Amikor az erdő széle mellett elhaladtak, a csatakos réten egy esőkabátos embert láttak dolgozni, a mérnök volt, aki még ilyen időben is a salakrétegeket méregette.

- Isten önnel, - mondotta keztyüs kezét odanyujtva, - ha a fővárosba jön, remélem, föllátogat hozzánk?

- Nem tudom, mikor lesz ez lehetséges, - mondotta félszegen és kalapjáról mellére csurgott a viz.

- Egyszer talán mégis, - mosolygott rá háziasszonyi szivélyességgel Flóra. - Minden vasárnap este társaság van nálunk. Isten vele!

A mérnök egy ideig még ott állott az ut szélén. Homloka elborult, arcán sötét barázdák futottak végig, alakja megöregedett, összetört, mint azon a nyári estén, amikor a szakadék szélén a sziklapadra ült, megfeledkezve a világról és fáradt tekintettel bámult a zizegő avarra. Amikor a kocsi eltünt a fordulónál, lassan visszament az esőfelhőbe burkolt mérőpóznákhoz.

Az utolsó vonat éjfélkor haladt át az állomáson és a vasuti étterem személyzete éppen nyugovóra akart térni, mikor az ajtó kinyilt és egy kései vendég lépett a helyiségbe. Jól föl volt fegyverkezve a hideg ellen, farkasbunda a vállán, rókakarmantyu a nyakában és a lábán szőrcsizma, szinte látszott rajta, hogy a felesége milyen aggodalommal bocsátotta utnak. »Csak meg ne fázzál, Jánoskám, és ha megéheztél, nyulj a jobbzsebedbe«. Mikor azonban az idegen a kályha mellé telepedett és kihámozta magát a bundából, kiderült, hogy nem is vásárra utazó kereskedő, sem nem hazatartó körorvos, aminek első percben tetszett, hanem gavallér-féle, mert ódivatu frakk volt rajta és a gomblyukában egy elhervadt tubarózsa fityegett.

- Mivel szolgálhatok? - kérdezte a vendéglős, aki nem nagyon örült meg a késői látogatónak.

A vendég forró levest rendelt és éppen nekilátott az evésnek, mikor az ajtó ujra kinyilt és egy hosszu, sápadt uriember lépett a szobába. Rajta nem volt bunda, csak könnyü fekete dolmány, amelyre a hó fehér keresztecskéket rajzolt. Csontos ábrázatát a hideg pirosra csipte, szemében könycsepp csillogott. Futólag, gőgösen köszönt a vendéglősnek, azzal egyenesen a kályhának tartott és szembe ült a frakkos vendéggel.

- Ön megbocsájt - szólt fölületesen. - Ez a hely a legmelegebb és ketten elférünk rajta. De miért van ilyen sötétség? Kérek két gyertyát!

A pincér eltünt és két sovány gyertyával tért vissza, amelyek tulnagy, javarészt csak ravatalokon látható ezüst gyertyatartókban lötyögtek. A két idegen ekkor már beszélgetett egymással.

- És ki volt ez a Fanni? - kérdezte a dolmányos és nagy gonddal pipára gyujtott, mint aki valami érdekes elbeszélést vár.

- Ez a Fanni az én életem legsajátságosabb és legszomorubb emléke volt, - felelte a frakkos ur. - De, vallja be, csakugyan érdekli önt e történet?

- Ki tudja? Engem minden női történet érdekel: nincs szebb és férfiasabb mulatság, mint elhagyott asszonyokról, könnyelmü eskükről, szomoru éjszakákról beszélgetni, mialatt kinnt havazik és valahol egy akasztott embert lóbál a szél. Iszik velem egy pohár bort?

- Szivesen - felelte Jánoska. - Ez a Fanni tehát egy évvel idősebb volt nálam és mégis mint egy szüzleány tudott magához bilincselni. Igaz, hogy sohasem szerettem a fiatal, bohó leányokat, akiknek arcán és szivében aranyos napsugár táncol; én a szomoru szépségeket kedvelem, akik tétova tekintettel néznek végig letünt életükön s a kiknél a köny és a mosoly, a reménység és a lemondás már egy mesgyén haladnak. Az én álmaim azok a nők, akik sohasem tudják, nem-e az utolsó csók az, amelyet adtak és nem áll-e odább holnap kóbor lovagjuk?

- Igen, igen, - bólintott a dolmányos a szakértő jóváhagyásával, - ön, ugy látszik, jó iskolába járt, uram.

- Nos, hogy kezdjem el? Hol találkoztunk össze? Tehát: utolsó franciaországi utazásomon. Becsületes, komoly, megfontolt asszony volt, az urának a legnagyobb kertészete volt a Loire mellett; az üzlete aranybánya volt, ő látta el Franciaország könnyelmü leányait kaméliákkal, sárga orgonákkal, fekete tulipánokkal; minden évben egy kis templomot épitett az Ur dicsőségére. Az asszony kötött kabátban, ujjatlan keztyüben ült a pénztárban és folyton az aranyakat számolta, de, mikor engemet meglátott, megszeppenve nézett rám és tévedésből száz francra adott vissza. Még az este még egyszer találkoztunk, az ugynevezett pálmakertben, a kis városka egyetlen jobb vendéglőjében. Az asztalukhoz ültem és két nap mulva már vele utaztam vissza hazámba.

- Igy nő nem szeretett az életben. Vajjon mi lehettem a szemében? Tulvilági erő, Isten, a mindenség, az egyik pillanatban térden csuszott utánam, a másikban pedig megátkozott, ahogy csak öreg, tudós zsidók tudnak, akiknek egy napon hal meg az apjuk, a feleségük és az egyetlen gyermekük. Ah, uram, borzalmas és mégis: nagy dolog volt érezni, hogy egy halandó, egy élő, mozgó, Isten képére teremtett lény sorsa feküdt kezemben, hogy élet és halál szörnyü ura vagyok, hogy Mózes első könyvének lelke lakik bennem. Ez a gőgös tudat fölemelt, büszkévé, boldoggá tett és gyakran kisértésbe vitt, hogy beleavatkozzam az Isten dolgába és kioltsak egy lámpát, amelyhez hozzányulni halandó kezének nem szabad. Van-e ennél nagyobb izgalom, nagyobb erő, nagyobb földi hatalom, adhat-e többet a sors kezünkbe, mint egy emberi életet? Egy szavamba került volna és ez az asszony békességgel ivott volna mérget, vagy beleugrott volna a kutba; és bevallom, ez a szó százszor lebegett az ajkamon, nem gonoszságból, nem, egy rettenetes mámor volt ez, egy dermesztő álom, irtózatos és gyönyörüséges szédülés: megrémültem önmagamtól és mégis csodálkozva néztem fel lelkemre, a mely büntetlenül, dölyfösen, félszegen keringett a magasban. Ezek a gondolatok lassan megőrölték az idegeimet.

- Ah nem, uram. Őt a szerelem törpévé, kicsivé, nyomoruságossá tette. Megfeledkezett a becsületéről, az önérzetéről, a hitéről, a családjáról, mindenről és kétségbeesetten csókolta a sarum nyomát. Hányszor szólt igy hozzám: »Aljas vagyok és méltatlan tehozzád, lökj el magadtól, kergess a gyalázatba és fizessél meg, hadd érezzem szégyenemet a maga teljességében!« És addig könyörgött, mig egy pár aranyat nem adtam neki, akkor megnyugodott és azt mondta, boldog, hogy mindent kiirtott magából és csak a szerelmet, ezt a dőre, rettenetes szerelmet tartotta meg a lelkében. Mikor meghalt, az imakönyvében találtuk meg a pénzdarabokat, haloványra csókolta őket. Ezeket a furcsa pénzdarabokat sohasem fogom elfelejteni: megjelennek álmomban, rámnéznek nagy, kerek szemükkel és akkor nincs maradásom, felugrom, felöltözöm és elrohanok hazulról és leülök egy kidőlt fatörzsre és elgondolkodom, vajjon minden férfi és minden nő szerelme ilyen rettenetes-e? Igy kerültem ma éjjel is ide, ki tudja, mióta gyalogoltam, hóban, vizben és nem tudom, hol vagyok?

Az idegen vékony gyürüjével halkan kopogott a poharán és kifizette a számlát. Azután kiegyenesedett és igy szólt a frakkos gavallérhoz:

- Hogy hol van? A révben, uram. Keljen fel és kövessen; a vonat beérkezett és rögtön tovább indul.

A vendéglős a sarokban csodálkozva kapta föl a fejét, mert hiszen az éjjel már nem szerepelt a menetrendben több vonat, de a dolmányos idegen gőgösen nyujtotta karját Jánoskának és gyors léptekkel indult vele az ajtó felé.

- Tessék beszállani, - szólt a küszöbön és vigan köszörülte meg a torkát.

Jánoska tétován nézett körül, aztán kilépett az ajtón. Ám, a fagytól csillogó sineken nem a vonat, hanem egy szurokfekete targonca állott, a bakján facilinderes, feketeruhás kocsis ült és a két ló csöndesen billegtette gyászos tollbokrétáját.

- Mégis csak ez a vége mindennek, - szólt a dolmányos vigasztalólag. - Nos, Isten vele: ön nem élt hiába, mert egy különös titkot lopott el a sors mühelyéből.

A vendéglős, aki a függöny mögül kémlelt a furcsa idegenek után, ijedtében keresztet vetett magára és sápadtan kiáltott hátra a csaposlegénynek:

De minderre nem volt szükség. A fekete targonca barátságos döcögéssel vágott neki a havas utnak és a dolmányos ur megfontolt lépésekkel, zsebretett kézzel ballagott a szomszéd falu tornya felé.

Ráchel minden hónap első vasárnapján egy csokor ibolyát küldött Magyarországra Fegyverneki Györgynek. A világ legkülönbözőbb pontjairól kocsikáztak a távoli Duna partja felé ezek az ibolyacsokrok, mert Ráchel szinésznő volt, éppen olyan kiváló a szinpadon, mint a milyen romlott a polgári életben. Azt mondták róla, hogy a különböző országok minden egyes fővárosában van egy kis palotája és hozzá egy lovagja, a ki türelmetlenül várja, mikor hirdetik az ujságok Ráchel megérkezését. És Ráchel megérkezett, eljátszotta a királytragédiákat a szinházban, és kifosztotta és kinevette a gavallérjait, akik közül immár többen nem a kis palotájuk ökörszemü ablakából, hanem egy komor kőoroszlán alól lesték, mikor bukkan föl a Ráchel vérpiros haja a látóhatáron.

Fegyverneki Györgynek nem volt ilyen palotája: egy belvárosi szállodában lakott, és évek óta azt várta, hogy valahol háboru üssön ki, hogy beállhasson a magyar légióba. De az idők békések voltak és Fegyverneki azzal töltötte az idejét, hogy célba lőni tanitotta a főherceg gyermekeit. Mindenki azt hitte róla, hogy kvietált testőrtiszt: simára beretvált arca volt, nagy kék szeme és hófehér keze; volt egy kor, a mikor a testőrtiszteket ilyeneknek képzelték az emberek. A valóságban azonban Fegyverneki sohase szolgált és csak a céllövésben bizonyitotta be katonai rátermettségét, de ezt is azzal rontotta le, hogy éjjelenkint levélformába foglalt értekezéseket irt a lélek halhatatlanságáról, egy érzelmes udvarhölgy személyes használatára.

Az ibolyacsokrok minden hónap első vasárnapján beérkeztek, de maga Ráchel csak nagyritkán tévedett Pestre. Ha eljött, levelet küldött Fegyvernekinek, hogy várja meg a budai vámnál, a halálfejes gyógyszertárnál és akkor gyalog fölsétáltak a Norma-fához és diófalevéllel tömték meg a zseböket, hogy báránykákról és erdei manókról álmodjanak. Ráchel belekapaszkodott a lovagja karjába, ha valahol egy hintát találtak, fölültek rája és délután egy vadászkocsmában uzsonnáztak meg. Fegyverneki az asztal alatt megszoritotta Ráchel kezét, egy vándorló fényképész levette őket és este, fehér akácgalyakkal a kezökben, a lóvasuton jöttek haza, mint egy békés budai házaspár, a mely szabadban ünnepelte meg a házassági évfordulóját. A mint a pesti oldalra értek, elváltak, és Ráchel fázósan nyujtotta Fegyvernekinek csókra a kezét. A szinházba sohasem engedte a lovagját, erre fogadalmat kellett tenni, és igy Fegyverneki csak az ujságokból olvasta, milyen sikert aratott Ráchel az Antonius és Cleopatrában, vagy a Viharban.

Ennyi volt az egész és Fegyverneki György hónapokig gondolkodhatott rajta, vajjon a bolondját járatja-e vele Ráchel, vagy pedig csak álmodja-e ezt a diák-kalandot? Voltak idők, amikor az ablakon dobta ki az uton elhervadt ibolyacsokrot, de azután volt éjszaka, amikor csüggedten ült az ágyán és egy régi szinlapot csókolgatott, amelyre, mint az rendkivüli vendégföllépéseknél szokás volt, három csillag mellé volt a Ráchel neve nyomatva. Végre egy este, amikor Ráchel megint Pesten járt és egy őszi budai kirándulásról kezökben pirosra csipett lombokkal tértek haza, igy szólt a szinésznőhöz.

- A nagynéném meghalt, Ráchel, és rámhagyta a két bécsi házát. Most már gazdag vagyok és elutazom veled, és ha ugy tetszik, most már engemet is kifoszthatsz.

Ráchel nem sértődött meg, csak megijedt, és Fegyverneki karjába kapaszkodott.

- Nem, György - szólt félénken összehuzódva, mert érezte, hogy viharfelhők vannak a látóhatáron - neked nem szabad velem jönnöd, igérd meg, hogy nem jösz velem! Hidd el, nem szeretett és soha nem is fog ugy nő szeretni, mint én tégedet, de maradj itt; hadd legyen nekem is egy ábrándom, egy szép gondolatom az életről!

Ráchel ránézett. A szinpadon azok voltak a legnagyobb pillanatai, a mikor meg tudott győzni, le tudott igézni egy büszke férfiut, egy hadvezért, egy királygyilkost: egy mozdulat, egy tekintet és Antonius eszét vesztve követte aranyorru hajóját, de most tanácstalanul bámult maga elé és megsimogatta Fegyverneki puha, fehér kezét.

- György, - szólt félénken - ne akard látni az életemet: üres és piszkos az, és undorodom tőle. Lásd, nekünk szinésznőknek szükségünk van valakire, a kit tisztán, szentül őrizünk meg a lelkünk legmélyén; hogyan tudnánk a szinpadon szüziességről, önfeláldozásról, szenvedésről beszélni, ha nem látnánk magunk előtt valakit, a ki után csak sóvárgunk, a ki lelket ad a szavunknak és a ki mégis sohase lehet a miénk.

- Ah, tehát igy vagyunk, - szólt félvállról, mint a szakitani készülő férfiak. - Tehát én is hozzátartozom a személyzethez, mint a fodrászod, a titkárod, a korrepetitorod? Most már értem, és köszönöm a felvilágositást. Isten veled és megátkozom az órát, a mikor összetalálkoztunk.

- György - hajtotta meg a fejét alázatosan. - Én elpusztulok nélküled, György, tégy hát velem, amit akarsz.

Az emberek összecsődültek, Fegyverneki az ajkába harapott és fölemelte Ráchelt. Beültek egy bérkocsiba és a város felé hajtattak. A fogat megállt a szálló előtt; fölmentek és leültek egy-egy karosszékbe, csöndesen és ünnepélyesen, mint a végrendelet kihirdetését váró örökösök a közjegyző szobájában.

- György - szólalt meg végre Ráchel. - Mit akarsz hát tőlem? Az ifjuságomat? A hitemet? A lelkemet? Mindez régen elveszett, csak egy kincs van még meg az életemből: az öregségem. Az öregségem, a mikor mindenki elhagy, a mikor talán egy kórházi ágyon ülök és arra gondolok, hogy volt egy ember az életemben, akire fehér hajjal, rongyosan, szegényen is tisztán tudok gondolni, a kinek minden hónap első vasárnapján ibolyát küldtem, a kinek az arcképét minden éjjel a párnám alá rejtettem. Az egész életből, a csillogásból, a sikerekből, a pompából, a tapsokból csak ennyi marad meg, ezt is el akarod tőlem venni?

- Nos jó, legyen hát a kivánságod szerint. Odaadom neked az egyetlen tiszta gondolatot, a mely a lelkemben lakott, és neked adom az öregségemet, hiszen annyira szeretlek, György!

Az utazóböröndjéhez lépett és a tarka rongyok közül kiszedett egy fekete kendőt, egy falusi bársony-imakönyvet és egy piros mécsest, a milyen a kálváriák képei előtt küzködik a sötétséggel.

- Lásd, - szólt mosolyogva - ezeket a holmikat tartogattam azokra az időkre, a mikor Ráchel csillaga leáldozott, a mikor utoléri a szinész-sors és utoljára tünik el a sülyesztőben. Ezek voltak az én ábrándjaim, a hogy másnak a dicsőség, a pénz, a becsület, a boldogság; babonásan hordtam őket magammal az egész világon végig és arra gondoltam, hogy az ifjuságom üres és förtelmes volt, de az öregségem nyugodt és tiszta lesz. Ah, mily szép lett volna hajnali misén Fegyverneki Györgyről imádkozni és keservesen sirni! Nem lehet, - nos hát Isten veletek!

A sarokba futott, föltette fejére az öregasszonyos, halottsirató posztókendőt, egyik kezébe a bársonyfedelü imakönyvet, a másikba a mécsest fogta és a tükörbe nézett. Az üveglap ferdén vetette képmását a szoba közepére és Fegyverneki Györgynek hirtelen ugy rémlett, mintha megölt és kirabolt volna egy elhagyott, öreg asszonyt és most a szelleme kisérteni jött volna hozzá a szállodába.

- Ah, Ráchel, - szólt elfordulva a tükörtől - milyen bohó vagy! Ki akarna addig élni, a mig megszegényedik és megöregszik?

Ráchel megvonta a vállát, lekapta magáról a kendőt, belécsavarta a falusi imádságoskönyvet, a szivaralaku, piros mécsest, azután az ablakhoz ment és kilökte a furcsa batyut az éjszakába. Zuhanás hallatszott; mintha emberi test hullott volna az esőmosta kövezetre, pedig csak egy üres ábránd zuzta darabokra magát.

- Csókolj meg hát - szólt mosolyogva Fegyvernekihez és fölemelte jobbkarját, mint a szinpadon, mikor egy arany lantot tartott benne. - Csókolj meg, György!

Fegyverneki az ablak felé nézett, azután összerezzent és megcsókolta Ráchel magas homlokát.

- Az embernek nem szabad ábrándoznia - szólt megfontoltan és megsimogatta a finom, vérpiros női hajat. - Szeretsz-e, Ráchel?

Megint leültek a karosszékbe és egymásra néztek. Szólni akartak, de nem találtak szót: Ráchel a fekete kendőre és a kopott imakönyvre gondolt, Fegyvernekinek pedig ujra ugy rémlett, mintha a keresztuton megölt volna egy védtelen, öreg asszonyt és most tisztán érezte, hogy ez az árnyék minden éjjel meg fog jelenni álmában és csöndesen fogja a sötétségben ráemelni a mutatóujját.

Simonkai egy téli napon a régi Belváros egyik szük mellékutcájába tévedt, a hol évek óta nem járt. Az ódon sárga házakban kis sörcsarnokok, női kalapkereskedések, csizmadiamesterek apró bolthelyiségei sorakoztak egymás mellett, csupa százéves üzlet, szürkére kopott cégtáblákkal, csilingelő boltajtóval. Simonkai közömbösen nézegette a kirakatokban álldogáló napkiszivta vadászcsizmákat, az idejöket mult üdvöske-kalapokat, az elsárgult divatlapokat, a melyek regatta-versenyt szemlélő hölgyeket, piros frakkos urakat ábrázoltak, mikor tekintete egyszerre egy különös boltra tévedt.

Játékkereskedés volt; a kopott cégéren ez állott: Az Ezeregyéjhez. A kirakatban régi lom, elporosodott doboló nyulak, gyermekszinház, néhány nemzetiszinü gummilapda, foszlásnak induló karácsonyfadiszek, egy fejét mozgató mandarin, Noé bárkája és több hasonló holmi, a melylyel évtizedekkel ezelőtt szórakoztak a gyermekek. A polcok közepén nagy, bolyhos bárányka álldogált, a nyakában kék szalag, rajta apró ezüst csöngetyü; a bárányka kék üvegszemével nyugodtan, fölényesen nézett maga elé.

A bárányka! Simonkai előtt egyszerre, mint egy homályos tükörben, megjelent a gyermekkora, a negyven év előtti idők, a mikor mindennap erre járt és mindennap megállt az ódon játékkereskedés előtt, és mohón, reménytelenül nézett a göndör báránykára, a melynek kék szeme már akkor éppen olyan nyugodtan és fölényesen bámult rá vissza. A bárányka! Simonkai gyermekkorának minden vágya, titkos szerelme ebben a furcsa állatban élt, a mely mintha a többi játék ura és parancsolója lett volna: nagyobb, szebb volt társainál, nemcsak muzsikálni, de bégetni is tudott és ha fölhuzták, vidáman szaladt körül a szobában. A hat éves Simonkai mindennap elképzelte, ha a bárányka az övé lenne, kivinné magával a városerdőbe, meglegeltetné, megitatná, ráülne, aztán körüllovagolná rajta a tavat vagy a körönd virágágyait, esetleg kocsiba fogná, a hogy a gazdag gyerekek a pónikat szokták. Éjjel a bárányka vele aludna, és ha iskolába menne, gondosan elzárná a ruhásszekrénybe, a melynek egyik fiókjában már évek óta rejtegette e célra a szénát.

Mindez ábránd volt; Simonkai apja szegény mesterember volt, kenyérre is nehezen tellett, nemhogy játékra, és hozzá ilyen drágára. Mert drága portéka lehetett a bárányka, nem hiába állt a főhelyen, bizonyosan mások is vágytak rá, de megijedtek, mikor meghallották az árát. És mégis, Simonkai minden reggel aggódó szivvel közeledett a játékkereskedéshez, minden éjjel arról álmodott, hogy egy gazdag ur megjelenik az üzletben, körülnéz a holmik között, rámutat álmai álmára, és igy szól a kereskedőhöz:

A sors könyörületes volt; a báránykát nem vette meg a gazdag ur: a furcsa kis állat kék üvegszeme minden reggel csöndesen, fölényesen viszonozta Simonkai megszeppent tekintetét. Körülötte lassan mind elkeltek a portékák, a vasutak, kerékpározó medvék, hegedülő macskák, uj játékok jöttek helyökbe, csak a bárány maradt meg, mintha a sorstól külön rendeltetése lett volna: talán éppen az, hogy Simonkai az ő hátán lovagolja körül a városligeti tavat. De vajjon elkövetkezik-e ez az idő? Az évek multak; a bárányka még mindig ott állt a doboló nyulak és muzsikáló bohócok közt és a nyolc éves Simonkainak éppen olyan kevéssé volt meg a reménye rá, hogy a játék valaha az övé legyen, mint ötéves korában. Egyszer szorongó szivvel megpróbálta, hogy megkérje az apját, vegye meg neki a báránykát. Karácsony volt, az apja el is ment az üzletbe, de a bárányka helyett egy kék bugó-csigával tért vissza.

- A bárányka drága a szegény embernek, - szólt kedvetlenül, mintha ő is érezte volna a fia sóvárgását - talán majd később egyszer!

Talán, majd egyszer; ez azt jelentette, hogy soha, és Simonkai olyan fájdalmat érzett a szivében, a milyent soha azelőtt. A torka összeszorult és a könyei peregni kezdtek a bugó-csigára.

- De ne sirj hát, - szólt az apja és az ablakhoz ment - nem lehet, szegények vagyunk, tanulj meg lemondani!

Simonkai fölment a padlásra és kisirta magát, aztán megpróbálta, hogy megtanulja a lemondás nehéz mesterségét. Napokig nem ment a szük mellékutcába, ha a bárányka az eszébe jutott, hirtelen hangosan mondta föl az egyszeregyet vagy a hiszekegyet, ha éjjel arra ébredt, hogy a bárányka mellette van és szeliden béget, dacosan szoritotta össze a fogait, és az öklével nyomta ki szeméből az álmot. Hetekig kinlódott igy, elgyöngült, az arca megsárgult, végre is nem birta tovább és egy reggelen lélekzetvesztve szaladt a játékosbolthoz és ijedten szegezte rá tekintetét a poros kirakatra, vajjon ott van-e még a bárány?

Még ott volt, csöndesen, hidegen, mint egy elérhetetlen ábrándkép állt a Tell Vilmos-diszletü szinház, a nemzetiszinü labdák, az alaguton átfutó fa-vasutak között és nyugodtan, hüvösen viszonozta Simonkai tekintetét. Egy szóval, egy mozdulattal nem árulta el, hogy megérti a kis fiu szenvedését, hogy viszonozza fájdalmas érzését: a bárányka büszke királynő volt, a ki természetesnek tartotta a rajongó hódolatot, a reménytelen szerelmet, a keserü könyeket. És a mi a gyermek Simonkai szivében némán, kétségbeesetten forrt, csakugyan perzselő, reménytelen szerelem volt, és az érzéseknek az a büvös csokra, a melyet az élet az embernek egész földi pályafutására ád osztályrészül: a rajongás, a szeretet, a reménység, a szép után való vágyakozás már nyolc éves korában elhervadt, elégett a lelkében.

- Ah igen, - szólt magához és a gyermekkor képei közül hirtelen megint visszatért a késő férfikor rideg mesgyéjére, - talán ez a bárányka az oka, hogy soha nem tudtam szeretni senkit, hogy egyedül maradtam a földön, hogy nem hittem a reményekben, az élet jóságában! Minden jó érzés, a mi bennem volt már gyermekkoromban, felemésztődött, mindent már nyolc éves koromban elpazaroltam. Ha ez a bárányka az enyém lett volna, talán az egész életem másképpen alakul, talán későbbre is maradt volna valami a vágyakozásból, a reménységből, a ragaszkodásból, az életbe vetett hitből. A fácska rügyei korán fagytak le! Egy ostoba játékszer miatt!

Megint visszatért a gyermekkorába, szivében ujra érezte a perzselő sóvárgást, a titokzatos vágyakozást, a mely mint egy emésztő kór járta át minden idegét. Látta magát, a mint a kirakathoz szoritja forró homlokát, a mint félénken néz be a boltba, nem alkuszik-e valaki éppen a báránykára, érezte tagjaiban az ijedtséget, a mikor a kereskedő belülről kinyitotta a kirakatot, hogy egy tárgyat, a mely valamelyik vevőnek megtetszett, kivegyen belőle. Azután más képek tolultak emlékei közé. Eszébe jutott, hogy hónapokon át minden este egy kusza mondatot szőtt imádságába, néhány furcsa, félelmetes szót, a melyben azt kérte Istentől, vajha beteg lehetne, nagybeteg, mert ha ágynak dől, talán az apja, a kinek ő volt az utolsó életben maradt gyereke, mégis, teljesitené a kérését. Igen, ha nehezére is esne, de megvenné a báránykát, mert ki tudja, hátha a fia utolsó kivánságát teljesitené? Simonkai pontosan emlékezett vissza a furcsa imádság minden egyes szavára, és a tompa, titokzatos érzésre, milyen mohón, kétségbeesetten vágyódott egy nagy betegség után. Minden éjjel ezzel a gondolattal aludt el, gyakran álmodott lázas látomásokról, orvosságokról, temetésekről, gyászos énekekről, a másvilágról; a halál angyala lassan elvesztette előtte borzalmasságát.

- Igen, talán ez az oka, - szólt magában és csak nehezen tudott elszakadni a gyermekkori képektől - ez az oka, hogy most is gyakran gondolok a halálra, hogy leszámoltam az élettel, és nem ismerem az értékét. Ha valami nagy csapás ér, ha elvesztem a szemem világát vagy a betegség az ágyhoz láncol; egy érintés a ravaszon, és mindennek vége van. Mindennek vége! Vagy talán ennyi ok sem kell, elég, hogy megöregedtem, hogy nem várhatok ujat, hogy időm letelt, és máris zugolódás nélkül távozom. Meghalni nem nehéz!

Összerezzent, egy kis fiu közeledett a kirakathoz, öt éves, csinos gyerek volt, foltozott nadrágban, kinőtt vadászkabátkában, rézorru cipőben. Félénken állt meg az üvegtábla előtt, látszólag nem vett tudomást Simonkairól, és mohón szegezte szemét a bárányra, a mely szeliden, fölényesen viszonozta tekintetét.

- Ez voltam én öt éves koromban - gondolta el magában Simonkai. - Milyen szép gyerek, és hogy csillog a szeme!

A fiucska mozdulatlanul, megbüvölve, mint a házinyul a kigyó előtt, állott a kirakatnál, sápadt szája kinyilt és az arca egy kicsit kipirult.

- Milyen szép - szólt végre halkan, mint a karzat közönsége, ha a szindarab érzelmes fordulatokhoz ér.

- A bárányka? - kérdezte Simonkai és megigazitotta a gyerek fején a félrecsuszott tányérsapkát. - Ugyebár a báránykát nézed?

- Igen, a báránykát, - felelte a gyerek, és nem vette le a szemét a kirakatról.

- És gyakran gondolsz a báránykára? - kérdezte, és ugy rémlett, mintha a tulajdon gyerekkorával beszélne. - Ugyebár, gyakran? Talán álmodsz is róla?

- Igen. Sokszor álmodom róla - szólt a gyermek megfontoltan, mintha valami rendkivüli dologról volna szó.

- Mért nem kéred hát meg a szüleidet, hogy vegyék meg neked a báránykát, ha ennyire vágyódsz utána?

Elhallgattak. A fiucska tágra nyilt szemmel nézett a bárányra. Simonkai pedig elgondolta, hogy ennek a fiatal fácskának idővel éppen ugy le fognak fagyni a rügyei, mint az övének, hogy talán ebben a gyerekben minden nemesebb érzés, a vágy, a szeretet, a reménység, a bizalom az élet jóságában, éppen ugy ki fog égni, mint az ő lelkében. Mire kilép az életbe, a lelkéről lefoszlott a fogékonyság, szivéből kiveszett a bizalom, és a szeretet szétolvadt ebben a céltalan és szomoru sóvárgásban, a mely egy báránykához füzi.

- Várj meg - szólt hirtelen a fiuhoz és bement a boltba. - Meglássuk, mit tehetünk.

Az Ezeregyéj belülről még most is olyan volt, mint negyven év előtt, a polcokon merev hintalovak, csillogó tüzoltó-fölszerelések, mosolygó babák álldogáltak és köztük a kereskedő is ugyanaz volt, csak szürkébb és komolyabb kiadásban. Apró emberke volt, akár ha ő is játék lenne, alig négy láb magas, apró kezü, üvegszemü; lehet, hogy reggelenkint őt is fel kellett huzni, hogy a kezét dörzsölni és a vásárlókat kiszolgálni tudja.

- Tiz forintba - felelte a játékkereskedő és máris a kirakathoz sietett és kivette belőle a furcsa állatot, a mely muzsikálni és bégetni kezdett. - Tiz forintba.

A boltos megszámolta, gondosan eltette a pénzt, azután mosolygott és igy szólt:

- Engedelmet, egy kérdést. Kereskedői szempontból, nem kiváncsiságból érdekel. Mért tetszett éppen ezt a báránykát megvenni, a mely már negyven, vagy ugy lehet, ötven év óta áll a kirakatban és senkinek sem kellett? Vannak nagyon szép uj játékaink, repülőgépek, villamos vasutak, mért tetszett éppen a báránykát választani?

- Mert talán egy ember életét vettem meg vele - felelte Simonkai szórakozottan.

- Tessék? - hökkent meg a játékkereskedő, és egy kissé hátrább huzódott. - Hogy tetszett mondani?

- Ugy értem, - folytatta Simonkai - hogy talán egy embernek szebbé, boldogabbá tettem vele az életét, hogy talán egy emberrel több fog hinni a rendeltetés jóságában, a földi remények teljesülésében, hogy egy ember félni fog a haláltól és éppen ezért tisztelni és szeretni fogja az életet.

Kiment a boltból, át akarta adni a gyermeknek a játékszert, de a kis fiu már nem volt ott, eltünt, mintha a föld nyelte volna el. Simonkai mindenfelé kereste, a szomszédboltok előtt, a kapuk alatt, a földszintes ablakok mögött, de sehol se akadt rá. Körüljárta a környék utcáit, megint visszatért a játékkereskedéshez; a gyerek nem volt sehol, eltünt, mintha ő is látomás lett volna, régi időknek tétova vándora, a ki a gondolatokkal együtt jött elő a multból és velök együtt tért oda megint vissza: halkan, óvatosan, észrevétlenül, mint a hajnali álmok.

Simonkai hazament magányos legényszállására, fásultan, rosszkedvüen leült és maga elé nézett. A fehér függönyökön betekintett a halvány őszi napsugár feje fölött, a harmadik emeleten valaki a hegedüjét próbálgatta. A bárányka kék szemével nyugodtan, fölényesen bámult maga elé és azután halkan muzsikálni és bégetni kezdett.

Az Amur partjára leereszkedett az est: keleti, hideg, néma est, a mely mintha valahonnan messziről jönne és a fáradtságtól összeroskadva, hirtelen akarna ráborulni a mindenségre, hogy végre egy éjszakára kipihenhesse magát. Két vadász közeledik egymáshoz a magas füben, mind a kettő szikár, vállas; bőrnadrág, bőrkötény van rajtok, arcukat fölvérezte a tüske.

- Nos, hányadán vagyunk? - kérdezi az idősebb vadász, a szavakat kurtán, mint a pipafüstöt lökve ki a fogai közül.

- Ej, a dolog megy - feleli a másik, boldogan élvezve ki, hogy huszonnégy órai kóborlás után végre kibeszélheti magát. - Áldott vidék ez; ah, Kelet-Szibéria! A képzeletben hómezők, befagyott vizek, fegyenctelepek, szomoru énekek, és a valóságban? Azt hiszem, az orosz számüzöttek azért költötték a veszett hirét, nehogy valaki megháborgassa őket a birtokukban. Lehetséges ez?

- Furcsa! Csakugyan márványt, a legnemesebb fehér szobrászmárványt, a melynek Parosban sincsen mása. Szép, gyönyörüen hideg, olimpusi márványt, ilyenből kellene Sokrates szobrát kifaragni. Vagy La Camargóét? Lehet, hiszen ő éppen olyan hideg, következetes és megközelithetetlen volt, mint Sokrates. És te?

A két vadász magyar ember, tiz év előtt vetődtek ide, inkább szükségből, mint kóborlási vágyból; és nem volt okuk elhatározásukat megbánni. Az Amur vidéke szivesen fogadta a jövevényeket, gondtalanul nyitotta meg előttük a vizei csodáit, a földje televényét, a tárnái félelmetes gazdagságát, az erdői pompás állatvilágát. Vadászattal kezdték a dolgot, a sors kedvezett, a vállalkozás mindjárt az első évben jól fizetett. Szibéria prémjei: milyen rejtelmes és szines kincsek, és milyen rejtelmesek és szinesek a hozzájuk füződő gondolatok! Minden prém egy-egy regény, az egyik a távoli Bábelbe vándorol és sziporkázó csillárok alatt, fehér vállon pihenve hallgatja a Nyugat forró lehelletét; a másik királyi palástra kerül és délcegen lebeg emberek, sorsok nehéz feje fölött, a harmadik talán éppen La Camargót kiséri el rejtelmes földi pályájára, a negyedik az egyházatya köntösén, a vallási birodalom jelvényei közt csüng és ezer meg ezer hivő csókja érinti nap-nap után. A vadászoknak álmukban néha ugy rémlett, hogy minden egyes prémmel az ő lelkük is vándorutra kel és ott csillog a százkaru gyertyatartók, a trónusok biborernyője alatt, a tapsok, bókok, virágok, sóhajok, imák neki szólnak, ugy rémlett, hogy durva, tüskevérezte kezök rajta pihen egy távoli világ ütőerén. A prémek után következett a televény, a vastag, zsiros kelet-szibériai föld, a mely sürü és fekete volt, mint egy öreg, kemény paraszt vére, s a mely mégis mint egy fiatal szerelmes leányzó ajándékozta oda a mosolyát, a csókjait, az áldását. Kevés munkával nagy termés: a keleti föld magától értetődően, szinte alázatosan fizetett, boldog volt, hogy felhasitották a hátát és megcsapolták a vérét. És a bányák! Arany, ezüst, nemes fém rejtelmesen buggyant ki a méhükből és kacéran csillogott a napfényen. És a vizek, csodás lazacaikkal és a hegyek, alpesi farkasaikkal, tulnőtt vadkanjaikkal, medvéikkel! Mennyi kincset rejtett ez a titokzatos ország, hol a fenyő akkorára nőtt, mint a tölgy, a hol az ökörfarkkóró is megnemesedett, megszinesedett és délcegen illeszkedett bele a fák csoportjába. Mintha egy óriási nagyitóüveg alatt élt, ragyogott volna a természet, minden szinesebb, hatalmasabb, gazdagabb volt itt; a miért otthon véres verejtékkel kellett megküzdeni, az itt a vadászoknak önkényt hullott az ölébe, a miről otthon a nádparti kis faluban csak álmodni mertek, az itt mint békés, nyugodt valóság nézett rájuk és figyelmesen, mosolyogva várta, hogy tudomásul vegyék, learassák, kirabolják.

A két vadász lebocsátkozott a lejtőn. Már nem voltak ifju emberek, de szakállukat még megkimélte a dér. A mióta jómódban éltek és a sors meleg napsugarát érezték az arcukon, mintha meg is fiatalodtak volna pár esztendővel. Testvérek voltak, járásban, mozgásban, még a szempillájuk furcsa rebbenésében is hasonlóak. Mind a ketten már régebben elhatározták, hogy végleg itt telepednek le; a régi világhoz nem füzte őket semmi sem. A folyó partján állt emeletes, erkélyes, pirosra föstött faházuk, a Sakuntala, és évről-évre több gazdasági épület, istálló, félszer emelkedett körülötte. Pár éve már egy kis gyáruk is volt, a melynek kéményéből vigan szállt fölfelé a hófehér füst, mellette a kert, a melyet őzekkel népesitettek be, törékeny, karcsu szibériai őzekkel, a melyek finom inaikkal, csillogó szőrükkel inkább egy nagy, furcsa világra, mint állatra hasonlitottak.

- Mikor mégy be a városba? - kérdezte az idősebb és szemével végigjárta az Amur partját, a mozdulatlan füzfarengeteget, a mely számtalan kusza vonalával egy óriási, sürün teleirt papirlapra hasonlitott.

- Holnap - felelte az ifjabb közlékenyen. - Itt vannak a péterváriak, a vásár áll. Az árak jók, mindjárt a márványról is értekezhetünk. És, igen, már régebben akartam erről beszélni, mit szólnál hozzá, ha megkérném Katherina kezét?

- Jól tennéd - pöfékelte az idősebbik vadász a szót. - Még mindig csinos asszony, és mindnyájan tudjuk, hogy ő a leggazdagabb özvegy Blagovjescsenkben. Miért ne? Vallásos, jó gazdasszony és tavaly nyolc lépésről lőtt le egy vadkant, éppen mellettem, és a szempillája se rebbent meg. És milyen jó táncos! Meghiszem azt!

- Nos, igen, természetesen. És ha énekelni hallanád! Ej, mondjuk igy: mindenképpen kitünő asszony!

Derülten fordultak jobbra, a nagy fenyőfák közt már föltünt a piros ház, az erkélyen a fehérruhás tunguz szolga ügyesen sürgött-forgott és a hófehér abrosz fölött egy sárkányt ábrázoló szines papirlámpa világitott a félhomályba. Gondolataik megelőzték a lépéseiket, már ott jártak a furcsa, barátságos épületben, a mely a tél hóviharai ellen épp oly biztosan védte meg őket, mint a nyár perzselő heve ellen, látták a földön fekvő medvebőröket, a nagy bőrzsákokat, a melyekben a nemes fémeket őrizték, a falon a térképeket, a melyek a birtok, a gyár, a bányák tervrajzait mutatták, érezték a virágcserepekbe rakott kerti növények füszeres illatát. Rendes és tiszta volt itt minden, a legapróbb tárgyról is a jólét sugárzott le, sőt itt-ott már a komoly, félelmetes gazdagság ütötte fel arany-fejét. A háztartás gondjait az idősebb vadász vette a vállára, ő inkább szerette az effélét, mint a fiatalabbik, a ki viszont az istállókat, a csüröket, a cselédséget tartotta rendben. Milyen jól esett vadászat után huszonnégy órát aludni a hófehér ágyon, vagy télen - óh mily szép volt a korai kelet-szibériai tél! - a kandalló mellett ülni és számolgatni, mennyivel gyarapodott a vagyonuk. És egy jó ebédet, egy kupa bort sem vetettek meg és a milyen nagyot tudtak fáradni, éppen olyan nagyot tudtak pihenni is. Mind e képek most egybeolvadtak az ég enyhe szineivel és a megelégedettségnek, a kielégültségnek azt az érzését keltették fel bennök, a mi a legtöbb embert csak egy hasznos munkával eltöltött, szép nyári nap estéjén érint meg.

- Semmi kedvem innen elmozdulni, - szólt az idősebbik - legföljebb ha megöregszem, télire beköltözöm a városba. Az emberre egy kis társasélet elfér. De ez aztán minden, András.

Ebben a percben a sötét égbolton furcsa nesz hallatszott és rögtön rá két sovány, kopott madár repült el a fejük fölött. Nyakukat mereven, mint egy hegedü szegezték előre, a szárnyuk nehézkesen, mégis biztosan és pontosan vitte őket előre.

A fiatalabb vadász elsütötte a fegyverét. Az egyik kacsa kissé megrázkódott, de aztán magasabbra emelkedett és tovább folytatta röptét. A második lövés is célt tévesztett.

- Pokolba, - vakarta meg a fejét András - elhibáztam. Vadkacsák! Ki gondolta volna?

Elhallgattak, gondolataik elterelődtek a piros házról és a furcsa légi utasokat követték. Csakugyan kacsák voltak? Honnét jöttek és hová mehettek? És milyen kopottak, szomoruak voltak e vadban gazdag vidék fölött, a hol alpesi farkasok, cobolyok, félelmetes ragadozómadarak vannak, az állatvilág utolsó csodái. Vadkacsák, egy percre ugy rémlett, hogy éppen olyanok voltak, a milyenek otthon, távoli hazájukban, a nádban laknak, kisebbek, gyöngébbek a rendesnél, még a gácsér is kopott és a husa kőkemény. A vadászok a házhoz érkeztek.

A tunguz szolga nesztelen lépésekkel közeledett feléjük, lekapta puskáikat, hátizsákjaikat, gyékénypapucscsal cserélte fel a csizmáikat. A vacsora már készen volt; az erkélyen megszólalt a gramofon és az olasz vadászkatonák indulóját játszotta. A messzeségben folydogáló Amur már csak hébe-korba, fáradtan csillant meg. Néha egy furcsa üvöltés hallatszott az erdőből.

Mohón ettek, aztán rágyujtottak a hosszuszáru fapipára és a belső szobába vonultak, a melynek falait prémek és agancsok boritották. Az idősebbik vadász a sarokasztalra állitotta a kupákat, András pedig egy kis halász-kutyával játszott. A kutya engedelmesen fülelt az éles magyar vezényszavakra.

- Furcsa, - szólalt meg egyszerre András - egyre a kacsákra gondolok! Boszantó, hogy nem tudtam eltalálni; ki kellene reggel menni: az egyiket megsebeztem, hátha leesett valahol.

- Nem tudom. De miért gondolok folyton rájuk? Egyszer otthon éppen igy rálőttem egy gácsérra, és reggelre mégis megtaláltam.

Elhallgattak. A szolga friss pipákat hozott, aztán jóéjszakát kivánt és óvatosan, mint egy árnyék tünt el a lépcsőn. A fiatalabb vadász megint a halász-ebbel bibelődött, az idősebbik föl és alá járt, meg-megállt egy prémnél és megsimogatta. A prém puha és illatos volt, akár egy finom női haj érintése; ez mindig bizonyos oktalan és céltalan büszkeséggel töltötte el a vadászt. De most az ujjai szórakozottan simogatták végig a pompás zsákmányt, a szeme keresztülnézett rajtok és valami mást keresett, valami mást, a mi becsesebb, értékesebb a cobolynál, de nem tudta kitalálni, vajjon mi lehetne az? Hirtelen eszébe jutott, hogy gyermekkorában egyszer az apja egy eleven sündisznót hozott haza; a gyermekek kiváncsian, tátott szájjal állták körül s nem mertek hozzányulni.

- Ej, semmi. Furcsa; arra a sündisznóra gondoltam, a melyet az apánk egyszer az erdőből hazahozott és a melyhez nem mertünk hozzányulni.

A fiatalabb vadász kedvetlenül kelt fel a szőnyegről és elkergette a kutyát.

Éjfélig maradtak ébren, azután felmentek a hálószobájukba, egy óriási, kézzel faragott terembe, a mely az egész első emeletet lefoglalta, s a mely egyuttal a pénztári helyiségük is volt: itt őrizték az aranyat és a készpénzüket; egyszer betörők jártak a házban, a kik kifosztották a földszinti lakosztályt. A tágas szoba sarkában nagy, barna pénzszekrények állottak; sárgaréz kilincseik, mint a mohó emberi szemek csillogtak. Mielőtt elaludtak, a testvérek mindig farkasszemet néztek ezekkel a nagy szekrényekkel és lelkök előtt mindaz megjelent, a mi állandóan körülvette őket: a kövér földek, a gazdag Amur, az óriási fenyők, a titokzatos coblyok, a bányák csillogó kövei, de ma a szoba fülledt volt és az öregebbik vadász kinyitotta az ablakokat, hogy friss levegőt bocsásson be.

- Mégsem lehettek kacsák - szólalt meg András, a ki már az ágyban feküdt és a feje alatt keresztbe rakta a karját. - Reggel meg fogom nézni Brehmet; azt hiszem csalódtam.

- Hagyj már békében a kacsáiddal - dörmögte az idősebbik, de azért ő is folyton a kacsákra gondolt, a távoli nádra, a gyermekkorára, mikor egyszer eltévedt a sásban, a tó-parti kis falura, a sovány földekre, a melyeken csak kóbor kutyák vadásztak, és az apjára, akit az iszákossága miatt végül mégis csak ki kellett tenni a hivatalából. Milyen jó volt mindezt elfelejteni, a sok nyomoruságot, küzdelmet, és most mégis egyszerre enyhén, biztosan jelent meg előtte a falu tornya, az óramutatón ülő varjuval, mögötte a pap szilvafáival; a szilvafák fölött pedig két sovány vadkacsa tartott a nádnak.

Becsukta az ablakot és lefeküdt Az álom, a mely azelőtt hivatlanul lopózott az ágyához, most elkerülte a pilláit, hiába próbált a cobolyvadászat gazdag eredményére, a fehér márványra, az óriási lazacokra, a pétervári kereskedőkre gondolni, a kacsák ujra és ujra megjelentek előtte és egyszer oly biztosan, tisztán hallotta a hangjukat, hogy fölugrott az ágyból és kinézett az ablakon. A hold éppen most emelkedett a füzfarengeteg fölé, de az égbolt selyem hátterén seholsem repült madár.

- Vadkacsák voltak - szólalt meg álmában András és a másik oldalára fordult.

Az idősebb vadász az ablaktáblához szoritotta homlokát. Szeméből elszállt az álom, a halántéka csöndesen lüktetett. A merre nézett, az éles holdvilágban mindenütt kincseket látott; a távoli erdők finoman rajzolódtak le a háttérre, a folyó vize ünnepélyesen, mintha tudná, mit rejt habjaiban, hullámzott lefelé, a fekete földekről füszeres illat szürődött át a csukott ablakon, messze, messze az aranybányák körvonalai látszottak, de a vadász azt érezte, hogy a két sovány, szomoru vadkacsa erősebb, szebb, gazdagabb mindennél, és hogy a szeme könybe lábadna, ha most egyszerre megjelennének a füzek fölött és lassu szárnycsapásokkal közelednének a piros ház felé.

A tél beköszöntött; három városi zenész, teli szép reményekkel, utra kelt. A legöregebbet közülök Szaniszlónak hitták; felesége volt és nyolc gyermeke. Ő fujta a vadászkürtöt. A második szintén nős, de jóval ifjabb évjáratból; fiatal házas, a neve Boldizsár. A harmadik, aki alig került ki a katonasorból, még nőtlen és szeles, nagyralátó, vállalkozó kedvü. Ezt annak idején Jeromosnak keresztelték.

- Csak vigyázz, ne menj közel a vasuthoz - szólt Szaniszló felesége és babos kendőt kötött az ura nyakába.

- Irjál minden nap - mondta Boldizsár pirospozsgás, csinos oldalbordája. - És gondolkodjál, hogy fogjuk hivni a kislányt!

Jeromostól senki se bucsuzott, egy pajtása volt az életben, egy borzas, fekete kutya, amely utra készen ugrándozott körülötte.

A zenészek tehát elindultak. Az ut sikos volt, Boldizsárnak, aki a nagybőgőt vitte, ugyancsak kellett vigyáznia, nehogy orra essen. Szaniszló föltürte sündisznó-gallérját.

- Ki tudja, mi lesz velünk? - szólt babonásan. - A szarkák menekülnek előlünk, ez nem jó jel.

- Ej - nevetett Boldizsár - rosszabbul nem mehet sorsunk. Ugyan mire vihetjük ebben az ócska vakondturásban?! A muzsikánk nem kell senkinek, pedig azt érzem, különb legények vagyunk, mint a miknek itt tartanak. Meglássátok, dicsőséggel fogunk visszatérni, nagy emberek leszünk! Ha itthon lakodalomnál zenéltünk, egy fél hurka volt a jutalmunk. Az éjjel azonban azt álmodtam, hogy a király ebédjéhez muzsikáltunk és egy álló óráig huztuk. Mikor elkészültünk, a király hozzám jött és igy szólt: »Boldizsár, neked adom ezt az arany almát és kinevezlek nagybőgősömnek«.

Mint látható, Boldizsárt a dicsőség vágya vitte el hazulról. Szaniszló, aki tudvalévőleg már öregebb ember volt, nem veszkődött ilyen apró földi hivságokkal. Neki nem kellett se babér, se aranyalma, se udvari cim, hanem pénz, sok, szép ezüstpénz, melyet képzeletében egy vászonzsákba dugott és a mellénye alá rejtett.

- Ha minden sikerül - szólt szemöldökét fölhuzva - megveszem a hegy tetején az öreg malmot és fölcsapok molnárnak. Ez a legszebb mesterség. Minden karácsonykor nálam fogtok ebédelni.

Hideg szél fütyült végig a vékony füzesen, Szaniszló elhallgatott, Boldizsár pedig hörpintett egyet a kulacsából, aztán keresztbe csapta rövid karjait. Csak Jeromos nem érezte a hideget, hetykén vitte hóna alatt a klarinétját és sétabotjával vigan csapkodta macskanadrágját. Szeme a messzeségbe tekintett, ahol talán zöldek voltak a fák, kék az ég és a zizegő ligetben, fehér szobrok közt szép ifju lánykák ültek és a lábaikat hintázták. Nyilván vártak valakire, ez a valaki nem lehetett más, mint egy délceg, macskanadrágos ifju, aki a klarinétot fujja, oly szépen és kitartóan, mint senki más a világon. Ez a tudat átmelegitette csontjait. A kis fekete kutya prüszkölve ugrált körülötte.

Délután, mikor az elöregedett nap vörös kendőbe pólyálva fejét, nyugovóra tért, a muzsikusok fenyveserdőhöz érkeztek. Keresztül ballagtak rajta s a másik oldalára érve, hosszu, egyenes, mély árok közé tüzött hófehér utat láttak maguk előtt, amely elveszett a messzeségben. Az ut teli volt siető emberekkel, katonákkal, polgárokkal, mesteremberekkel, kocsikkal, málhás szekerekkel, szánkókkal.

- Látjátok ezt a sok társzekeret? - szólt Szaniszló, aki egyszer már világot járt. - Ezek a kereskedők, akik vásárra mennek. Csupa gazdag ember, mást nem fogad el s mással nem fizet, mint aranynyal. Egyszer, fiatal koromban egy gyertyamártó lakodalmán muzsikáltam, tiz orosz aranyat adott, akkorákat, mint a tenyerem.

- Az volna szép - mondta - ha most muzsikálni kezdenénk és ez a sok ember, ló, szamár, öszvér mind - ebben a hidegben! - elkezdene a nótánkra táncolni!

- Mennyi asszony meg leány - szólt virgoncan. - Bizonyára szépek is vannak köztük, meg fiatalok.

Letelepedtek, megvacsoráztak. Szaniszló a hátsó zsebéből kecskecombot kotort elő, Boldizsár a burgonyapálinkával teli kulacsokat rakta ki, Jeromos pedig egy fehér keszkenőt boritott a földre. A kendőbe valaki csókolózó galambokat himzett volt.

Estebéd után lefeküdtek a sovány fák közé. Ujra havazni kezdett, ostoba szél rázta a fenyőket. Szaniszló rőzsét hordott össze és meggyujtotta, de igy is csak fázott, Boldizsár ugy belebujt ócska, hétgalléros köpenyegébe, mint az ürge az odvába. Jeromos egy ideig a csillagokat nézte, aztán mind a hárman elaludtak és szép dolgokat álmodtak; az egyik pénzeszsákokkal, a másik babérágakkal, a harmadik pedig harmatos lánycsókokkal.

Reggel alig tudták magukat a hóból kiásni. A vadászkürtös göthösen prüszkölt, a nagybőgős krákogott, sőt még Jeromos is fázósan dörzsölte ki szeméből a tarkarokolyás lányokat és bársonycipős menyecskéket.

- Isten nevében, induljunk - szólt Szaniszló és keresztet vetett. - Az ut hosszu, Isten adjon erőt hozzá.

Nekivágtak a fagyos, sikos mesgyének. Nehéz munka volt. Csak ügygyel-bajjal tudtak előre haladni, hol egyik, hol másik bukott orra s egyszer Szaniszló vadászkürtje beleesett egy hókupacba; alig tudtak rátalálni. Helylyel-közzel le kellett ülniök, a fáradtság gorombán nyomta le őket. A szél sürün fujta a havat arcukba, és mire szürkülni kezdett, kimerülten telepedtek le egy utszéli, kopott Krisztus-feszület alá.

- Nem hittem, hogy ilyen messze esik az első falu - szólt Boldizsár és visszagondolt a feleségére, aki most a bubos kemence mellett ül és várja, hogy este legyen.

- Öreg legény vagyok én már - dörmögte a vadászkürtös. - Talán bolondságot is követtem el, hogy erre az utra vállalkoztam.

- Ej, muzsikáljunk egyet - inditványozta - ez majd fölmelegit. Nem szabad mindjárt csüggedni! Az ut végén pénz, dicsőség és szép leányzók várnak ránk.

Elkezdtek zenélni. A közelben szundikáló nyulak ijedten kerekedtek föl, egy szarvas éppen köztük futott el, a foglyok csapatostul rebbentek föl, csak a varjuk nem ijedtek meg, pár ölnyi magasra szálltak és onnét néztek le kiváncsi, éhes szemmel a három szegény városi zenészre.

Reggel tovább folytatták utjukat. Egy magas, cukorsüveghez hasonló dombon kellett átkapaszkodniok, az oldala sikos volt, mint az üveg. Ötször is visszacsusztak, mig egy lépést tudtak előre haladni. Szaniszlónak elszakadt a csizmája, kimarjult a lába, a barátai galyakra fektették és ugy vitték tovább. Boldizsár nagyokat nyögött, a klarinétos is hallgatag horgasztotta le fejét. Igy ballagtak megint estig, mikor végre faluhoz értek.

Bekopogtattak az első házba, szállást kértek. A paraszt nagy fütykössel kezében jött ki az udvarból és mérgesen nézett rájuk.

- Talán nem is vagytok jó járatban - szólt a mellét kifeszitve. - Jó lesz, ha máshova mentek! Láncos kutyáim vannak - tette hozzá szigoruan és nagy lépésekkel ment vissza a házikóba.

Végigjárták a falut, még a cigánysort is, de sehol se kaptak szállást. Irigy és félénk emberek laktak errefelé.

- Talán muzsikáljunk nekik egyet - inditványozta Boldizsár és leoldotta hátáról a nagybőgőt. - Ettől jobb kedvük lesz és megkönyörülnek rajtunk.

Elkezdték tehát huzni, szivük mélyéből, az éhes és fáradt ember bus, nagy érzésével, de nem volt benne köszönet. Az éjjeli őr haragosan toppantott eléjük alabárdjával s a mi a legkeservesebb volt, a falu kuvaszai, ahány csak volt, veszettül kezdtek vonitani és végül is diadalmasan tulharsogták őket.

Gyorsan összeszedték tehát sátorfájukat és tovább mentek. Lefeküdni nem mertek, féltek, hogy megfagynak és szomoruan bólogatva cipelték hátukon a sánta vadászkürtöst, aki egyre arra kérte társait, hogy keressenek valahol papot. De pap az egész környéken nem volt, egy kóbor cigány, akivel a keresztuton találkoztak, azt mondta, hogy a pap a negyedik községben lakik, ha ugyan azóta meg nem halt.

- Barátaim - szólt Szaniszló egyszerre - tegyetek le és ne törődjetek tovább velem. Ugy érzem, végem van, én már többé nem látom a falumat. Mondjátok meg a feleségemnek, mint jó keresztény haltam meg.

- Ne beszélj bolondot - dörmögött a klarinétos - tovább viszünk, akárhogyan is. A feleséged majd elbánna velünk, ha nélküled jönnénk haza.

Hallgatag vándoroltak a sötét éjszakában. Hajnal felé ujabb csapás érte őket. Boldizsár megbotlott és legurult a mélységbe, amely feketén huzódott el a hófehér ut mellett. A két másik zenész fogvacogva hallotta, hogy zörög le a test a fagyos göröngyökön, fiatal bokrokon, aztán valahonnét messziről, a mélységből megszólalt a nagybőgős.

- Isten veletek - kiáltotta fel vékony hangon - én megkaptam a magamét. Menjetek tovább az Ur Krisztus nevében!

Szaniszló ijedten ült le e szavakra, de Jeromos ledobta zöld kabátját, lebocsájtkozott a szakadékba és verejtékes küzdelem árán fölhozta véresre zuzott társát. Most már két sebesült volt s őt magát is kirázta a hideg. De a klarinétost nem faragták gyönge fából; nem esett kétségbe, egy fiatal ákácból szánkót tákolt össze, ráfektette bajtársait, majd a vadászkürtöt, a nagybőgőt és kis kutyájával együtt nyugodtan huzta őket a távoli piros tornyok felé.

Másnap megint faluhoz értek. Bár nem volt már sok reménységük az emberek jóindulatához, beköszöntöttek az első bogárhátu kunyhóba és szállást kértek. Az apró szobában, a padló közepén feküdt a gazda és nem mozdult meg.

- Atyámfia az Urban, - szólt a vadászkürtös - könyörülj meg rajtunk, szegény városi zenészeken!

Megszeppenve szedték össze a sátorfájukat és bekopogtattak a szomszéd kunyhóba. A paraszt ott is a padlón feküdt és kocsonyás szemmel nézett a mestergerendára. Bementek a harmadik kalyibába, a negyedikbe, a tizedikbe: csupa halott.

Letelepedtek a templom mellé - amely krétafehéren mutatott föl az égboltra - aztán megpróbálták a temető deszkakeritését meggyujtani. De a mint hozzáértek, az ócska gerendák hirtelen förtelmes péppé mállottak és dögletes szagot terjesztettek. Leszakitottak a háztetőről egy zsup szalmát: széjjelolvadt a kezükben; kitéptek egy fiatal fácskát, egyszerre kigyóvá alakult át és mérges sziszegéssel sietett tova.

- Ez talán égni fog - szólt megfontoltan - a dicsőségről ugyis lemondtam. A király aranyalmája, barátaim, a királyé marad!

Meggyujtották a nagybőgőt és étlen kuporogtak körülötte, aztán elaludtak és csak reggel ébredtek fel. Szürke, piszkos hajnal terpeszkedett körülöttük. A vadászkürtös föltérdepelt, megimádkozott.

- Az ispotályt - szólt nyugodtan - óh, bár csak el tudnám érni az ispotályt.

- Igen, az ispotályt - ismételte barátja szavait, mint a pap után a miatyánkot szokás - milyen boldogok azok, akik az ispotályban fekszenek, meleg szobában, meleg ágyban. Oh, bár el tudnám érni az ispotályt!

A klarinétos nem szólt semmit, de lassan ő is kezdte érezni, hogy sohase fog tarka-rokolyás lányoknak, bársonypapucsos menyecskéknek tilinkózni, soha többé nem lesz csók a muzsikája jutalma. Az égbolton fekete felhő tollaszkodott s a hegyről görgetegekben szaladt le a hó.

Tovább mentek, azaz hogy: Jeromos meg a kis kutya tovább huzták a szánkót. Az uton most már sehol se volt falu, major, de még egy csárda vagy oltalmat adó nyirfácska sem. Ugy tetszett, az irányt is eltévesztették, hol előlről, hol hátulról, hol oldalról fujt a szél. Néha kiabáltak, de senki se válaszolt, csak egy nagy fürész zizegett valahol messze, elérhetetlen távolságban. Mikor egészen rájuk sötétedett, lefeküdtek és elbucsuztak egymástól, aztán a fejük mellé a vastag hóba nagy kereszteket rajzoltak tenyerükkel, hogy legalább mint jó keresztények nyugodjanak.

Valami eltévedt jó szellem őrködött fölöttük e csunya éjszakán: nem fagytak meg. Csodálkozva ébredtek föl, kiitták a maradék pálinkát és tovább sántikáltak. Amint egy apró, kalapalaku dombon átmásztak volna, egy reketyéshez értek, amelynek tulsó oldalán nagy sárga ház állott. A tornyocskában vigan csilingelt a lélekharang, az ablakban egy apáca fehér főkötője csillogott.

Fölvitték, lefektették őket, levest adtak nekik, ecettel, hóval megdörzsölték a testüket. A vadászkürtös menten lázálomba esett, Boldizsár azonban békén, nyugodtan aludt el és soha többé nem ébredt föl. Csak Jeromos maradt még egy ideig lábon és karosszékben ülve, kinézett a havas vidékre. És ahogy kibámult a messzeségbe, amely ismét egyenesen, hófehéren bontakozott ki előtte, egyszerre tisztán látta, hogy az ut, amelyen idáig jöttek, az élet utja volt. A széles mesgye, mint aznap, hogy elindultak volna hazulról, megint tele volt törtető, kiabáló emberekkel, piros arcu ifjakkal, türelmetlen férfiakkal, vad katonákkal, követelődző mesteremberekkel, siető földmivesekkel, kaputos polgárokkal. Szekereken, lóháton, nehéz szepesi csizmákon mind csak előbbre és még előbbre iparkodtak és bottal, könyökkel, szivük vérével a dicsőséget, a pénzt, a boldogságot hajszolták, aztán lassan mind kifáradtak, összetörtek, megöregedtek és a reketyés előtt aranyat, babérágat, csókot, mindent a világon odaadnának érte, hogy nyugodtan tudjanak meghalni.

- Testvér - szólt a klarinétos az apácához - fázom; testvér fektessen le, magának adom a klarinétomat.

Az apáca lefektette Jeromost és eltette a klarinétot. De mit csináljon egy szegény apáca a klarinéttal? Odaajándékozta a kertésznek, aki még azon este eladta egy vándorszinésznek.

Volt egy ifjukori barátom, ugy hittuk, hogy: Semmi. Nem mintha tartalmatlan lett volna, vagy jellemnélküli, ellenkezőleg, szorgalmas, önérzetes és szolgálatkész fiu volt, akit mindenki szeretett és becsült. Ám volt egy különös tulajdonsága: szerette a semmit, tárgyban ugy, mint gondolatban; időnkint szerette kikapcsolni agyából a rezgés képeit, szerette a végtelen szürkeséget, az ür céltalanságát, a szintelenség és hangtalanság világát, szóval a semmit; ezért kapta furcsa nevét.

Semmi szabad idejének legnagyobb részét kint az Isten ege alatt töltötte el, a városhoz tartozó tölgyfa-erdőcskében vagy a Törökhegyen, amely mint egy furcsa ököl emelkedett az aranyos tornyok fölé. Nem egyszer akadtunk rá, amint félig lecsukott szempillákkal álmodozva ült egy fatörzsön és kezét összekulcsolta az ölében.

- Azt nem tudom pontosan megmagyarázni - szólt és megvonta vállát. - De bizonyos, hogy boldogság tulhelyezkedni azon, ami körülöttünk, sőt azon, ami bennünk él, boldogság kikapcsolódni a világból, annak temérdek, okos és oktalan: sulyos és sulytalan vonatkozásából. Ime, alattam fekszik a város, itt piroslanak a háztetők, ott a törvényszéki épület, amott a füstölgő gyárak, tulnan a kaszárnyák, bennök emberek, tárgyak, fogalmak, meggyőződések laknak. Minden él, mozog, de, ha akarom egyszerre szürke semmivé válik; a nagy ür jelenik meg előttem, nem látok és nem hallok semmit, nem érdekel semmi és senki, egyedül vagyok az egész világon, még én is eltünök a kárpit mögött.

Nevettünk. Olykor mi is megkisérlettük, hogy kiszakitsuk magunkat a világból, annak szüntelen megnyilatkozásaiból, örök visszhangjából, de csak ritkán sikerült, hogy is lehetne az agyról letépni azokat a szálakat, amelyek bennünket ezer és ezer változatban az utolsó pillangóhoz, a legkisebb parányhoz füznek? Hiszen talán ez az élet, a földi lét szépsége és értéke.

- Nem gyönyörü-e - kérdeztem tőle, - hogy e világon minden jelenség, még a legértéktelenebb is, gondolatokat, szineket, hangokat, fogalmakat ébreszt bennünk? Hogy mindennek a földön két formája van, az egyik, amit a természet adott neki és a másik, amelyet mi ruháztunk rája? És melyik a szebb a kettő közül? Talán épen az, amelyet mi teremtettünk, ez földi sorsunk disze és gyönyörüsége.

Évek mulva akadtunk ujra össze. Orvos volt, egy jómódu vidéki városban, jól folyt a sora, kissé meghizott és hosszu szakállt eresztett.

- Még mindig - felelte nevetve. - Sajnos, most kevés alkalmam van, hogy találkozzam vele! A gyakorlatom nagy, és egy vidéki körorvos élete; hiszen tudod! Reggeltől estig járok, kelek, kocsikázom, bosszankodom és éjjel a kórházban vagyok, mert kevés az orvosunk. Egy tudományos munkán is dolgozom. Szóval mindig van mire gondolni, de azért - tette hozzá és összehuzta az egyik szemét - mégis akad egy-egy félórám, amikor nem gondolok semmire és senkire, amikor elfelejtem, hogy orvos vagyok, hogy kenyeret kell keresnem, hogy az élet nehéz mesterség. A nagy semmi csak ugy vonz, mint diákkoromban, titkos borzalommal bocsájtkozom alá mélységébe, kiszököm a világból a nagy végtelenbe, és ösmeretlen oromnak vagy irtatlan őserdőnek képzelem magamat, amelyet még nem közelitett meg emberi szem. Ah! ha egyszer visszavonulok, fenékig üritem ki a serleget. De mikor lesz az?

Megint néhány esztendő mult el. Ismét találkoztunk, most már a fővárosban. Semmi e pár esztendőt jól használta ki, elkészült tudományos munkájával, nagy sikert aratott vele, az egyik közkórház vezetését bizták rá. Természetesen a magángyakorlata is nagy volt, a divatos orvosok közé tartozott, akiknek nevét az ember épen olyan gyakran hallja emlegetni, mint egy jó énekesnőét vagy egy fölkapott táncét.

- Ah! be régen nem láttuk egymást - szólt a szemembe nézve. - Ime, igy mulik el az élet! Együtt voltunk diákok! Hogy folyik a sorod?

- Nekem is. Az Isten megsegitett, mindig is biztam benne. Tudom, mit akarsz kérdezni. A semmi?

- Még mindig a legfőbb jónak tartom. Sajnos, most már nagyon ritkán találkozom első szerelmemmel. De talán ennek is megvan a maga jó oldala, ritkábban használva, a szer erősebben hat. Ha akarom, még ma is pillanat alatt eltünik előlem minden, amit világnak, valóságnak nevezünk, az agy gépezete óvatosan megáll, a szem mintha végtelen havas sikságokon futna végig és a lélek egy távoli, ösmeretlen, soha nem létezett korba tér vissza, amikor nem voltak sem gyárak, sem műszerek, sem betegek, sem egészségesek, hangok, szinek, fogalmak sem. A semmi! Képzeld el, hogy független vagy minden földi vonatkozástól, hogy a tér, az idő bilincsei nem rakódnak a kezedre, hogy meg tudod tagadni mindazt, amiért évezredekben harcoltunk, képzeld, hogy ebben a percben születtél és nem tudsz, nem akarsz se beszélni, se hallani, se lelkesülni, se csüggedni, se gondolkodni, hogy a szüz vizekben lubickolsz és sem a fájdalmat, se az örömöt, se a csüggedést, se a diadalorditást nem ösmered. Mily gyönyörüség! Nem?

- Lehet, hogy igazad van, - feleltem - és az én hivatásom is más; éppen az ellenkezője a tiédnek, nekem mindent meg kellene nagyitanom, meg kellene világitanom, izekre tépnem és kirakatba tennem. Megnősültél?

- Igen. Egy kis lányunk van. Anettének hivják, ugy mint Goethe első szerelmét. Boldog vagyok. Egyszer mégis el kell jönnöd hozzánk!

A kórházhoz értünk, elváltunk; megint nem láttuk egymást néhány évig. Én közben beutaztam a félvilágot és csak megkésve hallottam, hogy Semmi szomoru körülmények közt vesztette el a feleségét és a kislányát, akit épen ugy hittak, mint Goethe első szerelmét. A gyereknek difteritisze volt, az anyja ápolta; előbb a lány halt meg, pár nap mulva az édes anyja. Meglátogattam barátomat; pompás szakálla már szürkült, de a mozdulatai még frissek, határozottak voltak és a szeme élénk.

- Ah, látod - szólt megszoritva a kezemet, - most veszem hasznát ifjukori ábrándomnak. A semmi! Micsoda kincs a semmi, nemcsak az örömben, de a bánatban is! Hogy is tudtam volna másként ezt a szörnyü csapást elviselni? Az emberek csodálkoznak rajta, hogy nem törtem össze: te tudod a titkát. A semmi! Abban a percben, amikor a fájdalom a szivemre teszi a kezét, egyszerre, mint egy büvös érintésre, megjelenik előttem a semmi, a végtelen ür; az emberek, a tárgyak összedőlnek, belétemetkezem az álmatlan álmokba, a csönd birodalmába, oda, a hová kedveseim eltüntek. Láthatatlan, illattalan, zajtalan lombok simogatják a homlokomat, nincs mélység és nincs magasság és igy nincs emlékezés sem.

- Az fájdalmas - szólt és összerezzent. - De ki ne szenvedne meg az álmaiért? Te nem szenvedsz meg érettök? Bizonyára mindenki.

Ujabb pár év mult el. Mind a ketten megöregedtünk egy kissé. Semmi talán erősebben, mint én. Már fiatal korában sok baja volt a szemével, most a látóidegei annyira meggyöngültek, hogy kénytelen volt abbahagyni orvosi gyakorlatát. A főváros mellett lakott, egy kis budai faluban, akácfák és szederbokrok közt, egész nap a kertben üldögélt és különböző ábrákat font szalmából. Mikor meglátogattam, nem ismert meg, csak mikor a hangomat hallotta, nyujtotta felém a kezét.

- Ah, igy vagyunk - szólt és megölelt. - A szemem fölmondta a szolgálatot! Most tehát egyedül vagyok a világon és az ábrándjaimnak élhetek. És az ábrándok jók hozzám, társaim voltak az ifjuság esztendőiben és nem hagytak el öregségemben. Naphosszat üldögélek itt és semmire se gondolok, se arra, hogy használtam valamit az emberiségnek. Rettenetes lenne, ha folyton ilyen gondolatok lappangnának körülöttem, ki tudná gyászbeszédeiket türelemmel végighallgatni? De, igy a mult, az emberiség, az érzelem világa egy nagy szürke papirdarab, ugyanolyan szürke, mint amilyen az a lap, amely folyton a tekintetem előtt áll. Még most is, pillanat alatt, ki tudom magamat kapcsolni a világból, ha akarom, a semmi körülhizeleg és megcsókolja homlokomat. Milyen kevés ember mondhatja el ezt magáról!

- Mert senki se mer hinni benne, senki se bizik a semmi értékében, épen ugy, ahogy ti is kinevettetek ifjukoromban, ha leültem egy fatörzsre és azt mondtam, hogy semmire se gondolok. Mit kezdenétek most a helyemben?

Nem tudtam felelni és másra tereltem a beszélgetést, azután kezet fogtunk és ismét nem láttuk egy ideig egymást.

Nemrégen egy közös barátunk üzenetet hozott, hogy Semmi beszélni akar velem. Kiutaztam tehát a kis sváb faluba, ahol annakidején a nagy rózsalány-ünnepélyeket tartották és ahol a rezesbandák ugy teremnek, mint másutt a vackor. Barátomat most is a nagy eperfa alatt találtam meg, rögtönzött ágyon feküdt, fülig betakarózva, az arca sárga volt, egykori pompás szakálla, mint egy hervadt, megfagyott, furcsa lomb csüngött le arcáról.

- El akarok bucsuzni tőled - szólt kezét kinyujtva a pokrócból - együtt töltöttük el a gyermekkorunkat és a régi iskolatársak közül alig, hogy egy, kettő él még. Ime, most tehát magam is megtérek a nagy semmibe, amely után annyiszor sóvárogtam! Nem esik nehezemre; egyedül vagyok, nincs senkim és nincsen semmim. Azt akarom, hogy ugy temessenek el, hogy a siromat ne jelölje meg semmi, egy év mulva ne tudja senki, hogy hol nyugszom; jöttem, mentem, ennyi a földi számadásom. A semmi! Mily jó lesz átadni neki magamat, fölolvadni az ürben, lebocsájtkozni a láthatatlan, titokzatos, néma tárnába és mosolyogni a világon, amely minden kavicsból szikrát akar kicsiholni.

- Nem éltem hiába - szólt egy kis idő mulva és elmondhatom, hogy boldog ember voltam, boldogabb mint ti, akik pedig egész életeteket arra forditjátok, hogy a boldogságot megtaláljátok. De nem jó helyen keresitek! A megelégedés nem él tárgyban, formában, gondolatban, a megnyugvás csak ott él meg, ahol nem találkozik ellentmondással vagy állitással. És mi más az emberi élet, mint állitások és ellentmondások furcsa láncolata? Miért féltek ugy a semmitől, amelyben évezredekig éltetek és amelybe a halál után megint csak visszakerültök? Én összebarátkoztam vele már az életben és mindig hüséges társat leltem benne: minden kérdésre meg tudott felelni, minden életviszonyban megállta a helyét, a szerencsében csak ugy, mint a balsorsban. Semmi! Ezek voltak a legboldogabb óráim, amikor te fogtad meg a kezemet és végigvezettél csodálatos országodon, ahol nem járnak az órák, nem emelkednek mérföldkövek, ahol nincs szin, sem hang és ahol testvéri láncba fonódik össze a jóság és gonoszság, a bün és az erény, a nagyság és a parány, a győzelem és az elbukás. Titokzatos ország: mért féltek tőled mégis az emberek?

- Isten veled - szólt összeborzongatva - fáradt vagyok és aludni vágyom. Köszönöm, hogy eljöttél és ne feledkezzél meg a kérésemről. Jeltelen sirban akarok pihenni, semmivé akarok válni testben ugy, mint ahogy lélekben régen eggyé váltam vele. Isten megáldjon; jól fogok aludni.

Igy élt és igy halt meg Semmi és története itt borong fölöttem: csak elmondani tudtam, de nem megmagyarázni.

Gülden Fány, Bécs hires és romlott táncosnője, a kihez annak idején még Anastasius Grün irt volt verseket, e történet lejátszódásakor már egy kicsit hizni kezdett, de udvarlóinak még mindig nagy volt a száma. Fölvonásközökben bel- és külföldi államférfiak, mindenféle egyenruháju tisztek, tudósok, bankárok, kalandorok jelentek meg öltözőjében, mig Bécs diák-ifjusága alázatos tisztelettel várt rá a szinház hátsó kijárója előtt, hogy a lovakat kifoghassa hintójából. Csodálatos nő volt ez a fehér homloku Gülden Fány, minden férfit kijátszott, megcsalt, néhány lovagja az adósok börtönében őszült meg, mások a temető árkában ábrándoztak hosszu, szőke hajáról, ismét mások a gályákon énekelték meg gonoszságát, de azért senki se okult a más kárán, a kidőlteket friss erők pótolták és Fány, alighogy kisirta magát az egyik lovagja temetésén, már is mosolyogva gondolt az utódra, a ki komoly arccal, sorsát még nem sejtve sétált a Grabenen, avagy még büszkén hintáztatta magát a gárda diszfogatán.

- Nem értem magamat, - szólt Fány gyakran Hansihoz, egy elöregedett pályatársnőjéhez, a ki már csak pásztorifjukat, örömanyákat ábrázolt a balletekben, - nem értem, hogy tudok ennyire romlott lenni és nem értem a férfiakat, a miért nem vernek agyon. Ennyi férfi és egy sincs közöttük, a kinek tőre, vagy sétabotja volna: ej, Hansi! Ha én férfi lennék és ilyen nővel találkoznék!

- Ah, Fány, - szólt pályatársnője, a ki az önkéntes komornák elragadtatásával nézett föl barátnőjére - ez csak természetes dolog. Mit ér száz férfi hozzád képest? Bolond férfiak mindig lesznek, egyik olyan, mint a másik, de a te lábadat még a reichstadti herceg is megcsodálta, ilyen nő, mint te, minden husz évben ha egy terem. Egy arany pénzért sok pattogatott kukoricát adnak, igy mondják nálunk Hernalsban.

Egy időben Fánynak föltünt egy fiatal, fehér köpönyeges katonatiszt, a ki jó fejjel volt magasabb társainál, s a ki minden este megvárta a táncosnőt a szinházi kijárónál és komolyan, szinte ünnepélyesen nézett rája. Beretvált arca finom volt, mint egy mellbeteg királyfiué, gesztenyebarna hajából egy fürt mélyre siklott a homlokába és kerek, ibolyakék szemén látszott, hogy még nem érte csalódás az életben. Messziről, szelid tartásával, puha kezeivel inkább fehér papnak, mint katonatisztnek nézte volna az ember, de a válla araszos volt és a mellén egy furcsa érdemrend csüngött, a melyet háborus időkben csak igen-igen bátor katonáknak szoktak adományozni.

- Vajjon ki lehet ez a hosszu katonatiszt? - kérdezte Fány egy este Hansitól, a ki majd minden katonát ösmert a városban. - Bizonyára magyar fiu, ezek szoktak ilyen ábrándosak lenni, ugy mondják, a magyar költészetet sokáig a gárdisták tartották fönn. Bizonyára nagyon szegény és kitünően tanul, Magyarországon a nagy férfiak mind lentről jönnek, nem mint nálunk. Különben, - tette hozzá és elmosolyodott - talán kár is lenne ezért a szép legényért.

Hansi, a ki barátnője szerelmi ügyeiben nagy szenvedélylyel járt el, hamarosan kifürkészte a valóságot. A fehér kabátos tisztet Kellemessy Györgynek hitták: csakugyan régi felsőmagyarországi családból származott, legjobb tanulóként végezte el a tullni katonai iskolát és külön szorgalomból a filozófiát tanulta az egyetemen. Az anyjának egy kis birtoka volt a szőke Tapoly mellett; de a birtokból már csak a kormos, oszlopos ház maradt meg négy szomoru jegenyével és egy házsártos kocsissal, a ki mindennap megkérdezte, mi lesz a zálogba tett lovakkal. A család utolsó reménye Kellemessy György volt; krajcáronként adták össze a pénzt, hogy uri módon fölneveltessék, a tiszti ruhája ugy telt ki, hogy az anyja térdre borult a püspök előtt. Esténkint Kellemessy György civilbe öltözött és szalonnát vacsorázott a külvárosi füszeresnél, de a mióta Fányt leste a szinházi kapunál, lemondott a szalonnáról és helyette egy szál gyöngyvirágot vett a kardja markolatára. Társai mogorvának, emberkerülőnek mondták, mindig egyedül járkált, de rosszat nem tudott róla senkisem.

Még az éjjel Fány balkezébe vette a tollat és a cselédje levélpapirján a következőket irta a fehérkabátos tisztnek: »Kellemessy György! Egy jóakarója figyelmezteti önt, hogy óvakodjék Gülden Fánytól! Lelketlen nő ez, csak a pénzének, a részvényeinek él és százharminchat udvarlója volt eddig. Ha e gavallérokat Ön netalán fölkeresni óhajtaná, napokig kellene a temetőket és az adósok különböző börtöneit rónia.« Azután lepecsételte a levelet, maga elé tette, sokáig a csillagokra nézett és végül is a karosszékében aludt el, mint a szerelmes fiatal lányok ábrándos téli éjszakán.

- Oh, mért nem találkoztam vele husz éves koromban, - álmodta - akkor talán minden más lenne, az első rossz gondolatnál megvert volna, nem ösmertem volna meg a világ romlottságát és a pénz értékét. Ma már kitanultam a mesterségemet és kitanultam magamat is, hat hónap mulva magát lord Byront is megunom, különösen ha szegény, mint a templom egere. De ezért a szegény, szép fiuért, az ábrándos szemeiért, lelkemre, kár volna! Esküszöm, ez a legdaliásabb férfi, a kit valaha láttam!

A levél nem riasztotta el Kellemessy Györgyöt; másnap, harmadnap ujra ott állt a kis szinházi kapu előtt és szertartásosan nézett a Fány hosszu cobolyprémjére. Sőt, a mint az első redutot megtartották, egy bajtársával bemutattatta magát a nagy táncosnőnek, a ki csodálkozva, összehuzott szemmel nézett reá és aztán lassan összecsukta legyezőjét. Igen szelid gavallér volt ez a puhakezü Kellemessy György, az első francia négyesnél az édes anyjáról beszélt Gülden Fánynak, meg a szegény rokonairól, a kik visszafojtott lélekzettel várják, hogy egy este mint generális kopogtasson be az ócska udvarházba. Aztán elmondta, hogy névtelen levelet kapott, a melyben figyelmeztetik a Fány száz és harminchat gavallérjára, pénzszomjuságára, gonoszságára, de ő nem tudja elhinni, hogy a kinek ilyen fehér homloka van, az rossz lehessen.

- Oh, te szegény katonám, te - szólt magában Fány és összeborzongott, majd fönhangon folytatta: - És tudja-e, hogy én már harmincnégy esztendős vagyok?

- És hogy nem tudok fény, dicsőség, bókok nélkül élni, hogy borzasztó lehet egy ócska falusi házban lakni és sohasem táncolni?

Pár nap mulva Hansi fölkereste külvárosi legényszállásán Kellemessy Györgyöt.

- Tiszt ur; - szólt szigoruan - engemet Gülden Fány küldött, hogy elmondjam önnek azt, a mit ő nem tud, vagy nem akar elmondani. Nos, ez a Gülden Fány Bécs legveszedelmesebb, legpénzsóvárabb teremtése, mig ön előtt mindenki szerint gyönyörü jövő áll. A mit Fányról beszélnek, az, sajnos, mind igaz, sohasem szeretett senkit, hat hónap után magát a szép Orloff herceget is kidobta, és zsugori, a milyen zsugorik csak öregedő kokottok tudnak lenni. Ime, ezennel Gülden Fány elküld önnek egy csomó levelet, mindegyik más és más férfi kezéből ered, és itt egy csomó halálozási bizonylat, a melyeket furcsa szenvedélylyel gyüjtött: e bizonylatok szereplői mind a Fány áldozatai. Tiszt ur! ez a Gülden Fány tudja, hogy ön kicsoda, micsoda, hogy nyitva az utja a marsalli szobába, hogy a hazájában egy öreg asszony imádkozik a lelki üdvösségéért, és Fány egy szerencsétlen fiatal uri kisasszonyról is hallott, a ki önt évek óta titokban szereti. Azért ez a Gülden Fány az utolsó szikra becsületével (mert hiszen ő sem volt mindig rossz!) arra kéri önt, azt parancsolja önnek: meneküljön előle. Van elég más fiatal és csinos nő Bécsben és Pesten, ön könnyen meg fog vigasztalódni; önért kár lenne, Kellemessy György ur!

A tiszt egy ideig szomoruan figyelt Hansira, a ki mindezt kifogástalanul mondta el, aztán udvarias mozdulattal a levelek és bizonyitványok után nyult és lassan eltépte őket.

- Mondja meg, kérem, a kisasszonynak, - szólt szeliden, - hogy a végzet ellen hiába harcolunk, és én a kelet fia vagyok.

Hansi még egy ideig erősködött, de azután látva, hogy minden hiába, vállat vont és visszatért barátnőjéhez.

- Ah, hisz ez bolond, - kiáltott föl a szobába rontva - itt nincs segitség! nincs, nincs! mert valamit én is még értek a férfiakhoz! Pedig milyen gyönyörü szál ember, milyen gyönyörü! és milyen ábrándos a szeme, ah! ilyen szemről álmodtam tizenhat esztendős koromban, amikor tanitónőnek készültem.

- De hát mit tegyünk? - kérdezte tanácstalanul. - Mit tegyek? És milyen nemes a tekintete, milyen finom az ajka! Nem lenne embertelenség ezt a derék, szép fiut elpusztitani? Hiszen annyi más férfi van, a ki rászolgált, hogy a körmeim közé kerüljön. Soha ne kiméljek meg senkit? Oh, mért is hogy éppen én belém kellett botlania! - fejezte be mérgesen, és egész éjjel a fehérkabátos tisztről álmodott.

Egy tavaszi délután, a mint a Práterben kocsikázott, Gülden Fány megpillantotta a fehérkabátos katonatisztet, a mint lassu lépésekkel haladt a gesztenyefák között.

- Kellemessy! - szólt rá szigoruan és kiszállt a kocsiból. - Jöjjön velem sétálni, beszélnem kell önnel!

Elhagyták a főutat és betértek az elfelejtett nyárfák közé, a hol még falusi szellő lengedez, és a hol eltévedt ibolyák nőnek a bokrok között.

- Kellemessy György, - kezdte el Fány ünnepélyesen, mintha a vizsgai leckéjét mondaná föl - utoljára beszélek ma önhöz, és ha csakugyan szeret, akkor meg fogja fogadni a tanácsomat. Nos, tiszt ur, az ön édesanyja levelet irt nekem, és sirva könyörög benne, hogy engedjem önt ki a hálómból. Átokkal kezdődik a levele és imádsággal végződik, és a levelet egy Alice nevü fiatal kisasszony is aláirta, nem borzasztó ez, Kellemessy György?

A tiszt lehorgasztotta szép fejét, a melyet a sors mintha arra teremtett volna, hogy amulettekben foglaljon helyet.

- Önnek el kell innét utaznia - folytatta Fány, aztán ránézett az ifju katona arcélére, a mely könnyedén iródott bele a tavaszi párába, és a hangja valamivel erélytelenebb lett. - Ön nem méltó rá, hogy egy Gülden Fány körmei közt pusztuljon el. Mert elpusztulna, Kellemessy György, esküszöm, hogy elpusztulna; én már másokat is szerettem igy, a hogy önt, egy magyar testőrért egyszer mérget is ittam, és félév mulva mégis a testőr került a katonai temetőbe, és én tovább táncoltam és kacagtam a szinházban. Mert én céda vagyok, Kellemessy György, - fejezte be komolyan, és végigsimitotta tiszta homlokát - ennyi az egész!

- Mindegy, - szólt félénken - én mégis szeretem önt, Fány, pedig jól tudom, hogy ön lesz az én életem pokla, és hogy hat hónap mulva kilök az utcára.

A mint mosolygott, az ajka két szélén két kis gödröcske képződött, mint a fiatal lányoknak, és a hajából egy fürt leszaladt a homlokáig.

- Istenem, mily szép! - suttogta magában Gülden Fány és el próbálta forditani a tekintetét, de már nem tudta. - Csak a reichstadti hercegnek volt ilyen szép szeme! A kocsimat - tette hozzá halkan, de a szó felén megakadt, és ijedten, tanácstalanul nézett a fehérkabátos tisztre.

Kellemessy György megállott, megfogta a Gülden Fány kezét, megcsókolta, azután erős karját lassan a nyakára tette és egy biztos mozdulattal magához ölelte. Szeme csöndesen, mint egy barátságos ifjukori emlék közeledett a táncosnő szeméhez, és puha ajkai csöndesen megérintették a pirositója nyomát.

- Oh, te szegény katonám, te! - sóhajtott föl Gülden Fány. - Isten látja a lelkemet, én nem akartam ezt, Isten látja a lelkemet, én nem akartam a gyilkosod lenni, Kellemessy György! Oh, be kár érted, te szegény katonám, te! oh, be kár!

Nem tudott tovább beszélni, könyei hirtelen megeredtek és szaporán hullottak a tiszt fehér kabátjára, és a katona szeliden, boldogan nézett rá vissza, és feje fölött egy varju károgva, rosszkedvüen emelkedett föl a magasba.

Évekkel ezelőtt közös szarvasterületet béreltem egy Valérius nevü urral. Izmos, nyugodt arcu férfi volt, domboru mellkassal, mellét verő szakállal, olyanforma, a hogy régebben az ültetvényeseket szoktuk volt elképzelni. Koránál valamivel idősebbnek látszott, de minden egészséges volt rajta, sőt, ha szabad férfiről ezt mondani, szép; fehér a fogsora, nagy a szeme, nyilt a homloka, és mégis, ez a fajta férfi csak igen ritkán arat sikert az asszonyoknál, - miért, nem tudjuk.

Ez a Valérius nagy vadász volt, egész éven át puskával a hóna alatt kóborolt, hol szárazon, hol vizen, hol e hazában, hol idegen országokban; a fővárosban ritkán találkoztam vele. Minden őszszel, szarvasbőgéskor, néhány hetet együtt töltöttünk, magasan a Garam völgye fölött, lassan sárguló bükkfák között, éjjel kettőkor keltünk, sokszor megáztunk, és váltakozó vadászsikerrel dicsekedhettünk. A vadászbarátság egyike a legközvetlenebbeknek, talán a természetes életmód, a mindenség friss lehelete közelebb hozza egymáshoz az embereket. Az alatt a rövid idő alatt, mig őszszel együtt voltunk, sok gondolatunkat kicseréltük, a szükségeseket ugy, mint a feleslegeseket. Azután a következő szeptemberig nem láttuk egymást. Velem egy esztendő leforgása alatt sok minden történt, az ő életének meséje lassan szövődött, mint a tiszafa gyökeréé, hiszen az emberek különbözőek. De nem akarok önmagamnak elébe vágni.

- Nos, és önt sohase szerette volna asszony? - kérdeztem tőle egy este, a mikor már minden más tárgyból kifogytunk.

- Nem - felelte félénk mosolyával, a mely furcsa ellentétben állt hatalmas termetével. - Én sohase értettem a nőkhöz, és még most is elpirulok, ha egy szép asszony hirtelen megszólit. Már gyermekkoromban a kis lányok elhuzódtak tőlem, nem szerettek velem játszani, később pedig bálban, társaságban gyakran észrevettem, hogy az ifju hölgyek a hátam mögött kinevettek. Miért? Nem voltam csunyább társaimnál, talán ostoba sem, férfiatlan sem, és mégis, ha egy leánynyal, vagy asszonynyal beszéltem, azzal a szórakozott mosollyal néztek reám, a mely azt jelenti, hogy nincs semmi keresni valóm náluk.

- Én? Nos, igen, - felelte és megvonta vállát - ki ne lett volna az? Sőt, ha már őszintének kell lennem, bevallom, hogy még most is az vagyok, és örökké is az maradok.

Elhallgattunk, nemsokára elaludtunk, vadról, vizslákról, puskákról álmodtunk, harmadnap pedig elbucsuztunk egymástól.

Egy év mulva ujra együtt vadásztunk a hegyekben; esős ősz volt, a bikák mintha mindörökre elnémultak volna. Sokat ásitottunk és unalmunkban sétabotokat faragtunk.

- A nyarat az idén vidéken, régi ismerőseimnél töltöttem - szólt egy este Valérius - és ott a következő furcsa dolog történt velem. A háziasszony tökéletes szépség; képzeljen el egy karcsu termeten nyugvó duzzogó fejecskét, a melynek ajkai elnézően mosolyognak. Hozzá egy fejedelmi nyak és rózsaszinü gyermekfülek. És a hangja! Ösmeri azt a mély női hangot, a mely az emberben azt a hitet kelti, hogy az illető egy negyedóra előtt sirt? Engem az ilyen mély hang mindig nagyon vonzott. Nos tehát, a ház urnője fiatal és kacér. Egy este, vacsora előtt együtt ül a gavallérjával a ház előtt, a napnyugtát nézik, mikor egyszerre a szivarka füstjét a lovagja szemébe fujja és igy szól: »Ön mindig figyelmes volt hozzám; nos, nem adná át Pesten ezt a levelet valakinek?« A lovagnak, a ki persze titokban szerelmes a ház urnőjébe (ki ne lenne az!), leesik az álla; de az asszony nyugodtan, egy kissé sértődötten néz reá. Végre is a férfi ügyetlenül meghajlik és elteszi a levelet a pénzestárcájába.

- Nos, igen, ha már kitalálta, ez a férfi én voltam, én, a ki reménytelenül szeretem ezt a hölgyet! Nem szomoru ez, azaz: nem mulatságos? Lássa, ez az én szerencsém az asszonyoknál! Mindig nevetséges voltam a körükben, és mindig is az maradok. És a legfurcsább a dologban az, hogy mégis kimondhatatlanul szeretem ezt a szép hölgyet, - hapci! Csak nem hültem meg?! Ez kellemetlen lenne! Lefekszem és megiszom két teát.

Ismét elmult egy év. Valérius szeptember derekán, égve az olthatatlan vadászláztól, megérkezett. Alig változott, csak valamivel kövérebb lett. A nyarat vizi vadászattal töltötte, a teste tele volt szunyogcsipésekkel; feje számtalan vörös pöttyeivel olyan volt, mintha valaki piros tintával gondolat- és felkiáltójelekkel irta volna tele az arcát. Ezuttal vadászatunk valamivel jobb eredménnyel járt, és különösen barátom puskázott sok szerencsével. Egy este egy erős bikát ejtett el, nagyon boldog volt, és vacsora után jókedvüen kezdett el beszélni.

- Tavaly egy urról meséltem önnek, - szólt, keleti kényelemmel dőlve végig a rossz fapadon - egy urról, aki reménytelenül szerelmes egy szép asszonyba, s a kire a nevezett hölgy egy szerelmes levelet bizott, mert hiszen tudjuk, hogy vidéken a postáskisasszonyok néha kiváncsiak. Ez az ur pontosan át is adta a levelet a cimzettnek, egy kiváló tudósunknak, a kiről, magunk közt szólván, ilyen lovagi szórakozást sohase mert volna föltételezni. Nos, idén a ház szép asszonya egy este megint az elefántot játszó ur szemébe fujta a füstöt, és kedves szemérmetlenséggel igy szólt: »Barátom; hiszen ön már tudja, ugyebár? Nos, nem adna át megint egy levelet?«

»De igen«, felelte a megtisztelt, »nemde a tudós urnak?« »Nem«, nevetett a hölgy és összecsapta a legyezőjét, »lássa, ilyenek vagyunk mi asszonyok!« És csakugyan, a levél ezuttal egy magasrangu államférfinak szólott.

- Jobb szeretem, mint valaha - szólt Valérius és megvakarta a fejét. - Micsoda bolond dolog ez! És mégis, néha azt hiszem, hogy a szivem belészakad.

Megint egy év mulik el. Megint együtt ülünk a kalyiba előtt és türelmesen rágjuk a vadőr feleségének rettenetes gulyását. Már egy hete várjuk a bikákat, de semmi hir róluk. A gramofon egyetlen szomoru szórakozásunk, szünet nélkül játszik.

- Mi tulajdonképpen jóbarátok vagyunk, - szól egy nap Valérius - bárha ritkán látjuk egymást. Ezennel átadok önnek egy boritékot, a melyben utolsó akaratom, a gyürüm, meg az irásaim vannak. Ha netalán baj érne, nyissa föl a boritékot és adja át a bent lévő tárgyakat a cimzett hölgynek.

- Tehát még mindig? - kérdeztem és Valérius ünnepélyessége ellenére elmosolyodtam.

- Mindig! Nevessen ki, barátom, még mindig! Mii tegyek? Mit tehetek? És a kacérsága? Leirhatatlan! Pedig már kezd egy kissé hervadni, de milyen előkelően hervad, mint egy számüzött királyné!

Nevetve fogtunk kezet; eltettem a boritékot, a mely gondosan le volt pecsételve, mint egy üveg szilvórium. Következő évi találkozásunkkor nem történt semmi nevezetes. Valérius az utána jövő esztendőben sem szólt semmit szerelméről. A harmadik év egy meleg őszi estéjén barátom a vállamra teszi kezét és ezt mondja:

- Ön nevetni fog, de azért hallgassa meg a következőket. Az idei nyarat ujra abban a bizonyos kastélyban töltöttem el, hiszen már tudja, melyikben és egy este a szép asszony séta közben megint rámnéz, összecsapja a legyezőjét és igy szól: »Kedves barátom, most már én is röstellem egy kissé a dolgot, de ön meg fog érteni. Nos, egy levélről van szó, igen?« »Természetesen«, feleltem engedelmesen, »parancsoljon velem«. Átadja a levelet, képzelje, kinek szól? Megint a tudósnak, állatvilágunk e halhatatlan kutatójának. Nem hihetetlen ez?

- Nem; különb esetekről is hallottam. De engedjen meg egy kérdést, nem bizott az illető hölgy talán tavaly is egy levelet a kezére?

- Nos, igen, - felelte nagyokat szippantva szivarjából - nem mondtam volna el önnek? Tavaly is kaptam egy levelet.

- Nem; valaki másnak. Ezer bomba! Csunya egy dolog ez, nemde? És én? Mit tehetek? Jobban szeretem, mint valaha!

Rámnézett nagy bárány-szemével és nyugtalanul simogatta fekete szakállát, a melybe már ezüst szálakat szőtt az élet.

- Hogy van-e értelme? Nincsen. De mondok valamit! Lássa, én azt gondolom, hogy azért valamennyi udvarlója között mégis csak én szeretem őt igazán és egyszer ütni fog az óra, a mikor ennek az érzésnek győznie kell. Meglássa, ez az óra ütni fog és ő is be fogja látni, hogy csak én szerettem őt önzetlenül, igazán.

- Igen, majd ha az ősz beköszönt és a lovagjai mind elhagyták, - feleltem nyersen, mert mi tagadás, megszerettem ezt az öreg gyermeket.

Alig hogy kimondottam, már is megbántam szavaimat és vissza szerettem volna őket vonni, de Valérius nem sértődött meg, sőt élénken bólintott.

- Igen, ha az ősz beköszönt, - szólt csillogó szemmel - ha majd egyedül marad, ha mindenki elhagyta, csak én nem, akkor érezni fogja, hogy csak én szerettem őt igazán.

Még három évig vadásztunk együtt, akkor a bérletünk lejárt; a területet egy gazdag bankár hóditotta el tőlünk. Mikor utoljára találkoztunk össze a Garam fölött, a zöld burával boritott hegyen, mindketten megöregedtünk egy kissé. Én ide s tova föl is akartam adni a vadászatot, kényelmes lettem; az ő szakálla is erősen fehéredett.

- Nos, kedves barátom, bucsuzzunk el, a hogy illik, egy pohár bor mellett és csókoljuk meg egymást! Mindig szerettem önt és ön sok olyasmit tud életemből, a mit másnak nem árultam el. És most engedjen még egy utolsó vallomást, a legőszintébbet!

- A mi tehát azt a bizonyos urhölgyet illeti, - szólt Valérius megfontoltan - hiszen ön tudja, kiről van szó, ő bizony megöregedett és megtört. A télen nagybeteg volt, már föl is adták, de ujra magához tért és most remény van, hogy életben marad. Az ősz tehát beköszöntött, kedves barátom, és ő, minek tagadjam, meg is csunyult egy kissé, mert májbaja van; a szépsége bizony a multé!

Elhallgatott egy pillanatra, egy kicsit meghajlott, mintha bocsánatot akarna kérni valakitől, aztán folytatta:

- De nekem ő örökké szép marad, mert ő az én végzetem és ki védekezhet a végzet ellen; ő az én életem egyetlen célja! Most már senkinek se tetszik, a fiatalsága eltünt; szomoru lett és törékeny, megnyugvást és védelmet fog találni ennek a vén bolondnak az oldalán. Ilyen az élet! Mikor megkértem a kezét, lehajtotta a fejét és igy szólt hozzám: »Igen, ön az egyetlen, a ki kitartott mellettem« és én, bevallom, sirtam, mint a gyermek.

Elfogódva álltam Valérius előtt, aztán mosolyogni próbáltam és megráztam a kezét.

Megölelt, majd kivette a pénztárcáját és emlékül átadta a fényképét, a mely hosszu szakállal, fehér vászonsisakban, nyersselyem vadászruhában második Livingstoneként ábrázolta, a mint diadalmasan, de kissé bizonytalanul áll egy elejtett viziló fején. A nyakában óriási trombita, kezében egy lándzsa, - mindez inkább furcsa, mint félelmetes volt.

Két év mulva egy fürdőtelepen láttam ujra. Egy feketébe öltözött, megrokkant hölgyet kisért; a hölgy néha meg-megállt és lassan körülnézett. Az arcán sárga foltok voltak, az ajkai fehérek és oly keskenyek, mintha befelé fordultak volna. Valérius aggódva és mégis boldog mosollyal forgolódott körülötte; egyik kezében mancsettás rózsabokréta volt, mint a régimódi gavalléroknak, a másikban egy kék orvosságos üveg. A jelenet különös, talán nevetséges is volt, és mégis nekem ugy rémlett, hogy mindez szép, tiszta, megható, és nem volt bátorságom hozzá, hogy a barátomhoz menjek és megszoritsam a tenyerét.

Csobánc lovag az ősei rombadőlt rablóvára tövében üldögélt, egy gazba nőtt kertben, Baróti Szabó Dávid félkaru szobra alatt, az ölében, inkább megszokásból, mint szenvedélyből, rozsdás vadászfegyvere hevert; feje fölött Aeolus hárfája csöndesen muzsikált. Hajdan szép volt ez a kert, buja lugasaival, lantalaku virágágyaival, furcsa vizi-művecskéjével, a mely kis vászon-majmokat, furcsa kelepelőket hajtott, a tujákból hattyukat, szélkakasokat nyirt a kertész: ma mindez a multé volt, éppen ugy, mint azok az aranyhaju nők, a kik annak idején Csobánc karján sétálgattak a platánok alatt.

- Furcsák az asszonyok - elmélkedett magában a lovag, és elgondolta, hogy nekik áldozta föl az ifjuságát, a pénzét, a családi kincseket, a becsületét, a hitét. - Ki tudna rájok haragudni?

Az asszonyok! Csobánc lovag egy hosszu, céltalan életen át rajongott értök, hol egy középkori hős szines bánatával, hol egy kalandor csökönyösségével; habozás nélkül az utolsó csizmáját áldozta föl egy mosolyért, egy puha kézszoritásért, mig az asszonyok csak ritkán, vagy egyáltalán nem viszonozták ezt az érzést, és a mint az óra intett, azonnal a faképnél hagyták a kövérkés lovagot. Mind szépek, de mind önzők is voltak, és mindegyikök elvitt emlékbe magával valamit a rablóvár javaiból, ki a fekete földeket, ki a családi kincseket, ki Csobánc lovag ifjuságát, ki a becsületét, mert Csobánc igazi gavallér volt, a kinek az ajándékozás éppen olyan gyönyörüséget szerzett, mint őseinek a rablás. Csobánc mindezen csak mosolygott, megvonta a vállát, és ha uj asszony felé terelte lépteit a sors, ujra csak féltérdre ereszkedett, és ünnepélyesen csókolt kezet a madonnának, a hogy a szép nőket előszeretettel nevezte.

A lovag fölkelt, és az öreg hársfa alá telepedett, a hol egy ócska Rákóczi-dobra teritettek neki. Gyönge ebéd volt, szagtalan, füsttelen; a késő ősz néha egy sárga levelet dobott a tányérjára. Csobánc két perc alatt elkészült az étkezéssel, azután visszavonult a kert végébe, beült egy rozoga japáni filagóriába, és gondosan bereteszelte maga mögött az aranyföstékes ajtót. A cselédség azt tartotta, hogy ilyenkor a lovag az igazak álmát aluszsza, a valóság azonban más volt. A filagória egyetlen kis szobácskája, a melynek olyan szaga volt, mint régi padlásoknak nyáron, Csobánc legbensőbb szentélye volt; az ebédet követő két órát a lovag elmélkedéssel és vallásos gyakorlattal töltötte el.

Miből állt ez a gyakorlat? A japáni házacska falában egy helyen titkos gomb volt; kettős érintésre a tölgyfa-deszka széjjelnyilt, és az üregben egy női kép jelent meg, egy báli ruhás, lesimitott haju, óvatos arckifejezésü asszonyfej, a milyet a fiatal Barabás szeretett festeni. Ez volt Csobánc utolsó kincse, nem a kép, a mely egy részeges vidéki piktor ecsetjéből származott, hanem a hozzája füződő érzés. Mert, bár száz és száz nő előtt ereszkedett féltérdre, és száz és száz esküjét kapta el a szél, Csobánc lovag egész életében csak ezt az egy fejet szerette igazán, ehhez tért vissza örökkön, ehhez a két halványzöld szemhez, a lefésült fekete hajhoz, a homlokon borongó finomka ránchoz, a melyet tisztán, mocsoktalanul őrizett meg huszonöt esztendő minden viharán keresztül. E hosszu idő alatt a női fej mitsem változott képzeletében; a báli ruhás hölgy talán már meg is halt, a jobbik esetben nagyanya volt, de Csobánc még mindig üdén, a fiatalság varázsfényében látta a fejét maga előtt, csakugy mint azon az estén, a mikor az ablakfülkében egy pillanatra - szilajon, mohón, a hogy csak nagyon ártatlan lányok tudnak - Borky Gabriella a vállára borult, és kész volt érte elhagyni a férjét, a gyermekeit, az üdvösségét.

- Nem, én nem vagyok méltó hozzád - szólt akkor Csobánc meghökkenve. - Én kóbor lovag vagyok, akarat és becsület hijján, százegy asszonyt szerettem és százegyről feledkeztem meg, és neked gyermekeid vannak, és az uraddal együtt ettük meg a kenyerünk javát.

És ugy tett, a mint mondta; elbucsuzott, megemelte kopott süvegét; többé nem látták egymást, és a Lovag csak hirből hallotta, hogy Borky Gabriella azóta mindig fekete selyemruhában járt és Orbán napján szigoru böjtöt tartott. A szive fájt, homlokán a deresedő hajfürtök égtek, de Csobánc ura maradt az akaratának, és a fiatalság zajos éveiből tisztán hozta el az öregség révébe a két halványzöld szemet, a lesimitott hajat, a furcsa, szomoru vonást a fehér homlokon, a mely azokhoz a vékonyka árnyékokhoz hasonlitott, a minőket a késői téli nap rajzol a hómezőkre. Minden délután kettőtől négyig üldögélt a kép alatt; nem imádkozott, nem sóhajtozott, verseket sem irt, csak azt érezte, hogy az öregsége lassan, biztosan közeledik feléje, és hogy kár volt megszületnie.

Délután felhőszakadás volt, alkonyatkor a rablóvár tövében folydogáló Daru patak elöntötte az országutat. Mikor Csobánc vacsora előtt lesétált, hogy az árvizet megnézze, kellemes meglepetés érte. Az országut közepén elakadt uri hintó álldogált, az öreg kereszt alatt pedig, nagy utazóládán, egy szőke hölgy üldögélt és félig sirva, félig nevetve fésülgette arany haját.

- Ah, uram, - szólt megpillantva Csobáncot - nem segitene rajtam? Mily szerencsétlenség! Eltörött a tengelyünk, és a kocsis azt mondja, hogy a falu egy órára van ide. Oh, borzasztó ez az utazás; mégis csak jobb lett volna otthon maradni!

Csobánc ránézett a hölgy világoskék, karcsu cipellőjére, és mélyen megemelte kopott süvegét.

- Asszonyom, - szólt, és béres-hivó hangja egyszerre visszanyerte ifjukori rezgését - parancsoljon velem! A rablóvárnak én vagyok a gazdája!

Bementek a kastélyba, a melynek födeléről, akárha üdvözlet érkezne föntről, két cserép hullott a lábuk elé. A szobák közül csak az ebédlő volt használható állapotban, annak a butorzatából is már csak a kandalló, egy nádszék, a vaddisznóbőr, a rozoga pipaállvány és a hosszu ebédlőasztal maradt meg. Csobánc, a ki hiába törte a fejét valami valószinü hazugságon, zavartan mentegetődzött; de a vendég nevetett, és behozatta a böröndjeit, és a kandalló mellé rakatta őket. Egy perc mulva már oly otthonosan ült a tüznél, mintha a kastélyt épitő Csobánc Johanna szelleme lenne, a kinek kisérteni támadt kedve.

- Éhes vagyok - szólt és a kandalló rácsára tette kék cipőcskéjét, a melyet a tüz alázatosan udvarolt körül. - Tiz óra hosszat kocsiztam egyfolytában, és nem mertem a csárdákban enni, mert a paprikás ételektől piros foltot kapok a testemen.

- Tegnap lőttem egy fácánt, - felelte Csobánc - még pedig fiatal tyukot; azt megsütjük, ha ugyan valaki már meg nem előzött.

Csöngetett; a gazdaasszony mogorván állitott be, szigoruan nézett Csobáncra, aztán sóhajtva látott a teritéshez.

- Ön bizonyára költő, - folytatta a vendég - hogy ennyire kedveli a magányt! Minden nagyon érdekes és regényes itt, a sötét bolthajtások, a föstött ablakok, a kitömött fenevadak; bizonyára szellemek is járnak éjjelente?

- Nem, nincsenek kisérteteink. A Csobáncok még életökben megbünhődtek vétkeikért.

- Kár! Akkor hát legalább rablóktól kell tartani? Azt mondják, hogy erre még szegénylegények járnak, ösmerek is egy nótát a daruházi Petákról.

- Husz év óta nem esett itt bántódása senkinek, asszonyom. Az a nóta a szerémségi Daruházáról szól.

Tovább beszélgettek; a fácán közben megsült, és egy szál petrezselyemmel a csőrében, szomoru, bocsánatkérő arckifejezéssel jelent meg az asztalon. Csobánc egy percre lebocsájtkozott a pincébe, tett, vett és végre csakugyan talált egy üveg bort, a melyet jobb időkben gondosan elásott a fal mellett, egy keresztecskével megjelölt helyre. Ó-bor volt; rajta reszketeg betükkel az évszám, Csobánc dédapja kezéből. A látogató éhes volt, és igy a fácánból csak a nyak jutott a lovagnak, a sovány fácán nyak, a mely kemény és vigasztalan volt, mint egy szilvafa ága, de a vendég mosolygott és ez a mosoly mintha egy kissé megpuhitotta volna a madár csigolyáit.

- És ön hogy vetődik erre, madonna? - kérdezte Csobánc, és ugy érezte, mintha a kastély föltámadt volna poraiból, a falakon ujra ezüst és arany tálak csillognak, a karzaton cigány játszik, és a szomszéd termekben táncolnak. - Rokonai laknak mifelénk?

- Ah! én? Nos, őszinte legyek? Ej, de hát miért ne? Tehát, az uram kitette a szürömet, igen, a szó szoros értelmében kitette a szürömet, mert szinésznő akartam lenni.

- Igen. Furcsa, nemde? Már választottam is szinpadi nevet: Hajmási Cicelle. Szép név, ugyebár?

- És tudja-e, madonna, hogy önnek gyönyörü lába van ehhez a szép névhez?

A gazdasszony kaján arckifejezéssel jelent meg, leszedte az asztalt, azután a pipatóriumot a tüz mellé állitotta, rátette a bort, fölsóhajtott és jóéjtszakát kivánt.

- És most hová tart? - vette föl ujra a szót Csobánc lovag. - Nyilván külföldre?

- Bécsbe utazom! A nyáron egy olasz énekmester, egy márki, a ki nem kenyérkeresetből, hanem szenvedélyből foglalkozott a zeneoktatással, járt nálunk, az fedezte föl a hangomat. Ért ön a zenéhez? Énekeljek valamit?

- Be kell vallanom, a zenéhez nem sokat értek. Az egyetlen hangszer, a melyet kedvelek, az Aeolus hárfája. Hallja? Most is muzsikál a háztetőn; néha egész éjjel elhallgatom, és arra gondolok, miért éltem?

- Asszonyok - felelte Csobánc és mosolygott deres bajusza alatt. - Mindenemet az asszonyok hordták széjjel!

- Nem, madonna. A földön mindennek meg van a maga ára. Az asszonyoknál nincs becsesebb portéka e világon, tehát természetes, hogy az ő áruk legyen a legnagyobb. Az álmatlanságom azt jelenti, hogy öregszem.

- Érdekes. Lássa, az ilyenfajta férfiak tetszettek nekem mindig, a kik lelköket gondolkodás nélkül teszik fel egy hölgyre, a kiknek, ha egy fehér kezet megszorithatnak, nem jut az eszébe a holnap, a kik sohasem számitgatják a hogyokat és a miérteket. Mi haszna is lenne? Ezek az igazi lovagok, az élet lovagjai!

A hintó lassan készült el, a kovács, a ki fiatal ember lévén, nem ismerte az ócska szerkezetet, egyik napról a másikra igérte, hogy rendbe teszi, de mégsem boldogult vele. Madonna tehát továbbra is igénybe vette a rablóvár vendégszeretetét. A kék toronyban lakott, ugyanabban a nagy szobában, a hol annak idején a hires Csálfy Gergely, a felvidéki kiskirály hat évig volt fogoly, a mely időt azzal töltötte, hogy rossz versekkel irta tele a fekete falakat.

A vendégnek néhány napig nagyon tetszett az elátkozott kastély. Kiváncsian nézegette végig a titkos folyosókat, fölemelte a csapóajtókat, és minduntalan próbára tette a furcsa erdei visszhangot, amely mindenre azt felelte: »Haha, haha, hahaha!« Mindez ártatlan és kedves mulatság volt, a negyedik napon azonban Cicelle észrevette, hogy a szobákban kriptaszag leng, és hogy a mosdóviztől piros lesz a bőre. Ettől nagyon megijedt, a bőrét mindig szertartásos gondossággal ápolta, igy tehát felhuzta prémes lengyel kabátkáját, és midőn a hintó is éppen aznap elkészült, bucsucsókra nyujtotta kezét Csobáncnak.

- Isten vele - szólt szórakozottan. - Nekem már régen Bécsben kellene lennem; a márki elém utazott Pozsonyig, nem várakoztathatom tovább; erre nem szolgált rá. Olyan jól éreztem magamat itt! Nem haragszik rám?

- Nem, nem haragszom - felelte Csobánc lovag egyet köhintve. - Engem különben is még minden nő elhagyott idáig.

- Nem, nem haragszom - erősködött Csobánc lovag, és kipödörte szürke macskabajuszát. - Önre szép jövő vár, a hangja gyönyörü lehet; és most a tél is a küszöbön áll, ilyenkor ez a hely már nem barátságos; az utakat befujja a hó, néha hetekig el vagyunk a világtól vágva. Mit keresne itt egy szép fiatal asszony?

- Az ilyen férfiaknak kár megöregedni - szólt elgondolkodva. - Tehát: szent a barátság, és ha csakugyan jó szivvel gondol rám, engedje meg, hogy egy emléket kérjek öntől, emléket az itt töltött szép napokra, egy csekélységet, egy semmiséget; babonás vagyok. De melyik asszony nem az?

Csobánc lovag meghökkent. Eddig a hány asszony a faképnél hagyta, mind vitt magával tőle egy emléket: ki a fekete földeket, ki a pirosszemü családi ékszereket, ki az ifjuságát, ki a becsületét. Nem is a kérdés lepte meg; a felelet nehézsége vont ráncot a homlokára. Lelki szeme gyorsan végigfutott a megkoppasztott kastélyon, a fekete falakon, az üres termeken, a szu-rágta szekrényeken, mindenünnen a semmi bámult rá vissza.

- Nem, nem - szólt és a vendég kék szemébe nézett. - Jőjjön hát velem, madonna.

Végigmentek a kerten, a melynek fáira, mohos oszlopaira már fehér jegyeket rajzolt az első hó; a hegyorom biztosan, közvetlenül, mintha tiz lépésre lenne tőlük, nézett le rájuk.

- Egy emléket adok önnek, madonna, - szólt Csobánc és mosolyogni próbált, hetykén, fiatalosan, mint azok a férfiak, a kik a szakitásnál maguknak követelik az oroszlánrészt - egy furcsa emléket, a mely másnak talán értéktelen, de nekem mégis sokat jelentett a világon.

- Ah, azt nem fogadhatom el - ellenkezett Cicelle. - Ön félremagyaráz, lovag!

- Ah, dehogy is! Semmiség, a mit adok, sőt annál is kevesebb; szegény ördög vagyok, sem ékszerről, sem hasonlóról nincs szó, mindössze - de nem szabad hogy kinevessen - egy gondolatról!

A japáni-filagóriához értek. Csobánc kinyitotta az ajtót, aztán ügyes kézzel nyomta meg a kis gombot az arany léc szélén. A tölgyfa-deszka gyorsan széjjelvált, és az üregben, ajkán óvatos mosollyal, lefésült hajjal, megjelent Borky Gabriella arcképe, és kiváncsian nézett Cicellére.

- Ime, ezt a gondolatot adom önnek emlékbe, - szólt Csobánc - ez a legértékesebb, a mi bennem lakik. Regényes dőreség! Egész életemen át ezt a nőt szerettem, senki mást; ön az első, aki ezt az arcképet itt látja, és a ki ezt a furcsa titkot megtudja. Ez volt az én talizmánom, és ezt a büvös tárgyat most átadom önnek: azt az érzést, hogy nem voltam olyan haszontalan, a hogy a világ gondolja, hogy magányos éjtszakákon gyerekként tudtam sirni, és hogy néha a szivem majd megszakadt a keserüségtől. Vigye el innét magával ezt az érzelgős és nekem mégis szent gondolatot, hogy ilyen férfiak is vannak, hogy talán minden férfinak a szive mélyén lakik egy ilyen titkos kép, a mely megőrzi lelkét a tulvilági üdvösségnek. Nos, nem furcsa ez? De hát, mi más tellik egy kikopott lovagtól?

- Érdekes - szólt és szakértő szemmel nézte végig Borky Gabriella haját, a nyakán csüngő gyöngyláncot, a ruhája különös szabását. - Ime, ön mégis csak költő, hiába titkolja előlem! És tudja-e, hogy ez szép gondolat? Furcsa ember ön, Csobánc lovag!

- Ah, dehogy is, férfiak, akik szeretnek, sohasem nevetségesek. Gondoljon hát jó szivvel rám, és higyje el, nem érdemes asszonyért busulni.

Csobánc lovag a határig kisérte vendégét. A hintó ünnepélyesen gördült le a hegyről, a fordulóknál hol itt, hol ott bukkant föl a rablóvár, most egy nagy mutatóujjra, majd egy összeszoritott ökölre, hol meg éppen egy alvó komondorra hasonlitva. A kocsis néha ok nélkül belefujt a kürtbe, a visszhang vigan felelt: »haha! haha! hahaha!« és a fákról arany levelek szálldogáltak. Mire a völgybe értek, havazni kezdett.

- És ön sohase hagyja el ezt a fészket? - kérdezte Hajmási Cicelle. - Nem unalmas errefelé a tél?

- Furcsa; én mindig csak a jövőre gondolok, és mindig szépnek, rózsaszinünek látom. Nemde, könnyelmü vagyok, lovag?

- Csak fiatal. Egykor én is az voltam és akkor én se gondoltam arra, hogy megettem a kenyerem javát.

Elhallgattak. Az ut most már egyenesen haladt délnek; a patak mellett vékony, csikos pózna jelölte meg a megyei határt.

- Isten vele, madonna - szólt Csobánc nehézkesen, és megemelte kopott süvegét és kezet csókolt vendégének. - Éjjelre Szombatban háljon meg, a »Hold«-ban, az a legjobb szálló.

- Isten vele - mosolygott fáradtan Cicelle - és ne gondoljon rosszat rólam! Igen; ha szerencsésen megérkezem Bécsbe, egy pár szál ibolyát fogok küldeni, és az a kivánságom, hogy tegye a nevemben Arabella képe alá.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Csobánc haza baktatott a hegyi ösvényen. Öreges lépései csak nehezen vitték előre, hébe-korba meg kellett állnia, hogy kifujhassa magát.

- Furcsák az asszonyok, - szólt egyszerre hangosan, és a földhöz vágta kopott süvegét. - De ki haragudhatna rájok?

Pipafüstként elhuzódó, darabos magyar dombok közt élt Tajty Gergely. Az apja, a nagyapja, a dédapja is itt tanyázott, itt farigcsálta le életét, cammogó ökrök, piszkos juhok, szerteszét kapargászó tyukok, malomárokban uszó kacsák közt. A birtok közepén áll az ősi ház, bizonytalan szinével, szétterjeszkedő falaival, gömbölyü tornácaival nagy méhkashoz hasonlatos. Az udvart széles, szürke kőfal övezi, rajta tótosan deszkázott kapu, amely mindig zárva van. Nem voltak vendégszerető emberek a Tajtyak, sőt inkább emberkerülők; akadt olyan, amelyik még a postát is vasvillára tüzve nyujtotta át a kőfalon és süket cselédeket tartott.

A gombócfejü Tajty Gergely másnak igérkezett. Eleven, okos, izmos fiu volt, sok csinyt elkövetett, de szerette a matézist meg a fizikát, amiért a kollégiumban egyet s mást elnéztek neki. Még táncolni is megtanult és majáliskor ő volt a borgazda. De aztán egyszerre elkezdett magába szállani, elkerülte a társait, és ha szerét ejthette, kivonult a Tapoly partjára, ahol levetkőzött és a homokba ásta kemény, nagy testét. Itt feküdt őszig; mikor már a vadludak huzni kezdtek, bevonult diákos szobájába, s azontul csak a pipáinak meg a csizmáinak élt. Volt tiz pár csizmája, azokat javitgatta, takaritgatta napestig. Közben elhizott és a szakálla kiütközött. Már huszonnégy éves korában a halántéka felett garasnagyságu fehér folt helyezkedett el a hajában.

Mikor elvégezte iskoláit, titokban összecsomagolt és elment hazájába, a pipafüsthöz hasonló dombok közé. Elzárkózott; az emberek részben ravasznak, részben ostobának tartották, noha alig volt módjuk vele érintkezni. Az apja mihamar rá elhunyt; akkor átvette a gazdaságot és nagyokat nyujtózva, kelletlenül járt egyik tábláról a másikra. Az állatok közül csak egy szivelte, egy öreg cirmos macska, amelyik hébe-hóba elkisérte sétáin. A vizet továbbra is kedvelte, sokat üldögélt a hegyi patak mellett, szines kavicsokat dobálva az apró hullámok közé. Egy időben állatokat tömött ki, de aztán elunta, és inkább sámfákat faragott, kidőlt füzfákból, öreg ákácokból.

Egy éjszaka dörömbözés verte föl. Maga nyitott kaput; mert jóálmu béreseinek ugyan akár ágyuzhattak volna. Négy-öt huszár állt a sáros fordulóban, köztük egy polgári kabátos, nagy csákóju urforma, a ki igy szólt:

- Bizony rám se ösmersz, Tajty Gergely; Én vagyok, Pöngér Pál, ez idő szerint nemzetőrszázados.

- És mi járatban vagy, öcsém? - kérdezte, lomhán visszaemlékezve az egykori cingár, szószátyár iskolatársra.

Már késő ősz volt, az udvar topolyfái kopaszon meredtek az égnek. Egy fölzavart kotlós kedvetlenül repült odébb.

Bementek az udvarba, s onnét az ebédlőbe, egy nagy hombárba, amely régi élclapok árnyképeivel volt kikárpitozva. Egy huszár befütött; a nagy cserépkályha nemsokára bosszusan lihegett.

- Kinek kellenek a lovak? - kérdezte Tajty Gergely, egy kancsó savanyu bort horgászva ki valahonnan.

- De tán csak hallottad hirét Pákozdnak. Nagy-Szombatnak? - szólt hunyoritva a szemeivel.

- Fura ember vagy, - csóválta meg fejét a tiszt, és kellemetlenül mosolygott, éppen ugy, mint diák korában, amikor uj ruhába bujt és azt hitte, ő a legkülömb ember az egész városban. - Tőled, ugy látszik, nyugton alhat a haza.

- Csak az, hogy fölkeltek a rácok, aztán betörtek a horvátok, ráadásul Bécs felől az osztrákok. Elszakadtunk a sógortól, már vigan verekszünk is vele. Olyan idők járnak, hogy minden jó magyarnak gáton a helye.

- Annak tartom magamat, s azért habozás nélkül beálltam nemzetőrnek. Már csatában is voltam, le is lőtték a csákómat.

- A tiédet? - kérdezte Tajty csodálkozva, és eszébe jutott, hogy ez a tiszt egykor az iskolában fehér keresztet rajzolt a hátára, s mikor ezért rátette a tenyerét, térdre esett és ugy kért irgalmat.

- Az ám - hörpintett a katonatiszt a kancsóból. - Eddig nemzetőr voltam, mondom, de most már beállok honvédnek. A nemzetőrök eddig mindig csak abban hasonlitottak Achillesre, hogy gyorsan tudtak futni. A honvédeknél másképp van.

- És nem félsz a puskaportól? - kérdezte a házigazda, parasztosan sunyitva.

- Nem én - nevetett Pöngér Pál. - Egy életem, egy halálom, aztán senkim a világon. A polgári tudományom sem sok, a katonaságnál meg vihetem is valamire.

- No, azt nem - felelt a házigazda, de azt érezte, hogy viszket a tenyere. - Hanem megpróbálhatjuk, ki tud nehezebb zsákot fölemelni.

- Mi az egy buzás-zsák! A golyó könnyebb annál, mégis százszor nehezebb, mert erősebb. Hanem, másképpen is van. Neked kötelességed volna, hogy a haza védelmezésére siess. Gazdag is vagy, jó a neved is, meg mindig is értettél a matézishez, fizikához, aminek ma hasznát lehet venni, de nagyon ám. Meg aztán nem is tudsz soká a falaid közt békén meghuzódni. Ki se tavaszodik, de még a tél se jön el, itt az ellenség: éppen erre fog tartani, a völgyön át.

Pöngér behitta az egyik huszárt és megkérdezte tőle az ellenség állomásait. A katona, egy szeplős, barátságos fiu, sorjába elmondotta őket, azok mind a szomszéd vármegyében feküdtek.

- No, mit szólsz hozzá, bátyám? - csücsöritette össze ajkát a nemzetőr.

Lefeküdtek. A tiszt semmiképp se akart ágyba bujni, lepihent a földre és nemsokára vigan aludt. Tajty elnézte darabig, aztán maga is elszenderült Egy ideig azt álmodta, hogy nem is kurtanemes, hanem öreg medve, aki felhuzódott volt a hegyek közé, a barlangjába, nem zavar senkit, nem törődik senkivel, s most mégis emberek jönnek, fáklyával, fegyverrel, sippal, dobbal; ki akarják verni a vackából. Aztán maga előtt látta a hetvenkedő tisztet, aki azt mondta, hogy lelőtték a csákóját és ez mód nélkül bosszantotta, sőt fölháboritotta. Hogy volna, hogy lehetne ez a cingár legény, aki már diákkorában is mindig csak előtáncos szeretett volna lenni, különb nála?! Majd ugy érezte, hogy a nemzetőr kérkedése is állati alakot ölt, egy nagy cifra kakasét, amely most már örökké itt marad a házában és minden sarokból szembe fog vele nézni. Mérgesen ébredt föl.

- Tudod, mit határoztam? - költötte föl volt iskolatársát, aki kedvetlenül bámult a padmalyra.

Megbánta, amit mondott; ugy tetszett még álmában beszélt, de aztán látta, hogy már késő: dacosan huzta hát be gombóc-fejét a széles válla közé és várakozva, bosszusan nézett Pöngér Pálra.

Még akkor reggel utnak indultak, több helyen lovat vásároltak, délben pedig a hadiszállásnak fordultak. Amikor az előörsökhöz jutottak, már sötét este volt. Az őrtüzeket gyujtogatni kezdték.

- Ki vagy? - mordult rájuk a keresztutnál egy baka, akit alig tudtak a mellette álló nyárfától széjjelkülönböztetni.

Hajnalodott, mikor egy főtiszt elé értek. Az a kasznár házában, egy nagy szobában, a zöld asztalnál ült és fejét a táblabirós kalamárisra lehajtva aludt. Mikor Pöngér hangosan jelentkezett, fölébredt és a padlóra nézett, aztán a szivarja után nyult.

A parancsnok nem örült valami különösen; idegenkedve pillantott az ujoncra.

- Igen - szólt és addig rekedtes hangja egyszerre tisztábban csengett. - Jó. Az orvos meg fogja vizsgálni. Számot tart a foglalóra? Husz forint - tette hozzá szórakozottan.

- Nem - felelte Tajty Gergely, de oly tétován, hogy a parancsnok még egyszer, elgondolkodva, igy szólt:

- Jó, jó - mondta és lassan fölkelt, óvatos lépésekkel körültapogott a szobán, majd becsukta az ablakot. - Léghuzam van - tette hozzá megfontoltan.

Elmentek az orvoshoz, akit még az ágyban találtak, tetőig rakott dunnák között. Mellette a háló szekrényen a parókája, a csiptetője, meg egy szétrongyolódott német könyv: »A metafizikáról.« Haragudott, hogy fölkeltették, aztán föltette a csiptetőjét, ránézett Tajtyra és igy kiáltott:

- Igen, - felelte Gergely haragosan, mert érezte, hogy furcsa helyzetben van, hogy elfogult, zavarodott, s ezt nyerseséggel próbálta ellensulyozni.

- Akkor Isten hirével, - folytatta a doktor és visszahanyatlott a párnákra. - A többit majd későbben elintézzük, - morogta félálomban.

Bementek a faluba, a templomig és a sekrestyéből kikerestek valami egyenruhát. A kabát régi sorgyalogezredbeli volt, a fehér kardszij is, a csákó azonban már a honvédeké. Tajty Gergely ott menten, rosszkedvüen, fázósan átöltözött. Pöngér Pál megvárta, mig elkészül.

- Nos, mit szólsz hozzá? - kérdezte az uj katonától, aki esetlenül csoszogott jobbra-balra.

- Te, - dörmögte Gergely félvállról, - ez a parancsnok és ez az orvos, ezek is oly nagy hősök?

Két hétig voltak még a megerősitett, körülásott helységben, ezalatt Pöngér Pál is megkapta az uj ruháját, amely csillogott, mint az ázott ürge. Tajty Gergely pedig szorgalmasan gyakorlatozott a libalegelőn. Egy nap aztán beosztották őket a harcoló csapathoz. Kikerültek a közeli táborba; Pöngér Pál megtartotta a rangját, barátja közlegény volt alatta.

Akkoriban az volt a szokás, hogy minden éjjel riadót fujtak, hogy a fiatal katonaság hozzászokjon a harci zajhoz, a gyors fölkészüléshez, a háborus készenléthez. Eleinte Tajty Gergely nyugtalanul, kábult fejjel sietett a gyülekezéshez, később azonban megszokta a dolgot, s mikor egyszer nem csak a trombiták harsogtak, hanem valahonnan messziről az ágyuk is megszólaltak, már nem is lepődött meg. Azt hitte, megint csak gyakorlatról van szó, de Pöngér Pál foghegyről oda vetette neki.

A mennybolt alatt, mintha tüzijáték lett volna, szines csóvák huzódtak végig és az erdő mögött tüntek el.

Zavartalanul mentek át a helység előtti térségen, aztán fölkanyarodtak egy dombra és állást foglaltak. Errefelé nem röpültek a bombák, az előttük fekvő sötétség mintha vastag bástya lett volna. Leültek a földre és vártak, némelyikük térdére támasztva fejét el is aludt, vagy legalább ugy tett, mintha aludna. Egy katona halkan énekbe fogott; a tiszt csöndre intette.

Már hajnalodott, mikor hirtelen élénkülni kezdett körülöttük. Most vették észre, hogy alig egy-két puskalövésnyire tőlük, ferdén szemben velük, ellenséges gyalogság fekszik, nemsokára rá egy villanást láttak, majd egy dördülés hangzott el, melyet ujabb meg ujabb, végül összeolvadó robaj követett. A mögöttük elhelyezett ágyuk felelni kezdtek. Mihamar nehéz füst keringett a tar cserjék fölött.

- Nem tudom, - felel az, és többször a vállához emelte, majd letette fegyverét, anélkül azonban, hogy azt elsütötte volna.

Egy fiatal gyerek, aki bő egyenruhája dacára, alig volt nagyobb, mint azok a pamut-katonák, amilyeneket játékkereskedésekben árulnak, nyugalmat erőltetve igy szólt:

- Meg kell védenünk ezt a pontot. Nézzen jobbra, kissé előre, a szőlők felé, azok is a mi embereink. Ez a mi föladatunk, - csuklott el a hangja.

Az ágyuk mellől most egy magasabbrangu katona jött közelebb, a szájában száraz galyacska, amelyet nyugodtan rágcsált; az a főtiszt volt, akinél Tajty besoroztatása előtt jelentkezett. A tiszt óvatosan lépkedett és arcán gonosz, gyanakvó kifejezéssel a szőlők felé nézett. Láthatólag rosszkedvü volt; ez a gonosz kifejezés és az arcán látható kelletlenség egyszerre megdobogtatta Tajty szivét.

Az ágyutüz, mint rövidesen kiderült, a szőlőknek szólt; pár perc mulva az ellenséges gyalogság támadásba kezdett ugyanabban az irányban. Dobok kattogtak, kürtök riantak, az ellenség sötét árnyékai - nagyokat löködve, majd meg-megállva és megint nekiszökve, mint a vizesésbe került fadarab, - egyre jobban nyomult előre. Egyszerre a szőlőkön álló ágyuk elhallgattak.

A főtiszt arca pulykapiros lett; idegesen, mint egy fölingerelt kakas tapogott egy helyben.

- Az a Tüdőssy, - kiáltotta csaknem siránkozva és eldobta a szájában lévő galyat, - cserbenhagy, mindig cserbenhagy, de én itt maradok, s ha egy emberem se kerül vissza!

Tajty vállán, karján, derekán egyszerre ólmos suly helyezkedett el, a szeme káprázott. Azt hitte, megsebesült, de bár - nehézkesen, - többször végigtapogatta magát, sehol sem érzett vért, sehol a ruháján nem látott szakadást.

Most hátulról egy futár érkezett, pár szót váltott a főtiszttel, majd vizet ivott és tovább nyargalt, néha még vissza-vissza pillantva. Balra, a völgyben egy ezred huszárság indult rohamba. Először ügettek, majd zárt sorban vágtatni és éljenezni kezdtek. A gyalogosok kiváncsian néztek utánuk. Csak egy darabig tudták szemmel kisérni bajtársaikat, aztán a forduló eltakarta őket.

- Ez gyönyörü, - szólt a pamut-katona és lehajtotta kivörösödött arcát.

Tajty is azt érezte, hogy itt valami nagy dologról van szó; hogy egyszerre elszakadtak a földtől, embertársaiktól, a faluktól, városoktól, s egy külön világban harcolnak emberfölötti célokért, de ezek a célok oly távoliak, oly elérhetetlenek, hogy meddő velük a küzdelmet fölvenni. A zsibbadás még mindig végigfeküdt izmos tagjain; zavarodott volt; szeme nem tudott nagyobb területet átfogni: csak a mellette lévő katonákat látta és néhány cserjét, amelyek csöndesen ingadoztak a szélben. A szomszéd domboldalról, a szőlők közül egy nyugodt, szép öreg körtefa nézett rá, de ő csak bizonytalan körvonalait ösmerte föl... Egyszerre tisztában volt vele, mi az az ólmos suly, amely ránehezedett: félt, rettenetesen félt, a teste verejtékben fürdött; még azt sem hallotta, amint egy tiszt rájakiabált, és csak akkor eszmélt föl, mikor a társai hirtelen széjjelugrottak, s a következő pillanatban egy bomba pattant szét, alig pár lépésnyire tőle, mohó tüzet és homokot szórva széjjel.

Pöngér Pál állott előtte, kipödrött bajusszal, piszkos katonakabátban. Az arca most is kötekedő volt; fülére csuszott csákóján vékony fenyőgaly fityegett. Cipőjének az orrával nyugtalanul turta a földet és bal kezével folyton a kardszijjával játszott. Szája félig nyitva volt, - Tajty Gergelynek mégis ugy rémlett, hogy ez az ember valaki egészen más, mint akinek eddig látta, sokkal erősebb, vadabb, becsületesebb, - és a szive erősebben kezdett dobogni.

- Mit szól hozzá, - mondta megcsóválva fejét, - ujra cserbenhagyott! Mindig én iszom meg a levét.

- Ezt a pontot meg kell tartani, - kiáltotta oda nyugtalanul, és elnyargalt, eszelősen sarkantyuzva fölizgatott lovát.

- Persze, hogy tartani kell, - vonta meg vállát a főtiszt. - Szép dolog ez megint! - kiáltotta a küldönc után, aki azonban már messze járt tőle.

Az ágyuzás most a Tajty csapatjának állása felé élénkebben indult meg. A tömör golyók nem sok kárt tettek, csak ugrálva érkeztek hozzájuk; nemsokára azonban az űr-bombák kezdtek el működni; itt is, ott is hallatszott egy-egy förtelmes robbanás, egyre szükebb kört vonva az ostromlott pont körül. Az ellenség ugy tetszik, hamar kiszámitotta a helyes irányt. Az öregebb katonák eleintén tréfáltak és odakiáltottak egymásnak, hogy »most jön az öreg«, most a »mérges«, és utánozták a sistergést, meg a pattanást, de mikor a domb, mintha fölgyulladt volna, csupa tüz és füst volt, és a sebesültek túlbőgték az ágyumorgást, elhallgattak és tétován néztek a semmiségbe.

Azután halálos verejtékkel arcán nézte el, ahogy társai egyszerre lövöldözni kezdenek fegyvereikből. Gépiesen ő is elsütötte a puskáját, aztán lassan ujra megtöltötte és megint elsütötte. Egyszerre ugy érezte, hogy egyedül van valami nagy veszedelemben, egy gyors folyó forgatagában, hogy körülötte emberek állanak, de hiába nyujtja feléjük a karját, senki sem ád neki segélykezet, mindenki elhagyja; sőt senki sem csodálkozik, hogy a forgóba jutott.

A háta mögött kiabálást hallott, aztán a főtiszt került eléje; hadonászott a kardjával és megindult előre, nyilegyenesen, az ellenség felé. Katonái követték, és Tajtyt is magukkal sodorták. Mintha valami titkos erő vonzotta volna őket, félelmetesek, sötétek, komorak, hatalmasak voltak, jóllehet a szemök még mindig tétován nézett a füstbe és az álluk meg-megrándult. Az arcuk azt fejezte ki, hogy valami titkot tudnak, amelyet azonban nem árulnak el senkinek se... Mindenkit magával sodort ez a tudat és ez az erő, csak éppen Tajtyt hagyta ki; lecsüggesztett fejjel, teljesen kimerülten ballagott, nagyokat botolva a lejtőn.

Mikor a szőlővel egy vonalba kerültek, egy orvossal és két hordágyas ápolónővel találkoztak. A doktor volt, aki Tajtyt az ágyból megvizsgálta, s aztán nyugodtan tovább aludt. Most öreges, apró lépésekkel, de fürgén forgolódott a sebesültek közt, a kabátja ki volt gombolva, az ujja magasra feltüzve.

- Önnek nem itt a helye - kiáltotta feléje, félig parancsolóan, félig nevetve a főtiszt. - Vissza! kanfutter! Micsoda rendetlenség ez?!

- Micsoda erős lelkek ezek - mondta magában Tajty, aztán egyszerre megállt; az eszébe jutott valami, amibe kimerült idegei görcsösen, gondolkodás nélkül kapaszkodtak bele.

Meglassitotta lépéseit, visszamaradt a sorban. A mögötte lévők sodorták, de ő az oldalára tette a kezét és kiejtette a fegyverét.

A zászlóalj elvonult és nemsokára az ellenséges ágyutüz is elhallgatott. A feladat meg volt oldva. Tehát sikerült a pontot megvédeni.

Tajty ezalatt lefeküdt és az égboltra nézett. A füst kissé eloszlott, tenyérnyi kék ég bámult le rája, egy csodálkozó nagy szem, amely látszólag nem tudta megérteni, hogy az erős, kemény férfi, hogyan hunyászkodhatik és alázkodhatik meg ennyire. Tajty lecsukta hát a pilláit, és arra gondolt, hogy megmenekült, hogy él, hogy lélekzik: de ez a tudat nem nyugtatta meg; nagy fájdalmat érzett és végtelen, lealázó szomoruságot, amilyennel még sohasem találkozott az életben. Miért is kellett kimozdulnia a barlangjából, hogy ezt az érzést megösmerje? Föl akart kelni és utána akart futni társainak, de azok már messze jártak. Aztán utolsó, eltévedt hirnöknek, még egy bomba pattant szét a szőlőben. Csüggedés fogta el, ujra lefeküdt és imádkozni próbált, maga se tudta miért?

- Nos? - kérdezte, kigombolva Tajty kabátját, majd az egyik ápolóhoz fordult. - Hol a baj?

- Sehol, - szólt dacosan, mintegy önmagát verve arcul, de aztán a lealázó szomoruság ujra elfogta és minden más érzést, gondolatot kiüzött a fejéből.

- Tehát csak gyáva? - bólintott az orvos és máris másfelé fordult. - Lesz gondom önre - szólt mégegyszer visszatekintve, hogy megjegyezze magának az arcot. A hangja azonban sem csodálkozást, sem fölindulást nem fejezett ki.

Tajty vállat vont, aztán fölkelt és a szőlőkig vonszolta magát. Az öreg körtefa, amelyet már az ütközet tüzében is megpillantott, most határozottan, világosan rajzolódott ki előtte: kiterjesztette vékony, görbe karjait, magához intette a törődött katonát. Körülötte vér, holttestek, eldobott puskák, kilyukadt dobok, szétgázolt szőlők, fölperzselt kunyhók és minde tarka és rémes holmi közt ott állott a körtefa, csöndesen, nyugodtan, ahogy falusi házak udvarán állani szokott, magába mélyedve: boldog tudatlanságában emberek, sorsok, élet és halál fölé helyezkedve.

Tajty a fához bicegett és leült. Kivette jegyzőkönyvét, kitépett egy lapot és ezt irta rá: »Mindig egyedül éltem, nem ismertem embertársat, nem ismertem közösséget, a legfőbb közösséget sem. Most látom, hogy mások is élnek kivülem. Az nem baj, ha valaki elpuskázta az életét, de az baj, ha akad valaki, aki fölvilágositja róla.«

Az eljegyzésre eljött Zsánky is, akit a felesége halála óta minden hét esztendőben, ha egyszer látott a család. Zsánky a megye legszélső pontján lakott, egy jegenyefákkal határolt nagy és mintaszerü birtokon, amelynek közepén a magtárra hasonlitó sárga uri ház álldogált. Itt öregedett meg - a maga-vezette gazdaságban, maga-kötötte könyvei és maga-csinálta hegedüi közt - Zsánky, aki most váratlanul megjelent a keresztlánya eljegyzésén, az ük-anyja zöld brokát-köntösét és egy komáromi alabástromórát hozva ajándékul.

Leültették a főhelyre; a társalgás halkabb lett, és komolyabb dolgokra fordult. Zsánky a család legtöbb tagjainak emlékezetében, mint a lelkiismeret emberi alakja állott. Ameddig a felesége élt, Zsánky sárga hintója gyakori vendég volt a család egyes csoportjainál. Ha valahol könnyelmü házasság vagy könnyelmü adósságok felhője emelkedett a látóhatárra, Zsánky szikár alakja hirtelen megjelent; a bukásra álló diákoknak éppen ugy a réme volt, mint a kártyás jogászoknak, vagy a válásra hajló fiatal asszonyoknak. És miután ő volt a leggazdagabb Zsánky, szavainak mindig bizonyos sulya volt; Zsánky néhány mogorva célzással az örökségre, többnyire eligazitotta a perpatvarokat, helyes utra téritette a könnyelmüeket, aztán fölkapaszkodott sárga, inzurrekciós hintójára, és visszakocogott a jegenyesorokkal övezett birtokra.

Amióta a felesége meghalt, mindez megváltozott. Anna temetése óta a család lelkiismerete nem törődött többé a más dolgaival, letett az erkölcsi oktatásról, rokonsági háboruságok eligazitásáról, és visszavonultan élt. Az országutról a birtoka felé forduló utacska póznáján állandóan kint fityegett az immár megfeketedett és elrongyolódott zöld zászló, amely azt jelentette, hogy a gazda nincsen honn. Pedig mindig otthon ült, a gazdasági leveleit irogatta, hegedüket faragott, könyveket kötött bőrbe és vászonba, asztallábakat, cifra képkereteket esztergályozott, mert Zsánky elvből mindent maga csinált, még az irótintáját és a lőporát is.

A keresztlányát mindig nagyon szerette, jóllehet látni már évek hosszu sora óta nem látta. De levelet minden hónap elsején pontosan irt neki, a magafaragta ludtollal, a furcsa gubacstintával, amely fekete-vörös volt, mintha nem is tinta, hanem aszu emberi vér lenne. Nagy és furcsa gyöngédség vonult végig ez apróbetüs irásokon, amelyeket Katalinnak, küldőjük kivánsága szerint, azonnal meg kellett semmisitenie. Ezekben a levelekben engedett föl az öreg remete szive, mint ahogy a legsötétebb erdőnek is van egy kis tisztása, ahová napsugár jár be és ahol nefelejtsek néznek föl az égboltra. Néha egy arasz régi csipkét mellékelt a leveléhez, néha egy verset, amelyet középkori olasz költők munkáiból maga ültetett át magyar nyelvre, néha pedig egy öreg körmöci aranyat, azzal a kivánsággal, hogy Katalin hozasson érte selyemkalapot Párisból. Olykor azonban a levélpapiros üres volt, csupán egy megjegyzés a bal sarkában. Kedvetlen vagyok, és agg.

Ebéd után a társaság kitódult a kertbe. Augusztus volt, felvidéki augusztus, amelynek melegét a közeli hegyek egy-egy hüvös lehellete mérsékletre intette. Az ifjuság lement a tóhoz, csónakázni, az öregebbek a hársfa alá ültek és elhalt rokonokról beszélgettek, Zsánky pedig karonfogta a keresztlányát, és elvitte a Pogánydombra sétálni. A domb beillett hegynek, szinte függőlegesen emelkedett a halvány-kék égboltnak, a kő-torlaszokon helyenkint csak nehezen lehetett átjutni, de Zsánky ügyesen, gyorsan haladt fölfelé, mint az öregedő vad, amely mentől idősebb, annál élénkebb és vigyázóbb. Néha megállt, föllélekzett, körülnézett, mintha mindez - a törpe fenyők, a havasi pintyek, a kő-rózsák - az övé lenne, aztán megint fölemelte homlokát és tovább haladt; fehér fején lassan inogtak a hajfürtök.

- Igen; helyes; beszélgessünk tehát a jövőről, Katalin, - szólalt meg egyszerre, mintha egy láthatatlan harmadik kérdésére válaszolna, - Beszélgessünk! A vőlegényed csinos fiu! És, ugy hallom, jóravaló! A Harkóczyak különben mindig rendes emberek, jó gazdák voltak, és hozzá szerencsések! De az igazi élet mégis más, - tette hozzá, és megvonta vállát, mintha nem tehetne róla, hogy az igazi élet mégis más.

Katalin mosolygott. A családban ő volt az egyetlen, aki sohase félt Zsánkytól, még akkor sem, amikor a felesége még élt és a sárga hintó váratlanul fölbukkant, és a nagybátyja kikérdezte a kiskátéból. Sohase tudta a kiskátét, Zsánky összevonta a szemöldökét, de Katalin a nyakába kapaszkodott, összeborzolta a haját, a bajuszát, és akkor a két fekete szemöldök megint széjjelhuzódott.

- És milyen az igazi élet? - kérdezte Katalin azzal a szelid fölénnyel, amely husz éves lányok ajkain lebeg, ha szerelemről, boldogságról, az életről van szó. - Vajjon milyen?

- Talán meg tudom magyarázni. Nos, megpróbálom. De magunk közt marad! Az igazi élet mégis más! Az igazi életnek talán éppen a visszája adja meg a nyitját. Az értékeket helytelen pontokon keressük e földön, azért akadunk oly nehezen rájok. Ez különben a te dolgod lesz, kiválasztani, mennyi szavaimban az öreg ember fecsegése, és mennyi az igazság.

- Meg fogom próbálni, Zsánky. (Zsánkyt mindig a családi nevén kellett hivni, ez a név az ő szemében fogalom volt, amely nem türt sem kicsinyitő, sem szépitő jelzőt. Még az iskolásgyerekek is Zsánkynak hivták.)

- Igen? Elválik: nos, hallgass meg. A feleségem annak idején a megye legszebb és legszegényebb lánya volt. Nőül ment hozzám, mert én voltam a leggazdagabb és a legtekintélyesebb ember a felvidéken. Éveken át két árnyék élt a házunkban egymás mellett: valódi életünknek a látszata. Házasságunk első évében született egyetlen gyermekünk, a kis Kund, aki egy év mulva meghalt. Mikor a világra jött, azt hittem, ő lesz az a kapocs, amely összeforraszt bennünket. Csalódtam. Nem tudtunk egymáshoz közeledni, ha kezet fogtam Annával, mindig - észrevétlenül, önkénytelenül - összerezzentem, és jól éreztem, hogy Anna keze éppen ugy rezzen meg. Csak amikor a kisfiu meghalt, és ijedt arccal feküdt ágyacskáján, akkor először szoritotta meg Anna a kezemet ugy, ahogy egy becsületes emberét szoktuk, akkor először éreztem, hogy vér folyik fehér ujjaiban, és hogy a tekintete keresi az enyémet. »Ez rettenetes csapás, Zsánky«, - szólt félénken. Egész éjjel a kis halott mellett ültünk, tehetetlenül, kiégett szemmel. Reggel elhozták a kis koporsót, és akkor Anna mégegyszer megszoritotta a kezemet és ujra igy szólt: »Ez rettenetes csapás, Zsánky«.

Élénken, közvetlenül mondta el mindezt, mintha nem is a maga története lenne, hanem azé a harmadiké, akinek az előbb felelt, majd ránézett Katalinra, és megigazitotta a haját.

- Igy, oldalt elválasztva, csak szinésznők fésülködnek, - szólt rosszalólag. - És minek a szalag?

- Mért ne érteném? Furcsa! De hol hagytuk el? A szegény kis Kundnál! Ugorjunk most husz esztendőt. Kund halála után a gazdaságban próbáltam munkát és szórakozást találni. Mindig szerettem és megbecsültem a földet, sokan, több, kevesebb joggal, engemet tartottak a felvidék legjobb gazdájának. Bizonyos, hogy Zsánkháza, amikor átvettem, terméketlen pusztaság volt, teher állatnak és embernek, és ma megállja a helyét. Én csináltam belőle azt, amivé lett; büszke vagyok rá! Husz évi munka után a birtok kivirult, megizmosodott, meggazdagodott, de micsoda husz év volt az! Minden egyes fában, minden szántóban, minden szőlőtőkében tulajdonképpen én éltem benne, az én álmatlan éjtszakáim, az én iparkodásom, az én gondjaim. Ezért szerettem meg annyira az utolsó rögöt is; azt képzeltem, hogy ha egyszer meghalok, tovább élek a viruló gyümölcsfákban, a kövér rétekben, a rengő buzatáblákban, a fölöttük éneklő pacsirtákban. Tavaszi éjtszakákon gyakran kimentem a földekre, elgondolkodva vándoroltam köztük, és néha önkénytelenül megcsókoltam egy fiatal tölgyfát, vagy leborultam az anyaföldre és hallgatóztam: nem hallom-e a szive dobogását? Ábrándos voltam?

- Ki tudja! Egyik telünk szokatlanul havas volt. Utána a tavasz szokatlanul esős, husvét után árvizet kaptunk, és az árviz mindent, mindent elpusztitott, amit husz év alatt teremtettem. Mindent, Katalin. A földek televényét, a zöld fácskákat, a szőlőkerteket, a gazdasági épületeket, és ugy rémlett, vele együtt a lelkemet. A tornácon álltam, a torkom és az öklöm összeszorult, és az a botor gondolatom támadt, vajjon, ha most célba venném a falu tornyán ülő rézkakast, eltalálnám-e? Ekkor megnyilt mögöttem az ajtó. Anna jött ki a házból, összetörve, megöregedve, és a vállamra borult, és azt mondta: »Ez rettenetes csapás, Zsánky.« Nem tudtam felelni. Egész éjtszaka a tornácon álltunk, az egymás kezét fogtuk, és hallgattuk a viz bugyborékolását. Elnéztük a holdvilágban szerte uszkáló roncsokat, és mikor a nap fölbukkant és egy kakas kukorékolni kezdett az ól tetején, Anna ujra a vállamra borult, és félénken, reménytelenül igy szólt hozzám: »Ez rettenetes csapás, Zsánky!«

Fölértek a hegytetőre, amelyen egy fiatal hársfa kacéran ingadozott, mint a kócsagtoll a királyné hajában. Mélyen alattuk a kert terült el, apró szobrocskáival, kavicsos utaival, a nyugodt tóval: pontosan és hidegen, mint egy tükörkép.

- Ah, értem, Zsánky, - szólt Katalin megszeppenve, és az öreg ember karjába kapaszkodott.

- Vajjon? Lehet: de hadd folytassam! Ugorjunk még öt esztendőt. Nos, igen! Annát az utolsó években sulyos kór gyötörte; ekkor már te is a világon voltál. Mindig különös asszony volt, nem tudott, nem akart senkinek se panaszkodni, még nekem sem. Dacos, és mégis oly gyönge és szelid teremtés volt. Én ápoltam. A nappalok türhetők voltak, de az éjtszakák? Sokat szenvedett, egyre azt érezte, hogy megfullad, és akkor föl kellett vennem a karomra, mint egy gyermeket. Énekelnem kellett neki, vagy mesélnem Árgyirus királyfiról, és a hét törpéről. Ez megnyugtatta. És én meséltem és énekeltem, jóllehet a hangom olyan, mint a páváé, és a mesék a torkomat fojtogatták. De mit tehettem volna? énekeltem és meséltem, mig egy éjtszaka, amikor fél óráig feküdt élettelenül, sárgán, fuldokolva a karomban, nem birtam tovább, és hangosan kezdtem el sirni. »Miért élek? Miért is születtem?« szóltam az Istent megtagadva, és akkor Anna fölnyitotta a szemét, először életében megcsókolta a szájamat, forrón, szerelmesen, mint egy tizenhat éves lány, és ezt mondta: »Ez rettenetes, Zsánky!« Ránéztem, megsimogatta a szakállamat, még egyszer fölnyitotta az ajkát, ugy tetszett, meg akarta ismételni szavait, de már nem tudta, hirtelen elkezdett fuldokolni, és reggelre meghalt. Térjünk hát haza, Katalin.

Hallgatag mentek le a Pogány-domb meredek oldalán. A nap nyugovóra készült; a kert végében, a tó körül, könnyü köd verődött össze, ugy tetszett, mintha a fekete hegyormok egyszerre megmozdulnának, és halkan fölfelé emelkednének.

- Mit akartam mindezzel mondani? - szólt Zsánky és begombolta papos-szabásu kék kabátját. - Csak azt, hogy az életben nem a szerencse, nem az örömök, nem a boldogság az, ami bennünket összekapcsol, hanem a nyomoruság, a szenvedés, a megpróbáltatások. A megpróbáltatások! Ez az a vaslánc, amely örökre összefüz, a nyomoruságok tüzében tisztulunk meg, Katalin, a mi Urunk Jézus Krisztusnak a nevében! Becsülni és tisztelni kell tehát a szenvedéseket, nem szabad őket elüzni a házunkból, ha bekopogtatnak az ablakon, meg kell oldoznunk a saruikat, és meg kell csókolnunk a palástjuk szélét. Ennyi az élet titka, Katalin, és, ime, visszaértünk!

- Zsánky! - szólt Katalin, és ijedten nézett az öreg emberre, aki szikáran, sötéten, fiatalos lépésekkel haladt mellette.

A tornácon már vacsorára teritettek, a platán alatt lopva helyezkedett el a cigány. A fákon szines lámpások csüngtek; a cselédház előtt valaki a tüzijátékkal veszkődött.

- Nem marad itt vacsorára, Zsánky? - kérdezte a háziasszony, aki a fánksütéstől pirosan tért vissza a konyhából. - A maga kedves ételét főztük: bablevest disznó körmével és csöregét.

- Nem, nem maradok, - szólt a vendég, és nyakába keritette felleghajtóját. - Igaz, az aranyról majd megfeledkeztem. Ime, itt van, ezennel átadom, és Katalin hozasson magának érte egy selyemkalapot Párisból! Igy akarom!

Befogatott, elbucsuzott, magához füttyentette a kutyáját, és beszállt az inzurrekciós hintóba, amely lassu döcögéssel vágott neki a megyei utnak. Pár perc mulva már sisteregve szállt föl az első rakéta, de a vendégek még egy ideig halkan és komolyan beszélgettek, mintha Zsánky még most is köztük ülne, és arra akarná hagyni a vagyonát, aki a legszerényebben viselkedik. A cigány csöndesen játszotta a lengyel himnuszt, a háziur ünnepélyesen mosolygott, és az elmondandó beszédén futott át. Katalin pedig megszeppenve nézett a vőlegényére és titokban a kis Kundra, Árgyirus királyfira meg a hét törpére gondolt, akik óvatos lépésekkel sétáltak a kert végében, és néha rája vetették titokzatos tekintetüket.