Ősztől-Őszig
1897-1898
IRTA
KÁLLAY SÁNDOR
BUDAPEST
1898
Schmelcz és Schillinger, Budapest.
TARTALOM
A parkban.
A cserje.
Hattyu dal.
Terka napja.
Névnapjára.
Csók.
A vágy.
Javulás.
Irigy vagyok...
Ő és én.
Szerelmed.
Rokon.
Soirée.
Nem is tudod...
Hallod, hallod...
A gerlicze.
Férfi és nő.
Szerelem.
A kis szoba.
Féltékenység.
Hervadás
Ha tudnák.
Az én virágom.
Miért remegsz?
Lehullott csillag.
Szobor.
Megbüntethetnélek.
Nem fogsz elűzni?
Megvetés.
Vége.
Ne sirj előttem...
Átvenném bünödet.
Miért beszéljek...
Hogyha megtisztitna.
Dalok.
I.
II.
III.
IV.
V.
VI.
VII.
VIII.
IX.
X.
Letagadás.
Beteg vagyok.
Anya.
Az Adrián.
A vár fokán.
Pacsirta.
Lecsöndesül?
Itélet.
A kanári.
Tanulás.
Raszkolnikov.
A gyónás.
Lepkét hajszolva itt szaladgál
Előttem
egy kis barna lány,
S önkénytelen Te jutsz eszembe,
Te, nagy
leány, Te, kis babám.
Igy, gondtalan futottál egykor
Te is e
parkban fel s alá,
A mig a vágyad lepke volt még
És sólyom
szárnyát nem kapá.
Igy játsztál egykor... S én most nézem
E
pajzán lányka mit müvel,
Ő benne látom gyermekséged
A hajnal
bájos fényivel.
Ilyen lehettél... S lám e lánykát
Szeretni
kezdem oly nagyon,
Hogy ölbe kapva gyöngéd hévvel
Kis arczát
össze csókolom.
Szép ibolya nyiladozott
Egy kis cserje
alatt.
S lám, a cserje kopasz ágán
Zöld levélke fakadt.
És oly boldog most a cserje,
Hiszen
mindig látja,
Milyen frissen, üdén virúl
Az ő ibolyája.
"Nem vagyok én a magáé
Csúf
levelü cserje!
Nem ér nekem légy dongást sem
A maga szerelme!"
"Jobb szeretném - mond a virág -
Ha
ága sem volna
Hozzám férhetne legalább
A nap szép sugára!"
Szegény cserjebokor erre
Sirva szólt a
szélnek:
"Tépd le ágam levelestül
Az egekre kérlek!"
Tudja jól, hogy meg sinyli ezt,
S még
tán ki is szárad...
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Virulj
lányka, én tudom, hogy
Meghalok utánad!
Mikor beáll az őszi hervadás
Sárgulva
hull alá minden virág...
Mért siratnátok?! Hiszen virúltak,
S
az uj tavasz nekik uj éltet ád.
Reggel felé a fényes csillagok
Ezrével
tünnek messzi, messzi el...
Mért siratnátok? Hiszen ragyogtak,
S
ragyognak ujra alkony jöttével.
Ha a hideg szél délre kergeti
A kis
vándort, éneklő madarat
Mért siratnátok? Hiszen dalolt már
S
tavaszszal fészket ujra ide rak.
... Szivemben csak most ébred a
tavasz.
Virágot nem hozott még életem.
Boldogság fénye nem kelt
arczomon,
Felhő takarja egyre, szüntelen.
Dal van szivemben, vidám daltól zsong;
De
érzem, érzem, oly beteg vagyok,
Mikor fölérne ajkamra a dal:
Az
ajk már néma lesz... sirassatok!
Naptáromon áll föl jegyezve,
Hogy máma
"Terka napja" van.
S a mint tünődve
nézdegélem
Sóhajtva fölhangzik szavam:
Hazudsz, te irás! Terka napja
Nem máma
van csak, nem bizony!...
Mióta szép szemébe néztem
A Terkáé
minden napom.
Tudom, hogy más a névnapjára
Értékesebbel
lepte meg.
S talán e kis virágot látva
Fösvénynek is tart
engemet.
Pedig e kis virágszál nékem
Megmérhetetlen
nagy vagyon,
S épen mert fáj megválnom tőle
Magának ezt azért
adom.
Ezt akkor loptam el magától
Mikor
könycsepp hullt képire
S a fájdalomnak harmatgyöngyét
E kis
virág törülte le.
Legyen magánál e virágszál
S ha köny
fakad megint szemén:
Mig ezt a kis virágot őrzi,
Letörli az...
letörlöm én.
A taps, mint orkán dörgött,
csattogott.
Nem volt a ki nem tapsolt volna ott.
Hisz oly
szépen szavaltad drága kincs:
"Nem csók az hidd el, a mely
tiltva nincs!"
De most... de most... szavadnál foglak
ám:
... No... adj egy csókot, drága kis babám!
Hiszen csókod
még csak csók sem leszen.
Mert nem tiltom, hogy csókot adj nekem!
Nem voltam eddig nagyra vágyó,
A mit
kivántam az csupán:
Hajlékom légyen zöld erdőben
És néma társam
a magány.
Ne tudja senki, merre élek,
Ne tudjam
én se más baját;
S a mult emléke - őszi napként -
Lelkemre
szórja sugarát.
De most oh, érzem, hogy szivemben
Uj
vágyak keltek s oly nagyok,
Hogy enyhitésére a földnek
Minden
java sem volna sok.
Mi kincse van e nagy világnak
Előmbe
rakja azt a nép,
S virággal hintsék azt az utat,
Lábam melyen
csak néha lép.
Hozsánna, fény, öröm kisérjen
S a
szómat lesse a világ,
Mely millióknak vészt jelenthet
És
millióknak üdvöt ád.
S ezt mind azért, hogy e hatalmat
Átadjam
néked kedvesem,
És én előtted földre hullva
Parancsod várjam
szüntelen.
Lelkemnek minden szép virágát
Neked,
neked köszönhetem.
Saját erőmből dudva, gyom csak,
Mi
felburjánzott lelkemen.
De szép szemed varázslatára
Eltünt a
bűn s vad indulat;
Most jó vagyok, mert szép lelkedről
Egy kis,
picziny rész rám tapadt.
Irigy vagyok az emberekre,
Mert közük
nincs, ki úgy szeretne,
Mint én tégedet...
Annyit
szenvedek!...
Ha férfi szemmel megcsodálják
A külsődet, vagy
lelked báját,
Félek, hogy tisztaságodat
Megsérti szem, vagy
gondolat.
Irigy vagyok minden virágra,
Mert az
nézésedet kiállja.
De ha rám veted
Égő nagy szemed:
Érzem
szivemnek dobbanását,
Minden csöpp vérem nyargalását
S félek,
hogy egy ily percz alatt
Egyszer csak szívem megszakad.
Irigy vagyok minden kavicsra,
Lábacskád
azt szét nem tiporja;
De ha kis kezed
Érint engemet:
Érzem,
megszüntem ellent állni
S vágyad ha eltudom találni,
Melyet
titkolsz, mert szertelen,
Embert ölök, csak meglegyen!
Virágos kert Ő, mely fölött
Ragyog -
miként a nap - kedélye,
S vidám dalt, éneket fakaszt
Ajkán,
mely a kert fülmiléje.
Az én éltem is kert... de haj,
Sirok, s
szomoru füzek kertje;
Sohaj szelében óra, percz
Sárgult
levélként hull, pereg le.
De az ő kedve lelkem is
Ha néha, néha
beragyogja:
Vidám dal s boldogság leszen
A temetőnek is lakója.
Milyen boldoggá tesz
A szerelmed
engem!
Ezt a boldogságot
Álmodni sem mertem.
Nem, mert elmondhatnám
Csupa
hiuságból,
Hogy a legtisztább sziv
Én érettem lángol,
Nem, mert tekinteted
Az egekbe emel,
És
azt nem reméllem,
Hogy az enyém leszel,
Azért boldogit csak
A szerelmed
engem:
Mert ha meghalok lesz,
Ki sirjon felettem.
Az ablakhoz van vetve ágya
Hogy embert
lásson a beteg.
De kis szobája ablakára
Fátylat vont már a
szürkület.
Oly néma minden itt körülte...
A
kályhában tüz sem lobog...
Minden barátja elkerülte...
Szegény:
tehát nem uj dolog.
Csak egy van a ki el mer jönni
S
vírraszt is itt sok éjszakán,
És könnyes arczát törli...
törli...
Ő is beteg, szegény leány!
Ma is megjött a szürkülettel
Remegve ül
az ágyra le.
Szeretne sirni, hej, de nem mer
Csak vergődik fájó
szive.
"Csinálj tüzet... oly nagy hideg
van...
Gyujts lámpát is... sötét van itt..."
A kis
leányka meg se moczczan
Csak fojtja vissza könnyeit.
"Mi az? nincs? nincs? ah, szólj,
beszélj hát!"
A lány nem szól, csak felzokog,
És
tapogatja kis kabátját
Mit érhet e silány dolog?
"Nincs? nincs... de várj csak... van
barátom,
Ha kérek... ah, de még se'... nem!
Most még
hiszem, hogy jó barátom
Koczkára nem teszem hitem!"
,,Van egy rokon, abban
csalódnom
Lehetetlen, hisz úgy szeret!...
Irj, irj neki jó kis
leányom,
Irj egy szép kérő levelet."
"Anyámban testvérét siratja
S ha
megtudja, hogy szenvedek
Saját vérét csak el nem hadja...
Irj...
irj... hisz oly nagyon szeret!"
"Ird, ird meg, hogyha nem
segitne
Éhen vesznék el csak hamar...
Ird meg: szivem minden
reménye,
Hogy őt meghatja e sohaj."
A kis szobának ablakára
Sok fátylat
vont a szürkület
Mióta elküldé a lányka
Azt a szép kérő
levelet.
A kis szoba beteg lakója
Mindegyre
gyöngébb, betegebb...
A lány hiába ápolgatja:
Lelkén, hitén van
most a seb.
A kis leány minden ruhája
Egy zord
napon gazdát cserélt.
Mi sem maradt... s nem sir utánna
Öröm
köny lepte el szemét.
Ragyog az arcza, mint belépked
A kis
szobának ajtaján:
"A bácsid... lásd... no, itt a pénzed!
Ő
küldte mind... mind!" szólt a lány.
"A bácsikád... ah... drága lélek!
-
A lányka mélyen elpirult. -
"No, lásd, szeret ő most is
téged!"
S magában mondá: nyomorult!
Egész sor ablak tündökölve
Világát
szórja szerte szét.
Az átszivárgó tánczzenére
Hallgat, vár, les
az utcza nép.
És a kocsik még egyre jönnek.
Kiszáll
belőlük az... meg ez...
Én félre állok... meg ne lásson
A ki
barátjának nevez.
Ott fönt, a fényes nagy szalonban
Hiszem,
keres tán némelyik,
Nem sejtve, hogy az utczanéppel
Hallgatva,
némán állok itt.
És nézem azt a fényes sugárt
Az ablakon
mely átlövel:
S kinyujtott karként híva csábit:
"Segitlek,
viszlek messzi fel!"
Nem, nem megyek, hiába szórtok
Oly
csábos, hivó fényt reám.
Kicsiny szobában féltő szivvel
Vár rám
egy árva kis leány.
Nem is tudod, te, drága szentem,
Hogy
én az este mit müveltem.
Hiszen már bűbájos szemedre
Fátylát az
álom rá lehelte.
Hozzád mentem s ott állva térden
A jó
Istenkét arra kértem:
Tartson meg ilyen tiszta jónak,
Hogy
mindig csak rólad daloljak!
"Hallod, hallod, a késő
éjben
Milyent sohajt a téli szél?
A lombtalan, didergő
fáknak
Vajjon, miről, miről beszél?"
""Csak azt tudom, hogy nem te
rólad;
Mert hogy ha rólad szólana:
Egy percz alatt virág
boritná
Az ágakat, s nem zuzmara!""
Messzi, messzi távol innen
Regényes
szép völgy ölében
Egy kis gerle pár lakott.
Járhatott bárki
ezerszer
Arra, - mást mint szerelemmel
Telt sóhajt, nem
hallhatott.
Csakhogy egyszer igy szólt Ámor:
,,Örökös
szerelmi mámor
Még gerlének sem való...
Ha a szivben soh'se
támad
Egy kis féltés, egy kis bánat.
Szeretni sem volna jó."
Ámor, Ámor, gonosz angyal,
Mily nagy
sebet ütsz nyiladdal
Egy kis gerlicze szivén!
Máshoz repült át
a párja.
S most ez árva h'jába várja
Vissza őt ..... úgy
sír szegény!
Vigasztalódj, ne sirj gerlém!
Nem oly
nagy baj... föl sem venném!
Csirippeli a veréb.
"Hogyha ő
elhagyott téged
Keress, s találsz ezer férjet,
Ezer sziv dobog
feléd!"
"Gerle madár gyönge szive"
-
Szólal meg a fülemile -
"Nem oly romlott, mint tied!
Ugy-e,
gerliczém, feledni,
Kit oly hőn tudánk szeretni
Soha, soha sem
lehet!"
"Egy van, mi még
vigasztalhat,
Szivedre balzsamot adhat:
Jer, oh, jer el én
velem.
Amott, a zöld bokor alján
Enyhiti fájdalmad
talán,
Kesergő, bús énekem."
"Csacska beszéd!" - szól a
vércse -
"Nem hoz soha irt a szívre
Holmi ábrándos
dana!
Öld meg hitvány, hűtlen párod!
Nyugalmadat föltalálod,
Ha
vonaglik ajaka!"
"Véres bosszú! Mily pórias!"
Szólott
megvetéssel a sas,
S megrezgeti szárnyait.
"Tartsd meg,
gerle, a mit mondok:
Bosszu a milyen rút dolog,
Ép oly gonoszra
tanit!"
"Légy büszke, mint én
gyermekem!
Hiszen a megcsalt szerelem
Nem megtorlást óhajt,
vár.
De a bünöst kitagadni,
Undorral eltaszitani
Kötelesség,
kis madár!"
"Megvetem... meg..." mond a
gerle...
Hej, de azért mély keserve
Csak szorongatja
szivét.
"Reá többé soh'sem nézek......
No, várj, no
várj... hütlenséged
Megbánod, te csalfa, még!"
A sok madár mind elröpül,
Csak ő maradt
ott egyedül,
S elmereng a multakon.
És belátja, hogy...
hiába!...
Öröknek hitt boldogsága
Most már puszta, puszta rom.
A mig elmélázva ott áll
Hűtlen párja,
lám, vissza száll
S bünbánással esdekel:
"Bocsáss meg,
édes angyalom!
Miként történt, nem is tudom,
De... de... oh,...
ne űzz te el!"
"Ejnye rossz, csunya hűtelen!
Hát
ez az örök szerelem?
Mit tegyek most én veled?!
Fogadd fel,
hogy ezutánra
Nem is nézesz soha másra...
S én... megbocsátok
neked!"
Férfi: "Ha el is
távozom
Legyek
azért veled:
A
szivedbe zárva
Őrizd
a képemet.
Ki
ne törülhesse
Onnan
sem a bánat,
Som
minden viharja,
Sem
minden öröme
Az
egész világnak!...
Én
keltsem lelkednek
Minden
érzeményét,
Minden
boldogságát
És
keserűségét.
Csak
az Istentől várj
Éltet,
üdvösséget:
De
én legyek a te
Urad,
Istenséged!...
És
a szerelmünkért,
Ha
a sors kivánja,
Szemre
hányás nélkül,
Örömmel
szánd magad
Vértanu
halálra!!...
Ez
a kivánságom;
Most
szólj te, édesem!"
Nő: "Csak
szeress, s nincs vágyom
Más
semmi, semmi sem!"
Hányan kiejtik ezt a kis szót,
S nem is
sejtik, hogy mit jelent!
Mert én mégis csak megtanultam
Áldjam,
vagy szidjam a jelent?
Most, most tudom csak, mi ez egy
szó.
Egész föld, meny, egész világ
Soha annyi üdv s
bánatot,
Mint ez egy percz alatt, nem ád!
"Ha itt vagyok" - mondottad
egyszer -
"Te melletted, kicsiny szobádba,
Ugy
elfelejteti szerelmed,
Hogy Terka oly szegény s oly árva."
"Te most szeretsz... Ha átölelsz
és
Egy forró csókot nyomsz a számra
Oly boldog nincs a nagy
világon,
Mint én vagyok a kis szobába."
"De... Istenem!... Ha nem szeretsz
majd...
Türj akkor is meg néha, néha,
Szivemnek megvetett
virágát
Sirassam mindig itt, szobádba'."
Oh merre jársz, oh, merre vagy most?
Én
kérdem fájó könyüt sirva...
Jut-e időd a nagy világban
Gondolni
most a kis szobára.
"A mennyi nő, mind csalfa,
hűtelen!"
Szálló ige ez úton, útfelen.
S mikor szivedben
friss virág fakad,
A féltés férge már szirmán tapad.
E bamba, hitvány kósza szóbeszéd,
Mely
vádolja a nők becsületét,
Lelkedbe furja féregként magát
S a
képzeletnek ólmos szárnyat ád.
Alant röpköd kietlen láp felett
S
rágalmakat kiált a képzelet.
S a kit imádnod szivből
kellene,
Hinárral, sárral szórja azt tele.
Mondd, mit kivánsz, mit hozzak
néked,
Mondd édes, jó kis betegem.
Ne ismerjen most vágyad
féket,
Kivánj akármi drága szépet
Én esküszöm, hogy
megleszen!
,,Oh, csak virágot adj nekem!"...
Virágot?... S nem mást... Hiszen
virággal
Behintve, szórva nyoszolyád.
Jáczint, rezeda, ibolya,
szegfü
Testvéredként mosolyg reád.
És pipacs van hajadba
tüzve,
Ziháló kebled ékessége
Egy rózsabimbó s liliom...
Még
harmat is van: arczodon.
Ne kérj virágot! Áldozat,
Mit én most
néked tenni vágyom.
Kérd szivem vérét, lelkemet,
Kérd
üdvösségem, kérd halálom,
Oh, csak ajkad mosolya keljen!!
"Virágot
adj... virágot nékem!"
A kimerültség ólom sulya
Szemed pilláit
egyre nyomja.
A kebled már alig piheg...
Virágos ágyon
hervadozva
Habár virághalom temet,
Virágokért dobog szived.
Ha elakad szived verése
Az istenség,
ah, meg ne értse
Szavam, mikor virágot látok,
Mert őrültként
kiáltok átkot
Reá, hogy igy ver engemet,
A mért helyébe
istenül
Téged - oh, téged - tettelek!!
Nap sugára játszadozik
A
nyiló virággal
Fényözönben, illatárban
Csattog
a madár dal.
Lehullna a virág szirma.
Madár
elhallgatna,
Ha tudnák, hogy te beteg vagy
Drága
kis leányka.
Az ég dörög, villámot szór a felhő.
Vihar
ledönti erdőnk tölgyeit.
A sziklák közt zúg, tombol vad dühében
A
szél, halált és pusztulást sivit.
A kis virág meghajlik félve, fázva,
Szirom
mi van rajt, az is egyre hull.
Nem is reméll már szebb időt
szegényke,
Csak várja perczét a mikor kimúl.
De egy virág nem fél a fergetegtől,
Nincs
oly vihar, mely benne kárt tehet!
Hiszen szivemben szép szemed
fakasztá
S te ápolod, s őrzöd: szerelmemet.
Miért remegsz?... Ne félj... Ne
sirj...
Egy csók volt csak, csupán...
Miért zokogsz? Vádol
szived,
Vagy bánt, hogy megtudám?
Egy csók!... nó lám... és ennyi köny!
Egy
szikra, s ennyi füst!...
Nézz hát reám... hisz nincs miért
Szemed
hogy földre süsd.
Oh, jól tudom: engem szeretsz.
Ne
esküdözz, hiszem...
Egy pajzánul megtürt csókért
Ki volna
hütelen?
Nem egynek nyilik a virág...
Én önző
nem vagyok...
Ha boldogságot nyújt, szaladj
Hozzá, ott vár a
csók!
No, nó, ne sirj.. nem üzlek én,
Sőt
hivlak édesem:
Ha fáj a csókja majd nagyon,
Jer, sirj itt
keblemen!
Megtörtént hát, mitől én soh' se
féltem:
Lehulltál, buktál fényes csillagom.
Pedig hittem, hogy
mig csak tart az éltem
Tündöklésed mindig csodálhatom.
Oh, mért nem tudtam fölfogni
bukásod?!
Vagy mért nem eshettem én is veled?!
Nem érezném
köztünk a távolságot,
Nem szégyelném kiáltni most neked, -
Nemcsak
neked: az egész világnak,
Hogy én téged még igy is imádlak!
Elrejtve állt virág s fák otthonában.
Más
földi szem nem látta, mint enyém;
Mert hozzá menve, bájit hogy
csodáljam,
Az utamat utvesztővé tevém.
Nem látta más, csupán a nap sugára,
Mely
áttöré sötét lombsátorát,
Hogy glóriát szőjjön szűz homlokára
S
aranynyal hintse lenge fátyolát.
Érinteni e szobrot nem merészlém.
Hisz
oly fehér, hisz oly szeplőtelen,
Hogy foltot ejtne tiszta márvány
testén,
Ha hozzá érne porbúl lett kezem.
Ő benne láttam mindazt testet öltve,
Mi
jó, mi szép, mi tiszta, szent dolog.
És elhittem: e kőnek
belsejébe'
A legtisztább, a legjobb sziv dobog.
De egy napon - mig őt rajongva néztem
-
Egy szélroham lebbenté fátyolát.
És oh... iszony!... majd
megfagyott a vérem...
Egy folt tarkitja teste szép havát.
Egy folt a testén!... Vésőért
rohantam...
Megtisztitom hát s minden rendbe' lesz!
De
munkámmal a mint tovább haladtam
Meggyőződtem, hogy: nem márvány
biz' ez!
A mint karczoltam, egyre nőtt a
foltja.
Lehullt a máz s alatta sárga föld!
Vésőmet, mert
megvoltam csalva lopva,
Hozzá ütém, s a szobrom össze dölt.
Csak egy csapás!... s elég, hogy össze
döljön!...
Hát nincs, mi tartsa, nincsen hát szive?!
Megundorodva
láttam ott a földön,
Hogy nem tömör: üres a belseje!...
Megbüntethetnélek,
meggyötörhetnélek,
Éreztethetném most
hatalmamat.
Nem visz rá a lélek... Ne mondhasd te rólam,
Hogy
téged még én is bántottalak.
Elér a sors keze úgy is nem
sokára,
Megtörsz, - tudom - a nagy csapás
alatt.
És ha látnálak a kinok tengerében,
Örökké
fájna, hogy bántottalak.
"Nem fogsz elűzni, hogyha egyszer
Te
hozzád én bezörgetek?
Nem fogsz-e engem félre tolni,
Mikor
lábadhoz térdelek?
Meghallgatod szivem beszédét?
Letörlöd-e
lelkemnek vérét,
Mely fátylat von mindkét szememre
És arczom
pirját mossa egyre?
Vagy eltiporsz, mint férget engem
És meg se
látod szenvedésem?"
"Oh, engedj, engedj föl
magadhoz,
Meggyógyulok, ha ott leszek.
Hiszen derüt, fényt hoz
szivemre
Ott fent a régi környezet.
Minden zugában kis
szobádnak
Rám édes múlt emléki várnak;
Minden kis tárgy tündér
világra
Emlékeztet, melynek királya
Én voltam, egykor, én, ki
tőled
Most megtürést kér s nem szerelmet!"
"Nem üzlek el, de gyógyulást már
Én
nálam lelked nem talál.
Megváltozott minden körültem,
Mióta
engem elhagyál.
Eltünt a fény, a dal, a mámor,
Eltünt a meny
kicsiny szobámból.
Mi itt van: gyászos szürkeség,
Haldokló
élet, s puszta lég."'
Hiába kérsz, hiába tördeled már
Kétségbe
esve reszkető kezed!
Szivem többé azt vissza nem fogadja,
A kit
- mint téged - egyszer megvetett.
Szánalmat kelthet könyeidnek árja,
A
gyülölet is néha megbocsát.
De akkor is még élni fog szivemben
A
megvetés, ha elfojtom szavát.
Ha a küzdelemben
Kifáradt a
lelkem.
Biztató szavadból
Ujra erőt nyertem.
Hogyha sebet kaptam
Egyik-másik
harczban
Gyógyitó balzsamért
Te hozzád szaladtam.
Megérinté ajkad
Nedves szempillámat,
S
mint a nap hevétől
A harmat felszárad,
Úgy szállt el a bánat.
De most vége... vége...
A múlt
üdvössége
Karjaidba vissza
Már hiába csábit.
Ott vivná
szerelmem
Az önérzet ellen
Örökös csatáit.
Ne sirj előttem!.. Vagy ha
könnyüdet
Elfojtani nem birja már erőd:
Ne halld szavam!...
Hazug lesz ajkamon
Minden hang, hogy ha látok sirni nőt.
Ha sirsz, legyen bár bünöd rengeteg
Szivem
részvétre hajlik s megbocsát;
S a kéz, előbb bár sujtani
akart,
Letörli szép szemed köny-fátyolát.
Ha sirsz, talán én kérlek: nosza,
jer,
Borulj ide, szivem igy is szeret...
Aztán ha múlt a köny s
a fájdalom:
Ismét csak megvet, megvet tégedet.
A mit elkövettél: megbocsátja lelkem.
Fájó
zokogásod szánalomra indit.
Örömmel tenné át szivemre szerelmem
-
Szegény kis leányka - a te szenvedésid.
Kétségbe esésed szállna bár
szivemre,
Kisérné bár léptem megvetés, gyalázat:
Ajkamról
panaszos sohaj nem röppenne,
Ha téged büntelen s boldogan
látnálak.
Miért beszéljek szenvedésről?...
Mért
mondjam el, mi fáj nekem?!
Annak, ki fájdalmam nem érzé,
Ugy is
csak puszta szó leszen.
Miért beszéljek szenvedésről?...
Annak,
ki érzé azt, mint én,
Kegyetlenül csak fölszakitnám
A heggedö
sebet szivén.
Hogyha megtisztitna
Szemem könye
téged:
Könynyé válna könynyé lenne
Minden csöpnyi vér
szivembe'
S mind elsirnám érted.
Hogyha elfojtaná
Zokogásom hangja
Azt
a téged sujtó vádat:
Úgy zokognék te utánad,
Hogy szivem
szakadna.
Az ölemben ültél
Keblemre
hajolva...
Némák voltunk mind a ketten...
Úgy szaladt az óra!
Reám tekintettél
S azt kérdezted
tőlem:
Tartani fog mindig, mindig
Lángoló szerelmem?
Azt feleltem: mindig...
És úgy
elgondoltam,
Hogy ezzel a szóval: "mindig"
Mily
keveset mondtam.
Most, hogy balra mentél,
Én meg jobbra
tértem,
Azt kérdezted: "lehet-e még.
Jobb időt
reméllnem?"
Soha! Azt feleltem...
És
eliszonyodtam...
Soha... soha... e kis szóval
Milyen sokat
mondtam!
Jól tudom, hogy merre viszen
Most
az utad téged;
Kikerülöm azt az utczát,
Szaladok
előled.
Itt bolyongok messzi, messzi
És
te nem is sejted,
Hogy ott vagyok lépten, nyomon
Igy
is te melletted.
Vidám, zajos társaságban
Én
vagyok csak egyedül,
Kinek fáradt pilláira
Valami
ránehezül.
Szótlan, némán üldögélek,
Haza
vágyom szüntelen,
Puha párnák közt talán a
Nyugodalmam
föllelem.
. . . . . . . . .
Csöndes, kihalt egész város,
Körültem
nincs senki sem...
Ébren vagyok, zajban vagyok,
Oly
hangosan ver szivem.
"Hogy ne zavard békességem
Arra
kérlek téged:
Kis szobámnak a küszöbét
Soha
át ne lépjed!"
Kinézek az ablakomon
S
szivszakadva várom:
Bár megszegnéd most az egyszer
Az
én kivánságom.
Sokat eltudok feledni:
Ölelésed, csókos
ajkad;
Bűbájos csilingelését
Behizelgő szép szavadnak.
De a mikor beteg voltál
S készültél is
el a földről:
Én ragadtalak ki téged
A halál hideg kezéből.
Másodszor születtél akkor...
Uj életet
adtam neked,
S most nem tudlak felejteni
Téged: ... az én
gyermekemet.
Mikor betegen feküdtél
S szeretettel
ápoltalak,
Szüntelenűl egy sipláda
Muzsikált az ablak alatt.
Hitvány, rongyos muzsikája!
Szét
szerettem volna zúzni...
Hiszen az én kis betegem
Miatta nem
tud aludni.
. . . . . . . . .
Véletlenül ujra hallom...
S a mit akkor
úgy utáltam
Annyi érzésteli hangot
Találok e sipládában.
Elhantoltam szerelmemet
Erőszakkal,
élve.
Vágyó ének ő utána
Szivemnek verése.
Tudom, tudom teljesedik
Szivem
vágyódása:
Mellé kerül, sirba kerül
Ő is nem sokára.
Ha rád nézek, s szép szemedet,
Szűzi
arczod látom,
Hiszem, hiszem, hogy az egész
Menyországi
álom.
Ha távol vagy s a lelkedet
Az
én lelkem látja:
Érzem: te vagy boldogságom
Élő
Golgotája.
Talán nem is vagy te olyan,
A milyennek
látlak...
Sokszorossát, százszorossát
Látom a hibádnak.
Talán, talán nem csalódom
Soha, soha
benned,
Ha nem tartottalak volna
Földöntúli szentnek.
Képzeletemben ha
Mosolyogni látlak,
Azt
szeretném, hogy halálra
Gyötörjön a bánat.
S ha a valóságban
Látlak
megtörötten:
Érted folydogál szememből
Legkeserübb könyem.
Teréz... és... és... ej, nó, eszembe
E
férfi név sehogy se jut!...
Szóval szerette ő a lánykát
S Teréz
imádta a fiut.
"Tied örökre!" ",,Szép
szerelmem""
"Te mindenem!" ""Te,
tiszta szent!""
"Nincs, nincs, mi nékem üdvöt
adna
Rajtad kivül sem itt, se fent!"
És hallanók mi most is bizton
E
boldogság telt hangokat,
Ha példaszó nem tartaná, hogy
Állandó
nincs napunk alatt.
A példaszó kedvére történt
Csupán, hogy
egy szép éjjelen
Az ifju urban kezd derengni
Egy fájó, gyötrő
sejtelem.
A sejtelem valóra válván,
Szült olyan
kínos perczeket,
Hogy mind azt hiven elbeszélni
Ember fiának
nem lehet.
A lány levélben kért, könyörgött.
A
válasz mindig ez csupán:
"Csak megvetés, csak gyülölet,
mit
Megérdemelsz, te csalfa lány!"
"Még megbocsátni?!.. Bűnt
feledni?!...
Nem, nem... de mégis... tudd tehát:
Én nem
haragszom, de szerelmem
Örökre már lerombolád!"
"Feledve bűnöd és szerelmed,
Feledve
minden érzelem...
A mit tetőled kérek: az csak,
Hogy végre
békét hagyj nekem!"
Önök most persze kérdik tőlem:
Az ifju
most mért nyugtalan?
Hiszen szerelme nem zavarja
S a lánytól is
már nyugta van.
Mért ment hát tegnap késő éjjel
A lány
felé, a ház alá,
És zsebkendőjét könnye árja
Oly nedvessé mért
áztatá?
Mért dült a falnak és zokogva
Mért
mondta egyre: "Istenem,
Igaz, hogy én őt arra kértem,
De
ő békét mért hagy nekem?!
Felelni erre - köztünk szólva -
Bár
röstellem, én sem tudok,
Csak annyit mondok, történt ennél
Ezernyi
más furcsább dolog.
Például: másnap mért meneszté
Az ifju
azt a levelet:
"Ha tudnám lány, hogy még szeretlek,
Százszor
kitépném szivemet!"
Beteg vagyok... s meg is halok
talán...
Már nem viszem soká, úgy érezem.
De ti, fiuk,
barátotok után
Ne sirjatok a temetésemen!
Hiszen nem messzi visznek engem el.
És
visszatérni onnan is lehet...
Ha ajkatok kesergő dalra kel,
A
bús zenére ujra itt leszek.
S ha búsan, szótlan megcsalatva
jár
Magányos uton egy közületek
S ha nem talál sehol vigaszt
imár:
Társul szegődve én ott, ott leszek.
S kinek szivén a vágy csak omladék
S
lelkére békót vert a küzdelem,
Ha halni vágy, jövök majd érte
még,
Hogy ujra haljak s ő haljon velem.
Csak most tudom, mit veszték én te
benned,
S hogy mit jelent: anyátlan nőni fel.
A fürj is akkor
érzi gyöngeségét,
Mikor viharban, vészben útra kel.
Erőnk: a hit; de magvát h'jába
hinti
Lelkünkbe más, mint édes jó anya,
Igaz hajtást nem tud
világra hozni
Más, mint az ő szive varázslata.
Csak egy csalódás... s már is
összedulva
Boldogságom reményem és hitem...
Nem volt anyám... s
ha nincs anya, akárki,
Hitet hogy adjon: senki, senki sem!
Csak most tudom, mit veszték én te
benned,
S hogy mit jelent: anyátlan nőni fel.
A fürj is akkor
érzi gyöngeségét,
Mikor viharban, vészben útra kel.
Dühöng a Bóra... Tombol, csapkod.
Az
Adria egy szirt falon.
A szirt pedig kaczagva mondja:
"Nem
törsz meg engem vén bolondja!
Az csak embernél vagyon,
Hogy a
szivet porrá tiporja
Egy könycsepnyi fájdalom!"
Itt állok egymagamban
E régi vár
fokán.
Szemem bár jobbra-balra néz
Lelkem lát most csupán.
A
képzelet varázskeze
A multnak képét irja le;
S habár csodálva
nézem azt
Az ajkamon mosolyt fakaszt,
Fanyar mosolyt.
Hát
érdemes volt hajdan
Itt vivni bősz tusát?
Vérrel támadni s
védeni
E hitvány vár falát?
Hiszen harcz nélkül is leszen
Ember
társunkból holt tetem;
Vérezzék bár milljó kebel
A várt mindig
rom váltja fel,
Rom, omladék.
Mindig vigan szól a nóta!
Beh boldog
vagy kis madárka
Nincsen soha bánatod!
Nem, nem is lehet
panaszra.
Mint nekem, oly nagy okod.
Ha az én bánatom tudnád.
Felejtve
mostani nótád:
Uj dal kelne ajkadon:
Fájó szivvel
panaszolnád
Te is az én bánatom.
Talán lecsöndesül szivemben
A
szenvedés... s megnyugszom én;
S majdan boldogságot találok
A
házasságnak lágy ölén.
Avagy a csöndes boldogságot
Szivem nem
türi meg imár,
S a vágy mindig csak arra űzi,
A hol rá vész
viharja vár?
Hiába tárja föl a róna
Nyugalmas,
kéjjes édenét:
A zerge még sem hadja érte
A sziklák rémes
rejtekét!
,,A hol csak ember él, neved
Ott
szájról-szájra jár.
Csodálja bőlcsességedet
Szegény, gazdag,
király.
Zarándokolva jő feléd
Király, gazdag, pór,
csőcselék,
Igazságot keresve itt
S a vérző sebre balzsam irt."
"Oh, bölcs, habár a lelkemen
Egy
kinzó seb sajog,
Nem kell a gyógyszered nekem,
Itt nem azért
vagyok.
Csupán azért: e vakmerő
Te tőled hallja, hogy a nő
Mit
érdemel, ha csalfa lett?
És szabd rá büntetésedet."
A bölcs egy perczre szótlan áll,
Majd
halkan kel szava:
"A csalfa asszony vétke bár
Nem
menthető soha,
Kimondanom még sem lehet
A büntető itéletet,
Mig
meg nem mondja én nekem
Van-e bünére védelem?"
Az asszony arcza felderűl
Majd pajzánul
kaczag:
"Oh, jól tudom, büntetlenül
Hagy engem bölcs
szavad.
Mert halld e szót: e férfi itt
Oltárhoz engem soh'se
vitt
Nevét nem adta én nekem,
Csak a szivét, s csak kedvesem!"
"Nem férjed ő, csak kedvesed?!"
A
bölcs haragra gyúl.
De e harag fegyelmezett
S a higgadságba
fúll.
,,A mért nem földi kéz köte
E férfinak a keblire,
Most
azt hiszed, hogy bűnödet
Én megbocsájthatom neked?!"
,,Ha férjed ez, úgy sujtana
A törvény:
bölcs eszem;
Mert földi szentet mocskol az,
Ki férjhez
hűtelen.
De égi érzelem kötött
Hozzá, s mikor megcsaltad őt
Az
isten ellen vétkezél,
Ő bűntet is majd bűnödér'!"
A kert, a rét zöldülni kezd,
Virágot is
hint rá a nap.
A sok madár szerelmesen
Dalol, csicserg a fák
alatt.
"Te sárga tollu kis fogoly,
Te
hallgatsz búsan most csupán,
Pedig vágygyal telt kis szived
Eped
dal, társ, és csók után!"
Megszántam, s hoztam párt neki.
S
kanárim kis idő alatt
Már türte, várta férjétől
A kéjes, édes
csókokat.
S én gondolám: hát nálok is
Oly olcsó
már a szerelem,
Hogy rátukmálják - hol lehet -
A szívre
csakhogy férj legyen?!
A holdnak fénye nem fakaszt
virágot.
Sugáritól a jég sem olvad el;
Mert fény s meleg rá is
a naptól árad
És nem magában termelt fényt lövel.
A szellem, ész, a sziv, mely
gazdagságát
Csupán kivülről kapta, nyerte: hold.
A csillagok
közt futva: megcsodálják,
Ha tündököl a nap: parányi folt.
Padlás szobád falán penész a
kárpit.
Butorzatod szétmálló rongyhalom.
Ruházatod már szemétre
vágyik.
Inség, nyomor vonása arczodon.
És lelkeden dúl harczok
fergetegje:
Az érzés tilt, az eszme hajt a tettre.
Kiszáradt
ajkad végre igy rebeg:
"Egy hitvány nő csak, hát
megölheted!
Királyok, hogyha érdekük kivánja,
Százezreket
visznek duló csatákra;
Sok drága élet egy czélért csupán,
Az én
czélom csak egy halált kiván!"
- Sajnállak, Raszkolnikov! -
Kettőt talált egy hely'tt a fejsze
éle:
Lisbeth is áldozat, meggyilkolád.
Szaladsz, rohansz a
kincsek rejtekére
És elrablod sokak tulajdonát.
S mikor a pénz,
arany már birtokodban,
Megundorodva dobtad szerte onnan.
S a
bűn - bünnek bár el nem ismered -
Sorvasztja mégis egyre
lelkedet.
Remegve félsz, és légyen bár gyanútlan,
Mindenkiben
gyanakvót látsz te mostan.
Láz lelkeden, s a tested olyan
beteg,
Hogy ébren, alva szüntelen remeg..
- Szánlak, Raszkolnikov! -
És végre is törvény elé kerültél,
Szemedbe
mondják: ,,Rodja gyilkolál!"
A kit szivedből mélyen
megvetettél:
Birád gyanánt az most feletted áll.
Itéletét a nép
borzadva várja,
Itélete: "el, el, Szibériába!"
S
kiért kezed a vérben áztatád,
El kell hogy hagyjad nővéred s
anyád.
És jól tudod, a bánat és gyalázat
A sirba dönti drága,
jó anyádat.
És háborogva rombol lelkeden
A gyötrelem, a kinzó
gyötrelem.
- Siratlak Raszkolnikov! -
De egy napon csikorg a börtön zára;
A
nap reád egy fénysugárt lövel.
Előtted áll egy halvány arczu
lányka
Reád borúl és sirva átölel.
,,Oh, Rodja, Rodja, ide is
követlek,
Raszkolnikov, hisz oly nagyon szeretlek!
Először
mondja itt e szót neked,
Habár tudod, hogy réges-rég szeret...
Van
nő tehát, kinek szivébe láthatsz,
Kitől hűség s örök szerelmet
várhatsz.
Kinek imája, vágya egy csupán:
,,Raszkolnikov"
- és a tied e lány!
- Irigyellek, Raszkolnikov! -
Körültekint... Nem vette senki
észre...
Beburkolá a sűrü esthomály...
Elrejtőzött egy ablak
mélyedésbe,
Vigyázva, titkon, mint ki lopni jár.
Az ablakon kinéz. A néma csendben
Csupán
az őszi szél kelt némi neszt.
Zörög az utczalámpa, s lángja
lebben,
Ha egy sohajt a szél utnak meneszt.
"Te őszi szél! Nem birsz egy
lámpalánggal,
S könnyen kioltasz ember életet.
Veled talán a
más világra szárnyal
A lelke annak, kit szivem szeret."
"Te őszi szél!... Oh vidd; oh, vidd
agyamból
A vádat, is, mely sujtja kedvesem,
Ne kelljen majd -
ha szenvedésem tomból -
Könyümnek árjait szégyenlenem."
"Te őszi szél!... Hozd azt a
boldogságot,
Hogy megtisztultan lássam halni őt;
És hinthessek
rá szép fehér virágot
S aztán... borits reám is szemfedőt!"
A szomszéd kis szobában felzokogva
Ez
ifju kedvese kér, esdekel:
,,Oh hozz papot, anyám, a
nyugalomra
Nem térhet lelkem, mig ő nem jön el."
Az ajtó nyilt. Egy pap lépett be ottan,
És
arra tart, hol fekszik a beteg.
Az ifju rejtekéből meg se
moczczan.
Hisz hallgatózni itt is jól lehet.
És gyónni kezd szegény beteg
leányka.
Meg-megtörik a mondat ajkain.
Kicsiny kezét kulcsolja
hő imára,
De megmarad a fájdalom s a kin.
"Szerettem égőn, tiszta
lángolással
S hazudtam annak, kit imádtam én.
Sebet verék
kegyetlen számitással
Az én szivemre és az ő szivén."
"A bűnöm... ah... hiszen mást nem
tehettem...
Oh, hallgass, hallgass rám, jó szent atyám...
Hogy
engem ő örökre elfeledjen
Magam, magam szidtam, rágalmazám."
"Mert azt mondták, hogy őt az én
szerelmem
Egy fényes szép jövőtől zárja el,
S miattam dült a
porba szárnyszegetten
S nem száll - mint sólyom - messzi, messzi
fel."
"Ha szembe jött velem egy jó
barátja,
Arczáról annak azt olvashatám:
Ha őt szerelmem egykor
elbocsátja
Megint haladhat régi nyomdokán."
.,Én Istenem... ha rajt az én
szerelmem
Miként hinár, vagy utcza sár tapad:
A lelkéről le
kell, hogy én töröljem
Habár tudom, hogy szivem megszakad."
"Ha gyülöl, megvet, mentve lesz... s
a pályát
Nem zárja tőle egy szegény leány,
S őt nem soká
tisztelve megcsodálják,
A porba hullva én leszek csupán."
""Ha mástól hallod, meg ne
lepjen téged
- Igy szóltam hozzá - bűnöm rengeteg.
Tipord a
sárba azt a tiszta, képet.
Melyet rólam festett a képzeted.""
"Igaz könyek közt rágalmat
hazudtam...
S mikor láttam, hogy ő már megvetett,
Szivébe
vissza már hiába vágytam,
Nem hitte el igaz beszédemet.''
*
* *
A pap kilép... Az ifju megragadja...
Ajkára tör, de elnémul
a szó.
Mindkét kezét csókjával elboritja...
És végre szól: te,
te, mindenható!!