Csányi Erzsébet
Világirodalmi kontúr
TARTALOM, ISMERTETŐTartalom
I.Mítoszok: a tudatalatti szimbólumvilága
Por, érc, velő és vér Homérosz halálképei
Édenkert, testkert, sírkert Az Énekek éneke kódjai
Száj: szó és nevetés
Erotika és esztétika Platón a túlélésről
Szerelem, magánélet, hétköznapok A longoszi idill
"Mese-beszéd": önreflexió az antik regényben Héliodórosz színpada
Pantomim az ókori regényben
Nyelvjáték Metanarráció Apuleiusnál
A lakoma műfaja Petronius symposionja
Végenincs párbeszéd Petrarcai tegeződés
Irodalom: halandzsa A híg beszéd ereje Boccacciónál
Profán Biblia Rabelais világteremtő nyelve
A fércirodalmár strucctolla A cervantesi intertextualitás
Fönséges őrület A cervantesi metanarráció
A bensőségesség leckéje Montaigne tükre
Erósz és Thanatosz Shakespeare emblémái
"Menetközben hadd lássam árnyamat" Shakespeare élete mint keretes műalkotás
Hazudós hősök
A kreativitás tere Defoe szigetszimbóluma
Irodalmi izgalmak Montesquieu a szellemességről
Karikatúra A voltaire-i paródia csillogása
Beúszni a tájba A rousseau-i természet- és én-kultusz
Diderot antiregénye
A formabontás formái A goethei modern ember
Időcsiga A heinei deromantizálás
Giccstorlaszok Gogol maszkjairól
A költő mint utas Baudelaire és Rimbaud önmetaforái
A tapintható absztrakció A kafkai percepcióról
Önleírás Proust önarcképei
Vizualitás és értelmezéskényszer Musil a dolgok hozzáférhetetlenségéről
Az esztétikai megtapasztalás A halál rilkei érlelése
Őrült tükör Hamvas Béla: "Kié a hang? Azé, akihez szólok."
A jelenlét pasztellszínei Peter Sloterdijk varázsfája
A táj támadása William Golding szeme
A hős mint olvasó
Apokalipszis és katalogizálás Filip David etnofantasztikuma
Világirodalom és transzkulturalizmus
II.
Bibliai metanyelv
Titkosírás Tolnai Ottó: Rovarház
Borges Homokkönyve
Valóságidézetek, szövegidézetek Hajnóczy Péter: A halál kilovagolt Perzsiából
Idézésformák a Függőben Esterházy Péter kisregényéről
Metanarratív jelenségek Krasznahorkai László műveiben
Textus és kontextus Svetislav Basara Fáma a kerékpárosokról
Ismertető
Hajlamosak vagyunk, bizonyára alaptalanul is fölértékelni az irodalom és a vele való foglalkozás múltját, ezzel jelentőségét és fontosságát is (túl) hangsúlyozván; az írásbeliség kezdetétől számítani az írott irodalom elejét, vagy a szóbeliség elejétől számolni a folklór-irodalom kezdetét. Igaz, ezekben a tapogatózásokban nem tévedhetünk túl nagyot, vagy különösebben lényegeset. Ellenben az irodalom eredetisége, az irodalmi alkotás eredetiségének kérdésében elbizonytalanodunk, amikor arra gondolunk, hogy az irodalom tulajdonképpen a már korábban létező irodalmi szövegekből épül fel. Természetesen ez a megközelítés is igaz, hiszen "minden művész hozott anyagból dolgozik" (Szegedy-Maszák Mihály), és minden új műalkotás a korábbi műalkotások kritikája is egyben, ám valószerűbb, hogy mégis inkább, vagy előbb a nyelvből, mint a készre formált szövegekből, előre gyártott gondolatpanelekből építkeznek az egymásra alapozó irodalmi alkotások. Legvalószínűbb igazságtartalma a harmadik, az előbbi kettőt egyesítő feltételezésnek lehet: az irodalom nem egyéb, mint a nyelvet használó emlékező tudat; szüntelen palimpszeszt. Vagyis: a nyelvet használva egy-egy irodalmi mű az irodalom összességénél lényegében kevesebbre, de a nyelv adta lehetőségeknél fogva mégis annál többre építkezik, miként a palimpszeszt is egy korábbi alkotás sorait másítja meg, taszítja a feledés süllyesztőjébe és ír fölé a korlátlan lehetőségek közül egy újabb szöveget: tortareceptet, szonettet, kőfaragónak szóló útmutatást. Itt annak a törvényszerűségnek a működése érhető tetten - ami egyébként Csányi Erzsébet kisesszéinek is vezérelve -, miszerint "a műalkotás a maga választott területét soha nem terjeszti ki a teljességre, a maga világán belül viszont a teljességre törekszik" (Füzi László), és azáltal gazdagítja világunkat, hogy valamennyit hozzáad a valóságunkhoz, végső soron a léthez.
Az író egyik feltételezhető feladata, hogy rendet, rendszert vigyen a káoszba. A kötet bevezető esszéjének (Mítoszok: a tudatalatti szimbólumvilága) első bekezdése máris egy ilyen szándékról ad jelzést: "Khaoszból, a világ ősállapotából és Nüxből, a mindenre ráboruló sötétségből az ókori görög teremtésmítosz szerint csupán a feketeség újabb árnyalatai születtek: az éjszaka és a fénytelen sötétség. Ebből az amorf tagadásból keletkezett legelőször is Erósz, a vonzalom és a szerelem istene. Ő hívta életre a Fényt,majd Uranoszt, az ég-ősapát és Gaiát, a földanyát. Az űrt és a formátlanságot lassanként egyre emberibb alakú lények töltik ki. Otthonossá válik a világ." A világ otthonosságával és elemi kaotikusságával kapcsolatosan Baji Lázár Imre írja a (poszt) posztmodernről értekezve: "A káosz nem marad magyarázat nélkül, mindig is születtek mítoszok, vallások, kozmológiák, hogy renddel ruházzák fel azt. Ha másképp nem tudunk rendet tenni benne, jön a káoszelmélet." "A mítoszok ugyanis, mint alapvető világmegismerő képződmények, nem fogalmakra irányulnak, hanem többszörös jelentésekre" - fűzi tovább a gondolatot Csányi, valahol Szentkuthy gondolatával is összecsendülve, amely a mítoszalkotás ősi valóság-megismerő funkcióját egyszerűen úgy értelmezte, hogy "nem értem, tehát isten, nem értem, tehát mítosz". Vagy ahogy Csányi Erzsébet Jungot idézve folytatja: "a mitologikus képzetek archetípusok formájában őrzik az emberi őstapasztalatokat, ősképeket". Az esszé záró bekezdése visszautal a bevezetésre, miszerint: "Az őskáosszal, a Semmivel szembeni harcot a teremtés kezdetén nem Valaminek, hanem Erósznak kellett felvennie. A bináris ellentétek küzdelmét, a világteremtést a Vágy motorja indította el." Vagy nézzünk egy másik esszét, amelynek kezdőmondata a következő: "Spontánnak, szubjektívnek, nonkonformistának és patetikusnak lenni: ez számít modern életmodellnek 1774-ben, Goethe Wertherének megjelenésekor." Nem lehet nem szeretni azt, aki ilyen mondattal vezeti be gondolatmenetét, egyben azt is megsejtjük, hogy a világirodalom nagyjait újraolvasó esszéíró nem hermeneutikai traktátust, kínál, nem recepcióesztétikai, nem retorikai elemzést végez, nem dekonstruál, hanem az irodalom által kínált izgalmakat éli át, amelyek még csak nem is kötelezően az esztétikum tárgyiasulásából fakadnak, hanem még olyan, a posztmodern szellem által figyelmen kívül hagyott, korszerűtlen diszciplínák folyománya, mint például a metafizika.
Az írásbeliség kezdetétől errefelé jó, ha ötven szerző nevére emlékezünk, műveik címére esetleg, de azok részleteire már csak leginkább azok, akik szívügyüknek tekintik a literatúrát, vagy szakmájukból eredően foglalkoznak vele. Csányi Erzsébet egyike azon keveseknek, akik az első ismerkedést követően még egyszer átrágták magukat a mai irodalom gyökerein, kezdve a mítoszoktól, a Bibliától, az ókorban született alkotásoktól, egészen a huszadik század jelentős művei legtöbbjéig. A fontos, mérföldkőnek számító szövegekről rövid kisesszékben számolt be karcsú, zsebbe illő, kézbe kívánkozó kötetében.
Csányi Erzsébet ezzel a könyvével az irodalom természetrajzának fontos, meghatározó vonulatai mellett haladva helyezkedik az értelmező, illetve átértelmező gondolkodó pozíciójába. Megkérdőjelezhetetlen módon jut el például Boccacciótól kiindulva alig egy, vagy másfél könyvoldalon annak bizonyításáig, hogy az irodalom lényegében nem egyéb, mint halandzsa, jó értelemben, hadd ne mondjam, posztmodern értelemben vett halandzsa. Vagy miként Molnár Miklós fogalmazott ugyancsak tavaly megjelent kötetében: szajré. Lényegében ugyanaz, mint amit a talán jobb hangzású palimpszeszt alatt értünk a megengedő posztmodern nyelvhasználatban.
...
Forrás: Fekete J. József: Irodalmi izgalmak
https://epa.oszk.hu/00000/00016/00067/010716.htm