Bajcsy-Zsilinszky Endre
Egyetlen út: a magyar paraszt
TARTALOM, ELŐSZÓ
Tartalom
Előszó
Magyar történet-magyar parasztság
Parasztság és középosztály
Mit jelent a nemzet számára a föld népe
Az 1920-as földreform
Magam terve
Kerék Mihály földreformterve
Eckhardt Tibor kaposvári hat pontja
A független kisgazda földmunkás és polgári párt új földreformterve
Útban a gyökeres és szerves földreform s a nagyarányú telepítés felé
Az új földreform kialakult alapelvei
Vissza Nagyatádi Szabó Istvánhoz
Előszó
Ez az írásom röpiratnak indult és majdnem könyv lett belőle. Nem örülök e szándékom nélkül való megnövekedésének, mert így nyílván kevesebben fogják végigolvasni. Irásom azonban szinte magától nőtt, mihelyt a magot, egy gyökeres birtokreform tervét, újból belevetettem a magyar sorson, a magyar jövőn való aggodalmaim és töprengéseim szívem vérével és keserű könnyeimmel öntözött földjébe.
A magyar föld kérdése épen 21 esztendeje foglalkoztat, izgat, kínoz. Első földreformtervemet 1917-ben a lövészárokban gondoltam el és vetettem papírra, hosszabb harctéri nyugalmak időközeiben. Elmondhatom, hogy a föld alatt írtam, huszárjaim építette fedezékben, ezt az első tervet s azóta soha nem volt életemnek olyan szaka és fordulata, amely eltántorított volna attól a valósággal telkembe és idegeimbe égetődött meggyőződéstől, hogy a magyarság jövője - a fajtáé, a népé, az államé, a szentistváni birodalomé, - a magyar parasztság sorsa alakulásának függvénye. A magyar, föld népének virulása hozhat csak kedvezőbb fordulatot, egy kis szerencsével új nagyságot és dicsőséget is számunkra, az ő sorvadása pedig csak a nagy magyar célok összezsugorodását, a történelmi mértékkel mért Magyarország pusztulását eredményezheti.
Mélységes és rendíthetetlen meggyőződésem, hogy 1918-ban is épúgy megmentette volna ez a nagyszerű magyar földműves nép a történelmi Magyarországot, mint amilyen hallatlan erővel, vitézséggel és világraszóló dicsőséggel védelmezte és mentette át Világoson keresztül is 1848-ban és 49-ben, - ha a háború előtti évtizedek csak távolról is hasonlítottak volna nemzeti emelkedettségben és szociális színvonalban a Kossuth Lajos nemzedékének 48 előtti reformkorszakához. De ez a századfordulós, a milléniumi parádékat rendező nemzedék nem az utolsó magyar szabadságharc nemzedékéhez hasonlított, hanem a Mohácséhoz, amely a maga idejében épúgy megtagadta volt Mátyás királyt, mint emez Kossuth Lajost.
A Hunyadiak nagyvonalú és a legnagyobb Árpádok hagyományaiba mélyen gyökeredző jobbágyvédő, szegényvédő, politikailag a középbirtokos és kis nemesekre támaszkodó kormányzati rendszerét a nagy király halála után még évtizedek múltán is gyűlölettel emlegették a nagybirtokos kiskirályok. Annál több szeretettel emlegette a szegénység. "Énekbe foglalták nevét s tetteit - írja a kiváló történetíró, Takáts Sándor - s a szomorú dal ajkról fülre járt. Az urak vad haraggal hallották ez énekeket. Jaj volt annak, akit az ilyen éneken kaptak. Eörsy Zsigmond uram levelében világosan írja: "Ifjúságomtól fogva sok főrendek között való szolgálatomban azt is megtanultam, hogy nem jó Mátyás királyról szegénynek éneket mondani! ..."
Igy valahogy volt ez a háború előtt is: nem volt hasznos dolog Kossuth Lajos hívének lenni, különösen pedig sokat emlegetni a jobbágyfelszabadítást, és követelni annak politikai, gazdasági, szociális és művelődési természetes következéseit. Mátyás király szelleme még bizonnyal megnyerte volna a mohácsi csatát, mint ahogy Kossuth Lajos szellemi örökségének megelevenedése megnyerhette volna egy nagy, egy óriási, "utolsó" katonai erőfeszítéssel 1918 végén a történelmi Magyarországot. Hát még, ha az Amerikába és más világrészekbe szétszóródott magyarság is itt bent maradhatott és élhetett volna s védhette volna a maga kis portáját és vele országának ősi határát!...
A XX. századra forduló években divatja támadt egy gyalázatos gondolatnak, amely a magyar parasztságot mindenáron szembe akarta fordítani a szentistváni birodalom egész multjával, egész véres és dicsőséges történelmével. Nos, Mátyás király egészséges és diadalmas magyar birodalma és Kossuth Lajos szabadságharca épúgy kitörölhetetlen ténye a magyar históriának, mint a mohácsi nemzedék vagy a háború előtt való életirányító magyar nemzedék silánysága. De ez a történelemellenes gonosz agitáció csak azért érhetett el átmeneti sikereket évszázadunk elején, a nemzet és a magyar birodalom legsúlyosabb válságainak éveiben és sorsdöntő perceiben, mert egy gyarló középosztály, egy vezetésre méltatlan "vezető" osztály, egészen szűk társadalmi rétegek számára igyekezett kisajátítani a magyar nemzetet és megfeledkezett a nagy magyar dolgozó rétegekről való gondoskodás legelemibb feladatairól...
A központi hatalmak háborús veresége elemi erővel kellett volna, hogy fölrázza a magyar önvédelem szunnyadó ösztöneit és toldimiklósi erőit 1918 őszén, de a szegény magyar nép, mely a világháborúban a legtöbb vért vesztette, franciáknál és szerbeknél is többet s minden háborút viselt népnél többet áldozott elesettekben, nemcsak testileg, de lelkileg is fáradt, halálosan kimerült volt, mikor ki kellett volna állnia az ezeréves határokra, főleg pedig nem élt benne, nem mozdult, nem gyújtott benne az a szent hit, amely Kossuth Lajos seregeit 70 évvel azelőtt előrelendítette volt. Egy ilyen méretű és hőfokú erőfeszítéshez olyan igazi nemzeti politika kellett volna a háborút megelőző évtizedekben, amely végre a szó teljes értelmében nemzetté emeli a népet és fölismeri az elemi igazságot, hogy igazi magyar történelmet és valóban szentistváni magyar birodalmat nem lehet keskeny vállú és kicsi számú középső és felső rétegekre építeni, hanem csak a magyar nép - és a velünk együtt sok évszázadok óta együtt élő testvérnépek - széles vállaira.
Sajnos, ezt a nagyon egyszerű igazságot, ezt az elemi leckét az összeomlás óta sem tanultuk meg. Ma új világerők szorongatják a magyarság faji, népi, nemzeti és állami létét és határait s ugyanakkor óriási történelmi feladatok merülnek föl szemünk és lelkiismeretünk előtt, amelyek az ősi magyar hivatás újrafölvételét követelik tőlünk. Gyarló középosztályunk azonban a maga kis silány játékait űzi, a széles szemhatárok összezsugorodtak előtte, ösztönei nem diktálhatják a helyes irányt, mert történelmi ösztönei elsorvadtak és még annyi sütnivalója sincs, hogy legalább segítséget kérjen - idejében - az egyetlen igazi, megmaradt nagy erőtől: a nyomorúsága ketrecébe zárt, oroszláni nyugalommal szenvedő és sorvadozó magyar parasztságtól. Millió és millió hold földdel kell meggyarapítani a magyar paraszti nép létalapját és azon kivül sokminden egyébbel megjavítani sorsát, megkönnyíteni és szebbé tenni életét.
Nem is csak szociális és emberi igazság beteljesítésére, hanem még inkább azért, mert a magyar gondolatot, a magyar önálló szellemi életet, a független magyar államot, melyért tíz évszázad magyar nemzedékei szenvedtek és véreztek szinte emberfölötti módon és mértékig, s velük a nagyszerű és Európa számára is pótolhatatlan magyar történelmi hivatást: csak ez az így megerősödő, önbizalmában megszilárduló, ellenálló és cselekvő erejében megsokszorozódó magyar Paraszt mentheti meg.
Senki, senki, senki más!!