IGLIKA PEEVA
VIRÁGOK VIRÁGA
Bolgárból
(kéziratból) fordította:
Dabi István
TARTALOM
1.
A homály inge...
(Ти
беше...)
A
homály inge
volt rajtad,
de az arcodon a reggel
fénylett
és hallottam, esküszöm, hogy suttogtak
a kezedbe
rejtett érintések.
Sok mindent el akartam felejteni,
mert az
emlékezetembe akartam vésni.
Vad dobogással ménes
vágtatott
bele a hatalmas éjszakába.
Festékes palettát fogtál,
virágok
virágát láttam
a szíved és a lelked
között ívelő kis
hídon.
Sok mindent meg akartam jegyezni,
mert felejteni
akartam.
Misztikus, hipnotikus ritmusban
flörtölt egy trombita
egy gitárral,
majd eltompult az ég
és összetört
poharából
csillagkristályok hullottak
a poros életbe.
Te kis roma
csávó, töklámpásoddal
ne világítsd meg a parámat.
Száz tücsköt
adok, hogy hegedüljenek,
amiket a verandámon szedek össze,
vigyél
el a ménesünkből egy lovat
az apáméi közül - kilenc lánya
van.
Az érmémet hagyd itt!
Ördög járja a sötét utcákat,
szép
lámpával kószál.
A kis cigány megzavart,
hogyan rejtsem el a
pénzemet?
Az alkonyi dicsfényben egy ördög krákog,
tenyérből
egy vak vénember jósol.
- Az apád kilenc lánya
nyolc
legényt fűzött fel
meg egy garast egy vékony szálra.
Az ördög
virradatkor leszakítja azt.
3.
A gyengédségtől nyögdécselő tíz ujjal...
(Със
десет стенещи
от нежност
пръсти)
A
gyengédségtől nyögdécselő tíz ujjal
csókoltam az arcod, az
állacskádat, a szemedet.
Tíz ujjal - reszkető
vízbefúltakkal
kiáltoztál segítségért a hajamban.
Néma
keresztre feszítve rándult
görcsbe bennem egy vallomás.
A
gramofon őszinteségért könyörgött
és halkan zokogott. Az
ajkunkon
a sebesült hallgatás száraz tűzben
hánykolódott,
cseppenként nyelte el csókjainkat,
majd
hidegrázós vágyban remegtek ismét.
... A gyertya visszfényből
szőtt bölcsőt.
A gyertya elringatott minket és arany
ecsettel
simogatta lágyan a vonásainkat,
s az öregségtől
reszkető hangon suttogta:
"Szeressétek egymást, ostobák!
Szeressétek!"
4.
El akarom kapni...
(Искам
да затропа...)
El akarom
kapni
az esőben a feleségét,
azokkal a vékony cipősarkokkal
a
vén utcaköveken,
amint csillognak az öreg
vágy-teli szemek
és
ő féltékenyen
beletoccsanjon a pocsolyákba.
Dühtől sápadtan
eszét vesztve
rejtőzzön el az utcasarkon,
ott várva,
hogy
vadul elkapjon
hátulról a karmaival,
belemarjon a
derekamba.
Mennydörgéssel és villámmal
ijesszen meg
és a
fénytől felhevülten
remegjek.
Ő pedig megnémulva,
megigézve
elinduljon.
És villámtól sújtottan
tüzet okádjanak,
s egész
éjjel csak
a tüzüket oltsák.
5.
Ne igyál, mondtam...
(Не
пий ти казвах...)
Ne igyál,
mondtam, az ajkamról -
bódítófű nő rajta.
Ne csókolgasd
szemöldök-kígyóimat -
fájdalmasan a szívedbe marnak.
Ne
nézz vakmerően a szemembe -
túl mély, belefulladhatsz.
Ne
próbálj meg félbe törni -
te magad esel össze elveszítve az
erőd.
Ne nézz bele a szívembe -
az egész lángban áll -
még megégsz.
Állj meg!
... Mondtam már! Nem mondtam még
elégszer? -
Nincs már erőd.
Nem tudlak
visszavarázsolni.
Te vagy a hibás, csavargó, te magad.
Keress
magadnak másik boszorkányt,
hogy segítsen rajtad.
- Nem
akarom.
- Tudom.
Az
álmomat
akármennyi
kulccsal is zárom be,
te kopogtatás
nélkül
betoppansz.
Mindig a legkevésbé felkészülten
találsz
rám.
Én mégsem haragszom rád,
hogy betörtél,
inkább
én
magam zuhanok eléd..
Ej, te gazember,
az ördög vigyen el!
Már
teljesen
illendően viselkedem
és ismételgetem,
hogy
szeretlek.
7.
Minden vonat füttyét...
(Запратих
свирките...)
Minden vonat
füttyét
teneked küldtem,
hogy így közöljem:
Várlak!
Minden
repülőgépre
rákötöztem a nyomokat.
Az országutakból
létrát
fontam, amin te,
ha valóban létezel,
elindulsz majd
az
egünk felé.
Az idők tengerében,
mielőtt megszülettem
volna,
hűségre és türelemre tanítottak.
De a második lecke
átfolyt az ujjaim között
és a hűség óriássá nőtt,
mint egy
daganat.
És már trepanációra van szükség,
hogy megmenekülj
előlem.
Ne késlekedj!
Ne várj arra a napra,
amikor
magad
meglovagolhatod a földi gravitációt,
mert lehet, hogy
akkor már
csak a hangomra bukkansz
a mennyei mezőkön.
Ne
késlekedj!
Várlak.
Siess!
8.
A hallgatásod...
(Къртех
скалите...)
A
hallgatásod
szikláit
zúztam.
Félelmemben
a saját
hallgatásom
bérceire másztam.
Végül
feljutottam
a havasi
gyopáros,
a fehér gyopáros
csúcsra, ahol fehér
gondolatok
honosak...
Letörtem
és lezuhantam
a néma
lég
űrjébe vakon.
A
szerelem,
a nagy szerelem
a padlón
halkan haldoklott
a
ruha ráncai között.
Két ruhaujj
kétségbeesetten
kereste a
kezeket.
Azok pedig az ágyon hevertek
jóllakottan, súlyukat
vesztve
fáradtan...
Miközben
a
megszokás cigarettára gyújtott
és kissé
unottan felmordult.
Mit
teszünk
az asztalra?
Egy halom apró tekintetet,
kettő-három
könnyeset
meg egy bocsánatkérést.
Jóesté-re nincs szükség
és
szeretlek-re sem,
és egyáltalán nincs szükség
éjjeli
telefonálgatásra.
Megtakarítjuk
az akvarell szavakat,
a
sápadt reggeleket,
a süket várakozást,
az elkésett estéket
és
az esztelenség leheletét,
az elherdált hozok neked-et
plusz a
nyári álmodat.
Az árnyékod összeszorítja
széked néma
ajkait,
az enyém, sarkait idegesen félrehúzva, megremeg,
és a
panel szörnyű árván didereg,
visszatükrözve a két csészében
a
ki nem ivott bizalmat.
11.
Amikor eldöntötte...
(Когато
го реша)
Amikor
eldöntötte,
hogy megmondja neked,
nem teneked
küldött
mosollyal az ajkán.
A kövezetből megformált
utolsó
gesztussal
és a te árnyképeddel.
Amikor eldöntötte,
hogy
nyár legyen,
és rikoltozva körözzenek
a sirályok,
szorosan
összefonódó seregben,
bódultan csapkodva a lábukkal.
Amikor
eldöntötte,
hogy késő lesz,
mint a mesében,
hogy
elszámoljon háromig.
Nem lesz már
semmiféle remény
sem
vigaszra,
de könnyű lesz.
Csak fájni fog.
Előttünk
a
téren
egy szomorú
gyászindulót
vezényel az
ősz.
Réztrombitákat
fújnak a fák
és lassan követik az
ütemet.
Egy koporsót visznek a templomba
te
vagy
benne
barátom,
a halott.
Csöngetnek az ajtón.
-
Bemehetek?
- Be.
A holtaknak nem mondunk nemet.
13.
Pontosan amikor...
(точно
когато...)
Pontosan,
amikor
a kés átdöfte a szívem,
a maró fájdalom
boldogságra
emlékeztetett,
régi asszociációkat juttatott az eszembe.
Csakhogy
teljesen oldalról néztem,
mintegy álomban.
Majd megfordult
és
megkérdezte: "Emlékszel?"
És minden emlékkép
szinte
élesítette a mosolyát.
Én is elmosolyodtam.
Csakhogy teljesen
oldalról néztem,
mintegy álomban.
Egy kicsit
flörtöltem,
meguntam
és a "viszontlátásra"
küszöbe
mögé bújtam.
Minden egyes lépcsőfokon
ott zengett a
hangja:
"Látjuk még egymást?"
...Nem szóltam.
Álom
a késről - gondoltam
szkeptikusan mosolyogva.
De átdöfve
szétfolyt az álmom.
És áthasítva fájt a nappalom.
Az eső a
gyökerekig
hamuvá égette
a szenvedélyeket
és mint
villámhárítón
lecsúszott.
Teljhatalmában magáévá tett
minket,
végtelen messzeséggé változtatott,
megnyúzott
minket,
mint árammal töltött remegő drótokat.
... De
lényegében
a szerelem kovásza volt,
egyetlen
és
fényes
leckét
tartott nekünk.
Lehet,
egy
következő életben,
mint egy múltban,
megvalósul a mi
kétszer
átélt pillanatunk.
Lehet,
pont akkor,
nem
most,
éjfélkor
vagy délben
az én különös vágyam
a
válladra hull.
Te nagyon is másmilyen leszel,
nem
ilyen,
biztosabb
és világosabb.
És mintegy álomban lebegek
majd,
és ajándéknak foglak érezni téged.
Nem lesz "ha"
és "miért",
nem lesznek kritikusok,
csak a sors és
a hajamnak szenvedélyesen
suttogó két kezed...
Valamikor
biztosan, de nem ma,
annak ellenére, hogy most találkoztunk.
Az
elválásért
ötöst adok magunknak.
16.
A galambok versengve...
(Гълъбите
на площада)
A galambok
versengve
szálltak a téren.
Az arany-tollú Nap lezuhant
és
megégette a lelkünket.
Az arany-hajú Nap mezítláb
lépkedett és
kérdezősködött,
s a hideg ködben tavaszi
mosolyért
könyörgött.
Pengő, bongó,
bódító, hódító
szenvedéllyel,
szépen
csengő,
maréknyi fényes pénzérme
villant a szemünkben.
Majd a
fénytől robbant
és fennakadt a szívemen
a pillanat,
mi
megőrjítette
egy nyári fuvallattal a teret.
Tél közepén.
A lelkem
-
őrült petúniák -
tenger és a hullámok
megrágta
part.
Mihelyt megdördül bennem,
megrémülnek tőlem.
Jönnek,
amikor halkan esni kezd.
Félelem és menedék.
Lelkesedés és
egyszerűen egy ház,
ahová bánattól elnehezedett
lábaitok
visszatérnek
a nyitott ajtó reményével.
De én, legyőzve a
szél-ostort,
még meg nem kövesedve,
nem szeretet-teljesen
szeretlek titeket,
mint az éjszakában egy világítótorony
égő
lámpája.
Te meg én
-
eltaposott
és újra felépített
homokvárak.
Te meg én
-
hullámok locsolta fák,
mindennek ellenére
lobogó
tűzzel.
Te meg én
-
írásjelek
az örökkévalóság piszkozatában.
Én meg te
-
párhuzamosok,
a metszőpontunk -
a sors.
Be nem
hegedt seb,
természeti csapás,
isteni elem -
Ez a
váratlan
szerelem
összeroppant minket!
Halálos
szorításában
vergődünk.
Sem vele,
sem nélküle -
rémisztő
igazság.
Az összetartozás
egyforma bélyegével
jelölt meg
minket.
Hogyan szabadulunk
ettől a közös bélyegtől?
Ez itt
a kérdés!
És ha valahogyan
mégiscsak
le tudjuk
törölni,
képesek leszünk-e
együtt élni
megcsonkítva?
20. Egyszer szerelemről szóltál nekem...
Egyszer
szerelemről szóltál nekem,
a kék szavak folytak, mint
könnyözön
nyakláncomon, az évszak gyöngyökön,
miket fűzve
mondtad: nincs szerelem.
Egyszer
szerelemről szóltál nekem,
sárkányt eresztettem fel az égre,
s
indultam szavak keresésére,
mert féltem, hogy mindjárt elfeledem.
Igen,
szerelemről szóltál nekem...
Én akkor csak dermedten álltam
s
meglepetten, csodálattal láttam
a fényt az áldást osztó kezeken.
Érints
meg,
mint akvarell,
mint széllökés,
mint szél,
mint
elkerülhetetlen sors,
érints meg,
lélekkel
a lelket.
Én
leveleket hajtva
rezegni fogok
a gyengédséged
esőjében
és
elgyengülten kérlek majd:
érints meg
szükségszerűséggel
-
Mossál szét hullámokká!
Bontsál fel részecskékre
-
haljak meg akvarell színekben,
szülessek meg akvarell
színekben.
24. Egy hegedű akasztotta fel a Holdat...
Egy hegedű
akasztotta fel a Holdat -
egy szerencsétlen Holdat a
szerencsétlen lelkeknek.
És sápadt aranyától felmelegedve
két
árnyék egybefonta az utakat.
Valahonnan ősi rituális
ritmusával
tangó követte őket,
egyetlen szigetet faragva ki nekik,
ahol
keresztezték egymást az idők,
ahol az elmúlt élet
árnyai
függőágyban ringatták kedvességüket,
amit ők ketten
alig érintettek meg
sűrű boldogságuktól eltelve.
A
város-tenger ideges hullámai
kiáltásokkal és autók tülkölésével
fröcskölték le őket,
miközben a vén kolostort
motorzúgás és
fékek csikorgása lepte el.
De ők, az elérhetetlenek,
megremegtek,
mint az időtlenség pillanatának foglyai.
Majd a
hegedűs a vonójával egyszerűen
lelökte a Holdat. És szabadon
engedte az időt.
25. Amikor a véremben megszólalt...
Amikor a
véremben megszólalt
a világmindenség nagy zenekara,
amikor mi
ketten kettészakadtunk,
de még hallottam az ereimben a
pulzusodat,
amikor a szél az ablakba sodorta
a bizonyítékok
utolsó maradékát
abból a titokzatosság időtlenségében
ránk
hullott csillagporból,
amikor a lehetetlenül egész,
elválasztott
és befejezett után
az éjbe vetetted magad, a hiányod
mellettem
kétségbeesetten kondenzálódott és görcsbe
rándult.
Akkor már előkaptam a tükröt,
hogy ismét feltárjam
benne az arcodat,
de a Hold pora alatt kiégve
ott parázslott
oszthatatlan egészünk.
Gyere,
úszkáljunk
az éjszaka vizeiben,
mint egymásba fonódott gyökerek -
lassan,
méltóságteljesen,
énjeink
öröklétében
koncentrikusan
szétdobálva.
Gyere,
a világmindenség játszik majd nekünk a
trombitáján,
elszállnak mellettünk
az időtlen idők,
elnyújtott
ősi üvöltéssel szállnak
a partoktól a vágyaink,
mint szirénák
hangja.
És mi hangtalanul repülünk
a kozmikus sötétben,
mint
felsőbb
déli fények...
Gyere,
a teremtés elsődleges jelét
s
z e r e l e m-nek hívják
és nagy szükség van rá.
27.
Nincs idő a lelkek számára...
(няма
време за душите)
Nincs idő a
lelkek számára.
Csak dimenziók léteznek
elkerülhetetlen
igyekezetekkel
és hajótörésből származó törmelékekkel,
sok új
szerelemmel,
a régi új feldolgozásaival,
újabb
kiröppenésekkel
és be nem hegedt sebekkel.
Nincs idő. Az
idők
tulajdonképpen rövid színdarabok,
amikben veled együtt
játszom
ugyanazokban a szerelmi csetepatékban.
És annyi,
korábban is létező
de nem túl kiemelkedő alakok vagyunk,
hogy
félrelökjük a színfalakat,
elhajítsuk a kosztümöket, majd
ismét
örökre egymás karjaiba vessük magunkat,
hibátlanul
felismerve
az embereket, időket és erkölcsöket
túllépő
hovatartozást.
28.
Mi mindannyian...
(Ний
всички...)
Mi
mindannyian
oda fogunk menni,
ahonnan jöttünk...
ott vár a
kerékpár.
Mellette a barátaim, a költők
régóta nekem is
öntögetnek a pohárba.
Éjjel hallom őket, pohárköszöntőket
mondanak.
- Gyere gyorsabban! Itt csak nyár van.
Tenger
és bor. A szél örök
és a jachton dagadnak a vitorlák...
A
kristálypohár állandóan cseng az álmomban
a kristályharang nappal
elkergeti a holdakat,
éjjel kristály nap-por hull
reám,
kristály-bor csillog a szememben.
Oh, a barátaim, a
költők,
a könyökükkel évszázadokat töröltek el,
amiket az
őrültek könnyebbség kedvéért kitaláltak,
és a kerékpár ugyanúgy
mosolyog,
és a kerekében
egy magányos pohár
vár
az én
ujj-
lenyomatommal.
29.
Közülünk a legfényesebbek...
(Най-светлите...)
Közülünk
a
legfényesebbek
az egy-napig élő tiszavirágok,
amik
az
istenek lámpásai körül táncolnak.
Szenvedéllyel
adják át
magukat a világosságnak
és váratlanul a fénybe zuhannak.
Majd
minden
emlék
sarkán
a gondolataink
fényképeibe
bújnak,
mint
szikrázó,
előre nem sejthető
bengáli tűz,
sugárzó
szerelemmel
árasztva el minket...
Talán
túlnépesedtek
a
mennyei települések?
Miért mentek el tőlünk
egymás
után?
Várjatok, hogy a nyomotokra bukkanjak,
hogy
feltárulkozzam a láthatár mögött.
Fáj a szívem, hogy nem fér
bele
ennyi hiány.
A térségek
közti lépés szinte semmi.
A
dimenziók egymásba fonódtak.
Régóta érik bennem a gyanú
az
örök kerékről, hasonlóképpen egy asztalról,
amit a könyökömmel
koptatok egy helyen,
és a pohárról, amin ott vannak az
ujjlenyomataim.
Néha érzem a kerekdedségét,
ami súlytalan
könnyedséggel tölt ki.
Ki rángatja a zsineg végét?
Bűnösök
nincsenek.
Az áldozat maga választotta az utat.
Pont. Taps.
De
ti, akik öngyilkosságot követtek el,
emlékezzetek rá - a ti
örök álmotok nyugtalan lesz.
Mellettetek fog tekeregni a hontalan
kozmosz.
Mert nincs megbocsátás, ne felejtsétek el,
az
emberek, a fák és a folyók megöléséért...
Talán túlnépesedtek a
mennyei települések?
Ártatlanok nincsenek.
A vákuum fáj.
31.
Ezen a vonaton...
(В
този влак...)
Ezen a
vonaton
mindenki siet valahová,
de senkinek a jegyén sem
szerepel a végállomás.
Ezen a vonaton egy vándortársulat
színészei utaznak.
Teljesen beleéljük magunkat a darabba, amit
játszunk.
Rossz vagy tehetséges színészek vagyunk.
A vonat
háromdimenziósan zakatol, könnyű
a fa számítógépre gondolni,
amivel a napokat mérjük.
Ez a vonat illúzió, és rajta
szenvedélyektől megpörkölődve
rázkódunk a gyűlöletek, szerelmek
között, amikre felesküdtünk.
Ezen a vonaton vannak a vonat
tetején eszeveszetten rohangáló hősök
és az utolsó fülkében
alázatosan szundikáló tehetségtelen komédiások.
Ezen a vonaton
mindenki szenvedélyesen harcol a maga kis csomagjáért,
de nem
minden csomagot tudunk leszálláskor magunkhoz venni.
És amikor
boldogan átélve a szerepünket
arra várunk, hogy tapssal
tüntessenek ki minket,
meggörnyedve, kalauz-sapkában, beszalad a
színpadra
a rendező és hevesen megrántja a vészféket.
Amikor
megérkezik
az eső,
hogy fogadjon a végállomáson,
és mint jól nevelt
úriember, a bőröndért nyúl,
amiben a legfontosabb holmiaid
vannak,
mit teszel?
Vágyakozva nézed a csomagodat,
az
összes ki nem mondott szót,
a szerelemre félretett gesztusokat,
a
bánattá keserült mosolyokat.
Amikor
megérkezik az eső
a
fogadásodra,
a végállomáson
nem azzal szállsz le,
amit
szereztél,
hanem csak
azzal,
amit valakinek már odaadtál.
31.
Le fogom vetkőztetni az esőt...
(Ще
съблека дъжда...)
Le fogom
vetkőztetni az esőt
és hosszan fogom csókolgatni pőreségét.
A
tenger a parton fogja dobálni magát,
homokkal hintve be a
haját,
de én csókolózni fogok az esővel.
Isten tudja, mitől
fog megremegni a nyár,
isten tudja, miért tekeri majd be a
kaput
esztelenül hosszú madárraj-sállal.
De én csókolózni
fogok az esővel.
És a meghipnotizált Nap majd
szabadon,
pontosan kinyújtja a kezét
a horizont éles borotvájáért.
De én
csókolózni fogok az esővel
érzéketlenül, eszméletlenül,
reménytelenül,
alig észrevehető sóval a leheletben,
feneketlen
gyengédséggel, mint a fogamzáskor,
eddig szokatlan alázattal.
És
csak hegedű-zokogás,
különös tiltakozás, sírás vagy
könyörgés
fogja elszakítani utolsó hideg húromat...
És aztán
már csak egy csepp eső leszek
az esőben.
Ismét
ne
egy szerény szamizdatban
helyezzem el
a
lélek-apokrifomat?
Vagy így őrizzem meg,
vagy
valahogyan
csillogó fénybe
tekerjem,
szilikon
és fitnesz
eredmények közé,
a test lakomája
és az őrület hegedűjének az
átka közé,
a business
és a ma elitjei közé,
a sikeres
csillaggá nevezettek közé,
a versenyek győztesei közé,
az
alapítványok főnökei közé,
azok közé, akik oly kényelmesen ülik
meg a lovat,
amin nem fogok fehérben lovagolni,
mert mezítláb
és rettenthetetlen meztelenül
járok a tövisek és szenvedések
között,
a lelkem
még mindig furcsán egész,
az őrültség
közepén
ép
és fehér.
2.
Észrevettétek-e...
(някога...)
Észrevettétek-e
valaha,
hogyan
áll meg az idő?
Hogyan kapcsolja ki valaki a hangot
és pár
ezer pixelre
bontja fel az elnémult képet:
Mi van fenn?
Mi
van lenn?
Mi ez itt
-
orr, száj, szem?
Talán láb,
amit egy ügyes
hóhér
szabott ki?
Mi
történik?
A tudat
elsüt pár tréfát,
és mint egy
esztelen
fényképész,
megrázó
collage-t
készít:
egy
clochard csillogó dzsipben,
szaska vaszeva,
mint
Leonardo
Giocondája,
mityo krika,
mint Krisztus,
egy
kasztrált eb
fügefalevéllel a sebén.
Ha
átéltétek
mindezt,
kérlek,
mondjátok meg,
hogyan
kapcsolódtok ki
ebből.
És hogy megtanuljátok-e,
hogy hogyan
kell
belekerülni a valóságba
anélkül, hogy kikapcsolnátok
önmagatokat.
Psztrk.
-
Mit csinál?
- Pillanatokat kapok el
és melegre teszem
őket
az emlékezet cellájában.
Jellemeket kergetek
és
abszurdumokat kergetek -
vétkeseket,
ártatlanokat,
áldozatokat és győzteseket.
Psztrk. És kész
-
elvettem a lelküket.
Ilyen egyszerű!
Istennek érzem
magam!
Egy kézmozdulattal
körbejártam a
Világmindenséget.
"Vajon ő is örül?"
(Hej,
Uram!)
vagy elszakad,
hogy ő fényképezzen le engem?
Psztrk.
4.
Van ötödik dimenzióm...
(Владея...)
Van
ötödik
dimenzióm.
Wolandtól
elvettem már a kenyerét.
De érzem, a
szívemben
mily vékonyan szól
a tücsök hegedűje,
és a
torkomat összehúzza
a nosztalgikus
gyermekdal,
és próbálja
azt a lágy
mennyei csókot adni,
amitől egy pillanat alatt
elakad a szavam.
Csakhogy
idegesen
közbeszól a hétköznap.
Teketória nélkül kiveti a
hálóját...
Mennyien bújunk ki belőle?
Mennyien
díszelgünk
majd
megsütve az ünnepi
asztalon.
......................................
Egyetlen
húron játszik a tücsök
és ez nekem elég, hogy elrepüljek -
De még
hallom a kísérteties suttogást:
- Ej öreg, csak még egy
kicsit....
Ki a
bolond?
Én-e, mert nem eszem meg a lepényt?
Mert nem adom meg
magam
a mostanért folyó
harcnak?
Mert a számlák és a bankok
közé
rejtőzködve,
a most
egy varázslatának
köszönhetően
megmenekülök?
Mert, mint egy ismert
sztahanovista
szövőnő,
a jelen
több szövőszékén
szövök?
És
mert terven felüli feladatokat
hajtok végre
és nem robbanok
fel,
mint sahid?
Pavel Morozovhoz
tér
a
mostani
munka
azzal az önfeláldozással?
Csakhogy
mivel
állatian szenvedsz
poszthumusz,
nem veszik figyelembe a
hősiességedet.
Mert,
valljuk be őszintén,
mi velük együtt
tevékenykedünk,
és mivel
elismertük,
hogy igazuk van,
hogy
miután megtesszük őket
uralkodóknak,
a trónhoz való jogot
is
megszerzik maguknak,
hogy teljesen ingyen fejjenek
minket,
mint igazi marhapásztorok,
de facto nem
vagyunk-e
mi
barmok?
Uram,
nincs
kedvem így élni!
Megundorodtam
a takargatástól,
az
elállatiasodástól, a nyomortól,
a csontok teljes leszopogatásától
és ez-az
elkótyavetyélésétől.
Istenem
vannak
felbecsülhetetlen értékű dolgok, Istenem!
Ez az életem
az
enyém.
Nem élhetem le
méltósággal?
Psztrk!
-
Mit csinál?
- A pillanatokat kapdosom.
"A
Világmindenség hírei"
tudósítója vagyok!
-
.....................
Mit mond?
-
......................
Oh, nagyon kedves!
-
......................
- Nem, nem, nem,
énnekem nem
pénzzel fizetnek.
Élvezem az elcsípett
jelenetek,
a
szörnyűségtől remegők,
a két lábon járó groteszk dolgok,
a
vinnyogó hibák
bemutatását.
Olykor ostobaságokat is
felveszek,
amik a szívet nyugtalanítják,
de a Főnök nem büntet
meg ezért.
Ő védi a jogaimat.
Minden sikeremért,
hogy
kárpótoljon a balsikeremért,
egyenesen a trónjáról
bonuszokat
ír nekem jóvá
a mennyországi jegyemen.
Psztrk!
Ciao!
Sietek,
hogy újabb képeket vegyek fel.
8.
Micsoda ronda vidék...
(каква
безобразна
провинция)
Micsoda
ronda vidék -
két utca keresztezi a
főutcát,
vagányok,
balekok
és csavargó szüzek
revüje.
Micsoda komor vidék -
az útkereszteződésben két
koldus,
mint Fellini filmjében.
Szemben - egy
clochard
egy kukában.
Nyárspolgári vidék -
saláta,
pálinka, muzsika.
És édesen
szétáradó szappanos víz,
amiben
tehetségtelen táncosok ropják.
Micsoda kíméletlen vidék
-
perspektíva non grata,
garancia
prevenció nélkül
-
lélek-vidék.
9.
Nincs ez rendjén!
(Не
е добре!)
Nincs ez
rendjén!
Nincs ez rendjén a munkával, uraim
és hölgyeim,
magától értetődik!
A nép olyan vidám,
mintha épp a halálán
lenne.
Lelkesült török ének hangjai
remegnek örömtelien.
Szó
sincs arról,
hogy emlékezel
- valójában nem is akarsz
-
a közhelyre: vigasság a nagy bajban.
És az a számla a
háttérben:
versengve írják fel, hogy ki lesz a
következő,
miközben a koporsóba honi szegeket
vernek,
egyiket
a másik után,
rozsdás,
szociális
sóhajokat:
Kopp, kopp!
10.
Az öregek, tövig még ki nem vágva...
(недопосечени
изтляват
старците...)
Az öregek,
tövig még ki nem vágva, sorvadoznak,
mintegy az élet hegyoldalába
eresztett gyökerekkel,
de már, mint tűzifa,
másnapra hamuvá
válnak.
Összezavarodva elsorvadnak,
a szemükben sértődöttség
és tanácstalanság villog.
Nem mernek kérni egy cseppnyi napfényt
sem,
az ajkuk nem hallhatóan imát
mormol az éjféli
látomásért,
hogy melegítse fel őket szeretettel
sorsuk
árnyékos lejtőjén.
Megvadult
szirénák
sikoltoznak,
mint megszállott főn szelek.
Egy
öregasszony
a jégbe fagyott kukákban kotorászik.
Remegő,
mocskos ujjakkal
csipegeti ételmaradékainkat.
Majd egy
penészes kenyérvéget
némán vinnyogva elhajít.
A tekintete
éhesen döfi át,
mint meztelen kard.
Reménykedve cuppog
ajkaival.
Én erősen összeszorítom a fogaimat,
és idegesen,
mintegy bűnbocsánatért,
szétszórom a visszajáró pénzt.
Esztelen
szirénák sikoltoznak.
Az undorig vonyítanak.
Mint őrült
tapperek,
két hangot vernek a
fejembe!
...................................
Futásnak eredek!
És megértem, hogy rohanok,
velem együtt sípol
a lelkem.
12.
Azt mondod, hogy hagyjam...
(Казваш,
сърцето си...)
Azt mondod,
hogy hagyjam
a szívem a hűtőszekrényben?
Ne etessek
hajléktalanokat,
malacokat, kutyákat, macskákat
és más
gazdátlan teremtményeket.
Hogy a szememet meresztem a
célba
megbűvölten, mint a szent istennőre,
egyébként a mennyei
zugomba
nem jutok el.
Azt mondod, hogy a pénz egyszerűen csak
energia -
hogy fogadjam el, mint küldetést.
Lehet,
de
tudod-e, hogy
a föníciai volta miatt
oly állatian rám
visított,
hogy eszemet vesztve, mintegy súlytalanul
szaladok
át a virágos réten.
- Ostobaság - mondod.
De
köldökzsinórral
hozzá vagyok kötve
az éghez.
Uram,
hogyan
élnek ők,
akiknek a sorsát
úgy határoztad meg,
hogy
fájdalom nélkül
járják a világot,
ne érezzék a csontig
beléjük
hatoló pengét,
fel nem fogom,
hogyan maradnak épen -
egész
életükben csak elvesznek,
de semmit sem adnak!!!
Mi talán
nem
vagyunk
annyira vakmerőek,
hogy kétszázzal robogjunk
a
járdán.
Biztosan nem vagyunk meggyőződve arról,
hogy
könnyebben utolér minket a törvény keze.
Minekünk
nincsenek
bankszámláink
hosszú 0-láncokkal.
De ha van,
ne adj
Isten,
valamelyik nagyfejű
be merészel
feketíteni
minket,
mint a testőrök, a becsületünk védelmében,
karddal
harciasan
rávetjük magunkat,
mert nincs más kincsünk,
mint
a nevünk
és a méltóságunk.
A
hangulatom
spontán játszik
az érzékek hangsorán.
Előbb az k
kottáján
5
lvesznek
új bolgár
stílussal próbálkozik,
és
igazgatja a frizurámat.
Utána majdnem crescendóra vált,
majd
rappelni kezd,
(mint szellemi fogyatékos, istenem)
a hétköznap
rekedt hangon morog.
Apátia zuhan a TV műsorai
és a rádió közé
(a szemhéj mögött) fentről.
A lelkem
pedig, a szerencsétlen,
(mi történhetett vele)
próbál
megszólalni.
16.
Jaj, fáj ez nagyon!
(Бит,
бит, бит!)
Jaj, fáj ez
nagyon!
Jaj, fáj ez nagyon!
Kit nem ütött még agyon
a
mindennapi lét,
a rút, kegyetlen lét,
ez az unalmas lét,
ami,
miként Síva,
nagyon ritkán nyitja
védőn ölelését,
inkább
vadul tép szét
s zúdítja özönvizét.
Te ezt gondolod (jaj):
"Ha
fáj, az nem is nagy baj,
szólsz: most rajtam a sor."
Én
is mondom: ugorj!
De fellök egy ütés,
el sem hiszed -
még élsz.
A padlón heverve,
de még reménykedve
szózatát
hallgatod:
"Az Isten én vagyok!"
Most,
ezeken
a nappalokon,
ezeken az éjszakákon,
a gondolatokra
támasztott
borotva élén járok,
energikusan beférkőzöm
oda,
a lényegembe,
amit rendkívüli módon lecsupaszítottak
és
anakronikusan idomítottak,
ami fatálisan kirojtosodott,
naivul
egy helyben topog,
atavisztikusan megrendülten és rémületben
remeg.
Uram,
a sátán arca
előbújik a füstből és az emberi
eltévelyedések közül.
Mennyit várunk még, uram,
segítségül
küldöd angyali légióidat?
Kérdünk, eufórikusan
egzaltáltan
hívők,
én és a milliós földi nyáj.
18. Egy pillanatban megállok...
Egy
pillanatban megállok
és egyszerűen leszállok
erről az esztelen
szélmalomról.
Majdnem kíméletlenül nevetségesek lesznek
számomra
ezek az őrölt, kótyagos munkanapok.
Könnyűnek,
súlytalannak érzem majd magam
és bölcsnek, mint feltámadás
után.
Még el is fogom hinni, hogy van erőm,
hogy újra
megkeresztelkedjem a romantikában.
És amíg egy
ilyen megvilágosodásra várok,
és amíg esztelenül szótagolva
beszélek magamban,
felfogom, hogy annak az időnek már
vége,
amikor szerelmes lehettem volna.
Amikor
szerettem, a szerelem
a hangjával megtöltötte a világot.
Csak
híres szimfóniája hangján
lovagolva száguldottam,
nem
gondolkoztam. Éreztem -
egy lendülettel teremtettem
örömet,
remegést és ujjongást.
Zeneszerző voltam, karmester
és a
csintalan hangjegyektől
megszállott költő.
Akkor még tagadtam
a szerelmet.
Számomra anya volt az, apa,
az öcsém holdfényes
haja,
varázsszőnyeg az ágyamnál.
De a felnőttek világába,
oda,
ahová egyszer mindenki eljut,
megérkezett a nővére,
és őt az
éterbe űzte.
S azóta keresem, kutatom
az arcát,
fel-felismerem.
Éjjel,
az álmomban eljut hozzám
makulátlan
tisztasággal csengő hangja.
És e nyomorék világ
makacsságával,
fantáziával és érzésekkel
keresem még, mezítláb
az esőben,
csillogó szemekkel és szétbontott hajjal.
A homokba
írok,
az idő szótlan hullámverései ritmusára.
A szél
írásjeleket tűz a hajamba.
A kérdőjelek - csattogó
ostorok.
A felkiáltójelek - megvilágítják a szemem.
A
pontok - madarak, mielőtt útra kelnének.
A kettőspontok -
rövid fájások,
mielőtt a virágzó mandulafák
hálójába
fogott
vágyak és törekvések hosszú
sora megszületne.
De a
hullámok elsodorták
az igyekezetemet és egyedül a
széllökést
hagyták meg....
21. Uram, ez ismét nem a költők ideje!
Uram, ez
ismét nem a költők ideje!
Nem a romantikus játékok ideje,
pedig
én azt szeretném, ha sütne
a megelevenedett ábrándokkal teli
Hold,
hogy varázslatos árnyéka
foszforeszkáló fénye
függőágyában hintázzon...
De nincs itt az ideje!
Ez egyáltalán
nem az az idő...
És én kitépem ezt a Holdat
felborzolódott
napjaimból,
és elindulok ritmikus, energikus léptekkel
a még
mindig holdfény nélküli, farkasként vonyító világba.
Költő,
az
alkony végigcsorgott
a lelkedre rajzolt profilon.
És sirályok
már nem repdesnek a szemedben.
És a szél nem ül le az
asztalodhoz.
És feleslegesek az álmatlan éjszakák.
És a
fenékig kiivott poharak hiábavalóak.
És a jacht ismét úszik,
de
más ábrándjaiban,
költőm,
máséban...
Jöjj! Ne
félj! Nyisd ki a kaput
és lépj ki a szabad sávba!
Ismét
segítek neked befogni a szelet,
hogy hanyatt-homlok elrepülj az
erkélyről,
hogy szédülten kedvedre csókolgasd a csillagokat,
és
hogy felakaszd a Napot, hogy süssön.
És utána majd visszahozlak a
mi pályánkra,
amin ez a tábla áll: "Foglalt -
költők",
ahol egyáltalán nem kötelező,
hogy az ott ülők
verset írjanak,
de ott mindenki másságban szenved,
és a
lelküket tönkretette a jóság.
De ott mindenki, két hüvelykkel a
föld felett,
fantáziája virág-színébe
fojtja a reményt, és a
világ
papírsárkányára fest vele.
Nem az a
költő, aki mértékkel
rendezi képpé a szavakat.
Költő az, akit
bensőséges kapcsolat fűz
a balkonon nyíló virágokhoz.
Talán
titkos beszámolót ír
a felhők neveléséről,
és biztosan teljes
hévvel dolgozik
mint "csillagharcos".
A költő nem
a "jambusokat" és a "trocheuszokat" járja,
ő
egy olyan úton halad, ahol
nem látjuk, hogy egyik lábával
nem
mifelénk, hanem a mennybe lép.
24. Ha nem tudlak felmelegíteni titeket...
Ha nem
tudlak felmelegíteni titeket,
akkor mi értelme van annak, hogy
vagyok?
Ha a mosolyommal nem bocsátok
egyetlen fény-szálat sem
minden sarokba,
ha nem tudom életre kelteni szétzúzott
lelketeket,
egyáltalán mi értelme van
épen élni ezen a
földön?
Ha sehogyan sem férkőzhetek be
a szemhéjaitok
alá,
hogy lássátok a jachtomat,
hogyan csókolózik az
alkonyat
és egy pillanattal azelőtt,
hogy kis dobját megveri
az éj,
nem keresztellek meg titeket a világossággal,
és nem
változtatlak költőkké,
mi értelme van, hogy lélegzem?
Mi az
értelme, hogy vagyok?
Mivel több tehetséget kaptál,
arra
ítéltettél, hogy szétosszad azt.
Titokban fáj
a lelkem
a gyermekkorom emlékeibe olvadva,
a folyó édes
csókjaiban,
az idő gyöngy-sikolyaiban,
a boldog-fényes
angyalaim
kísérteties mosolyainak az árnyékaiban,
teljesen el
nem árult ábrándjaim
meleg takarója alá bújva...
Istenem!
Mondd, találok vigaszt
a lélek titkos szigetein?
Megfürdik
fehér ruháin
a neonfényes brutális jelenetekkel
villogó
viharuk tisztasága
szentségével kapcsolatos reményünk?
Istenem,
szeretném megkapni, ha egyáltalán még van,
világos, teljesen ki
nem törölt részemet!
26. Egy utazást akarok ajándékozni nektek...
Egy utazást
akarok ajándékozni nektek.
Jegyre nincs szükség.
Csukjátok
csak be a szemeteket
és hagyjátok, hogy a hangom vezessen.
Előbb
feszítsük ki az égboltot,
majd népesítsük be felhőkkel.
Ezután
szólítsuk
az ábrándok szellőjét.
Most pedig
nézzétek a
jachtot -
a nagy duzzadozó vitorlákat
és az arany nőt a
kormánynál.
Tengerészek helyett egy sereg
mennyei sihedert
küldtek.
Már szaladnak is! Nézzétek csak!
Halljátok, hogy
nevetnek?
Rajta, ugorjunk melléjük!
- - - -
-
- Mit mondotok?
- - -
-
Tessék?
- - - -
-
Ostobaság!
Hogy-hogy féltek?
Nem, nem kívánok vitázni
veletek.
De miért kell attól félni,
hogy vízbe
fúlhattok?
Számoljunk háromig!
Rajta, mindannyian egyszerre!
-
Egy, kettő, három!
Fenn vagyunk.
Felismertétek egymást?
Igen?
Eddig egy ostoba színdarab
különböző szerepeit
játszottuk,
és a mi igazi lényünk
ott van ezek között
az
ujjongó legények között.
Higgyetek nekem,
a tudatfölöttink
tudja ezt!
Csak olykor
hallgatni kell rá!
Isten tudja,
száz és még hányadik
csattanás szakította félbe az előadást
a
nézőtéren a szokásos, kilenc ballt meg nem haladó izgalom után,
a
megszokott hidegvérrel
ugrotok majd a sminkelő mentőövébe.
Ott
foglak várni titeket -
a Gondviselő jól betanult
szerepében
és kapitányi köpenyben.
Az utolsó perc lesz az az
induláshoz
a valódi, nyílt tengerre.
Bátrabban, legények!
Saját kézzel fogom letépni rólatok
a bőrötökbe ragadt,
átnedvesedett egyenruhát.
Meztelenül kelletek nekem!
Tíz
késsel
tájfun-fésűvel - tíz ujjammal
fésülöm át tarka
hajatokat,
míg ki nem hull belőle minden ősz kishitűség,
és az
ujjaim le nem törnek
csillogó sörényetek súlya alatt.
Így
legyen, matrózok! Már tetszetek.
Stop! A ráncok egyáltalán nem
illenek hozzátok.
El is felejtettem, két tonna festéklemosót
hoztam magammal.
Reménykedjünk benne, hogy elég lesz! Erősen
dörzsöljétek!
A tenger nem iskolás lány és nem hisz
a
kifinomult, intelligens tragikának!
Michman, lefokozlak, hagyd
békén a trombitát!
Rang doktor, ne sántikálj, egészségesek a
lábaid,
lépj keményen, délcegen!
Puskin, kidoblak, ne
pocsékold a tintát,
és többet már ne törölj!
A hibákat
itt
nem tűrik el,
és örökkévalóság a Pillanat.
Az összes holmiból
ezt vigyétek:
Carpe diem!
Ej, kapitányok,
indulunk!
A
mosolyok szikrázzanak - így
akarom!
................................................................
Az
ördögbe is! Hagyd!
Ah, ez a hiúság - teljesen emberi,
de
szárazföldi dolog!
Van Gogh! Törd össze a tükröket!
Semmilyen
tükörbe nézés -
mától kezdve mindannyian kortalan férfiak
vagytok!
A tükrök nem vállalnak felelősséget
a hozzátok
hasonló férfiakért. A tükrök hazudnak.
A jó közérzetek érdekében
csak a hullámokkal
vethetitek egybe magatokat....
Micsoda?
Teljesen felbőszült ez az öböl?
Tehát minden rendben!
Fiúk,
a
tekintetek legényes kiáltás!
Fojtsuk vízbe a horgonyt -
arra már nincs szükségünk.
Fiúk, a levegő robbanásig feszült,
de
a vitorlák és a kötelek épek!
Kapitányok, utánam,
a
viharba,
horgony nélkül!
- Az
Álmodozó vagyok! - mondta
és előérzettől szörnyen
dagadó
ingben indult szembe a széllel!
- Én vagyok az
ábránd! - feleltem
és a vitorlákba fújtam
a tenger
leheletét
meg egy kaland-délibábot.
A város a hajónkba
fröcskölte
pocsolyáit és sikolyait,
mohón csapkodott
minket
négyszögletes-panel- törvényeivel.
De az
ábránd-éhség
rendkívüli volt,
és a víz alatti korallszirtek
között
vezettük a hajót.
Elérhetetlenül úszott
a több napi
hulladékok között.
Büszkén haladt el
a szárazföldi,
szárnyatlan emberkék mellett.
Szenvedélyesen barázdálta a
vizet
és annyira földöntúli volt,
hogy az óceán
diadalmasan
olvadt egybe az éggel.
És folyosó nyílt
a
világ-feneketlenségben:
balra - tenger-fal,
jobbra -
foszforeszkáló ábrándozás.
Közöttük - mi,
belül
remény-töltet.
Új bárka,
ami egy teljesen kitárulkozó
Sambala
felé tart.
Drágám,
már nincs menekvés!
(Вече
няма...)
Drágám, már
nincs menekvés!
Íme, jön a heves szél
és furcsán zavart
lelkünkbe
könnyed ujjakkal szerelmet ültet be.
Az még csak egy
mag, pici,
de én így is tudom szeretni,
nekem még az ilyen is
ad
eget, vitorlát és szárnyakat.
Drágám, már nincs menekvés!
A
reggel épp szelíden lép be,
csillagokat szórva a szemünkbe,
miket
éjjel kosarába szedett össze.
A Tejút nélkül gyenge a fényük,
mi
mégis költőkké leszünk
és a munkanapokból teremtünk
varázslatos,
világos éjeket.
Drágám, már nincs menekvés!
Egybefonódtunk mi
ketten,
s mint árnyék, egyetlen,
megértettük a távoli
hívást,
mit két lény közös lihegéséből
született ékírással
véstek az égre,
és kimondták, le is fordították
minden népnek
a nyelvére
ezt az egyszerű szót: s z e r e l e m.
Szeress
engem úgy az összes világban...
(Обичай
ме във всички
светове...)
Szeress
engem úgy az összes világban,
ahogyan én követem örökre a mennyei
szférákban
a te arcodat,
ami engem versekben és dalokban
követ,
látomással és kiáltással támaszt fel, ami
egy fehér
madár leveléből esett ki.
Tegnap szeress engem, ebben a
pillanatban úgy,
ahogyan én szeretem időtlenül
a te két
varázsló-kezed, a lélegzeted,
rekedt átok-suttogásodat.
Hidd
el nekem, senkit sem ismerek a világon,
aki képes lenne tavaszt
teremteni nekem az őszben,
aki képes lenne virágszirmokat tárni
megjegesedett lelkemben
és megőrjíteni a mobilomat
és zöldre
állítani minden szemafort
varázserejével, hogy villogni kezdjenek
úgy,
hogy átengedjék kétszáz lovát
és a Szerelem
hintaját,
hogy csillogó szemekkel álljon meg
az erkélyem
alatt.
Eltévesztettük
az évszázadot...
(Объркали
сме си века...)
Eltévesztettük
az évszázadot,
a kasztokat és az államokat.
Talán korábban
születtünk
és a finisben
versenyre keltünk
az alattomos
kilométerekkel.
Másképpen is lehetett volna!
Lehetett
volna...
Például teljesen emberileg,
hogy szelíden
együtt
mérjük fel a realitásokat,
ne másokról ábrándozzunk,
és
időlegesen hazudozzunk egymásnak.
Eltévesztettük az
évszázadot!
Valamit megint elkapkodtunk
az ősi karma
alapján,
a pillanatnyi összekapaszkodás után.
De mennyivel
könnyebb lenne
száz és két-három év múlva
születni és akkor
az
egyszerű teleporterrel
egy este, gyertyafény és pohár bor
mellett
eljutni valahová...
Nem akarok
költő lenni!
Parafizikával kívánok foglalkozni!
Megjelent
a Herceg!
(Яви
се Принцът)
Megjelent a
Herceg!
De te az örömtől
egyáltalán nem láttad, hogy
meztelen.
Ábrándjaid bábuja volt,
vágyaid alázatos ajándéka
és
ráakasztottad a címkét "Enyém".
De ez a stíling
törvényeivel ellenkezett,
amíg egyforma kortyokban ivott
a
szerelemből,
végtelenül gyengéd
cseppekre bontotta
lelkedet...
.................................
Oh, pici
lánykák, miért nem óv
titeket senki a rabságtól?
Mindenki
babát ajándékoz nektek, de nem mondják,
hogy a szeszélyek annyira
fájnak.
És ezért egy kis késéssel,
most meg foglak menteni
titeket a vakságtól
és közlöm a titkos jelszót,
amire kinyílik
a Szerelem.
Ne próbálkozzatok a "szenvedély"-lyel
vagy a "szenvedés"-sel,
sem a "kín"-nal,
sem az "ábránd"-dal,
csak ezzel a kis szóval: "j
ó s á g".
Szörnyű
vagy!
Nagyon király -
halál-hírnök!
De énnekem kedves
az élet,
akármilyen is - legyen csak olyan -
a
természeti csapásaimmal
annyira összenőttem,
mint a
bőrömmel.
Hogyan vessem le magamról?
Te fess vagy,
higgy
nekem!
Megálmodott macsó!
Úgy lovagolod az életet,
mint egy
filmcsillag
teljesen mint Copperfield (David),
egy csettintés
az ujjaddal és hopp -
előteremted nekem
Atlaszt,
autóstoppolásra hívsz.
De én (az
ostoba!)
megrettenek.
(Majdnem)
észre sem veszlek.
....Álmaimmal
teli hegyi patakok
futnak a szememben.
A kozmosz
nem
földrajz.
Nem szuper alkalom,
hanem sors.
Úgyhogy száz élet
után is
újból csak őt választom.
Mit
mondasz?
Tulajdonképpen azt gondolom,
hogy még osztozhattál
velem
a létben,
az éjszakáidban és a nappalaidban.
Először,
mondod,
még a szíved megremegett.
Biztosan - énvelem lehetne.
De
nélkülem
meg fog halni.
Emlékszel
arra
a Szozopolra,
amikor pelyhes fehér nyuszikat
dobáltál a
tengerbe,
mintha csak meg akartál volna így
menteni minket a
hideg széltől,
attól a majdnem előre sejthetőtől,
attól a
szörnyen reálistól,
mert a fájlt, amiben
tüzet lehelt a
nyár,
nem mentettük el
(egyszerű műszaki hiba).
Ah, a
megrázóan kedves
fehér és meleg nyulacskák!
Mint valamilyen
ajándék azért
a korai felékesített őszért
az indián nyár
ruhájában,
a fügefák leheletével
és a szemekben
a
szenvedélyes meleg szikrákkal,
miközben a vékony ezüst
vágyakkal
kivert karkötőid csengtek-bongtak...
Emlékszel?
Ott
a szívben,
a merevlemezről
talán minden letörlődik,
de ezt
az annyira évszak-feletti emléket
el nem felejtjük!
Kék és
fehér
és arany
mint a tenger meg a Nap,
ibolyaszínű és zöld
-
mint a festő színei,
szenvedélyesen latin, a
kürt
vonyításával keveredve, ami ott
azért könyörgött a kép
széléről,
hogy maradjunk benne.
Az
idő
időtlen dimenziójában,
a Könyvtárban,
ahol megvan
minden,
a Könyvtáros
kinyitotta a könyvet
a mi
oldalunkon
és kisilabizált minket.
Látta, hogy a vonalak
hogyan keresztezik egymást,
mint a vonatok,
sorsdöntően
frontálisan
ütköztek össze,
mily szerelmesen fröccsent
homlokukból
a vér,
és mint a szerelmeseknek,
lebbent a
sörényük,
hogyan feszült meg
régi íjakhoz hasonlatosan
ívelt
nyakuk.
És abban a pillanatban
itt, a mi
időnkben
bimbókként pattanó szemekkel
léptünk mi
egymáshoz.
Hogyan
juthattál
be
a lelkembe
a szemek e rövid
alagútjain át?
Bent
sípoló
vonatok robognak.
Egyedül képtelen vagyok, értsd
meg!
Segíts, hogy kijussak a fényre,
a valódi, egyszerű
nappali világosságra.
És ha nem vagyok
túl szemtelen,
maradj
velem
örökre!
Amikor
mellettem vagy...
(когато
си до мен)
Amikor
mellettem vagy,
a világmindenség darabokra hullik.
Amikor a
tüzeddel faragnak ki engem,
előbukkannak elfelejtett
szárnyaim.
Darabokra pattanok,
mint a láva,
madarak
díszlövései közepette.
Valójában ki vagy te,
isten, tűz vagy
szél -
ezt kérdezem.
Hints
be engem...
(Обсипвай
ме...)
Hints be
engem minden szerelmes
túláradó ajkaival, amikkel a kedveseiket
csókolták!
Árassz el engem lefegyverző
szenvedélyes szavak
árjával!
Robbants bele a láthatatlan galaktikákba
és teremts
újjá a semmiből, majd
zárj örökre a szívedbe
és dobd ki a
kulcsot!
Készen vagy az ítélettel?
Nem?
Ma én magam
kihirdettem:
életfogytiglan a börtönödben maradok...
Kedvesem?
Az
anyám...
Elindult már o d a,
de érzem, hogy itt jár a házban
-
angyalok stólájával,
mint dicsfénnyel,
kötötte át a
lelkét.
Az anyám...
Nem hiszi,
hogy mindenáron
vissza
kell térnie onnan,
mivel itt vagyok
és még lehetséges,
hogy
éjjel és sötétedéskor
szelíd jelenléte,
gyengéd kopogtatása a
bútorokon
ezt mondja:
- Csak nyugodtan
gyermekem,
gondoskodom rólad.
De itt az
idő,
hogy végre beszálljon
az arany hintóba
és eljöjjön
mihozzánk
(oda, ahová mi mindannyian százszor is
visszatérünk
elcsendesedve,
miután levetettük eljátszott szerepünket)
és a
mennyei lakunkat
felkészítse már
a találkozásunkra.
Egy
telefonra van szükségem...
(Имам
нужда...)
Egy
telefonra van
szükségem a túloldalról.
Halló, apa,
miért
kószálsz szótlanul a sötétben?
Kraszi,
barátnőm,
oly hévvel távoztál hirtelen.
Csak egy álmomban
mondtad
lihegve, hogy ott minden oly gyönyörű...
Hallasz,
nagyapa? Halló,
látogass meg néha, kérlek!
Még mindig ápolod a
virágokat?
Hogy vagy,
jól vagy, Toni?
Nagyon hiányzol, összegömbölyödve és
dorombolva,
az álmom bölcsőjéből!
- Hallasz,
szerelmem?
Megyek! Már elindultam.
Érzem már, hogy hamarosan
a
sötétbe érek.
Érzem, hogy a bennem lüktető
fény azt várja,
hogy
ismét egybeolvadjunk.
Vékony kis korlát maradt,
a
világos, ezüst zsineg
már nem agyrém,
azt a Horgász vetette ki
-
(Jaj! A
hangjelzés abbamaradt.
Ne zárd be a kaput!
- - -
- - - - - - -
Hiányzik
nekem a jövő!
Van
múlt?
Jövő?
Vagy jelen?
Ezüst árnyék vagy
poros
látomások szárnyával.
Nincs jogod hangokhoz,
célzásokhoz
vagy
kérdésekhez.
Árnyék vagy,
remegő,
mit a vállamon hordok.
Te
ott vagy.
Én itt vagyok.
És habár
teljesen reménytelen,
már
magam előtt látlak,
amint boldogan elúszik a parttalanba
a mi
két árnyképünk,
amik magukba szívták
a poros időt,
a
jövővel átfonódott
árnyékkal olvadtak
a tökéletes jelenbe.
Előre
miért úgy látjuk...
(защо
прозираме....)
Előre miért
úgy látjuk, hogy a szerelem
nem két szerelmes szárnyalása,
csak
amikor az érettségük az illúziókat,
jaj, a teljesen el nem
szenvedett szenvedések
vékony hálójába rejti el,
amik között
állandóan zuhog
a vad szenvedélyek és vágyak esője.
És talán
mert csak akkor
vetjük a tekintetünket a koldusra,
a virágok
megszólalnak hangosan,
mint az állatok vagy a csillagok,
és
egyszerre az egész világmindenség
feltámad egy dalban, amiből mi
azt
fogjuk fel, hogy lélegzünk,
hogy fel tudjuk éleszteni a
szerelmet.
A
genetikai kód zavara
(Нарушение
в генетичен
код)
Mi
megbélyegezetteknek,
örök gyermekkorra
ítélteknek
érezzük
magunkat,
kilenc királyságon,
évszázadokon
és tengereken
túl
- egyszerűen az égben találkoznak a
szárnyaink.
Mindannyian különösek vagyunk -
magunk
keressük elő a ti bajaitokat,
magunkra vállaljuk, hogy tinektek
könnyebb legyen.
És kettős teherrel megrakodva
gyorsabban
elzuhanunk
ismét az égbe.
Gyakran ok nélkül megsértődve
hallgatunk.
Vagy váratlan kacagásunkkal zavarba hozunk
titeket.
Igaz megjegyzéseiteket
büszkén lenyeljük.
Majd
elfelejtjük.
És újból gyengédséget várunk tőletek,
egy meleg
szót egy mosolyt.
Ne feszélyezzen titeket a mi jóságunk!
Ne
ingereljen titeket a mi naivitásunk!
Egész életünkben
tanulunk
járni.
Mégsem tudunk.
Emberek - földi
klinikai egészséggel rendelkezők,
bocsássatok meg nekünk,
akik
a menny vonzásától
vagyunk betegek!
A
gyengédségtől nyögdécselő tíz ujjal...
(Със
десет стенещи...)
A
gyengédségtől nyögdécselő tíz ujjal
csókoltam az arcodat, az
álladat, két szemed.
Tíz ujjal - remegő
vízbefúltakkal
kiáltottál segítségért a hajamban.
Néma
keresztedre feszítetve
görcsölt bennem egy vallomás.
A
gramofon őszinteségért könyörgött
és halkan sírt. A sebesült
hallgatás
ajkunk száraz tüzében hánykolódott,
cseppekben
nyelte a csókokat
és ismét vágy-lázban reszketett.
... A
gyertya bölcsőt szőtt a visszfényekből.
A gyertya elringatott
minket, és arany ecsetjével
gyengéden simogatta arcvonásainkat.
A
gyertya öregesen reszkető hangon suttogta:
- Szeressétek
egymást, butuskák!
- Szeressétek...
Ebben a
városban az éjszaka
a fügefák illatát
árasztotta
kétségbeejtően
esztelenül,
meg a tengerét,
ami némán,
őrülten hívott
magához,
láthatatlanul bűvölt.
Állj meg egy
pillanatra SZERELEM!
Ne tedd a vállamra a kezedet,
várj még
egy pillanatot, amíg
végigjártatom a tekintetem a száraz
kikötőn
és a lábam a part tövisein...
Oly sokáig biztatgattam
fehér madaraimat,
hogy keressék meg karcsú árnyékukat,
hogy
ma, amikor a láthatárom
pupillájában égsz, nem bízom benned.
Oh,
állj meg SZERELEM!
Az éjszaka az én igazam -
az a korty
szabadságom,
amiben újjászületve épen és hittel
neked,
holnapra,
megteremtem a világot.
Olykor
ismét
szerelmes leszek -
oly szédülten,
mint
először...
Csalóka etűdök remegnek mellettem
és én sikeresen
testet adok nekik.
De a gondolat félbeszakad -
gerinctelenül.
És ismét a lomb-templomba szaladok,
hogy
kisírjam magam és imádkozzam a félhomályban
- istenem -
nem a papírcsodákért.
És továbbra is hiszek a
csodákban,
összehúzott szemmel faragom őket,
egy mozdulattal
letörölve
az Idő való mutáns vonásait.
Vajon
megtanít az élet megbocsátani?
Vajon egy mosolygós
elkékült
ajkú gén
felszólít arra, hogy egy megjegesedett emberbe
leheljek?
Vagy egyszerűen megint átformáltam a tényt,
hogy
mindig a szakadékok mögött szállok
és ezért az ellentétekbe
akadok,
a métereket átalakítom magassággá...
Nem tudom.
De
emlékszem
és nem tagadom,
soha egy cseppet sem bocsátok
meg
annak - kavicsokkal a szememben -
kinek a
küszöbén zokog a versem.
Most
füst vagyok...
(Сега
съм като дим...)
Most füst
vagyok
és szétterülök köztetek.
Habár ügyetlenül,
átölelem
a lelketek,
a fák csúcsaiba
madárcsókokat fonok,
a
szíveteket kicsírázott
hóvirággal izgatom,
és a szeretetbe, a
szerelembe
belekékültem, belekékültem...
Nektek
különös
felfoghatatlan ködnek tűnök
és gyors
léptekkel
messzire menekültök előlem.
Ne tegyétek!
Én este
vagyok -
naiv, reszkető, fiatal.
Hideg háttal
és
csengő bizalmatlanság
apró érmeivel
ne vegyetek célba
engem!
Ne hasítsatok szét
kategorikusan egy
kontúrral!
Egyszerűen füst vagyok,
ami azt
kéri,
hogy
szeressék...
Ne
igyál, mondtam neked...
(не
пий, ти казвах...)
Ne igyál,
mondtam neked,
az ajkaimról,
beléndek nő
rajta.
Ne
csókolgasd
a szemöldök kígyókat,
a szívedbe marnak,
fájni
fog.
Ne nézz
vakmerően
a szemembe -
nagyon mély,
még belefulladsz.
Ne próbálj
meg
kettétörni -
gyenge vagy,
magad törsz össze.
A szívembe
se lessél bele.
Az egész lángol - elégsz.
Állj meg!
-
Mondtam. Nem megmondtam?
Megdermedten állsz,
én nem tudom
feloldani az átkot.
Te csavargó, magad vagy hibás.
Keress egy
másik boszorkányt,
hogy segítsen.
- Nem akarom.
-
Tudom.
Féltékenyen
őrizlek a múlttól...
(Ревнувам
те от миналото)
Féltékenyen
őrizlek a múlttól,
ahol csak klaveszin akkordok
jelzik az
utadat hozzám,
és furcsa suttogó hang kérdi - merre
-
Féltékenyen őrizlek a múlttól,
a leszámolt percektől,
amik
abban a holt mélységben álltak meg,
ahol nincs
sem
rólam lehullott lélegzet, sem árnyék.
Oh, oly féltékeny vagyok
rád, kedves,
hogy maradéktalanul átadnám magam
az ölelésnek,
amiben egybefonódik
a te
és az én
o n n a n-om.
Krónikus
reuma
(хроничен
ревматизъм)
A mi
varázslatos történeteink
miért vonzanak megint a vén kikötők
felé,
oda, ahol a meggyökeresedett emlékképek
szétrágják a
homokszemekké porladt emlékezetünket?
Amikor mindent
átgondoltunk
és új Napot akasztottunk az égre,
az a régi
fájdalom miért marcangol,
mint a krónikus reuma?
És még akkor
is, ha gondosan becsukjuk az ablakokat,
beszegezzük az
ajtókat,
és a Karácsony utáni karneváli napok
legszínesebb
foszlányaival
be is tömjük a réseket,
az áradat
zúgva és
nagy hévvel elönt minket,
miközben mi
reszketve, bőrig
ázva,
szárazon elrejtőzünk a szemünkben.
Álarcban
a hozzátartozóink előtt...
(С
маска пред.....)
Álarcban a
hozzátartozóink előtt,
hogy meg ne rémisszük őket.
Álarcban a
barátaink előtt,
hogy azok is maradjanak.
Álarcban mindent
megtagadunk,
hogy olyanok legyünk, mint mindenki más.
A
szerelmet is megtagadjuk
azoktól, akiket szeretünk.
De éjjel
váratlanul jön
egy tükörrel a Nagyszarvú,
és hármasban leülünk
iszogatni
ő,
mi,
és az ismeretlen.
A
barátaimat...
(Приятелите
ми...)
A
barátaimat
már régen agyonlőtték
apró érzések
apró
sörétjeivel.
A szeles esőben
egy madár dalol nekem,
de a
magányos farkasom
összeroppantja.
A hitetlen, meg nem hajló
térdem
Istenről álmodik - hogy én meghalok előtte.
De az
istenek megrémültek a hitem
súlyától, ezért elbújtak.
Így
örökkön magammal hordom.
A Pásztor görbén néz rám,
mert a
fekete nyájába keveredem.
Elhatározom, hogy megjavulok,
és
angyallá változom.
De lelepleztek,
fehér holló vagyok.
A
magány
őszi könnycseppjei
az elkomorodott háztetők
redőiben
folynak végig.
Egy véletlen
közömbös járókelő,
a Nap,
elindul,
de az ujjával meg sem érinti.
A magány kopott
ballonkabátban
egy kerek tengeri kavicsot szorongatva a
markában
a tavalyi esőről álmodik,
ami kétségbeesetten
eloltotta a nyarat.
Nyitott szemmel álmodik
az ostoba
díszletekkel ellátott magányos színpadról,
egy majdnem
szükségtelen kellékről
és mindennél valódibb két
szerepről.
Álmodik...
De a kivilágosodott pirkadatkor
felrázza
részeg kiáltásával egy
sirály.
------------------------------------
Én is ledobom a
fehér ballont,
és beugrom a mezítlábas tengeri homokba.
Már
annyi szérummal beoltottak engem...
(С
толкова серуми
ме инжектираха...)
Már annyi
szérummal beoltottak engem,
mindennel szemben védve vagyok.
Annyi
angyaltól búcsút vettem,
de az Ördögnél voltam tanonc.
Istent isten
után emeltem, de mindegyik elmenekült,
a hitem megrémítette
őket,
később keserves sírásukat hallottam,
de az Ördögnél
voltam tanonc.
De neki is elege lett belőle, hogy őbelőle is
elegem lehet.
Ma piros rózsát adott nekem.
Elfogadtam. De a
két szarvát lehajtottam.
Az ördög tanonca voltam,
nem az
Istené.
Óvó
szellemem...
(Дух
мой пазителю....)
Óvó
szellemem, pogány Istenem,
isten vagy te, vagy ördög -
ördög tudja,
nyújtsd a poharat a maradékkal,
de ne engedd,
hogy fenékig kiigyam!
Vezesd ide a megpatkolatlan csikót,
ami
még nem ismeri a kantárt, a gyeplőt,
hadd lovagoljak el rajta a
világ végére,
de még mielőtt odaérnék, állíts meg!
Add ide az
összes tengerek vödrét
a vén csillagok párlatával,
ami
gyógyszer, mint egy csepp arany,
hagyj nekem egy cseppet
a
legjobb fehér fájdalomból,
hogy mihelyt elnyel a
homály,
belemárthassam a tollamat,
hogy a sötétben ismét
írhassak.
Mily
csodásan
ragyognak a szilánkok!
Megöltelek.
Az értelem
cement-
padlójára
hajítottalak
egy lendülettel.
Egykor
így teremtettelek meg.
Kikerültelek és nem kérdeztem meg az
üvegöntőt,
hogy hogyan fúj üvegcsodákat.
Azt felelte volna -
lassan, nehezen -
De én egy lendülettel
és
igazából
beléd fért a Nap
és olyan okosan,
hogy
könnycsepphez hasonlított.
A cementpadló
nem természetes módon
hallgatott.
De én nem kérdeztem.
Akartam.
Mily
csodásan
ragyognak a szilánkok!
Mily csodásan mesélem ezt a
történetet!
Mily csodásan hasonlít egy példázatra!
Úgy néz ki,
hogy
amikor összezúzzuk a Napokat,
egy egyszerű
és
tökéletesen egész
elbeszélés marad.
Annyi
kulcsra
zárom
az álmomat.
Te mégis bejössz
kopogtatás
nélkül.
Mindig a legalkalmatlanabb
pillanatban törsz rám.
De
én nem haragszom
ezért terád,
sőt mindig én magam
támadok
rád...
Ej, te gonosztevő,
még megbánod!
És már
egész
illendően viselkedsz,
én egyre csak ismételgetem,
hogy
szeretlek.
Aranypénzekkel
hint...
(ще
ме обсипва...)
Aranypénzekkel
hint
majd tele az ősz.
Én pedig
várakozással tele
szemmel
fogom cirógatni
a mezsgyén túli
kőbarázdát, ahol a
nyár nyögdécsel.
És
legvégül
egy kék rózsa nyílik.
Felkiáltanak az emberek:
-
Égből pottyant rózsa -
Tulajdonképpen
te
jöttél vissza
és így szólsz:
- Körbejártam a
világot.
Én:
- Megállítottam az időt.
Fehér
mesém...
(Моя
приказкo бяла...)
Fehér
mesém,
különös elrendeltetésem
az én felnőtt életemben,
mi
megtisztult a látomásoktól
az életemben, amikor oly
hősiesen
hozzászoktam az élethez, szoros négyzetekbe
szorítva.
Váratlan mesém, mi kitöltötte az ábrándjaimat
és
feltámasztotta a gyermekkori igazságokat
sugárzó vallásokkal és
ledöntött hitekkel,
ki küldött téged énhozzám?
Hogyan találtad
meg
szívem titkos zugát?
A karjaid között halok meg,
és nem
tudom, hogy hol vagyok,
és nem tudom, hogy hol vagy?
Csak azt
tudom, hogy már a halálig elhittem,
hogy a hirtelen elmondott
mese egy boldog realitás.
És imádkozom minden középkori
szenthez,
mivel a kakasok éjjeli kürtjeikkel kicsavarják
az
éjjel elgyengült, nedves ingét
és belőle az utolsó cseppek
végigfolynak
a reggel homlokán,
hogy a kezedben térjenek
magukhoz
és hogy megtudjam, hogy hol vagyok én,
és hogy
megtudjam, hogy hol vagy te,
hogy csupán azt ne tudjam, hogy hová
küldtem
azt a négyzet alakú törvényekbe zárt elátkozott
világot...
És azért imádkozom, hogy dermedjen meg a világ
időtlenül,
szent hirtelenségem,
fehér jelem.
Istenem,
értsd
meg az eget,
tedd teljesen magadévá,
ne félj,
hogy az
összezördülés után
olyan messze vagyunk...
Közel
csak a
medencében úszkálunk.
Ne
félj,
hogy eltöröm a szárnyadat,
amikor kétségbeesetten
a
karjaidba
vetem magam -
A legjobb két karral
ölelkezni,
de szárnyat sem véletlenül teremtett.
Hitem,
fájdalmam
és
feneketlen mélység,
a fatálisan
értem nyúlók...
Olyan
egyszerű és szörnyűséges a medencében.
De az ég sem véletlen.
Hiszed
vagy nem hiszed...
(и
така...)
Hiszed vagy
nem hiszed,
az én Ithakám az egy sziget,
disznók között
jártam,
s egyszeműt is sokat láttam,
de megpihenni hozzád
visszatérek,
készítsd elő a régi ágyat, kérlek.
Az mindig
nyári illatot áraszt.
Te vagy az én egyetlenem,
itt mind,
kivel voltam, elfeledem.
Szigetem, nyisd ki szemed,
rongyos
ruhámat észre ne vedd,
nyílt sebeimet gyógyírral bekend,
lágy
dalban tárd fel a szíved,
le édes vízzel mossad
a szelek
sodorta sókat!
A tűt a tengerbe vetem,
nem kellenek már
vitorlák nekem,
arcomról letörlöm a kalóz-ráncokat,
az égről a
vezérlő csillagokat,
fürdök majd két éjszakán át,
hogy, ki
most vagyok, meg ne lássák.
Tudd, Odüsszeusz a férjed,
s mint
hitvesed ölel majd téged.
(... A Föld mily furcsán inog,
számomra
ez a ház titok...)
Hazajöttem, de nem vár senki,
Pénelopémnak
itt kellene lenni.
Ezen az abszurd színpadon
számára nincs
hely, tudhatom.
E darabot az időm rendezte.
A kritikus a meg
nem született fiam,
ki éppen szalad fel a színpadra,
a
földszintről zúg a hangja:
- Anya, minek feltúrni a
tengereket,
hisz apámat ott meg nem leled.
Nem látod a feléd
nyúló kart?
Ki tengerész volt, már rég mind meghalt.
Én
egyre csak álmodom...
(А
аз все сънувам)
Én egyre
csak álmodom
egy, a gyermekkoromban rejlő
tervek
szerint
épített jachtról,
a lemenő nap sugaraitól
égő
vitorlákról álmodom,
és az álmomban hallom
a kalózok
énekét.
Valóban arra gondolok,
hogy elég nekem egy tutaj,
az
égen őrségben álló
Nagy Medve,
és valaki,
aki hozzám
hasonlóan nem normális -
olyan valaki, aki még mindig hisz
a tengerben.
Nyárközepi
ősz...
(Есен
посред лято)
Nyárközepi
ősz.
A levelek is hullnak.
Valami nem úgy van!
Valami
menekül előlem.
Nyárközépi ősz.
Valami összezavarodott.
Egy
ismert kis bogár
sebet kapar.
Valami nem pontos.
Valójában
nem először.
Szinte már fáj, annyira jól ismerem
az ősszel
bélelt
nyári mosolyoknak
ezt az esztelen lényegét.
Nyárközépi
ősz -
Kis lyuk a lelken.
Anyának
kötött vers
(Изплетено
стихотворение
за мама)
Nem tetszett
nekem egy pulóver, amit anya kötött
és amit még nem
hordtam...
Anya semmit sem mondott, egyszerűen
szótlanul
fejteni kezdte,
és megkért, hogy segítsek neki.
Én elkezdtem
feltekerni
az anya gondolataival, az énrólam
szóló
gondolatokkal fonott fonalat.
Tekertem: "Miért késik a
levél?"
Tekertem: "Miért nem ír?"
"Lehet,
hogy ott hideg van, lehet..."
sóhajtoztak az elrejtett
gondolatok.
Anya, nem kell! Ne fejtsük fel
az elrabolt
pillanataidat!
De anya csak fejtette.
És én is fejtettem.
És
szörnyen fáztam.
És nem a pulóver, hanem a szívem
vált
gombolyaggá.
Tanácstalan volt, meztelen, szükségtelen.
Szörnyen
rossz volt.
- Mama - suttogtam.
Anya
elmosolyodott.
- Kötünk majd egy szebbet.
- Mama,
bocsáss meg! Csókolom mindkét kezed,
amikkel a lelkemet kötötted.
Emlék
a varázslatokról
(Спомен
за вълшебствата)
Amikor apám
kis apa volt,
kezébe tettem az én kis veréb-kezem,
és
megismerni a világot indultunk kettesben
meseszerűen különös,
varázslatos utakon.
Szinte elrohantak mellettünk az emberek,
még
csak fel sem tételezték, hogy varázslók vagyunk,
egy öreg
varázsló meg egy csöpp boszorkány,
aki csak éppen tanulta a
varázslást.
Egy egészen kicsi boszorkány-tanonc,
a hajában
pici ég-darabkák,
mintha vízen járt volna,
vadul vesszőparipán
lovagolt.
Az apám akkor kicsi apa volt,
nem felejtette el a
madarak, a szürke homok,
a jó fű nyelvét és még rengeteg
más
titkos nyelvet sem.
Úgyhogy két pogány voltunk,
főistenünk a
Nap, a folyó,
a szél isten, a tűz isten, és még két isten:
a
becsületes szóé és a jóságé.
Az apám már régen felnőtt,
nem
tudom, hogy még mindig varázsló-e,
de gyanítom, hogy
olykor-olykor
még varázsol mindenkitől titokban,
mert amikor
megrészegedve idegesen kifullad,
találkozom apával és egy rövid
pillanatra
bizonyosságot keresek boszorkány voltomról,
tudom,
hogy csak egy valamire van szükség,
ami a legigazibb "apu"
szó és hogy egyszerűen
az én csöpp gyermek-kezem
fészket
rakjon az ő meleg tenyerén.
Egy
napon
meg kell majd mentenem téged
a gáláns szavaktól,
az
ünneplőbe öltözött jachtoktól,
a tűzijátékoktól és a szelektől...
Nem leszek
rá képes.
A boldogság ellen nincs orvosság,
de amikor egy
éjjel félbeszakítja az álmomat
a mellemben lakozó magányos farkas
vonyítása,
tudni fogom, hogy te vagy az
és könnyekért
könyörögsz.
Sírni fogok helyetted
és már vége szakad ennek a
vágynak.
Kiszáradt
a torkod, kapitány?
(Сухо
ли е, капитане?)
Kiszáradt a
torkod, kapitány? Kiszáradt?
Kiszáradt, itt a szárazföldön?
Akkor
igyunk, kapitány!
A bor, kapitány, nedves!
A bor elhozza
nekünk a tengert,
láthatatlan horizontokkal csábít,
bátorsággal
tölti meg az ereinket,
gyermekkorom óta nem jártam itt.
Rajta,
mosolyogj, kapitány,
tölts, és gyújtsd meg
a még ki nem hűlt
pipát,
és kérlek, a képzeletedre akaszd fel a Holdat.
A
holdfényes bódulattal a szemedben, kapitány,
a tengeri
őszinteséggel, óboros nyelvvel
hosszan mesélj nekem a
tengerről.
Hiszek neked, rajta, beszélj!
Én nem félek a
tengertől.
Add nekem a vad tájfunokat,
hozz be nekem egy
tengeri vihart
és a száraz szomszédok bosszantására
tudom,
hogy kárörvendők, kapitány,
hogy szárazak, mi pedig vízbe
fúltunk.
De bocsásd meg nekik az ostobaságot,
mert ők, öreg,
nem tudják, hogy mit jelent hajózni.
Sohasem fogják megtudni -
ők
vén kagylók - rég kiszáradtak.
Tölts! Igyunk a
tengerre!
Csak ez és a Tenger nem szárad ki soha!
A
vasútvonalon...
(На
железопътна
линия)
A
vasútvonalon,
pontosan a síneken.
sebesen forgat minket
egy
láncos
körhinta.
Éljen az örök forgás!
Ah, pompás a
kilátás,
semmit sem lehet látni.
Valóság kör.
Mögötted
arc,
előtted hát
meg az ülésed kényelmes támlája.
Éljen a
realitás!
A derekunkon a lánc
ad nekünk biztonságot.
Olyan
kényelmes.
Annyira hozzászoktunk,
annyira belenőttünk,
annyira
összeszoktunk,
de lényegében a vonalon,
pontosan a sínen
(a
fényesre dörzsölt
és ezért láthatatlan sínen)
áll a
körhinta.
Együtt forognak,
együtt hintáznak, együtt
ártatlanok.
Egyszerre csak egy percre
meg kell állnia,
el
kell szakadnia a láncnak,
le kell ugrani a talpfákra,
a
lábaknak össze kell törniük -
látni kell a vonatot,
és
elszaladni,
csak kiáltani: jön!
Egy
napon
már nem fogom tudni elviselni
a kilométerek és az idők
nyomását.
Egy napon
összeesem a súlyuk alatt.
De látod,
holnapig még kibírom.
Még mindig az a
könnyen emészthető
étel
leszek a hasadban,
élve a világunkat
addig a
pillanatig,
amíg sorsdöntően
fel nem robban az idő meg a
tér
és nem leszünk
ismét eggyé,
a lényegem
öreg barátom,
alkotó elem
és nem válunk egy ököllé
ennek az esztelen
marcangoló állkapocsnak
a kivert fogai között.
Ima
az oxigénért
(Молитва
за кислорода)
Fonnyadt
illúzióink
maguktól összeestek.
A hangszálainkról
nem szól
már líra.
A kezünk a tapstól és a kézszorításoktól
már sem
tenyér, sem ököl,
és akkorra minden megszűnt,
nincs sem
fájdalom, sem kiáltás, sem könnycsepp,
legalábbis addig a
pillanatig,
amikor az utunkon
paták dobbantak,
nem
nyerítettek fel
a szakadék mélye
előtt.
Barátom,
kapitány-társam,
a gyermekkor jachtján
a
vitorlákat
már rég összetépte a szél
és megalázva hevernek az
utca kövén,
mint megkövezett madárszárnyak...
Ki hazudta azt
nekünk, hogy ez a rendjén való?
Ki sugallja, hogy a szárnyak és a
madarak
a kövezet számára születnek?
Már látom a szárazon
élesre merevedett szemeidet,
amint egy szalmakazlat figyelsz.
És
tudom,
hogy megérjük a látók napját,
a tű felvillan egy tőr
hegyén,
amint ismét a szakadt vitorlákat varrja.
Akkor a szél
a mellünkbe fúj,
meglóbálja a harangnyelveket,
a torkunkból
eszeveszett kiáltás tör elő
az örömtől
meg a lehetőségtől,
hogy elsodorják.
És a megmenekültek élnek majd igazából
a
gondolataikkal, a hangjukkal, az arcukkal -
Nem tudom, hogy
őtőlük származom-e,
de azt akarom,
hogy ha meghalok,
a
szélbe haljak bele.
Le fogom
vetkőztetni az esőt
és sokáig csókolgatom majd meztelenségét.
A
tenger a parton fog hánykolódni,
homokkal szórja tele a hajam,
de
én az esővel fogok csókolózni.
Isten tudja csak, mitől remeg majd
meg a nyár.
Isten tudja, miért tekeredett a kapura
hangtalanul
a madársereg hosszú sáljaival.
És a Nap, mintegy
hipnózisban,
végzetszerűen pontosan kinyújtja majd a kezét
a
horizont éles pengéje felé.
De én az esővel fogok
csókolózni,
érzéktelenül, emlékek és remény nélkül,
alig
érezhető sóval a leheletemben,
feneketlen gyengédséggel, mintegy
a fogamzás pillanatában
eddig szokatlan alázattal.
És csak egy
hegedű zokogása,
szokatlanul erős tiltakozás sírás vagy
könyörgés
szakítja el utolsó meleg húromat.
És ezután
egyszerűen csak esővé válok az esőben.
Hogyan
tudsz
beférkőzni
a lélekbe
ezeken a szelíd
szem-alagutakon
át?
Bent sípoló
vonatok robognak.
Értsd meg, egyedül nem
bírok el velük.
Segíts, hogy kijussak a fényre,
az igazi
nappali világosságba.
És ha ez
túl nagy szemtelenség,
maradj
velem
örökre!