BIGAZZI SÁRA

Tudás és kontextus:
a szociális reprezentáció elmélete

A következőkben szeretném bemutatni azt a metaelméleti keretet, ami egyszerre magyarázza a kulturális különbségeket a gondolkodásban, a tudás alkotásának esszenciálisan társas jellegét és társadalmi funkcióját, és így, e könyv szempontjából, a nevelés teljesítményéhez és minőségéhez hozzájáruló irányvonalak beazonosításának pszichológiai perspektíváját nyújtja. Majdnem mindig úgy gondolkodunk, érvelünk, kutatunk, oktatunk, nevelünk, hogy saját magunk elvárásait, értelmezéseit, motivációit vetítjük a másikra, viselkedésünk, interakcióink tárgyára. Ez a fejezet mint elméleti keret, annak a pszichológiai perspektívának ágyaz meg, amely lehetővé teszi, hogy elgondolkodjunk nemcsak más emberek, gyerekek, felnőttek perspektívájáról, annak miértjeiről, hanem a saját magunkéról is és e két perspektíva közötti lehetőségek feltérképezéséről egyaránt. Egy emberek közötti helyzet kimenete, mint mondjuk a nevelés, oktatás helyzeteié, nem a helyzet objektív jellegzetességeinek eredménye, hanem a helyzetben direkt és indirekt résztvevő emberek perspektíváinak találkozása és egymásra hatásának függvénye. Az itt bemutatásra kerülő elméleti keret azt emeli ki, hogy ezek a perspektívák mennyire kontextusba ágyazott, csoporttagságokhoz, identitásokhoz köthető tartalmak mentén szerveződnek, és hogy ezek a tartalmak funkcionálisak az őket alkalmazók számára. E pszichológiai értelmezés nélkül bármilyen beavatkozás hatékonysága csak részleges lehet.

Bevezetés

A világot egy szemüvegen keresztül nézzük, másképp nem láthatjuk. Vannak élesebb és kevésbé élesebb szemüvegek, amelyek többet vagy kevesebbet mutatnak a világból, amit nézünk. Ezek a szemüvegek hozzánk nőnek, észrevétlenek, alkalmazkodnak ahhoz, amilyenek vagyunk, és ahonnan nézünk. Néha ráérzünk arra, hogy homályos a kép, nem mutat mindent, amit látni szeretnénk, ilyenkor megpróbáljuk lecserélni. Néha mások akarnak ránk erőltetni egy másik szemüveget, de tudjuk, hogy nem áll jól, esetleg nem is arra nézünk, nem azt akarjuk látni, nem a mi szemüvegünk. Néha lecseréljük a szemüvegeinket újakra, amelyek többet és jobban megmutatják azt, amit nézünk. Ez a szemüveg a vélekedéseink, a tudásunk, a reprezentációink mátrixa. Egyszerre határozza meg kik vagyunk, hol, és abból a pontból épp merre nézünk, mit látunk és azzal mit kezdhetünk.

A szociális reprezentáció elmélete viszonylag új paradigma a pszichológiában. A hatvanas években született – egy másik elmélettel, Henri Tajfel szociális identitás elméletével együtt részben válaszként – egy individualizáló, főleg az egyéni működésmódra, az egyéni psziché általánosítható folyamataira összpontosító, a 1930-as évek óta uralkodó leginkább amerikai szociálpszichológiára, ami véleményem szerint, a tudománypolitikában megjelenő hatalmi viszonyok eredményeképpen a mai napig a szociálpszichológia és a pszichológia tudományának főáramlatát képezi.

Ez a fő áramlat, más néven social cognition, olyan fogalmakkal operál, mint attitűd, sztereotípia, előítélet, attribúció (oktulajdonítás), de e fogalmak vizsgálatánál egy társadalmi vákuumban bemért kísérleti paradigmával (ld. Tajfel kritikája, 1981) az egyének pszichológiai folyamatait vizsgálja, leválasztva a folyamatot a tartalomról, amin dolgoznak, kiragadva őket kontextusukból. Célja egy idealizált általánosítás, a világban élő minden egyénre jellemző pszichológiai és társas folyamatok beazonosítása. Szerepeljen itt példaként az egyszerűség kedvéért az az állítás, miszerint a frusztráció agressziót eredményez.

Ugyanakkor az általánosítás mítosza helyett a társadalomtudományok egy másik célja lehetne egy emberi, társas, társadalmi esemény, viselkedés bejóslása; egy ilyen megközelítés dinamikájában és kontextusához igazítva kell, hogy értelmezze a jelenségeket, viselkedést, véleményeket. Azért, hogy előre jelezzen, bejósoljon, ajánlásokat és irányvonalakat határozzon meg és így kihasson mint tudomány a társadalmi valóságra. Ebből a perspektívából tehát a tudás alkotása és a társadalmi kontextus közötti összefonódás megértése elsődleges. Átfordítva a fenti példánkra, ahhoz, hogy az az állítás, miszerint a frusztráció agressziót szül bejósolható legyen, tudnunk kell, hogy egy adott közegben milyen feltételek eredményeznek frusztrációt, és mi minősül agressziónak. Ezek a tartalmak, példánkban a frusztrációt eredményező feltételek és az agresszív viselkedés minősítése az agresszió megjelenésének bejósolásához alapvetően szükségesek. Tartalom (tudás) és forma (a pszichológiai folyamat, viselkedés, egyéni vagy csoportos egyaránt) egyazon érme két oldala. Vagy másképp, ha valaki hisz abban, hogy a boszorkányok léteznek, eszerint fog gondolkodni, élni és cselekedni. De kezdjük az elejéről.

A szociális reprezentáció

A reprezentáció egy folyamat, a tudás alkotásának folyamata, ami által a világunkat képező anyagi dolgoknak, absztrakt fogalmaknak és másoknak értelmet tulajdonítunk. Jelentéssel, tartalommal ruházzuk fel a világunkat képező dolgokat és embereket. Ebben a folyamatban beazonosítunk, elnevezünk, mögöttes tartalmakat tulajdonítunk, más dolgokhoz viszonyítunk. A következőkben a szociális reprezentációt, tudást, véleményt egymás szinonimáiként fogom kezelni. A tartalmakra, jelentésekre utaló szavak ezek, amelyek elválaszthatatlanok azoktól az emberektől, akik megalkotják. Az objektum és a szubjektum egymás viszonyulásában létezik.

A valóság számunkra csak közvetetten tapasztalható, mivel bármilyen új, konkrét vagy absztrakt tárgyat csak a már számunkra meglévő jelentéseken keresztül észlelhetünk és értelmezhetünk.

Képzeljük el, hogy sétálunk egy erdőben és leesik az égből egy tárgy. Első reakciónk, hogy megijedünk és elfutunk. Ha van bennünk elég bátorság, visszamerészkedünk. Ott fekszik előttünk ez a dolog, és nem tudjuk, mi az. És akkor nem tehetünk mást, elkezdjük értelmezni, jelentéssel ruházzuk fel. Tesszük ezt úgy, hogy a fejünkben összehasonlítjuk a már meglévő dolgokról alkotott tudásunkkal, mihez hasonlít, miben és miben nem.

Így, a legszemélyesebb és legintimebb tapasztalás is társas jellegű, mivel jelentésének konstruálásában összehasonlítjuk, megkülönböztetjük a társasan konstruált és a mindennapokban használt „régi” kategóriákkal, vagyis az érzelmeinkkel összefonódott már létező tudásunkkal.

Minden tudás tartalmaz kognitív elemeket és érzelmeket egyaránt. Szétválasztásuk lehetetlen, mivel velünk való viszonyulásukban jön létre jelentésük. Minél fontosabb számunkra valami, élő vagy élettelen, társadalmi tárgy, annál jobban érzelmekkel telítve jön létre a róla alkotott tudásunk. Ezért van az például, hogy előítéletes embereknek, hiába adunk információkat az általuk gyűlölt emberekről, csoportokról, azokat nem fogják tudni beépíteni már meglévő tudásukba. Az általuk képviselt tudás e csoportokról identitásukkal összefüggésben létezik. Minél fontosabb számukra az adott csoport, annál telítettebb lesz érzelmileg tudásuk, és annál nehezebb lesz a már meglévő tudásukkal ellentétes információkat befogadniuk.

Tudásunk mélyen gyökerezik abban a társadalmi kontextusban, amelyben létrejön, fennmarad, eltűnik vagy átalakul. Az a társadalmi valóság, amelyben egy reprezentáció, egy tudás létrejön, rétegzettségén, kapcsolati hálóin és történelmi keretein keresztül, jelzi a reprezentáció korlátait és lehetséges változásait. A társas/társadalmi tér így egyszerre objektív és szubjektív. Objektív, mert dinamikájában történelmi, politikai és gazdasági elemeket, hatalmi viszonyokat zár magába, amelyek az egyének és csoportok gondolkodásának, viselkedésének, interakciójának, újításának és megőrzésének lehetőségeit korlátozzák és csökkentik. A lehetséges reprezentációk és súlyaik egy adott társadalmi kontextusban létező (hatalmi) viszonyok szimbolikus harcainak eredményei (Jovchelovitch, 1996). Néhány csoportnak több lehetősége van saját verziójának kinyilvánítására és terjesztésére, mint másoknak. Ebből a szempontból a társas/társadalmi tér – intézményesített határok és korlátok tere.

Ez az első olyan pszichológiai elmélet, amelyik számol a hatalommal. A nagyobb hatalommal bíró csoportok befolyásköre nagyobb, több kommunikációs csatornát érnek el, vagy azokat képesek saját maguk számára kiépíteni, mások számára korlátozni, így nagyobb beleszólásuk van abba, mit gondolunk a világról. Több lehetőségük van saját véleményük, tudásuk, reprezentációik elterjesztésére.

A sajtószabadság, az önálló vélemény, a szabad információáramlás azért is fontos szlogenek, mert lehetővé teszik más, új vagy épp kisebbségben lévők tudásához való hozzáférést és így egy nagyobb merítést a lehetséges értelmezések között.

Ezek a határok nem abszolútak, mivel a társas/társadalmi tér szubjektív is, ahol új lehetőségek születhetnek, intézményesített határokat lehet meghaladni és újakat felállítani (Jovchelovitch, 1996). A reprezentációk másokkal történő egyeztetését és lehetséges változását a kommunikáció dialogikus és dialektikus karaktere teszi lehetővé (Markova, 2000). A reprezentáció dinamikussága a kontextusban betöltött funkciójától függ. Egy új gondolat, tudás csak akkor képes relevánssá válni, ha azt az abban a társadalmi, gazdasági, történelmi közegben élő emberek képesek beépíteni életükbe.

Jó példa rá, hogy mindig is vannak és voltak olyan tudósok, írók, költők, akik alkotásait évtizedekkel vagy évszázadokkal haláluk után ismertek vagy fogadtak el. Gondolatiságuk, újító megközelítéseik túl messze álltak még az akkori korszellemtől és a hatalom által képviselt tudástól. Gondoljunk például Giordano Brunóra, akit eretneknek kiáltottak ki, majd tanaiért élve elégettek. Tanai, többek között, hogy a Föld forog a Nap körül, hogy a távoli csillagok akár más napok is lehetnek, az univerzum pedig végtelen, szembement a katolikus egyház által képviselt tudással, miszerint a Föld és az ember körül forog minden, a Föld, amit Isten teremtett, áll az univerzum középén.

Ugyanakkor egy reprezentáció addig működik, amíg felül nem írja egy olyan új reprezentáció, amely jobban és összefüggéseiben több részét értelmezi számunkra egy jelenségnek (Wagner, 1998), de egy társadalmi tárgy régi és az új reprezentációja együtt is élhetnek, ha a társadalmi kontextusban betöltött funkcióik nem helyettesítik, hanem kiegészítik egymást.

Nekem a macska, leginkább Schrödinger macskája az egyetemen. Az amelyikről nem lehet tudni, hogy él-e vagy hal, amíg fel nem nyitjuk a dobozt. Szoktam róla beszélni, amikor módszertanórán a kutató kutatásra gyakorolt hatását fejtegetem. Aztán van, amikor hazafele átmegy előttem egy másik macska, lesem, milyen a színe, tudásomat, ilyenkor az olasz identitásom aktiválja, a fekete macska, jobbról balra szerencsétlenséget hoz. Gyorsan csurit mutatok, ahogy ezt a babonás olaszok is teszik.

A szociális reprezentáció funkciói

A szociális reprezentációk a tudásra vonatkoznak: az ismeretlent ismerőssé formálják, a régi és az új közötti átmenetet biztosítják, a változásokat funkcionalitásukban magyarázzák.

A szociális reprezentációk összetett funkcióit Bonardi és Roussiau (1999) összegzik könyvükben. Elsősorban informatív funkcióról beszélhetünk: a reprezentációk megmutatják, magyarázzák és értelmezik a valóságot, segítik a valóságra irányuló konkrét és koherens viselkedések létrejöttét.

Ugyanazok a jelentéskonstrukciók az alapjai a kommunikációnak és a szociális interakciónak. Irányító funkciójuk által orientálják mind az egyéneket, mind a csoportokat a társadalmi szokások és a mindennapi élet diskurzusai felé. Elfogadott és normatív viselkedésformákat írnak elő. Dinamikájukban meghatározzák a társadalmi szokások lehetséges változásait.

Pár éve történt. Az olasz híradó az esti hírek végén bemondta, hogy a Genf-Róma részecskegyorsítóban egy OPERA nevű kísérlet során a neutrinó nevű részecskék meghaladták a fénysebességet. Ezt a hírt további kommentár követte: „Ha ez a kísérlet valósnak bizonyul, megdől a fizika egyik alaptörvénye, el kell gondolkodnunk az idő létezéséről és az ok-okozati viszonyokról, lehet, hogy valójában egyszerre több dimenzióban élünk, nincs idő, ok és okozat, és mindenki máshogy észleli a körülötte lévő világot.” Aztán vége lett a híradónak. Elgondolkodtam azon, mit érezhet most az, aki végighallgatta ezeket a híreket. Mennyire képes megkérdőjelezni saját létét? Mennyire vagyunk képesek hirtelen másképp működni, mint ahogy eddig egy hír hallatán? Mennyire lehet egyik pillanatról a másikra újraírni reprezentációinkat arról, hogy mondjuk, ha vacsora után elmosogatok, annak igenis van következménye, tiszták lesznek a tányérok, amiből a család a híradó alatt a spagettit ette.

Minden csoportnak megvannak a saját társadalmi szokásai. A reprezentációk identitásfunkciója a csoport kohéziójának terminusaiban értelmezhető, amely kölcsönösen függ a tagok közös és hasonló valóságértelmezésétől. Minél nagyobb a tagok közötti konszenzus arról, hogyan értelmezzék a valóságot, annál nagyobb lesz a csoport kohéziója; ugyanakkor minél nagyobb a csoport kohéziója, annál nagyobb lesz annak valószínűsége, hogy tagjai hasonlóképpen értelmezik a valóságot.

Amikor emberek egy halmazát szegregáljuk, ilyen-olyan okok miatt elkülönítjük magunktól, e csoport tagjai magukra maradnak, érzik a határokat és nincs más lehetőségük, mint egymásra számítani. Amikor nincs kiút, az emberek e halmazon belül kölcsönösen függenek egymástól. A halmaz lassan csoporttá válik, ahogy a benne lévők tagjaivá válnak, bevonódnak a csoport létébe, megérzik ezt az egymásra utaltságot. Minél erősebb a csoport körbehatárolása, annál kevesebb információhoz jutnak kívülről, amit beépíthetnének saját világukba, annál kevesebbet tudnak a kinti tartalmakról, annál nagyobb a lehetősége, hogy saját reprezentációik másképp képezik le azt az egyébként is másmilyen valóságot, amiben élnek.

Amikor egy Pécs város szélén lévő szegregátumban élő gyerekeket megkérdeztem arról, mi szeretnének lenni majd felnőtt korukban, egyik gyerek se tudott odáig álmodni, hogy akár fizikus, csillagász vagy közgazdász is lehetne, és nem azért, mert a képességeik hiányoztak volna hozzá.

Az, hogy hogyan gondolkodunk, meghatározza, kik is vagyunk. Az, hogy kik vagyunk, befolyásolja, hogyan gondolkodunk. Az egyik oldalról a reprezentációk mint a kollektív tudás produktumai lehetővé teszik, hogy különbséget tegyünk egy kontextusban élő különböző csoportok között. A másik oldalról mind a személyes, mind a szociális identitást közvetítik számunkra, így az egyének és a csoportok önmagukat igazolják, határaikat jelzik.

A reprezentációk magyarázó funkciója meghatározza a társadalmi élet mindennapi viselkedéseinek és szokásainak lehetséges okait és magyarázatait. Egy szociális reprezentáció vizsgálatában elsődlegessé válik, hogy megértsük az egyének kapcsolatainak természetét, az adoptált társadalmi szokásokat és a csoportokban és csoportok közötti viszonyok magyarázatát (Bonardi és Roussiau, 1999).

Mennyire befolyásolja azt, hogyan gondolkodunk a munkáról, ha azokat a napokat, amikor nem dolgozunk, szabadságnak nevezzük a magyar nyelvben? Ha Magyarországra nyitott és befogadó társadalomként gondolunk, mennyire fér bele a kisebbségek és másságok megvetése ebbe a képbe? És ha büszkék vagyunk magyarságunkra és úgy gondoljuk, hogy a történelem során mások áldozatai voltunk, mennyire érezhetjük magunkat sértve és e sérelemtől felhatalmazva arra, hogy másokat, akiktől fenyegetve érezzük magunkat, persze erőnk függvényében, elnyomjunk?

A szociális reprezentációk alapvető funkciója tehát az újjal, ismeretlennel és így veszélyessel való kollektív megküzdés (Moscovici, 1973). Wagner és mtsai (2002) ezt a mindennapi élet szimbolikus megküzdésével integrálják. Hipotézisük szerint nemcsak a dolgok új és ismeretlen oldala motiválja az embereket a tudásra, a jelentéstulajdonításra, hanem a mindennapi diskurzusban való részvétel is. Minél jobban foglalkoztat egy csoportot valami, tagjai annál hajlamosabbak lesznek az információ beszerzésére, az adott dologról való tudás elmélyítésére. Egy szociális reprezentáció kialakulásában nagyon fontos az általa betölthető funkciók mennyisége.

Ha a környezetemben mindenki a Trónok Harcáról beszél, nyilvánvaló, hogy el fogom olvasni, meg fogom nézni a sorozatot, de legalább is valami gyors infót szerzek, hogy tudjam, miről is van szó körülöttem.

A szociális reprezentáció folyamatai

Két folyamat mentén jön létre a szociális reprezentáció (Moscovici, 1984): a tárgyiasítás és a lehorgonyzás mentén, amelyek egyszerre mutatnak rá a reprezentációk kialakulásának egyéni, pszichikus munkájára és a kultúra (ki)alakulására, azaz a csoportok sajátos valóságértelmezésére.

A lehorgonyzás folyamata

A lehorgonyzás folyamatában az újnak, ismeretlennek, zavarónak tartott entitásokat a már ismert reprezentációk rendszerébe integráljuk, miközben jelentésük létrejön (Moscovici, 1984). A már létező rendszer értékkel telített kategóriák és jelentések hálója (Abric, 1996; Doise és mtsai, 1999; Spini és Doise, 1998). Először lehorgonyozzuk a már meglévő reprezentációink közé ezt az új és ismeretlen dolgot. Hasonlóságok és különbségek mentén feltérképezzük a helyét e rendszerben, meghatározzuk kapcsolatait a már kialakult reprezentációinkkal. Ebben a folyamatban az egész reprezentációs háló újraszerveződik. A lehorgonyzás folyamata két egymással kölcsönös viszonyban álló alfolyamat eredménye: a megnevezésé és az osztályozásé.

A megnevezés folyamatában a számunkra ismeretlen entitást névvel látjuk el. A név nemcsak egy címke, amellyel a megnevezett dolog identifikálható, hanem a nyelvi kategóriákban betöltött pozícióját jelöli, meghatározza a tárgy más reprezentációkkal való viszonyát.

A néger, nigger szavak, nemcsak a fekete bőrszínt jelentettek, hanem egy alsóbbrendűnek, megvetettnek tekintett embercsoportot jelőltek. Ezt a megnevezést felváltotta a fekete (black). A csoportok közti különbség még mindig a bőrszínre, a biológiai másságra helyezte a hangsúlyt. Az afroamerikai politikailag felülről bevezetett terminus e biologiai különbségtételt és mögöttes jelentéseit úgy próbálta felülírni, hogy a csoportokat kulturális eredetük (afro-, ázsiai, európai stb.) és közös identitásuk (mind amerikaiak vagyunk) mentén határozta meg. Az afroamerikai megnevezés bevezetése nemcsak kisebb előítéletességet eredményezett, hanem a csoportról való vélekedést tartalmában változtatta meg (Philogène, 1994).

Az osztályozás folyamata alatt az ismeretlen tárgyat összehasonlítjuk már létező kategóriák prototípusaival. Ebben az esetben vagy általánosítunk vagy partikularizálunk. Amikor általánosítunk, csökkentjük a prototípusok és az ismeretlen tárgy közötti távolságot, nem a különbségeket, hanem azokat a dimenziókat részesítjük előnyben, amelyek a hasonlóságot határozzák meg. A partikularizáció folyamata alatt a figyelem a másságra, a különbségekre irányul, azokat az összehasonlítási dimenziókat részesítjük tehát előnyben, amelyek lehetővé teszik az ismeretlen dolog megkülönböztetését a már létező kategóriák prototípusaitól (Moscovici, 1984).

Vegyünk egy nagyon egyszerű példát. Amikor azt próbáljuk elmondani másoknak, mi az a moussaka, a következő leírást használhatjuk: a görögök egy népi étele, olyan, mint nálunk a rakott krumpli (általánosítás), csak a tojás helyett padlizsán van, a tejföl helyett darált hús (partikularizálás). Amikor valami ismeretlennel találkozunk, kategóriák mentén való lehorgonyzását gyakran az „olyan, mint” és az „abban más, hogy” szavak segítségével tesszük.

Doise (1992) három különböző lehorgonyzási folyamatot különböztet meg. A pszichológiai lehorgonyzás a reprezentációt az általános hiedelmek és értékek közé vetíti, azaz konkrét vélekedésekhez általános tudásformákat rendel. A szociológiai lehorgonyzás egyesíti a reprezentációt egy társadalmi csoporttal. A pszichoszociális lehorgonyzás a társadalmi dinamikákra és a szociokognitív működésre épül, ilyenkor a reprezentáció szabályozása az egyén identitásának dinamikáitól függ.

A tárgyiasítás folyamata

A tárgyiasítás alatt az absztrakt fogalmak konkrét tárgyakká alakulnak. Az egyén egy társadalmi tárgy reprezentációjának folyamata alatt választhat a társadalmi térben elérhető információk közül, előnyben részesít néhányat és figyelmen kívül hagyhat másokat. Ezeket aszerint szelektálja, mennyire ismerősek és konkrétak. Ezek az információk elősegítik a tárgy materializálódását, és ennek következtében, akkor is, ha leegyszerűsítik, az adott tárgy megértését, fontosak lesznek az egyén számára és a „figuratív mag” részeivé válnak.

A „figuratív magban” találhatjuk meg a reprezentáció esszenciális elemeit (Abric, 1984; 2001). A tárgyiasítás végeredménye pedig egy kép, metafora vagy figura, amely az új jelenséget képviseli és ettől kezdve referenciakeretet nyújt a beérkező új információk integrálásánál. A tárgyiasítás elemeinek kiválasztása nem véletlenszerű, hanem a társadalmi hovatartozás sajátosságával kapcsolatban történik. Nem az abszolút igazságra és a pontosságra törekszik, hanem a hihetőségre (Wagner és mtsai, 1999). Billig szerint (1988) míg a lehorgonyzás egy általános folyamat, a tárgyiasítás sajátos, nem minden reprezentációnál jön létre. Moscovici (Moscovici és Hewstone, 1983:112) a tárgyiasítás alfolyamataiként az ábrázolást, a megszemélyesítést és az ontologizálást határozta meg. Az ábrázolás folyamata alatt az absztrakt fogalom egy metaforikus képpé szerveződik (a kreativitás például egy vulkáni kitörés képében), a megszemélyesítés folyamata alatt a fogalomhoz egy híres személyiség képe társul (a pszichoanalízist gyakran Freud képével azonosítjuk), míg az ontologizálás alatt a fogalom valóssá válik, fizikai tulajdonságokkal ruházódik fel (az agy mint egy adatokat feldolgozó komputer). A tárgyiasított fogalom a mindennapi diskurzus részeként rögzül.

A lehorgonyzás és a tárgyiasítás folyamatait a reprezentáció naturalizálása követi (Moscovici, 1981; Philogène, 1994). A naturalizáció folyamata alatt a tárgyiasított reprezentáció képe kognitív sémából konkrét valósággá, társadalmi kategóriává válik, és el kezdi szabályozni a konkrét történéseket. A tudást el kezdjük használni, mint szemüveget a valóság értelmezésében.

A szociális reprezentáció struktúrája

A szociális reprezentációk strukturalista megközelítése az Aixen-Provence-i iskola nevéhez fűződik (Abric, 1993, 1994a; 1994b; Flament, 1994, Guimelli, 1994; Moliner, 1995). A francia szerzők egy kettős rendszer működéséhez kapcsolják a szociális reprezentációk szerveződését. A mélyre nyúló történelmi és társadalmi gyökerekkel rendelkező központi rendszer vagy figuratív mag a reprezentáció kollektív alapjait képezi; ez a reprezentáció legjobban konszenzuális része, homogén az egész csoport számára. A rugalmas periferikus rendszer az egyéni különbségeket és a kontextusbeli változásokat tükrözi; lehetővé teszi, hogy a reprezentáció alkalmazkodjon a külső kontextusbeli változásokhoz, olyan információkat épít magába, amelyek tükrözik a kontextuális változásokat vagy az egyéni különbségeket ebben a tudásban, mégis még nem annyira jelentősek, hogy a reprezentáció egésze megváltozzon. A társadalmi heterogeneitást tehát ezek a tartalmi különbségek tükrözik. A periferikus rendszer a konkrét valóság és a reprezentáció magja közti felület.

1. ábra. A szociális reprezentáció struktúrája

Az ábrára kattintva kinagytható a kép!

Abric (1994a) a figuratív mag elemeinek normatív, a periferikus rendszer elemeinek funkcionális karakterét emeli ki. Míg egy elem normativitás foka az egész társadalmi csoport kollektív értékeitől függ, funkcionalitása az egyén társas cselekvéseitől, a mindennapi életben való részvételétől.

A központi rendszer vagy figuratív mag három funkciót tölt be: stabilizál, mivel a konszenzuális részt tartalmazza stabilitást és koherenciát nyújt a reprezentációnak; alkot, megszabja a reprezentáció tartalmát és a lehetséges változásokat; és szervez, mivel meghatározza a reprezentáció elemeinek lehetséges kapcsolatait. Flament idézve „a központi mag nem egy egyszerű szervező elv, hanem egy struktúra (a szó szoros értelmében), ami az egész reprezentációnak jelentést tulajdonít, beleértve a változásra hajlamos elemeket is” (1994:104). A központi mag elemeinek sajátosságát mennyiségi (a konszenzus mértékétől függő kvantitatív hangsúlyosság) és minőségi (az elem szükségességétől függő kvalitatív követelmény) mutatókkal lehet meghatározni.

A periferikus rendszernek úgyszintén három funkciója van: konkretizál, szabályoz és lehetővé teszi az egyéni változatosságot. Lefordítja a központi mag elemeit viselkedéssorra, a kontingens külső helyzethez adaptálja a mag sajátosságait, így a külső hatásoktól megvédi a mag jelentőségét, és teret ad az egyéni tapasztalás és az egyén saját élményének reprezentációba való integrálására.

Ebben a megközelítésben minden szociális reprezentáció rendelkezik időben és a külső nyomásra rezisztens elemekkel. Ezek az elemek adják meg a reprezentáció folyamatosságát és konzisztenciáját. Ugyanakkor a periferikus elemek átalakulhatnak a társadalmi kommunikáció során, tükrözve így a társas terek variabilitását és különbségeit. A strukturalista megközelítés a reprezentációk átalakulásának lehetőségét a társadalmi szokások és cselekvések átalakulásában látja. Flament szerint (1994) egy reprezentáció átalakulása attól függ, mennyire észleljük visszafordíthatónak az új szokások és cselekvések által létrejött helyzetet. Ha a csoport ideiglenesnek, bizonytalannak és visszafordíthatónak észleli a helyzetet, és abban a hitben él, hogy visszatérnek a régi szokások és társadalmi cselekvések, csak a reprezentáció periferikus elemei fognak megváltozni. Ha az új helyzetet a csoport visszafordíthatatlannak értékeli, a régeikkel ellenkező új szokások sokkal mélyebb átalakulást fognak előidézni, akár a reprezentáció magja is érintetté válhat. Abric a reprezentáció három lehetséges átalakulását feltételezi: a rezisztens átalakulásban a régiekkel ellentmondó új szokásokat magába szívja a védekező mechanizmusként működő periferikus rendszer. Ebben az esetben, Flament szerint (1994) a periferikus elemek között ismeretlen sémák is jelentkezhetnek, amelyek emlékeztetnek az elfogadottra, jelzik az idegen elemeket, megjelölik a kettő közötti ellentmondásokat és megpróbálják ezeket racionalizálni. A progresszív átalakulás esetében az új szokások nem állnak teljes ellentmondásban a régiekkel. A változás lassan jön létre, a központi mag osztódása nélkül. Az új szokások által aktivált sémák folyamatosan integrálódnak a régi elemek közé, mielőtt végleg felváltanák őket. A brutális átalakulás során az új szokások kétségbe vonják a reprezentáció központi magjának jelentőségét. Ezekben az esetekben – ha az új szokások fontossá válnak, fennmaradnak és egy visszafordíthatatlan helyzetet idéznek elő – a központi mag teljes és direkt átalakulása megy végbe.

Az elmélet történelmi háttere

Moscovici 1961-ben prezentálta La Psychanalyse, son image et son public (A pszichoanalízis, képe és közönsége) című doktori tézisét, melyben a pszichoanalízis leképződését vizsgálta a francia társadalomban: hogyan és milyen átalakuláson keresztül kerültek a köztudatba a pszichoanalitikus elmélet fogalmai és gondolatai, és a különböző ideológiai háttérrel rendelkező kommunikációs rendszerek, adott esetben az újságok, hogyan közvetítették ezeket a jelentésbeli transzformációkat.

A kutatás első részében Moscovici a párizsi lakosság reprezentatív mintáján a pszichoanalízissel kapcsolatos tudásukról és attitűdjükről végzett felmérést. Eredményei kimutatták, hogy annak ellenére, hogy az ötvenes évek végére a pszichoanalízis jelentősen behatolt a francia mindennapi életbe, ezeknek a tudásformáknak sajátos szerveződései jelentkeztek az embereknél és az elmélet nem minden aspektusát ölelték fel (László, 2005). A mindennapi tudás részeivé váltak olyan fogalmak, mint a tudatalatti, a represszió, a terápia és a komplexusok, míg más fogalmak, mint például a libidó és a szexualitás nem.

Moscovici a vizsgálat második részében a pszichoanalízisről 1952 és 1956 között három különböző újságtípusban megjelent cikkeket vetette tartalomelemzés alá: a (1) nagy példányszámban megjelenő népszerű újságok, (2) a katolikus újságok és (3) a kommunista lapok cikkeit. Eredményként azt kapta, hogy a különböző lapok különböző kommunikációs stílusokat alkalmaznak, attól függően, mennyire képesek a pszichoanalízis elméleti kereteit saját ideológiai felfogásukba integrálni. A népszerű lapok a diffúzió kommunikatív stílusával éltek, a pszichoanalízisről különböző, nem összehangolt és gyakran ellentmondó információkat közöltek, egyszerre használták az iróniát, a komoly információátadást és a kritikus szemlélet eszközeit. A katolikus újságok másképp kommunikáltak. Voltak olyan tudásegységek, amelyek beleillettek saját ideológiai rendszerükbe, például a spiritualizmus vagy a gyónással párhuzamba hozható terápiás ülés, ugyanakkor azokról az elemekről nem írtak, amelyek saját gondolati rendszerükbe nem illeszkedtek, mint a libidó vagy a szexualitás. Ezt a fajta kommunikációs stílust Moscovici propagációnak nevezte el. Végül a kommunista lapok – individualista megközelítése miatt – a pszichoanalízis elméletét szembeállították a sajátjukkal. A pszichoanalízisről szóló cikkek tehát az elmélet kritikájára épültek, ellenvéleményként fogalmazódtak meg, a róluk szóló kommunikáció a propaganda stílusával élt.

Moscovici szerint a különböző kommunikációs stílusok, a diffúzió, propagáció és propaganda a vélemény, az attitűd és a sztereotípia sajátos tudásformáit hozták létre (Moscovici, 1961). A vélemény egy pró és kontra felsorakoztatására épülő tudás, az attitűd egy identitáshoz köthető explicit viszonyulás a tudás tárgyához, végül a sztereotípia a releváns másikról alkotott sematikus tudás. Moscovici tézise nemcsak a társadalmi kontextust kötötte össze a tudás szerveződésével, hanem a tudás szerveződését is a kommunikációval.

Ebben a már klasszikusnak tekintett tanulmányban Moscovici az egész tudományos világban interdiszciplináris szinten elterjedt és elismert szociális reprezentáció elmélet alapköveit rakta le.

Jovchelovitch (2002) szerint Moscovici tanulmányával egy a 20. század elején született tudományos vitában foglalt állást, melynek tárgya a tudás és a társadalmi kontextus közötti kapcsolat volt, és az, hogy ez a kapcsolat miként alakítja a tudás racionalitását. Moscovici a reprezentációs mező sokszínűségéről kapott eredményének értelmezésében a „kognitív polifázia” fogalmát használta, mellyel azt próbálta megmagyarázni, miként élnek együtt egyszerre különböző, gyakran össze se hangolható tudások egy egyénben vagy egy csoportban. Hipotézise szerint ezek a dinamikusan együtt létező tudásmodalitások az egyén és társadalmi kontextusa közötti többfajta sajátos kapcsolatnak felelnek meg. Így ezek az egyszerre létező tudásformák különböző funkciókat töltenek be.

Minden új gondolat egy régi újragondolása és meghaladása. Így ahhoz, hogy megértsük, miként járult hozzá Moscovici a tudás és a kontextus kapcsolatáról szóló tudományos vitához, fontosnak tartom, hogy kitekintsünk azokra az elméleti megfontolásokra, amelyekre munkája épült: a szociológia területén Durkheim kollektív reprezentáció fogalmára, az antropológia területén Lévy-Bruhl primitív és civilizált gondolkodás magyarázatára és Piaget és Vigotszkij a tudás társadalmi természetével kapcsolatos pszichológiai megközelítéseire.

Moscovici elméleti megfontolásaiban Durkheim kollektív és egyéni reprezentáció fogalmaiból indul ki. Durkheim szerint (1898) az egyéni reprezentációk a pszichológia, a kollektív reprezentációk a szociológia tárgyát kell, hogy alkossák, mivel a „társadalmi tények” nem magyarázhatóak a pszichológia keretein belül. Ahogy az egyéni reprezentációk függetlenek az „idegi központok állapotától”, úgy a kollektív reprezentációk is függetlenek az egyénektől. Az egyéni tudaton kívül állnak, és nem az egyének, hanem azok csoportjai hozzák létre. Durkheim számára, a kollektív reprezentációk kollektívek, mert a kollektivitás hozza őket létre, a kollektivitás a tárgyuk és egy adott kollektivitás egyénei számára közösek és homogének. A kollektív reprezentációk egy társadalmi valóságot képeznek, melybe különböző intellektuális formák tartoznak, mint a vallás, a morál, a jog, a mítosz és a tudomány. Farr szerint (1998) Durkheim, azáltal, hogy különbséget tesz egyéni és kollektív reprezentáció között, Wundt egyéni és szociálpszichológia (Volkerpsychologie) felosztását idézi, melyben e második célja a kollektív tapasztalások, mint a nyelv, a mítosz, a vallás, a mágia és hasonló jelenségek tanulmányozása, amelyeket nem lehet az egyéni tudat szintjén megmagyarázni.

Moscovici a kollektív reprezentáció fogalmát felcseréli a szociális reprezentáció fogalmára. A szociális nemcsak megnevezésbeli különbség, hanem azoknak a fő elméleti reflexióknak a hangsúlyozása, amelyek megkülönböztetik a durkheimi reprezentáció fogalmától. A reprezentáció szociális karaktere egyszerre törli el (a) az egyéni és a kollektív szint közti különbséget, (b) mutat rá kommunikációba ágyazottságára és így dinamikus jellegére, (3) illetve a különböző dimenziók mentén létező társadalmi rétegződésre (gazdasági, etnikai stb.). Ez a rétegződés a hovatartozás és identifikáció pszichológiai folyamatait eredményezi, amelyek mentén a reprezentációk (tudástartalmak) töredezettsége és/vagy a konszenzus minősége érhető utol.

Moscovici (1988) a reprezentációk társas karakterére utalva hegemonikus, emancipált és polemikus reprezentációkról beszél. E típusok közötti különbség a kollektív és szociális reprezentáció közötti fogalmi átmenetet hangsúlyozza. A szerző hegemonikus reprezentációk alatt olyan reprezentációkat ért, amelyek jelentése erősen konszenzuális, közös egy adott csoport (pl. nemzet, társadalmi osztály stb.) minden tagja számára. Ez a típusa a reprezentációknak – a durkheimi reprezentációkhoz hasonlóan – minden szimbolikus és affektív cselekvést irányít, egységes és kényszerítő, jelentésének stabilitását és homogeneitását tükrözve. Ezzel ellentétben, az emancipált reprezentációk egy kontextusban élő többé-kevésbé érintkező csoportok különböző reprezentációi. A különbség a csoportok számára elérhető új információk mennyiségétől és minőségétől, a lehetséges kommunikációs csatornák hozzáférésétől és használatától függ, és attól, mennyire fontos és funkcionális az adott reprezentáció a különböző csoportok számára. Ezek a reprezentációk többé-kevésbé függetlenek egymástól, inkább kiegészítik egymást, mivel a csoportok között elcserélt és megosztott különböző értelmezésekből és szimbólumokból jönnek létre. Végül a polemikus reprezentációk egy társadalmi konfliktusra épülnek. Csoportok közötti antagonisztikus kapcsolatokhoz tartoznak, lényegük egymás kölcsönös kizárása. Értelmezésük a konfliktushelyzethez és a csoportok közötti harchoz kötődik, valós vagy elképzelt dialógusban fejeződnek ki. Az eltérő tudások itt a különböző csoportidentitások közötti konfliktusból eredeztethetőek. Ha te „A” csoportba tartozol, én meg „B” csoportba, és a két csoport között antagonizmus vagy konfliktus (akkor is, ha csak szimbolikus konfliktus) van, akkor ha te arról a dologról ezt gondolod, én biztos, hogy mást fogok gondolni.

Lévy-Bruhl (1910/1985) is foglalkozik a kollektív reprezentáció fogalmával. Szerinte egy társadalomban megtalálható domináns reprezentációk az egyének számára kényszerítő jellegűek, mivel meghatározzák azt a referenciakeretet, amit az egyénnek használnia kell, hogy magáról gondolkozzon és kifejezze érzelmeit. Különböző társadalmakban különböző kollektív reprezentációk jönnek létre, így minden mentalitás típusnak megfeleltethető egy társadalomtípus – saját intézményeivel és szokásaival. Lévy-Bruhl (1975) az emberi társadalmak két prototípusát különbözteti meg sematikusan: a primitív és a civilizált társadalmat, melyeket különböző emberi gondolkodás jellemez. A primitív gondolkodás nem értékelés, hanem minőségében más működésmód; természetfeletti elemeket követ, gyakran inkoherens, az ellentmondás elvét nem ismeri, míg a civilizált gondolkodás koherens és racionális, az ellentmondás és a logikai gondolkodás elveire épül. Moscovici szerint (1998) Lévy-Bruhl ezen elméleti konstrukciója a reprezentációk affektív és intellektuális struktúráit szabadabban hagyja és – akkoriban radikális feltevés – a gondolkodás kulturális formáinak nem általánosíthatóságát feltételezi.

Piaget a húszas években (1926) a fejlődéslélektan keretein belül újraértelmezi Lévy-Bruhl primitív és civilizált gondolkodás fogalmát, azzal a céllal, hogy megmagyarázza, miként válik a primitív gondolkodás tudományossá. Munkájában a figyelem a reprezentáció kollektív karakteréről dinamikájára irányul. Piaget számára a kisgyerekek gondolkodása a nagyokhoz képest nem alacsonyabb rendű, hanem egyszerűen csak más. A gyerekek és a felnőttek világa közti különbséget a reprezentációk teszik lehetővé: a társadalmi részvétel, az interakciókban leosztott szerepek minőségi különbségei a gondolkodás minőségi különbségeit tükrözik vissza, míg a reprezentáció tartalma egyéni marad. Piaget érvelése szerint, ahogy a primitív gondolkodásban, úgy a gyermeki gondolkodásban is a gondolkodási folyamatoknak és a környezet aspektusainak fúziói nyilvánulnak meg. Piaget elméletében is (1972) tehát a szociális interakciók elsődleges szerepet játszanak a logika kialakulásában; amit vizsgálni kell, hogy milyen típusú interakciók milyen típusú logikát generálnak. Jó példa rá az a vizsgálat, melyben a szerző azt tanulmányozta, hogy a kooperáció és a kényszerítés szociális interakciói milyen gondolkodástípusokat hoznak létre (Piaget, 1972, id. Jovchelovitch, 2002, id. Pléh, 1996). Moscovici szerint Piaget elmélete a reprezentáció pszichikus oldalának sajátosságaival foglalkozik.

Ahogy Piaget tanulmányaiban azzal foglalkozik, hogy a társadalom hogyan plazmálja a gyermek logikai struktúráit, Vigosztkij azt vizsgálja, ahogy különböző típusú kapcsolatok különböző tudásformákhoz vezetnek. A húszas években Üzbegisztán és Kirgizisztán parasztjaival folytatott kultúrközi vizsgálatokban Vigotszkij és tanítványa, Lurija (Vigotszkij és Lurija, 1993; Lurija, 1979) ugyanarra a következtetésre jutottak: a tudás és a mentalitás mélyen gyökereznek saját társadalmi kontextusukban.

Jovchelovitch (2002) rámutat arra, hogy ezek az elméletek ugyan elfogadják azt az elgondolást, miszerint a tudás szerveződése a társadalmi kontextustól függ, és így elismerik a különböző tudásformák létezését, különböznek abban, hogy hogyan magyarázzák e tudásformák közti különbséget, azaz milyen kritériumok mentén hasonlítják össze őket és mi alapján döntik el, hogy egy gondolati szerveződés felsőbb vagy alsóbb rendű. Többé-kevésbé explicit módon mind a négy elméleti megközelítésben a szerzők a fejlődéssel magyarázzák e különbséget; azt felételezik, hogy egy tradícióktól mentes és az érvelésre alapozott társadalmi élet teszi lehetővé a racionalitás legmagasabb fokát és a világ mélyebb szintű megértését. Lévy-Bruhl az egyetlen, aki számára a logika egy rugalmas kategória, és így a különböző létező logikák nem az egyetlen és helyes logika fejletlen állapotai, hanem minden tudásforma egy önmagában működő tudás. Többek között a szerző azt is megfogalmazza, hogy ezek a különböző logikák nem zárják ki egymást a priori és nem feltétlenül helyettesítik egymást, mivel egyszerre több funkciót is betölthetnek.

Vigotszkij egyetért Lévy-Bruhl azon állításaival, melyek szerint a tudás transzformációja nem folyamatos, egy adott társadalmi kontextusban egyszerre különböző tudástartalmak létezhetnek, és hogy megértsük ezeket a különböző tartalmakat, szükségünk van kontextusukban tanulmányozni az általuk betöltött funkciókkal együtt (Vigotszkij és Lurija, 1993). Moscovici kognitív polifázia fogalma ennek az elgondolásnak a kifejtése, rámutat arra a tényre, hogy nemcsak a társadalmi helyzetek és tudástípusok közötti kapcsolatot szükséges vizsgálni, hanem ezeknek a tudástartalmaknak az átalakulását és egyidejű fennállását is.

A szociális reprezentáció dinamikája:
kommunikáció és konszenzus

A szociális reprezentáció mint metaelmélet feloldani látszik az egyénről és a társadalomról szóló évezredes vitát – kölcsönös kapcsolatot teremtve a kettő között. Az elmélet szerint az egyén pszichológiai folyamatai elválaszthatatlanok tudásának tartalmától, azaz reprezentációitól. Ugyanakkor ezek a tartalmak a kommunikáción és az interakción keresztül a társadalmi kontextusban jönnek létre, szerveződnek és maradnak fenn. Ebben az interszubjektív térben egyén és társadalom kölcsönösen hatnak egymásra. Míg a társadalom már létező jelentéseket kínál, kötelezve az egyént azok használatára, az egyén megkérdőjelezésükkel változásokat indíthat be ezekben a kokonstruált, másokkal közösen létrehozott tartalmakban.

Ahogy barátainkkal, családtagjainkkal, munkatársainkkal elvitatkozunk a politikán vagy egy nemrég olvasott könyv tartalmán vagy azon, mit ért a másik szerelmen, szereteten, munkán, háborún, szegénységen, vagy hogyan is értelmezzük azt a jelenetet, amit tegnap láttunk az utcán, a tévében vagy épp velünk történt – ezek azok a helyzetek, amelyekben tetten érhető a közös tudás alkotása, a szociális konstrukció. A sok időt együtt töltő baráti közösségek; az egy nyelvet beszélő emberek csoportja, akik ugyanazokat a tévé- és rádióműsorokat nézik, hallgatják és ugyanazokon a híradókon keresztüli figyelik a világot; a szegregált közösségek, ahol szoros egymásrautaltságban együtt élnek az emberek; a cyberspace adatbűvészeinek közössége – ezek azok a rétegek, csoportok, amelyek közösen használt kommunikációs síkjaikon keresztül hasonló tartalmakról gondolkoznak el, azokat megvitatják, tágítják vagy szűkítik a mögöttes tartalmakat, és ezáltal egyre mélyebb, bár soha se teljes konszenzusban gondolkodnak fogalmakról, absztrakt és konkrét tárgyakról, emberekről és azok csoportjairól. Hasonlóan szemlélik a világot.

A reprezentációk tartalmának (néha tudatos, explicit, bújtatott, láthatatlan, nem megfogalmazott, nem intencionális) konszenzusra törekvő közös alkotása (egymás valamilyen mértékű megértése) egymásnak feszülő információegységek, érvek és ellenérvek, szempontok ütköztetése mentén történik. A konfliktusra és feszültségre alapozott kommunikáció dialektikus és dialogikus karaktere teszi lehetővé ezeknek a tartalmaknak a ki- és átalakulását (Markova, 2000). Markova Bakhtin (1981) dialogikus fogalmára hivatkozik, aki szerint a dialogikus egy közösség hangjainak polifóniájában rejlik, melynek célja nem egymás kiegészítése, hanem, ellenkezőleg, a másság folytonosságának megerősítése. Ugyanakkor fontos kiemelni, hogy a szociális reprezentációk kommunikációja nemcsak azok átalakulását teszi lehetővé, hanem terjedését és megosztását. A többé-kevésbé megosztott tartalmak, a konszenzus mértéke csökkenti az interakciók bizonytalanságát (Moscovici, 1981).

A dialogizmus létrejöttének feltétele a teljes konszenzus hiánya. A dialogikus tudás mások gondolatai, értelmezései felé irányul. Azokkal összefüggésben fogalmazódik meg, kiegészítve, elmélyítve, részben vagy egészben vitatva, értelmezve, átértelmezve, saját sémákba illesztve. Minden jel, szöveg, művészeti alkotás, zenei darab, koherens és komplex történelmi értelmezés, tudományos mű önmagába zár dialogikus jellegzetességeket: mások elméje és gondolatai felé irányul. Az emberi dialógus a világfelfogás dialektikáját magyarázza.

A hegeli dialektika szerint minden élő jelenség egy belső feszültséggel rendelkezik, egymásnak ellentmondásos elemeket hordoz. A szociális reprezentáció elmélete ezeket a reprezentációkat átszövő alapvető feszültségpárokat themata-nak nevezi, mint például a férfi-női, kicsi-nagy, érzelmi-gondolati stb. Az elme dialektikus működését generáló ellentétpárokat a természetben és a társadalmi valóságban egyaránt megtalálhatjuk, ezek köré szerveződnek az interakcióink, a kommunikációnk, a dialógus, ezekre a már meglévő feszültségpárokra épül a változás lehetősége is.

Ahogy Moscovici bemutatatta pszichoanalízisről szóló kutatásában, a különböző kommunikációs síkok a tartalmakat másképp közvetítik számunkra. A kommunikáció és a tudás egymással való és egymástól elválaszthatatlan összefonódását jól ábrázolja az orális kultúrák kommunikációjának elemzése, talán azért, mert távolabb van tőlünk és így messzebbről szemlélhetjük.

Az orális kultúrákban a fő érzékszerv a szem helyett a fül, az emlékezés a legfontosabb pszichológiai folyamat, a gondolat helyzetfüggő, a gondolat szubsztanciáját a közmondások és maximák kommunikációs síkjai közvetítik a legjobban. A kommunikációban elsődlegessé válik a ritmusosság és a prózaiság, a kompetitív stílus, ami lehetővé teszi az érzelmi telítődést és az ismétlések áradatát. A kommunikáció befogadása enfatikus és a részvételre kötelez (Ong, 1986; McLuhan, 1976). Az így közvetített tudás homeosztatikus, azt zárja magába, aminek itt és most, a jelenben fontos és értelme van.

Lévy-Strauss szerint (1962) azokban a kultúrákban született meg az írás, amelyekben gazdasági és társadalmi változások miatt szükség volt az információ kihelyezésére. A szerző különbséget tesz hideg és meleg kultúrák között, a különbség a gazdasági és/vagy társadalmi átalakulás felismerése és az arra adott reakció vagy épp ellenkezőleg a kultúra és az emlékezet lefagyasztása, a fenyegetettségre adott válaszreakcióként. Eszerint nemcsak a tartalmak, a szociális reprezentációk, hanem a kommunikációs síkok használata is társadalmi funkciójukhoz köthető.

Potter és Litton (1985) az elmélet kritikusaiként eufemizmusnak definiálják a csoporthatárok és a konszenzuális tudás adott emberek közt megosztott reprezentációkat. Azt az elméleti állítást kritizálják, miszerint a csoportok közötti különbségeket az eltérő reprezentációk tükrözik, míg a csoportok csoportokként identifikálhatóak, mert eltérő reprezentációik vannak. A szerzők szerint ez az ördögi kör a nem kidolgozott konszenzus fogalmából ered, azt nem igazolja. Szerintük nem lehet a reprezentációkat esszenciájukban a társadalmi csoportokhoz kötni, inkább a nyelvben utolérhető értelmezési repertoárokról beszélhetünk. Bellelli szerint (1994) viszont a reprezentációk szociális/társadalmi csoportokhoz kötött karakterét vélemények egyhangúságaként kezelni korlátolt gondolkodáshoz vezet, mivel a reprezentáció fogalma így csak a gyakoriság és az elterjedés folyamataira redukálódna. Miközben vannak olyan helyzetek, amikor különböző csoportok hasonló tudással rendelkeznek egy adott dologról, vagy egy csoporton belül is nagy a változatosság egy reprezentáció tekintetében, vagy ugyanaz az egyén különböző reprezentációkat aktivál másmás helyzetekben, ahogy azt a fentebb leírt kognitív polifázia fogalmával körvonalaztuk (Fraser, 1994; Mugny és Carugati, 1989, Potter és Litton, 1985).

A csoportokat mint érzelmileg telített kommunikációs hálókat határolhatjuk körül, amelyek lehetővé teszi a jelentések konszenzuális megosztását. Sőt, azok a jelentések válnak majd a kommunikáció tárgyává e csoporton belül, amelyek fontosak a csoport tagjai számára és még nem alakult ki egy többé-kevésbé közös értelmezés az adott jelenségről. Minden ember egyszerre több csoport és társadalmi kategória tagja is, és ez az összetett és többszörös hovatartozás határozza meg saját nézeteit. Így annak függvényében, hogy egy adott társadalmi helyzetben mely identitás aktiválódik erőteljesebben, meghatározza, hogy az adott társadalmi tárgyról alkotott, nem feltétlenül koherensen összehangolt tudásunk mely elemei aktiválódnak. Sőt, minden társadalmi helyzet alkuhelyzet is, egyeztetést és különböző tudások valamekkora összehangolását igényli. Minél jobban érzelemmel telített egy csoporttagság, annál jobban fog kihatni egy egyén életére, annál fontosabb lesz az egyén számára a csoport számára közös reprezentációk elfogadása, sajátként való képviselete.

Wagner és Hayes szerint (2005) a konszenzus mértéke funkcionális jellegű, mivel a társadalmi csoportok koordinált interakciók mentén szilárdítják meg önmagukat. Egy társadalmi tér résztvevői például széles mértékben osztják az interakciók szerveződését, ami lehetővé teszi számukra a csoport és intézményei struktúrájának megerősítését. Minden társadalmi csoportnak számolnia kell a lehetséges eltérésekkel, így a konszenzus soha nem lesz teljes, hanem funkcionális. Minősége és mennyisége a tagok saját csoportjuk dinamikájába és szabályaiba vetett hitének függvénye. Így a statisztikai eljárásokban kapott variancia nem ’bias’-ként, hibaként, értelmezendő, hanem a társadalmi rendszerben megjelenő véleménykülönbségek és heterogenitás visszatükröződése. A társadalmi változások pedig ott érhetőek utol, ahol nagy a lehetséges vélemények variabilitása.

Szociális reprezentáció és identitás

A fent leírtak szerint észlelhetnénk magunkat mint egy a tér és idő koordinátájában elhelyezett pont. A pont lehorgonyzása teszi lehetővé, hogy a világ, benne saját magunk észlelhetővé, valóssá, érthetővé váljon önmagunk számára. Átfordítva, a társadalmi kontextus és történelmi dimenzió meghatározása nyújtja azokat a mentális és társadalmi eszközöket, amelyek filterezik számunkra a valóságot. Mert a valóság egy közvetett valóság, a koordinátában megjelenő pontok szempontokká, referenciapontokká válnak bármilyen kognitív, érzelmi vagy viselkedésbeli folyamatnál; az észlelésbeli különbségektől a fizikai és társadalmi tárgyak minimális vagy komplexebb kategorizációján keresztül a használt érték- és normarendszerekig.

Önmagunk szabadsága a társadalmi rendszerbe gyökerezett szerepek kreatív elsajátításában és idővel új szerepek megalkotásában rejlik. Identitásunk egy empirikus folyamat időben folytonos változásaiban jön létre és alakul át. Ugyan akkor identitásunk nem redukálható azokra a belsővé tett szerepekre, amelyeket a mindennapi életben átélt komplex társadalmi interakciók mentén sajátítunk el. Az identitás nem egy „valami”, ami az ember tulajdona, nem is egy „tárgy”, még ha különleges is, ami elveszthető, megtalálható, másoknak adható vagy örökölhető. Az identitás egy folyamat, pillanatról pillanatra a külső és a belső közti egyeztetésre épül, a legintimebb elemeitől a legkollektívebbekig (Erős, 2001). Önmagunk reprezentációja tehát a Másik reprezentációjával összefüggésben létezik. Tartalommal ruházva fel a Másikat, egy törékeny határt építünk önmagunk és az önmagunkon kívüli közé. Létrehozva olyan társadalmi egységeket, mint mi, ti vagy ők, meghatározzuk az identifikációs folyamatok mentén létrejött kategóriák minőségét, funkcióit és különválasztási kritériumait. A társadalmi kategóriák közti különbségtétel kritériumainak kiválasztása folytonos hatalmi harcok szimbolikus tárgya.

Összegzés

Ez az elmélet lehetővé teszi, hogy megértsük azt, ahogy emberek – gyerekek, fiatalok, felnőttek egyaránt – viszonyulnak a világukban található dolgokhoz. Csak akkor tudunk bárhogyan is hatni rájuk, ha alapból elfogadjuk és elismerjük e tudásukat, és megértjük miértjét. Másokra gyakorolt hatásunk annak függvénye, mennyire tudjuk az általunk képviselt „újat” úgy átadni, elmondani, kommunikálni, hogy az a sajátjukká váljon, életükben értelmet nyerjen, valóban magukénak tudják és képesek legyenek alkalmazni mindennapjaikban.

Irodalomjegyzék