BORECZKY ÁGNES

Családkutatások nevelésszociológiai nézőpontból

Nevelésszociológiai nézőpontból a család mint társadalmi intézmény, mint a szocializáció elsődleges színhelye fontos. Az, hogy miként határozzuk meg a család fogalmát, hogy miként fogalmazzuk meg a család és a társadalmi környezet viszonyát, hogy mennyire vesszük komolyan a családi formák és a szocializációs rendszerek társadalmi-kulturális sokféleségét, vagyis hogy miként gondolkodunk a családról, és hogy mindez milyen gyakorlati következményekkel jár az iskola és a család kapcsolata, valamint a tanári munka szempontjából, eddig szinte teljesen kimaradt a nevelésszociológiai diskurzusokból.

Ebben a fejezetben ezért arra törekszünk, hogy bemutassuk a családfelfogás változásait és azok hatását a szocializáció kontextusának és elemeinek teoretizálására. Különös figyelmet szentelünk a nukleáris család{1} elméleteinek, mert úgy véljük, hogy a pedagógiai gyakorlatban a nukleáris családforma idealizálása és túláltalánosítása hordozza a legtöbb kockázatot.

Bevezetés

A család mindenkinek mást jelent. Van, akinek közvetlen hozzátartozóit, a szüleit és testvéreit, másnak velük együtt a nagyszülőket, esetleg a tágabb rokonság egyes tagjait is. De a család jelentése térben és időben is változó: mást jelentett és jelent koronként, földrajzi régiónként, társadalmanként, társadalmi csoportonként/kultúránként, és eltérő definícióval dolgoznak a különböző tudományágak is, mint pl. a szociológia, a statisztika vagy a néprajztudomány.

A család szociológiai megközelítésben olyan társadalmi intézmény, amely a generációk közti folytonosság megteremtésével számos, a társadalom működéséhez és az egyén boldogulásához elengedhetetlen tudást, tapasztalatot, mintát, érték- és szerepkészletet stb. közvetít és hagyományoz. Más megfogalmazásban azt is mondhatjuk, hogy az egyén világról alkotott képe jelentős mértékben egy, a családtagok által közvetített és belsővé tett (internalizált/interiorizált) valóság, melyet a későbbi hatások, egyéni tapasztalatok átszíneznek vagy át is írhatnak, sőt meg is kérdőjelezhetnek, de amelynek hatását semmiképpen sem érvénytelenítik. Általánosabb értelemben ezt nevezzük primér (elsődleges) szocializációnak, és ez az, amiért a nevelésszociológia a családdal, a család szerepével foglalkozik.

A család mai, szociológiai fogalmát Andorka Rudolf (2006) szerint az jellemzi, hogy kiscsoport, melynek tagjait házassági vagy vérségi (ritkábban örökbefogadással létrejött) kapcsolat köti össze. A kiscsoport jelleg különbözteti meg a néprajz tágabb családfogalmától{2}, a házassági-vérségi kapcsolat pedig a nem szükségképpen rokoni szálakkal egymáshoz fűződő emberek alkotta háztartástól{3} (egyes történeti iskolák megnevezésében a háznéptől). A fenti meghatározáshoz hozzátehetjük, hogy a család egy, a társadalommal folyamatos kölcsönhatásban működő rendszer, mely mint valamennyi rendszer határokkal és sajátos működéssel rendelkezik, s melynek részei (tagjai) is állandó hatást gyakorolnak egymásra.

Fedjen bármit is a családfogalom, az emberi együttélési formák minden korban és mindenhol nagy változatosságot mutatnak. Mindig voltak egyedülállók, mindig voltak egyszülős családok, mindig voltak kis és nagy, két- és többgenerációs családok. Ugyanakkor a társadalmi változások hatást gyakorolnak 1. az eltérő együttélési formákhoz való viszonyra, és ennek következtében a megnevezésekre, 2. az egyes együttélési formák gyakoriságára, illetve arra, hogy 3. dominánssá válik és egyben normativizálódik-e pl. a szülőkből és gyerekekből álló kiscsalád, vagy éppen ellenkezőleg, gyengülnek a családfelfogást homogenizáló társadalmi elvárások.

Jól ismert a sokszor szánakozással, néha gúnnyal emlegetett agglegény, öreglegény vagy vénkisasszony kifejezés. Ma már valamennyi irodalmiasnak hangzik, helyettük gyakran éppenséggel ellenkező előjellel a szinglit használjuk. Irodalomból ismertek azok a történetek, amelyek háborúk, betegségek stb. miatt megözvegyült, majd újraházasodó anyákról-apákról szólnak, s velük sajnálatra méltó árvákról, és/majd többnyire gonosz mostohákról és mostohatestvérekről. Az egyik házastárs halála következtében kialakuló családot ma is részvét övezi. Ez azonban nem változtat azon, hogy az egyszülős családokat általában drámaian csonka vagy (kevésbé durván) töredék családnak nevezik, az újraházasodott szülőkből és gyerekeikből álló új egységet pedig mostoha, helyreállított, kompozit, mozaik, illetve patchwork családnak. Míg előbbi mindkét formájában negatív, illetve pejoratív tartalmú értéktelített fogalom, egyfajta minősítés, utóbbiak (a mostoha család kivételével) szemantikailag inkább semleges vagy pozitív, az esztétikumot sem kizáró, komplexebb tartalomra utalnak.

Az együttélési (család- és háztartásszerkezeti) formákat{4} nagyon sok tényező befolyásolja. A nagyobb és a helyi (lokális) társadalom hatása mellett szerepet játszik a család gazdasági-társadalmi helyzete és beágyazottsága is, de változik, hogy kivel élünk együtt az egyéni és a családi élet szakaszai szerint is. (Hareven, 1978, 2000).

A nagyobb társadalom, nevezetesen az eltérő társadalomfejlődés hatását illusztrálják a történetileg eltérő együttélési mintázatok. Hajnal (1983) például a háztartásokon belül elkülönít egy európai (észak)nyugati modellt, amelynek alapját már az ipari forradalmat, vagyis a 18-19. századot megelőzően az idősebb korban kötött házasság és döntően a nukleáris családforma jellemezte. A magyar családtörténeti kutatások (Andorka és Faragó, 1984; Andorka, 2001) azt bizonyítják, hogy Kelet-Közép-Európa köztes régió volt: a többgenerációs „nagycsalád” gyakoribb volt, mint Nyugaton, de ritkább, mint Kelet-Európában.

A modernizációhoz kapcsolódó társadalmi változások és együttélési formák alakulását{5} elemzi Tomka Béla (2000) Családfejlődés a 20. századi Magyarországon és Nyugat-Európában című könyvében{6}, a lokális minták és a családciklusok hatását egy 2001 és 2004 között folytatott hazai kutatás eredményei példázzák (Boreczky és mtsai, 2007). Ezek szerint a vidéki és a városi családok szerkezete még néhány évvel ezelőtt is jelentősen különbözött egymástól. A kiterjedt család leggyakoribb a falusiak, legritkább a budapestiek családjaiban volt. A házasságkötéskor sok fiatal szüleivel együtt maradva vagy szüleihez visszaköltözve kezdi közös életét, de a települési különbségek ekkor sem veszítenek jelentőségükből: anyjukkal, testvéreikkel legtöbben a falusiak, legkevesebben a budapestiek közül maradnak együtt.

A nukleáris család a politikai-ideológiai viták visszatérő témája, normává a 19. században lett, normativitása azonban az együttélési formák pluralizálódásával, a házasság nélküli együttélések elfogadásával és a heteroszexuális kapcsolatok egyedüli létjogosultságának megkérdőjelezésével erősen meggyengült.

A maihoz sok szempontból hasonló családkép a felvilágosodás idején kristályosodott ki, és azzal párhuzamosan az individualizáció felerősödésével problematizálódott. Ennek ellenére a 19. század folyamán a polgári, viktoriánusnak vagy biedermeiernek nevezett családideál alapvető szerephez jutott. Ez, a ma hagyományosnak tekintett család mereven kijelölte a nemek, valamint a felnőttek és a gyerekek közötti határokat, továbbá szilárd elvárásokat támasztva alakította az erkölcsöt, az értékeket, a vallásos hitet, a kötelezettségeket és elköteleződéseket. A szülők azt gondolták, hogy felelősek gyerekeik jóllétének biztosításáért, ez azonban elsősorban az iskoláztatás iránti felelősségérzetet jelentette (Berger és Berger, 1983).

Jóllehet a 19 század végére a polgári családideál veszített erejéből{7}, a II. világháború után átalakult formában ugyan, de hosszú évtizedekre újra normává lett. Parsons (1955) szerint a rokonságról, a rokoni kötelékekről levált nukleáris család a modern ipari társadalmak, a földrajzilag és társadalmilag is mozgásképes személyiség kialakulásának alapja. A premodern társadalmak rokonsági rendszeréhez képest a kiscsalád kevesebb funkcióval rendelkezik. Talcott Parsons két alapfunkciót tulajdonít neki, a primér szocializációt és a felnőtt személyiség stabilizációját, mely utóbbi részint a házastársak, illetve a család feszültségoldó, feszültséglevezető interakcióin keresztül valósul meg.

A funkcionalista felfogásban a család egymást kiegészítő szerepeivel a társadalom kicsi és erősen differenciált alrendszere, mely maga is alrendszerekből áll, és interakciók révén kapcsolódik a társadalom többi alrendszeréhez, például a gazdasági, oktatási, vallási, egészségügyi stb. intézményekhez, melyek korábbi funkcióinak egy részét is ellátják.

Parsons elméletében a család közvetítő kapocs az egyén és a társadalom között. A szülői szerepeket a professzionalizálódás, és akár a nagyobb társadalmat, sajátos munkamegosztás jellemzi: az apa a munkavállaláshoz szükséges instrumentális, az anya az otthonteremtéshez, törődéshez, a gondoskodáshoz, gyerekneveléshez szükséges expresszív (érzelmi) szerep megtestesítője. A gyerekek így az elsődleges szocializáció során hatékony, a nagyobb társadalom által feltételezett (mai kifejezéssel társadalmilag megkonstruált) nemi szerepeket sajátítanak el{8}.

A nukleáris család sikertörténetébe a hatvanas években disszonáns hangok keveredtek, a norma erodálódni kezdett, majd maga is kérdésessé vált, mi több, a keményebb megfogalmazások egyenesen a fehér elnyomás vagy az egyenlőtlenségek átörökítésének egyik eszközeként jelenítették meg. A hatvanas évek önmagában sem szelíd kalicka és börtön metaforáit a hetvenes évekre felerősítette a feminista kritika, mely szerint a család patriarchális elnyomó intézmény, mely a nőket háziasszony szerepre kényszeríti, korlátozza szabadságukat és munkavállalási lehetőségeiket, és kérdésessé vált a család tisztán heteronóm felfogása is. A posztmodern álláspontokban a családtípusok sokfélesége, az egyének érték- és identitásválasztásának szabadsága, a narratívák egyéni és családi identitást teremtő ereje került előtérbe.

A család funkciói és a szocializáció

Számba vehetnénk a család számos funkcióját, így pl. a reprodukciós, gazdasági, érzelmi, irányító-ellenőrző, státuskijelölő, gondozó stb. funkciót{9}, mivel azonban mind szorosan összefügg a tágabban értelmezett szocializációval, sőt, több része annak, ez utóbbira koncentrálunk. Állításunk azon a tényen alapul, hogy a család igen összetett, személyek közötti rendszer és működési mechanizmusai hatástalanok maradnának, ha változékonysága mellett nem biztosítaná a stabilitást, ha a személyek közti viszonyokat nem szőnék át érzelmek, ha nem lennének szabályok és azok betartását senki sem ellenőrizné vagy (és ez ugyan az egyenlőtlenségek társadalmi átörökítése, illetve a társadalmi mobilitás szempontjából valamivel problematikusabb), nem játszana meghatározó szerepet a gyerekek életpályájának, társadalmi státushelyzetének az alakulásában.

Anthony Giddens megfogalmazásában a szocializáció „az a folyamat, amelynek során a tehetetlen csecsemő fokozatosan öntudattal bíró és értelmes személyiséggé válik, aki feltalálja magát abban a kultúrában, amelybe beleszületett.{10} A fiatalok szocializációja a társadalmi reprodukció általánosabb jelenségét is erősíti, azt a folyamatot, amelyben létrejön a társadalom időbeli strukturális folytonossága.” (Giddens, 2008:134-135) Más nézőpontból úgy is fogalmazhatunk, hogy a szocializáció során a fontos személyekkel (szignifikáns másikkal) való azonosulás és az általános másikon (generalizált másikon) keresztül a külső valóságot saját belső valóságunkká alakítjuk, miközben értelemszerűen a világhoz való viszonyulásunk is formálódik (Mead, 1973; Berger és Luckmann, 1998). A hivatkozott nézetek azt sugallják, hogy a szocializációt nem lehet a normák és értékek tanulására, a hagyományok, szokások, szabályok és cselekvésmódok stb. átörökítésére szűkíteni.{11} Már csak azért sem, mert a család a maga bonyolult rendszerével és folyamatos interakcióinak sokaságával szüntelenül hat minden tagjára.

A családfelfogáshoz és a családszerkezethez hasonlóan a szocializációs folyamat is eltérő körülmények között zajlik és eltérő jellegzetességekkel bír a különböző társadalmakban, társadalmi/etnikai csoportokban, kultúrákban. A példákért nem kell messzire mennünk, elég, ha meghallgatjuk nagyszüleink gyermek- és ifjúkoráról szóló történeteket, és összehasonlítjuk a sajátunkkal, hogy érzékeljük a szocializáció és a társadalmi-kulturális különbségek összefüggését. Utóbbiról nem is igen választható le, mert minden kultúrának megvan(nak) a maga sajátos szocializációs rendszere vagy rendszere(i), melyek nagyon sok elemből tevődnek össze. Ilyen pl. megszámlálhatatlan direkt vagy indirekt értékmozzanatot közvetítő családi hierarchia, a tekintélyi rendszer és személyek, a szerepek, a szabályok, a kontroll, a nyelv és a kommunikáció, a konfliktusmegoldás stb., de ilyen maga a család nagysága és szerkezete is. Már csak ezért is féloldalasak azok a szocializációs elméletek, melyek (elsősorban a középosztálybeli) nukleáris család normalizálódását támogatva évtizedeken át annak szocializációs sajátosságait foglalták keretbe, és minden más családtípust, minden más szocializációs formát marginalizáltak, elmaradottnak tekintettek vagy a gyerekek iskolai előmenetele és későbbi pályája szempontjából hátrányos helyzetűnek minősítettek. Jó példa erre, hogy számos kutatás a szülői attitűdök, a szülői kontroll, az érzelmek, a bevonódás és a gyerek viselkedése közti összefüggések feltárására irányult, a nagyszülők vagy a rokonság más tagjainak lehetséges szerepe ebből a szempontból fel sem merült. De utalhatunk a rétegspecifikus szocializációs kutatásokra vagy az iskolai eredményességet a tanulók családjának szocioökonómiai státusával magyarázó megannyi vizsgálatra, mely a család társadalmi státusát évtizedeken keresztül kizárólag az apa iskolai végzettsége/foglalkozása alapján értelmezte. Sőt, akár Bernsteinre is (lásd a Nevelésszociológiai problémakörök és nézőpontok c. fejezetet), aki az iskolai teljesítmények, illetve az esélyek különbségét a családban tanult nyelvvel/kommunikációs kódrendszerrel hozta összefüggésbe, azt pedig a családszerkezet rétegspecifikus voltával. A kétféle kódrendszer elsajátítását kétféle családtípus működéséhez rendelte, a munkásosztálybeli pozicionális, illetve a középosztálybeli személyorientációjú családhoz. A pozicionális családban a szerepek mereven elkülönülnek egymástól nem, életkor és a családban betöltött pozíció szerint, vagyis mindenkinek kijelölt szerepe van. A személyorientációjú családban a szerepek felcserélődhetnek, ehhez azonban a szerepek és feladatok folyamatos egyeztetésére van szükség, ami pedig azt feltételezi, hogy a családtagoknak meg kell fogalmazniuk saját helyzetüket, személyes szükségleteiket. Bernstein a pozicionális családok esetében a nagyszülőkkelrokonokkal való gyakoribb érintkezésről ír, a középosztálybeli, azaz az iskolai eredményesség szempontjából sikeresebb gyerekek családját viszont egyértelműen nukleáris családként írja le. Ezzel azt implikálja, hogy részint a családszerkezeten és a szerepeken keresztül történik az egyenlőtlen társadalmi esélyek átörökítése, valamint, hogy a magasabb státus eléréséhez szükséges iskolai versenyben a pozicionális családban felnövő munkásosztálybeli gyerek eleve hátránnyal, a személyorientált (kis)családban nevelkedő középosztálybeli gyerek pedig előnnyel indul.

Korábbi és mai családelméletek

Az 1960-as, 1970-es évek családtörténeti-családszociológiai kutatásaiban két nagyobb, egymással csak kevéssé érintkező vonulat vált meghatározóvá. Peter Laslett nyomán a család- és háztartásnagyság történeti alakulásának kiterjedt vizsgálata alkotta az egyik vonulatot, a másik, Anderson kifejezésével „érzelmi” irányzatnak (sentiments approach) Aries munkássága lett a kiindulópontja, aki a családfogalomra, a család és a külső világ közti kapcsolatra, illetve a családi élet belső átalakulására vonatkozó kutatások sokaságát indította el.

A diskurzus a patriarchális nagycsalád és a konjugális család alapú háztartás{12} történeti dominanciája és átalakulása, a nukleáris kiscsalád univerzalitása, illetve az idealizált hagyományos családi élet realitása körül folyt, az érzelmekre vonatkozó kutatások középpontjában pedig az érzelmek hiánya, a ridegség, illetve az intimitás történetisége állt.

Bár Laslett család- és háztartásrekonstrukciói{13} után alapos érvek szóltak amellett, hogy a kiscsalád nem csupán az iparosodás és a modernizáció családszervezeti formája, a hetvenes évekig – nem utolsósorban Parsonsra alapozva – a nukleáris család és a modernitás lényegében rokonfogalmakként szerepeltek.

Család és háztartás

Laslett cáfolta azt az elterjedt nézetet, mely szerint, az ipari forradalom előtt uralkodó családforma a kiterjesztett család volt, de vitatta azt is, hogy a nukleáris család elterjedése az iparosodás, a modernizáció következménye lenne, mivel Angliában már jóval korábban, a 17. századtól a leggyakoribb családforma volt. Laslett gondolatai világszerte visszhangra és követőkre találtak (Armstrong, 1972; Goode, 1972; Greven, 1972; Hammel, 1972; Nakane, 1972; Wall, 1972; Andorka és Faragó, 1984; Andorka, 2001), végül is a nukleáris család univerzalitásának új tudományos paradigmájához vezettek{14}.

Ugyanebben az időszakban a családra és a rokonságra vonatkozóan nem egy történész, társadalomtörténész, szociológus egymáshoz hasonló következtetésre jutott, nevezetesen arra, hogy a család a modernizáció során nem vált elszigetelt egységgé, hogy az iparosodás, a városiasodás és az individualizáció nem idegenítette el szükségképpen a rokonságtól, hogy a tágabb család a „modern időkben” is fontos szerepet játszik még akkor is, ha a különböző generációk nem élnek együtt, és a család és a rokonság funkciója folyamatos változásban van.

A külön háztartásban és nem egy helyen élő család és rokonság kapcsolatának leírására számos új fogalom született. Anderson (1971) a funkcionális interakció fogalmát használta. Litwak a módosított kiterjesztett család fogalmát vezette be. Szerinte a nukleáris családok külön laktak egymástól, de aktívan együttműködtek azokban a helyzetekben, melyekben családi vagy intézményi segítségre volt szükség. Hasonlóképp – valamivel később ugyan, de – Cressy a nem együtt élő rokonságon belül megkülönböztette az aktív és hasznos rokoni kötelékeket (Cressy 1986), Levi (1990) pedig a valódi és a fiktív rokonság gondolatát, illetve funkcióját.

A nukleáris család alapú háztartásokra vonatkozó koncepciók érvényességét közvetlenül kérdőjelezte meg Ruggles, aki szerint Amerikában és Angliában is a huszadik század előtt a nagycsaládon belül az ún. törzscsalád (stem family sytem){15} volt a jellemző (Ruggles, 1987, 1994). A többféle minta egyidejű létezését bizonyította Gillis, mikor az udvarlási és házassági szokások regionális sokféleségéről írt, illetve arról, hogy maga a házasság is a nagyobb rokonság fontosságát erősíti meg (Gillis, 1985).

A különböző régiókra, országokra és időszakokra vonatkozó, a család egyidejű sokféleségének tényét bizonyító történeti és szociológiai kutatások, a kiscsalád univerzalitásának és mítoszának problematizálása ellenére, az a nézet, hogy a nukleáris család egyszerre oka és következménye az iparosodásnak, a városiasodásnak és az individualizációnak, így tehát a modernizációnak (és mint ilyen a szocializáció szempontjából a legelőnyösebb családszerkezeti forma), továbbra is erősen tartotta magát.

Az 1980-as, 1990-es évekre felerősödő kritikai megközelítések végül is több ponton megkérdőjelezték a nukleáris családra, illetve az egyszerű háztartásokra épülő modell kiterjesztését minden társadalomra (Anderson, 1995; Mitterauer, 1992), és végül megingatták a nukleáris kiscsalád szociológiai mítoszát is. Az áttörést jól reprezentálja a Blackwell Companion to the Sociology of Families (2004) című gyűjteményes kötet. A bevezetőben a szerkesztők ezt írják: „Senki sem olvashatja el a kötetet úgy, hogy nem vesz tudomást a család változásáról és nem tudatosítja az egyre változatosabb családformákat. Valójában, maga a cím, a Családok szociológiája szándékosan kerüli a nagybetűs Család statikus és univerzális fogalmát. A cím elismeri a családformák pluralitását, és implikálja a család formálódásának és felbomlásának időbeli dinamikáját” (Scott, Treas és Richards, 2004, xvii.).

A kötet szerzői számára mind a család sokfélesége, mind komplexitása evidencia. A vita a családszerkezetről és a család funkcióiról (a család hanyatlását is beleértve) természetesen nem ért véget, de azok a kutatások, amelyek a térben és időben egymást mellett létező családtípusok és a rokonság továbbélő funkcióinak elméleteire épültek, végül utat törtek maguknak és polgárjogot nyertek a főáramú társadalomtudományi gondolkodásban. Mi több, a kritikai megközelítések mintha rendszerbe is szerveződnének.

A családi intimitás-érzelmek

A kutatások – a családszerkezeti iránytól jobbára elkülönült – másik ága, a történeti szociológia vagy társadalomtörténet, a mentalitás, illetve a gyerekkortörténeten belül a családi élet átalakulását vizsgálta. A leghevesebb vitát Aries híres könyve, a Gyermek család, halál gerjesztette, ez a családi élet alapvonásainak állandósága, illetve történetisége, továbbá a szülők gyermekeik iránti közönye, és ezzel összefüggésben az egyes korszakok gyerekképe körül folyt (Aries, 1987; Pollock, 1983; Shahar, 1990. Hasonlóképp a család- és háztartásszerkezeti kutatásokhoz, a problémát itt is részben Aries tételeinek túláltalánosítása, dogmatikus értelmezése, nem egyszer félreértése okozta. A házaspárok közötti intimitás, a közöny és a szülői szeretet körüli ellentmondásos kutatási eredmények után (Badinter, 1999; Pollock, 1983; Shahar, 1990; Péter, szerk. 1996; Szabolcs, 1995; Pukánszky, 2001) a viták lecsendesültek. Mára nyilvánvalóvá vált, hogy többféle minta is létezhet egymással párhuzamosan, hogy pl. a negatív és a pozitív gyerekkép egy időben és folyamatosan is létező hagyomány, a gyermekkel kapcsolatos alapvetően különböző megközelítések (bűnösség – ártatlanság, tisztaság stb), a közöny és a törődés (szigor, fegyelmezés-bensőséges szeretet), a korai felnőtté válás, illetve a gyermekkor társadalmi realitása nem zárják ki egymást.

Új irányok a család és a szocializáció kutatásában

A kutatási irányokban az 1980-as évek végén bekövetkezett fordulat a családkutatásokat sem hagyta érintetlenül. A család és a társadalmi környezet közötti többirányú és többszintű viszonyt, a család összetett belső világát, működésének rejtettebb mintázatait nem lehetett már egy tudományág konvenciói és fogalomrendszere szerint értelmezni. Az újabb kutatások így nemcsak szétfeszítik, át is lépik az egyes tudományterületek határait, és sajátos módon ötvözik többek között a demográfiát és/vagy a társadalomtörténetet a szociálpszichológiával, antropológiával vagy a narratív pszichológiát a szociológiával. Az elméletekben és a fogalmakban vissza-visszatérő szóképző lett a kapcsolatokra utaló „inter-...” kifejezés (interdiszciplinaritás, intergenerációs család, intergenerációs én).

Az újabb kutatások új megvilágításba helyezték a modernitás és a tradíció viszonyát, kitágították a családi rendszer, a szocializáció értelmezési körét és olyan újabb területeket kapcsoltak hozzá, mint a globalizáció és a lokalitás, az identitás, a mintázatok örökítése és változása, ugyanakkor segítségükkel láthatóvá lettek a családon belüli folyamatok, az egyéni fejlődés és a narratívák főbb témáit szervező tágabb kultúrához való kötődés összefüggései is. Valamennyi kutatási irány új vagy átértelmezett felfogást sugall, és a család társadalmikulturális beágyazottsága, külső-belső kapcsolatrendszere, az interakciók tartalma és minősége, a családi narratívák, a családtörténet irányába finomítja, illetve írja át a család- és a szocializációs elméleteket.

Az eltérő családmodellek és mintázatok szinkronitása képezi a pszichológus Kagitcibasi (2003) társadalomtörténeti-mentalitástörténeti-szociológiai és pszichológiai elemekre épülő család- és szocializációs modelljét. A nyugati prototipikusnak tartott családtípust az individualitás és a modernitás ethoszából eredezteti, ennek kritikájaként a család társadalmi és pszichológiai jellemzőit is figyelembe véve három modellt dolgozott ki, mind különböző társadalmigazdasági-kulturális kontextusban működő családi rendszer. A családon belüli kölcsönös függőség hagyományos társadalmakban jellemző és individualitást hangsúlyozó függetlenség tipikus modelljei mellett megnevez egy harmadikat is, a kölcsönös érzelmi függőség modelljét, utóbbit egyben a változás és kultúrák közti közeledés modelljének is tekinti.

Duke (2005) a család adaptációjára ható legfontosabb tényezőket figyelembe véve az amerikai Emory Központ MARIAL (Myth and Ritual in American Life) interdiszciplináris (teológia, antropológia, szociológia, pszichológia stb.) vizsgálatainak egyik zárótanulmányában a következő modellt állította fel:

1. ábra. A család reflektivitásának integratív modellje

Az ábrára kattintva kinagytható a kép!

Duke szerint a „családok között különbségek vannak abban, hogy az egymást követő helyzetek áradatára folyamatosan milyen válaszokat adnak. Egyesek formális és széles körben alkalmazott megoldásokat választanak, mások egyéni rituálékat. Egyesek pszichológiai intra- és interperszonális eszközökhöz nyúlnak, megint mások a közösséghez fordulnak támogatásért. ...a családi narratívák maguk is segíthetik a családokat az élethez való alkalmazkodásban.” (Duke, 2005:2-22.)

Edgar (2004) pl. a globalizált világ, a közösség és az egyén közti viszonyrendszerbe helyezve a családot, azt állítja, hogy annak alapvető közvetítő (mediator) szerepe van. Edgar szerint a család a növekvő számú városi népesség környezetében is elosztja a rendelkezésére álló forrásokat, újraépíti a társadalmi tőke felhalmozásához és átörökítéséhez szükséges kapcsolatokat. Crow és Maclean (2004) a globalizáció, az individualizáció és korábbinál nagyobb mobilitás ellenére ugyancsak a családok és a helyi közösségek közötti kapcsolat jelentőségét emeli ki, egyrészt arra hivatkozva, hogy a földrajzi távolság nem szükségképpen akadályozza a családi-rokoni kapcsolatok fenntartását, másrészt, hogy kutatási eredményeik szerint a családok nem is törekszenek a teljes függetlenségre, s továbbra is pozitívan értékelik a lokális közösséghez tartozást.

A lokalitás és a többgenerációs családi hatásrendszer együttes jelentőségét konceptualizálva újabb-régi értelmezési területet jelölnek ki azok a családtörténeti kutatások, melyek az egyéni életutat, az egyén életében bekövetkezett változásokat a családi rendszeren belül, illetve a család és a lokalitás együttesében értelmezik (Bertaux és Thompson, 1997).

Demográfia és szociálpszichológia kapcsolódik össze Mabry, Giarusso és Bengston (2004) elméletében. Kutatásaikban a szerzők a generációk közötti kapcsolatok vizsgálatát helyezik a középpontba, a megváltozott helyzetre utalva pedig az intergenerációs családok fogalmat használják. A megváltozott helyzet, az egyre hosszabb életkor és az alacsony gyerekszám, mely a családok változó szerkezetében is tükröződik, de a demográfiai tényeken túl részben abból is ered, hogy a válások után alakuló mozaik családok új rokonsági viszonyokat eredményeznek (több apa-anya, nagyszülő stb.). Eredményeik szerint, bár mind a generációk közötti kapcsolatok szerkezete, mind az interakciók megváltoztak az elmúlt évszázad során, jelentőségük a 21. század elejére inkább nő, mint csökken, mert a család továbbra is a társas élet alapintézménye, az egyének jóllétének, a gyerekek és öregek iránti gondoskodásnak, törődésnek az elsődleges forrása. A kapcsolatok leírására egy hatdimenziójú szolidaritás modellt használtak, és ebből öt dimenzióban realizálódó interakciókat találva, arra a következtetésre jutottak, hogy Amerikában a felnőtt gyerekek több mint ötven százalékának „szorosra kötött” kapcsolatai vannak a szüleivel. A családon belüli szolidaritás, a generációk közti kapcsolatok reciprok rendszere kiterjedt kutatási területté vált.

Talán nem kell külön hangsúlyozni, hogy az újraértelmezett kapcsolatrendszerek és rokonsági hálózatok a szocializációs színterek, valamint számos eleme (értékek, interakciók, identitások stb.) számára új keretet teremtenek. Ha ugyanis a gyerekek (akár csak az egyik szülővel) olyan családban élnek, melyben többé-kevésbé rendszeres interakciók és tranzakciók vannak a rokonságon belül, hatásukat a szocializációra, különösen az elsődleges szocializációra nem lehet figyelmen kívül hagyni{16}. A generációk közötti kölcsönös segítségnyújtás során a nagyszülők vagy más rokonok a gyerekek életének részévé válnak, és fordítva, a gyerekek jutnak szerephez nagyszüleik vagy más rokonaik életében{17}. A szocializáció szemszögéből mindez azt jelenti, hogy a gyerekek a szüleiké mellett más élettapasztalatokkal, élményekkel, értékekkel és mintákkal is találkoznak, a szignifikáns másik múltjának valóságát mint alternatív realitást pedig beépítik. Adott élethelyzetben ez belső konfliktushoz vezetne, a különböző valóságokat tehát összhangba kell hozni egymással, azaz szinkronizálni kell. A szinkronizáció kulcsfogalom az időszociológiai megközelítések perspektívájából is, amennyiben a szocializáció egyik alapvető funkciója az, hogy az egyén képessé váljon a különböző idők szinkronizálására, harmonizációjára (Hall, 1983; Meleg, 2006).

A narratív vizsgálatok korábban láthatatlan területekre irányították a figyelmet. A rutinok és rituálék megfigyelésén keresztül feltárták, hogy a családi beszélgetések miként befolyásolják a gyerekek szociabilitását és adaptivitását, miközben rámutattak a családi és a nemi szerepek megvalósításában és áthagyományozásában, a beszélgetésekben való részvételben, valamint a napi és a múltban történt események témáiban megjelenő kulturális különbségekre (Blum-Kulka, 1997; Fiese, 2006).

Pratt és Fiese (2004) a történetmondás három funkcióját különbözteti meg: magát a mesélést, melyen keresztül a gyerekek maguk is elbeszélővé válnak, a történetek tartalmát, azokat az üzeneteket, amelyeket közvetítenek és azt a szerepet, amit a személyes identitás kialakításában játszanak. A történetek az egyéni és a családi élet különböző szakaszaiban más-más funkcióval bírnak és idők során maguk is változnak. Nemcsak közvetítők az egyén és a család által belakott világ között (az egyén a családi percepció lencséin keresztül látja a világot), leckét adnak a moralitásról, a sikerekről és veszteségekről, követendő és elkerülendő utakról, és mivel az identitás alapját képezik, erősítik a családi kohéziót is.

Az énfejlődés és a családi interakciók összefüggését elemezve a mai kutatások egy része a személyes történetet és identitást a családi történetekbe, illetve a szülők történeteibe fűzve kitágította az én értelmezési tartományát. Fivush, Bohanek és Duke kutatási eredményei azt bizonyítják, hogy a saját család történetének ismerete befolyásolja az önbecsülést, önmagunk jobb megértéséhez és jólléthez vezet. Úgy tűnik, hogy a személyes múlt és a családtörténetben elfoglalt hely által egyaránt definiált intergenerációs én (intergenerational self) védőfaktorként működve növeli a rezilienciát később is, amikor a gyerekek már felnőttek. „A családtörténetek elmondásán és megosztásán keresztül a gyerekek az előző generációkhoz kötődve érzékelik saját énjüket. Azáltal, hogy az ember lehorgonyozza magát a családtörténetbe, biztonságérzete támad és érzékeli a helyet, mindez pedig segíti az önbizalom és az énkompetencia kialakulását.” (Fivush, Bohanek és Duke, 2005:9) Egy korábbi narratívakutatás során az is kiderült, hogy azok a gyerekek, akik olyan családokban nőnek fel, amelyekben nyíltan és következetesen beszélnek a múlt kritikus, érzelmileg megterhelő eseményeiről, jobban meg tudnak birkózni a saját helyzetükkel is (Fivush, Bohanek és Robertson, 2004).

Az ismertetett kutatások – egy-két kivétellel – nem nagyon érintették meg a hazai családkutatásokat. Kivételt képez egyegy olyan önmagában álló munka, mint például H. Sas Judit Szubjektív történelem vagy Somlai Péter Húsz év c. könyve, mindkettő a család szimbolikus világának értelmezéséhez közelít (Sas, 1995; Somlai, 2001). És ritka kivétel Losonczi Ágnes könyve, a Sorsba fordult történelem (Losonczi, 2005) is. Losonczi – akár Sas Judit – hosszabb távon vizsgálja a történelmi események, társadalmi traumák hatását a családokra, a család tagjainak pályájára, és miközben azokat a nagyobb családi rendszerbe illeszti, a kapcsolódó történetek, megélttovábbörökített és elhallgatott múlt segítségével szintén a család szimbolikus funkciói felé nyit. „Az életút-interjúk s családtörténetek a történelem egy darabját adták. (...) A huszadik század „úthengere” – minden meghatározó eseménye – átment ezeken a családokon is. Az is kiderült mindezekből, hogy hányféleképpen történik is a történelem. (...) A sorsok változandóságát az életutak sokszoros töredezettsége mutatta, a generációk között és egy generáción belül is tapasztalhattuk a folyamat megtörésének, a lesüllyedés és emelkedés dinamikáját.” (Losonczi, 2005:13., 16.).

A szimbolikus család

Mint láttuk, az utóbbi két évtizedben kitágult a szocializáció fogalma és értelmezési kerete, a családfelfogások új jelentésekkel gazdagodtak A megnevezésekben azonban az intergenerációs család fogalmát kivéve mindez nem nagyon tükröződött, és jóllehet sok kutatás érintett szimbolikus tartományokat, a szimbolikus világ egyik elmélet centrumába sem került. Alapvető változást John Gillis amerikai történész munkássága hozott, felfogásában a szimbolikus család az, ami a narratíváknak jelentést kölcsönöz, miközben magát a szimbolikus családot részben a narratívák [pl. családi mítoszok, (eredet)történetek stb.] teremtik meg. Gillis szerint kétféle családunk van, az egyikkel nap mint nap együtt élünk, a másik pedig az, ami éltet bennünket. (Gillis, 1996a). Előbbi a rokoni kapcsolatban álló együttélő családot fedi, a másik pedig a szimbolikus család{18}, amely – többek között – az identitás alakításában játszik jelentős szerepet.

A szimbolikus család mentális konstrukció: az eltávozott, az élő és a még meg sem született családtagokat is magába foglalja. Ezek a szereplők benépesítik az emlékezetet, átjárják gondolatainkat egyrészt a történeteken keresztül, amelyekben különböző helyzetekben és szerepekben bukkannak elő, másrészt a rítusok, a családi események, videók és családi albumok stb. által reprezentált és közvetített konstruált családképen át elvégzik a szimbolikus munkát. A szimbolikus család így nemcsak nagyobb a fizikai családnál, időben messze túlnyúlik a saját életünkön, és összeköti a generációkat, a múltat, a jelent és a jövőt.

A család, illetve az elődök által is közvetített, hely-, helyzet- és önmeghatározást alakító családkép tehát nem azonos (Gillis, 1996a). A tágabb család a távolságok és szeparáltság következtében szimbolikus családként működve olyan állandóan változó családképet közvetít, mely a megjelenített életpályákon, életmódokon, mintákon át a társadalmi környezetre, a családi és az egyéni jellegzetességekre egyaránt reflektáló bonyolult rendszert hoz létre. Ebben a családi történetekből is megújuló tudáson és a mítoszokon túl, térben és időben is kiterjesztett szocializációs funkciók valósulnak meg. A szimbolikus család ekképpen egy olyan társadalmi-földrajzi térben és időben kiterjesztett rendszer, mely kitágítja szűkös földrajzi-fizikai létünket, miközben határt és irányt szab cselekedeteinknek, választásainknak (Boreczky, 2004, 2007).

Mindez azért történhet így, mert a szimbolikus család a társadalom tér- és időstruktúráján belül saját helyet foglal el: az egymást követő generációk kijelölik azt a teret és időt, amelyben életpályák fonódnak egybe, s amelyben generációk (módosított és korrigált) családi mintái mintázatokat alkotnak. Eképpen maga a rendszer választható cselekvési alternatívákat kínál, a választásban mind az elmondott, mind az elhallgatott történeteknek fontos részük van. Az elmondott történetek közvetítők, az egyes generációk tapasztalatait adják át a következő generációknak. Mi több, olyan általánosításokat is közvetítenek, amelyek a múltban történt és az aktuális események, valamint a család és a „történelem” közötti interakciók egyeztetése és generalizálása során formálódtak, és amelyek sok esetben sajátos családi logikában összegződnek. A rendszer és határai állandóan változnak, az emlékezet, a szinkronizáció, az egyes családtagok percepciói, az újszülöttek és a családba került új tagok egyaránt alakítják. De azért is, mert a családnak folyamatosan reflektálnia és válaszolnia kell a társadalmi-gazdasági környezet változásaira. Mégis, amíg az alkalmazkodáson keresztül a rendszer maga is változik, elég erős ahhoz, hogy ellenálljon a külső kényszereknek és átszűrje azokat.

Gillis elméletét továbbfejlesztve Boreczky (2008) a szimbolikus család működését-funkcióit többféleképpen és több szinten értelmezi. Ezek a következők:

A fontos személyekkel, szignifikáns másokkal való azonosulás révén az általuk interiorizált valóságok, illetve az általuk közvetített valóságértelmezések alkotják a szimbolikus család első szintjét. A szignifikáns mások közvetítésével nagyon sokféle valóságnak leszünk részesei, és egyes élethelyzetekben pl. nagyobb döntések előtt a tágabb rokonsági minták szerepe is sokkal fontosabb, mint gondolnánk. A sokszor rejtőzködő, látenciában maradó minták mozgósíthatnak és mozgósíthatók. „Az emlékeinkben mások mintáit hordozzuk magunkban” – írja Kenneth J. Gergen a The Saturated Self c. művében. „Ha a feltételek kedvezőek, a mintákat cselekvésbe fordítjuk. Mindegyikünk a másik (the other) lesz, annak a reprezentánsa vagy helyettesítője. Általánosabban fogalmazva, ... énjeinket növekvő mértékben mások népesítik be.” (Gergen, 1991:71)

A második szint a családi együttléteké, melyek a kvalitatív családi idő{19} (Gillis, 1996b) intenzitásával együtt az összetartozást tudatosítják, az összetartozás érzését erősítik. Ezekhez társulnak a családi élet dokumentumai (esküvői fényképek, videók, nyaralások, utazások, iskolai ballagás, diplomaosztás stb. során készült felvételek, albumok), melyek már egy megszerkesztett családkép egyes szakaszait rögzítik és örökítik át a következő nemzedékre, s amelyek ugyanakkor az emlékezet működését is kondicionálva ismételten szoros mentális és érzelmi kötelékbe vonják a család tagjait.

A harmadik, igen kiterjedt szint a történetek szintje. A generációk közötti kommunikációban megjelenő emlékezeti idő és tér általában 3-4 nemzedéknyi, a történetek tér és idő szerkezetében, fordulópontjain, de a legegyszerűbb epizódokban is sajátos értékek közvetítődnek. Minden család számos történetet őriz, a családi mítoszok „hősöktől” és feketebárányoktól népesek, de vannak eredet-, helytállás- és hűségtörténetek, sikertörténetek, karriertörténetek, alkoholistatörténetek, öngyilkostörténetek stb., melyek a fontos személyeken keresztül megélt valóságokkal együtt egymásba is szövődve sajátos családi valósággá és értékvilággá állnak össze.{20} Ez utóbbi az összetartozás-tudat mellett, illetve azon keresztül az elvárásokat, és a tűréshatárokat jelzi a felnövekvő generáció számára. A történetek tehát egyfelől kanalizálnak, másfelől határkijelölő funkciójuk van.

A családi narratívá(k)ban nyíltan, gyakran azonban látensen – vagy rejtetten – sokrétegű és sokszínű valóság akkumulálódik. A múlt-jelen-jövő együttesében szerkesztett, újra- és újramondott történetek belsővé tétele révén a legfiatalabb generációkban öntudatlanul is kialakul a történelem és a személyes lét alapdimenzióihoz (pl. folytonosság-változás, szabadság- determináció, hagyományőrzés-hagyományteremtés, autonómia-függőségi helyzet-kiszolgáltatottság, reflektivitás-reflektálatlanság) való általánosabb viszony. A család ugyanis, akár törekszik rá, akár nem, még a legegyszerűbb epizódok felidézésével is átadja saját, a mindennapok és a történelem eseményeire, folyamataira reflektáló, azokból általánosított logikáját.

A negyedik szint a tágabb család és a rokonság által reprezentált, életpályákkal-elágazásokkal szabdalt – történetileg és szinkronitásában egyaránt létező – családi rendszer egésze, melynek hatását bár számos empirikus adat bizonyítja (szakma- és foglalkozásválasztások ismétlődése, megszakadt pályák több generációval később történő folytatódása akár a nem vérszerinti családi ágon is, a költözések és a párválasztások mintázata stb.) a mélylélektan fogalmi rendszerében nagyon is jól, az eddigi kutatások alapján a bonyolult közvetítések miatt szociologikusan csak részben és még mindig csak hipotetikusan értelmezhető.

A szimbolikus család tehát egy többrétegű közvetítő rendszer, melynek egyik legfontosabb funkciója az adaptáció elősegítése. (A család mint intézmény nem egyszerű tükörfelület, átszűri és saját logikájába illeszti a történeti-társadalmi változásokat, miközben maga is folyamatosan alakul és alkalmazkodik a szintén állandóan átalakulásban lévő társadalmi környezethez{21}, miközben, hogy mint család fennmaradjon, számos értéket, szokást, nyelvi formát, történetet stb. hagyományoz. A kapcsolat a napi események, a megélt valóság és a generalizált családi világ közt több-, a külső világ és a család között pedig kétirányú. A rendszerben ugyanakkor a család napi élete, a családtagok élményei és a szimbolikus tartomány egymásra rétegződnek.)

A család adaptivitását legerőteljesebben a szimbolikus családrendszer kiterjedése és flexibilitása befolyásolja. A két tényező összefügg egymással. A tágasabb rendszer nagyobb valószínűséggel több követésre és választásra alkalmas mintát integrál, ez a családi egységek és az egyének adaptivitását növeli. A kisebb kiterjedésű család gyakran rugalmatlan és merev, abban az értelemben, hogy nem rendelkezik a megújuláshoz szükséges elégséges erőforrással.

Családfák és családnarratívák
a pedagógiai gyakorlatban

A pedagógia gyakorlatban az előzőkben vázlatosan ismertetett családelméleti háttér a legalább háromgenerációs családfák felvétele és elemzése, illetve a családnarratívák révén hasznosítható.{22}

A családfák

A többgenerációs adatokat tartalmazó családfáról sok minden leolvasható. A pedagógus a családszerkezetre és a gyerekszám alakulására vonatkozó adatokon, a házasságokon, a lakhelyeken, a foglalkozások és iskolázottság alakulásán, valamint a nemi szerepeken keresztül például képet alkothat a családi stratégiákról. Arról, hogy a családon belül áthagyományozottan milyen módon történik a társadalmi hely, a társadalmi státus megteremtése, illetve megőrzése, és hogy ebben milyen szerepminták örökítődnek. Arról, hogy a családi rendszerben hol vannak fordulatok, hogy mennyire rugalmas vagy rugalmatlan, miként képes vagy képtelen az alkalmazkodáshoz szükséges új boldogulási lehetőségek integrálására, illetve milyen források állnak rendelkezésére, milyen mintákat tud mozgósítani az új helyzetekhez való alkalmazkodáshoz.

Az elmúlt évtizedek nagyon sok családban drámai fordulatot hoztak. A társadalmi változások következtében minden családnak újra kellett definiálnia a saját helyét, ami gyakran identitásvesztéssel, de legalábbis számos konfliktussal járt. Az ipari körzetek át- és leépülése például számos korábban intézményesült életstratégiát érvénytelenített, többek között a tradicionális és a falusi háttérrel rendelkező városi ipari munkásokét, és azokét a falusi családokét, amelyek tagjai korábban a helyi tsz-ben, illetve tsz-üzemben dolgoztak vagy a közeli város valamelyik ipari létesítményébe ingáztak, miközben a nagyobb család közösen a háztáji földet művelte, kertészkedett és állatokat tartott. Utóbbiak lányaikat eladónak, fodrásznak, esetleg tanárnak szánták, fiaik szakmát tanultak.

A hetvenes-nyolcvanas években értékké, a boldogulás és az érvényesülés személyes útjává, egyben identitásképző elemmé váló, a nagytársadalmi legitimáció által is erősített városi és falusi munkáslét mára elenyészett. A munkanélküliség, az alkalmi munkák, az el- vagy a falura való (vissza)költözés, esetleg a falusi önellátásra való visszaállás nehéz kérdéseket vet fel. Milyen választásokat hív életre a nyilvánvaló kényszerhelyzet? Lehetséges, hogy nagyszülői generációk – egy időre elfelejtett, de a szülők által még megélt és kisgyerekkorból ismerős vidéki szegényeinek a hangja szól vissza? Az a szegénységben fogant vágy és elképzelés, hogy ha más nem is, legalább ennivaló legyen. Elég ennyi a gyerekek jövőjéhez? És mi lesz azoknak a gyerekeivel, akik az egykori panelvilág és a gyárak szűkös, de élhetőnek megélt valóságából a kényszerű dologtalanságba kerültek? Mi lesz azokkal, akik a társadalmi tér növelésének hagyományos módját, a nagycsaládot, a tágabb családból pedig az egyre kevésbé élhető, mert egyre kevésbé releváns munkáshagyományt kapják örökül, hisz a többgenerációs családi rendszer nem igen kínál számunkra több mintát és azon keresztül több választási lehetőséget? Mi lesz azokkal a gyerekekkel, akiknek valamelyik szülője külföldön dolgozik ugyan, de a kényszer szülte migrációból a negatív élményeket, a kiszolgáltatottságot és a megalázottságot hagyományozza gyerekeire? Mi lesz azokkal a gyerekekkel, akik tágabb családja zsákutcába került? Képes-e a pedagógus segíteni, hogy a gyerekek életpályája jobban alakuljon, mint szüleiké, nagyszüleiké, és ha igen, hogyan?

Ezek azok a kérdések, amikkel a pedagógusok is szembesülnének, ha mintegy mikroszkopikusan betekintenének a családi rendszerbe és annak történeti dinamikájába. És ezek azok, melyek fel sem merülnek a családi rendszer ismerete nélkül. Ha azonban a mai iskolás gyerekek támogatásához mégis a család történetének alapvonala lenne a kiindulópont, a pedagógiai stratégiát annak tudatában kellene kidolgozni, hogy a család zárt vagy nyitott rendszert alkot. A tanárok tevékenysége arra irányulna, hogy a családi pályák ismeretében és azokra épülve segítenének megfogalmazni a gyerekek számára kínálkozó lehetőségeket, illetve segítenének a zárványozódó vagy zárványozódott rendszerek felnyitásában, a lehetséges életpályák újragondolásában. Ahhoz, hogy az egyes családok története, a családi rendszerek működése, a bennük rejlő tartalékokkal és korlátokkal együtt világossá váljon, a többgenerációs rendszerek struktúráját, a bennük zajló szerveződéseket és a változások irányát is figyelembe véve újra kell értelmezni a hátrányos helyzetet is. Talán ez lehetne az út a többgenerációs determinációk leküzdése felé. Talán így át lehetne írni a funkcionalitásukat vesztett stratégiákat, és megszabadítani a legfiatalabb generációkat az átörökített mozgásképtelenségtől.

A családi narratívák

Míg a családfák a család életének tényeit rögzítik, a történetek többek közt a szereplőkhöz és eseményekhez kötődő érzelmeket, a rájuk rakodó viszonyulásokat, nézeteket, értékeket, az események kapcsolatát értelmező általánosításokat tartalmazzák, a mítoszok pedig inkább a család identitásáról, eredetéről, vágyairól stb. árulkodnak. A történetek „abban is segítségünkre lehetnek, hogy feltárjuk, miként segítik vagy gátolják egymás mobilitását férfiak és nők, szülők és gyerekek, ... hogy megismerjük a fennmaradt stratégiákat, az elmulasztott lehetőségeket, az álmokat és a csalódásokat, azt, amin keresztül az egyén szakmai érvényesülése/ pályája megvalósul” (Thompson 1997:35). Ez utóbbi mondat közvetlen pedagógiai vonatkozású üzenet. De a tanárok számára valamennyi forrás kimeríthetetlen, mert a családi és családtörténeteken{23} keresztül közvetített valóságok az elmesélt történelem átszemélyesített részletei egyfelől támpontokat nyújtanak az alkalmazkodás megélt perspektíváinak (vagy éppen jövőtlenségének), másfelől a családi világ egészének rekonstruálásához.

A családi mítoszok, narratívák, illetve a megkonstruált családtörténet mind egyéni, mind osztályszinten felhasználhatók. A fontos személyek mintául szolgálhatnak, erőt adhatnak, a történetek pedig erősíthetik a tanulók identitását és motivációját, orientálhatják az iskola- és a pályaválasztást, illetve a tanár számára érthetővé tesznek számos olyan tanulói reakciót, melyet korábban túlegyszerűsített vagy esetleg félreértelmezett. Közösségi szinten az iskola érvényesítési lehetőséget, nyilvánosságot biztosíthat a különböző kultúrákban gyökerező szociális és individuális világok számára. Lehetőséget teremthet arra, hogy megszerkesztett világán belül a különböző társadalmi és etnikai csoportok szerint is más-más családokban, más-más történetek közt felnövők egymás világát megismerjék, megértsék, és tovább folytassák. Ismerősebben fogalmazva alkalmat teremthet az „iskolai tudás” és a tanulók „otthonról hozott”, a múlttól ugyancsak elválaszthatatlan előzetes tudása közötti összhang megteremtésére.

Jegyzetek

 {1} A nukleáris család szülőkből és gyerekeikből álló család.

 {2} A néprajz a családhoz számítja pl. a családdal együtt élő nagyszülőket, egyéb rokonokat vagy a nem együtt élő, de szoros kapcsolatot fenntartó családtagokat is.

 {3} A háztartás fogalma a közös gazdálkodáshoz, közös életvitelhez, a szükségletek közös kielégítéséhez kötődik.

 {4} A családok és háztartások formáinak/típusainak leírására nagyon sokfajta osztályozási rendszer létezik. Beszélhetünk egy-, két- és többgenerációs családokról, egyszerű és összetett (több családmagot tartalmazó) háztartásokról (a családmag legtöbb esetben a nukleáris családdal azonos fogalmat takar). A statisztika a házaspár (élettárs), a házaspár (élettárs) gyerekkel és az egy szülő gyerekkel kategóriákat használja. Peter Laslett (1972) széles körűen alkalmazott háztartás-tipológiája a következő: 1. nukleáris családi háztartások, 2. kiterjesztett családi háztartások (ezekben a nukleáris családon kívül más rokon is él, leggyakrabban az egyik nagyszülő vagy a szülők még nem házas testvére), 3. több családmagból álló háztartások, 4. olyan háztartások, melynek egyetlen tagjai közül senki sem tartozik ugyanahhoz a családmaghoz, 5. egyszemélyes háztartások.

 {5} A családváltozások sosem egyirányúak, de az összefoglalóan modernizációnak tekintett folyamatok átalakították a gazdaság, a társadalom szerkezetét, a településszerkezetet stb. A nukleáris család térnyerése és a többgenerációs nagycsaládok visszaszorulásának tendenciái részben innen erednek.

 {6} Példaként álljon itt néhány adat: 1949-ben a szülőkön és gyerekeiken kívül a háztartások 17%-ban élt más hozzátartozó vagy „idegen”, ugyanez 1990-ben 9,2% volt. A több családmagból (azaz több nukleáris családból) álló háztartások aránya 1949-től 1990-ig 7%-ról 2,6%-ra csökkent, az egyszemélyes háztartásoké viszont 10%-ról 24,3%-ra nőtt (Tomka, 2000:125).

 {7} A kritika egyrészt a család atomizált voltára, másrészt az individualizációs törekvések és a családi hagyományok-kötelékek közti feszültségre irányult. Ez utóbbi valamivel később egy újfajta, egymással folyamatos interakcióban lévő személyek által megjelenített családképben fogalmazódott meg (Burgess, 1926). A kritikákkal egyidejűleg láthatóvá váltak a különbségek pl. a vidéki és városi vagy a többségi és kisebbségi családok között is, ez megbontotta az addigi polgárcsalád (az angol nyelvű szakirodalomban többnyire középosztálybeli család)-munkáscsalád kettősségét, és a családkép differenciálódásához vezetett.

 {8} Parsons elméletét nagyon sok irányból érték kritikák, a társadalmi intézmények, struktúrák kényszerítő ereje sokak számára túlzottan deterministának is tetszett. Ennek ellenére munkássága a családról való gondolkodás nagyon fontos állomása, mert az átörökített vagy előírt státussal az egyén által megszerzett státust állítja szembe.

 {9} A felsorolás nem teljes. Nagyon sokféle kategória létezik, Murdock (1949) a szexualitással, a reprodukcióval, a gazdasággal és a neveléssel összefüggő funkciókat különböztet meg, Andorka (2006) a termelési, fogyasztási, szocializációs és a felnőttek pszichés védelmét biztosító (vö. Parsons) funkciókat említi. Bodonyi, Busi és Vizely (2006) több szerző alapján a következő családfunkciókkal dolgozik: biológiai funkciók, gazdasági funkció, az érzelmeket kielégítő családi funkció, a társadalmi státus meghatározása, a betegek ellátása és az öregekről való gondoskodás, a kulturális igény felkeltése, a szabadidő irányítása, a családtagok életének irányítása és ellenőrzése, a család mint támogató rendszer.

{10} A mai migrációs folyamatok alapján hozzáfűzhetjük azt is, hogy a szocializációs folyamat során az egyénnek interkulturális-, de a kultúraváltáshoz szükséges készségeket is el kell sajátítania.

{11} Igen összetett hatásrendszert jelenít meg Bronfenbrenner (1986) ökológiai elmélete. Ebben az egyén szocializációjára a következő, egymással is kapcsolatban álló öt rendszer gyakorol hatást:

• a mikrorendszer szintje (microsystem – az egyént közvetlenül befolyásoló környezet és az ebben realizálódó családi, szomszédsági, baráti stb. személyes kapcsolatok);
• a mezorendszer (mesosystem – az egyén mikrorendszerei pl. a család és az iskola közötti kapcsolat);
• az exorendszer (exosytem – az egyént közvetve befolyásoló külső környezet pl. szülők munkahelye, kapcsolathálója, tömegkommunikáció stb.);
• a makrorendszer (macrosystem – az adott társadalomra-kultúrára jellemző domináns nézetek, értékek stb.) és
• a kronorendszer (chronosystem – az időbeli változások szintje).

{12} A nukleáris család szinonimájaként is használják, jóllehet jelentésében a házastársi kapcsolat hangsúlyosabb. Egy vagy két generáció alkotja, jellemzően a szülők és gyerekeik.

{13} Louis Henry és Pierre Goubert francia történészek történeti-demográfiai módszerét alkalmazva, illetve kiterjesztve Laslett és a Cambridge Groupnak nevezett csoport kutatói történeti dokumentumokból rekonstruálták a család- és háztartásszerkezetet.

{14} Egy kései kilencvenes évekbeli hozzászólásában Laslett a következőképpen összegzi a modernitás és a nukleáris családokról szóló vitákkal kapcsolatos véleményét: „Minden mai, a világ bármely táján létező gyakorlat vagy intézmény modern, tűnjön bármennyire régiesnek vagy elavultnak, mert a történész számára a modernség a dolgok időbeliségét jelenti. Így az 1993-as indiai vagy kínai házasságok, amelyeket a szülők hoztak össze, éppoly „modernek”, mint az amerikai vagy svéd szerelmi házasságok...” (Laslett, 1995:5). Ugyanebben az írásában a nukleáris családdal és az ipari társadalommal kapcsolatban Laslett azt állítja, hogy a keleti családszerveződések nemhogy nem ellentétesek az ipari társadalmakkal, hanem még jobban is alkalmazkodnak hozzájuk, mint a nyugat-európaiak (Laslett, 1995).

{15} Általában olyan többgenerációs család, amelyben az egyik gyerek (gyakran a legidősebb fiú) házassága és gyerekei születése után is együtt marad a szüleivel.

{16} Bengston egy korábbi írására hivatkozva Mabry, Giarusso és Bengston a nagyszülők növekvő szerepét hangsúlyozzák. Így például a nagyszülőknek nagyon erős kompenzációs szerepük lehet a válások esetén, csökkenthetik a felbomlott család okozta kockázatokat (Mabry, Giarusso és Bengston, 2004).

{17} Egy 2001 és 2004 között folyó családkutatás eredményei szerint az 573 megkérdezett közül 172 azt válaszolta, hogy a nagyszülők a szűk családhoz tartoznak, akár együtt élnek velük, akár nem (Boreczky és mtsai, 2007).

{18} A szimbolikus családértelmezések a családi intézmény felbomlását, a család válságát hangsúlyozó nézetekkel szemben jelentek meg. Teljesen új kontextust teremtenek, amikor az új családfunkciókat részint a hagyományos vallási-települési-foglalkozási közösségek felbomlási folyamatába illesztve, mintegy azok szimbolikus munkájának átvételére alapozva fogalmazzák meg.

{19} A Making Time for Family c. (1996b) tanulmányában Gillis ír arról, hogy, bár pl. a 19. századi, ma hagyományosnak nevezett család több időt töltött együtt egy helyen, az idő nagy részében mindenki dolgozott, vagyis az idő és az együttlét elsődlegesen nem a családtagok közötti kapcsolat, szeretet, törődés stb. kifejezésének keretét alkotta. Ennél fogva az időt önmagában nem lehet automatikusan a családi összetartozás, egymás iránti figyelem stb. mérőszámának tekinteni. Mi több, Gillis szerint a mai család, bár ritkábban és kevesebbet találkozik, ezeket az alkalmakat arra használja, hogy erősítse a kapcsolatokat, az összetartozás élményét (pl. beszélgetések, vasárnapi ebédek, ünnepek, utazások stb.). Ezt nevezi Gillis kvalitatív időnek.

{20} Természetesen vannak olyan (szegény vagy szétszóródott stb. családok) esetek, amikor a családban nincs összefüggő történet. (A szakirodalomból ismert, hogy a családtörténet elterjedése a polgárosodáshoz, a családon belüli polgárosodási folyamatokhoz kötődik). De epizódok mindenütt vannak, és ha nem is alkotnak teljes valóságértelmezést, önmagukban is jelentés értékűek.

{21} A családi változások nem jentik, hogy a családon belül minden folyamatosan változik, mert számos dolog változatlanul vagy kis módosítással örökítődik.

{22} Joggal felvethető, hogy a mai körülmények között miként van egy pedagógusnak családfák készítésére és családi interjúkra ideje és lehetősége. Már csak azért is, mert a családlátogatás az utóbbi években egyáltalán nem általános gyakorlat. Az is felhozható, hogy a pedagógusok nem rendelkeznek az ilyenfajta tevékenységhez szükséges szaktudással. Mindennek ellenére, ha komolyan gondolkodunk azon, hogy miként lehetne változtatni sokak esélytelenségén, komolyan fontolóra kellene vennünk egy, az Egyesült Államokban már bevált módszernek a bevezetését, a tanárok felkészítését, antropológusok és pszichológusok bevonását, illetve a családlátogatások visszaállítását.

{23} A családi történetek bármilyen kisebb történetek-epizódok lehetnek, a családtörténet viszont általában a család generalizált logikája alapján egybefűzött többgenerációs történet.

Irodalomjegyzék