V. GÖNCZI IBOLYA

A gyermekvédelem és az iskola

Bevezető gondolatok

A különböző kultúrákban a gyerekek családon belüli pozíciója, értéke folyamatosan változik, átalakul, napjainkban egyre nagyobb jelentőséget kap, hazánkban különösen. A pozitív gyermekszemlélet mögött jól kitapintható az egyes tudományterületek (antropológia, lélektan, pedagógia) kutatási eredményei mentén, valamint a társadalmi, gazdasági folyamatokban érzékelhető fejlődés. Egyúttal elbizonytalanodás is tapasztalható a gyermekek helyzetével, szocializációjával, nevelésével kapcsolatosan, ami összefüggésbe hozható magának a családnak az újradefiniálásával, megváltozásával, megítélésével. Buda Béla korábbi írásában ezzel összefüggésben a következőképpen fogalmazott: „A családdal ugyan már évtizedek óta foglalkoznak különböző diszciplínák, de ezek nem tudták még a család lényegét megragadni, a szemléletet fogva tartották az adott korszak relevanciái és előfeltevései, problématudati megkötöttségei. A család mint kommunikációs, emocionális és kognitív viszonyrendszer teljesen más megközelítést igényel, mint a korábbi családlélektané vagy családszociológiáé.” (Buda,1994:41) Változatlanul fontos a család mint a társadalom alapegysége, ugyanakkor különböző válságtünetek mint nevelési kudarcok, devianciák, konformitás, értékrendetlenség megjelenése is szembeötlő.

Aligha vitatható, ugyanakkor empirikus vizsgálatokkal talán nehezen alátámasztható, hogy az embernek bevallott vagy bevallatlan vágya a gyermek után, patetikusan fogalmazva az örökkévalóságra törekvése, ősidők óta benne munkál. A gyermek, aki az ember életének lényegét, értelmét, örömét hordozza, igazolja, elsősorban önmaga kiteljesítését jelenti. A gyerekek, családok életének láncolatán, folytonosságán át igazolódik az örök élet és valósulhat meg a halandók földi létének örökkévalósága. A hétköznapok során tudatosan vagy észrevétlen, de bizonyossággal átélt, még is oly sokszor nehezen kifejezhető érzések, amelyek a gyermek fogantatásának pillanatától örvénylenek a szülőkben, ideális esetben egyetlen forrásból táplálkoznak, a szeretetből. A társ, a megszülető gyermek és az ember önmaga iránti szeretetből. Abból az emócióból, amely tulajdonképpen az én kiterjesztése saját és mások fejlődésének érdekében mutatkozik meg. Ebben az értelmezésben benne rejlik az önfejlesztés folyamata annak a célnak a tükrében, hogy így az ember környezetében jelenlévők is fejlődnek, és felfedezhető ebben az erőfeszítés, az akarat is. Feltételezhető, hogy a szeretet mindenkiben él. Kérdés azonban, hogy képes-e valamennyi földi halandó ennek az érzésnek az intenzív megélésére, átélésére? Túlságosan messzire vezetne a szeretet fogalmának további, mélyebb értelmezése. Egy olyan titok nyomába kellene eredni, amelynek megfejtéséhez az időkereteken túl vélhetően a szavak korlátolt világával is illik számolni.

A gyerekek életében különösen nagy, mondhatni létfontosságú szerepe van a szeretetnek. Ez alapozza meg – különösen az első három életévben – a gyermekek számára azt a fizikai és lelki kapcsolatot egy állandó személlyel (optimális esetben az édesanyával), amely az állandóság, az érzelmi biztonság kialakulásának a záloga, s amely a szocializáció során a szülőktől való majdani leválást is elősegíti, megkönnyíti, természetessé teszi.

Természetesen azoknak a gyermekeknek, akiknek nem adatik meg, hogy a legmeghittebb, a személyiségfejlődésüket leginkább biztosító közösségben, egészséges életvitelű családban növekedjenek, is „megtörténik” valahol életminőségük fejlesztése, segítése. A származási családjukból önhibájukon kívül kényszerűen kikerülő gyermekek előbb-utóbb tagjaivá lesznek egy tőlük idegen, olykor nehezen elviselhető, de az érdekeiket mindenekelőtt szem előtt tartó rendszernek, a gyermekvédelmi ellátórendszernek. Ebből az értékrendből kiindulva is indokolt a hazánkban is deklaráltan állami feladatként értelmezhető gyermekvédelmi rendszer folyamatos fejlesztése, és mint társadalmi gyakorlatnak a nyilvánosság biztosítása.

A gyermekvédelemmel kapcsolatos fogalmak

A gyermekvédelem a szociálpolitikába ágyazottan, de attól elkülönítetten is koronként, kultúránként változó tartalommal, és holisztikus, multidiszciplináris jelleggel értelmezhető. Minden olyan országban, ahol a gyermeket értékként becsülik, komoly diskurzusok folynak arról, hogy a felelősségvállalás és a kötelezettségek teljesítése tekintetében hogyan határozhatók meg, és hogyan érvényesíthetők legadekvátabban a szülők, a gyerekek és az állam jogai, valamint felelőssége.

Egy rendszer felépítésének, működési logikájának értelmezése feltételezi a tárgykörével összefüggő fogalmak ismeretét. A gyermekvédelem definiálása a rendszer interdiszciplináris jellegéből fakadóan összetett tartalmi elemekkel jellemezhető. És mivel minden társadalmi berendezkedés, kultúra saját gyermekvédelmi gyakorlattal írható le, az értelmezési keret is koronkénti változatosságot mutat. Az alábbi fogalommeghatározások nem vállalkoznak történelmi korszakok jellemzésére, egyértelműen a 20. századi hazai tényszerű megállapításokra szorítkoznak.

Gyermekvédelem

„...a gyermek- és ifjúságjóléti gondozás: a család, a hatóság és társadalom által foganatba vett azon intézkedések és általuk alkalmazott berendezések összessége, amelyeket a fiatalkorúak gazdasági, testi, szellemi-erkölcsi javának előmozdítását célozzák a megszületéstől az önjogúság eléréséig.” (Csorna, 1929:8)

„...a gyermekvédelem a gyermek testi, szellemi, erkölcsi, anyagi érdekeit előmozdító szociális, jogi, egészségügyi és pedagógiai tevékenységek és intézkedések összessége.” (Új Magyar Lexikon, 1960:III:138)

„...A gyermekvédelem mindazoknak a pedagógiai, jogi, egészségügyi és szociális tennivalóknak összessége, amelyek a veszélyeztetett gyermek nevelését, eltartását, munkába állítását, érdekvédelmi és egészségügyi gondozását biztosítják.” (Pedagógiai Lexikon, 1977:III:85)

„...speciális gyermekvédelmi tevékenység ... az elárvult, az elhagyott vagy a veszélyeztetett helyzetben levő gyermek, fiatalkorú felkarolására, pártfogásra, védelmére irányul. A speciális gyermekvédelem csupán része a tágabb tartalmú általános gyermek- és ifjúságvédelemnek, amely kiterjed a gyerekek, a fiatalok szocializációjában szerepet játszó intézményekre – mint a család, az iskola, az ifjúsági szervezetek stb. – felöleli a gyerekek, az ifjúság fizikai, szellemi, erkölcsi, valamint munkára nevelésének valamennyi területét.” (Hanák, 1978:15)

„A gyermek- és ifjúságvédelem tehát a családpolitika rendszerébe is és a köznevelés rendszerébe is tartozik. Ezek létét és működését pedig törvények és más jogszabályok határozzák meg. A gyermek- és ifjúságvédelem így válik elméletben és gyakorlatban is komplex területté, amelynek összetevői között a leglényegesebbek: a jogi, a szociális, az egészségügyi, a közgazdasági, a pszichológiai területek. Mivel azonban a gyermek és családjuk életében mindezek egyedi módon érvényesülnek, a gyermekvédelmi problémáik összegeződnek; ezért a gyermekvédelem szemléleti alapja a gyermek személyiségfejlődése egészét segítő pedagógiai szemlélet. Minden tudomány és minden gyakorlati eljárás a pedagógiának van alárendelve a gyermekvédelmi esetekben. A gyermekek érdekeit legjobban a pedagógiai érdek fejezi ki.” (Gáti, 1987:7)

„A gyermekvédelem a társadalom kultúraátadó és -fejlesztő tevékenységének a része, amelyben biológiai, egészségügyi, művelődési (ezen belül elsősorban pedagógiai és pszichológiai), szociális, pszichés, jogi és igazgatási feltételek komplex biztosításával segíti, intézményein keresztül szervezi, hogy a felnövekvő nemzedék pozitív természeti és szociokulturális hatásokban részesüljön, így megteremtődjenek annak feltételei, hogy az egyének elérhessék személyiségfejlődésük felső határát, majd az érett felnőttséget. Ugyanakkor a társadalomnak segíti feltárni, elemezni gazdasági, társadalmi működésének zavarait, és együttesen küzdenek azok megszüntetéséért. Közben támogatják a hátrányos helyzetbe kerülteket, továbbá a különböző veszélyek miatt biológiai-fiziológiai, szociális és pszichés sérülést átélt fiatalok korrigáló személyiségfejlesztő neveléséről pedig gondoskodnak, hogy mind a kisebb, mind a nagyobb csoportokba, közösségekbe beilleszkedni képes emberekké váljanak.” (Veczkó, 1990:121)

„A gyermekvédelem szélesen értelmezve azokra a valamilyen okból veszélyeztetett gyerekekre vonatkozik, akik akár szociális, akár érzelmi vagy más irányú deprivációjuk, testi vagy szellemi fogyatékosságuk miatt szorulnak fokozott támogatásra, igényelnek kiemelt figyelmet és segítséget. Ebbe a tág értelmezésbe bele kell érteni azt a megelőző gyermekvédelemnek nevezett tevékenységet is, amelybe a megelőzés, gondoskodás és utógondozás is beletartozik fogalmilag.” (Herczog, 1997:5)

„...a gyermekvédelem széles értelmezésébe a társadalmi lét, társadalmi tevékenység minden olyan szférája beletartozik, amely az adott társadalom gyermekkorúnak tekintett népességével kapcsolatba hozható.” (Domszky, 1997:9)

Volentics Anna „Gyermekvédelem és reszocializáció” című hiánypótló kiváló művében a gyermekvédelmi rendszer működésének alapjául tekinti az adott társadalom által elfogadott és elvárt azt az egységes tevékenységrendszert, amelyben egyértelműen kifejeződik és megvalósul az érintettek szükségleteinek és jogainak maradéktalan érvényesítése, a szélesen értelmezett prevenciós keretek és tartalmak figyelembevételével. (Volentics,1999)

„...gyermekvédelem minden olyan tevékenység, amit a gyermek harmonikus fejlődése, fejlődő képességeinek kibontakoztatása érdekében a család, az egészségügyi, oktatási és minden más ágazat, illetve bármely intézmény, szolgáltató, szakember tesz. ... a speciális gyermekvédelem a bármely okból veszélyeztetett, árva, elhagyott, bűnelkövető és speciális szükségletű (pl. fogyatékos, halmozottan hátrányos helyzetű, menekült), vagy más okból fokozottan védelemre szoruló gyermek támogatását és védelmét szolgálja. ... állami felelősséget és feladatot jelent, amely a különleges és fokozott védelemre szoruló gyermekek jogait és érdekeit óvja hatósági eszközökkel.” (Herczog és Katonáné Pehr, 2011:21)

A fent bemutatott meghatározások alapján is kijelenthető (és bizonyára található még számos definíció), hogy a gyermekvédelem összetett, komplex tartalmi jegyekkel jellemezhető fogalom, praxis, értelmezhető szűken, tágan, általánosan vagy speciálisan.

A magunk megközelítése alapján a gyermekvédelem egyszerre tudományterület és társadalmi gyakorlat, amely egyidejűleg jelenti a gyermekek, ifjak, családok védelmét a megelőzés, a valamilyen beavatkozás, a segítés és utógondozás eszközeivel együtt. Ebből a kiindulásból következik és érvényesül az a lényegi szempont is, hogy a figyelem, a segítés nem csak a krízishelyzetben lévőkre fókuszál. Fontos tehát egyértelműsíteni azt is, kik a rendszer által ellátottak milyen szempontok mentén jellemezhetők. Általánosságban és hangsúlyozottan a veszélyeztettek, hátrányos helyzetben lévők, a deviánsok mint önálló társadalmi csoport tagjaira gondol a közvélemény, miközben nem feledhető, hogy a prevenció deklarált vállalása és széles körűen értelmezett tartalma szempontjából a gyermekvédelmi ellátás rendszere kiterjed a társadalom teljességére, azaz minden gyermek- és fiatalkorúra és családjukra.

Veszélyeztetettség

A fogalomalkotás és -értelmezés természetesen nem öncélú nyelvészeti bravúrkodás. Egy-egy fogalom magában hordozza az adott korszaknak a tárgykörrel kapcsolatos politikai, ideológiai, gazdasági szempontú állásfoglalását. A társadalomban zajló változásokkal együtt alakulnak át, kapnak más, árnyaltabb jelentést a különböző meghatározások. Adekvát példa erre a szegénység értelmezésének változása. Hazánkban a 20. század elején a szegénység önmagában veszélyeztetettséget jelentett, aminek kiváltó oka alapvetően anyagi természetű volt. Napjainkban azonban a veszélyeztetettség tartalma valamelyest megváltozott, árnyaltabbá vált. Az anyagi okok hiányából fakadó veszélyeztetettség mellé felsorakozott a túlzott anyagi jólét jelensége mint veszélyeztető tényező. Századokkal ezelőtt a szegény néprétegben a nyomor, az anyagi elesettség esetenként predesztinálta a deviáns életforma alakulását is (bűnözés, fiatalkori prostitúció). Ahogy utaltunk rá, napjainkban azok a gyerekek, fiatalok is veszélyeztetettek, akiknek családjában nem a valódi odafigyelés, a szerető és szigorú gondoskodás a jellemző, hanem esetenként az egyáltalán nem korlátozó, csak az anyagiakban kifejeződő ellátás. E mögött a jelenség mögött jól kitapinthatók az eltelt néhány évtizedben lejátszódott gazdasági, politikai változások, az ezekből eredeztethető, napjainkra oly jellemző reménytelenül összekuszált értékrend, az élet szinte minden területére jellemző morális válság. A veszélyeztetés, a veszélyeztető környezet egyaránt lehet természeti és társadalmi jellegű, értékromboló hatásával a gyermek, fiatal személyiségfejlődését lassíthatja, torzíthatja. Előfordul, hogy a gyermek, a fiatal képes közömbösíteni önerejéből vagy külső segítőkkel az ártó hatásokat, ezekben az esetekben akár mentesülhet is a különböző testi, fiziológiai, pszichés traumáktól és azok következményeitől. A veszélyeztetett fogalom tartalmi szempontból összetettebb. Vannak gyerekek, akik különböző testi, lelki, értékfelfogásbeli károsodást átéltek, személyiségalakulásuk folyamatosan akadályozott. És vannak olyan gyerekek, akik személyiségükben már károsodtak, és ennek következtében különböző viselkedési zavarokat mutatnak. Nagy szakmai felelősség pontosan diagnosztizálni, hogy a kiskorút ért ártó hatások, azok nemkívánatos negatív élményei mikor kezdik megbontani a személyiség belső egyensúlyát, mikortól kezdődnek a viselkedési zavarok. A veszélyeztetettség megítélésekor Gáti Ferenc szerint indokolt figyelembe venni az alábbi tényezőket:

Hátrányos helyzet

A gyermekvédelemben gyakran használt, és fontos kifejezés a hátrányos helyzet megnevezés is. E fogalom kapcsán kevésbé a negatív kulturális hatások érvényesüléséről, felerősödéséről beszélhetünk, inkább arról, hogy a gyermek adott környezete bizonyos szempontból (szellemi, anyagi, technikai értelemben) elmaradottabb, így lassúbb fejlődést tud biztosítani, valamint az érintett családok, rétegek az érettség alacsonyabb szintjén maradnak. „Hátrányos helyzetűeknek nevezzük azokat a gyerekeket és fiatalokat, akik iskolai kudarcot szenvedtek: megbuktak, sőt lemorzsolódtak már az alsófokú oktatás során. Nyilvánvaló, így azt a bonyolult problematikát, amelyet a tanügy-igazgatási szóhasználatban és a társadalomtudományi kutatómunkában hátrányos helyzetként jelölnek, a maga teljességében nem tudjuk megragadni” (Kozma, 1975:23).

A hátrányos helyzetű tanulókkal történő pedagógiai foglalkozás, szociális törődés a fogalom értelmezésének szempontjából vet fel jó néhány kérdést. Végigkövetve a törvényi szabályozás változásait az alábbi módosításokat fontos szem előtt tartani.

Az ismeretes, hogy 2013. augusztus 31-ig a közoktatást szabályozó 1993. évi LXXIX törvény 121. §-a tartalmazta a hátrányos, halmozottan hátrányos helyzet fogalmát. A jelzett két évtized alatt, a társadalmi folyamatokban bekövetkezett változások hatására finomodott, változott a hátrányos helyzet megítélése. Egészen 2005-ig az alábbiak szerint összegezhető a fogalomértelmezés:

Hátrányos helyzetű gyermek, tanuló az, akit családi körülményei, szociális helyzete miatt

e két szempont mellett halmozottan hátrányos helyzetű gyermek, tanuló,

2008-ban már változik az értelmezés, a következők szerint: hátrányos helyzetű gyermek, tanuló az, akit családi körülményei, szociális helyzete miatt

ezen belül halmozottan hátrányos helyzetű gyermek, tanuló

A nemzeti köznevelésről szóló 2011. évi CXC. törvény (továbbiakban: Nkt.) már nem szerepelteti a hátrányos helyzet fogalmát, ez átkerült az 1997. évi XXXI. évi törvénybe, amely a gyermekek védelmét és a gyámügyi igazgatást szabályozza (továbbiakban: Gyvt.). Ennek következtében 2013 szeptemberi hatállyal a hátrányos, halmozottan hátrányos helyzetű gyermek (fiatal felnőtt) fogalma és ennek megállapítása a gyermekvédelmi gondoskodás körébe tartozó hatósági intézkedés lett. A szabályozások célja a gyermekek hátrányainak kompenzálása, esélyeik növelése, a minél sikeresebb társadalmi integrációjuk segítése. A törvény szövegéből az következtethető, hogy a hátrányos helyzetet meghatározó gyermekvédelmi kedvezményre való jogosultság alapvetően a családok anyagi helyzetét mutatja, és nem jelenti, nem fejezi ki egyértelműen a gyermek életminőségét, az iskolai sikerességét kedvezőtlenül befolyásoló egyéb hátrányokat (lakáskörülmények, szülők munkanélkülisége), ami a pedagógiai munka szempontjából különösen fontos, figyelembe veendő szempont. 2013-tól megítélésünk szerint tovább szigorította a jogszabályi megfogalmazás a hátrányos helyzet értelmezését az alábbiak alapján:

Hátrányos helyzetű az a rendszeres gyermekvédelmi kedvezményre jogosult gyermek és nagykorúvá vált fiatal felnőtt, aki esetében az alábbi körülmények közül egy fenn áll:

Halmozottan hátrányos helyzetű az a rendszeres gyermekvédelmi kedvezményre jogosult gyermek és nagykorúvá vált fiatal felnőtt, aki esetében

A hátrányos helyzetű tanulók számára a köznevelési törvény a különböző kedvezményekről is rendelkezik. Példaként említhető, hogy az Nkt. 16. § (3) alapján az állami fenntartású és az állami feladatellátásban közreműködő alapfokú művészeti iskolákban heti hat tanóra foglalkozás biztosított térítési díj ellenében a főtárgy elméletének és gyakorlatának elsajátításához, továbbá tanévenként egy meghallgatás és egy művészi előadás, és e szolgáltatások körében az iskola létesítményeinek, felszereléseinek használata. Minden esetben ingyenes a hátrányos, a halmozottan hátrányos helyzetű, a testi, érzékszervi, enyhe és középsúlyos értelmi fogyatékos, az autizmus spektrum zavarral élő tanuló részére az első alapfokú művészetoktatásban való részvétel. E törvény 50. §-a szerint, ha a településen több általános iskola működik, az egyes általános iskolai körzetet úgy kell meghatározni, hogy kialakíthatóvá váljon a halmozottan hátrányos helyzetű gyermekek egyenletes aránya a nevelési-oktatási intézményekben. Ha az általános iskola a felvételi kötelezettsége teljesítése után további felvételi, átvételi kérelmeket is teljesíteni tud, előnyben kell részesíteni a halmozottan hátrányos helyzetű gyermekek, tanulók felvételi kérelmét [Nkt. 51. § (1)].

Ezzel összefüggésben kell megemlíteni, hogy a Gyvt. 12. §-a értelmében a szülők jogosultak arra, hogy a gyermekük fejlődését segítő ellátásokról tájékoztatást, neveléséhez segítséget kapjanak. Ily módon szinkronban az állam támogatásának szükségességét, tehát az állami és a szülői felelősségvállalás közti egyensúly fontosságát deklarálja az ENSZ A Gyermekek Jogairól szóló Egyezmény 18. cikkelye, amely szerint az állam kötelessége, hogy tájékoztassa a szülőket a gyermekeik iránti felelősségük tartalmáról, és felkészítse őket ennek gyakorlására. Az Egyezményt a Magyar Köztársaság 1990. március 14-én írta alá, és 1991-ben törvénybe iktatta (1991. évi LXIV. törvény)

A jogalkotói alapelvek mentén a család szerepének prioritása, hangsúlyozása a gyermeknevelésben szembeötlő. A gyermek gondozására és nevelésére elsősorban a vérszerinti családja jogosult, és köteles is, amelyhez segítséget nyújt az állam, az önkormányzat. Az ENSZ Gyermekjogi Egyezményével szinkronban az Gyvt. is egyértelműen kifejezésre juttatja minden gyermek esélyegyenlőségét és társadalmi befogadását célzó és szolgáló univerzális ellátórendszer kialakítását, valamint működtetését, amelyek értelmében biztosítani kell:

1997. évi XXXI. törvény a gyermekek védelméről
és a gyámügyi igazgatásról

A kormány a törvényt 1997. február 4-én Dr. Kökény Mihály akkori népjóléti miniszter előterjesztésében ismerhette meg, s kezdődhetett el a törvényjavaslat vitája. Az országgyűlés végszavazására a tárgyév április 22-én került sor, amelynek eredménye 224 igen, 2 nem és 32 tartózkodás volt. Így Magyarországnak 96 esztendő után ismét lett önálló törvénye a gyermekek védelmének.

A magyarországi gyermekvédelmi törvény nem szorítkozik az eddigi, gyermekvédelemre vonatkozó széttagolt jogszabályok összefoglalására, néhány új ellátás és intézkedés törvényi szintű megfogalmazására. Ennél már címében is többet foglal magában. Hatálya kiterjed a hazánk területén élő magyar és nem magyar állampolgárságú gyerekekre, de kihatással van a 18-24 éves fiatal felnőttek azon körére is, akik kiskorúként korábban gyermekvédelmi ellátásban részesültek, s önmagukról (a törvény hatályba lépésekor 24 éves korukig) nem képesek gondoskodni.

A törvény célja, hogy megállapítsa, rögzítse a gyermekek jogait, azok érvényesítésének garanciáit, a gyermekek védelmének rendszerét, az egyes ellátási formákat, azok fő szabályait és a gyámügyi igazgatás szervezetét. A jogszabály alapelve a gyermeket/gyermekeket nevelő családok többirányú támogatása. Ennek értelmében pl. gyermeket a családból kiemelni csak akkor lehet, ha a támogatások ellenére a veszélyeztető körülmények a családon belül nem szüntethetők meg. A hatósági intézkedéseket minden esetben meg kell, hogy előzze valamennyi, a gyermekre kiterjedő, az alapellátás keretében működő ellátás felajánlása a családnak, amelynek igénybevétele természetesen önkéntes. A törvény egy hosszú távon fenntartható, családi típusú nevelésre irányuló rendszer kialakítását, a megelőző és a családba való visszahelyező megoldásokat ösztönzi, helyezi előtérbe. A gyermekek védelmében azonban egyértelműen kellő hangsúlyt kap a nevelés, gondozás, a habilitáció és a rehabilitáció is. A kialakítandó új ellátó- és szolgáltatóstruktúra illeszkedik a helyi önkormányzatok feladat- és hatásköréhez, szakmai szolgáltató és koordináló szerepüket kívánja erősíteni, markánsan szétválasztva a hatósági, valamint a szolgáltatói tevékenységet.

A gyámügyi igazgatási terület korszerűsítése a gyermekek személyi és egyúttal vagyoni érdekvédelmét is szolgálja. Így tehát a családjából hatósági intézkedéssel kiemelt gyermeknek olyan gondozást, nevelést kell biztosítani, amely felkészíti, ezáltal alkalmassá is teszi az önálló életre. Ennek érdekében többek között fejleszti az addig kialakított nevelőszülői hálózatot, prioritást biztosít képzéseknek, továbbképzéseknek, amelyek reálisan elérhetők a nevelőszülőknek. Másrészről fontos céltételezés az örökbefogadás „megkövesedett” szabályainak egyszerűsítése is. A törvényi rendelkezés elővételezte meghatározott időn belül a bentlakásos intézményhálózat korszerűsítését. (A korábbi intézménystruktúra teljes átalakítását 2002-ig irányozta elő a szakmai állásfoglalás.)

A gyermekvédelmi feladatok hatékony, kézzelfogható, mérhető eredményeket hozó ellátása érdekében a törvény a korábbi évek gyakorlatához képest újszerű munkamegosztást érvényesített. Ennek szellemében a települési önkormányzatok feladata a helyi ellátórendszer, az alapellátás kiépítése és működtetése, a területén lakó veszélyeztetett gyermekek ellátásának megszervezése (gyermekvédelmi támogatások, gyermekjóléti szolgáltatás, gyermekek napközbeni ellátása, átmeneti gondozása, a máshol igénybe vehető ellátásokhoz történő hozzájárulás megszervezése).

A megyei önkormányzatok hatásköre és kötelezettsége biztosítani a személyes gondoskodást nyújtó szakellátások keretén belül az otthonszerű ellátást és a területi gyermekvédelmi szakszolgáltatást.

A törvényben pontosan rögzítésre került a mindenkori fenntartó irányítási és törvényességi ellenőrzési jogköre is. A megyei önkormányzatoknak mint az intézmények fenntartóinak el kell látniuk az irányítási jogkörükbe tartozó feladatokat. Így döntenek a gyermek-, lakás- és speciális otthonok, a területi gyermekvédő szakszolgálat alapító okiratáról, nevéről, átszervezéséről, megszüntetéséről, gazdálkodási és tevékenységi köréről, annak módosításáról. Meghatározzák az intézmények költségvetését, az intézményi térítési díjakat, ellenőrzik az intézmények gazdálkodását és működésük törvényességét. Jóváhagyják az intézmények szervezeti és működési szabályzatát, szakmai programját, értékelik a szakmai munka eredményességét. A szakmai munka eredményességének érdekében elkerülhetetlen a folyamatos együttműködés a különböző intézmények között. Fontos és betartandó szempont azonban, hogy a megyei irányítás ne sértse az intézmények szakmai programjukban meghatározott önállóságát. A megyei önkormányzatok kötelessége a gyermeki jogok védelme is. Ezt elsősorban a gyermekvédelmi szakellátások, a szülői vagy más hozzátartozói gondoskodásból kikerülő gyermekek helyettesítő védelmének biztosításával nyújthatja. Ennek értelmében, az intézményekben érdekképviseleti fórumot és gyermek-önkormányzatot kell létrehozni. Az érdekképviseleti fórumban a szavazati joggal rendelkező választott tagok az intézményt fenntartó megyei önkormányzat képviselői.

Az átalakított gyermekvédelmi rendszerben szükségszerűen megerősödtek az együttműködési és kapcsolati rendszerek is.

A megyei és települési önkormányzatok szempontjából: a szakellátási és alapellátási rendszer kiépítéséhez és hatékony működtetéséhez elengedhetetlen feltétel a megyei és települési önkormányzatok szoros együttműködése. Egy megyei önkormányzatnak a területi gyermekvédelmi szakszolgáltatás megszervezése során ki kellett építenie egy szaktanácsadói, szakértői centrumot. A gyermekvédelmi szakszolgáltatás szaktanácsadás keretében szakmai, módszertani segítséget nyújt az alapellátás szintjén működő személyes gondoskodást biztosító intézmények számára. A települési önkormányzatok gyermekjóléti szolgálatai és a megye területi gyermekvédelmi szakszolgálata konkrétan együtt tevékenykednek a gyermek családjába való visszailleszkedésének, önálló életvitelének elősegítéséhez.

A megyei önkormányzatok és gyámhivatalok szempontjából: A városi és megyei gyámhivatalok feladatainak ellátásához a megyei önkormányzat egyrészt a személyes gondoskodást nyújtó otthonok és nevelőszülők működtetését biztosítja, másrészt a területi gyermekvédelmi szakszolgálat munkatársai a gyámhivatalok mellett működve, azok irányítása mellett végzik tevékenységüket, szakértelmüket szolgáltatásként biztosítva. A gyámhivatalok ellenőrzik a személyes gondoskodást nyújtó ellátást, véleményezik az ellátórendszer átalakítására vonatkozó javaslatokat. A megyei gyámhivatal szakmai koordinációs értekezleteket jogosult összehívni a hatósági, módszertani, továbbképzési és ellenőrzési feladatok szakszerűbb ellátásának, a szakmai tevékenység továbbfejlesztésének érdekében. A gyámhivatalok szakmai felügyeleti és ellenőrző tevékenysége – különös tekintettel a megyei gyámhivatal e szerepére – olyan új elem a család, gyermek és ifjúságvédelem területén, amely garantálja a törvényességet, a szakmai normák érvényesülését a területen közreműködő valamennyi hatóság, intézmény és szolgáltató esetében. Ennek megvalósulásában a megyei önkormányzatnak mint a szakellátást fenntartó szervezetnek hatékonyan kell közreműködnie.

A gyermekotthonok szempontjából: A gyermekotthonok kötelessége a törvény értelmében együttműködni a családdal foglalkozó gyermekjóléti szolgálattal, a területi gyermekvédelmi szolgálattal, a gyámhivatallal.

A családjukból kikerülő gyermekek helyettesítő védelmét biztosító gyermekotthonok, a gyermekjóléti szolgálatok és a területi gyermekvédő szakszolgálat szakembereivel összefogva teremthetik meg annak a lehetőségét, hogy a gyermek családjával rendszeresen kapcsolatot tarthasson, illetve családjába visszakerülhessen. Biztosítaniuk kell az alapellátás felé az információáramlást, a szakemberek személyes konzultációját az otthonban elhelyezet gyermekek, fiatal felnőttek érdekében álló segítő tevékenység számára. A gyermekek egyéni gondozási-nevelési terve elkészítéséhez mind a gyermekjóléti szolgálat, mind a szakszolgálat érintett szakembereinek ismereteit, tudásanyagát, szakvéleményét be kell építeni. Szükség van tehát olyan kapcsolódási pontokra, olyan rendszeres szakmai megbeszélésekre, ahol valamennyi érintett szakember a komplex ismeretek birtokában tesz javaslatot a gyámhivatal felé a gyermek szempontjából legjobb döntés meghozatalához.

A védelem alól kikerülő gyermekek utógondozása, otthonteremtési támogatása a gyermekotthon és a települési önkormányzat együttes feladata. A gyermekotthonok a gyámságból adódó feladataikat a területi gyermekvédelmi szakszolgálat szakembereinek közreműködésével és szakmai ellenőrzése mellett látják el. A különleges szakértelmet igénylő ügyekben, vagy ha a gyám a gyermekotthon vezetőjeként a gyermeket nem képviselheti, a hivatalos gyám végzi a munkát. A gyámság ellátásához szükséges feltételek kialakításához, ismeretek elsajátításához szükséges folyamatosan az e területen dolgozó szakemberek tapasztalatcseréje, továbbképzések szervezése. A gyermekotthonok felvállalhatnak a személyes gondoskodás keretébe tartozó alapellátási feladatokat mint szolgáltatást. Adott településen élő gyermekek napközbeni ellátásának, átmeneti gondozásának biztosítása elősegítheti a gyermekotthon elfogadását, beilleszkedését a területen. Profitálhatnak ebből az önkormányzatok is oly módon, hogy nem kell külön ellátórendszert kiépíteniük ezekre a feladatokra.

A törvényben szabályozott új típusú gyermekotthonok, lakásotthonok kialakítása lehetőséget adott arra, hogy ezen intézmények jobban beilleszkedjenek az adott települési környezetbe. A családi házak, lakásotthonok helyét területileg úgy kellett megválasztani, hogy az ott élő gyermekek beilleszkedése a település, a község, városrész mindennapjaiba sikeresen, zökkenésmentesen történhessen. Korábban ugyan a nagy létszámú nevelőotthonok is ezer szállal kapcsolódtak a működési területükön lévő intézményekhez, az ott lakó emberekhez, azonban az elkülönültségük, elszigeteltségük az épületeik, területük mérete, adottságai miatt is nyilvánvaló volt. Fontos cél volt, hogy olyan kapcsolatrendszer alakuljon ki az otthonokban, amely az előítéletek leküzdésének érdekében számol a szomszédok, barátok, önkéntes segítők, támogatók bevonásával, ugyanakkor bevonja a település oktatási, szociális, kulturális, gazdasági, infrastrukturális környezeti erőit a gyermekek, fiatal felnőttek életesélyeinek növeléséhez, s kiaknázza az ebben rejlő lehetőségeket.

A gyermekotthonok egy részében a jövőben is megmarad a belső iskolai oktatás. Ez ott és akkor indokolt, ha az otthonban speciális oktatást igénylő gyermekek élnek nagyobb számban, és a településen nincs mód a képzésük biztosítására. A kapcsolatok ezért kétirányúak maradnak. A gyermekotthon úgy is, mint a gyermek gyámságát ellátó intézmény, kvázi „szülő” kapcsolata az iskolával, ahová a gyermek jár. Másrészt, mint „iskola”, ahová a településen élő gyermekek járnak. Szakmailag elsősorban az indokolt, hogy az otthonban élő gyermekek a külső, a településen működő iskolába járjanak, szerezzék meg a megfelelő képesítést. Beilleszkedésüket, önállóságukat az szolgálja leginkább, ha azonos feltételekkel veszik igénybe az oktatást, mint a családban nevelkedő társaik. Alapelv az is, ha mód van rá, a gyermek tanulmányi kötelezettségeit a családból történő kiemelése esetén is az eredeti tanintézményében folytathassa. Különösen fontos, hogy a gyermekeknek biztosítani kell saját kulturális hagyományaik, szokásaik megismerését, gyakorlását is. Az ellátórendszerben nevelkedő tehetséges fiatalok számára is támogatást kell nyújtani tehetségük kibontakoztatása érdekében. A szabadidő hasznos eltöltése, a civil szervezetekhez való csatlakozás vagy saját klubok, egyesületek szervezése elősegítheti a fiatalok integrálódását a társadalomba. A gyermekotthonok kapcsolata a településen lévő családokkal, gyermekeket segítő szociális intézményekkel, hatóságokkal lehet a legintenzívebb.

A törvény szövegének ismeretében megállapítható az is, hogy néhány új fogalommal kellett a szakembereknek, de az hétköznapok emberének is megismerkedni. Első olvasatkor persze riasztónak tűnik, tűnhet mindez.

A gyermekjóléti ellátás és a gyermekvédelmi gondoskodás fogalmának megkülönböztetése abból a szempontból lényeges, hogy az ellátó funkciókat határozottan el kell választani az úgynevezett hatósági tevékenységektől. Ahogy a törvény szellemiségéből is következik, a családokat, a gyermekeket elsősorban a különböző támogatások, ellátások önkéntes igénybevételével kell segíteni, s hatósági kényszert, intézkedést csak éppen az önkéntesség hiánya esetén és csak a feltétlenül szükséges és elégséges mértékben szabad alkalmazni, s ezen közben is lehetőség szerint meg kell tenni mindent a családok együttműködéséért. Ugyanakkor ez az elv azt is magában foglalja, hogy szükségszerű együttműködést kell biztosítani, kialakítani a szolgáltató valamint a hatósági tevékenységek között is.

Új fogalomként és gyakorlatként jelent meg a gyermekjóléti szolgálat és a gyermekvédelmi szakszolgálat megnevezés is, amelyek korábban nem működtek, új intézményeket is jelentettek.

Az alapellátások – amelyek alapvetően a személyes gondoskodásra irányulnak – elsődleges célja, hogy lehetőség szerint ne kelljen a családi közösségek életét közigazgatási határozatokkal megbolygatni, a család ahhoz kapjon sokrétű (jogi, életvezetési, gyermekneveléssel kapcsolatos stb.) segítséget, hogy önerejét ne veszítse el, képes legyen gyermekei felnevelésére. Ebben az értelemben van óriási szerepe és felelőssége a gyermekjóléti szolgálatoknak, amelyek az átalakuló hazai gyermekvédelmi rendszerben új szervezeti formaként jelentek meg.

A gyámügyi eljárást szabályozó 149/1997 (IX. 10.) kormányrendelet szerint minden városban működnie kell gyámhivatalnak. Ezzel összhangban a városokban gyermekjóléti szolgálatokat kell létrehozni, különböző feltételek alapján és nagyságrendben, amelyeket elsősorban az határoz meg, hogy helyi vagy térségi működésűek lesznek-e.

A jóléti szolgálatok feladataik ellátásának elengedhetetlen feltétele (a végrehajtási utasítások alapján szabályozva) a megfelelő szakmai végzettséggel rendelkező szakemberek alkalmazása. A mindennapok gyakorlatában ez azt jelenti, hogy a segítő szakemberek mindenekelőtt képesek az ügyfeleket hivatalos ügyeik intézésében segíteni, tájékoztatni, egészségügyi, jogi, pedagógiai tanácsadással szolgálni, egyáltalán felismerni azt, hogy milyen jellegű speciális tanácsadásra van szüksége a hozzájuk forduló klienseknek. A szolgáltatások közvetítésének legfontosabb feltétele az önkéntesség biztosítása és az együttműködés feltételeinek megteremtése. A gyermekjóléti szolgálatok a gyermekek veszélyeztetésének megelőzése érdekében észlelő- és jelzőrendszert építenek ki és működtetnek az adott térségben, koordinálják és összehangolják a gyermekvédelmi rendszerhez kapcsolódó feladatokat ellátó szerveket és szakembereket. A jelzőrendszer eredményes és hatékony működésének érdekében a gyermekjóléti szolgálat (központ) esetmegbeszéléseket, esetkonferenciákat tart, évente átfogó áttekintést ad a település gyermekvédelmi munkájáról. A törvényesség alapján is elvárás, hogy az észlelő- és jelzőrendszer tagjai egymást kölcsönösen tájékoztassák, a veszélyeztetettség mértékéhez és a család aktuális szükségleteihez igazodóan minden lehetséges eszközzel a veszélyeztető körülmények megszüntetését segítsék.

Hasonló elvárásoknak kell megfelelniük az iskolai gyermekvédelmi feladatokat ellátóknak, a gondozási-nevelési tervek elkészítéséhez, ahhoz a döntéshez pl. hogy szükséges-e hatósági beavatkozás igénybevétele egy-egy konkrét eset kapcsán.

A különböző alapellátási formák (gyermekek napközbeni ellátásának speciális formái: családi napközi, házi gyermekfelügyelet stb.) átlátható, célorientált működése is megkívánja a naprakész információs rendszer kiépítését.

Azok a városok, ahol már működtek családsegítő központok, szolgálatok, ott nyilván könnyebb helyzetben voltak, vannak ebből a szempontból a jóléti szolgálatok. Az ott dolgozó szakemberek tapasztalatai, helyismeretük, jól funkcionáló információs hálózatuk, kapcsolataik mind garanciái annak, hogy a bővülő hatásköröket viszonylag kisebb zökkenőkkel integrálják korábbi tevékenységükbe.

1. ábra. A gyermekvédelmi rendszer struktúrája a feladatok tartalma és színtere mentén
(forrás: Herczog és Katonáné Pehr, 2011, szerk.)

Gyermekvédelmi feladat és szolgáltatás
a közoktatás/köznevelés színterén

A fentiekkel összefüggően a gyermekvédelem mint állami feladat megvalósításának egyik színtere a közoktatás/köznevelés valamennyi intézménye, kiemelten az óvodák és az iskolák.

Jogszabályok rögzítik, hogy a nevelési-oktatási intézmények is közreműködnek a gyerekek, tanulók veszélyeztetettségének megelőzésében, megszüntetésében, együttműködnek a gyermekvédelmi rendszerhez kapcsolódó teendőket ellátó intézményekkel, hatóságokkal.

A gyermek- és ifjúságvédelemmel összefüggő feladatok megoldásában a pedagógusoknak segítséget nyújtanak a gyermekjóléti szolgálatok. A nevelési-oktatási intézményekben jól látható helyen ki kell függeszteni az ifjúságvédelmi felelős nevét, fogadóóráját, valamint azoknak a központoknak, intézményeknek az elérhetőségét (gyermekjóléti szolgálat, pedagógiai szakszolgálatok, ifjúsági lelkisegély-telefon, drogambulancia, gyermekek átmeneti otthona), ahol az aktuális problémái megoldásában segítséget kérhet az érintett tanuló, illetve a szülei. Vélelmezett vagy bizonyított veszélyeztető helyzetben lévő tanulók segítése érdekében a gyermekvédelmi felelősnek kezdeményezni kell, hogy az intézmény vezetője értesítse a gyermekjóléti szolgálatot. Ezen túlmenően tájékoztatnia kell a gyermekjóléti központ utcai szociális munkását a csellengő, kallódó, hiányzó gyerekekről, akik iskolai időben nem jelennek meg a tanórákon, különösen akkor, ha tudomása van a gyerekek tartózkodási helyéről. Ez az együttműködés intenzívebbé, eredményesebbé teszi, teheti a szociális munkások tevékenységét is. Ezek mellett feladata még a gyermekvédelmi felelősnek, hogy megismerje a veszélyeztetett tanulókat, és családlátogatáson a szülőkkel, pedagógusokkal történő beszélgetés során feltárja a gyermeket, a tanulót veszélyeztető okokat, továbbá a gyermekjóléti szolgálat megkeresésére vegyen részt az esetmegbeszéléseken. A tanuló anyagi veszélyeztetettsége esetén kezdeményezze az iskola igazgatójánál, hogy indítson eljárást az illetékes települési önkormányzat polgármesteri hivatalánál a gyermekvédelmi támogatás megállapítása érdekében, esetleg a támogatást természetbeni ellátás formájában nyújtása céljából. A gyermek- és ifjúságvédelmi felelős segíti a kábítószer elleni program kidolgozását, végrehajtását.

A gyermekvédelmi feladatok köréhez tartozik a nevelésioktatási intézményekben a képességkibontakoztató és az ezzel szorosan összefüggő integrációs felkészítés is. A tanulók szociális helyzetéből és egyéni adottságaiból eredeztethető hátrányok kompenzálását az iskola saját erőforrásai, személyi és infrastrukturális lehetőségei alapján szervezi, és biztosítja a képességfejlesztést, a tehetségesek támogatását, a felzárkóztatást, a tanulási, továbbtanulási esélyek kiegyenlítését. (Herczog és Katonáné Pehr, 2011)

A jogszabályi környezet változásainak következtében a fent egyértelműsített gyermekvédelmi felelős státusz biztosítása napjainkban nem egyértelmű a nevelési-oktatási intézményekben.

Egyrészt a köznevelési törvény szövege alapján minden pedagógusnak feladata a gyermekvédelemmel kapcsolatos feladatok ellátása. Másrészt a törvény nem kötelezi direkt módon az intézményfenntartót, hogy az e feladatkörhöz státuszt biztosítson. A tartalmak közvetítői, a feladatok megoldói tehát a gyermekvédelmi feladatokat is ellátó pedagógusok, valamint, ha az intézményekben alkalmazhatók, akkor segítő szakemberek pl. szociális munkások, szociálpedagógusok, mentálhigiénikusok, pszichológusok, gyógypedagógusok. Fontos megjegyezni, hogy ezeknek a segítő szakembereknek a jelenlétét, alkalmazását legitimálta, tehát az intézmények fenntartói számára kötelezően előírta már az 1997-ben hatályossá lett gyermekvédelmi törvényünk előtt az 1996-ban módosított közoktatási törvény. A közoktatási törvény további módosításainak eredményeként sajnálatosan a 2000-es évek elejére a fenntartó szervek ilyen irányú kötelezettsége a „kötelező” kategóriából a „lehetségesbe” lágyult. A jelenleg hatályos nemzeti köznevelési törvény bevezetésekor még fenntartói hatáskörbe utalta annak eldöntését, hogy biztosít-e az adott köznevelési intézményben gyermekvédelmi felelősi státuszt vagy sem. A törvény megjelenését követően már módosult e tekintetben, kikerült a törvényből a fenntartói döntés lehetősége a gyermekvédelmi felelős státusz biztosítására. A törvény szövege alapján nem vitatható, hogy a jogszabály változatlanul kiemelt területként kezeli az intézményekben folyó gyermekés ifjúságvédelmi feladatok ellátását. Az intézményvezetők felelősségi/hatáskörébe sorolja e feladatok megszervezését és ellátását, abból kiindulva, hogy ennek a tevékenységnek az ellátása alapvetően a nevelési-oktatási intézmények helyi adottságaitól, helyzetétől függ. Tehát az intézményvezető szükség szerint bízhat meg egy pedagógust a feladat ellátásával, tekintettel a helyi adottságokra [Nkt. 69. § (1) bekezdés f) pont]. A jogalkotó kötelezővé teszi azonban az intézmények számára, hogy az alapdokumentumaikban – SZMSZ, pedagógiai program – részletesen határozzák meg a nevelési-oktatási intézményben a külső kapcsolatok rendszerét, formáját, módját, nevezetesen a gyermekjóléti szolgálattal való kapcsolattartást, a gyermekvédelemmel összefüggő pedagógiai munkát, a legkülönfélébb tevékenységeket.

Ez a szabályozási mechanizmus megítélésünk szerint mégis neuralgikus pontja az óvodai, iskolai nevelés gyakorlatának. Miért is?

Az 1990-es évektől nyomon követhető társadalmi dezintegrációs folyamatok napjainkig éreztetik hatásukat, és az ebből kirajzolható tendencia sem biztató. Az elmúlt években lezajlott országos és helyi szintű szociológiai és gyermekvédelmi kutatások eredményei is folyamatosan jelzik, hogy a gyerekek egyre jelentősebb hányada diszharmonikusan működő, hátrányos helyzetű családokból (munkanélküliség, devianciák, válás), illetve a tartós nevelésbe vett státusból érkezik az óvodákba, iskolákba (Homoki, 2005; Varga, 2008; Rácz és mtsai, 2012; Varga, 2012). Ezekre a gyerekekre különösen jellemzők pl. az agresszív viselkedés különböző módozatai. Ezeknek a diákoknak a szociális érzékenysége, a munka- és tanulási motivációja, a tanuláshoz való beállítódása sokszor rendkívül alacsony szintű. Egyre többüknél halmozottan jelentkeznek a legkülönbözőbb jellegű és tartalmú problémák. A veszélyeztető szociális környezeti ártalmak a fejlődő, alakuló személyiségstruktúra egészére gyakorol negatív hatást. Így ennek a tanulói népességnek a kognitív képességei, a tehetsége gyakran éppen a szociális háttértényezőik miatt marad rejtve, és csak abban az esetben mutatkozik meg, amikor sikerül valamelyest a szociális jellegű hátrányokat kompenzálni, elhárítani. De megemlíthető ezeknek a gyerekeknek, fiataloknak a társas kapcsolataiban megmutatkozó egyre durvább viselkedési módozatok és az autoagresszivitás jelenségének terjedése is.

A szociokulturális okokból következtethető hátrányok kompenzálása, a veszélyeztetettség lokalizálása, jó esetben a megszüntetése pedagógiai, pszichológiai, szociális/szociálpolitikai alapozottságú feladat is. Természetesen az egyes konkrét esetek ismeretében akár hatósági, jogi beavatkozások is indokoltak lehetnek. Az óvodák, iskolák környezetében, a gyerekek világában nem lehet kérdéses a pedagógiai megoldások prioritása, szemben a hatósági intézkedésekkel. Ebből kiindulva a nevelési intézményekben megjelenő problémás, konfliktusos esetek kezelése, a beavatkozások elsősorban segítő folyamatként értelmezendők, amelyekben kiemelkedő szerepet kap a kreatív, jól felkészült pedagógusteam és mellette a különböző speciális ismeretekkel, szociális jellegű tudással és/vagy végzettséggel is rendelkező ifjúságvédelmi feladatokat ellátó pedagógus vagy a segítő szakember. Az oktatásügy, a család-, gyermek- és ifjúságvédelem intézményei a funkcióik teljesítése szempontjából tehát értelmezhetők a segítségnyújtás, az elsődleges és másodlagos prevenció terepének.

Végiggondolva a pedagógia fejlődési irányait is, kirajzolódik és erősödik az az irányzat, amely szerint egyre hangsúlyozottabbá válik, és kellene, hogy váljon a gyerekek segítése és fejlesztése során maga a nevelői hatás. A kifejezetten iskolai folyamatokra koncentráló pedagógia elkezdett az iskolán kívüli területekre is figyelni, és tevékenységi körét az iskolán túlra kiterjeszteni. A pedagógia, a nevelés, a fejlesztés szerepének, jelentőségének hatása nyomon követhető a különböző szakterületeken is, pl. az igazságszolgáltatásban, joggyakorlatban, az egészségügyben, a szociálpolitikában. Megerősödött az a szemlélet, miszerint a család és az iskola mellett a különböző társadalmi alrendszereknek is vállalniuk kell bizonyos pedagógiai-nevelési feladatokat. A hagyományos, „hivatásos pedagógustevékenység” mellett megjelent (nem napjaink találmányaként!) egy új, „nem oktató pedagógus” modell, feladatkör, elnevezésében a szociálpedagógus. Ő az a szakember, aki a feladatait, teendőit tekintve már nem a megszokott értelemben tanár (ismeretközvetítő a tanítási órákon), de még nem is az a szakember, aki az ifjúságvédelmi törvények alapján szerveződő újabb intézményekben mint ifjúsági gondozó vagy szociális ügyintéző tevékenykedik. A szociálpedagógusok nyújtják, nyújthatnák az egyes életkori szakaszokban azokat a szolgáltatásokat, ellátásokat az óvodákban, iskolákban is, amelyek nagyban hozzájárul(hat)nak a családok támogatásához, az oktatási intézmények szocializációs törekvéseinek megvalósulásához.

Ezért is ébred kételkedés a szakemberekben, vajon a legmegnyugtatóbb változások felé vezet-e jelenleg az oktatáspolitikának ebben a kérdéskörben vállalt azon véleménye és immár a gyakorlatban bevezetett döntése, amikor is a nevelési, oktatási intézményekben a felmerülő problémás helyzetek, olykor devianciák kezeléséhez a hatósági, rendészeti szereplőket is konkrétan megjelenteti a mindennapi munkafolyamatban. Az vitán felül áll, ha az oktatási intézményekben felmerülő konkrét probléma, konfliktus megoldásában a pedagógiai eszközök és eljárások eredménytelenek, akkor alapvetően és kizárólag a konkrét helyzet alapján következhet a jogi, hatósági keretek adta feltételek és lehetőségek bevonása. Azonban a bizonyosságok és dokumentálható történések alapján már nem szükségszerűen a nevelési intézményekben kellene folytatódni a további megoldási módozatoknak.

Nézőpontot váltva, egy másik érv is kétségessé, kérdésessé teszi a rendőrség mint hatóság megjelenését az oktatás-nevelés intézményeiben. A rendőri tevékenységek mint hatósági feladatok alapvetően a felderítésre irányulnak. Az oktatáspolitika által preferált értékrend szerint is hangsúlyozottá vált a prevenció a rendőrség munkájában (a bűnmegelőzés, a drogfogyasztás és más függőségek területén), aminek megkérdőjelezhetetlenül fontos üzenete van a tanulók és a szülők számára. Az is tapasztalat, hogy a rendőrség előírt és vállalt sokrétű prevenciós programjai évek óta igazoltan hatékonynak bizonyulnak az oktatás világában. A produktivitás, a tényleges eredményesség szempontjából a rendőrségnek ezt a típusú tevékenységét, megítélésünk szerint mégis a tanórákat követve, főként az iskolák szervezeti keretein kívül, egyéb színtereken lenne érdemes megszervezni, lebonyolítani. Ezt az érvelésünket azzal támaszthatjuk alá, hogy a széles tárgykörű prevenciós feladatokba bevonhatók már az egyre inkább felkészült pedagógusok mellett az egészségügy szakemberei, a kortárs segítők, és szerencsés esetben az iskolákban alkalmazásban lévő, a fentebb már megemlített segítő foglalkozású szakemberek is.

Összegzés

A gyermekvédelmi törvényből kiolvasható, hogy a nevelési-oktatási intézmények közreműködnek a gyermekek, tanulók veszélyeztetettségének megelőzésében és megszüntetésében, ennek során együttműködnek a gyermekjóléti szolgálattal, illetve a gyermekvédelmi rendszerhez kapcsolódó feladatokat is ellátó más személyekkel, intézményekkel, hatóságokkal. Kitűnik az is, hogy amennyiben a nevelési-oktatási intézményben dolgozó pedagógus vagy alkalmazott segítő szakember – amennyiben észlelve a gyermeket, a tanulót veszélyeztető okokat, azokat pedagógiai eszközökkel már nem tudja megszüntetni – a gyermek-, tanulóközösség védelme érdekében indokolt esetben külső szakemberek segítségét is kérheti. Az oktatás szereplői, elsősorban a pedagógusok, jól tudják, hogy az elsődleges prevenció területén kiemelt szerepe van a gyermekjóléti szolgálatoknak. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy ők működtetik, koordinálják a gyermekvédelmi jelzőrendszert a veszélyeztetettség elkerülése, illetve megszüntetése érdekében mindazokkal az intézményekkel és szervezetekkel, amelyekkel a gyermek közvetlenül maga vagy a szülei révén kapcsolatban van vagy kerülhet (pl. az egészségügy, védőnő, házi orvos, az oktatás, a hatósági, gyámhivatali, igazságszolgáltatás, rendőrség, az egyházak, az alapítványok szereplői).

E szemlélet és a kiépített eljárásmód szempontjából is aggályosnak tűnik a hatósági szakemberek jelenléte a nevelési-oktatási intézményekben. Arról már nem is szólva, hogy az ő státusuk sem egyértelmű az intézmény, a tantestület közösségében.

Egy szakmailag körültekintően kidolgozott és az aktuális élethelyzetekhez adaptívan viszonyuló, folyamatosan működtetett és működő gyermekvédelmi rendszer és gyakorlat hatékonysága vagy esetenkénti eredménytelensége a mindenkori társadalmi, gazdasági, kulturális struktúrában értelmezhető, ítélhető meg viszonylagos realitással. Talán az sem igényel már különleges érvrendszert, hogy az állam polgárainak egészségi, mentális biztonsága akkor nem lesz kétséges, ha a létfeltételeik is elősegítik az emberi kapcsolatok ápolását, gazdagítását, az egymásra figyelést, ha a gyermek mint érték nem úgy értelmezendő a családok életében, mint szociális támogatási lehetőség, ha nem megélhetési forrássá minősül, hanem a szeretet, a harmónia, az életigenlés megtestesítőjeként tekintenek rá. Vélhetően a gyermek tiszteletén alapuló értékrend is hozzájárulhat a sérült gyerekek, felnőttek, családok számának csökkenéséhez. Ugyanakkor az sem kétséges, hogy mindig lesznek olyan gyerekek, fiatalok, akik kényszerűen kikerülnek vérszerinti családjukból az ott átélt lelki vagy fizikai bántalmazás miatt, függetlenül attól, hogy az ország, ahol élnek gazdasági csoda vagy annak éppen az ellenkezője.

Irodalomjegyzék

Felhasznált irodalom

Jogszabályok

Ajánlott irodalom