A tanulmány célja, hogy betekintést nyújtson egyes szociológiai kutatási területek cigány csoportokkal kapcsolatos eredményeibe, kutatásaiba. Áttekintjük röviden ezeknek a kutatásoknak a fő irányait, s megvizsgáljuk ezeknek a romakutatásoknak a legfontosabb problémáit. Mindenekelőtt két alapdilemmára kell rávilágítani, amely minden szociológiai jellegű vizsgálatnál felmerül (más kutatási területeknél egyébként hasonló módon szintén alapproblémaként kerülnek elő). Ezek közül az első, hogy milyen elnevezést használunk a csoport megnevezésére. A második pedig az a kérdés, hogy a vizsgálat során kiket is tekintünk cigánynak, romának, vagy a megnevezett csoport tagjának.

Jelen írásnak nem feladata, hogy az első kérdés tekintetében részletes elemzést adjon, azt kötetünk más írásai megteszik (ld. Kállai Ernő tanulmányát az európai cigány csoportokról, és Szalai Andrea, Orsós Anna, valamint Lakatos Szilvia írásait a hazai cigány népesség nyelvi csoportjairól!). Európa országaiban számos cigány csoport és azok alcsoportjai élnek, akik önmagukra saját elnevezést használnak, miközben a többségi társadalmak ettől gyakran eltérő néven illetik az adott kisebbséget. Ezek – ahogy azt a kötetben Dupcsik Csaba történeti áttekintésében bemutatja – gyakran a történeti múltból eredeztethető kifejezések, a görög athinganos eredetű cigány szó változatai (a magyarhoz hasonló például a cseh cigan, a latin cinganus, a német Zigeuner, a francia tzigane, tsigane, az olasz zingaro, a portugál cigano, a román ţigan, a spanyol zíngaro, zincalló, a svéd zigenare, a szerb, szlovén és horvát nyelvben a cigan, a vend ciganj illetve a török çingene külső népelnevezés. Mindegyik kifejezés a görög ατσιγανος (atsziganosz) – kitaszított – szóra vezethető vissza). Más esetben a cigányok vándorlása során felmerült feltételezett egyiptomi eredet jelzői jelennek meg az európai nyelvekben, melyek eredete a latin aegyptanus („egyiptomi”) szó (például az albán evgjit, jevg, az angol gypsy, a görög ejiftos, giftoi, a francia gitans, a spanyol gitano, illetve a délszláv nyelvekben szintén használt gipcan, gupcan, egjupci). Elsősorban Nyugat-Európa térségeiben az utazó (traveller) kifejezést is alkalmazzák cigány csoportok leírására, miközben tudjuk jól, az utazó életforma és a cigány eredet nem feltétlenül fedi egymást.

A Londonban, 1971. április 8-12. között megtartott Első Roma Világkongresszuson maguk az ott jelenlévő, különböző cigány népcsoportokhoz tartozó küldöttek fogadták el konszenzussal azt, hogy a világ összes cigány származású emberének közös és hivatalos elnevezése a rom többesszámú alakja, azaz a roma legyen. Azonban ez sem vág egybe a különböző csoportok öndefinitív megnevezésével. Magyarországon leginkább a rendszerváltás utáni politikai beszédnek vált elemévé és terjedt el egyfajta politikai korrektségre, semlegességre való törekvésként a pejorálónak tartott cigány szó helyett a roma elnevezés használata. Ugyanennek a korrektségnek a keretében az utóbbi évtizedekben leginkább a kettős megnevezés (roma/cigány) használatos.

Az biztos, hogy a szociológiában általában nem az egyes alcsoportokkal foglalkoznak a kutatók, hiszen azok a szociológiai jellemzők, amelyekkel a társadalomkutatás foglalkozik nem e tekintetben körvonalazódnak, hanem általánosságban a cigány csoportokra vonatkoztathatók, ezért a szociológiai kutatások a többségi szemléletű, egybemosó roma, vagy cigány kifejezéseket használják definíciójuk és vizsgálati tárgyuk meghatározásakor.

A második kérdésre sem tudunk az előzőnél konkrétabb választ adni.

Kik az alanyai a szociológiai cigányvizsgálatoknak?

A népesség egy csoportjáról (legyen ez a példa kedvéért Magyarország népessége) kétféleképpen tudunk releváns szociológiai adatokat gyűjteni: Az első esetben ismernünk kell a sokaság minden egyes tagját, s róluk kell társadalomstatisztikai adatokat felvenni – így működik a népszámlálás, amikor a rendelkezésre álló nyilvántartások alapján a hazai lakosság minden egyes tagját felkeresik a számláló biztosok, s a felvett adatok értelemszerűen a valósághoz erősen közelítő képet, statisztikai átlagokat fognak eredményezni, jól leírva a társadalom különböző megoszlásait, viszonyait. A másik módszer, ha a sokaságból módszertanilag helyesen kivitelezett, ún. reprezentatív mintát veszünk (erről ld. később!), s a mintába került személyek adatait rögzítve és elemezve vonunk le következtetéseket a teljes sokaság mutatóiról, megoszlásairól, a társadalomban zajló folyamatokról. A minta kiválasztáshoz is ismernünk kell azonban hozzávetőlegesen a csoport tagjait.

S itt érkeztünk el a cigánykutatások legfontosabb módszertani dilemmájához. Ismerjük-e azt a sokaságot, akiket cigánynak, romának, vagy akárhogy is nevezünk? Ehhez egy képzeletbeli mezőre fel kéne sorakoztatni a vélt csoport összes tagját, s velük elvégezni az adatfelvételt (mint teszi azt a Központi Statisztikai Hivatal a népszámlálási ívek elkészítésekor). Erre természetesen nincs lehetőség, hiszen amíg nem tudjuk, kiket tekinthetünk cigánynak a vizsgálat szempontjából, addig nem is alkotható meg egy teljes körű lista (más kérdés, hogy ez nem csak technikailag problematikus, de egyéni érzékenységet, állampolgári jogokat is sértene – ld. 2011. évi CLXXIX. törvény a nemzetiségek jogairól 11. § (1){1} Nem kevésbé problémás a reprezentatív vizsgálat esete sem, hiszen a minta kiválasztásához ugyanúgy ismernünk kellene a sokaság tagjait, de legalábbis meg kéne tudnunk mondani, milyen tulajdonságokkal, ismérvekkel kellene annak rendelkeznie, akik a mintába kerülhetnek.

A szociológiai vizsgálatok történetük során jellemzően két megközelítési úton igyekeztek válaszolni a Ki a cigány? kérdésre.

1. Az első a külső környezet ítéletére bízza ennek eldöntését; legyen az a vizsgálat kidolgozója, a kérdezőbiztos, vagy egy külső szakértőnek kinevezett személy, csoport. Kérdéses azonban, hogy milyen szakértelemmel felvértezve tudja ezt a kérdést megválaszolni bárki, s mi alapján ítél egyeseket cigánynak, romának, míg másokat nem. Ezt a megközelítést használták már a XVIII. századtól elinduló cigányösszeírások, amikor antropológiai alapon, külső jegyek alapján, vagy a jellegzetes cigány nevek, esetleg származás alapján kerültek a mintába az adatszolgáltatók. De ide sorolhatjuk az 1971-es Kemény István nevével fémjelzett szociológiai vizsgálatokat, amikor az adott vizsgálati körzet helyi társadalmának tagjai (pedagógusok, tanácson dolgozó szakemberek, körzeti orvosok, védőnők) mutattak rá a körzetben élő cigány családokra, ahol azután a kérdőíveket kitöltették{2} (ld.később részletesen!), vagy az 1993-ban végzett KSH-vizsgálatot, amelynek során a „jó helyismerettel rendelkező számlálóbiztosok a háztartásokat életvitel szerint sorolták be” cigány életvitelű, illetve nem cigány életvitelű kategóriákba, s elemezték azok mintáit{3}. (Forray-Mohácsi, 2002) Kérdés, hogy mi alapján ítél a külső környezet?

Külső jegyek alapján? Ez nem mondható éppen etikus, korrekt, de még csak pontos, jól megfogható és kategorizálható adatnak sem.

Nyelv alapján? Tudjuk jól (ld. Orsós Anna, Lakatos Szilvia tanulmányait!), hogy a hazai cigányság sem egységes nyelvileg, de az egyes anyanyelvi csoportokhoz tartozók jelentős körei sem beszélik már az eredeti cigány nyelveket, ráadásul a magyarországi cigány népesség legnagyobb lélekszámú csoportja, a romungrók egyáltalán nem használják már évszázadok óta eredeti nyelvüket, magyar az anyanyelvük.

Kultúra alapján? Ehhez tudnunk kéne jól definiálni, mit is jelent a cigány kultúra, s ráadásul, miután a csoport sem egységes, nehéz lenne egységes cigány kultúrát számon kérni a csoporthoz soroltakon.

Nevek alapján? Az is ismert, hogy bár mindegyik hazai cigány csoport körében megtalálhatók a jellegzetes családnevek (a beás csoporton belül pl. az Orsós, Bogdán, Kalányos, illetve jellemzően a szlávos végződésű – ics, csics végű nevek, vagy pl. Ignácz; az oláh cigányoknál az Oláh, Kolompár, Lakatos, Rézműves, Gáspár, Daróczi, Sztojka, Raffael, Mohácsi; de ugyanígy a romugróknál is találhatunk ilyen tipikus neveket: Sárközi, Boldizsár, Bódi, Dániel, Demeter, Farkas; Zsigmond, Zsigó, Zsiga, Rácz, Balogh, Bari, Suki (Kakuk M., 1993)...). Ezeket azonban nem csak a csoporthoz tartozók viselhetik, s a cigányok közt is akadnak szép számmal általános magyar családneveket viselők (Horváth, Kovács...).

Egyik meghatározási kísérlet sem visz bennünket tehát túl messzire tudományos téren. De a KSH 1993-as kísérlete sem, amely az életvitelt tette meg a definíció alapjául. Ebben az esetben rögtön felmerül a kérdés, hogyan lehetne pontosan definiálni a cigány életvitel fogalmát, mennyiben általánosítható ez a teljes cigány népességre? (Cserti, 2011. 2. fejezet)

2. A második módszer, amikor a jogszabályi környezet alapján a megkérdezettre bízzák annak eldöntését, vállalja-e etnikai hovatartozását, s az azt önként vállalók adataival dolgozik a vizsgálat. Így működik a népszámlálás, s minden hivatalos statisztika. Ez esetben azonban alapkérdés, hogy az önmagukat egy bizonyos nemzetiséghez sorolók köre alapmegoszlásaiban egyezik-e az általunk nem meghatározható csoport teljességének adataival, mutatóival, vagy az önkéntes identitásvállalás egyben olyan háttérváltozókkal is együtt jár-e, amelyek bizonyos irányokba torzítják a mintát. (A példa kedvéért csak egy alapfeltevés, ha a cigány identitást vállalók jellemzőbben a csoport alacsonyabban iskolázott tagjaiból kerülnek ki, akkor az együtt jár minden olyan statisztikai jellemző torzulásával, amelynek a megoszlásai az iskolázottság mutatójával jellegzetesen együtt mozognak – foglalkoztatottság, átlagos gyermekszám, területi elhelyezkedés... Ha azonban azt feltételezzük, hogy az iskolázottabb, éppen ezért öntudatosabb értelmiségi réteg vállalja nagyobb elkötelezettséggel cigány származását, bármilyen szűk is legyen ez a rétege a jelenlegi cigány közösségnek, ez a másik irányba tolja majd a felsorolt mutatók értékeit.)

A definíciós dilemmák kiküszöbölésére alkalmazzák néha a kutatók, hogy a cigányságot gazdasági-szociális szempontból próbálják megközelíteni, egyfajta szegénységi problémakörre szűkítve a kérdést. A szociális megközelítés azonban nem elégséges, hiszen a magyarországi cigányság esetében egy lényegesen differenciáltabb csoportról van szó, s a kérdéskörnek nem pusztán gazdasági vetületei vannak. Másrészt a szociális nehézségekkel küzdők sem feltétlenül tartoznak a cigányok közé.

Ladányi János és Szelényi Iván 1997-es tanulmányukban azt a provokatív megállapítást teszik, hogy tudományos igénnyel magválaszolhatatlan kérdés, ki tekinthető cigánynak. Kijelentésükkel sok tekintetben egyet kell értenünk. Azt meg tudjuk állapítani, hogy egy adott időpontban ilyen, vagy olyan szempontok szerint ki tartja magát cigánynak. Mérni tudjuk azt is, hogy a népesség egy-egy – általunk többé-kevésbé önkényesen, vagy véletlenszerűen kiválasztott – csoportja kit tekint cigánynak (Ladányi és Szelényi, 1997). A kapott minta azonban erősen függ a minősítést végző személyétől, beállítottságától, céljaitól. S ráadásul e módszer alkalmazásával nem kerülnek be a vizsgálatba a cigány társadalomnak azok a cigány származású tagjai, akik nyomtalanul felszívódtak a többségi társadalomban, s emiatt a közvélemény eredetüket nem tartja már számon.

A tudományos definíció problémái miatt bontakozott ki az a vitasorozat a Kemény István-féle iskola kutatói, illetve az ő megközelítésüket bíráló Ladányi János és Szelényi Iván közt, amely jól tükrözi, hogy a kérdés, a szociológiai cigányvizsgálatok alanya mennyire nehezen határozható meg a tudományosság alapjain, s mennyire megnehezíti ez a sokszínű és heterogén cigányságról elképzelt képünk megalkotását, mely gyakran nem csak a közgondolkodásban, de a tudományos írásokban is jelentősen leegyszerűsítve, általánosítva jelenik meg.{4}

Tény, hogy a környezet ítélete szerinti cigány csoport nem lesz azonos azzal a csoporttal, amely önmagát is cigányként definiálja, a külső minősítés azonban jogszerűtlensége ellenére kemény társadalmi tény. De bármi alapján ítél is a külső környezet valakit cigánynak, az ítéletben ott van a veszély, hogy a külső minősítés önmagában is alkalmas lehet arra, hogy egyének, vagy embertömegek sorsát súlyosan befolyásolja. (Csalog, 1997)

Ugyanakkor a tudományos kutatások, vizsgálatok ma a cigányság felé elsősorban társadalmi-gazdasági hátrányos helyzetük feltérképezése, a megoldások keresése igényével fordul. Kell-e vizsgálni azt a cigány származású, de asszimilációra törekvő, cigány identitását fel nem vállaló egyént, aki teljes mértékben a társadalmi integráció útjára lépett, s problémái teljesen eltérnek a magyarországi cigányság zömét érintő problémáktól? – érvelnek Keményék vizsgálati módszerüket megvédendő.

Végtére is elmondható, bármely más etnikai-nemzetiségikisebbségi csoport esetében hasonló meghatározási nehézségekkel küzdenénk, s még nem is említettük, mit lehet kezdeni a vegyes házasságok esetével? Az utódok hányadik generációig és milyen genetikai arányig sorolhatók az adott nemzetiséghez?

Csak hazai probléma?

A címben feltett kérdésre rögtön választ is adhatunk: Természetesen nem csak a magyar kisebbségi statisztikában jelentkeznek a fent vázolt pontatlanságok és dilemmák. A cigány népesség a kontinens minden országában hasonlóan társadalmi peremhelyzetben, hátrányos helyzetben, kirekesztettségben él, ennek következtében a hivatalos statisztikák pontatlanságai és a becslések esetlegességei ugyanúgy megnehezítik a pontos lélekszám adatok kezelését. Erre az 1. táblázat adatsora ad bizonyságot. Bár mutatói lassan negyedszázadosak, sajnos nem áll rendelkezésre ilyen áttekintő és azonos időpillanatra vonatkozó összehasonlítható adatbázis a teljes kontinensre kiterjedően. Arra azonban megfelelő, hogy megfigyelhessük, minden ország esetében (ahol rendelkeztünk megfelelő adatokkal) jelentős különbség adódik a kétféle úton generált mutatók között.

E probléma súlyosságára Forray R. Katalinék is rámutatnak egyik írásukban: „A statisztikai adatok rendkívüli ellentmondásos voltát érzékeltetheti pl. Moldova cigány lakosságának becsült lélekszáma. Hivatalos adatok szerint Moldvában 11 600 cigány él; az EBESZ becslése szerint inkább 20-30 000-re, a Moldvai Nemzetiségi Hivatal szerint 100 000-re, míg a Moldvai Roma Szociális és Kulturális Társasága szerint 200 000-re tehető a roma lakosság lélekszáma e kis országban. Egy további példa Ausztria lehet. Az osztrák állam elismeri a horvát (kb. húszezren élnek Burgenlandban és Bécsben), szlovén (ugyancsak kb. húszezren élnek Karintiában), magyar (kb. tízezer fő Burgenlandban és Bécsben) és cseh (kb. négyezren élnek Bécsben) etnikai kisebbségeket. De hivatalos kiadványok egyáltalán nem tesznek említést a 95 (!) főre becsült roma kisebbségről, amelynek lélekszáma valószínűleg meghaladja a huszonötezret. Mivel a cigányságot az osztrák állam egyáltalán nem ismeri el etnikumnak.” (Forray és Szegál, 2000)

1. táblázat
Európa roma (cigány) népessége 1991 körül

A táblázat adatai jól mutatják továbbá azt a jelenséget, hogy a kontinens nyugati felétől Dél-Kelet-Európa felé haladva a cigány népesség jelenléte és az egyes országok lakosságában képviselt aránya egyre intenzívebbé válik. Ennek történelmi okai lehetnek, hiszen vándorlásuk során a Balkán-félsziget felől érték el a cigány csoportok Európát, s bár jelentős részük onnan tovább migrált északnyugati irányba, Európa nyugati felén igen korán, már a 15-16. század fordulóján megindult az üldözésük, miközben Közép- és Kelet-Európa térségében jobban le tudtak telepedni. (ld. 1. ábra)

Az ábrára kattintva kinagytható a kép!

1. ábra.
A cigány, roma népesség lélekszáma és aránya Európa országaiban{5}

A magyarországi cigányok társadalmi helyzetére
vonatkozó kutatások rövid története

A magyarországi roma közösségek kutatása „hagyományosan” néprajzi, folklorisztikai és nyelvészeti feladatnak számított, amit a 19. század végén már nemzetközi színvonalon űztek a korabeli „ciganológusok”. A 20. század hetvenes éveiben indultak csak meg a szociológiai irányultságú vizsgálatok. (Binder, 2015) A cigány népesség társadalomban elfoglalt helyzetére vonatkozóan a korábbi évszázadokból leginkább az összeírásukra irányuló kísérletek dokumentumaiból nyerhetünk információkat. „Ismereteink szerint a legkorábbi összeírások – nem számítva a török hatóságok által elrendelteket –, amelyekben a cigányok is szerepelnek, a XVII. században készültek. Miután az összeírás nem más, mint az ellenőrzés és a jelentés egyik fajtája, attól kezdődően számíthatunk inkább a felbukkanásukra, hogy az 1720-as évek derekán a központi kormányzat elkezdte a cigányok szabályozását.” (Tóth, 2006) A cigányok rendszeres összeírása csak az 1740-es évek vége felé indult meg. Azért kezdték el készíteni ezeket a törvényhatóságok, hogy be tudják hajtani a cigányokra kivetett fejadót, ennél fogva a társadalmi szerkezetről kevés információval szolgálnak, nem e célból készültek. Az első olyan összeírást, amelyik történeti statisztikai és demográfiai szempontból is értékelhető, Mária Terézia 1767. december 10-én kiadott parancsa rendelte el. Az összeírásnak ki kellett terjednie a családfő nevére, életkorára, foglalkozására, vallására és földesurára; a felesége nevére, életkorára és vallására, valamint a gyermekeik nevére és életkorára. Rendszeres összeírásokra került sor 1773 és 1837 között. (Tóth, 2006) 1873-ban belügyminisztériumi rendeletre írták össze az ország cigányságát. A magyarországi cigányság helyzetének felmérésére tett első módszeres és átfogó kísérlet, egyben a legismertebb és leginkább feldolgozott összeírási anyag azonban a Magyar Királyi Statisztikai Hivatal által 1893-ban végrehajtott „czigányösszeírás” volt. Származástani, antropológiai alapon zajlottak az adatfelvételek. (Kocsis és Kovács, 1991) Az 1893. évi statisztikai felvétel adatait óvatosan kell kezelni, mert az összeírást a közigazgatási apparátus végezte, amelynek esetenként érdekében állhatott a valóságosnál szebb képet festeni, más esetekben csak formálisan tett eleget kötelezettségének. A felvétel eredményei alapján mégis viszonylag jól körvonalazható a korabeli Magyarország cigányságának helyzete. (Havas, 1999a) Eredményeit Hermann Antal (1895) adta közre.

A dualizmus liberális korszakának tovatűntével megszűnt a cigányok iránti társadalomstatisztikai, szociológiai érdeklődés is. (Havas, 1999a) A 20. század első négy évtizedében tulajdonképpen nem zajlottak ilyen jellegű vizsgálatok, csak a század 40-es éveiben fordul újra a kutatói érdeklődés a cigányság felé, de végig érezhető a radikalizálódó szélsőjobboldali politika befolyása és hatása a társadalmi helyzetre vonatkozó összeírások, adatfelvételek sorában. A második világháború után, a szocialista társadalmi berendezkedés kiépülése sem hatott kedvezően a romológiai kutatásokra, a cigány népesség társadalmi-gazdasági problémáinak vizsgálatára, megoldási lehetőségek keresésére. Egészen az 1960-as évekig élt a szocialista rendszer nemzetiségi politikájában az ún. automatizmus elve, ami azt jelentette, hogy mivel a szocialista társadalom nem nemzetiségi alapon, hanem osztályalapon szerveződik, e nemzetiségi problémákkal nem kell kiemelten foglalkozni, mert ezen ellentétek automatikusan feloldódnak majd az új rendszer, az új társadalmi berendezkedés kiépülésével. E szemlélet következtében megszűnt az aktuális nemzetiségi problémák kutatása, a művelődésügyi, oktatási és egyéb feladatok hosszabb távú tervezése. (Tilkovszky, 1998)

A szociológiai érdeklődés csak az 1960-as évek végétől fordulhatott ismét a cigányok felé. Ebben – a tudományág fokozatos rehabilitációján túl – szerepet játszott az is, hogy elfogyott az ország nem cigány munkaerő-tartaléka és az ipar kapui szélesre tárultak a cigányok előtt is. (Havas, 1999a) Az MSZMP PB 1968-as szeptemberi állásfoglalása fogalmazta meg, hogy a nemzetiségi politika hatékonyságát növelni kell, az automatizmus elve nem helyes, a nemzetiségek asszimilációja nem egyértelműen pozitív folyamat, elismerte a nemzetiségi igények, törekvések meglétét, a nemzetiségi kutatások szükségességét, s a nemzetiségi politika aktívabb szakasza következett. De a szocialista időszak cigányság iránt tanúsított kisebbségpolitikájára továbbra is jellemző volt, hogy megmaradt azon a szinten, hogy a cigányság helyzetét csak szociális problémaként kezeljék. Az 1960-as évtized végére nyilvánvalóvá vált, hogy országos reprezentációjú, átfogó cigánykutatás, illetve az országos helyzetet jellemző alapinformációk és a legelemibb szociológiai alapösszefüggések feltárása nélkül a téma vizsgálatában nem lehet továbblépni. E felismerés nyomán került sor 1970-71-ben a Szociológiai Intézet országos vizsgálatára Kemény István vezetésével. (Szűcs, 2003) Az 1971. évi vizsgálat célja az volt, hogy átfogó képet adjon a cigányok társadalmi helyzetéről, anyanyelvi és etnikai megoszlásáról, településtípusok és régiók szerinti eloszlásáról, a települési és lakásviszonyokról, a cigány családok nagyságáról, a gyermekek és az élve születések számáról, az iskolázottságról, az ötvenes és hatvanas évek iparosításának hatásáról, a foglalkoztatottságról és a jövedelmi viszonyokról. (Kemény, Janky és Lengyel, 2004) A reprezentatív vizsgálat során mintavételi körzeteket választottak ki az ország teljes területén, arra törekedve, hogy ezen körzetek közt legyenek a cigányok által túlnyomó többségben lakottak, olyanok, ahol a többségi lakossággal vegyesen élnek, s olyanok is, ahol csak kis számban találhatók cigány családok. A körzetekben dolgozó tanácsi alkalmazottakat, védőnőket, körzeti orvosokat, pedagógusokat kérték arra, mutassák meg a területen élő cigány családokat, ahol azután az adatfelvételek elkészültek, feltételezve, hogy a külső környezetnek e mindennapi munkájuk során a helyi társadalommal, a családokkal kapcsolatba kerülő képviselői jól ismerik a közösséget. Mintavételi módszere miatt a későbbiekben számos kritika érte a kutatást, azt azonban el kell ismerni, hogy a cigány népesség szocialista társadalomban elfoglalt helyzetéről ez a legátfogóbb adatbázis, amelyhez számos későbbi eredményt hasonlítottak. Megteremtette továbbá annak a lehetőségét, hogy a későbbi kutatások a legalapvetőbb összefüggések birtokában egy-egy résztéma elmélyültebb vizsgálatába vághassanak bele (Szűcs, 2003).

1993 őszén, több mint húsz évvel az 1971. évi cigányvizsgálat után ismét reprezentatív adatfelvétel készült hazánkban a cigány népesség helyzetéről. Ennek célja az volt, hogy átfogó kép alakuljon ki a rendszerváltás nyomán a cigányság társadalmi és gazdasági helyzetében végbement változásokról. (Kertesi és Kézdi, 1999) A vizsgálatot Kemény István, Havas Gábor, Kézdi Gábor és Kertesi Gábor vezette. A mintavételi koncepció a korábbi vizsgálatot tükrözte. A Kemény-féle kutatóműhely tevékenységével kapcsolatban szükséges megemlíteni, hogy korábbi két kutatásukat 2003-ban megismételték, ebben a felmérésben azonban csak egy 1%-os minta szerepelt, ezért ennek adatait maguk a kutatók is lényegesen pontatlanabbnak tartják, mint a megelőző vizsgálatok eredményeit. A 2003. évi vizsgálatot Kemény István és Janky Béla vezette az MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézetében. (Kemény, Janky és Lengyel, 2004){6}

Az átfogóbb kutatások sorában megemlítendő a Központi Statisztikai Hivatal 1992-es magyar háztartás panel vizsgálata, vagy a KSH 27 000 háztartásra kiterjedő reprezentatív felmérése 1993-ban{7}. Az 1990-es években a közvélemény-kutató intézetek, más kutatóműhelyek is végeztek kisebb volumenű vizsgálatokat (Szonda Ipsos – 1996-os kutatása, Szelényi Iván és Donald Treiman vezetésével 1993-ban végzett kutatás).

A magyarországi cigány népesség demográfiai alakulására vonatkozóan Hablicsek László készített előrejelzéseket.{8}

A cigány népességre irányuló
szociológiai vizsgálatok problematikája

A szociológia tudományos módszertanába részletesen bele nem merülve{9} néhány olyan problémára mindenképpen fel kell hívni a figyelmet, amelyek arra intenek bennünket, hogy óvatosan kezeljük a különböző kutatási eredményeket. Négy olyan kritériumot, s ezek teljesülését kell megvizsgálnunk a cigánykutatásokkal kapcsolatban, amelyek a szociológiai vizsgálatok tudományosságának alapjait adják: ezek pedig a rendszeresség, az összehasonlíthatóság, a minta nagysága, illetve a reprezentativitás szempontjai.

1. Egy populáció lélekszámára, illetve annak megoszlásaira vonatkozó adatok és folyamatok, változások elemzése azt igényli, hogy az adott népcsoportra vonatkozóan hosszú időtávra visszamenően rendelkezésünkre álljanak a vizsgálni kívánt adatok. A magyarországi népesség esetében ez könnyen elérhető; 1870-től, az első modern kori népszámlálástól kezdve általában 10 évenként készülnek a cenzusok, de ennél részletesebb és naprakészebb adatokat is gyűjt a statisztikai szolgálat. A cigány népességre vonatkozóan koránt sem mondható ennyire rendszeresnek az adatgyűjtés. A 2. táblázatban azokat a fontosabb adatbázisokat gyűjtöttük egybe, amelyek e tekintetben alapul szolgálhatnak a vizsgált csoport számosságára és egyéb mutatóira vonatkozóan. Látható, hogy bár évszázadokra nyúlnak vissza az adatgyűjtések, az ország lakosságára vonatkozó statisztikákhoz képest ez elenyésző merítés.

2. A rendelkezésre álló adatbázisok akkor hasonlíthatók össze, és elemezhetők a hosszabb időtávú tendenciák, ha az egyes adatfelvételek azonos módszertannal, mérésekkel készülnek. A 2. táblázat oszlopait vizsgálva megfigyelhető, hogy a népszámlálások hol anyanyelvre, hol nemzetiségi hovatartozásra kérdeztek rá (ezek semmiképpen sem összevethető mutatók, bár mindkét esetben a megkérdezettek saját bevallására, önkéntes adatszolgáltatásra épülnek). A minősítés szerint, azaz becsléssel kumulált adatok viszont egészen eltérő módszerekkel képezték a csoport feltételezett nagyságát. A korabeli összeírások elsősorban antropológiai jegyek alapján, a szocialista évtizedek tanácsi becslései a helyi szervek hozzávetőleges becsléseinek összesítésével, az 1971-es, 1993-94-es, illetve 2003-as Kemény-féle vizsgálatok a már említett külső környezeti minősítés mentén képezték adatukat. A módszer mindenképpen befolyásolja a végeredményt. Meg kell még említeni, hogy a táblázatban az 1930-as évek becslései a radikalizálódó társadalmi légkörben elsősorban a „cigány probléma” súlyosságát voltak hivatottak alátámasztani. Ezek az eltérő módszerekkel nyert adatok tehát egymással össze nem vethetők.

2. táblázat
Magyarország cigány népességének lélekszáma
különböző adatforrások alapján

1. A reprezentativitás igénye azt jelenti, hogy a vizsgálatba bekerülő személyek, elemek körét úgy szűkítik le, hogy annak megoszlása leképezze, tükrözze a teljes sokaság eloszlási mintáit. Érthető okokból alapvetően figyelni kell a nemi arányokra, a település nagyság kategóriák megoszlására, a regionális arányosságokra, hiszen egy kérdésre egészen más válaszokat és értékeket kapunk férfiaktól és nőktől, a fővárosiaktól, mint a vidéki kisvárosokban, vagy falvakban élőktől, illetve a Győr-Moson-Sopron megyében élők társadalmi mintázata sem egyezik sok tekintetben pl. a Szabolcs-Szatmár-Beregben élők megoszlási mintáitól. Miután láttuk, hogy alapvetően nem tudjuk meghatározni a cigány népesség esetében a nagy sokaság tagjait, a reprezentativitás kritériumát is csak korlátozottan lehet érvényesíteni ezekben a kutatásokban.

2. A reprezentatív vizsgálatok esetében a minta nagysága alapvetően befolyásolja az adatfelvétel pontosságát. Minél kisebb mintán vették fel az adatokat, abban annál nagyobb a hiba lehetősége. A hazai cigányság társadalmi helyzetére vonatkozó kutatások közt találunk nem egy olyat, amely pont a kis elemszáma miatt óvatosságra inti az adatok értelmezőjét.

Demográfiai megközelítés

A cigány népesség lélekszámára vonatkozó érdeklődés mindig is része volt a szociológiai jellegű adatfelvételeknek. E tekintetben az egyes kutatások számosság adatait nem kívánjuk megismételni, azt a 2. táblázat tartalmazza. Fontos, hogy a népszámlálási oszlopok (anyanyelv, ill. nemzetiség) adatfelvételi módszerükből adódóan (önkéntes bevallás) nem sokat mondanak a cigány népesség (és egyéb nemzetiségek) valós népesedési folyamatairól. Sokkal inkább azt tükrözik, az adott időpillanatban a társadalmi közhangulat, a nemzetiség elismertsége, presztízse, a politika támogató, vagy korlátozó mechanizmusainak hatására hogyan alakul a vállalási kedv az egyes kisebbségi csoportokban, ilyen módon legfeljebb érdekességként, de semmiképpen sem a demográfiai elemzések kiinduló pontjául szolgálnak.

A táblázat számadatainak értelmezését még inkább megnehezíti, s egyben az összehasonlíthatóság problémájára is jó példa, hogy a Szonda Ipsos 1996-ban végzett kutatása nem lélekszámban, hanem százalékértékben, ráadásul nem a teljes népességhez, hanem annak bizonyos korcsoportjához viszonyítva adott közre információkat. Ennek során a kérdezőbiztosok a 15 éven felüli megkérdezettekhez arányosították a cigány népesség nagyságát, a megfelelő korú népesség 6,6%-át minősítették cigánynak, 2,2%-áról nem tudták eldönteni, hogy cigány-e vagy sem, míg a felnőtt népesség 91,2%-át nem cigánynak minősítették.

Egy Szelényi Iván és Donald Treiman vezetésével 1993-ban végzett kutatás adatai szerint a 20-70 év közötti megkérdezettek 3,9%-át minősítették a kérdezőbiztosok cigánynak, 1,2% esetében nem tudtak dönteni, és a felnőtt népesség 94,9%-a minősült nem cigánynak. (Ladányi és Szelényi, 1997)

A cigány népesség demográfiai jellegzetességeinek megértésében a nyers adatokon túl sokat segíthetnek a népesedés tudományának az egyes népcsoportok demográfiai viselkedésére és történeti folyamataira irányuló általános megfigyelései, törvényszerűségei. Ezek közül a cigányság esetében is felhasználható modellt, a demográfiai átmenet elméletét vegyük szemügyre!

A demográfiai átmenet elmélete szerint a népesség fejlődésének öt (mások osztályozásában négy) egymást követő fázisa van (ld. 2. ábra!).

I. Az első fázisban, az ipari forradalom előtti agrárgazdaság korában a születési és a halálozási arányszám{10} egyaránt igen magas volt. A két mutató egymás mellett halad az időben, ezért a népesség növekedése nem jelentős, lassan növekszik a népesség, esetleg stagnál annak száma. Ebben a szakaszban a halálozások magas száma és aránya annak köszönhető, hogy fejletlen a gazdaság, rossz a mezőgazdaság termelékenysége, s ezzel együtt az élelmiszerellátás hatékonysága, rosszak az életkörülmények, fejletlen az egészségügyi ellátórendszer és az orvostudomány. Rövid a születéskor várható élettartam{11}, magas csecsemőhalálozás, illetve a későbbi életkorokban is magas halálozási ráta határozza meg e korszakot. A természetes szaporodás{12} értéke alacsony. Ilyen körülmények között a népesség lélekszámának szinten tartását a magas születési arányszám biztosítja, a sokgyermekes családmodell a követendő norma. Jellemzően Európa országai ebben a fázisban az ipari forradalom korszakáig voltak, s a népesedési folyamatokban a változást az iparosodás, a gazdaság fejlődése és ezzel együtt a társadalmi rend átalakulása, a modernizáció hozta el.

II. A második fázisban a halálozási mutatók fokozatosan javulni kezdenek, a termékenység ekkor még változatlanul magas marad. A halálozási mutatók javulása az ipari forradalom után felgyorsuló gazdasági fejlődésnek köszönhető. Az ipari tömegtermelés biztosítja a népesség életszínvonalának javulását, a mezőgazdasági termelés korszerűsödése az élelmiszerhiány, az éhínségek megszűnését, az orvosi technológiák fejlődése, védőoltások megjelenése a várható élettartam kitolódását és a halálozási mutatók csökkenését okozzák. A születések száma azonban továbbra is magas marad, mert a gyermekvállalási szokásokat nem annyira a kemény gazdasági, vagy egészségügyi mutatók, sokkal inkább a társadalom érték- és normarendszere határozza meg. A halálozási és a születési mutatók eltávolodása miatt kinyíló demográfiai olló következtében a népesség szaporodásának üteme felgyorsul, demográfiai forradalom, ún. népességrobbanás következik be.

IIIa. A modell harmadik szakasza a halálozási arányszám további csökkenését mutatja, ebben a fázisban azonban már a születési mutatók is csökkenésnek indulnak. A népesség növekedése továbbra is gyors, bár lassan csökken annak üteme. A termékenység csökkenése mögött a kutatók okokként a modern társadalmi-gazdasági fejlődést, az iparosodást, az urbanizációt, a tradicionális gondolkodásmód néhány nemzedék alatti átalakulását, az életszínvonal emelkedését, az iskolázottsági mutatók javulását sorakoztatják fel.

IIIb. A következő szakaszban a halálozási mutató javulása előbb csak lelassul, majd megáll. A születési arányszám tovább csökken, így a két mutató közötti rés beszűkül, a demográfiai olló csukódik, ezért a népesség növekedési üteme lelassul. IV. A modell utolsó fázisát a halálozási arányszám és a születési arányszám alacsony szinten történő stabilizálódása jellemzi, a népesség növekedése megáll, sőt egyes országokban, ahol a halálozási mutatók a születési mutatók fölé kerülnek, még a népesség csökkenése is bekövetkezik. Ez jellemzően a posztindusztriális társadalmak népesedésének tendenciája.

Az ábrára kattintva kinagytható a kép!

2. ábra.
A demográfiai átmenet modellje

Hipotézisünk szerint a cigány népesség is hasonló szabályszerűségek mentén „viselkedik”, hiszen nem egy, a többségi társadalomtól elszigetelődött csoportról, hanem abban benne élő, a társadalom, a gazdaság, a politikai folyamatok által szintén érintett közösségről van szó. Nem vesszük azonban számításba a csoport lélekszáma változásának ábrázolásakor a népszámlálások mindenkori aktuálpolitikától, kisebbségpolitikától, közhangulattól erősen függő cigány adatközléseit, csupán a különböző szakértők, kutatói csoportok (hangsúlyozottan nem azonos módszertannal, definícióval és csoporttal kapott) becsléseit. Így egy olyan diagramot kapunk, amely illeszkedik a korábban megismert modell görbéinek jellegzetes futásirányaihoz (3. ábra).

Az ábrára kattintva kinagytható a kép!

3. ábra.
Magyarország cigány népességének változása a becslések alapján

A görbe első szakasza egészen a második világháború végéig a demográfiai átmenet modelljének első szakaszát idézi fel lassan növekvő népességszámával. A második világháború után a háborús vérveszteséget követő természetes demográfiai folyamatok arra utalnak, hogy a diszkrimináció megszűnésével és az életkörülmények javulásával összhangban egy lassan csillapodó demográfiai forradalom zajlott le a hazai cigányságon belül. A mai államterület cigány lakosságának száma az elmúlt évszázadban több mint hétszeresére nőtt, s ez egyértelműen a második világháborút követő évtizedek rendkívül magas születési arányával és egyre csökkenő csecsemőhalandóságával magyarázható. (Kocsis és Kovács, 1999. 13-20.) Ez talán az a korszak, amely a demográfiai átmenet 2. szakaszának felel meg.

Kemény István 1971-es adatai szerint az ezer lakosra jutó születési arányszám a cigányoknál 32‰;, az össznépességben 15‰. E mutató 1993-ban 28,7‰ a cigány népességben, illetve 11,3‰ az ország egészét tekintve. (Kemény, Janky és Lengyel, 2004) Némileg csökkenő tendenciát jelez tehát a cigányság mutatója (bő 20 év alatt 3,3‰-nyit). Ugyanakkor ezen időszakban a teljes népesség születési adataiban valamivel nagyobb a változás (-3,7‰). 2002-ben a hivatkozott kutatás 25,3‰-es születési arányszámot rögzített a cigány népességben (tehát tovább csökkent a mutató, most szűk 10 esztendő alatt -3,4‰ a változás). Ebben a periódusban az adat az ország népességére nézve 1,8‰-kel csökkent, a 2002. évi mutató ugyanis 9,5‰ volt a KSH adatai alapján. Az ország népességében tehát a tendencia tartós, tulajdonképpen változatlan intenzitással folytatódott a születési arányszám csökkenése. A változás ütemét az időszakok hosszához arányosítva azonban azt jelzi, hogy a cigány mintában a folyamat felgyorsult. (4. ábra) Úgy tűnik, ez a népcsoport is csúszik a demográfiai modell 3. szakaszába.

Az ábrára kattintva kinagytható a kép!

4. ábra.
A születési arányszám változásának tendenciái Magyarországon,
illetve a hazai cigány népességben

Magyarországon az élveszületések száma 1993-ban 116 ezer volt, ebből a Kemény-féle felmérés szerint 13 ezer volt cigány származású, a teljes magyarországi gyermekszám 11%-a. A 2002-ben született cigány gyermekek számát 15 ezer körülire becsülték Keményék, ez már kb. 15%-os arányt jelent (a KSH népmozgalmi adata az élveszületések számára vonatkozóan 2002-ben ugyanis 96 804 fő). Jelzik az adatok, hogy míg az ország népessége ebben az időszakban évről-évre csökken (a magyarországi népességet 1980 óta a születések számának folyamatos csökkenése jellemzi), a cigány csoportban növekvő gyermekszámokat figyelhetünk meg (1993-tól 2002-ig kb. 15%-os növekedés a született cigány gyermekek éves számában), s az egyes években megszületett összes gyermeknek ezért mind nagyobb hányadát adja a cigány közösség, a fiatalabb korosztályokban egyre magasabbá válik a cigányok részesedése. Miután azonban egyre nagyobb számú és fiatalos korszerkezetű cigány populációt vizsgálunk, egyre növekvő népességre vonatkoztatjuk a fenti növekvő gyermekszámot, nem mond ellent fenti megállapításunknak az az állítás, hogy a gyermekvállalási jellegzetességek valamennyire csökkenő intenzitással jellemzik a cigány népességet napjainkban is. A csökkenő intenzitás a gyermekvállalási kedv valamelyest mérséklődő tendenciájában mutatkozik meg. Ezt más kutatások is megerősítik.

Neményi Mária 1997-ben végzett kutatást „Terhesség – szülés – gyermekgondozás – cigány anyák és az egészségügy kapcsolatrendszerében” címmel a három legjelentősebb magyarországi cigány etnikai csoport körében. Bár a minta eléggé kis méretű volt – 80 fiatal roma nővel készítettek interjút –, adatai közül néhány számunkra is érdekes lehet. (3. táblázat) A cigányság gyermekvállalási szokásainak lassú változását támasztják alá a kutatónő vizsgálatai is. A mai szülőképes korban lévő korosztályt a szülői generáció termékenységéhez viszonyítva a válaszadók gyermekvállalási szokásai radikális változást mutattak, átlagosan mintegy felére csökkentve a családonkénti átlagos gyermekszámot. (Neményi, 1999)

3. táblázat
A testvérszám és a gyermekszám alakulása
a nők körében a három magyarországi cigány csoportban
(Forrás: Neményi, 1999. 103-138.)

Lehetséges, hogy itt, a XX. század vége felé ragadhatjuk meg tehát azokat a tendenciákat, amelyek a cigányság demográfiai viselkedésének átalakulását jelzik, utalva talán arra, hogy bár a magyar társadalomhoz képest jelentős késéssel, de e népcsoport is halad előre a demográfiai átmenet modelljében, s immár a 3. fázisban tart. Zajlanak ugyanis azok a cigány társadalmat is átszervező és normaváltásra ösztönző folyamatok, amelyeket többek között a szocialista évtizedekben a munkaerőpiacra-történő bekapcsolódás, a telepfelszámolásokkal elinduló városodás és életkörülmények javulása, ezzel együtt a tradicionális értékek lassú oldódása, az ekkor elinduló, de majd csak a rendszerváltás után erősödő iskolai előrelépés hordoznak magukban.

Területi megközelítés

A hazai cigányság területi elhelyezkedésével kapcsolatos folyamatok három nézőpont mentén értelmezhetők. Ezek közül az első az országrészek szerinti eloszlás, ezen kívül érdemes elemezni az egyes településtípusokban megfigyelhető arányok jellegzetességeit, illetve a szegregáció mértékét az adott településeken belül.{13}

1. A cigányság megoszlása az országterületen belül közel sem egyenletes. A bizonyos területeken, régiókban való nagyobb arányú jelenlétük hosszú időre visszamenőleg kimutatható, nyomon követhető, hagyományos történelmi megoszlást mutat. (4. táblázat, 5. ábra)

4. táblázat
A cigányság aránya Magyarország régióiban a régió
össznépességéhez viszonyítva

Annak ellenére így van ez, hogy a szocialista időszak gazdaságpolitikája (tsz-esítés, iparvidékek fejlesztése, településpolitika kisebb falvakat elsorvasztó hatása), illetve cigánypolitikája (kötelező foglalkoztatás, telepfelszámolások) sokukat késztette migrációra, s az eredeti falusi lakóhelyek elhagyása után az ipari központokba, iparvárosokba irányuló letelepedésre. (5. táblázat)

5. táblázat
A cigány népesség arányának változása régiónként az
össznépesség, valamint a magyarországi cigány népesség %-ában
(Forrás: Kocsis, 1989)

Az ábrára kattintva kinagytható a kép!

5. ábra.
Magukat cigánynak/romának valló népesség aránya kistérségenként, 2011.
Szerk.: Híves Tamás, 2014. Forrás KSH Népszámlálás

2. A cigányság településtípusok közötti megoszlásáról már az 1893-as összeírás is szolgáltat adatokat, eszerint a cigány népesség 13,3%-a élt városokban, 86,7% falusi lakos volt. 1900-ban a mai országterületen élő népesség körében a városokban élők aránya 31,9% volt. (Farkas, 1996) A történelmi, gazdasági folyamatok nyomán nem csak a területi elrendeződésben következtek be változások, de a városlakó cigányok aránya is fokozatosan nőtt. A cigány népesség városokba irányuló migrációjának legfőbb indukálói a szocialista időszak iparosítási, urbanizációs jelenségei, a telepek felszámolására irányuló kísérletek voltak (ez utóbbiak ugyan a telepek problémáját nem oldották meg, de a cigányság nagy csoportjainak a városok felé való lökésével azok külvárosi, s a belvárosok lerobbantabb kerületeiben a slumosodás folyamatát indukálták). Ugyanakkor sokan költözés nélkül is városiakká váltak a folyamatosan történő várossá nyilvánítások révén. Az arányok így a következőképpen módosultak: Az 1971-es Kemény-féle vizsgálat adatai már 21,8%-os városi cigányságról számolnak be (a teljes magyarországi népesség 45,1%-os urbanizációs szintje mellett), ebből 7,9% élt Budapesten, 13,9% a többi városban. Az 1986-os évben ez az érték már 41,1% városi, 58,9% falusi lakost mutatott. Az arány azonban még mindig elmaradt az akkori átlag magyarországi urbanizációs szinttől (58,9% városi lakos). Keményék 1993-ban 39,5%-ra becsülték a cigányság városlakó részét (Budapesten 9,1%, egyéb városokban 30,4%), a teljes népességben 63,8% városi arány.

3. Annak ellenére, hogy a pártállam sokat tett a szociális követelményeknek meg nem felelő telepek felszámolásáért{14}, a cigánytelepek jelenségét nem sikerült teljesen megszüntetni, napjainkban is jellemző a szegregált letelepülés, s léteznek még teljesen elkülönült telepek is, amelyek elzártságukkal fokozzák a lakásviszonyokban megmutatkozó hátrányokat. Az 1990-es évek elején a vizsgálatok szerint a cigányok 60-70%-a erősen szegregált körülmények között élt. (6. táblázat)

6. táblázat
A cigány háztartások megoszlása a lakókörnyezeti
szegregáltság szerint településtípusonként (%) – 2003.
(Forrás: Kemény, Janky és Lengyel, 2004)

A telepi elkülönültség foka, a telepek fennmaradása az ország egyes részein is különbségeket mutat. (7. táblázat) Az átlagosnak kétszerese a telepen lakók aránya az északi régióban. A nyugati és délnyugati megyékben ellenben ma már alig találhatók telepek. (Janky B. 1999)

7. táblázat
A megkérdezett lakásának fekvése régió szerint (%)
(Forrás: Janky, 1999)

A rendszerváltás után felerősödött új típusú szegregációs mechanizmusoknak jellemzően két iránya alakult ki, egyrészt a nagyobb városokban az alacsony státuszú, slumosodó városnegyedek megjelenése, másrészt a halmozottan hátrányos helyzetű aprófalvak etnikai homogenizációja figyelhető meg. Havas Gábor (1999b) vizsgálatai alapján, ha egy településen, vagy városrészben a cigány lakosság aránya eléri a kritikus határt{15} (20% körül határozta meg), a nem cigány népesség elköltözésének üteme felgyorsul, s az aprófalvakból etnikai gettók alakulnak ki. Hasonló szegregációs folyamatokat mutattak ki Ladányiék (Ladányi és Szelényi, 1997) Budapest VI-VIII-VIII-IX. kerületeiben. (6. ábra)

Az ábrára kattintva kinagytható a kép!

6. ábra.
A szegregáció szakaszai
(Farkas, 1999 nyomán)

A cigányság iskolázottságára vonatkozó
szociológiai kutatások

Az 1893-as összeírás adatai az iskolázottságra vonatkozó adatokat is közölnek. Akkor a hat évnél idősebb, tehát az iskolaköteles kort elért cigányok közül a letelepedettek (tehát leginkább integrálódottak) 7,48%-a, a huzamosabb ideig egy helyben tartózkodók 4,87%-a, a vándorcigányoknak pedig csupán 0,39%-a tudott írni-olvasni. (Pomogyi, 1995)

Azok az adatok, hogy az 1930 és1958 közt született romáknál a 8 osztályt végzettek aránya 9%-ról 55%-ra emelkedett, az 1959-63 között születetteknél már 70%, az 1964-68 közötti korosztálynál 75%, s az 1968 utáni generációnál elérte a 77%-ot, a javuló iskolázottsági képet mutatják. Hozzájárult ehhez a foglakoztatás rohamos növekedése az 1960-as években, majd állandósulása az 1970-es évtizedben, az életszínvonal lassú emelkedése, valamint a telepek felszámolása is. Ezenkívül erősítette a statisztikák javulását, hogy a már 1940-ben törvénybe iktatott 8 osztályos iskola elvégzését 1945 után mindenki számára kötelezővé tette a kormányzat. A továbbtanulás kapui viszont nem nyíltak meg a cigány fiatalok előtt. A pártállam az 1960-as évek végétől erőfeszítéseket tett annak érdekében is, hogy a cigány gyerekeket beiskolázza és iskolai végzettséghez juttassa. Ezen időszak eredményeinek bemutatására két felmérés adatait vettük alapul, ezek az MTA Szociológiai Intézetében Kemény István, Havas Gábor és Kertesi Gábor által 1971-ben és 1993 végén elvégzett kutatások. Az 1971-ben végzett vizsgálathoz képest az 1990-es évekre történt jelentős változás, hogy akkor már a cigány gyerekek többsége elvégezte az általános iskolát, a távolság azonban a cigány és nem cigány népesség iskolázottsági szintje között tovább nőtt. (Ld. 8-9. táblázat!)

8. táblázat
A cigány népesség iskolázottsága Magyarországon – 1971.
Forrás: Országos reprezentatív cigány vizsgálat (Kemény, 1996)

9. táblázat
A cigány népesség iskolázottsága Magyarországon – 1993-94.
Forrás: Országos reprezentatív cigány vizsgálat (Kemény, 1996)

A 2003-as felmérés adatai szerint az általános iskola 8. osztályát elvégezte az akkor 35-39 évesek 79%-a, a 30-34 évesek 81%-a, a 25-29 évesek 80%-a, a 20-24 évesek 82,5%-a. Tehát továbbra is az a tendencia érvényesül, hogy a fiatalabb korosztályoknál egyre többen rendelkeznek általános iskolai végzettséggel, de ugyanúgy jellemzően életkori késéssel érik el azt. A továbbtanulásnál ekkor is a szakmunkásképzés a legjellemzőbb irány, s ez a végzettség a fiatalabb korcsoportoknál emelkedik. Kevésbé választják az érettségit adó iskolatípusokat, de az alábbi táblázat adatai e tekintetben is lassú emelkedést mutatnak a fiatalabb csoportokban. Mindegyik iskolatípusban jelentős lemorzsolódást lehet megfigyelni a cigány tanulók körében. Ezek a végzettségi mutatók nem teszik széles körben elérhetővé a felsőoktatást a cigány népesség számára.{16}

Az iskolai problémák hátterét, összefüggéseit számos kutató vizsgálta és publikálta eredményeit.{17}

Foglalkoztatottság, társadalmi státusz

Magyarországon a több évszázadon keresztül kialakult és működő megélhetési rendszert, amelyben a cigány népesség jelentős része hagyományos mesterségei, foglalkozásai révén szervesen illeszkedett a társadalmi-gazdasági munkamegosztásba, a modern gyáripar kialakulása lehetetlenítette el a 19. század második felében, kiszorítva ezen termékeket és szolgáltatásokat a piacról. Ennek következtében a cigányság jelentős része erős deklasszálódáson esett át, létalapját veszítette, társadalmon kívüli réteghelyzetbe süllyedt. Ez teremthette meg az alapját az új rasszista ideológiákkal, fajelméletekkel amúgy is átitatott társadalmi légkörben a bűnöző, parazita cigány kép megerősödésének. (Csalog, 1997)

A szocializmus időszaka más gazdasági területeken is merőben új helyzetet teremtett a cigány munkaerő számára és jelentős változások zajlottak le a cigány népesség foglalkoztatottságában, s azzal párhuzamosan életmódjában is. A tervgazdálkodás időszakában a teljes foglalkoztatás volt a politika egyik alappillére. Másrészt mivel a szocialista gazdaság nagy számban kínált képzetlen, fizikai dolgozókat felszívó munkahelyeket, elsősorban ezek lettek a cigány munkaerő kenyéradói. Ezekben az évtizedekben a férfi munkaerő tekintetében nem figyelhetünk meg jelentős eltérést a többségi társadalom mutatóihoz képest. (10. táblázat) A nők esetében a magasabb gyermekszám miatti munkaerő-piaci kiszorulással, illetve az a nők számára rendelkezésre álló eleve kevesebb munkahely kínálattal magyarázzák a különbséget.

10. táblázat
Foglalkoztatottsági mutatók és azok
átalakulása a munkaképes korú (15-59 éves) népességben (%)
(Forrás: Kemény, 1998)

A rendszerváltás viszont jelentősen átalakította (a nem cigány népesség mutatóihoz képest is) a cigány népesség foglalkoztatottsági adatait és munkaerő-piaci pozícióit. Kemény István az 1980-as évek végére, az 1990-es évek elejére teszi az erőteljes zuhanást a romák foglakoztatásában (Kemény, Janky és Lengyel, 2004.). Egyrészt magyarázhatjuk az alacsonyabb szakképzetlenséggel a jelenséget, s a gazdasági válság kibontakozásával a létszámleépítés, a racionalizálási folyamat e szakképzetlen réteget érte legelőször utol. A cigányok nagy része korábban a gazdasági szerkezetátalakítás idején gyorsan tönkremenő iparágakban talált munkát. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül azonban a területi, lakóhelyi tényezőt sem. A cigányság nagy része az északi, keleti, alföldi régióban, vagy a Dél-Dunántúlon él, ahol a munkanélküliségi ráta eleve magasabb, rosszabbak a gazdasági adottságok, kevesebb a foglalkoztató. Ezen kívül, amint már említettük, a cigány népesség 60%-a falun, ezen belül 40% aprófalvakban lakik, ahol eleve kevés volt a munkahely, s a piacgazdaságra történő áttérés időszakában a cégek is elsősorban vidéki telephelyeiktől igyekeztek megszabadulni a versenyképesség megtartása érdekében. Végül a munkaerő-piaci diszkrimináció sem mellékes körülmény a munkanélküliség kialakulásában, ám ennek hatását pontosan mérni nem tudjuk.{18}

Összegzés

A tanulmányban egymástól elszigetelve tekintettünk át röviden néhány szociológiai megközelítési irányt a legfontosabb ismeretekre fókuszálva. Meg kell azonban jegyezni, hogy ezek a társadalmi mutatók nem egymástól elválasztva hatnak és határozzák meg a cigány népesség élethelyzetét. Az iskolázottság, a foglalkoztatás szorosan összefügg a területiség kérdéseivel és a demográfiai helyzettel is, komplex módon határozzák meg azt a társadalmi teret, egymással összefüggve okozzák azt a halmozottan hátrányos helyzetet, amely a cigányság jelentős részének mindennapjait meghatározza.{19}

Az iskolázottság, szakképzettség hiánya, mint az egyik legfontosabb társadalmi mutató értelemszerűen kihat a foglalkoztatottsági pozíciókra, lehetőségekre, ezáltal az életszínvonalra, amin csak ront a többségi társadalomhoz képest ma is jellemzően magasabb gyermekszám, csökkentve az amúgy is szűkös egy főre jutó jövedelmet, s rontva az életszínvonalat, az egészségügyi mutatókat, a szociális helyzetet. Ez visszahat a képzésre, hiszen hátrányos helyzetű családban, munkanélküli szülői háttérrel, nem a többségi társadalomra jellemző szocializációs mintákkal eleve prognosztizálható az iskolai sikertelenség és a marginális társadalmi helyzet újratermelődése. A komplex problémakörre a településszerkezeti hátrányok és regionális megoszlás csak ráerősítenek, a többségében hátrányos helyzetű aprófalvakban, az ország legelmaradottabb térségeiben élő cigány családoknak kevés esélye van a kitörésre, a társadalmi-gazdasági folyamatokba való visszakapcsolódásra. Számos szerző mutat rá a kérdéskör legfontosabb beavatkozási pontjára, az oktatásra, mint a lassú jövőbeli javulást, integrációt előmozdítható kulcsterületre.

A cigány népességre irányuló szociológiai kutatásokról, köztük az itt nem említett jelentős számú vizsgálatról bővebb információkat kaphat az olvasó Szűcs Norbert (2003), Neményi Mária (2014), Dupcsik Csaba (2005) ajánlott írásaiból.

Jegyzetek

Felhasznált és ajánlott szakirodalom