1. Bevezetés

A tanulmány a Magyarországon beszélt beás nyelv helyzetének, beszélő közösségének nyelvhasználatával kapcsolatos kérdéseket igyekszik bemutatni. A beás nyelv szerepe az utolsó két évtizedben fokozatosan növekedett: nyelvpolitikai döntések, oktatási rendeletek sora indította el a nyelv írásbeliségének kialakulását. A nem túl régi – alig 20 éves – írásbeliséggel rendelkező népcsoportra és annak értelmiségére rövid idő alatt sok feladat vár, hisz miközben a nyelv sztenderdizációja még le sem zárult, addig a nyelvcsere a beás közösségekben egyre intenzívebbé vált, ezért a beás nyelv megerősítésében, a szóban forgó folyamat megállításában, a még korlátozott funkciókban használatos nyelv szerepköreinek és színtereinek bővítésében fontos teendőink vannak.

Az írás a beás nyelv helyzetének, a cigány nyelvészeti kutatások és a saját empirikus kutatás eredményeinek a bemutatásán túl az oktatásfejlesztés lehetőségeivel is foglalkozik, továbbá fontos részét képezi egy olyan válogatott bibliográfia is, amely további mélyebb ismeretek megszerzését teszi lehetővé a beás nyelvről és a nyelvet használó közösségről.

Amikor a magyarországi cigányok által beszélt nyelvekről van szó, a hétköznapi kommunikációban szinte minden alkalommal felmerül és időnként nem kis vita tárgyát képezi az a kérdés, mi tartozik a cigány nyelv körébe, beszélhetünk-e egyáltalán többes számban cigány nyelvekről, és az önmagukat cigánynak nevező, de beás nyelvet beszélő közösség tagjai mondhatják-e, van-e joguk azt állítani magukról, hogy ők is cigányul beszélnek.

E kérdéskör, bár ártalmatlannak tűnik, mégis sokszor mély érzelmeket vált ki minden magát cigánynak/romának valló beás emberből, hisz ezekkel a kérdésekkel egy hasonlóan kisebbségi helyzetben lévő közösség kérdőjelezi meg egy másik kisebbségi közösség identitását, anélkül, hogy e közösség terminusértelmezését a kívülről ítélkező ismerné.

A beások ugyanis a „cigány” elnevezést több jelentésben használják. Ezt beás adatközlők körében végzett kutatások is megerősítik, melyek szerint a „cigány” terminus rendelkezik „egyes cigány etnikai csoportok és alcsoportok közötti nyelvi, kulturális stb. eltéréseket figyelmen kívül hagyó, általánosító, összefoglaló jelentéssel. (E körbe eszerint a beások, az oláhcigányok, a kárpáti cigányok, a magyar anyanyelvű cigányok stb. csoportja egyaránt beletartozik.). Másik értelmezés szerint a „cigány” jelenti a kizárólag a saját (beás) csoportot is. (Ezzel más cigánynak tartott és/vagy magukat annak valló csoportoktól éppúgy elhatárolódnak, mint a nem cigányoktól.)” (Szalai, 1997. 1.)

Fontos megjegyezni, hogy ez az értelmezés csakis magyar nyelven releváns, hiszen a beások anyanyelvükön nem homogenizálják a cigány csoportokat, ugyanis másként hívják a velük egy nyelvet, nyelvi változatot beszélőt, illetve egy másik cigány csoport beszélőit és az általuk beszélt nyelvet is.

1.1. A cigány csoportokról

A már többször említett (Kemény és mtsai, 1976) klasszifikáció szerint a magyarországi cigányok három nagy nyelvi csoporthoz tartoznak: a javarészt magyarul beszélő romungrókhoz (akik magukat magyar cigánynak, zenész vagy muzsikus cigánynak mondják), a magyarul és romani nyelven egyaránt beszélő oláh cigányokhoz, valamint a magyarul és az archaikus román nyelven beszélő beás cigányokhoz (1. sz. melléklet).

Bár ez a felosztás szociológiai szempontból igen nagy jelentőséggel bír, nyelvészeti szempontból több helyen problematikusnak tekinthető: Nem nevezhető ugyanis minden magyarul beszélő cigány identitású személy romungrónak. Így például a nyelvileg asszimilálódott beások is erősen őrzik beás identitásukat, de így van ez több más kisebbség esetében is. A már csak magyarul beszélő cigányoknál a származás és az anyanyelv elvált egymástól, ám a csoporttagság felvállalása az anyanyelv nélkül is igen fontos identitásképző faktorként jelenik meg. A Kemény-féle osztályozás nem ejt szót arról, hogy a magyarországi romungrók nem csak egynyelvűek, erre bizonyítékul szolgálnak azok a nyelvszigetek, ahol muzsikus cigányok még beszélik a romani nyelv romungró/magyar cigány változatát, amelyet az angol nyelvű romani dialektológiai szakirodalom a romani ún. centrális dialektusai közé sorol. (Elšík, 2006)

A magyarországi cigányok lélekszámának meghatározásakor a Kemény István vezette 1993. évi és a 2003. évi reprezentatív felméréseket is alapul véve elmondható, hogy a romungrók között nőtt a nemzetiségi hovatartozást vállalók, míg a beások és az oláh cigányok között az integrálódással párhuzamosan, némileg csökkent a cigány nemzetiséget vállalók aránya. Magyarországon jelenleg 570-600 ezer főre becsülik a cigányok számát, de egyes vélemények 800 ezer – 1 millió fős lélekszámra utalnak.(Kemény és Janky, 2003.)

1.2. Cigány vagy roma?

A hétköznapi kommunikációban gyakran okoz problémát e népcsoport megnevezése, nagy a bizonytalanság, hogy mikor, mely közösségben melyiket használjuk, nehogy megsértsünk bárkit is, ha rosszul használjuk e megnevezéseket. Fontos megjegyeznünk, hogy a magyarországi cigányok többnyire elfogadják a ’cigány’ népnevet, ugyanakkor a három fő cigány csoport mindegyike, ahogy több más dologban, úgy ebben is elhatárolja, megkülönbözteti magát a másiktól. Ennek eredményeképp a magyarországi cigányság jelentős része – pl. az oláh cigányok romának, a romungrók és a beások többsége – cigánynak nevezi magát, nem „romának”, mindazok ellenére, hogy a közéletben és a politikai szóhasználatban egyre nagyobb teret nyer a „roma” elnevezés. Számukra a cigány a tágabb, általánosabb fogalom, amelybe beletartozik az a csoport is, aki magát romának nevezi. A különböző roma szervezetek a londoni, 1971-ben megtartott Első Roma Világkongresszusra hivatkoznak, ahol a más-más cigány közösséget képviselő jelenlévők egyetértésben fogadták el, hogy a világ összes cigány emberének a közös és hivatalos elnevezése legyen a rom szó többes számú alakja, azaz a roma forma. (A romaniban csak az adott etnikai alcsoporthoz tartozókra utal, a „rom” szó jelentése ’férfi’, ’férj’, míg a szó többes számú alakja a „roma” jelentése ’férfiak, ill. emberek’. A kifejezés nőnemű párja a ’romnji’ ’roma nő, asszony’, ’feleség’.)

Bár megoszlik a vélemény a terminusok használatát illetően, hisz sokan nem tekintik egymás szinonimájának a cigány vagy roma szót, így nem is fogadják el a roma szó kizárólagos használatát, ezért az egyre jobban terjedő cigány/roma egyenrangú használata mindenki számára megoldást jelenthet.

2. A magyarországi beásokról

A beások származásának története a magyarországi másik két cigány csoportéhoz – a romungró és oláh cigány csoportokhoz – képest a legkevésbé ismert.

A cigányok első írásos említése Románia területén 1385-ből való, de ebben az írásban nem említenek különböző cigány csoportokat. A román történetírás arról tesz említést, hogy a román fejedelemségbe az 1241-es mongol invázióval érkeztek, ám nyelvükre vontozó leírásaink nincsenek (Iorga, 1930. 22.). Rendkívül bonyolult történelmi folyamatról van szó, melyben még sok az ismeretlen elem, így nincsenek hiteles dokumentumaink arról sem, mikor, hogyan, milyen körülmények között történt meg a beások nyelvcseréje.

Több forrás ír arról, hogy a beások kb. a 17. század végén és a 18. század elején vándoroltak el mai lakhelyükre (Saramandu, 1997. 97.).

A 20. század végi szociológiai elemzések szerint a beások nagy része 1893 és 1918 között költözött Magyarországra, de a bevándorlás folytatódott a két háború között, sőt még a második világháborút közvetlenül követő években is (Sisák, 2001. 284.).

A magyarországi három cigány csoport /beás, oláh cigány, romungró/ területi elhelyezkedése meglehetősen egyenetlen. A beás cigányok döntő többsége a dél-dunántúli megyékben lakik, ebben a régióban arányuk megközelíti a teljes cigány népesség 30 százalékát, a régió két megyéjében, Baranya és Somogy megyében pedig a cigányok többségét képezik. Más régiókban beásul beszélő cigányok csak jelentéktelen számban fordulnak elő. (Hablicsek, 1999).

„A magyarországi beásokon kívül ugyancsak a román nyelvvjáráshoz hasonló nyelvváltozatot beszélnek: a Bulgáriában, Horvátországban, Olténiában (Romániában), Vajdaságban (Szerbia), Boszniában, Szlovéniában és Görögországban élő beások. Elsősorban tehát a nyelvjárási sajátosságok segítenek minket abban, hogy kiderítsük, hol éltek valamikor együtt a Közép- és Dél-Európában szétszéledt beások” (Borbély, 2001:79). Marcel Courthiade a párizsi Keleti Nyelvek és Civilizációk Intézetében dolgozó egyetemi tanár szerint beás nyelvet anyanyelvként beszélők a fent említett országokon kívül Szlovákiában, Argentínában és Kolumbiában is élnek (Kenrick 2005).

A beás nyelv különböző országokban használt dialektális változatait, valamint kialakulásuk történetét nem ismerjük. Ugyanígy fonológiai és nyelvtani rendszerük leírása is teljességgel hiányzik ezekben az országokban. E tekintetben a hazánkban élő beások írásbelisége jóval előrehaladottabb minden –a környező országokban élő – beás közösségnél.

A magyarországi beások elsősorban – a határ közelsége miatt – a Horvátországban Kutinán, Verőcén, Csáktornyán, valamint a Szerbiában Oromhegyesen és a Romániában Temesváron élő beásokkal állnak kapcsolatban. Az e közösségekkel ápolt kapcsolatok során szerzett nyelvi tapasztalataink azt igazolják, hogy az itt élő beások a magyarországiak által beszélt nyelvjáráshoz hasonló nyelvi változatot beszélnek.

A beások és az általuk beszélt nyelvi változatok kutatása sokáig nem került sem a hazai, sem a nemzetközi kutatások fókuszába, így róluk még kevesebbet tudunk, mint a másik két nagyobb csoportról. Létszámukról, területi elhelyezkedésükről, életmódjukról sem régebbi publikációk, sem önálló kutatások nem szólnak, csupán rövid utalások fordulnak elő a cigányokról szóló írásokban. Ennek számos oka lehet. Magyarázható azzal, hogy a többségi társadalom domináns nyelvet beszélői sok esetben nem tudnak különbséget tenni a különböző cigány csoportok között. A legtöbb esetben homogén közösségnek tekintik a romani és beás nyelvet beszélők közösségét. Ez is oka lehet annak, hogy csak a beásokról szóló, és csak a beás nyelvet érintő információk alig találhatóak, de azok a források is gyakran ellenőrizhetetlenek és pontatlanok, amelyek a „cigányokról” általában, pontos nyelvi meghatározás nélkül szólnak.

2.1. A beás szó jelentése

E szó eredete tisztázatlan, etimológiáját illetően kétféle feltételezés létezik. Egy korábbi hipotézis szerint (Papp, 1982) a szó a „bányász” jelentésű, ami a román tájnyelvi ’băias’ szóból származik, és utal a beások múltban végzett aranymosó és ércbányász tevékenységeire. Ezt az állítást igazolja a román szótárban a ’băias’ szócikk alatt található jelentés is, mely a következő formában található meg: băiáş (băiéş), băiáşi, băiéşi, s. m. (reg.) 1. miner 2. ţigan lingurar, zlătar.{1}

A második feltételezés alapján (Tálos, 2002. 321.) a beás szó a „teknős” jelentéssel hozható kapcsolatba, hisz ez a népcsoport Magyarországra érkezésekor teknővájással, fakanál és egyéb háztartási faáru készítésével foglalkozott.

Bár mindkét feltételezés tartalmaz igazolható állításokat, tudnunk kell, hogy napjainkban a beások többsége, a ’băjás’ szó jelentése alatt már csak a magyarországi cigányok egyik csoportját a beás származású férfit illetve többes számú alakját használva magát a népcsoportot értik.(vö. băjás, băjás h fn 1. beás ember, férfi; om dă ~ beás ember; lyimbă dă ~ beás nyelv 2. a beás népcsoport neve, ~ ságyé áisj – itt beások laknak. (Orsós, 1997. 17.).

2.2. A beás kétnyelvűség sajátossága

Az eddigi dialektológiai kutatások alapján, a beások egy „átmeneti nyelvjárást” beszélnek. Ez a román nyelvjárás a Körösvidék dél-keleti részén, a Bánát észak-keleti határai felé eső részén és Erdély dél-nyugati határainak területein beszélt nyelvjárások sajátosságait őrzi (Saramandu, 1997. 7.).

„Fontos kérdés a beások román nyelvjárásával kapcsolatban az, hogy miért beszélnek a beások románul. Feltehetőleg a választ abban kell keresnünk, hogy a beás közösség az erdélyi, körösvidéki és bánáti területek bizonyos részein élve átesett egy nyelvcserén. Vagyis saját nyelvük szokásos használatáról áttértek a környező közösség, a románok nyelvének használatára. Ugyanezt a nyelvi folyamatot éli át a mai magyarországi kisebbségek jelentős része is” (Borbély, 2001. 80.).

A magyarországi beások által beszélt román nyelvvjáráshoz hasonló nyelvváltozatnak – melyet a hazai beások önálló nyelvként tartanak számon – három nyelvjárása (árgyelán, muncsán, ticsán) van. Ezek közül az ’árgyelán’ a legelterjedtebb, amely egy nyelvújítás előtti bánáti román dialektus, s a román nemzeti nyelvtől csaknem izoláltan őrzi archaikus nyelvjárási jellegét ma is. Az árgyelánok Somogy, Tolna, Zala, Baranya megyékben használják ezt a nyelvi változatot, de él néhány család Veszprém és Vas megyében is. Tipikus vezetékneveik: Orsós, Bogdán, Kalányos, Ignácz.

A Dél-Dunántúlon Alsószentmártonban és környékén az ún. „muncsán” nyelvjárást beszélik, melyben – a határ közelsége miatt – számos szláv (szerb) eredetű szó található. Ez a dialektus –hasonlóan a hazánk keleti részén, Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében élő harmadik nyelvcsoporthoz a „ticsán”-hoz, – jóval többet merít a mai román nyelvből. A szláv hatás a vezetékneveiken is tetten érhető Leggyakoribb vezetékneveik: Jovánovics, Petrovics, Gyurgyovics.

A beás szó a nép és nyelv elnevezésére egyaránt használatos az árgyelánok és a ticsánok körében, a magyarországi beások harmadik nyelvjárását beszélő muncsánok azonban nem nevezik magukat beásnak, saját csoportjuk és nyelvük megjelölésére a cigányt használják (Kovalcsik, 1993. 231, Szalai, 1997. 104.).

A beás nyelv – valószínűleg – a kezdetektől fogva diglossziás helyzetben volt, hiszen a többségi társadalommal való együttélésben a közvetítő nyelv, ahogy a múltban, úgy napjainkban is, a magyar. A Ferguson által értelmezett „diglosszia” egy nyelvnek két vagy több változatára terjed ki. A beás nyelv esetében ez a beás nyelv „közönséges” változatai és egy másik, „emelkedett”, grammatikailag bonyolultabb, az iskolai oktatásban elsajátított román irodalmi nyelv közötti viszonyt jelentene. Ám e két változat között napjainkban nincs kapcsolat, a nyelvhasználat nem működik, így a klasszikus diglossziáról sem beszélhetünk.

Az újabb diglosszia-értelmezések szerint a kétnyelvűség esetében is beszélhetünk diglossziáról. A kétnyelvűség azt jelenti, hogy a közösség tagjai valamilyen két nyelvi kód birtokosai, a diglosszia pedig azt, hogy a két nyelv szerepe a közösség nyelvi gyakorlatában gyökeresen eltérő: alapvető sajátossága tehát, hogy a két nyelv a közösség tagjainak életében együtt tölti be azt a szerepet, amelyet egynyelvűség esetében a nyelv intim, illetve hivatalosabb változatai töltenek be (Réger, 2002).

2.3. A beás nyelv leírásáról

A beások nyelvével az 1980-as évekig tudományosan nem foglalkoztak. A beás nyelvi közösség a román nyelvvel és a román nyelvterületen élőkkel évtizedek óta semmiféle kapcsolatban nem áll, a két közösség nyelvi fejlődése egymástól izoláltan történik. A beások nyelve az 1980-as évekig csak szóbeli változatban élt, írásbeliségének valódi kezdete az 1990-es évek elejére tehető, és a világon egyedülálló intézmény, a pécsi Gandhi Gimnázium szervezési munkálataihoz kötődik.

A magyarországi beások nyelvének leírására az 1980-as évek elején legelőször Papp Gyula tett kísérletet pécsi és Pécs környéki gyűjtésére alapozva. Munkássága rendkívül fontos állomás a beás írásbeliség kezdetében, ám a beás nyelv általa történt leírása mégsem jelentett igazi áttörést a nyelv történetében. Nyelvleírási kísérletét a nyelvközösség tagjai kevésbé érezték magukénak, ezzel is magyarázható, hogy nem honosodott meg, s csak igen szűk körben vált ismertté. Papp Gyula a beás nyelv leírását egyetlen adatközlő (egy beás szőlőmunkás) idiolektusára alapozta. Az adatközlő által nem ismert és a nyelvi közösség által sem használt szavakat adatközlője korlátjának vélte, és – figyelmen kívül hagyva a beás nyelv diglossziás helyzetét –a román nyelvből vette át a hiányzó szavakat. Mivel az átvételeket nem tüntette fel, nem lehet eldönteni, hogy a szógyűjteményben szereplő szavak mennyire a valós, a magyarországi beások által használt szókészletet tartalmazzák. További gondot jelentett, hogy a beás nyelv leírásakor általa használt átírási rendszer a nyelvészeti ismeretekkel nem rendelkező célközösség számára idegen maradt, megbízhatatlan forrásnak bizonyult. Mindezek ellenére Papp Gyula munkássága a nyelvleírás szükségességének felismerésében, megkezdésében úttörő jellegű, jelentősége vitathatatlan. Nem csupán nyelvi, de oktatáspolitikai szempontból is számottevő az 1990-es évek eleje, amikor is egy maroknyi értelmiségi csoport nekilátott egy cigány nemzetiségi gimnázium szervezésének. A munka során vált világossá, hogy a beás nyelv tanításához szükséges minimális feltételek is hiányoznak, hisz a nyelvnek – Papp Gyula kísérlete ellenére – nem alakult ki az írásbelisége, hiányoztak a beás nyelv és kultúra oktatásához szükséges ismerethordozók, iskolai tankönyvek. Ezek megírásához is elengedhetetlenül szükséges volt a beás nyelv írásbeliségének megteremtése. A gimnázium szervezési munkálatai mellett néprajzi kutatómunka is indult, mely során az Ormánság beások lakta településein népdal- és népmesegyűjtések során beás nyelvi korpuszok gyűjtése kezdődött meg. A főként Kovalcsik Katalin és Orsós Anna nevéhez fűződő néprajzi gyűjtőmunka során előtérbe került a leírás mikéntje. Ekkor vált elkerülhetetlenül szükségessé egy egységes írásmód kidolgozása. A magyar helyesírás szabályai szerint rögzített első beás gyűjtések népdalok és népmesék voltak, melyek részletes használati utasítást tartalmaznak a közölt szövegek kiejtéséhez.

Az 1994-ben megjelent első kiadványok jelentették a beás nyelv írásbeliségének tényleges kezdetét. Ezeket rövidesen követte a Beás nyelvkönyv, mely elsőként kísérelte meg rendszerezni az addig csak szóbeliséggel rendelkező beás nyelvet. Napjainkra a nyelvkönyv kiegészült beás-magyar és magyar-beás szótárakkal is, valamint ezt a leírást követve további dalos- és népmesegyűjtemények, fordítások születtek. E munkák fontossága vitathatatlan, még akkor is, ha nem a legnagyobb nyelvészeti tudatossággal készültek Az elmúlt évtized azonban bizonyította ennek az írásmódnak az időtállóságát, hisz a kezdeti néprajzi köteteket számos hasonló és más nyelvészeti jellegű munka követte. Ez az írásmód nem csupán a beás értelmiség legnagyobb része, de a csak írni-olvasni tudók többsége számára is elfogadhatónak tűnik.

2002 őszétől az MTA Nyelvtudományi Intézet keretein belül működő Cigány Nyelvi Kutatócsoport olyan beás és romani nyelvre vonatkozó leíró nyelvészeti, antropológiai nyelvészeti, szociolingvisztikai és kontaktológiai kutatások folytatását tűzte ki célul, amelyek az eddig kevésbé kutatott beás és romani nyelveknek a sok szempontú leírásával egyszerre jelenthetnek fontos tudományos hozzájárulást a fenti részdiszciplínák eddigi eredményeihez. Az MTA Nyelvtudományi Intézetben 2009 tavaszán elkészült a beás nyelv leíró nyelvtan Orsós Anna és Kálmán László közös munkájának eredményeképpen (Orsós és Kálmán, 2009). A könyv elsősorban szakmai olvasók nyelvszakos egyetemisták és doktoranduszok, nyelvészek számára készült nyelvtörténeti és nyelvtipológiai szempontból fontos leírás (Huszár, 2009).

2.4. Beás nyelvészeti és nyelvhasználati kutatások

A beás nyelv mint a magyarországi cigány lakosság legkisebb csoportjának anyanyelve ezidáig nem állt a kutatások előterében. Oka és következménye is ez annak, hogy a beások származásának története, nyelvük, nyelvhasználati szokásaik, hagyományaik, még élő kulturális kincseik – az elmúlt tíz évben megindult vizsgálódások, gyűjtések ellenére – tudományos szintű feltárása rendkívül hiányos, s a romungró és oláh cigány csoportokhoz képest a legkevésbé ismert. Ezért fontos az a kis számú kutatás, amely a beás nyelvű közösségre irányult az elmúlt években.

Bár nem nyelvészeti jellegű, a nyelvhasználatot illetően mégis fontos megfigyelést végzett 1999-ben Fleck Gábor és Virág Tünde, akik egy ormánsági beás település kapcsolati rendszerére, nyelvhasználatára, a közösségen belüli viszonyokra, az ezekből és a társadalmi, térbeni elhelyezkedésből adódó különbségekre koncentráltak. A településen élők között a kutatók három stratégiát figyeltek meg. A „beletörődők”, akiknél „folyamatos, viszonylag lassú, intergenerációs nyelvelhalást” figyeltek meg, a „stratégiaváltók”, akiket a tudatos intragenerációs nyelvváltás jellemez, míg a „funkcióteremtők” életében a beás nyelv és hagyomány a politikai presztízsteremtés és a megélhetés eszköze (Fleck és Virág, 1999).

     2.4.1. A beás nyelv állapotáról szóló kutatás

Az elmúlt több mint tíz-tizenöt év eredményei a beás nyelv írásbeliségének megteremtésében igen számottevőek, fontos megjegyezni, hogy az eddigi időszak szakmai megalapozásából hiányzott a beás nyelv hazai állapotának vizsgálata, felmérése. A helyzetfelmérés 2000-ben Varga Aranka és Orsós Anna (jelen írás szerzője) vezetésével végzett kutatás során történt. A kutatás több lépcsőben, különböző módszerek alkalmazásával történt, hogy a lehető legszélesebb földrajzi és társadalmi lefedettséggel kapjunk képet a beás nyelv állapotáról. Vizsgálatunkat egy hosszabb távú nyelvtervezési folyamat első állomásának tekintettük. Kutatásunk azt igazolta, hogy a vizsgált hat közösségben a beás nyelvcsere folyamata elkezdődött, egyes közösségekben szinte lezártnak bizonyult. Azokban a közösségekben tapasztalható a nyelvcsere folyamatában bizonyos megtorpanás, amelyek a rendszerváltás óta egyre inkább bezáródni látszanak. Ahol a nyelvcsere szinte lezárult, a különböző korúak nyelvhasználatában egyes élethelyzetekben hasonlóságok mutatkoznak. Számunkra ez azt jelenti, hogy sok esetben nem generációk közötti, hanem generáción belüli nyelvcseréről beszélhetünk.

A beások a társadalmi beilleszkedés, illetve asszimilálódás során különböző mértékben őrizték meg hagyományaikat. Így van ez a nyelvhasználat tekintetében is, amely az egyes beás cigány családok, közösségek esetében más-más képet mutat.

     2.4.2. A beás nyelv szociolingvisztikai vizsgálatáról

A beás nyelv állapotáról, az elkezdődött nyelvcseréről árnyaltabb kép szerzése miatt további kutatások váltak indokolttá. Ezt segítette elő az MTA Nyelvtudományi Intézete és A nyelvi másság dimenziói: A kisebbségi nyelvek megőrzésének lehetőségei projektuma{2}. Ennek keretében lehetőség nyílt a nyelvcsere és a kétnyelvűség megvalósulási formáinak vizsgálatára nyolc magyarországi kisebbségi közösségben (beás, horvát, német, romani, román, szerb, szlovák, siket) azonos elméleti és módszertani keretben.

Az ELTE BTK Mai Magyar Nyelvi Tanszék az MTA Nyelvtudományi Intézet két munkatársának, Borbély Annának és Bartha Csillának koordinálásával e közösségek számos kutatója és terepmunkása vett részt a vizsgálatban. A kutatási eredmények összevethetősége, a nyelvi közösségekben zajló folyamatok együttes értékelése miatt a koordinátorok egységes kérdőívet és vizsgálati szempontrendszert dolgoztak ki a projektumban részt vevő kutatók számára. Ennek fontossága abban van, hogy egy-egy nyelvi közösség vizsgálati eredményei összevethetőek a kutatásban résztvevő összes nyelvi közösségével. A terepmunkát nyolc nyelvi közösségben végeztük, az adatokat a kutatók az általuk választott munkatársakkal, terepmunkásokkal dolgozták fel.

A kutatás (Orsós, 2012) egy dél-baranyai település beás nyelvi közösségének szociolingvisztikai leírását tartalmazza, amely vizsgálja, a beás nyelv használatának háttérbe szorulását előidéző okokat, a különböző életkorú és nemű csoportok nyelvi viselkedését. A kutatás adatai alapján képet kapunk az adatközlők nyelvválasztási szokásairól, a vizsgált beás közösségre jellemző nyelvválasztási stratégiákról, hogy hol, mikor, kivel és miért választja egy beás ember a közösséghez tartozó másik beással társalogva a beás, illetve a magyar nyelvet. A kutatás során a nyelvválasztást a beszélgetés résztvevői, a beszélgetés résztvevőinek nyelvtudása, a beszélgetés résztvevőinek a nyelvekhez való viszonya, a beszédpartnerek életkora, neme, a foglalkozás, a szituáció, a helyszín, a nyelvhasználati színterek, az egynyelvűek jelenléte a beszédhelyzetben, a beszédpartnerek kapcsolatának minősége, a házastárs nemzetisége, a beszélgetés tartalma, a nyelvválasztás funkciója alapján kerül bemutatásra. Az adatközlőkkel folytatott interjúk során a beás közösséghez való tartozás kifejezését, az identitás erősségét valamint a beás, a magyar és a kisebbségi nyelvekről alkotott véleményüket is megtudhatjuk.

A kutatás igazolja, hogy a beás nyelv használati színterei tovább csökkentek. Amennyiben az első nyelv hatásai és használata csak a családra, esetleg a legszűkebb környezetre korlátozódik, az élet minden más területén pedig a második nyelv és kultúra hatásai érik a beszélőt, az első nyelv elsorvad, helyét az erősebb hatásokkal bíró veszi át. A faluban lakó beás gyermekek közül sokakat a beás nyelv használatához már nem kötik olyan szoros szálak, mint szüleiket, ők, s a kutatás adatai szerint a legfiatalabb életkori csoport tagjai közül sokan nem is a beást tartják anyanyelvükként számon.

A középkorúak életében a fiatalokénál jóval fontosabb helyet foglal el a beás nyelv. A gyermekkori emlékeik színtere többnyire a zárt beás közösség volt, a telepi élet, ahol a beás nyelv használata teljesen természetes volt, a közösségen belüli kommunikáció eszköze ez volt. Ebből eredően a beás nyelvhez való kötődésük is nagyobb. Bár csak nagyon kevesen rendelkeznek huzamosabb munkaviszonnyal, ha mégis, munkahelyük többnyire a falun kívül található. Kommunikációjukban a kódváltás természetes dolog. A beás nyelv főleg az idősebbekkel való kapcsolattartásban játszik szerepet, míg gyerekeikkel már többnyire magyarul beszélnek. Ennek oka az a felismerés, hogy e nyelvtudás révén kevésbé sikeresek az életben, nem jutnak jobb munkához, biztosabb megélhetéshez gyermekeik és ők maguk sem, annál inkább jelent negatív megkülönböztetést, kisebb presztízst a kisebbséghez való tartozás. A magyar nyelv piaci értéke nagyobb, így szívesebben veszik, ha gyermekeik is ezt tanulják meg, anyanyelvük pedig megmarad a család használatában – de már ott sem kizárólagos. Bár a vizsgált korosztály szinte minden tagja tudja a beás nyelvet, életükben a beás funkciója közel azonos a magyar nyelvével, miközben a beás nyelv használati színterei egyre csökkennek. A hétköznapjaikban a beás nyelv használata már nem intenzív, s ez nyelvtudásuk szintjét is befolyásolja.

A legidősebb generáció az, amely a legritkábban hagyja el lakóhelyét, keveset van távol otthonától, és a legkevésbé érint a modernizáció, így ők még őrzik, szívesen használják a beás nyelvet. Számukra a közösség hagyományai, szokásaik is élnek, mivel azonban már ők sem zárt telepi viszonyok között élik hétköznapjaikat ezek gyakorlására egyre kevesebb lehetőség adódik. A nyelvről és hagyományaikról is inkább csak beszélnek, semmint használnák, hisz a gyerekeik ugyan még kötődnek a cigány kultúrához, unokáik már csak hallomásból tudnak arról, és csak alkalmanként szövődik életükbe a beás kultúra egy-egy szelete. Az idősebb korosztály a beás nyelvhez tartozó beás kultúrával is azonosítja magát, a fiataloknak azonban e szerint élni nem volt lehetőségük. Ahhoz, hogy megismerjék és tudatosodjanak bennük saját népük kulturális értékei, és ne érezzék önmaguk azt, hogy ez a kultúra érdemtelen az átörökítésre a három szintű (alap, közép és felsőfokú) beás nyelvoktatás szerepe nélkülözhetetlen.

Az ismertetett kutatások mindegyike igazolja a beás-magyar nyelvcserefolyamatok meglétét, ám igazolja azt is, hogy a nyelvvesztés e nyelvi közösségekben nem járt együtt az identitás elvesztésével. A vizsgált beás közösségek mindegyikében fordított arányosságot tapasztalhatunk a nyelvhasználat és identitás tekintetében. A beás öntudat különösen az idős és középkorú generációban erős, ahol a nyelvtudás foka is nagyon magas. A fiatalok körében ez a közösségi tudat korántsem ilyen erős, hiszen a beás nyelv használati színterei is igen korlátozottak.

3. A nemzetiségi oktatás jogi háttere

A fent említett intenzív nyelvvesztési folyamatban igen fontos befolyásoló tényező az oktatás. Ahhoz, hogy lássuk, miféle feladatot kellene az oktatásnak ellátnia, hogy a nyelv és a közösség is megerősödhessen, szükséges áttekintenünk a magyarországi cigány nyelvek, így a beás nyelv jelenlegi helyzetét, a hazai köz- és felsőoktatásban.

A magyar köznevelés és felsőoktatás jogszabályi környezetében az elmúlt néhány évben nagy változások történtek. Magyarország kisebbségi nyelvekkel kapcsolatos politikájának meghatározó eleme – az Alaptörvény mellett – a 2011. évi CLXXIX. törvény a nemzetiségek jogairól{3} (a továbbiakban: nemzetiségi törvény), amely – egyéb jogaik mellett – meghatározza a kisebbségi közösségek nyelvi jogait is.

2012. január 1-je előtt 12 nemzeti kisebbség, illetve 1 etnikai kisebbség (a cigányság) volt Magyarországon, majd a nemzetiségek jogairól szóló 2011. évi CLXXIX. törvény hatályba lépése miatt megszűnt a nemzeti, illetve az etnikai kisebbség fogalma, helyükbe egységesen a nemzetiség kifejezés lépett. Eszerint nemzetiségnek minősül: a bolgár, a görög, a horvát, a lengyel, a német, az örmény, a roma, a román, a ruszin, a szerb, a szlovák, a szlovén és az ukrán. E törvény értelmében „22. § (1) nemzetiségek által használt nyelvnek számít a bolgár, a görög, a horvát, a lengyel, a német, az örmény, a roma/cigány (romani, illetve beás, a továbbiakban együtt: roma), a román, a ruszin, a szerb, a szlovák, a szlovén és az ukrán nyelv, továbbá a roma és az örmény nemzetiség esetében a magyar nyelv is.

(2) Az állam a magyarországi nemzetiségek anyanyelvét közösség-összetartó tényezőként ismeri el. Tekintet nélkül arra, hogy a köznevelési intézménynek ki a fenntartója, támogatja a nemzetiségek által használt nyelv alkalmazását a nemzetiségi köznevelésben. A nemzetiségi köznevelés többletköltségét – jogszabályban meghatározott módon – az állam viseli. (5. § (1).”

A nemzetiségi nevelés-oktatás szabályait valamennyi nemzetiség, köztük a cigányok/romák esetében is egységes jogszabályi feltételek határozzák meg. Megszervezésének kezdeményezése, az abban való részvétel a szülők írásos igénye alapján valósul meg, az időkeretét, tartalmát meghatározó jogszabályok (irányelv, kerettantervek) az országos nemzetiségi önkormányzatok egyetértésével kerültek kiadásra. A nemzetiségi nevelést, oktatást az irányelvben meghatározottak szerint kell megszervezni, a nemzetiségi kerettantervek alkalmazása is kötelező. A nemzetiségi nevelés-oktatás az adott nemzetiség nyelvének, kultúrájának, hagyományainak átörökítéséről szól. Legalább nyolc azonos nemzetiséghez tartozó szülő írásos kérelmére kötelező megszervezni, az intézmény vezetőjének ebben nincs mérlegelési joga.

A nemzetiség óvodai nevelésének irányelve és a nemzetiség iskolai oktatásának irányelve{4} kiadásáról szóló 17/2013. (III.1.) EMMI rendelet (a továbbiakban: nemzetiségi irányelv) tartalmazza (nem teljes körűen) valamennyi nemzetiség, valamennyi oktatási formára kiterjedő részletes fejlesztési feladatait.

3.1. A nemzetiségi nevelés-oktatás szervezési körülményei a közoktatásban

Amennyiben egy közoktatási intézmény nemzetiségi oktatást szervez, felmenő rendszerben teheti ezt meg, és pedagógiai programjában, helyi tantervében ennek szerepelnie kell az első évfolyamtól a tizenkettedik évfolyamig.

A nemzetiségi népismeret tanítása önálló tantárgyként az adott nemzetiség nyelvén folyik, ám a cigány/roma nemzetiség esetében, a népismeret oktatása magyar nyelven is folyhat. A nemzetiségi nyelvet is oktató intézmények a nemzetiségi nyelv és irodalom oktatására legalább négy, a horvát, német, román, szerb, szlovák és szlovén nyelv oktatására legalább öt, a romani vagy beás nyelv oktatására legalább három tanórát szükséges biztosítani. A romani és beás nyelv óraszámának eltérésének oka, hogy a nemzetiségi oktatást végző intézmények nem támogatták a NAT nemzetiségi oktatásának azon részét, mely heti 5 órát írt elő a nemzetiségi nyelvoktatás bevezetésére. Az intézmények álláspontja szerint a nemzetiségi oktatást folytató intézmények többségében a bevezetéshez szükséges humán erőforrás nem biztosított, így a megfelelő színvonalú nyelvoktatás sem garantálható. Az indokokat összegyűjtve, az Országos Roma Önkormányzat 2012-ben benyújtott állásfoglalását elfogadva a romani és beás nyelv óraszáma heti 3 órára módosult. A nyelvoktató nemzetiségi nevelés bevezetése során a cigány nyelveket érintő megengedő jellegű rendeletmódosítások (óraszám, alkalmazási feltételek), e nyelvek presztízsét, más kisebbségi nyelvekkel összehasonlítva, nem emelik.

A romani és beás nyelv oktatásának feltételei még sem a köznevelés, közoktatás, sem a felsőoktatás szintjén nem teremtődtek meg kielégítő módon. A nyelvoktatáshoz szükséges személyi és tárgyi feltételek csak részlegesen állnak az intézmények rendelkezésére, ezért a nemzetiségi nevelés, oktatás céljainak megvalósulása is részleges. Ezt igazolja az a tény is, hogy a közoktatásban viszonylag kevés a romani és/vagy beás nyelvet oktató intézmény. (1. sz. térkép)

Az ábrára kattintva kinagytható a kép!

1. térkép
A 2014/2015-ös tanévben beás és romani nyelvoktatást folytató intézmények

A cigány/roma nemzetiségi oktatás 2014/15-ös tanévi helyzetét vizsgálva sok esetben e feltételek hiánya miatt nem alkalmazkodik / nem tud alkalmazkodni az új jogszabályi környezethez. (A vizsgált intézményekben cigány nyelveket oktatók 31%-a rendelkezik a törvény által előírt – a cigány/roma nemzetiség esetében megengedő – alkalmazási feltételekkel.) A nyelvtanárképzés feltételeinek végiggondolása és kidolgozása egyre sürgetőbb feladattá vált. Ám nem csupán ennek hiánya akadályozza a széles körű, igényes romani /beás nyelv oktatását. Néhány kivételtől eltekintve továbbra sem állnak rendelkezésre a tárgyi feltételek sem: hiányoznak azok a tankönyvek, oktatási segédanyagok, amelyek nélkülözhetetlenek az ilyen programok ellátásához. A személyi és tárgyi feltételek hiányossága mellett a nyelv/nyelvek, nyelvjárások jelenlegi állapota is nehezíti az iskolai oktathatóságot (normanyelv, standardizáció hiánya). Sem a nyelvoktatás, sem a népismeret tantárgyak tanítása során nem teremtődtek meg kielégítő módon az oktatás feltételei, a megengedő jellegű rendeletmódosítások ellenére sem (óraszám, alkalmazási feltételek), ezért a nemzetiségi nevelés, oktatás céljainak megvalósulása is csak részleges.

A cigány/roma nemzetiségi oktatás 2014/15-ös tanévi helyzetét vizsgálva sok esetben e feltételek hiánya miatt nem alkalmazkodik / nem tud alkalmazkodni az új jogszabályi környezethez. Az oktatási forma bevezetésének motivációjában alkalmanként a szülői igény is kétségbe vonható, a létszámadatok ugyanis azt látszanak igazolni, hogy az igénylést helyenként főként az intézményi érdek határozta meg. A vizsgált intézmények között nem egy olyan található, amelyben a cigány/roma nemzetiségi nevelésnek-oktatásnak sokszor nincs tartalma, a feladattal megbízott pedagógusok nem rendelkeznek azokkal a tudásokkal, és tárgyi feltételekkel, amelyek birtokában az egyébként döntően a hátrányos vagy halmozottan hátrányos helyzetű tanulók, köztük a főként cigány/roma tanulók, nyelv- és népismeret oktatása megnyugtató módon biztosítva lenne.

A jelenlegi rendszerszintű hátrányok (a nem megfelelő vagy hiányos nemzetiségi tanárképzés, személyi, tárgyi feltételek egyenetlensége) hozzájárulnak ahhoz, hogy azt mondhassuk: a cigány/roma nemzetiségi oktatás esetében hazánkban nem valósul meg a minőségi oktatáshoz való hozzáférés.

3.2. A beás nyelv a felsőoktatásban

1994 őszétől az akkor még Kaposvári Csokonai Vitéz Mihály Tanítóképző Főiskola kétéves posztgraduális romológus képzést szervezett, melynek keretében mindkét magyarországi cigány nyelvet oktatatták. A tanszék 1996-tól „alvó” szakként szüneteltette a nyelvoktatást, majd a tanszékvezető tragikus halála után végleg megszűntette.

A Pécsi Tudományegyetemen 1996-tól a Bölcsészettudományi Kar Nyelvészeti Tanszékén Romológia specializáció keretében kezdődött a beás nyelv oktatása, mely a mai napig tart. A két hivatalosan elismert cigány nyelvből egyetemi tanulmányokat jelenleg kizárólag a Pécsi Tudományegyetem Romológia Tanszékén folytathatnak mind a cigányok/romák, mind az egyetem többi hallgatója. A képzés során bölcsész valamint tanárképes diplomaszerzésére nyílik lehetőség. A lineáris képzés – az ún. bolognai folyamat – során a három éves romológia szakos alapképzésnek is része beás és romani nyelvoktatás, a mesterképzésben (4-5. évfolyam) válik lehetővé a bölcsész vagy a tanári diploma megszerzése. A tanári képesítés tartalmazza a cigány népismeret és a beás vagy romani nyelvek oktatásához szükséges szakmódszertani ismereteket. Mindez a kompetencia önmagában ugyan kevesebb, mint egy nyelvtanári vagy népismeret szakos tanári végzettség, hisz itt nem a nyelvről szereznek olyan hangtani, alaktani és mondattani ismereteket, mint általában a nyelvszakosok, ám a nyelvtanárképzés megteremtéséig az egyetlen olyan végzettség, amely segít a nyelvet – minimálisan középfokon – ismerő pedagógusoknak az oktatási intézményekben egyfajta multiplikátori tevékenységet végezni.

A 2006-os tanévtől elindult a neveléstudományi doktori iskola is PTE BTK-n, amelynek Nevelésszociológia programjában található romológia alprogram tüntetett lehetőséget ad a hallgatóknak a továbbképzésre, az oktatóknak és doktorhallgatóknak a tudományos munkára.

3.3. Beás nyelv a tudományos kutatásban

A Magyar Tudományos Akadémia Tudományos Tanácsa 2002 tavaszi javaslatával egyetértve, a Nyelvtudományi Intézet cigány nyelvi kutatási projektumot indított meg. A kutatók összegezték a magyarországi cigány kisebbség nyelvi csoportjainak helyzetével foglalkozó kutatások tanulságait, illetve a magyarországi cigány kisebbség nyelvi rétegződésére vonatkozó szociológiai vizsgálatok nyelvszemléletének sajátosságait.

A Cigány nyelvek, cigány közösségek: a romani és beás nyelvek komplex nyelvészeti vizsgálata című OKTK projektum keretében feldolgozták a nyelvcserére és a nyelvi revitalizációra, valamint a cigány nyelvekre vonatkozó hazai és nemzetközi szakirodalmat. A Nyelvtudományi Intézet teremtette meg a feltételeket a korábban már említett Beás leíró nyelvtan elkészítésére is.

3.4. Nyelvvizsgáztatás

Komoly gondot jelentett a kisebbségek nyelveinek nyelvvizsgáztatásában a nyelvvizsgáztatás új szabályozásáról szóló 71/1998. (IV.8.) számú kormányrendelet megjelenése, amely akkreditációhoz kötötte a nyelvvizsgáztatási tevékenységet. A hatályba lépést követően az Oktatási Minisztérium pénzügyi támogatásának segítségével újra lehetőség nyílt államilag elismert nyelvvizsga letételére bolgár, horvát, lengyel, cigány (beás és romani), német, román, szerb, szlovák és szlovén nyelvből. A vizsgahelyek többsége ugyan még a fővárosban található, ám 2002-ben az ország több pontján is mód nyílott arra, hogy az adott régióban élő kisebbségek nyelvéből nyelvvizsgát lehessen tenni.

A cigány nyelvek közül a beásnak sikerült a pécsi PROFEX Vizsgaközpont akkreditált vizsgahelyévé válnia, melynek székhelye a Pécsi Tudományegyetem BTK NTI Romológia és Nevelésszociológia Tanszéke. Az akkreditált vizsgahely évente két alkalommal ad lehetőséget beás nyelvvizsga szerzésére. A vizsgahely népszerűségét mutatja, hogy 2002 óta több száz vizsgázó tett sikeres nyelvvizsgát beás nyelvből alap-, közép- vagy felsőfokon.

4. Összegzés

A beás nyelvi közösség helyzete az elmúlt évtizedek során nagyot változott. Az addig a cigányok vagy romák címszó alatt élő, többnyire homogenizált, egységesnek mutatott nyelvi csoport „életre kelt”. Az 1990-es évek elejéig csak szóbeli kultúrával rendelkező népcsoport nagy utat járt be: bár a legkisebb cigány csoport, mégis jelentős értelmiséggel rendelkezik, akik egyre több helyen hallatják hangjukat. Megteremtették írásbeliségüket, amely a romántól eltérő módon, a hazai nyelvi beszélőkhöz igazodva fejlődik. Létrejöttek azok a – ma még reprezentatívnak számító – népmesegyűjtemények, daloskönyvek, szótárok, fordítások, mondókás könyvek, amelyek használatáról érkező pozitív visszajelzések, megerősítések jó motivációt jelentenek további, hasonló munkák létrehozásához.

A beás nyelv és általában minden kisebbségi helyzetben lévő nyelv megerősítéséhez, a nyelvcsere ellenkező irányba fordításához vagy legalább a folyam lassításához ezek a közösségből érkező tevékenységek nélkülözhetetlenek, de a többségi társadalom támogatása nélkül ezek a próbálkozások kevésbé lesznek sikeresek. A legtöbb kisebbségi beszélőben a saját nyelvvel szembeni pozitív attitűd megtalálható, ám ha a többségi társadalom nem segíti annak tudatosítását, hogy az általuk beszélt nyelv ugyanolyan értékes, mint bármelyik másik nyelv, ez a pozitív attitűd elhalványul.

Az oktatásnak segítenie kell a nyelv presztízsének megteremtését. Elő kell segíteni, hogy a kisebbségi nyelv minél több használati funkcióban tudjon megjelenni, lehessenek anyanyelvű sajtótermékek, adások, anyanyelvi oktatás – lehetőleg minden szinten. Ez egyben nyelvélénkítést is eredményez, azzal, hogy a korlátozott funkciókban használatos kisebbségi nyelv szerepköreit és színtereit bővíti.

A beás nyelv átadása csak akkor fog visszatérni a család természetes keretei közé, ha ezekben a funkcióiban megerősödik, presztízse megnő és a revitalizáció lépéseknek köszönhetően, és lesz még elégséges számú anyanyelvi beszélő, aki érdekeltté válik a beás nyelv átadásában (vö. Bartha, 1999. 129.). Ehhez azonban mielőbb ki kell alakítani azt a támogató, hozzáadó oktatási környezetet, amely segít újra felértékelni az anyanyelvet a nemzedékek közötti nyelvátadásban.

Jegyzetek

Irodalomjegyzék

Válogatott bibliográfia

Melléklet

Az ábrára kattintva kinagytható a kép!

1. melléklet.
A magyarországi cigányok nyelvi csoportjai