Bevezetés

A jelölt tematikáról megszólalni a következő feltételekkel lehetséges:

Ez az egyszerűsítő kategóriasor alighanem alapvetően jelöli ki a következő tanulmány főbb tartalmi egységeit is: külön egységben foglalkozunk az irodalom és a képzőművészet kérdéskörével, amelyben megkíséreljük bemutatni azt, hogy

Az áttekinthetőség és tanulhatóság (hiszen itt alapvetően egyetemi tankönyvi fejezetet feltételezünk) kedvéért elsőként a cigány, roma irodalommal, majd a cigány, roma képzőművészettel foglalkozunk, külön jelölt fejezetegységben. A cigány, roma irodalmat az alapképzésnek megfelelően néhány monográfia tematikus ismertetésére, ill. azok szemléletmódjának bemutatására szűkítjük. Ezért esik csupán utalások szintjén szó kortárs szerzőkről, ezért nincsenek egyes művekhez kötődő interpretációk, és ezért jelzésértékű csupán a kritikai-narratív pozíció. A képzőművészet esetében hasonlóan járunk el: ám ott éppen a tárgyalt teoretikusok szövegei okán a jelenhez jóval közelebb jutunk, és kifejezetten az alapvető elgondolások, illetve az azok között meglévő különbségek leíró ismertetésére törekszem. A magyarázó-értelmező-kiegészítő jegyzeteket azért láttam szükségesnek a szövegbe illeszteni, hogy már az alapképzésben a hallgatók találkozhassanak minimálisan azzal a kritikai pozícióval, amellyel érvényesebb és dialógusképes megközelítési mód termelhető meg.

A cigány, roma irodalomról

A cigány irodalomra nem bizonyos szövegek zárt rendszereként tekintek, hanem olyan rendezőelvként, amely szövegek, szöveghelyek újraértelmezésére ad lehetőséget. Így aztán a cigány irodalom részét képezik a cigány, roma szerzők szövegei is, függetlenül attól, hogy beás, romani, vagy éppen más, pl. magyar nyelven íródtak-e. A cigány irodalom részét képezik a cigány és nem-cigány szerzők szövegei (nyelvtől függetlenül), ha a szöveg a cigány, roma, traveller, etc. lexémát – a cigányság külső vagy belső megnevezései közül bármelyiket – szöveghelyzetbe hozza. A cigány irodalom részét képezik a szépirodalom etnikus természetű reprezentációs-önreprezentációs törekvései, stratégiái: milyennek látják a romákat a nem-romák, s milyennek látják a romák önnönmagukat, mi módon és miféle sztereotípiák kiépüléseinek színtere lehet az irodalmi szöveg. A cigány irodalom: a cigány népköltészet és a magas irodalom, azok egymáshoz való viszonya, cigány és nem-cigány folklórszövegek, cigány és nem-cigány szerzők szövegeinek komparatív vizsgálata, etc.

Hangsúlyozom azonban: a jelen tanulmány a cigány irodalom szűkített, és kevéssé érvelhető fogalmát veszi használatba – praktikus, és nem elméleti megfontolásból, alkalmazkodva a tanulmánykötet szerkesztői elvárásához, megfogalmazott célrendszeréhez.

Elsőként számolnunk kell azzal, hogy a cigány irodalom (szűkebben: a magyarországi cigány irodalom) maga is jelentős intézmény. A formálódó roma közösség identitásképzésében alapvető jelentőségűnek tűnik. Nem csupán azért, mert a közép-kelet-európai irodalomnak (nemcsak annak, de annak mindenképpen) sajátossága, hogy az irodalmi szöveg az adott közösség (nyelvközösség, rend, nemzet, nemzetiség, társadalmi réteg, párt) megképzője, szándéknyilatkozata, létének igazolása. Hanem azért is, mert a hagyományosan ide értett szerzők – a cigány szerzők első generációja – a magyarországi roma közösség jelentős tekintélyei máig: politikusok, közéleti személyiségek, a média ismert szereplői, nyelvművelők, folklórgyűjtők.

A fentebb leírtaknak és a jelen írás műfaji követelményeinek megfelelően súlyozottan leíró-történeti szemléletet fogok érvényesíteni a következőkben. Áttekintem a cigány irodalom fogalmának történetét az 1800-as évek végétől napjainkig, azt követően Csengey Dénes, Rajko Djuric és Kelemen Zoltán tanulmányaira építve az így értett magyarországi cigány irodalom legjelentősebbnek tűnő szerzőit{1}.

A cigány irodalom fogalomhasználata maga kevésbé bizonytalan, mint a fogalom definiálása, mert úgy tűnik, a fogalmat használata hozza létre és legitimálja. Ebben a használatban a fogalom maga intézményesül – használata hagyományozódik, beletagolódik az intézményi struktúrába, miközben maga is kiépíti saját intézményeit. A legitimálódás e folyamatának úgy tűnik azonban, nem hangsúlyos eleme az egyezményes használat tudományos-teoretikus megközelítése, értelmezése.

Fogalmunk legalább három, szigorúan ide kapcsolódó megközelítést igényel – már grammatikájából adódóan. Az egyik egy olyan történeti konstrukció, melyben a nemzet fogalmának kidolgozását és legitimációs procedúráját olvassuk bele a szintagma grammatikai struktúrájának megfeleltethetősége okán egy etnikus szerveződési keretbe. Ezt már csak azért is indokolt megtennünk, mert az etnikus közösségi tudat magában hordja a nemzetté válás potenciális lehetőségét, és a romákra, cigányokra vonatkozóan a nemzeti alakzat mimicryje mintegy előíró akarattal jelentkezik. Egy többségi-hatalmi gondolkodási struktúrában egy közösség legitimitását a többség határozza meg – melyben saját közösségi alakulatát véli a hierarchia csúcsán levőnek. Ez a modernben való benne állás olyan történelemképet rögzít, mely egy adott közösségen belül egységes és kizárólagos (voltaképpen egynézőpontú), amely az aktuálist – tehát ahonnan visszatekint – véli a legmagasabb fejlettségi foknak. Ehhez képest dolgoz ki egy ide tartó, a jelenkonstrukcióra mutató múltat. Ez az idő-esemény viszony hangsúlyát adja egyfelől, másfelől lineárissá teszi a történéseket. Az események így szervezett egymás mellé kerülése: a temporális metonímia és a közös cél (a közösség létének igazolása) a kauzalitás kívánalmát, mint űrt kitöltik, és tapinthatóvá, evidenssé tesznek egy töretlenül fejlődő nemzeti történelem-képet – ezt a nemzeti modernizmus konstrukciójának tekinthetjük.

A második a nemzeti/etnikus irodalom, mint tényleges nyelvtani szerkezet szemantikája. A szintagma alárendelő, melyben a meghatározó tag (nemzeti, etnikus, cigány, magyar, roma) jelzői alárendelő szerkezetet jelöl. Ez aztán – már értelmezési stratégiánktól függően vesz fel jelentéseket: akár minőségjelzői, kijelölő jelzős szerkezetben, akár a birtokviszony súlyozásával. Ezek a szintaktikai alakzatok a jelentésképzésben is szerepet játszanak. A kijelölői szerkezet a lezártság felé mozdítja a kéttagú szintagmát, a birtokos jelzős szerkezetekkel pedig számos helyen találkozunk oly módon, hogy az a hierarchikus viszony fenntartását sugallja.

A harmadik egy szinte filológiai természetű történeti leírása a fogalom használatának. Megkeresése azoknak a forrásszövegeknek, melyekben a cigány irodalom szószerkezete előfordul, s konstruálni lehetséges hangsúlyos jelentéseket; legalább két szövegcsoportot: egyikben azokkal a szövegekkel, melyek a fogalmat használják/olvassák, említik, másikban azokat, melyeket ez a fogalom ölel körbe. Ez a prekonceptív eljárás azonban kevéssé fedné a valóságot. Ámbár megfelelne annak a nemzeti irodalom-konstrukciónak, mely a modern nemzetet gondolja el az emberi lét legfőbb határának.

A vázolt három megközelítést nem feladatunk áttekinteni. A jegyzet céljainak megfelelően a fogalomhasználat történetiségéből indulok tovább.

A cigány irodalom fogalomtörténete

A következőkben elsőként megkíséreljük a cigány irodalom terminus történeti alakulását, megjelenését és továbbélését megmutatni. Azzal az elgondolással, hogy változik a hozzárendelt jelentések köre, de ezek szinte reflektálatlanul változnak. Miközben tehát a megnevezés változatlan marad, egymástól eltérő jelöltekre vonatkozik.

A 19. század második felében indult el általában véve a cigányság kutatása.{2} Innen kezdődik tehát a szövegtermelés: felszaporodnak a primer szövegek a gyűjtéseknek köszönhetően, és megjelenik a cigánysággal való foglalkozás a tudomány horizontján. Része lett a tudományos közbeszédnek – még ha periférikusan is.

1887. március 23-án a Fiumében pihenő József főherceg{3} levelében a következőt írja Thewrewk Emil nyelvésznek:

Azt illetően, hogy mire is vonatkozik a fogalom, hogy milyen kritériumok alapján válogatódnak szövegek ebbe a csoportba –, csak következtetni tudunk más forrásokból. Egy ezt megelőző levélben a főherceg olyan olvasmányairól számol be, melyeket a magyar irodalom szövegeinek tekint, s megállapítja:

Nagy valószínűséggel tehát tematikusan szerveződő szövegegyüttesre vonatkozik József főherceg levele. Olyan szövegekre utal czigány irodalom fogalmával, amelyek cigányokról szólnak. Tárgyává válnak a szövegnek, tematizálódnak. Ezt azért különösen fontos hangsúlyoznunk, mert a szövegfunkciók tekintetében itt alighanem jóval szűkösebb repertoárra lesz figyelmes a főherceg: számára nagy valószínűséggel azok a szövegek számítanak a czigány irodalom szövegeinek, melyeknek a cigány szereplőkről elmondható történetük van. Másutt említést tesz múzeumi anyagokról, melyek között olyan is van, „melyet oskolavégzett czigány írt”{6}

Úgy tűnik – különösen, ha számításba vesszük azt, hogy a főherceg leginkább nyelvészeti kutatásokat végzett, s magát nyelvészként (is) definiálja –, a fogalomhoz, ha nem is domináns módon, de kötődik a nyelv, mint anyanyelv és a szerző etnikus származása. Az oskolavégzettség fontossága a tudatos nyelvhasználó – Nagyidai Sztojka Ferenc – iránt megnyilvánuló érdeklődés, a lehetősége annak, hogy egy ilyen szöveg bír valamelyest metanyelvi mozzanatokkal, feltár valamit az anyanyelvi beszélő nyelvhasználatából – az anyanyelvi beszélő és anyanyelve viszonyáról. Az is tanulságos ugyanakkor, hogy mint arra Binder Mátyás tanulmánya hívja fel a figyelmet, a fentebb már említett Ponori Thewrewk Emil 1873-ban A cigány nemzet első írója címmel írt cikket ipolysághi Balogh Jancsiról. Azaz a szerző etnikus származása belejátszik a tematikus dominanciájú terminusba – hogy aztán, egy évszázaddal később eluralkodjon fölötte.{7}

Összegezve a levélszövegek tanulságait, azt látjuk, hogy a czigány irodalom szintagma első használati értéken olyan szépirodalmi szövegeket jelöl, melyekben szerepelnek cigányok, melyek cigányokról (is) szólnak. Ám ezek között a szövegek között vannak olyanok, melyek ezen túl is bírnak ilyen jellemzőkkel – cigány (esetünkben ezek a romani különböző dialektusai) nyelvvel és szerzővel. Az is nyilvánvaló azonban, hogy a legmagyarabb Habsburg a szerzői származást nem tekinti hangsúlyosnak. Egyszerűen azért nem, mert a magaskultúrának adottan nem lehetett viszonyba kerülnie a cigánysággal – nem etnikai, hanem rendi alapon azonban{8}. A magyar irodalomban a 19. század közepén-végén a paraszt mint tanulatlan, faragatlan figura jelent meg a magasirodalom szövegeiben, amely szövegek életvilága a szűk társadalmi spektrumú befogadói életvilágok szerint alakult. József főherceg mindemellett támogatja leányát dalszövegek írásában, melyeket aztán cigány prímásoknak bocsájt rendelkezésére – megzenésítés céljából. Sőt, a Borúra derű... esetében hozzájárul ahhoz, hogy az nyomtatásban megjelenjen úgy, hogy a kottásfüzet borítóját{9} lánya képe díszítse.

Ezzel együtt nyilvánvalóvá válhat, hogy a főherceg teoretikus szándékú körülhatárolásról nem tesz említést, hiszen irodalmi szövegek iránti érdeklődése a nyelvészeti gyűjtésekre redukálódik:

A cigány irodalom fogalom-meghatározását ezen túl – tulajdonképpen a fenti forrás kivételével – a szerzői származás dominanciája jellemzi{11}. A fogalom a cigány írók, költők első modern-kori generációjának jelentkezésével kerül egyidőben használatba (ezt igazolja Csengey 1981-es tanulmányából vett idézet alább). Bari Károly 1970-ben jelentkezik első verseskötetével, Lakatos Menyhért nagyregénye 1975-ben lát napvilágot. Ezek a számunkra kijelölhető kezdőpontjai a fogalom újbóli megjelenésének. Ez a használatba kerülés hozza létre azt a rögzült jelentést, amely a származási kontextusra épít. Időben visszafelé haladva pedig így konstruálja meg azt a cigány, roma irodalmat, amely az orális hagyománytól a ma individuális és nyomtatott művészi teljesítményéig ível.

Láthatóan Szuhay nem teszi fel a kérdést a fogalom használatára vonatkozóan: sem használati körét, sem történetiségét nem tartja lényegesnek. Úgy tűnik, hogy a cigány, roma irodalom megnevezés az egyszerűsítésnek köszönheti létét, köznyelvi használata minden átgondoltság nélkül kerül át a szakirodalom fogalomtárába.{13}

Leíró monográfiák

1986-ban, majd két évvel később, 1988-ban jelent meg Csengey Dénes két tanulmánya a cigány irodalomról.{14} Ebben a két szövegben bánik teoretikus meggondoltsággal – és némileg mértékadóan a cigány irodalom fogalmával. S míg az 1985-ös szöveg megkerüli a cigány irodalom fogalmát (s erre az óvatoskodó alcím is utal), addig a „Felnőni a talajig”{15} olyan kérdéseket fogalmaz meg már felütésében, melyekkel aztán maga a tanulmány sem tud mit kezdeni. Ezek a kérdések máig nem íródtak újra – érdektelenné váltak, és tartok tőle, annak, vagy legalábbis kifejezetten parciálisnak tekinti az irodalomtudomány ma is.

Az idézett szövegrészben a csupán végtére is irodalomelméleti kérdésként az etnikus irodalom teljes ontológiai kérdéshorizontját jelöli, azon túl, hogy minimális elvárásként támasztja magával szemben a cigány szerzői szövegek kontextusának feltárását.

Erre Kulcsár Szabó Ernő irodalomtörténete – a hatástörténetiség hangsúlyozott pozíciójából (és a Csengey-tanulmány után tizenhárom évvel) – sarkos választ ad.{17}

Ezek szerint a cigány irodalom társadalmi funkciójú programirodalom, amelynek feladata széles társadalmi problémákra fókuszálni a társadalom figyelmét. Ezt pedig addig aktualizálni, ameddig nem történnek konkrét változások, politikai szándéknyilatkozatok, szerződésmódosítások, törvényjavaslatok, aláírásgyűjtés, polgári engedetlenségi mozgalmak, stb. Azaz a magyar irodalom azon mélyen gyökeredző politikai-közéleti hangoltságát, melyet a 19. század legfontosabb értékei között tart számon az irodalomtörténet.{18}

A lehetséges cigány irodalom monográfiái közül tárgyaljuk az Európában (elsősorban német nyelvterületen), ill. a Magyarországon leginkább hozzáférhető és meghatározó szövegeket.

A fogalmat a legutóbb megjelent két monográfia hagyományának megfelelően a cigány szerzők által írt szövegekre szűkítjük/értjük. (vö. Csengey két tanulmánya: 1986/1985 és 1988/1981, ill. Djuric, Rajko, Die Literatur der Roma und Sinti, Parabolis, Berlin, 2002 monográfiája) E tanulmányok adják a leíró egység gerincét – még akkor is, ha szemléletmódjukkal nem értek egyet. Továbbá ilyen monografikus igényű, frissebb megjelenésű nagytanulmány Kelemen Zoltán többször hivatkozott munkája is. Itt érdemes megjegyeznünk D. Magyari Imre disszertációját is, valamint az általa egy interjúszövegben elősorolt szerzők szórt szövegegyüttesét is: „De szerencsére már tudnék mondani olyanokat, akik foglalkoztak és foglalkozni szándékoznak a témával, amin most csak az írott szépirodalmat értem. Remélhetőleg hamarosan megjelenik – egy Prónai Csaba szerkesztette sorozat részeként – Beck Zoltán könyve, amely egy PhD-értekezésből nőtt ki. Az értekezés ismeretében szerintem ez elsősorban irodalomelméleti munka, de több íróról tartalmaz figyelemre méltó megállapításokat, ahogy Beck más tanulmányai, írásai is. Blénesi Éva kismonográfiát írt Bari Károlyról, ez a Kalligram kortárs magyar írókat bemutató sorozatában jelenne meg. S épp most nyert el egy NKA-ösztöndíjat Szűcs Teri, akinek már ismerhetjük A felejtés története című könyvét, amely a holokauszt tanúságát vizsgálja magyar írók műveiben. A készülő mű munkacíme: Fejezetek a magyarországi cigány irodalom történetéből. Könyve, ahogy írja, »a cigány identitás reprezentációit hordozó, kimagaslóan értékes irodalmi műveket illesztené be az elmúlt évtizedek magyar irodalomtörténetébe, rámutatva a hatástörténeti összefüggésekre és arra a helyre, amelyet méltóképp elfoglalhatnak a kánonban«. Szegeden egy ifjú doktorandusz, Pernyész Anita foglalkozik a témával. Debrecenben a Jónás Tamásról kiváló tanulmányt írt Lapis József próbálja egy diákját ebbe az irányba terelni. Szóval valami elindult. A néprajzi munkák körül is szeretnék megemlíteni legalább egyet, amely pedagógiával is érintkezik, a Nyíregyházi Főiskolán tanító Jenei Teréz Cigány mesék szerepe a szociális tanulásban című nagyszerű kötetét”{19}

A tárgyalt monográfiák választását az indokolta, hogy: (1) reprezentálják a jelenlegi – egyébiránt korszerűtlen és érvelhetetlen – diskurzust; (2) a szövegkánont alapvetően meghatározták (Magyarországon a Csengey-szöveg bizonyosan); (3) a szerzők hangsúlyos, kanonizáló erejű tekintélyek; (4) a szövegmegjelenés társadalmi tettként is artikulálódik; (5) azzal a minimális igénnyel lépnek fel, hogy értelmezik/érvelik a szövegek identitásának etnicizálódását (ez azért a Djuric-i szövegre jóval kevésbé igaz). A monografikus szándékú írásművek közül persze ide emelhettem volna még néhányat, a már említett Szuhay Péterét, a többször hivatkozásra kerülő Choli Daróczi József néhány írását, melyek azonban inkább ismeretterjesztő munkák, a válogató szempontjából (ezek inkább naiv, laikus szempontok) fontosnak vélt adatok fölsorakoztatása. A Ki?-Mikor?-Hol? architektúrája adja a biografikus szerzői portrét, a poétikai érdeklődés pedig kimerül a Mit?-Miért? kérdéssorában. Lényegileg nem jutottunk volna általuk előbbre, más eredményre, vagy még inkább: más kérdezői pozíciókhoz. Külön érdemes megemlíteni Szegő László nevét, aki különös alakja ennek a zárt szövegegyüttesnek. A hetvenes évek közepén jelent meg a magyarországi cigány szerzőkről írott tanulmánya. Abban centrumhelyzetű, kánonalapító szerzőként jelöli Choli Daróczi Józsefet és Andro Loleshtye-t. Azt a szerzőt, aki a Cigány bölcsődal című Szegő szerkesztette, és a nyolcvanas években igencsak népszerű kötet számtalan versét, mondókáját írta. S akinek verseit Szegő mellett Weöres Sándor is fordította (Zhan po rindo...). Andro Loleshtye azonban álnév, Szegő László álneve.

Úgy tűnik, a cigány irodalom körébe értett cigány szerzői szövegek inkább lesznek részei politikai-ideológiai-szociológiai diskurzusoknak, semmint az irodalomnak. Az ily módon kanonizált szövegek javarésze a cigányságot, a cigány lét megélését állítják centrumba, a befogadó szociális énjét szólítják meg, a jelentések tehát itt jönnek létre, a szövegen kívül artikulálódnak, le nem szakíthatóan a szerzőről és a szöveghez tapasztott (a szöveg által aktivált, előhívott) aktuális társadalmi valóságtól. S letagadhatatlanul ezzel a befogadói elvárással vesszük kézbe ezeket a szövegeket, vagyis kikényszerítjük azt a dialógust, amely végül oda vezet, hogy a szövegek értelmezési horizontja – épp befogadói szűkösségünk által – összezsugorodik. Elegendő, ha Papp Endre Jónás Tamással készített interjújának egyik kérdését idézzük:

A kérdés előfeltételezése az, hogy Jónás Tamás cigánysága a szövegeiben dominánsan van jelen, mintegy a származási kontextus szövegesítése szervezi a Jónási műveket. Különös ez annak az eseménynek (eseménysornak és szöveghalmaznak) a fényében, melyben épp Jónás Tamás az, akit az első generáció (és itt inkább értek szellemi közösséget, semmint életkort) sem szerzői, sem irodalmi közéleti szereplői mivoltában nem fogad el/be. Éppen azért, mert a Papp Endre-kérdés által feltételezett attitűdnek nem tesz eleget. Eörsi István pedig Balogh Attila kötetének méltatásában így ír:

Úgy tűnik, etnikus-szociális olvasatok nyernek elsősorban teret. Azokban az esetekben is, amikor ez korántsem tűnik szükségszerűnek. A szerző biografikus énje, a hús-vér létező, azonosítódik a szövegek által artikulált én-ekkel: lírai és epikus szereplőkkel, akik singularis1-ként vannak jelen. Minden elbeszélhető a szerzői életútba kényszerítődik bele. Ez a fajta jelentésképzés a legjellemzőbb stratégia máig. Nagyjából így járt el Csengey és Djuric{22} is saját dolgozatuk megírásakor.

A Djuric-könyv az Interface sorozatában jelent meg. Ezzel a sorozattal ill. Rajko Djuric könyvével külön foglalkozom az alábbiakban. Azért, mert ez a sorozat egy olyan nemzetközi szándék egyértelmű megmutatkozása, amely valamilyen módon hallatni akarja egy elnyomott közösség hangját, társadalmi és politikai vitákat akar generálni legalább azzal, hogy jelzi létezését. Ezt az akaratot nem lehet eléggé túlbecsülni, mégis azt látom, hogy a sorozat nézőpontja nem akarja szétfeszíteni a romákról való gondolkodás hagyományos kereteit. Olyan stratégiát választ, amely inkább belesimul a felkínált narratívába.

Az Interface nevű nemzetközi sorozat gondozója a Jean-Pierre Liégeois vezette Roma Kutatóközpont. A lassan harminc kötetet számláló sorozat egyes darabjai a Pont Kiadó tevékenységének eredményeként jelennek meg magyar nyelven. A sorozatot a műfaji sokszínűség jellemzi. A cigányok történelméről, kultúrájáról szóló művek mellett (Viaggio, Giorgio: Storia degli Zingari in Italia / A cigányok története Olaszországban; Fings, K. – Heuss, H. – Sparing, F. magyarul is megjelent munkája a Szintik és romák a náci rendszer idején; Leblon, Bernard: Gitans et flamenco / A cigányok és a flamenco; Szerzői munkaközösség: What is the Romani language? / Mit kell tudni a Romani nyelvről?) aktuális társadalmi-politikai kérdésekkel, a közoktatás praxisával (Donzello, G. – Karpati, B. M.: Un ragazzo zingaro nella mia classe / Egy cigány gyermek az osztályomban), a társadalmi érzékenység problémakörével foglalkozó szövegek (Szerzői munkaközösség: Europe mocks Racism, International Anthology of Anti-Racist Humour / Európa kigúnyolja a rasszizmust, Az antirasszista humor nemzetközi antológiája) kapnak nyilvánosságot. Ennek a közös munkának eredményeként jelent meg a 2002-es évben Liégeois két kötete (Kisebbségek és oktatás – cigányok az iskolában ill. Romák, cigányok, utazók).

Rajko Djuric könyve{23} az Interface holdudvarában, a berlini Parabolis Kiadónál jelent meg 2002-ben. A kötet az európai cigány irodalom monográfiája. Szerkezete viszonylag áttekinthető, s könnyen értelmezhető azok számára, akik nem-hivatásos olvasóként veszik kézbe a könyvet. Ismeretterjesztő monográfiáról van tehát szó, amely röviden áttekinti bevezető egységében a cigány, roma (alapvetően a romani nyelvű) orális hagyományt (Die Volksliteratur der Roma und Sinti), műfaji mutatóként használva a mítoszok (Mythen), mesék (Märchen), dalok (Lieder) triumvirátusát.

A rákövetkező egységek a nemzeti irodalmak mintázatán helyezik el a cigány szerzőket és szövegeiket. A szerzők közös származási kontextusuk szerint kerülnek egy monográfiába, tagolódásuk pedig nyelvi határok mentén gondolódik el. Így kapunk áttekintést a Kelet–, Közép–, Nyugat- és Dél-Európai országok roma irodalmáról. Ennek az irodalmi térképnek mintegy nem-irodalmi horizontja tűnik legjelentősebbnek. Egy kitüntetett művészeti ágat – vagy inkább megnyilatkozási módot –, az írást a roma közösségi identitás megkonstruálásának hangsúlyos elemeként artikulál. Arra tart igényt, hogy a territoriális és nyelvi szórtság ellenében megfogalmazzon és megragadjon valami közöset, hasonlót, vagy ugyanolyat. A kötet szerkesztésmódja, az egyes művekről írt ismertetések, a szerzői életművek, pályaképek felvázolása a származásin túl tematikus hasonlóságot is reprezentál. Az írásműveken túl a közösségi kultúra hagyományosan sajátnak vélt attribútumai lesznek azok, amelyek sarokpontjaivá válnak az életműveknek. Érvényesít egy tematikus elvárást, amelynek ismérvei: a romák életkörülményei, társadalmi státuszhelyei, népi kultúrájuk, hagyományaik világa, hétköznapjaik, a romák – nem-romák viszonyrendszere. Ezzel pedig megkonstruálja a közösségi szerző alaptípusát, egy a közösségével egylényegű szerzői ént, amely egybeesik a biografikus énnel, s ez elvárásként jelenítődik meg – ha nem is ilyen élességgel.

A bennünket leginkább érdeklő egység a Die Literatur der Roma in Ungarn című fejezet. Bevezetője – mint mindegyik fejezetnek – pásztázza a magyarországi társadalmi viszonyokat, különös tekintettel az itt élő romák helyzetére. A műinterpretációk az epikus szövegeknél megmaradnak a cselekményváz rövid ismertetésénél. A verseskötetek esetében a szerző ennél is szűkszavúbb. Nem tesz kísérletet arra, hogy megkísértse a szövegek tágabb kontextusait, inkább dokumentálja a kötetek létét, megjelenésük idejét. Értékelő magatartása pedig a szerzői biográfia kronologikus ismertetésébe simul bele.

Az egyes fejezetek terjedelmi arányaiba láthatóan hangsúlyosan beleszól az egyes művek nyelvi hozzáférhetősége. Így kerülhet a Bari-életmű centrumába a Gedichte und ein Essay, s ez lehet az oka annak, hogy Osztojkán Béla munkásságának ismertetése kimerül három kötetcímben. A monográfia záró egysége válogatott bibliográfiáját adja a roma népköltészetnek, cigány szerzőknek és műveknek a szerzők betűrendjében, végül a cigány szerzők életrajzi adatait tartalmazza országonként – a könyv fejezeteinek megfelelő tagolásban. (A családnév és utónév keveredése néhány magyar szerző esetében – Kovács József Hontalan, Bari Károly – okoz némi meglepetést a keresőnek.)

Rajko Djuric könyve az első erőteljes kísérlet arra, hogy reprezentálja az európai cigány kultúra hangsúlyos szegmensét, az irodalmat. Haszonnal forgatható ismeretterjesztő munka, amely nagy adatállományt tekint át és rendez. S amit hiányként gondolunk el, talán eleve adottan meg is haladja egy klasszikus monográfia kereteit.

Csengey monografikus esszéi

Az első magyar nyelvű, áttekintő szándékú kismonográfia Csengey Dénes nevéhez kötődik.{24} Nem tematikus, strukturális, stb. jegyek alapján vizsgálódik, inkább – az áttekinthetőség és az ismeretterjesztés kettős célját maga előtt tartva – a tradicionális felépítményt követi: szerzőről szerzőre halad, meghagyva iránytűként a műnemi-műfaji kereteket. Csengey áthidalja (talán maga számára át is húzza) a cigány irodalomhoz mint fogalomhoz kapcsolódó problémakört, hiszen tanulmánya alcímének a cigány írók és költők a magyar irodalomban címet adja -; valamint abban a megszólalásban, amelyet a Csengey-féle olvasat előhív, sőt eleve feltételez:

S ez azért lényeges, mert az olvasói magatartást, az olvasói (kérdezői) pozíciót jelöli ki, azt, amely azóta sem változott. Még akkor sem, ha lejjebb azt olvassuk:

Ez az olvasói értelemképzés egybeesik az első generáció írói intencióival. Véleményem szerint ez az egybeesés – és nem más esztétikai-poétikai szempontok – tartja fenn az affirmatív beszédmódot, a prófétikus attitűdöt, azt a közösségi szerzői archetípust, amely az első generációs alkotók majd mindegyikére alapattitűdként jellemző. Ennek érvelhetősége abban is megmutatkozik, hogy más művészetek első generációs roma, cigány alkotói is hasonló szándékokkal lépnek fel. (A festő Péli Tamás a cigány képzőművészet megalapítását tűzi ki céljának, a mester-tanítvány viszonyának kiépítésével és világlátásával iskolát teremtett.{27})

A Csengey-tanulmányban elsőként a prózairodalom sorolódik: Lakatos, Holdosi és Osztojkán{28} szövegvilága.

Lakatos Menyhért Füstös képek című regénye irodalomtörténeti kontextusba ágyazottan tűnik föl elsőként. Eszerint mintegy alapozza a cigány irodalmat, szellemi honalapító értékű, már csak kronológiai elsőségét tekintve is. Ugyanakkor helyet kap a magyar irodalom kontextusában azzal, hogy műfaji többszólamúsága rímeltethető Illyés Gyula szociografikus regényével. A Puszták népe nem csupán ebben, de valósághoz való viszonyában, a valós valóság művalóságba való beletagolásában (egyéni/személyes lét – társadalmi/szinkron determináltság – történelmi/diakron meghatározottság – etc.) is hasonlítódik a Füstös képekhez. Ugyanakkor – s ezt a szerző a cigány próza sajátosságaként említi fel – balladai hangoltsága, mítoszteremtő képessége, anekdotikus elbeszélésmódja más, a magyar irodalomtörténet nagyformátumú szerzőihez kapcsolja. Lakatos más műveiben a mítoszteremtés igénye kap erősebb hangsúlyt (lsd. pl.: Csandra szekere, Hosszú éjszakák meséi), és afféle teremtéstörténetekké válnak, elsősorban a varázsmese topikus elemeit használja (szüzséjében) és az ind mítoszelemeket (a szöveg figurális és metaforikus rétegeiben), akárcsak a későbbi generációk egyik kiemelkedő alkotója, Szécsi Magda.{29} Hangsúlyozottan használjuk a szerzőt, hiszen a tanulmány (Csengey Dénesé) mindvégig innen közelít, anyagként, közegként értelmezve csupán a nyelvet. Így válik Lakatos (összemosódva epikus, beszélő, megszólítói helyzetű énjeivel, a narrációba dobott figurákkal,) pátriárkai figurájává ennek az irodalomnak.

Holdosi József szövegei egy pontosan körülírható művalóságba, az utcába helyeződnek. Ez egy – nevezzük így – olyan tagolatlan metafora, mely ontológiai keretét adja a Holdosiregények majd mindegyikének. Egy fordítás kapcsán itt is fölmerül az a befogadói alaphelyzet, amelyről fentebb említést tettünk. Holdosi József első, Kányák című regénye – amely a Kánya család három generációjának története: családregény – német nyelvterületen Die Zigeunerstrasse (A cigányutca) címen jelent meg. Ez nyilván átváltja a regény hangsúlyos jelentéskörét, hiszen egy aktuális társadalmi, szociológiai olvasatot hív életre azzal az elsődleges kérdéssel: hogyan élnek/éltek a cigányok Magyarországon? Vonatkozási pontját tehát mindenképpen a regényen kívülre helyezi, s ennek a valóságnak illusztrációjaként (egzotikus színeiként) jelennek meg csupán a mítoszok, a transzcendentalitás, a cselekményváz és az abba vetett szereplők, stb. Ezt az elgondolást erősíti az a narratíva is, mely Holdosi rádiójátékában kerül elbeszélésre: a Kányák című regénnyel kapcsolatos peranyag (Hajh, cigányok, hajh, Kányák). Ez azt a többstációjú polgári pert beszéli el, melyben alperesként az író, felperesként családjának tagjai, a vélt-Kányák vesznek részt. Értelmezhetnénk ebben a kontextusban e szöveget úgyis, mint a különböző olvasatok nem-irodalmi diskurzusát. A Die Literatur der Roma und Sinti a Kányák ismertetésére viszonylag nagy terjedelemben vállalkozik. (Föltételezhetően köszönhető ez annak, hogy van német fordítása a regénynek.) A regényt Márquez Száz év magányához hasonlítja. Djuric véleménye szerint ez a beszédmód, az epikus szerkezet a mágikus realizmus sajátja. Annyi bizonyos, hogy a Holdosiregények (köztük a Kányák, Fogoly, Cigánymózes, Glóriás, Dac) középpontosak. Egy-egy, általában aktív figura köré épülnek, s ennek a szereplőnek a nézőpontja uralja a regényt. Ez a nézőpont mindig társul valamiféle, a személyesen túlmutató mozzanattal, a közösség felé fordulás, az abban való feloldódás, stb. gesztusaival. Ezek a gesztusok állandósult képi elemekkel rögzülnek, a szövegek olyan zárt gondolkodási horizontot építenek ki, melyben aztán e képek allegorikusan kezdenek működésbe lépni: egyértelmű megfeleltetésekké válnak, ahol a jelölői-jelölti viszony feloldódik. Így lesz metaforikus szentháromsággá a híd, palánk, kút: kijelölik a létezés határpontjait falu és cigányutca, evilág és túlvilág, élet és halál, cigány és paraszt között.

Osztojkán talán legismertebb prózakötete a Nincs itthon az Isten. Csengey állítása szerint az osztojkáni próza mintegy ötvözi a Lakatos- és Holdosi szövegek legerősebb vonásait. Mégis: lényegi elemében nincs eltérés az előbb fölemlítettektől: ugyanúgy a valós valóságra reflektál, teremtett mítoszai ennek a valóságnak másfajta artikulációi, metaforikus szövegekként is mindig a realista mozzanat marad hangsúlyos. Kihallatszódik fölvállalása, amely a tragikumot pátosszal festi, a kiszolgáltatott regényhősök egzisztenciális gondjai mindig példázatszerűek, mert egyediségükben is általánosan értelmezhetők. Fő motivációja mindnek a „a cigány népet folytonos kiszolgáltatottságban tartó, megnyomorító magyar történelem.”{31}

És ugyanez érhető tetten – talán a prózánál is hangsúlyosabban – a lírában. Osztojkán olyan lírai helyzetet hoz létre, amelyben a szerepválasztás eleve szükségszerű: ez a magyar irodalomból jól ismert váteszi-áldozati szerep, amely a közösségi és vallomásos lírának egyaránt sajátja.

Bari Károly „táltosfiúként” kerül az irodalmi köztudatba első kötetével, mely alig tizenhat éves korában jelent meg. Bari költésztetét Kulcsár Szabó Ernő erősen túlfogadottnak jelöli{33}, valószínűleg azért, mert nem ennyire jelentékeny a magyar irodalom kontextusában. Ám egy másik kontextusban – amely megint szerzőhöz és szerzői valósághoz tapad – mégis „tettként” értelmeződik ez a megszólalás. Az első, cigányságát fölvállaló, lírai énjével hangsúlyosan képviselő költőről van ugyanis szó. Aki – s talán ez jelen tanulmányunk szempontjából nem elhanyagolható – a cigány folklór tudatos kutatásával, a gyűjtemények publikálásával a cigány kultúra, sőt a cigányság reprezentásává is vált.

Bari szabadverseinek ritmusát a metaforasorok és jelzős szintagmák halmozása adja. A szöveg úgy dinamizálódik a halmozó felsorolások által, hogy kihullanak a grammatikai rendből az igék. (Inkább melléknévi igenevek állnak a lehetséges ige-helyeken: élesítő, rikoltozó, rejtőzködő, etc.) Erősen nominális írásmód ez, amely folyton megnevezni akarja a megnevezhetetlen kiszolgáltatottságot. Így aztán ezek a szövegek viszonylag szabadon tölthetők föl aktuális társadalmi vonatkozású jelentésekkel. Talán épp az a szövegek hatástörténeti szempontú leértékelődésnek fő oka, hogy a szövegek felkínálkoznak, sőt, kikényszerítik ezt a jelentésességet. Ha pedig az írások mögül eltűnik az egybehangzó ráismerés lehetősége a valós valóság változásaival: egy gondolkodási paradigma váltásával, egy rendszerváltozással, új típusú gazdasági rendszerrel, más értékszemlélettel, társadalmi szerkezetváltással, akkor meggyengül a szöveg legerősebb bástyája, az intencionált jelentés. A Bari-féle metaforasorok hömpölygését, elemi erejét a központozás (írásjelek használata) hiánya tovább növeli. A jóformán egyetlen írásjel a kettőspont. Ez választja el a képi és valóságelemet egymástól a képi szerkezetekben. Ám a kettőspont kölcsönössége felcserélhetőséget sejtet, nem csupán hasonlóságot, megfeleltetést, egyezést.

„és mormolok magamban időtlenül / egy népről, amely a viskói előtt pipacs-kosárkákban / hajnalok történelmét: a harmatcseppeket őrzi, és söpri az utcákat (...)”{34}

Itt úgy tűnik, mintha a képi elem (harmatcseppek) előképei már rávetítődnének a valóságelem (hajnalok történelme) textuális környezetére (pipacs-kosárkák), miközben morális kérdésfelvetése az értékes-értéktelen oppozícióba rendezi a szövegrészletet (viskó-pipacs; harmatcsepp-utcai szemét; értékőrzés-utcaseprés). A szerzői pozíció pedig eleve adott: ő a közösség hírhozója, a közösségi értékek megőrzője.

Bari szövegvilágát, motívumrendszerét, képi szerkesztésmódját szokás kötni a magyar irodalomtörténet nagyjaihoz: József Attilától Pilinszkyn, Juhász Ferencen át Nagy Lászlóig. Ezt nyilvánvalóan egy széles spektrumú komparatisztikai vizsgálat volna képes feltárni. Ezzel jelöli ki voltaképp a Csengeyírás a Bari Károlyi szövegek „mély és szerves beágyazottságát a magyar irodalomba.”{35}

Rajko Djuric is kísérletet tesz a Bari-pályamű leírására. Értékelő magatartása azonban rendszerint a szerzői biográfia kronologikus ismertetésébe simul bele, amennyiben jelzi a szerző irodalmi díjait, elismeréseit. Ezt teszi Bari Károly esetében is:

Ami tényleges kérdésünk lehet egy társadalomtörténeti kontextusban (szemben a Djurici elgonodlással), az az, miért is volt olyan fontos szerzője – egyik legnépszerűbb lírikusa – Bari Károly a hetvenes éveknek. Hogyan indexálódik a név a túlfogadottság terminusával, azaz: hogyan válik ennek a Kulcsár Szabó-i terminusnak példájává, már-már jelölőjévé.

„Ez a költészet nemcsak része, hanem tükre is a problémaegésznek, alkotóinak alapvető létélményei pedig éppen abból a másfél évtizedből származnak, amelyben a cigánykérdés élére állt. Látásukat, világra eszmélésüket ez a tény irányította. Sorsuk a probléma ez idő alatt történt nagy átrendeződésével azonos, a tükörmodellezés, aminek eljárásomat tekintem, ebből az azonosságból kiindulva tárhatja fel a résznek is, az egésznek is eddig nem tudatosított összefüggéseit.”{36}

A lírai arcképcsarnokban utolsóként Balogh Attiláról tesz említést Csengey 1986-os tanulmánya. Az ő költészetét, sőt megrajzolt, határozottan egységes és állandó lírai énjét akár egy sajátos József Attila interpretációként foghatnánk föl. Első kötetének fülszövegében önéletrajza a Curriculum Vitae-re játszik{37}, második kötetének mottója pedig így szól:

A lírai beszélő helyzetét az egész kötetben (hangsúlyosan az Előszó című versben) a Szabad-ötletek jegyzéke narratív szerkezete határozza meg{39}:

Mára kifullad a Balogh Attila-i költészeti hang, az áldozatélmény expresszív erejű, hol naturalisztikus, hol erősen képiesítettstilizált nyelvi alakzatai nem tartották meg a kortárs irodalom körében. Publicisztikáiban fanyar iróniájának frissessége volt tetten érhető. Legjelentősebb kultúraszervező és beszédmódalakító tette azonban kétségtelenül az az új-avantgarde kezdeményezés, amely 1994-1998 között a Cigányfúró című lap szellemiségét formálta, és amely sajnálatosan kevés visszhangra talált a kortárs magyar művészeti életben.

A cigány, roma képzőművészetről

A magyarországi cigány, roma képzőművészetnek egyszerre szervezője és legfőbb teoretikusa a 2000-es évek elejéig Kerékgyártó István volt. A magyarországi, fővárosi cigány értelmiség első generációjának törekvéseihez kapcsolódott, katalizálta és támogatta is azt. Ily módon a ’70-es évektől induló képzőművészeti törekvéseket ill. alkotói utakat az általa írt kistanulmányok mentén rendezem{41} azzal az erős feltétellel, hogy leíró-történeti munkáknak tekintem azokat, olyan forrásoknak, melyeknek jelölt nézőpontjától erős távolságot tartok: forrásként tekintek ezekre a szövegekre, és tartalmi-lexikális összefoglalásukra törekszem.

A cigány, roma képzőművészetre vonatkozó beszédmódváltásban a 2000-es évek közepén áll be jelentős fordulat – Junghaus Tímea megjelenésével. A kurátorként, szerkesztőként is tevékenykedő kutató megkísérel egy korszerű, elméleti szempontból érvelhető narratívát kidolgozni, amely széles(ebb)re nyitja az értelmezési horizontot, a jelentésadás aktusát nem a mindenáron való etnicizálásban ismeri fel. Ezzel együtt megtartja azt a társadalmi aktivizmust, amely a látható társadalmi térben kívánja megmutatni a cigány, roma képzőművészek alkotásait, folytonosan dialógushelyzetbe hozva azokat, a kortárs képzőművészet integráns részeként tekintve az alkotásokra.

A Kerékgyártó-féle paradigma viszonylag egyszerűsítő – egyszerre történeti és ezzel együtt inkább kronologikus, másrészt pedig alkotói biográfiához kötött – stratégiák mentén dolgozódik ki. Ily módon jelölődik ki a kialakuló magyarországi cigány képzőművészet kezdőpontjaként Balázs János művészete. Bánszky Pál naiv művészeti arcképcsarnoka{42} is méltatja a Balázs János életművet, több más cigány képzőművész mellett. A Bánszky-féle összefoglaló a naiv művészetre, mint individuális alkotásmódra tekint.

Bánszky nagyon pontosan különíti el a népművészetet és a naiv művészetet, éppen az individuális és a közösségi közötti határvonal kijelölésével. Érdekes módon a Kerékgyártó-i elképzelés egybemossa ezeket a határokat, sőt, úgy tűnik, az egyediséget egyfajta etnikus közösségi esztétikában ismeri fel:

„Ám nem csupán számszerűségét tekintve emelkedett ki a kiállítás összképéből és keltett figyelmet a magyarországi cigány képzőművészet, hanem elementáris ereje, karakteres volta, a cigányság etnikai sajátosságait, képzelet- és élményvilágát kifejező sajátos képi gondolkodásmód és színvilág miatt is. A többi országokból is szerepeltek kiváló művészek, de a jellegzetesen cigány képzőművészeti nyelv születését a legtisztábban és legszuggesztívebben a magyarországi anyagban fedezhették fel a látogatók.” – írja az első nemzetközi cigány képzőművészeti tárlat kapcsán. Az idézett egységből az is kitűnik, hogy feltételeződik egy olyasfajta esztétika, melyet cigányként ismerhet fel, és amelynek vannak originálisabb és kevésbé autentikus megjelenései. Ez az eredetiség pedig a magyarországi cigány képzőművészek sajátja. És miközben a naiv művészetnek alapvető jellemzője az előírásnélküliség, az a fajta képi megfogalmazás-beli, képnyelvi szabadság, amely a világ egyéni újrafelfedezését követeli ki, Kerékgyártó mégis egyfajta etnikus megelőzöttséget feltételez, és ennek az elképzelt etnikus mezőnek a kitöltését tekinti az alkotó és az alkotás legfőbb érdemének, esztétikai kritériumának. A Kerékgyártói (és hozzá kapcsolódóan Darócziék) elgondolásait egy ily módon általuk konstruált etnikus megfeleltetés, illetve annak zavaróan sztereotip esztétikai fordítása határozza meg. Ez akkor válhat különösen problematikussá, ha normatív, tehát előíró erejűvé válik.

A Kerékgyártó-féle osztályozásban tovább haladva alapvetően két, erős karakterekkel elkülöníthető személyes alkotói életpályát különböztet meg, melyeket csoportképző, normatív erővel ruház fel. Ily módon határozza meg egyfelől a naiv képzőművészek és a hivatásos (másutt professzionális) alkotók csoportját. Ebben az elgondolásban az egyébként egymástól számos elemében eltérő életutak és életvilágok egy, általa jelölt közös elemére figyel: az iskolázottságra.

A magyarországi tematikus tárlatok (Autodidakta Cigány Képzőművészek Országos Kiállítása sorozat, 1977, 1989) kiállítói adják a válogatás alapját, amelyben a már említett Balázs Jánoson kívül Oláh Jolán, Bada Márta, etc. szerepelnek. A kiállítássorozat történései rájátszanak a Kerékgyártói kategorizációra: Bari vagy Szentandrássy a második tárlaton nem vesznek részt kiállító művészként.

A hivatásosnak vagy professzionálisnak mondott alkotói közösségnek – a narratív mintázatnak megfelelően – szintúgy van ősforrása: Péli Tamás. Péli, akinek a nevéhez olyan remekművek kötődnek, mint a Születés című pannó a cigány roma értelmiség fővárosi reprezentációjának is központi, egyszersmind kultikus figurájává vált a rendszerváltás körüli időszakban. Már-már szállóigeként idézik közösségi identitásvállalását, elköteleződését: a kettős aranypánt gondolata azóta politikusok, egyházi tekintélyek, festő-tanítványok és kortársbarátok által folytonosan idézett gondolat. Úgy tűnik azonban, hogy a művészettörténész kevéssé érti-értelmezi ezt az allegorikus megfogalmazást. Folytonosan kollektivizáló akarattal lép fel az egyéni, személyes alkotói attitűdök és életutak vonatkozásában. Ennek talán legkirívóbb példája, amikor a cigányokra, romákra aggatott függetlenség-élménnyel, mint romantikus sztereotípiával magyarázza Túró Zoltán festőművész iskolai előmenetelét:

A professzionális képzőművészek között kialakult egyfajta dinamikus kapcsolat: mester-tanítvány viszony, amelyben a generációk egymásra következve kapcsolódtak egymáshoz. Ebben a sorban olyan jelentős alkotókat sorolhatunk fel, mint Péli Tamás, Szentandrássy István, Gügyi Ödön, Túró Zoltán, etc. Junghaus Tímea két hangsúlyos kötettel jelentkezett be a 2000-es évek közepén. Székely Katalinnal szerkesztett kötetük, a Meet Your Neighbours{45} fordulópontot jelentett a cigány, roma képzőművészet elbeszélhetőségében. Junghaus-hoz kötődik az első roma pavilon, a 2007-es velencei Biennálén. A Paradise Lost egyszerre művészeti és társadalmi tettként is értelmeződik azáltal, hogy egy államalakulattal nem rendelkező diaszpóra-közösség, mint konstruált közösség szimbolikusan jelen van a nemzetek világméretű seregszemléjén. És bár ennek éppen politikai vetülete számos vitát generált{46}, a kortárs képzőművészet érvényes alkotásaival és alkotóival reprezentálódott. A kiállítók között Oláh Mara vagy Szentandrássy István képei éppúgy megtalálhatók voltak, mint Daniel Baker vagy Kiba Lumberg installációi, a Le Bas házaspár dekonstruktív kollázsai, vagy Gabi Jimenez újraértelmezett popartja, etc.{47}

Jegyzetek

Irodalomjegyzék