---

Tartalom

Előszó. Fraknói Vilmostól
Bevezetés

Első rész. A karthausi rend alapitásától kettéválásáig 1084-1378.
  I. Fejezet: Sz. Brunó élete, a karth. rend alapitása és első szabályai.
  II. Fejezet: A karth. rend kifejlődése és elterjedése Európa államaiban.
  III. Fejezet. A karthausiak bejövetele Magyarországba.
  IV. Fejezet. A rend terjedése és megszilárdulása.
  V. Fejezet. A rend elterjedése és megszilárdulása.

Második rész. A karthausi rend kebelében beállott szakadástól Brunó szentté avatásáig. 1378-1514.
  I Fejezet. A karthausi rend ujabb terjedése a külföldön.
  II. Fejezet. A rend ujabb terjedése hazánkban.
  III. Fejezet. A szepesmegyei karthausiak virágzásuk tetőpontján.
  IV. Fejezet. Lövöld és Tárkány sorsa.
  V. Fejezet. A husiták és a karthausiak.

Harmadik rész. Brunó szentté avatásától a szerzetes rendek nagy saecularisatiójáig. 1514-1782.
  I. Fejezet. A pusztulás napjai.
  II. Fejezet. A karthausiak pusztulása (Folytatás).
  III. Fejezet. A karthausi birtokok idegen kezekben.
  IV. Fejezet. A karthausiak visszatérését czélzó törekvések.
  V. Fejezet. A karthausiak Magyarországban.

Függelék: A magyarországi karth. kolostorok perjelei.
  A menedékszirti konvent perjelei.
  A lechniczi konvent perjelei.
  Az egyesitett konventek perjelei.
  A lövöldi konvent perjelei
  A tárkányi konvent perjelei.
  Várad-előhegy és Ercs perjelei.

---

Előszó

Ismételten volt alkalma e sorok irójának, történelmi tanulmányai folyamán, felismerni és feltüntetni azon kivételes képességet és készséget, melyet a magyar nemzet, mai hazánk területének elfoglalása után, a kereszténység tanainak elfogadásában, eszméinek assimilátiójában, intézményeinek átültetésében tanusitott.

Azóta, hogy az első hittéritők magyar földön megjelentek alig múlik el néhány évtized és a kath. egyház egész organismusát erőteljesen kifejlődve, akadálytalan és sikeres munkálkodásban találjuk itt.

Különösen figyelemreméltó azon előszeretet, melylyel a nemzet felkarolni siet: a kereszténység eszméinek legmagasztosabb megtestesülését: a szerzetes rendek intézményét.

Miként az önzés az ember állati természetének kifolyása; az önuralom szellemi lényének kiváltsága: az önmegtagadás és önfeláldozás szelleme az ő isteni eredetének hozománya, minden nagynak, a mit az egyén és társadalom létrehozhat forrása és biztositéka.

Ezen szellem emelő és termékenyitő hatását az emberiség teljesen sohasem nélkülözte. De a kereszténységet illeti meg a dicsőség, hogy ezen eszmény kultuszának szolgálatára hivatott és szervezett testületeket létesitett.

A szerzetes rendek alapitói mintegy versenyre keltek, hogy az emberi test sanyargatásának és a lélek fegyelmezésének módozataiban egymást túlszárnyalják. A három leghatalmasabb emberi ösztön leigázása, a szegénység, szűzesség és engedelmesség fogadalmai által, ki nem elégitette őket. És bizonyára mély lélektani felfogásról tanúskodik szent Brunó elhatározása, hogy legnehezebb áldozat gyanánt, az örök hallgatást tette a karthausi szerzetesek kötelességévé.

Első szent királyunk apostoli ihlete és államférfiul bölcsesége fölismerte azon jelentékeny szolgálatokat, melyeket nagy feladatai megoldásában; a nemzet megtéritésének, civilisátiójának és politikai fegyelmezésének munkájában, a szerzetesintézménytől várhat.

Még a püspöki székek felállitását megelőzőleg, alapitott a Pannonhegyen szent Benedek rendjének monostort. És ennek lakói között találta legbizalmasabb tanácsosait, legbuzgóbb munkatársait. Főnöküket Asztrik apátot bizta meg a fontos küldetéssel Rómába, honnan a koronát hozta meg. Trónja örökösének nevelőjéül a szerzet egyik tudós tagját, Gellértet szemelte ki.

Egyidejűleg áttelepitette Bizanczból a görög apáczákat, kik hivatva voltak az előkelő magyar családok leányait a vallásosság, műveltség és izlés titkaiba beavatni.

Az ő példáját követték utódai. És amint a kereszténység szellemének örök-ifjú ereje az ősi törzsből új és új hajtásokat fakasztott, a korról-korra felmerülő szükségletek kielégitése végett új szerzetes rendeket hivott életre: ezek megannyian, a daliás egyházi lovagrendektől az alázatos kolduló barátokig, hazánkban vendégszerető fogadtatásra találtak.

Az ország nagyszámú kolostorokkal népesült be, melyek dús adományokkal halmoztattak el, és a nemzet minden rétegéből toborzották lakóikat, kiknek sorában soha sem hiányoztak előkelő családoknak, a világ gyönyöreit megvető, a legmagasabb eszményekért lelkesűlő sarjai.

Igy, a mikor szent Klára apácza-rendjének megalapitása után kevés évtizeddel, a veszprémi völgy és a nyulak szigete berkeiben a klarisszák kolostorai megnyiltak; királykisasszonyok, herczegnők és zászlósurak leányai siettek azokat megtölteni, hogy az áhitat és önfeláldozás csodáinak szinhelyeivé tegyék.

A magyar nemzet történetének azon lapjai mellett, melyek a harczi dicsőség és a nemzeti politika nagy eseményeit beszélik el, méltó helyet foglaltak el azok, melyek a szerzetes rendek zajtalan munkájáról, néma erőfeszitéseiről szólanak.

És a történetirás, mely jelen előhaladott stádiumában, a szellemek állapotának, az eszmék fejlődésének, az eszmények uralmának rejtett nyomait kiváló gonddal kutatja: mindinkább érezi annak szükségét, hogy igénybe vegye azt a világosságot, mely a kolostorok évkönyveinek és okiratainak lapjairól sugárzik ki.

Ezért a tudomány iránt tartozó kötelességet teljesitett a Magyar Tudományos Akadémia, mikor a magyarországi szerzetesrendek történetére kiterjesztette figyelmét. Miután Rupp Jakab nagy munkáját, mely az országban egykor létezett összes monostorokat felkarolja, közzétette; pályafeladataival az egyes szerzetek monografiáinak megirására kivánt impulsust adni.

A jelen munka a legelső, mely ezen pályázatok eredménye gyanánt napvilágot lát. És egyúttal az ujabb magyar monasterologiai munkák sorában a legelső, mely a történetirás mai igényeinek megfelel; a mennyiben széles kiterjedésü eredeti forrástanúlmányokon alapszik, és tárgyát beilleszti úgy az egyetemes egyháztörténelem, mint a hazai köztörténelem keretébe.

Reméljük, hogy szerzője az Akadémia koszorúja után, a magyar közönség méltányló elismerésének jutalmában is fog részesülni.

És óhajtjuk, hogy őt kövesse "longus ordo idem petentium decus!"

---