NAGY VENDEL
LILA MADONNA
IFJÚKORI VERSVÁLOGATÁS
E-KÖNYV
MEGJELENT
MAGÁNKIADÁSBAN
2016 MÁJUSÁBAN A 87. KÖNYVHÉTRE,
ILLETVE A
SZERZŐ 62. SZÜLETÉSNAPJÁRA, MÁJUS 7-ÉN.
A
KIADVÁNY MAGÁNTULAJDON
SZERZŐI JOGOK VÉDIK
ÁTDOLGOZOTT KIADÁS.
KAPCSOLAT:
nagy.vendi54@gmail.com
A KÖNYVET VAKOK IS OLVASHATJÁK OLVASÓPROGRAM SEGÍTSÉGÉVEL.
KÖSZÖNETET
MONDOK...
A MEK
MINDEN MUNKATÁRSÁNAK,
KI SEGÍTETT E KÖNYV LÉTREHOZÁSÁBAN.
STEKLY
ZSUZSÁNAK,
A KÖNYVBORÍTÓ KÉPÉNEK MEGALKOTÁSÁÉRT.
STEKLY ZSUZSA: MADONNA (TŰZZOMÁNC)
CSOMOR
HENRIETTNEK,
A BORÍTÓ TERVEZÉSÉÉRT.
A SZERZŐ FOTÓJA (AMATŐR KÉP)
TARTALOM
MOTTÓ: Töredékekből áll össze az élet egésze.
Üdvözlet az olvasónak.
1954-ben születtem, ebben a kiklopfolt, rántotthús-alakú országban. 1971 óta írok különböző műfajokban. Az elmúlt harminc év igen meghatározó volt az életemben. Eddig négy antológiában adták ki "sűrű egymásutánban" verseimet. Most az új évezred elején jelent meg első önálló kötetem. Ez azért is nagy dolog számomra, mert sokan kérdezik: "Ki olvas manapság verset?", hiszen: "A költészet nem pálya." (Idézve a klásszikusokat.) A film, a videó és a számítógép világában ki olvas manapság? Az elvetemült! Az írást Ordas Iván író, és Kaiser István népművelő biztatására kezdtem el. Cikkeim, verseim napilapokban, hetilapokban, gyűjteményekben jelentek meg.
Magamról annyit, hogy 16 évig műszaki tantárgyakat tanítottam középiskolákban. Jelenleg a Megyei Könyvtárban dolgozom, mint "pedellus", ezért tevékenységemet "PORTÁRS" irodalomnak nevezem. Én vallom és bizton állítom, hogy a költészet örök. Az emberi gondolatot koszorúba fonni: csoda. A vers számomra majdnem minden! Sok dolog van, amiért még érdemes élni: A család, a könyv, a TV, a halászlé, az újság, az autó, az UFO-k, a nők, a kakaspörkölt, a szerelem, a szex, a sör, a bor, a pálinka, a tanulás, a tanítás, a mozi, a színház és még ezerféle más.
Most pedig tartsanak velem az irodalom világába. Nem fogják megbánni!
Szeretettel ajánlom e könyvet: Szüleimnek, feleségemnek, gyermekeimnek, testvéremnek és barátaimnak.
NAGY VENDEL
Nem sima az út, amely a költészethez vezet, az elindulás pedig végképp merészséget követel. Nagy Vendelnek azonban nemcsak bátorsága figyelemre méltó, hanem az a képessége, ahogy a mindennapok apró mozzanatait, sokszor szürkének látszó jelenségeit is képekké tudja alakítani. Nem bonyolult jelrendszer ez, nem is a magas literatúra méri ki a korlátokat, de mégis tisztességes és tiszta képlet mentén alakulnak a sorok. Annak a bizonyos rögös útnak a kövei törik verssé a gondolatokat, amely hívja az indíttatást érző embert a nemes próbatételre. Nagy Vendel témaválasztása az, ami elsősorban figyelemre méltóvá teszi ezt az első lépésnek szánt kötetet. A környezet apró képein túl a szekszárdi dombok mindennapjai is megjelennek költeményeiben igen plasztikusan, néhány helyen szinte a tárgyi néprajz szintjén.
A LILA MADONNA versei érthető és prímér reagálások a világ dolgaira, amelyek magukba rejtik amaz út bejárásának teljes lehetőségét is. Olvassák ezt a kötetet oly nagy szeretettel, ahogy szerzője készítette!
Szekszárd, 2001. július 16-án.
GACSÁLYI JÓZSEF
Szüretektől
hangos a Bartina,
Visszhangozza a Kisbödő,
Gyermekzsivajtól
lármás a dombtető.
Tarkálló szőlőn
Piroslik a levél,
Létől
duzzadt fürtből
Lomhán csurog a vér.
Ujjával, mint
üstdobos,
Bádogon dobol a puttonyos.
Tompán morog a
daráló,
Musttal locsolják tengelyét,
Vidámabban lendül a
kerék.
Friss csömögét marcangol
A henger a garaton.
Meghal
a szem, de
Új élet erjed,
Tüzes szekszárdi bor.
Vérszínben
bugyog a kádról a must,
Csillámlik benne a gyertya fénye.
Csattog
a prés ütemre,
Lécei közt csordul a lé.
Telik a csobolyó
szaporán,
Tőtiklőn zúdul le az új bor.
Feszül az abrincs
bilincse,
Hordódongára rásimul.
Mustgáz kluttyan a
kotyogón,
Magas a szám a fokolón.
Tompán koppan a lopó az
akonán,
Bíborszínű az üvegpohár.
Bársonyos íztől
összefut
Szánkban a nyál.
Gőzölgő pörkölt illata
száll.
Foghíjas tanyasoron,
A Kadarka utcán
Cefreszagot
lehell a
Gaz nőtte pinceszáj.
Régmúlt borok
dicsőségéről
Álmodik a must.
A pincemélye szomjazó
Vendégre
vár,
Mámoros muslincák
Bódúlt dala száll.
Templom
előtt zsibongva
Gyűlik össze a nép.
Sok színes szoknya,
Tarka
a kép.
És jönnek a lányok, a szemrevalók,
Sárközi lányok,
asszonykoszorúk.
S ropják a táncot, a fergetegest,
Talpuk
alatt porzik az út.
Pattog a ritmus, a víg zene szól,
Brummog
a bőgő, pendül a húr.
Koppan a csizma, toppan a láb,
Perdül a
szoknya, nem adja alább.
Messzire hallik a csujjogató,
Eltompítja
a víg dudaszó.
Párta helyett menyasszonykoszorú.
Félre a
bánat, félre a bú.
Táncra is perdül a sok ifjú pár,
Vidám a
kedvük, tombol a nyár.
Roppan a deszka, nem bírja soká,
Hangosan
jajdul, nyomja sok láb.
Énekszó csendül, ne búsulj tovább!
Kárörvendő
vigalom
Egy halotti toron.
Én vagyok a ravatalon,
Magamat
is sirathatom.
Megruskósodott
Számban a borom.
Csikordul a
véső
A kemény fában,
S hull a forgács
Az asztal
alá...
Perceg a szú magában
- S ha vés a szobrász -
Reszket
az odvában.
A gyökér szívja
Az éltető nedvet
- Mint kút
szivattyúja -
A leveleknek.
S ha kidől a fa,
Tovább
élhet
Az isteni ér,
A gyökér:
Ha van, ki kifaragja!
Tudni
kell a görcsben
Meglátni a szépet,
Az egyikből életfa lesz,
A
másikból hallik
Az ördög vonóján a zene.
Igazi Paganini:
"Az
ördög hegedűse".
Nehezen adja
A bodza a formát.
Meg
kell látni
A szellem szobrát...
Sikolt a
fűrész,
Csusszan a gyalu,
Csendül a muzsika,
Szobor lesz a
fából,
Nem pedig tűzifa.
Szűk kicsi
utcán
Görbe anyóka
Fiait várja
Éhes a szóra.
Hol? Merre
járnak?
Tékozló vággyal,
Korgó gyomorral,
Üres iszákkal.
Cipőjük
elnyűtt
Ép-e a testük?
Idő viharában
Megtört-e lelkük?
Kimegy
minden este
Utca elejére,
Anyai szíve
Bánattal telítve.
Sok éve
várja,
Kapuja tárva,
Minden bűnük
Rég megbocsátva.
Vétkük
megbánva,
De mindhiába,
Sírva borulnak
Sötét sírjára.
Nyuszi
lánynak nagy a füle,
És picike az orra.
Egész nap csak répát
eszik,
Nincs semmire gondja.
Ám húsvétkor
sürög-forog,
Sokasodik dolga,
Ellopja a tyúkanyótól
A sok
tojást nyomba.
Pirosra
festi a tojást
Húsvétra szép sorba,
Tulipános
kistaligán
Fűfészekbe hordja.
Kata reggel
vígan vár
A sok-sok locsolóra,
Viaszmintás szép tojásért
Jóska
meglocsolja.
Nyuszi
lánynak ki mond verset?
Nincs ki meglocsolja?
Kata szépen
visszacsen
Egy tojást a bokorba.
Jóska a kis
nyuszi lányt
Uccu megöntözi,
Piros tojást, hímes
tojást,
Tarisznyába teszi.
(Tíz évvel a rendszerváltás után)
Gyónom
neked, uram!
Én, aki jólelkű és szelíd
Ember voltam: -
Megváltoztam!
Utolsó gyónásom óta: (1989)
Loptam, csaltam,
hazudtam és káromkodtam.
Szidtam a rendszert és téged,
Most,
mikor megérted a kétezredik évet.
Irigykedtem a
jobbakra.
Haragudtam a rosszakra.
Lenéztem a
kisebbeket.
Utáltam a kevélyeket.
A pénz rabja voltam.
Mindig
másokat utánoztam.
Gondolatban paráználkodtam.
Más házát és
feleségét megkívántam.
Nekem sosem lesz olyan házam...
S
politizáltam - politizáltam.
Azt hittem, hogy jobb lesz neked,
S
akkor jobb lesz nekem is.
De csalódtam benned is.
"Te
tetted ezt, király!"
Ródd ki, mi bűnömért kijár,
S
bocsásd meg a vétkeimet.
Én mindenért vezekelek,
Bár minderről
nem csak én tehetek!
Hegyen-völgyön
siralom,
Halott van a ravatalon.
András bácsi
virrasztja,
Torkát borral locsolja.
Elfogyott sok flaska
bor,
Egyre hangosabb a tor.
A dalnok mind vadabbul
rikolt,
Ujját csettintve ugrik fel,
Kis termete így nőtt öt
centivel.
- Óh borzalom -
"Halál ellen, sej-de
Nincs
oltalom"
Tavaszodván,
Szikrázó
víztócsákon
És csipkés ködfátyolon át
Barkázik a bágyadt
határ.
Szürke füstöt idézve
Lomhán kolompol,
Hömpölyög
hazafelé a nyáj.
Anyja mellett bégetve szalad
A húsvéti
bárány.
Hat
Hét
Hit
és
Hat
Ne
csapd be önmagad.
Az
udvarról,
- Az ajtó kárpitján át -
Behallik a tompa zuhanás,
S
hogy valami elgurul
A vérpadon.
István parancsa ez!
- Hisz
tudod a törvényt... -
Fejével fizet, ki
Istent, s királyát
káromolja,
S nem az új hitért buzgólkodik.
Csupán csak jobb
kezét veszíti
Az, ki éhében
Lopni kényszerül.
S ha már
király az Istenadta,
- Isten kegyelméből -
Akkor jóságos és
igazságos
S kegyes is legyen népéhez.
Az erény így akarja.
Bár
hamis az illúzió...
Igaz, kapu- és füstadóval,
Robottal
sanyargatja híveit
Mátyás, az Igazságos,
Háromszáz török fejet
lövet be
Egy várba a humanista nyomatékul.
Budavárban pedig
kutyát vesz
Minden nemes, magának ajándékul.
S a
kiskirályok?...
Senki nem szegülhet ellenük.
Télen, ha fázik a
kezük,
Egy hirtelen megölt szolga
Vérével melegítik
azt.
Állatot és embert ölni
Úri kiváltság, ősi törvény.
A
törvény rájuk le nem sújthat,
Hisz ítélőszékben csak
Kiváltságos
ülhet.
Nincs bennük hazájukkal
Szemben semmi alázat.
Az
urak még mindig vadásznak!
Szenteste
fellobban
A gyertyák izzó lángja,
Karácsony reggelre is
Kihűl
a vaskályha.
Varázsgömböt szorongatsz
Vágyón a
kezedben,
Csillognak a fények
Álmodozó szemedben.
Brazil
illatú kocsmában
Iszom az olcsó konyakot.
Mindennap más az
íze,
Rossz a város vize.
Ezután csak rumot iszok,
Mert ikes
ige,
De attól meg megvakulok.
Hivatalnok a
lakosságot összeírva
Eljutott több helyre is.
Lábát térdig
lejárva
Elfáradt testben és lélekben is.
Egész nap
kérdezi:
"Neve, foglalkozása, volt-e katona?"
Ezekből
a strófákból
Van már nagy rutinja.
Későre jár az idő.
Még
egy nénihez betér.
Gyakorlottan kérdez előre:
"Neve,
foglalkozása", meg efféle.
Az utolsó rubrikán a
mamának
Ráncos lett a homloka.
Vallatja az ifjú:
"Volt-e
katona?"
A néni szemlesütve mondja,
Válasza
utolsó:
"Volt kérem kettő,
Meg egy tűzoltó."
(Halottak napja a szekszárdi újvárosi temetőben)
Meghaltál!
Elmúlt
számodra az élet.
Tested talán már semmivé lett?
Elporladt, s
akár a hamu
Szürkül lent a sötét mélyben?
S hogy voltál,
csupán e rideg
Kőoszlop jelzi csak?
A hantokon apró tüzek
gyúlanak,
Pislákolnak, ha lebbenti őket
Lenge őszi
szellő.
Bágyadtan bólogat reá
Nagyfejű, fehér
krizantén.
Halkan zizzen a kövön a tűlevél.
Fenyőfaághoz simul
az apró koszorú...
Megnyugszom, s szívemből elillan a
ború.
Márványkövön cikázik a mécsesek fénye.
Száz meg száz
gyertya ragyog.
Fekete, bársonyos égbolt
Gyújt hozzá millió
csillagot.
Csapos vére
fröccsen a pultra
Az úri közönség imígyen mulat.
Bambulva
bámul a vendég,
Megakad szájában a falat.
Pénzével
kérkedik a gazdag,
Fizetés előtt megszökik a szegény,
Azt
egyik ezért nem merész,
A másik azért nagylegény.
Az ingyen
konyhán
Ha zörög az edény,
Felkapod a fejed,
mint
Trombitaszóra a csatamén.
Ha elveszik
a pénzed,
Kacagj a szemükbe,
Húszasért döfték a kést
Behorpadt
melledbe.
Seblázas,
meztelen testedet
Takarja szűzi lepel,
Bokorban
születtél,
Árokban földelnek el.
Akarattal
beléd kötnek,
Fagyos földdel meg elfödnek.
Hiába várod a
riadót,
A feltámasztó harsonaszót,
Hiába a vasakarat,
Hóhér
szegi a nyakadat.
Kérés-e vagy parancsolat,
Hogy lásd előre a
sorsodat.
Más életedben kígyó leszel,
Egeret és békát eszel.
A
csúszó-mászó létet
Emberként is végigélted.
Az új élet mire
való?
Úgyis beléd szakad a szó.
Hamis, csalfa illúzió.
Szeretlek
magzatodban,
Szeretlek bájos gyermekkorodban,
Szeretlek
diadalmas ifjan,
Boldog felnőttként, nyíltan,
Szeretlek, ha
megöregedtél,
Szeretlek akkor is, miután
Ráfátyolosodott
szemedre
A halál.
Mint nyálkás
hüllő
Vergődsz a forró homokon
S közben sasnak
képzeled
Magad.
Üvöltesz, ahogy az oroszlán
Teszi, ha jő a
langymeleg
Alkonyat.
Pedig akár a nyúl,
Olyan gyáva
vagy.
Kórosan túlértékeled
Önmagad,
Puszta léted.
Kevésen
múlott,
Hogy az Isten
Emberré tett.
Ihlet
És
Ötlet.
(E nélkül nem jöhetett volna létre ez a könyv )
Istenek
kövei
Kövek Istenei
Isteni kövek
Kőistenek
Értekezleten
havonta
Lódít egy úr:
"Én huszonöt órát
Dolgozom
naponta"
Kérdés reá a felelet:
Ez hogy lehet?
"Egy
órával előbb kelek."
Mint madarak
a dróton,
Gubbasztunk sorsunkba beletörődve,
Várjuk, hogy mi
is sorra kerüljünk
Egyszer talán majd.
Aléltan
feküdtem
Magas láztól égve,
Ma is emlékszem
Hűsítő
kezére,
Mosolygó szemére,
Bársony tekintetére.
Gyógyítani
nem csak
Orvossággal lehet.
A medicinától
Csupán
elbódulsz.
Hinned is kell,
Hogy meggyógyulsz.
Itt
derminál,
Ott totálódzik,
Emitt nekiáll,
Amott föláll.
Itt
kiáll,
Ott beáll,
A kőhídnál pedig
Umblaccolják az egészet.
Urológián
ébresztgettek.
Rájöttem, hogy megműtöttek.
Úristen!
Doktor
úr!
Nem lesz ebből bajom,
Ha visszajön a
Nyilas uralom?
Számomra
elképzelhetetlen
Talány,
Hogyan rágja majd
Gyönyörű arcodat
a
Halál.
Olyan
szeretnék lenni,
Mint amilyen
Te vagy,
Mindig is olyan
szerettem
Volna lenni,
Mint amilyen
Most vagy.
Példákkal
elöljáró,
Hittel álmodó.
Régen a
templomban
Egyedül ültem
Imámba merültem.
Kik tiltották
nekem,
Ülnek most előttem
A padban.
Barátomat
látogattam a "viccházban"
És ő így invitált
engem:
Gyere be közénk, pajtás!
Íme itt egy pap,
Itt egy
tanár,
Itt egy elvtárs,
S egy igazgató.
Miért pont te nem
lehetnél közénk való?
Apám mesélte egykoron:
Ült dédnagymamám
egy széken,
És szép csendesen megőrült a hostelon.
Itt is
ülnek sorban,
Mint fecskék a dróton,
Sorsukba beletörődve.
És
minden olyan vakítóan fehér...
S a plafonon,
- Ha valakinek
orra fröccsen -
Pirosan pöttyözik a vér.
S látom, hogyan eteti
társát egy őrült,
Kinek nyelve kilóg.
Borsóval teli kanalat
töm szájába,
S megfordítja.
Kanalát a társa álla alá tartja
S
ami borsó kihullik:
Bekapja.
Fekszik bedeszkázva az ágyban egy
úr.
S számolja: minden kutya egy ujj.
Egy kutya, két kutya,
három kutya,
Tarka kutya, fehér kutya,
Kutya, kutya, kutya,
kutya,
Sok kutya.
Másik meséli a rácsosban:
Kiadtam a
kecskének a kertbe
A meleg ebédet, a túrós csuszát.
S mit
mondott?
De meleg, de meleg,
Megégek, megégek.
S nyújtja
felé a kezét,
Akit kikötöztek.
Vedd elő a bicskád,
Vágd le
a kötelet.
Ő hajtotta össze tegnap
Az acélos vaságyat,
Ilyen
hatása volt rá a piának.
Két markos legények
Vitték az
őrjöngőt a jeges zuhany alá,
És az sem baj, ha ők is vizesek
lettek.
Vén öregasszony az ajtóban áll,
Ujjával inti, hogy
zárva a zár.
Végül ápoló és kulcs is került majd,
S friss
levegő.
Bent maradt a bánat, az ápolt s a felügyelő.
Ott
vigyáznak rájuk az őrangyalok
S én örülök annak, hogy kint
vagyok.
Született,
-
Mint bárki más -
Hogy emberré lehessen,
Szerényen éljen, s
hogy
Mindenkit szeressen.
Másoknak lámpása lehessen.
Okosnak
és butának
Mutatta az utat.
Magára nem gondolt,
Szegény is
maradt.
Ó, rohanó
folyó árja,
Legény indul, csónak várja.
Belerakta
iszákjába
Jegykendőjét, szíve párja.
Elmegy ő
most messzi tájra,
Hol majd sok új kaland várja.
Elviszi ő
mindenét,
Nem hagy itt mást, csak a szívét.
Ó, szikrázó
sziklaszirtek,
Mindig csak is őt védjétek.
Az orkántól
takarjátok,
Visszatér, ha akarjátok.
Ó, gyors
röptű fekete sas,
Messzi földek szülöttje vagy.
Éles szemed
rajta legyen,
Segíts neki, hogy visszatérjen.
Ó, rohanó
folyó árja,
Vidd őt messze a világba.
Az óceánnál állj meg
véle,
Mondd neki: Utadnak vége.
Tavaszi
szélben
Lenge leányka.
Szoknyája perdül,
Indul a táncba.
Siklik a
teste,
Omlik ruhája.
Messzire hallik
Szél fuvolája.
Indul
tavaszból,
Szökken a nyárba.
Ősz fuvallatja
Télbe találja.
Katica,
Katica,
Karmoljon meg a cica.
Cérnán pamutgombolyag,
Hat
cica
Százfelé szalad.
Gyöngyfogak közt
Kacaj fakad,
Gurul,
mint a karika:
Boldog lány a Katica.
Vitt a busz
Erdélybe,
Ismerős idegenbe.
Két napja utaztunk
- S még
mindig -
Magyarországon voltunk.
Mikor ott álltunk
Mátyás
szobránál
Meghatottan, merengve,
Dühöngött Funar
Bosszúért
epedve.
Ekkor tépte le
A Magyar zászlót
Kolozsvár
polgármestere.
Orra
piros
Haja kóc
Ilyen ember
A bohóc.
Egy szál
dróton
Kézen áll
Fésűjével
Muzsikál.
A társa
Jól
elveri
Söprűjével
Kergeti.
Lisztet
szór
A fejére
Tojást üt rá
Ebédre.
Tavasz
lehelete árad
A mocskos falak közt,
És kúszik a fény a
küszöbre,
Oszlik a homály.
És oszlik a télen
Éhen fagyott
macska is
A kert végében.
Nincs már rajta mocskos
hótakaró.
Büdös van!
Nem bújik még az ibolya
És nem ontja
illatát
Az orgona sem.
A langymeleg szellő
Tegnap még
fagyos hideg szél volt.
Csípte az arcot és a kezet.
Mára
langyos tavasszá szelídült.
A víztócsa sem erőlködik már
Reggelre
megacélozni felszínét.
S az apró álmos ablakok előtt
Kotor a
szél,
Egyre csak gyűlik a szemét.
A nap bágyadt
melege
Előcsalja az ablakból
A dermedt legyeket.
Körbedöngik
a vajat és a mézet,
Egyik megpihen a kenyérbélen
Az asztal
tetején.
Gondolja talán:
- Úgy lesz, mint régen -
Jó meleg
nyár:
- Ha úgy akarom én. -
Alszik az élet.
De a föld
alatt
Duzzad a mag.
A gyököcskék újra kusza,
Lassú táncot
lejtenek.
- Az ember szinte elmereng. -
Miért kell mindennek
megújulnia?
Lesz-e újra erős Hunnia?
Mi hat reá?
Talán az
ima?
Hisz rothasztják hitvány férgek
A tavaszt még.
Azt
mondják:
Jobb volt a hideg tél.
Hisz akkor minden
Tiszta és
fehér...
Jobb lenne várni még!
Mindenképp nehéz a
tézis:
Tavasz lesz mégis.
Bármennyire is erőlködsz,
A föld
alól végül előjössz
Szép reménysugár.
S ha úgy akarja az ég
is:
Tavasz lesz mégis.
Bunyó
közben,
Az udvaron
Váratlanul
Egy hatalmas reccsenés,
S
a kéz lelettyed.
Lóg, mint kitömött
Bábué.
Utána jön
csak
Az iszonyú fájdalom,
Aztán a sín és a
Begipszelés.
De
semmi vész!
Begipszelt kézzel
Könnyebb a verekedés.
Úgy hagyd
itt e helyet,
Ahogy találni szeretnéd.
Löttyints egy kis
vizet
Itt hagyandó maradványod után,
Hogy a föld gyomra
Jobban
megemészthesse,
Mint a tiéd.
Hiszek a
jóban.
Hiszek a szóban.
Hiszek a hitben.
Hiszek a
szeretetben.
Hiszek a szerelemben.
Hiszek a tudásban.
Hiszek
a boldogságban.
Hiszek a megbocsátásban.
Hiszek a
feltámadásban.
Hiszek az örökkévalóságban.
Hiszek az egy igaz
istenben,
Kit mindegy hogy: Allahnak
Buddhának
Jehovának
Vagy
Jézusnak
Neveznek.
Ámen.
A neved
csengése
Fogott meg először,
Bársonyosan dalolt fülembe,
Mint
mormota, ha neszez.
Utána láttam meg csak a nőt.
Meleg
szobámban merengve
Lehunyom a szememet,
S visszarévedek minden
mozdulatodra.
Ó, azok a bársonyos cicaszemek,
S a rájuk
csukódó édes szemfedelek.
Lágyan fogom a kezedet.
Látom, hajad
kibomlik
És pajkos tincs hull homlokodra.
Gondold csak
el...
Ifjúkorunk elmúlt!
Miért zaklat, nyomaszt
Még mindig
a múlt?
Miért nem csitul el
Őszülő szívünk?
Miért bugyog
benne
Még ifjan a vér?
Honnan tudod azt,
Hogy ennyi csak az
élet?
Vágyad, életkedved
Minden semmivé lett?
Nézd, hova
tűnik el
Az ősz-kusza felleg,
Hisz még ablakod előtt
Nyílik
a rét.
A tánc
bódító ritmusára
Álmom talán valósággá válhat.
Láttam: düh
dúlta fel orcádat,
És tested megmerevedett.
Lágyan fogtam a
kezedet.
Szememmel összevillant
Szigorú tekinteted.
Arcodat
vágytól hevülten
Érintettem akkor,
S szerelmemet
fényévnyire
Lökted el magadtól.
Versenyben
áll
A juhász és a paraszt,
Szamarat előbb
Melyikük
szalaszt?
De csökönyös ám
A szamár,
S mint a
cövek:
Egyhelyben áll.
A gazda szürkéjére
Sandít.
Hogyan
ugraszthatná
Meg a Bandit?
De a rusnya állat
Csak áll,
S
veszni látszik
A fogadás,
A gazda tekintete
Kópé
villanás.
A juhász szeme
Izgalomtól bandzsi.
Ostorral a
szamár
Farka alá csördít:
"Fogsz te menni, Bandi!"
47.
Csobogó
a szekszárdi Séd patakon 1960-ban
A
Kiskulacstól lefelé jövet,
A Séd patak felett
Egy kőhíd ívelt
át.
Ki arra sétált, hallgathatta
A béka muzsikát.
Történt
egy holdvilágos éjszakán,
Hogy a hídkorláton át
Beleesett a
patakba
Egy illuminált.
Ült a csobogóban,
Az angyalok
ölében,
S fejére folyt a víz.
Szájában megkeseredett
A bor
íz.
Míg a vízben vidáman pancsikált,
A rendőr megsokallta,
S
lekiált:
"Ne lármázza fel a csendes éjszakát!"
S
jött a válasz:
"Jó a víz, gyere le te is,
pajtás!"
Megdöbbentő a csend,
Nyomasztó a hallgatás.
A
szerv még egyszer zordan szólt:
"Jöjjön fel az elvtárs!"
A
lehűtött testből felfortyant az indulat,
Majd méreggel teli a
vádaskodás:
"Nem elég, hogy belelöktél,
Még le is
pisálsz?"
Refrén:
Menjünk
egy túrára a FUK-kal,
Jobb lesz százszor mint az
IBUSZ-szal.
Jutalmad nem maradhat el,
Élményekkel gazdagabb
leszel.
Tekints a táraidra kérlek,
S játsszál vidáman
velünk
Dalolj, ha úgy akarja kedved,
Énekeld a FUK-osok dalát.
1.
vers:
Megy az úton át egy vidám társaság,
Bátor és merész,
mindig tettre kész.
Valaki kiáll a hosszú sor elé,
S büszkén
kiált a barátja felé.
Refrén
2.
vers
Alföld síkjai, hegyek szirtjei,
Várnak már ránk várak
romjai.
A sok jó barát, a tűzön s vízen át
Énekli majd a
FUK-osok dalát.
Refrén
Ez volt az első, '70 években megjelent vers, mely pályázatot nyert. A Szinkron együttes megzenésítette és évekig játszotta. Rádióban is többször hallhattuk.
Füstszagú
kocsmában
A vizelde kövén
Feküdt egy görény.
Alkoholtól és
dohánytól
Bűzösen, nyűgösen
És hányt!
Fekve, mint az
ökör,
Ha kérődzik,
És évődik,
Hogy az idő, az idő
Hogy
száguld el,
S visz egy-egy darabot
Az életéből.
A diszkó
fényes,
A tükörgömb forog.
Pofon csattan a ruhatárban,
Ha
nem adod oda a kabátod,
S meglátod:
Ki marad végül a barátod.
Ködös-hűvös
a reggel
Álmos még a macska is,
Ablakomon élesen
Koppan egy
kavics.
A függöny
behúzva még,
Takarja a hajnalt.
Átsejteti a Napot.
Ébren
vagyok.
Ólomcipőben
járt az éj,
De gyorsul most már az idő.
Betör a ragyogás.
Hová
ez a rohanás?
Állj, ha
piros.
Várj, ha sárga.
Ha zöld...
Siethetsz az iskolába.
52.
Alkoholista
házassági hirdetése
Sör
Bor
Pálinka
Lehetek-e
boldog?
Jeligére, a hirdetőbe.
Nekem nem
ágyaznak a Markóban.
Az a pénz is jó lenne a markomban
- Szép
magyar bankóban -
Mit másnak levonnak adóban.
Tőled kaptam
a szerelmet.
S az asszonyi öl melege
Akkor még bájos
nagylány
Bátortalan ölelése volt tán.
S most lányodról fested
a képet,
Mit sok évvel ezelőtt
Nekem is megígértél.
S nem
látod a színét annak,
Mi a kemencéből kisült,
- Hisz az egész
egy bíborszínű ragyogás -
Csak akkor, ha kihűlt a festék.
S a
rézlemez pattogása volt
Számodra a legnemesebb égi zene,
A
Szférák zenéje.
Mikor megégetted kezed
Az izzó zománccal,
Az
is mennyei kéj volt,
Hisz nemes az anyag.
Kiállításokon a halk
fuvolaszót
Felváltotta a szívünk hangos dobogása.
Meghatottan
álltunk a nemes körben,
Lila színben pompázott a Madonna
Ült
ölében a kisded a glóriával.
Kis kékfejű szögön lógott a kép,
S
feszült keretében a bőr.
Felkaptam a fejemet,
Mint űzött
gímszarvas a vadászkürtre,
Ha keríti a hajtó,
S szívében
felhangzik a riadó.
Úgy feléledt bennem minden,
A múlt, a
rossz, meg a jó,
És elcsitul a szó.
A dolgokat
csinálhatja bárki,
De!
Megszületni, s meghalni
Helyettem
nem tud akárki.
Az asztalon
gőzölög még
A vasárnapi finom ebéd.
A sült húsos tálon
ott
Illatozik egy szelet
Kiklopfolt rántott szelet.
Maradék
a sok közül,
S majdnem kerek.
- Kivehetem?
Kérdi legkisebb
lányom.
S mivel gyermekeim száma három,
Legott három szeletbe
vágom.
A középsőt veszi ki a picike.
Nézegeti, s ízibe ez jut
az eszébe.
A kört, ha három szeletbe vágom,
Magyarország alakú
rántott hús
Lesz a tálon.
Mily fantáziadús a képzelet:
Az
talán véletlen lehet,
Hogy Magyarország alakú
A rántott
szelet?
Ímhol a
kép...
Elkészült végre egészen,
S keretében feszül a
vászon.
Rézdróton lóg,
- Mint akasztott ember -
Ettől talán
többre érdemes.
Vajon meghal-e a festmény,
Ha megszáradt rajta
a festék?
Vagy csak azután él igazán?
Hiszen elméddel
érted,
És a szíveddel érzed,
S ecsettel fested a szíved
baját.
Több éve már.
Fested a múltad, padlás rejtekén,
Lelked
mélyén él még a remény.
Serceg a sörte, és ha a
Megboldogult
sertés átérezhetné...
Hogy míves munka készül általa.
Mikor
festesz, szeretném fogni a kezedet.
Érezni a mozdulatot...
Mitől
lesz az a fess kis folt ott?
S hogyan húzod a vonalakat?
-
Sejteni a ködön át az erdőt -
Tudom, sorsoddal nem vagy
elégedett.
Többre hívattál, de talán nem is éred meg,
Hogy
megismerjék művedet.
Csillagpor vagy!
A mindenség apró
része.
Mely, ha egybeörvénylik
Hatalmas csillaggá elegyül,
S
ha magas hőfokra hevül,
Szupernóvaként felrobban,
Energiát
árasztva szétterül.
S apró porszemként újra küzdhetsz...
-
Egyedül.
Így vagy te egy porszem,
A nagy tömeg izzó
része,
Mely a munka lázában hevül.
Talán léted holnapra már
Az
űr végtelenjébe repül.
Te nem lehetsz ott sem egyedül.
Pontokból
áll a halmaz,
- Láss csodát-
S tekints a képre!
Töredékekből
áll össze
Az élet egésze.
Tudósaink
bőszen azt állítják:
"Ma már tudjuk!"
Ámbár csalfa
az illúzió.
Ma úgy tudjuk!
Ez a helyes konklúzió.
Hisz még
azt sem értjük,
Hogyan tud ennyi mindent
Ez az egyszerű
elem?
Egyszer folyik, csobog és csörgedez.
Frissítőként is
magadhoz veheted.
Felüdíti, megtisztítja testedet.
El sem
képzelheted nélküle az életed.
Hisz innen indult minden.
Az
egysejtű lény is a vízben fogant,
A folyamat igen hosszú,
Embert
alkotott az evolúció.
Máskor kemény, mint a kő.
Éles, vágni is
lehetne vele,
És szúr, akár a tőr, a jégcsap,
S csendül, mint
kristálypohár,
Ha reped a rianás.
A fagyott folyó elbírja
nehéz lelkedet.
Majd hirtelen gőzzé válik, ha hevíted,
Ereget
nehéz, szürke ólomfelleget.
S a mozdonyt, malmot, kalapácsot
is
Elbírja, ha kell, ereje teljében.
Milyen csodálatos is a
víz.
Egyszer folyik, másszor megfagy,
Majd elpárolog.
Íze,
színe, hangja, energiája, alakja, súlya,
Éltető ereje
van.
Ételként is fogyaszthatod.
Csiklandozza nyelvedet
zamata,
Ha gőzölög a leves.
Télen kemény, mint a
kő.
Sziklaként zuhog és megtelik vele a jégverem.
Ha befagy a
tó, elbírja testedet,
Csilingel és csattog a rianás,
S mily
erő, összenyomja a jég a csónakot.
Elsöpri házadat a
lavina,
Zuhog, tombol, ködöl a Niagara.
Messzire hallik
robaja.
Bölcsen hömpölyög medrében
A Nílus és a Duna.
S
milyen rettenet, ha árad a Tisza.
Erő és szépség sugárzik,
S
nézd, milyen szelíd egy pohár víz.
Enyhíti, oltja szomjadat.
A
cserép virág felébred, ha tányérjába
Éltető nedűt csepegtetsz,
S
a nedves földből kikel a mag.
Ha jő a december, a milliói
hókristály,
Behinti a fenyőt.
Fehéren csillámlik a hó, ha a
szánkóval
Szalad a ló.
Csilingel, hogy ha folyik a patak.
Zúg,
ha lezuhan a zuhatag.
Durrog, csattog a jég,
Duruzsol a gőz a
fazékban,
S mindennek felveszi az alakját.
Nézd meg ónos eső
után a fákat
És a kerítés drótját.
Barlangokban
évmilliókig
Cseppkristályt alkot.
Az Alföldön gémeskút
bólogat.
Úszik a hajó a vízen.
Megbújik csendesen a barlangi
patak,
Melyből dacosan mosod ki az aranyat.
Hisz az aranynál
többet ér egy tiszta ér!
A világ nagyon ráfizet,
Ha ezentúl
boltban,
Zacskóban vesszük a vizet.
Útból,
Kútból,
Senkit
Nem
szabad
Kizárni.
60.
Óda
egy meg nem született gyermekhez
Mit érdemel
az a bűnös,
Ki megölte gyermekét?
A kérdésre mi a
felelet?
Bölcs ember nem lehetek.
Hisz becsületem sem folt
nélkül való,
És hát emberszeretetről
Szólhat-e az olyan, aki
ölt?
Vidám
kislány lehettél volna te is.
Vagy bohém kisfiú.
Játszhatnál a
réten és a mezőn.
Kergethetnél színes pillangókat,
S ha tüske
bökné az ujjadat,
Néznél szenvedőn.
Látom, hogyan menekülsz az
anyaméhben,
Taszítod kicsiny kezeddel a vasat,
Hogy ne csípjen
meg,
Mi reád tátogat.
Bújnál egy kis sarokba el,
De feléd
idegen kéz nyúl,
S elveszi pöttömnyi életed.
Miután a félelem
az őrületbe kergetett,
Darabokban szedik ki eltépett
testedet.
Mostanában sokat gondolok rád,
S beszélek
hozzád.
Tudod-e, mi az élet?
Mi a lélek, és miből lesz a lét?
Hisz még azt
sem tudjuk,
Miből van a méz.
Milyen csodálatos is a
világ!
Mostanában egyre többet gondolok rád.
Iszonyú a
felismerés:
Soha nem hallhatom
Kacagni csengő hangodat.
Nem
fonhatok szőke hajadba szalagot,
S lágy hullámokat.
Nem húzok
rózsaszín lábacskádra kiscipőt.
Soha nem nyílik ki szemedben
Az
értelem, a rácsodálkozás.
Soha nem szólal meg csöppnyi
szád,
Csacsogva, búgva nem mondasz: Apát.
Mit érdemel
az a bűnös,
Ki megölte gyermekét?
Élnie kell, és nehéz a
lét!
Hamis érvekkel nyugtatgatja
Háborgó lelkiismeretét.
S
mindig az agyában forog egy gondolat:
Meg kell születnie annak,
aki megfogant.
Ha
valamelyőnk
Előbb meghalna,
Én kiköltözöm
A Rúzsamájba.
Régi a
vakolat,
Málladozó már,
Rajta kopottas
Sárga a
máz.
Lyukacsos kockáiról
Azt gondoltam:
Kekszből van a ház.
Házunk
fölött
Húznak el a gépek.
Megbújik a félelem
A szoba
sarkában.
Eltűnődöm a félhomályban:
Milyen tűz lehet
most
Szerbiában.
Miért sír a bosnyák kislány?
Mert nem
szabad Bosznia!
Kit érdekel ez Amerikában?
Elvájkálunk Mónika
múltjában,
Kit érdekel, mi van Szerbiában?
Billy gyerek
elhibázta:
Nem szexbombát kellett volna
Dobnia a világra.
Szép volt a
lány,
Üde a teste,
De a szelleme oly sivár.
Az ifjúi
hév
Elnéz sok hibát.
Okulásként az ajándék,
Könyv és
virág.
Elmaradt a frigy.
Ki érti?
Rájön erre hamar egy
férfi.
Tenyerem homlokomra csapom,
Jobb lett volna
ajándékul,
Az aranyláncom.
Hol
volt akkor az Isten?
- Kérdi barátom -
Mikor meghalt a
lányom?
Hol volt akkor az Isten,
Mikor meghalt apám és
anyám,
Hatalmas, tátongó űrt hagyva maga után.
Talán így tett
próbára,
Hogy mennyit bírok?
Olyankor előkerül minden
titok.
És málladoznak a hajdan volt
Kemény betonfalak,
Mert
nem bírják az idő múlását
És a savas esőt.
A szenvedély
legyőzi a szenvedést.
Vannak olyanok, akik bírják a kínt.
Az
nem bosszant, ha szóval bántanak.
Büszkeségemet nem sértheti.
Azt
nézem, ki mondta, és reá mi készteti.
Lehányt falú vécében
Miért
szülnek magzatot?
Apró keze, szája lila-kék a hidegtől,
S a
fénytől ordít az ivadék.
Ebből a véres, mocskos kupacból
Hogyan
fejlődik tovább az emberiség?
Az anya, ha nem
dobja
Reklámszatyrostól kukába,
Elküldi otthonról gyermekét,
S
nem néz utána, éhes-e vagy álmos?
Mosdania kell?
Kit
érdekel!
Bokorban születtél, s árokban földelnek el.
S a
kutyák húzgálják elaszott testedet.
Örülhetsz, ha fényesre
kopott
Koponyádat megleled.
Hamvaidat nem használják el,
Mint
vegetát.
Hol volt akkor az Isten,
Mikor mindez történt?
Felelj
hát!
Hisz Isten szeme mindent lát.
Vagy talán lehunyta a
szemét?
Papok mondják a szószéken:
- Hamis próféta vagy -
Nem
hirdeted az örökkévalóságot.
De ki az az őrült, aki örökké
szeretne élni?
Barátomat visszahozták a halálból.
Nagy
fényességet látott,
És békét, megnyugvást érzett.
Találkozott
szeretteivel,
És már nem is akart igazán élni.
Meg is halt
hamarosan, 59. évében,
Nyugodjon békében.
A
körbehányt, düledező falú
Kocsmák mellett várnám
A régi
szeretőket idéző
Ötvenes nőket,
Kik kapuzárás előtt érzik a
kéjt.
Azt hiszik, örökre így is marad majd.
Érzem a múló időt,
s az anyáskodó
Nők karjai közt felejtem a múltat.
Hisz ők
azok, akik adni akarnak.
Barna ölükben moccan a süppedő
idő.
Ajkukon a korholó szó is simogató,
Hisz vártak egy
gyertyafényteli esten,
A Krúdyt idéző szép vacsorán.
S nem
jöttem, mert az ablakból
Egy másik nő nézett le rám,
Hívott
szóval és bús tekintettel.
Áhítozó, ropogó kerevettel.
És nem
mentem, mert féltem,
Hogy rájössz:
Nem vagyok ifjú titán
már,
S ma már sokkal könnyebb
Hűségesnek lennem,
Mint ifjú
koromban.
Langyos
éjben
Bolyongok a félhomályban.
Kerüli szememet az
álom.
Belesek a szobába,
Hol három,
Édesen szuszogó
Kupac
van az ágyon.
Három pici lányom.
Álmodjatok.
Álmotokat
vigyázza apátok.
Szépség, erő, akarat
- E szentháromság
-
Legyen tulajdonságtok.
S ha itt az idő,
S megértetek
Ti
fészket elhagyók:
Repüljetek.
Régen,
hogyha gyerek született,
Az biztos, hogy fiú volt
Az
Istenadta,
Másként nem is lehetett.
Mert a másik csak leány
volt.
Kit a törvény számba se vett.
Miután a fiú felnőtt,
Lett
belőle ember!
S így bölcselkedett:
Az ember az ember,
Az
asszony az asszony,
S az asszony az nem ember.
69.
Az
egység, az egész, és a feleség
A
templomban, színed előtt
Könnyű kimondani az "Igent".
De
nehéz a Te követednek
Lenni, Uram!
Gyónni pedig nem
fogok,
Titkaimat, bűneimet, vágyaimat
Nem mondom el
senkinek.
Adott az Isten
Szép füvelő mezőt,
Tarkáló
rétet,
Hű szolgát,
Szép feleséget.
Így alkotunk
Egységet
és egészet.
Mert a félbevágott
Almával
Könnyebben elbánik
A
féreg.
Az asszony
kivitte délben
Urának a meleg étket.
Pendült a kasza,
S hűs
enyhely után nézett.
Miután túl volt az ebéden,
A gatya korcát
oldozta serényen,
Füstölgött magában ekképpen:
"Milyen
ember az,
Akinek bicskája és
Szeretője nincsen?"
Életemben
semmi sem sikerült,
És minden túl sokba került.
S ha majd a
végén
Végleg elbukok,
Be kell vallanom, hogy
Kutyát és
gyereket
Nevelni nem tudok.
Hamarosan nyugdíjba vonulok,
A
ilyenkor az ember nekilát,
Hogy halálba igya magát.
Sötétből
sejlik a sápadt sugár,
Vérszegény és oly halovány
A sejtelmes
hold.
Máskor fényesebb,
Csak most eltakarja
A csalóka
felhő.
Hajadat lebbenti
Pajkos szellő.
Utánad nézek
remélve:
- Az ember mily esendő -
Bent a falakhoz
simulva
Feszülnek a képek.
Farkasszemet nézve
Velem és az
idővel.
Mintha elbújnának a síkban,
Szerényen, akárcsak
Te.
Képekben látom az arcod,
Lebegve a magasban,
Mint
sirály, ha röppen
A víz felett suhogva.
A legenda szerint
Ősi
harcos csatabárdjával
Megsebezte a tündöklő holdat.
S most a
vérszegénységtől
Oly halovány.
Ha meggyógyul, újra
Fényesen
ragyog majd.
S az új hold
egyszerre vetül
A téli tanyákra,
A Volent öbölre,
A ladikra
és a fákra.
S megvilágítja
Álmodozó lelkedet.
Egy tavacska
hullámzott
A kert végében,
Nyáron ötven kacsa
Lubickolt
vizében.
Történt egyszer, hogy a néne
Kacsát akart sütni
ebédre.
Nógatta az apót,
Menjen le a tóra,
Fogjon meg egy
szárnyast,
Kész lesz harangszóra.
Az öreg hallgatott az
anyóra,
Rögtön sietett is le a tóra.
Sáros volt a
partja,
Megcsúszott a lába,
Belebukott arccal a
pocsétába.
Elunta a várást az öreg néne,
Eredj kis
unokám,
Szólt a kis legényre.
Nézd meg öregapád,
Hol késik,
mi végre?
Fenem a kést,
A víz is lobog már,
Fuss
öregapádért,
Hozza azt a gácsért.
Szalad a legényke,
Jön is
vissza mindján,
Milyen ing volt a nagyapán?
Reggel kiöltözött
a szép
Kockás ingébe!
Zsörtölődik a néne.
Akkor jó, mert
ott úszik
A tó közepébe.
Az anyja csudáját
A vén
hülének,
Ilyenkor fürdik,
Mikor a kacsák még élnek?
Nem
tudta a balga,
Hogy az ura, szegényke,
Holtan van a vízben,
S
kacsa a kezében.
Íme a
szobor!
Fémbe szilárdult szellemed lelke,
S dobban a szív,
Ha
bronz fénye csillan.
A tenger hűvös leheletét,
Hozza a
szél.
Sószagú szellő nyomja a melled.
Ragyog a
Nap.
Visszacsillámlik a vízről a fény.
Égeti a bőrt és a
szívet.
Aranynarancs ragyog az ágon.
Csordul belőle isteni
nektár.
Hűvös kristálykehelyben
Kínálják Neked,
Hogy
enyhítse szomjadat.
S akkor elindultál felém.
Szikrázó
habokkal játszott a napfény.
Megannyi villám cikázott...
Melyet
Zeusz szórt egykoron.
S körtáncot lejt a három Grácia
A parti
homokon.
Kendőjük lobog, afroditéi testük után.
Kifeszítik a
habfehér leplet,
Akár Nausziké, a parti fövenyre.
Pajkos, jó
szagú szellő
Űzi a gördülő habokat,
S hullámok nyaldossák a
fehér köveket.
Minden elitéltnek joga van ahhoz, hogy az utolsó szó jogán elmondhassa bíráinak vagy bírálóinak mentségeit.
Aki eljutott az utolsó versig, biztosan valami véleményt, valamilyen ítéletet fog mondani erről a könyvről. Ha pedig úgy olvasta, akár egy újságot szokás - hátulról kezdve -, akkor talán ellapoz előre is.
Valahol olvastam:
"Becsülöm magamat annyira, hogy azt a kezet, amely az avatatlanság lendületével vájkál a versben, egyetlen szó nélkül félretoljam. De becsülöm a verset is annyira, hogy ha e kéz a személyiségemre is rálegyint, kíméletlenül számon kérjem a közelítés alázatát."
Aki bírál, tudnia kell, hogy mit bírál. Engem a jó szándék vezetett. Örülök, hogy időt szakítottak arra, hogy elolvasták e könyvet. Magamat adtam, magamból adtam Önöknek valamit. Megpróbáltam józan paraszti ésszel és egyszerűen írni. Kerültem a fennkölt, fellengzős, magasztos stílust. A közérthetőség számomra elsődleges. Az ember után sok minden úgysem marad. Talán egy-két gondolat, vagy íme ez a könyv!
NAGY VENDEL
Köszönetet mondok:
Szekszárd
Megyei Jogú Város Önkormányzata Művelődési Bizottságának,
hogy a
könyv megjelenését támogatta.
©
Nagy Vendel
2001
A könyv borítóján Stekly Zsuzsa tűzzománc képe látható.
ISBN 963 440 337 9
A Szerző magánkiadása.
A nyomdai munkákat a VÖLGYSÉG NYOMDA, Bonyhád készítette.