Oszthatatlan, végtelen

Ugyanoda térek vissza.
Láthatod, unalmas vagyok.
Ennyit tapasztalsz,
s végre elengedsz,
nem fogod tudni, ki is vagyok.
Mire elmégy, nem marad ok,
pedig a vég lesz, amikor elindulsz,
nem akarom,
       - még hazudok is,
ne lásd,
így leszek élő,
halott.
A földre rogyok, ha elfordultál
nehéz a terhem, nem is vagyok.
Nem vagyok jó, nem lehetsz jó,
így magamban hordlak,
míg lassan halok. Mert elmégy!
Nem leszel! Mert nem lehetsz
soha enyém! Ordítok: Menj!
Menned kell. Menj már!
Ne fordulj vissza e kis semmiért.
Így legyen! Legyen tört!
Ezer halála, ezer sebe.
Felgyújtani az összes álmot,
s nem hagyni élő szép szerveket.
Így leszek gyilkosom:
Hagylak elmenni.
Úgy égek el, hogy nem lesz meleg.
S mire hamuja marad, elfogy az idő,
szél hordja messze a részleteket.
De akkor is itt leszel
tört részeimben, egészként
élsz, lélegzel velem.
Olyan egység melynél nincsen kisebb:
Oszthatatlan, végtelen.