Tar Károly
Voltam
TARTALOM, ELŐSZÓ
Tartalom
Előszó
I. rész. Élettapasztalatok
II. rész. Köpönyegforgatós időkben
III. rész. Transsylvanizmusok
IV. rész. Melyik a gyengébb nem?
V. rész. Töprengések
VI. rész. Kegytelen bumerángok
VII. rész. Sejtelmes evidenciák
VIII. rész. Jóindulatú továbbgondolásra
IX. rész. Foszlányban
X. rész. Frissített különvéleményeim
XI. rész. Szalmaláng-boglya
A szerzőről
Előszó
A mindig sántító hasonlatok közül válogatva, életünket most erdőrengetegnek képzelem, amelyben mindenki képességének megfelelő tudással, erkölccsel, tapasztalatokban edzett bölcsességgel élezett fejszéjével vág magának utat, esetleg ösvényt az értelme határáig húzódó világában. A sűrűség bódító leheletében szuszog a figyelmeztetés: Ne vágj ki minden fát! Az ember néha mégis, mint megveszekedett fejsze, ide-oda csapkod, pánikol, mert nem találja a megfejthetetlenül göcsörtös mindennapokból a megnyugváshoz vezető, az örömmel járható aszfaltot. Nem találja az egyetlen, a saját, az áldott utat, amelynek építésében nemcsak a hegyeken és völgyeken átívelő építkezés első kapavágását, hanem az irányjelzőket, a választóvonalakat és jóindulatú jelzéseket is mind magának kell elővarázsolnia saját közösségében kikristályosított, magáénak érzett tudásból. Mindezt legtöbbször évszázadnál rövidebb időben kell elérnünk és igaz bizony Apáczai urunk intelme: "... ha nem iparkodunk, hogy az időt hasznosan eltöltsük, barmok gyanánt fogunk az életből kimúlni". Még a második évtizedemet taposva írtam ezt egy fatáblára, amelyen az évszázadok homályából értem is visszanyúló kolozsvári tanítónk, a Gy. Szabó Béla által képzelt, könyv fölé hajló arcképéről reám sugárzott annyi értelem, hogy a magam és gyerekeim, később olvasóim számára küzdelmeim tanulságaiból lejegyezzek néhányat. Közel háromezres könyvtáram könyveit olvasva, utódaimra gondolva róttam néhány sorba foglalt olvasmányélményeimből szökkent saját gondolataimat, a magam okosságait, az utánam következők ítéletére bízva, mit és mennyit használhatnak fel belőlük.
Pentalógiám ötödik kötetébe gyűjtöttem irányultságuknak megfelelő csoportokba. Olyan alcímeket választottam, amelyek mai szemmel végzett fölül bírálatom is mutatják.
Gondolataink, akár a levegő, körülvesznek, magunkba szívjuk akaratlanul is. Érlelés közben szárnyakat képzelünk a tetszetősebbeknek, és merészen szárnyra bocsájtjuk őket. Mindet, amit a világból megértünk, mindet, amit évezredek óta felénk hömpölygetett az emberi elme. Ennek az óceánnak a hömpölygése és kitartó sodrása tudásunk kavicsait görgetve csiszolódtak. Próbakövek életünkhöz.
Javíthatatlan kíváncsiskodóként az életemben felhorgadó és ismétlődő fogas kérdések elől, elégséges tudásom ellenére, sohasem menekültem, hanem ha hályogkovácsként is válaszaimat megfogalmaztam és közzé tettem napi- és hetilapokban, folyóiratokban és könyveimben, néhányszor közönség előtti szerepléseken is. Az itt sorakozó, néhol túlhaladott időket idéző jegyzeteket elsősorban magamnak írtam. A tisztábban látás kényszerűségével. És azzal a rábeszélt önbizalommal, hogy belőlük valamennyi továbbgondolásra érdemes.
Bejártam a magam kerek erdejét, sűrűjében a világpolitikától árnyas ligetbe jutottam, ahol még hallani az égig érő fákhoz hasonlatos elvek és téveszmék döndülését. Néha maguktól, máskor az emberiség haragjától dőltek és dőlnek lelket sem melegítő rakásra. Látni rianásokat, értelmetlen irtást a rohamosan szaporodó népben, hitben, békés együttélésre való hajlamunkban. Bölcsesség tanít őrizni minden fát, virágot, fűszálat, akár tetszik, akár nem. Kerülgetni sem akarom őket. Nem kívánok már nagy fák, különféle erős csoportosulások mellé állni, keresztfákra sem támaszkodom, a kirakathitesek táborait is kerülöm, magam vagyok az idővel és voltommal, amely egy velem, és aprómunkám hasznával kecsegtetem magam: valami, mint mindenki másból, csak marad belőlem. Persze, hogy porrá leszünk, de az is igaz, hogy porból emeltünk tornyokat, amelyek égig érnek, s majd elérhetnek a csillagokig, ha a magam porszemét hozzáadhatom a megszámlálhatatlan milliárdokéhoz. Az élet erdejéből nincs kiút. Benne vagyunk minden szeretetteljes pillantásban, baráti érzések meleg záporában, szülötteink nukleotidokból felépülő szerves makromolekuláiban és rengeteg minden másban, még a "félrecsúszott nyakkendőnkben" is. Megnyugvásunk a kegyes időben: ez maga az örömöt teremtő munkásélet.