Emlékem tengere hullámaid hajtja.
Vasláncokra verve sírnak az angyalok.
Egy vércsepp haldoklik az égbolt-szalagon,
és te magadra tekered, hogy világíts.
Ezer csillag benned felejti a fényét,
te vagy a fényes Nap, de vak vagy és üres.
Elkopott ölelések lázálmaiban
hajtogatom tekinteted foszlányait.
Szívem trónusán tekergő csörgőkígyók,
a lázadó rémálmok véres sikolya
szétroppantja a koronás csend uralmát.
Újra felzúgsz bennem pusztító vihar-lány.
Magányos part-testem szikláit csapdosom,
porrá zúzom emléked özönvízével.
Ez a kettőnk privát megsemmisülése.
S talán egyszer én leszek a te Noéd,
csak le kell merülnöm, hogy elfelejtselek.
De az időtlenség nem hagy, megkínoznak.
Az agg remény bárkája hánykódik bennem.
Emlékem tengere hullámaid hajtja.

Szárnypróba • Mosdatás • Szív-ember • Veled üzleteltem • Karácsonyi fények • A vén színész • Ahogy, ahol • Hőség • Ősz • Októberi este • Az évszakok csatái • Ébredés • Ha lenne • Bombázók • A szögesdrót mögött • Rajztanár volt • Világégők • Háborúban • A vers • Az eltévelyedett • Olvadás • Tavaszi álom • Gyerekszobánk • A Világ Karma • Alvó lány • Passió • Másnap • A szeretet koldusai • Egy régi szerelem • Kivégzés • Már nem tudom • Csak kicsi gyertyaláng • Téli dal • Születésnapodra • Május • Időtlen • Végleg • Afrika halála • Elítélt • Ne csak így egyszer • A világmegváltó világ • Mostohám • Víz vagyok • Őszi remény • Összekötve • Révbe értem • Jelenkor • Hétköznapi eset • Két feketével • Bűneid torán