1.
Körös-körül zúg a csend,
Csak néhány kósza vízcsepp pottyan,
Érkezésük visszhangzóan zeng,
Csak a szokásos, már meg se kottyan!
Néma változatlanságtól forr a levegő,
Vér, veríték, könnyek,
Meghatározhatatlan illatfelhő,
Eltéveszthetetlen lábnyoma a sportolónőknek!
Most viszont nincs itt senki,
Az unalom hálót sző a sarokban,
Egyszerűen nincs mit tenni,
Nincs sok köszönet a várakozással teli napokban.
Talán semminek sincs értelme,
Magára hagyták a fakuló parazsat,
Elutasítva a változások minden kérelme,
Meddő mozdulatlanságba süllyedt a teremtő akarat.
A hő alagutjaiban sincs sok élet,
Semmi lüktető áramlás,
Bizonyára ott sem érzik a szükséget,
Még sincs más választás!
Szilárd falak közé zárva nincs kiút,
Maximum a vészkijárat,
Viszont aki azon kijut,
Az többé nem élhet meg lángoló csodákat!
2.
Mintha még a csend is elnémult volna,
Álmos feszültség szele éled,
Mintha minden láncolat egybefolyna,
Lassan elsötétülnek az eddigi képek.
Valami készül, most már semmi kétség,
Töredezik a bebetonozott állandóság,
Vibrálni kezd az egész térség,
Tán csak nem mutatkozik végre némi hajlandóság?
Alig hallható nesz,
Épp csak felkavarja az állóvizet,
De aztán egyre több hívet szerez,
S könnyedén átlépi az eddigi szintet.
Az egyik percben még fojtó némaság,
Ügyetlen zavartalanságba ülepedett tétlenség,
A másikban viszont már széttörik a bénaság,
S újból lángra kap az éltető éberség.
Pillanatok alatt darabokra hull a kínzó magány,
Átszakadnak a változatlanság ormótlan gátjai,
Valami új, valami elsöprő, valami vagány,
Végre kitárulhatnak a vágyak leláncolt szárnyai!
3.
Elemi erővel tódul be csiripelő zsibongás,
Porrá zúzva a kínzó nyugalom megmaradt szilánkjai,
Lágy csattanás, puha koppanás, kiengedett sikoltás,
Élesebben elég nehéz lett volna váltani!
Az egész teret átjárja a vidám lüktetés,
Most akár le is omolhatnának a zordon falak,
Teljesítve egy fontos küldetés,
Egymást licitálják túl a kavargó szavak.
Nincs egyik, nincs másik, nincs egyén,
Egyszerre zendül minden dal,
Virágerdő nyílik a kongó üresség helyén,
Pont olyan, mint egy fergeteges hepaj!
Bájos zűrzavar ütött tanyát,
Közben azért elkülönülnek az egyes szálak,
Megjelenik az egyedi, az utánozhatatlan, a saját,
Mind vékonyabb vonallal készülhet vázlat!
A kezdeti meglepetés lassan ülepedik,
Oszlik már a szétáradó hangerdő,
A végtelennek tűnő határtalanság már tünedezik,
De még mindig magasan száll a mosolyfelhő!
Fémes nyikorgások sikítva törnek utat,
Puha puffanással érkező teli zsák,
Egy, kettő, három, már vagy egy tucat,
Szorosan lezárt szájukat sietősen nyitják.
A fellegek közt száll az ének,
De tétlenségről szó sem lehet,
Az apró mozzanat most temérdek,
Nagy készülődésre utalnak csalhatatlan jelek!
4.
Csattan, zizzen, zörren, koppan,
Még néhány örömmel teli kiáltás,
Elég nehéz eligazodni úgy a dologban,
Hogy ily korlátozott a kilátás.
Szabályos sorozatban közeledik,
Egy pillanatra mintha megszűnne a távolság,
Sokkal tisztábban érkeznek matató zörejeik,
Beazonosítani őket már nem is akkora bátorság.
De aztán gyorsan visszaáll a régi rend,
Újra elmosódnak a határok,
Viszont megjelenik egy új trend,
Hangos, ritmusos, lágy csattanások.
Valahol egészen lent, alul,
Nem sok, csak néhány egyhuzamban,
Aztán hirtelen abbamarad, váratlanul,
Izgalmas űrt hagyva a tudatban.
5.
Egészen közelről ismerős nesz,
Édes dallam, nincs több merengés,
Egy kis szöszmötöléssel minden figyelmet magára szegez,
Indulhat hát a bevetés!
A biztonságot adó rejtek kezd szűkössé válni,
Túl sokáig úgysincs már maradás,
Nem lehet örökösen csak a járt utat járni,
Kockázat nélkül nincs előrehaladás!
Odalent egy földre szállt csoda vár,
Egy kápráztató tünemény,
Hamarosan elmosódik minden kényes határ,
A gondviseléstől érkezett varázslatos küldemény!
A szilárd kapaszkodó nincs többé,
Most már késő a maradi gondolatoknak,
A múlt így válik, egy pillanat alatt köddé,
Nincs már helye a fokozatoknak!
Egy apró ugrás a végtelen semmibe,
Túl sokáig kötött gúzsba a menedék,
Némán tűri, hogy el kell engednie,
A szabadság szárnyán szállni mily meseszép!
6.
Finoman kivitelezett landolás,
Nehezedő szívvel megállíthatatlan ereszkedés,
Fújjad, csak fújjad, égi harsonás,
Hadd legyen osztályrészem a csodákra feledkezés!
Mindenütt hamvas bársony, és simogató selyem,
A létező legfinomabb kelme,
Rajta most a munka gyümölcse terem,
Az aratásra vajon van épkézláb terve?
Egy lopott pillanat megálljt parancsol,
Szertefoszlik minden kényszer,
Az akarat viszont tovább barangol,
Miért nem imádhat elégszer?
Gondtalan kényelemben az átszellemült figyelem,
Semmi sem tarthat örökké,
De amíg nyugalom van a kiszámíthatatlan vizeken,
Addig válnak a béklyók köddé.
Egy kis hódolat megengedett,
Vendégmarasztaló fogadtatás a táplálás udvarán,
Egy leszakadó gyümölcs ellenben még megkergethet,
De az is csak átsegít az elmúlás tudatán.
Meredek, jaj, de még milyen meredek,
Most már senki sem emel gátat?
Akadnak még csodákkal átitatott percek?
Kérlek, mondd, hogy várnak még meseszép tájak!
7.
Mily perzselő forróság,
Sebesen lüktet az élet megállíthatatlan motorja,
Úgy éget, mint a közelgő boldogság,
Pedig csak a hétköznapok tomboló lendületét sodorja.
Mily közel, mily közel az érzéki örömök temploma,
Ott, túl a legeslegédesebb magaslaton,
Oh, ha a sors csak egy kicsit, csak egy kicsit is kegyesebb volna,
Pedig én mindig az egekig magasztalom!
Mily kegyetlen ez a megállíthatatlan tehetetlenség,
Út csak egy irányba vezet,
Tenni ellene egyszerűen lehetetlenség,
A bajban ki nyújt majd segítő kezet?
Van még idő, van még idő a csodálatra,
Van még maradás a boldogság kapui előtt,
Ha nem is szólít az oltár szolgálata,
De egy kis főhajtásra azért jelölt.
Minden mozzanat elbódító lágyságának öröme,
Mélyen beívódik a belülről fakadó dallam,
Ezer darabra hullott a hétköznapok unott közönye,
Nincs mit tenni, ha szikra pattan!
Zúgó robajjal megindul fentről az áradat,
A munka gyümölcseit mind leszakajtja,
A kényelmetlenséget elsodró, erős áramlat,
A csodálókat is magával ragadja!
Viszlát, udvariatlan unalom,
Hello bűbájos tünemény,
Te vagy az, ki felvillanyoztad kóborló tudatom,
Örök mosolyod virító virágok közé ültetném!
Szombathely, 2014. július 1-28.