Avagy miért ír ilyen történetet az ember lánya?

Az ország a rendszerváltás utáni évek lázában égett, s az én életem egyik pillanatról a másikra bukfencet vetett. Ami eddig jó volt, az hirtelen rossz lett. Megváltoztak a játékszabályok, mert valaki önkényesen így látta jónak, és az ő szava volt a törvény. Nem akartam az illető elvárásai szerint játszani, de a megélhetésemet se akartam elveszíteni.

Még meg se szólaltam, már rosszat mondtam, a semmiért is támadás ért. Nem értettem, mi történik, magamat hibáztattam, elhittem, hogy alkalmatlan vagyok. Eljutottam a napi három szem nyugtatóig, és az idegösszeomlás határáig. Aztán már nem érdekelt semmi. Nem akartam megfelelni. Akkor végre békén hagyott, már nem voltam alkalmas alanya a játszadozásának.

De ádáz dühöt, haragot éreztem az ember iránt. A lelkem elégtételre, jóvátételre vágyott.

Akkoriban cikkeztek egy manökenről, aki nagyon gazdag lett, és hirtelen elveszített mindent, egy tóparti halászviskóban élt, és ami halat kifogott, azt ette.

Karácsony másnapján néztem az ablakon keresztül, amint a szikrázó napfény megcsillan az ereszről lelógó jégcsapokon. Abban a pillanatban láttam a történetet. Az ismeretlen nő tragédiája és az én bosszúvágyam összekapcsolódott, megszületett Klára személye, aki kimenekült a világból, amely kisemmizte.

Leültem az ócska írógép elé, és írtam. Az asztal minden sorváltásba beleremegett. Hátat fordítottam minden kötelezettségemnek. A családnak, a kisiskolás lányomnak, a főzésnek, a mosásnak, a takarításnak, alig ettem, csak írtam. A férjem naponta többször szó nélkül tette le elém a kávét.

A történetben meg akartam Jánost büntetni, istent akartam játszani. De mikor odáig jutottam, hogy belázasodott, és a tüdőgyulladásba orvosi segítség és gyógyszerek nélkül bele is halhatott volna, nem tudtam így vezetni a történet fonalát. Akkor a legteljesebb mértékben Klára voltam. Az ellenségem élete a kezembe került. Csak rajtam múlott, mi lesz a sorsa.

Rá kellett döbbennem, hogy nem úgy van, ahogy addig gondoltam. Ha én vagyok a felelős egy ember életéért, és csak azon múlik a jövője, hogy meg tudok-e neki bocsátani, akkor nincs választási lehetőségem.

Ha megkapom az életét, nem tudom elvenni.

Nem létezik más út, mint a megbocsátás.

A következő évben másfelé vitt az utam. Rövidesen rá kellett döbbennem, hogy amit életem legnagyobb tragédiájának hittem, az bizonyult a legnagyobb áldásnak. Az indított el bennem egy új világszemléletet.

De ehhez meg kellett írnom a Jégvirágokat 1995 karácsonya és szilvesztere közt.

Ylen Morisot