---

Tartalom

Bevezető

A KÖZÉPKORI HADTÖRTÉNETÍRÁS ÉS FORRÁSAI
A középkori hadtörténetírás és forrásai
Aventinus híradása a magyarok 907. évi győzelméről. Csata Pozsonynál
"Reddidit amissum fugiens Germanus honorem". Az 1459-es körmendi ütközetek historiográfiájához

LOVAGOK ÉS KERESZTESEK
Szent Rasso és a kalandozó magyarok
Szent István felövezéséről
Magyarország és a keresztes hadjáratok
Lovaspecsétek Magyarországon
Páncél és páncélosok említései a krónikákban és oklevelekben
A számszeríj használatának kezdetei Magyarországon, Anonymus olvasatában
A középkori zászlóhasználat kezdetei Magyarországon, Kézai Simon olvasatában
Csatamének, paripák és hátaslovak. A középkori hadilovakról
A Szent György lovagrend megalapítása Károly Róbert udvarában

HADMÉRNÖKÖK ÉS ÁGYÚMESTEREK
Haditechnikai újítások és kéziratok Zsigmond környezetében
Egy korareneszánsz haditechnikai kézirat és szerzője. Mariano di Jacopo detto il Taccola: De rebus militaribus - A hadi eszközökről

A tanulmányok első megjelenési helye
Bibliográfia a jegyzetekben alkalmazott rövidítésekkel

The Age of Chivalry in Hungary. Knights, crusaders and military engineers in mediaeval Hungary. Selected essays
Ritterwelt in Ungarn. Ritter, Kreuzritter, Genieoffiziere im mittelalterlichen Ungarn. Ausgewählte Studien

---

Bevezető

A kötetbe összeválogatott tizenöt tanulmány a lovagi kultúra és lovagi hadviselés művelődéstörténeti, fegyvertörténeti szempontjait veszi számba a magyar középkor 1000 (907) és 1459 közötti időszakából. Bár más és más kiindulópontból, mindegyik arra keresi a választ, hogy mennyire épültek be a korabeli magyarországi hadviselő társadalomba a lovagi szertartások és mítoszok, milyen mértékben hatotta át a fegyverforgató elitet a lovagi gondolkodásmód, végső soron pedig azt vizsgálja, hogy mennyire érhető tetten mindez a rendelkezésünkre álló forrásokból. A tanulmányok érintik a hazai alapítású lovagrendek problematikáját, a lovaspecsét-használat, a korai hadizászló-használat kérdéseit. A középkori hadilovakról szóló írás úttörő jellegű: a téma első magyar nyelvű összefoglalása. A forráshasználat kérdéskörét a kötet - az elméleti összegzésen túl - a Szent Rasso-legendának és a humanista Aventinus magyar szempontból nagy fontosságú krónikájának értelmezése, illetve az 1459-es körmendi ütközet elemzése során mutatja be. A Kálmán- és András-kori szentföldi vállalkozásokat, valamint Szent László fiktív keresztes vezérségét bemutató írások a keresztes hadjáratok korára irányítják a figyelmet. A kötet technikai jellegű írásait, melyek a lovagi fegyverzet, az öklelő technika, vagy éppen a számszeríj alkalmazásának kérdéseit ölelik fel, indokoltan zárja a Zsigmond-kori hadmérnöki irodalom - Magyarországon éppen a szerző munkássága révén ismertté vált - műveinek bemutatása, mivel egyértelműen igazolják, hogy Magyarország az Anjou-kortól - szellemi tájékozódásában és az uralkodói reprezentációban - lépést tartott Európa vezető területeivel.

A tanulmányok egyértelműen bizonyítják, hogy a korabeli hadtörténeti leírások és kifejezések elemzése révén új, tágabb lehetőségek nyílnak az egyes források történetiségének vizsgálatára, melyek a filológiai kutatások során is figyelmet érdemlő szempontokkal szolgálhatnak, annál is inkább, mert a korábbi, elsősorban a második világháború előtti kutatás vagy önkényesen próbálta korhoz kötni az egyes hadi terminusokat, vagy, éppen ellenkezőleg, tagadta történetiségüket, s kortalanul szólt lovagokról, páncélosokról, lovagi felövezésről stb.

Az itt következő dolgozatok a hadtörténeti vonatkozásokban leggazdagabb forrásokra igyekeznek felhívni a figyelmet, így például az Anonymusként emlegetett P. magister gesztájára. a magyar hadtörténeti szemléletmód kezdetei végeredményben Anonymusra nyúlnak vissza, aki az ismert történelmi események elbeszélésében a korabeli Európában igen népszerű hadtörténeti, csataleírásokban gazdag forrásokat követte. A hadtörténeti jellegű ismeretek tekintetében sok olyan részletről értesülünk a névtelen szerzőtől, amelyekről egyébként csak a későbbi krónikákból szerezhetünk tudomást (zászlóhasználat, címerek, lovaspecsétek, hadimének, "lovagi" torna, katonai felderítés stb.). Mindezek alapján arra következtetünk, hogy az Árpádok korában az udvari kultúra alapvetően katonai jellegű volt, aminek érdekes vetülete a Mályusz Elemér által értékelt királyi oklevél-arengák történeti forrásként is hasznosítható katonai érdemfelsorolása. Jellemző, hogy az udvari szertartásokról alig van tudomásunk, nem királyi felövezésről egyetlen adatunk sincs, lovagi tornáról is alig, ám tudunk az ellenségtől zsákmányolt zászlók, pajzsok, hadimének ünnepélyes átadásáról a királynak, a győzelmek lakomával, jutalomosztással való megünnepléséről.

Az 1200 előtti magyar hadseregről - okleveleink csekély száma miatt - szinte csak hazai és külföldi elbeszélő forrásokból alkothatunk képet. Ezért tartjuk roppant fontosnak a magyar krónikák és legendák hadtörténeti tárgyú szakaszainak pontos, aprólékos elemzését: ilyenek például a királyi felövezés, Salamon és László párharca, a kővető gépek és számszeríjak, hadimének, páncélos katonák vagy éppen a zászlóskocsi említései.

Az Árpád-kori hadviselés megítélése érdekes múltra tekinthet vissza. A kiegyezés után, a nemzeti tudományok újjászületése idején, az évtizedes mulasztásokat behozni kívánó történészek figyelmét nem kerülte el a hadtörténelem, amint azt Salamon Ferenc 1877-es beszéde a Magyar Történelmi Társulatban szépen tanúsítja. A nemzeti történelem kontinuitását keresve az évszázadokat átfogó és éltető nemzeti szellemet a hadtörténelemben is megpróbálták kimutatni. Erre magától kínálkozott a könnyűlovas harcmodor, amihez a magyarságnak oly sok sikere kapcsolódott. Ezzel egyúttal a megalázó vereségek okát is meg lehetett találni: az ősi könnyűlovas hagyományok cserbenhagyása, valamiféle "nyugati importeszmével" való felcserélése csak bajt hozott. Sőt, "az egy, a mivel fölényünket tanúsítottuk, a magyar hadviselés volt" - írja Ipolyi Arnold Magyar hadtörténelem című tanulmányában, majd így folytatja - "...hadseregünk (ti. a középkori könnyűlovasság) e tekintetben a mai újabb harcmodornak és hadművészetnek, ha ebből az egy tüzérséget kivesszük, közel színvonalán állott." E nézet szerint az idegenszerű hadszervezet a felelős az 1167., az 1241. és az 1526. évi kudarcokért.

Nagy hadtörténetében Bárczay Oszkár már nem alkalmazta olyan mereven Ipolyi eljárását, de a magyar seregek Árpád-kori vereségeinek okát ő is a nemzeti géniusztól idegen, jövevény hadakozási eljárások átvételében látta. Ennek megfelelően a magyarországi hadviselési módról mindketten csak annyit írtak, amennyi az eszményített, ősi taktikával való ellenpontozáshoz szükségesnek mutatkozott: "Csak a keleti népek, ... akiknél a lovagiságnak nevezett betegség nem fészkelte be magát, ismerték és alkalmazták úgyszólván mindig azon alapelveket, melyek a stratégiát és taktikát teszik, s mindig megverték az igazi katona karikatúráját, a lovagot..."

Nem kevésbé végletesre sikerült a történetírás reagálása sem a fenti nézetekre. a forráskritikai óvatosságot félretéve, az elbeszélő forrásokban felbukkanó, az udvari, lovagi kultúrával kapcsolatba hozható részleteket általánosították, s nem a fegyverzetében, etnikumaiban tagolt magyar sereg képét rajzolták meg. Így például Czimer Károly, a krónikások kései betoldásainak hitelt adva, az államalapítás-korabeli jövevény előkelőségek kíséretében 300 páncélos lovast feltételez (v. ö. Krónikaszerkesztés, 39. fejezet). Az Árpád-kori lovagi kultúra és társadalom megálmodója, Erdélyi László, egészen odáig ment, hogy a krónikák "arma" szavait is gondolkozás nélkül páncélnak, lovagi fegyvernek fordította és értelmezte. Tóth Zoltán, az előbbiekkel összehasonlítva messze magasabb szakmai szinten, maradandó értékű tanulmányokban hangsúlyozta a nehézfegyverzetű katonaság jelentőségét az Árpád-kori magyar hadseregben. A nyugati hadügyi fejlődéssel való párhuzamok keresése mindazonáltal kétségkívül aránytévesztést eredményezett munkáiban, s a könnyűfegyverzetűek meglétét és főleg a magyar seregben képviselt arányukat illetően elfogadhatatlan eredményre jutott. A hadtörténészek jelentős része - Breit József, Markó Árpád, Erdélyi Gyula, Rázsó Gyula, Borosy András - által képviselt nézeten viszont - hogy tudniillik az Árpád-korban mindvégig a könnyű- és nehézfegyverzetű egységek együttes meglétével és alkalmazásával kell számolnunk -, nem kell módosítanunk. Vizsgálataink megerősítik azt a feltételezést, hogy a magyar királyi sereg magja a XII. század második felére, megjelenésében, megközelítette a nyugati típusú elit lovasságot, s a krónikások joggal írhatták le katonai megmozdulásaikat a nyugat-európai történeti és szépirodalomból kölcsönzött toposzokkal, fordulatokkal. Jellemző, hogy még a bőrpáncélra is bizánci terminust - "kabadion" - alkalmaztak.

Elemzéseinkben az interdiszciplináris megközelítésre törekedtünk, s következtetéseink csak megerősítették azt a meggyőződésünket, hogy a korai hadtörténeti források értelmezésében a filológia, társadalomtörténet, fegyvertörténet, jogtörténet együttes alkalmazásával juthatunk csak előbbre.

A tanulmányok jó része az eredetihez képest kiegészített, bővített, jegyzeteiben naprakész formában jelenik meg.

---