---

Tartalom

Surján László: Emlékezés a szenvedésre, felkészülés a megbékélésre
Közszemlére csak a pozitívumot
Marschal Adrienn: Tábortípusok Magyarországon a 20. században
  I. Előzmények, táborok Magyarországon a Rákosi-korszak előtt
  II. Táborok a Rákosi-korszaktól 1956-ig
  III. Táborok 1956 után
Miklós Péter: Gulácsy Lajos emlékirata, mint történelmi forrás
Reflexiók
  Makkai Béla: A hit és helytállás diadala
  Fejér Tamás: A csoda megtörtént
  Surján Cecília: Gondolatok Munkácsról a magyar politikai viharocskák közepette
  Telek Tamás: Bárcsak útibeszámolót írhatnék
  Drippey Mária Anna: Borzasztóan gyönyörűséges emlék
Matl Péter: Bevezetés a "po pjaty", azaz "ötösével" c. sorozathoz
Bartha Gusztáv: Ötösével
Matl Péter: Az "Ötösével" sorozat a Gulág világáról
Az élet legyőzi a halált
Javítómunka táborok?

---

Előszó

Egy emlékút programfüzetéből nőtt ki ez a kiadvány, ami ebben a formájában immár nem egy szolyvai-munkácsi zarándokútnak, hanem a történelmi megemlékezésnek és a jövőbe mutató megbékélésnek akar programot adni.

De kell-e a borzalmakra emlékezni? Nem jobb volna mindent elfelejteni? Hiszen ezt tanácsolták nyomatékosan, a Gulágról visszatérőknek. Tanácsolták? Többről volt szó. Államtitok, mondták, amiről nem szabad beszélni. Senkinek. A legtöbben meg is fogadták a tanácsnak álcázott parancsot, amelyhez ráadásul még a visszakerüléssel való fenyegetettség is társult. A hatalom rossz lelkiismerete diktálta a hallgatás parancsát? Inkább a félelem. Féltek, ha kitudódik minden, ami a munkatáborokban történt, talán valami kezelhetetlen elégedettlenség lesz a következmény.

A hallgatás parancsa a magyarországi illetőségű foglyokra is vonatkozott. Nálunk sokszor még pár év börtönnel, itthoni kényszermunkával meg is toldották a kinti raboskodást. A szabaduláskor pedig nálunk is államtitoknak nyilvánították az átélteket.

Végül azonban minden kiderült. Mintha ide is vonatkozna Jézus tanítása: Nincs semmi elrejtve, ami nyilvánosságra ne kerülne, s titok, ami ki ne tudódna. Amit sötétben mondtok, világos nappal hallják majd, és amit a zárt falak közt fülbe súgtok, azt a háztetőkről fogják hirdetni. (Lk 12. 3-4)

Hogyan szereztünk tudomást a háború utáni borzalmakról? Szolzsenyicinnek az "Iván Gyeniszovics egy napja" című kisregénye volt az áttörés. Döbbenten olvastuk, és rájöttünk: itt élhetnek velünk azok, akiknek nem borzongató irodalom, hanem átélt valóság mindaz, amit Szolzsenyicin elmondott. Magyarok és német ajkú magyarok, akik hazatértek bár, de - ahogy Erdmann Gyula1 írta - "számosan szenvedtek egy életre szóló testi, de főként lelki károsodásokat. Egészségüket, fiatalságukat vették el. A ma még élőket is gyötri az igazságtalanság, a megalázottság emléke. Ezt nem lehet jóvá tenni, a sebeket - a deportáltak utódainál is - csak jó szóval, tisztes emlékezéssel, az igazság feltárásával lehet némileg gyógyítani." A Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások emlékéve épp ezt a célt szolgálta. A hallgatás parancsa olykor meglepően korán élét veszítette. Gyulán már 1955-ben márvány emléktábla örökítette meg az idegenben elpusztult 64 gyulai névsorát! Olyan tett volt ez akkor, mint Dupka Györgynek és társainak a még létező Szovjetunióban megindított akciója a szolyvai emlékhely létesítésért. A Gulágon történtek és a deportálások feltárásában elévülhetetlen érdemei vannak Dupka Györgynek, aki a visszaemlékezések összegyűjtésével, az orosz és ukrán levéltári anyagok kutatásával sokoldalúan dokumentálta, hogy mi is történt. Egy magát mindenhatónak képzelő hatalom tobzódása, egy hatalomé, amelyik nemcsak a természetet akarta átalakítani, nemcsak délre irányította a természeténél fogva északra törekvő folyókat, hanem népcsoportokat akart eltüntetni, meggyalázni, beolvasztani. Ilyen halálra ítélt népesség volt a kárpátaljai maroknyi magyarság is. Az itt élőket a trianoni elszakítottság után a sztálini önkény még a Szlovákiába került magyaroktól is elvágta, meggyengítve ezzel a csehszlovákiai magyarságot is.

Ennek az írásnak a célja nem pusztán a lázadó ökölrázás. Inkább a megbékélés keresése. Könnyű belátni, hogy az elhallgatás, elfelejtés: hamis megbékélés. Hiába volt a tiltás, a fenyegetés: ma már nyíltan beszélhetünk a történtekről, a kommunizmus áldozatainak, a Gulágra hurcoltaknak megannyi emlékműve áll mondhatni a Kárpát-medence minden szögletében. Jó, hogy így van. Az eltakart, ki nem tisztított seb elfertőződik, a bajból nagyobb baj keletkezik, az elhallgatás nem működik, az elfelejtés öncsonkítás volna. Amire szükség van, azt pontosan és okosan fogalmazta meg Erdmann Gyula: jó szó, tisztes emlékezés, az igazság feltárása.

De mi az igazság? A teljes igazság több, mint a tények halmaza. A teljes igazság a miérteket, a történtek értelmét is feltárja. Ennek érzékeltetésére Gulácsy Lajost hívom segítségül. Ő megjárta a Gulág poklát, de szerencsére hazatért és A MÉLYSÉGBŐL A MAGASBA címmel megírta az életrajzát. Kincsesbánya mindenkinek, aki meg akarja érteni a Gulág jelenséget. Idézek: "Voltak olyanok a lágerben, akik oda már három vagy több éve be voltak zárva odaérkezésünkkor. ... Ezek a foglyok már kivetkőztek emberi mivoltukból. Már beszélni sem tudtak anyanyelvükön, csak káromkodni. Istent hibáztatták azért, ami történt. Minden szenvedésért Istent tették felelőssé. Hol van az Isten, aki ezt mind eltűri? Mikor megtudták, hogy papi ember vagyok, és még hiszek Istenben, honfitársaim kigúnyoltak, bolondnak tartottak, és szinte örültek, hogy odakerültem, és ki fogok gyógyulni hazug álmaimból. A pokol szele érintette meg az embert ilyen körülmények között. Ide tud jutni az ember! Ott látszott meg valójában, milyen mélyre tud az ember süllyedni. De hála az Úrnak, nem ez volt a vég! Teltek az évek, és ezek a honfitársak megváltoztak. Emberi szóval élve "megszelídültek". Most már imádkozni is tudtak. Reménységgel néztek a jövő felé. Nem az Istent hibáztatták a jelenért. Nem bosszút akartak állni, hanem a jövőt építeni. Megnyílt szemük látni az élet értelmét. Mikor 1955-ben hazaindították őket, úgy váltunk el, mint nagyon kedves lelki testvérek. Könyörült az Úr rajtuk és jóra fordított mindent. Én a magam részéről ezt látom a legfontosabbnak. Szégyen lett volna az egyházra, hogy hívei ott vannak, szenvednek, és nincs, aki számukra az Igét, az Isten üzenetét elvigye. Ott volt nekünk is a helyünk. Akkor mi sem értettük ezt úgy, csak elfogadtuk. De most már értjük. Azoknak, akik Istent szeretik, minden a javukra van. A Kazahsztánban töltött hét év testünk számára a hét szűk esztendőt jelentette. Lelkünk számára pedig a hét bő esztendőt."

Gulácsy Lajos és megannyi társa kétszeresen is rajta volt az elpusztítandók listáján: mint magyar és mint keresztény. Mert ne legyen kétsége senkinek, a nemzőképes férfilakosság elhurcolására nemcsak mint munkaerőre volt szükség. Cél volt az is, hogy minél többen elpusztuljanak. Hogy gyermek ne szülessen. Magyar, német lehetőleg ne sok maradjon. A papok pedig nemzeti hovatartozástól függetlenül is veszedelmet jelentettek. Sokan elpusztultak. De mintha a költő látnoki szavai érvényesültek volna: Az nem, lehet, hogy annyi szív hiába onta vért, s keservben annyi hű kebel szakadt meg a honért.

Gulácsy Lajos visszatért Kárpátaljára, sőt lelkészi pályáját egyháza püspökeként fejezte be. Placid atya is visszatért Magyarországra és nemzedékek számára hirdette a hit diadalmát a zsarnokság felett. Igaza van a munkácsi Popovics Bélának, amikor azt mondja: csoda, hogy élünk. Csoda, hogy megmaradtunk, hogy gyermekeket nevelhetünk.

Miközben a mai, forrongásban lévő, átalakuló világban keressük a helyünket, és olykor úgy érezzük, hogy nincs tovább, kérdezzük meg magunktól: hol van az elődeinket eltipró, megsemmisíteni szándékozó, Gulág-építő hatalom? Hová lett a Szovjetunió? A varjú sem károg utána, legalábbis itt Közép-Európában nem.

A Szovjetunió sorsa az egyik legjobb példa arra, hogy jobb az igazságosztást a történelemre, keresztény felfogás szerint az Úristenre bízni. Így tudjuk összhangba hozni a szenvedésre való emlékezést a megbékéléssel. Nem megszépíteni kell a múltat, sőt tisztában kell lennünk a megtörtént dolgokkal. József Attilának csak akkor volt igaza, ha tudjuk, nem a puszta emlékezés oldja békévé a harcot, amit őseink vívtak, hanem az Úristen kegyelme és igazságossága.

Surján László

---