Ismét egy könyv, mely nem az enyém, mert nem én írtam, mégis atyaian ragaszkodom hozzá, elvégre magam hordtam össze, szabad akaratból és senki által nem kényszerítve, mintha a sajátomon szorgoskodnék.

A tégla nem enyém: a ház viszont igen...

De miféle tégláról is van szó?

Emlékek málladozó romjai közt turkáltam hónapokon át, a Nagy Háború centenáriumának hangulatában. Használható, ép darabokat kerestem az egymás összevisszaságában is rendkívül kusza illeszkedésű, valamire való emléktöredékek között.

Kínos és kimerítő élmény ez a mindenre figyelő, éber tallózás a hitelesnek látszó feljegyzések tömkelegében. Kétség akkor támadhat, ha a tanúságot utólag vetették papírra - legtöbbször igazolásul, magyarázatképpen. A többi esetben a háború mibenlétét - levegőjét, életrendjét, folyományait - rögzítő azonnali jegyzések magukon őrzik a pillanat melegét, az események még nem állnak csatarendbe, egyszerűen megtörténnek, valami előre nem látott logikának, ám mégis sejthető törvényszerűségeknek megfelelően. Amikor papírra kerülnek, még nem emlékek, csupán tények, benyomások, pillanatnyi gondolatok, társítások, sejtések lenyomatai, nem egyszer formátlan, darabos kifejezései, rögtönzések, sietős, fáradt csírái majdani tényrajzoknak, vallomásoknak vagy - hétpróbás hallgatásoknak.

Van valami, ami miatt a háború naplószerűen megörökített töredezettsége ma olykor többet mondhat - mert hátsó szándék nélkül teszi - minden tudományos megállapításnál. Nem okok, tényezők, nem szerteágazások, titkos szövetségek, árulások és beugratások szinte-szinte kibogozhatatlan szövevényéből próbál folyamatos, végtelenbe vesző pamutszálat sodorni s belőle egynemű, öltéseivel egymásba simuló egyen-szvettert kötni a történelem kidüllesztett mellkasára. Viszont képes kitapintani a múlt egyre gyengülő pulzusát a mind jobban fakuló és rejtezkedő személyes emlékezetek révén.

Azt is próbáltam elképzelni - miközben a háborúra emlékezők irományai után keresgéltem (most, hogy ezt elolvastam, jövök rá, mennyire nagyképű lenne, ha azt írtam volna helyette, hogy - kutattam...), bármiféle stratégia és módszer nélkül, ahogy virágot keres egy gyanútlan fickó a mezőn, aki még csak nem is füves ember, de nem is patás állat, hogy a mezőt mindenütt terített asztalnak nézze, és nem is egyszer, - hogyha az én életemet arra a száz év előtti időre szabják, úgy vajon a naplóírók közé tartoztam volna, vagy hagyom szemem-fülem mellett elosonni a percek és napok láncolatából összeálló történelmet.

Amilyen felszabadultságot jelent az írás műveletének végére pontot tenni, annyi görcsös ellenállást vált ki belőlem minden kirótt írói feladat, még ha e muszájt magam szabom is ki saját magamnak. Tanú rá néhány öntudatosan elkezdett és félbe maradt, megunt, elpanamázott naplókísérletem, ami mindenre jó volt, csak arra nem, hogy tények, események halmazát rögzítse a történések mentén, a maguk gazdagságában. Nagyképűen hajtogattam azt a ki tudja, honnan felszedett "aranyigazságot", hogy - sebaj, ami fontos egy életben, az amúgy is megmarad az emlékezetben, ami viszont kihull, azért biztosan nem kár. Merthogy az nem is volt fontos. (Tetszetős, magabiztos dölyfe ez a mindent legyűrni vélő fiatalságnak, amikor a legkisebb siker is egekig emel, a nagy kudarcok pedig már csak akkor látszanak, amikor az ember ténylegesen a gödör legmélyén találja magát).

Ma is megválaszolatlan kérdés: ha mindez mégis másként történik, ugyan, mihez kezdhetnék a sok felhalmozott ténnyel, adattal, jegyzettel? Értelmeznem kellene és élettapasztalatom során felhalmozott legjobb tudásom szerint kellő kritikával illetnem. Eredendő forrásaim, önmagukban, semerre sem mutató, meddő értékek maradnának, kritika nélküli mesék, fantáziálások, spekulációk.

Elképzelem, hogy egy veszedelmes ütközet kellős közepén találom magam, ahol élénken, tisztán látom a körülöttem felbukkanó történések közeli apró részleteit, de pár méteres körzeten túl mind sűrűbb lőporfüstbe, zűrzavarba vész az egész, az összefüggések koszorúja, a vezérszemlélet áttekintő ereje.

Látom, amit látok - és az az enyém, az én igazságom. De azon túl nem látom az összetevőket, a mozaikot, ami kiadja a végső rajz színes, forma-gazdag összképét. Így érezheti magát a tengeri permet, ég és föld között, mielőtt szétfreccsen a parti sziklán, de a viharokról, a tengeráramlatokról, a változatos vízi világról csak többé-kevésbé színes történeteket tudna mesélni. Miközben maga is elenyészik.

A huszadik század hajnalán élő és alkotó Bársony István egyik novellája, néhány bevezető mondatot leszámítva, abból áll, hogy elolvastat velünk egy asszonyi levelet, amelyet az a férjéhez írt, s amely a következő mondatokkal kezdődik: "Mert a mit én írok, azt nem szánom senkinek sem. Csak az emlékezetnek, ami szintén meghal, elmulik egyszer. Ha nincs a ki emlékezzék, akkor emlék sincsen; és én nem gondolok rá vágyó örömmel, hogy vajha lenne idő, a mikor e sorokban összekeresgéli valaki a lelkem foszlányait."

Azt remélem, hogy az ilyen érdekmentes ambíció szülte sorok, feljegyzések, ha nem is kimondottan távolra tekintők, de saját köreiken belül legalább pontosak, becsületesek; szándékaikban azt célozzák, ami felé e könyvvel magam is törekszem. Válogatásom alapja a véletlen ugyan, a merő esetlegesség, célja viszont a sokféle forrásból merítés révén a nézőpontok gyakori felsorakoztatása, helyszín és eseményközeg meglepetésszerű kipécézése, az emlékező műfajok változatossága (különös előszeretettel tallózva naplók, levelek, beszámolók szövegében és egyéb, az eseményeket még azon melegében rögzítő feljegyzésekben), az emlékezők kellően megoszló társadalmi rétegződése, hátország és hadszíntér közötti különbségtétel teljes semmibevétele, a formai szempontok mellékvágányra terelése...

A válogatás nemegyszer járt a bőség zavarával, amit úgy oldottam volna föl, hogy türelemre intve, visszafogtam magam, arra gondolván, hogy a túlcsorduló edényből amúgy is menthetetlenül odavész a fölösleg, s a könyvtáblák közé préselt vizsgálati anyag se lehet több mint amennyit megbír a természetes emberi kíváncsiság. Ebben állt munkám vezérelve és -fonala, s óvatosságból inkább álltam meg a teljesség élménye híján (az éhesen maradt kíváncsiság kevésbé figyelemromboló a gondolati túlterhelésnél), mintsem hogy túllépjem az előttem megnyíló medret.

...