24. Balaton-átúszás, 2004.08.01.

Telihold volt. Elnéztem ezt a kerek éji égitestet. Ha nem lettem volna lusta, előszedtem volna a fényképezőgépet miatta. Ami nem öl meg, erősít - jutottak eszembe Vera előző napi szavai. Ő is halotta valakitől, de sose az a fontos, hogy ki mondja, hanem hogy mit. Ezek a szavak, és a telihold mindig erőt adó látványa oldotta a megmérettetéstől való szorongásomat. Így lépkedtem Gyöngyösön, hajnali 4 órakor a szűk Bajza utca lépcsőin lefelé. Nem siettem.

Ezen a hajnalon, ahogy a buszhoz mentem, váratlanul két életképpel is találkoztam:

Életkép 1
A művelődési központ melletti bokrok közül emberi párzás hangjai szűrődtek ki. A hegymászóknak biztos tetszett volna ez a műsor, mivel a hölgy a hallatott hangokból ítélve már igen közel járhatott a csúcshoz...

Életkép 2
Egy gyerek nézte meg a menetrendet mellettünk. Ezután jó magasról beleköpött a kukába. Hát mit mondjak... Jól kivitelezett telitalálat volt, nem csorgott le a fele a kuka oldalán...

Verával és Csabával felszálltunk a 4:25-ös buszra. Vera nem engedte, hogy vegyek magamnak jegyet, mondta, hogy majd ő megveszi nekem is. Hát nyugdíjas még sose voltam... Pesten metrójegyet is akartam venni. Nem engedték... azaz sietni kellett a Délibe... Szerintem szeretnek izgulni. Nekem most nem hiányzott. Kipróbáltam a metrópótlót is, amit eddig sikeresen megúsztam fővárost átszelő (de a Keletiben sokat dekkoló) expresszekkel. A Deák téren átszálltunk a metróra. A jegyvásárlási szándékom itt is heves ellenállásba ütközött. Hát igen, sietnünk kellett a tapolcai gyorshoz...

A metróban az egyik megállóhoz közeledve egy leszálláshoz készülődő nő odalépett Verához, akin a tavalyi átúszás pólója volt. Csak ennyit mondott:
- Sok szerencsét!

A Déliben megtekintettem a pár nappal korábbi pályaudvar átalakítás nyomait. (Persze lehet, hogy csupán azért tolatott bele a masiniszta vonatával abba a büfébe, mert sokallta a hamburger árát...)

Néhány állomás és egy szendvics után megérkeztünk Révfülöpre. Leszállt szinte az összes utas. Mentünk arra mi is, amerre az emberáradat haladt.

Megdöbbentett, amikor a hangosbemondó a csomagszállítás változásáról tájékoztatott. Csak egy reklámszatyornyi cuccot visznek át. Közben kitöltöttük a nevezési lapjainkat, majd sorba álltunk a vérnyomásmérésre. 160-at mértek. (Mialatt mértek, tőlem is - mint mindenkitől -, megkérdezte a doktor, hogy van-e valamilyen betegségem, és hogy szedek-e gyógyszert.)
- Máskor is magas szokott lenni? - kérdezte az orvos.
- Hát... Átúszásokon...
Láttam, hogy nem igazán viseli szívén a sorsomat. Mondtam, hogy kétszer már voltam Balaton-átúszni. Még megkérdezte:
- És át is ért?

Ennyi volt. De legalább elküldött volna a vérnyomásomat megvizsgáltatni. Kicsit felelőtlenségnek tartom, hogy ilyen könnyen engedtek úszni. Mert vagy ne legyen orvosi vizsgálat, vagy akkor vegyék komolyan. Tavaly a vérnyomást is ráírták a nevlapra, idén csak lepecsételték.

Ez után egy újabb sor végére álltunk be, hogy kifizethessük a 2700 forintos nevezési díjat. Cserébe megkaptuk a karszalagot. Az enyém a 3973-as rajtszám lett. Jobban örültem volna, ha 74-re végződik. Átöltöztünk, s megpróbáltuk hátizsákjainkat mégis átküldetni a déli partra. Azt mondták a csomagfelvételnél, hogy pakoljunk át a hátizsákból a zacskóba, és a hátizsákot gyűrjük a tetejére. Ez aztán a nagy ötlet! Meg se próbáltam, nekem 3 szatyor se lett volna elég... Mondtuk, hogy mi onnan akarunk hazamenni, nem poénból szeretnénk áthajóztatni a cókmókot. Végül is semmit se küldtünk át. De nem igaz, hogy 2700 forintból ez nem megoldható! A csuklópántomra ráírták a csomagmegőrzési számot: 3173. Már megint 73 a vége, és nem 74! Nem tekintettem túl jó jelnek ezt a két 73-ast...

- Este 6-ig lehet érte jönni - mondta a lány, aki átvette a csomagjainkat.
- Hát ha hatig nem jövök érte, akkor már nem is fogok... - mondtam.
Erre megkérdezte a lány, hogy abban az esetben kit értesítsenek... Mondta, hogy volt olyan próbázó, aki rájuk hagyta... Nem érdekelt igazán a csomagom sorsa. Először is a feladat túlélése volt a cél. Addig semmi más nem számított.

Nekivágtunk. Szokás szerint rossz volt mezítláb eljutni a rajthoz. A Balatonból szivattyúzott zuhanyvíz alatt megbizonyosodhattunk róla, hogy ez bizony durva lesz. Egy sporttárs melegítés közben szőlőcukorral kínált. Elfogadtam néhány szemet.

Vízbe léptünk. Sokan gyalogoltak pár métert, így hát én is először letettem a jobb lábamat, ami azonnal fél méteres posványba süppedt. Akkor inkább az úszás - gondoltam. Előttem egy sporttárs már az elején, olyan 50 méter megtétele után megfordult, és kifelé úszott. Neki ennyi elég volt ebből a hideg vízből.

Nem volt hullámzás. Csupán a helikopterek keltettek olykor kisebb hullámokat, és persze az utasszállító hajók, no meg a mentőcsónak.

Csaba hamar eltűnt a látómezőmből, Vera viszont csak az 1 km-es bójánál hagyott el. Arra gondoltam ekkor, hogy valakivel beszélgetni kellene, hogy eltereljem a figyelmemet arról, hogy hideg a víz. Rá is akadtam áldozatomra, aki egy lány volt, és hozzám hasonló tempóban szelte a habokat. Beszélgetésbe elegyedtünk, majd pár perc múlva megkérdezte a nevemet. Kicsit elszégyelltem magamat, hogy nekem meg eszembe se jutott, hogy vajon hogy hívhatják ezt a lányt... Megtörtént a bemutatkozás, ő megtudta, hogy Gyurinak hívnak, én pedig megtudtam, hogy Anettnek őt.

A hajók idén olyan össze-vissza voltak. Némelyik előrébb állt, kilógott a sorból. Mondtam Anettnak, hogy jó szórakozás átúszás közben olvasgatni a vitorlások neveit. Az idén az egyik kedvencem a Vagabundus volt. Aszem' egy bundás puli kutyának se tudnék jobb nevet adni... Aztán elúsztunk Jégmadár mellett. Majdnem beszóltam a hajósnak, hogyha azt hiszi, hogy ez jó vicc... Majd belefagyunk a vízbe, ez meg idejön Jégmadár nevű hajójával... Legalább letakarta volna a hajó nevét, vagy felülírta volna egy táblával: Jégmadár helyett Tűzmadár...

Anett azt mondta, úgy érzi magát, mint az, kinek a háta mögött épp víz szintje alá bukik a Titanic, anno 1912-ben, a jeges vízben. Próbáltam elviccelni a dolgot, hogy addig nincs nagy baj, amíg jégtábláról nem integet nekünk a jegesmaci... Hidegnek éreztem a vizet, de nem fáztam annyira benne, mint legutóbb, a Fűzfői átúszáson. Anett viszont nagyon fázott, és ez látszott is rajta. Többször láttam a száját remegni. Beszélgettünk. Megtudtam, hogy Anett Budapesten él, de Szombathelyről származik. A cége nevezte be, és ő mindenféle edzés nélkül jött el, igazából kísérőként, s 1 km-nél ki akart szállni, de mivel bírta, egyre tologatta a kiszállást, előbb 2 km-re, majd 3 km-re. 3 km-nél tapasztaltam, hogy Anett tovább úszik.
- A világért se akarom, hogy félreértsél, de nem akartad abbahagyni? - kérdeztem.
Persze örültem, mert aki egyedül él, keresi a nők társaságát. Mindenhol. Még a Balaton átúszása közben is.

Kezdtem érezni, hogy lassulok, Anettet néha nehéz volt utolérni. A lány viszont néha megállt, és panaszkodott, hogy nehezen kap levegőt, s szerinte azért, mert a sok nyeléstől víz mehetett a tüdejébe. Egyszer megkért, hogy hadd kapaszkodjon meg bennem. Megálltam, odajött, belém kapaszkodott... én meg elkezdtem süllyedni... Nagyon rossz volt.

Szinte minden hajó teli volt úszókkal, a mentőcsónak is folyamatosan szállította ki, azokat, akik feladták.

Láttunk egy vén tengeri medvét is az egyik hajón. Plüssből volt, és a vitorlarúd mellett ült.

A bal térdem most is megfájdult, biztosra veszem, hogy azért, mert ügyetlenül lábtempózok. Szerencsére most sem okozott gondot az úszásnál, csak picit kellemetlen volt.

Anett mesélte, hogy egy ismerősének volt egy kutyája, amelyik úszás után, ahogy kijött a vízből, egyszerűen eldőlt, és azonmód jobblétre szenderült. Egy Pitbull. Mondtam neki, hogy azért most az ilyen sztorikat nem kellene erőltetni...

4,5 km előtt Anett azt mondta, hogy ő rosszul van, és ki kell mennie egy hajóra, befejezi. A tüdeje is fáj, a szíve is. Megijedtem. Vagy 15 méterre volt a legközelebbi hajó. Ebben a helyzetben ez nagyon nagy távolság. Nem tudtam, nem akartam magára hagyni a lányt. Együtt úsztunk keresztbe a hajósor felé. Észrevettem a mentőcsónakot, szerencsére pont felénk közeledett a hajósor mögött. Integettünk feléje. Mintha nem vették volna komolyan, vagy nem vettek észre minket. Nem reagáltak rá. Újra intettünk, és szóltam, hogy segítséget kérünk. Ekkor már elindultak felénk.
- Mi a baj? - kérdezte egy hölgy a mentőcsónakból.
- A lány rosszul van.
Abban a helyzetben elúszni egy hajóhoz nagyon sokáig tartott volna, nagyon örültünk a mentőcsónaknak, hogy a közelünkben volt. Kidobtak egy mentőövet. Gyorsúszásra váltottam, hogy mihamarabb elérjem a mentőövet, hogy oda tudjam nyújtani Anettnak. De a hirtelen stílusváltástól begörcsölt a bal vádlim. Szerencsére nem nagyon. Anettet közben kihúzták a vízből, szegény, alig tudott bemászni a csónakba. Mondtam, hogy nekem meg begörcsölt a lábam. Megkapaszkodtam a mentőövben, mert nem tudtam, hogy erősödik-e vagy múlik a görcs. Mondták nekem is, hogy kivisznek engem is, de mivel nem volt erős a görcs, közöltem, hogy folytatni akarom. Pár másodperc után el is engedtem a mentőövet, majd elköszöntem Anettól, és folytattam az úszást.

Legutoljára a Corvin János emléktúrán görcsölt be a lábam, és akkor is egy hirtelen mozdulattól, méghozzá egy nem megszokott mozdulattól. (Sok km-nyi gyaloglás után egy hirtelen ugrás okán.) Most is mellúszásra volt ráállva a szervezetem, amikor hirtelen gyorsra váltottam. Amúgy úszás közben még sosem görcsöltem be. (És még sosem kellett megkapaszkodnom.)

Elértem a 4,5 km-es bóját. Valahol a távolban apró pirosnak látszott az 5-ös is, ami alig-alig akart közeledni. Csak elértem azt is, de itt már nagyon lassú lehettem.

Embergép. Ez járt fejemben. Szétnéztem és mindenfelé embergépek rajzottak a part felé. Persze voltak strandolók is a vízben. Szokás szerint addig úsztam, ameddig lehetett, pedig már nehéz volt. Amikor úszás közben mederbe rúgtam, megálltam. Térdre rogytam. Nem volt egyszerű felállni. Mint egy részeg, kóvályogtam kifelé. A lépcsőnél ketten is próbáltak segíteni, mondtam, hogy nem kell, bíztam abban, hogy ilyen egyszerű feladatot, mint kijönni egy tóból a lépcsőn könnyedén meg tudok oldani. Néha téved az ember. Nem volt egyszerű. Odamentem a célregisztrációhoz, a vonalkódolvasó olvasott.
- 3:45 - mondta a lány, kit ott találtam.

Ez eddigi legrosszabb időm. Viszont most ment a legkönnyebben, mert nem voltak hullámok. Utóbbi két évben a vége már igencsak vergődés volt, most meg úszás. Még mindig dülöngélve tudtam csak járni.
- Gyuri! - ismertem fel Vera hangját váratlanul. Ott állt az érkezőket figyelve, és ránk várt. Gratuláltunk egymásnak.

Vera közel egy órával jobb időt úszott, mint én. Mondtam, hogy Csabának is már itt kell lennie, mert már az elején lehagyott. Vera nem látta. Magamhoz vettem egy pohár meleg teát, és egy marék szőlőcukrot. Mondtam Verának, hogy be kellene mondatni Csabát a hangosba, mert itt kell lennie valahol neki is. Elintéztem, be is mondták Csaba nevét, s hogy várják őt az információs sátornál. Hamarosan elő is került. Pár perccel előttem ért be.

A Nap, mely egész nap el volt bújva, hozzákezdett nyárra emlékeztető meleget árasztani. Ha már reggel ilyen erővel süt, legalább a víz tetejét kissé felmelegítette volna. De nem tette, felhők zárták el arany sugarainak útját.

A Coca-cola sátornál, ahova üdítőzni mentünk, Csaba beszélt egy mentőssel, aki elmondta neki, hogy egy férfi beugrott az egyik hajóról... Újraélesztették... Kevés az esélye, hogy életben marad. Valószínűleg ittas is volt. Az a véleményem, hogy ilyen hideg vízbe csak úgy nem szabad beleugrani. Előbb hozzá kell a testet szoktatni.

A feladat teljesítve volt. Verának kilencedjére, Csabának először, nekem pediglen harmadjára. Most már kezdhettünk tanakodni, miként jutunk haza. Felróttuk hibának, hogy semmit se küldtünk át a célba. Legalább pénztárcát küldhettünk volna át, meg lábbelit, mivel így a strandra érthetetlenül felszórt aprókavicsos gyalogút mezítláb felejthetetlen élmény lett. A fűben mentünk inkább. A kikötőben egy bikinis lány intézkedett a hajóra szállásnál. Tetszett ez a matrózegyenruha... Mágneses hatással volt a szemre... Felszálltunk mi is a hajóra, Csaba kitalálta, hogy utazzunk fent a nyitott részen. Nem tudom miért mentem bele, utálok a tűző napon lenni. Elindultunk, de még meg se fordult a hajó, amikor egy férfi szólt a kormányosnak (lehet, hogy egy személyben ő volt a kapitány is), hogy valaki rosszul lett odalent. A hajó hangszórón keresztül segítséget kért. Fentről semmit nem láttunk, de nemsokára indultunk, s ebből azt következtettem, hogy komolyabb probléma nem történt.

Révfülöpön rengeteg fehér szárnyas úszkált a kikötőben.
- Hattyúk - mondta Vera.
- Van az vagy tíz is... - szóviccelődtünk.

Kikértük a csomagjainkat, és elindultunk a vasútállomásra. A terv az volt, hogy Gárdonyban elkapjuk azt a fővárost átszelő gyorsvonatot, amivel a déli partról is mentünk volna. Az állomásra érve pont jött egy vonat, ami Nyíregyházára tartott. Pont jó lett volna nekünk. De sajnos nem volt időnk jegyet venni. Anélkül meg nem szállhattunk fel. Mindegy, erről lemaradtunk pár perc miatt. Vettünk Gyöngyösig jegyet, majd elmentünk kajálni. Egy fa alá telepedtünk le. Vera elment egy boltba, majd hamarosan visszajött. A bolt nem volt nyitva, úgyhogy rendelt egy pizzát valahonnan a közelből, s mondta, hogy azt hamarosan kihozzák neki. Nemsokára jött is egy pincér, kezében egy pizzásdobozzal. Gondolom, ritkán szolgál ki az étteremtől távolabb, fűben ülő vendégeket...

Jó volt túl lenni. Még úszás előtt azt mondtam magamnak, többet nem jövök Balaton-átúszni. Utólag se nagyon változott ez meg. Pedig most ment a legkönnyebben. De jövőre lehet, hogy ismét azon kapom magamat, hogy fürdőgatyába zuhanyozok a révfülöpi hajóállomáson, vonalkódos karszalaggal a csuklómon...

Visszamentünk az állomásra. Régi plakátokról láttam, hogy sok népzenei koncertnek adott otthont e település a nyáron. Érdekelt volna némelyik, de nagyon messze van ez a Révfülöp egy-egy esti szórakozáshoz.

Persze késett a vonat. Így nem érhettük el a kinézett vonatott. Visszaváltottuk a jegyeket, és nem Gyöngyösig, hanem Budapestig kértünk másik jegyet.

A fővárosban ismét potyáztunk a metrón. Ismét csak egyikünknek jutott eszébe, hogy talán jegyet kéne venni... Egy pár percen múlt, de a 20:45-ös buszt is lekéstük. Szerencsére vasárnap megy 21:15-kor is Gyöngyösre busz, bár nem a sztrádán. Maradt fél óránk, beültünk inni egy igényesebb helyre az állomáson.

Késő este értünk haza. A Hold sárgán kereklett az égen. Most se éreztem erőt ahhoz, hogy megálljak, kiszedjem a hátizsákból a fényképezőt, és megpróbáljam lefotózni. De elnéztem, ahogy hazafelé mentem, mert szeretem mikor kerek.

Otthon anyukám azzal fogadott, hogy meghalt egy férfi az átúszáson. Mi nem is tudtunk róla. Először arra gondoltam, az, akiről Csabának beszélt a mentős. De nem, ő egy 44 éves férfi volt, aki szívinfarktust kapott úszás közben, kórházba szállították, de nem tudták az életét megmenteni. Később kiderült, hogy a másik férfi is meghalt. 23 év alatt soha nem követelt még halálos áldozatot az átúszás.

Az a véleményem, ami a verseny előtt is volt, hogy nem csak egy nappal kellett volna elhalasztani az átúszást, hanem egy teljes héttel, hogy legyen ideje a tónak felmelegednie. 18-19 fokosnak tippeltük a vizet. Én ilyen hideg vízbe nem engedtem volna be ennyi úszót. Előre ettől tartottam, hogy hideg lesz, és fázni fogok benne. Szerencsére bírta a szervezetem. Véleményemmel azonban nem vagyok egyedül, mert kedden este a híradóban is 17 fokos vízről beszéltek, és azt mondták, ennyien még sosem adták fel az átúszást. Valószínűleg ezért is indultak feleannyian idén, mint tavaly, összesen 4960 ember jelentkezett próbatételre. Viszont vagy ötezer hellyel megjavítottam a tavalyi helyezésemet, idén 03:45:25-ös idővel a 4292. lettem...