Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország
avagy 152 képkocka története
Barcika 65
Kazincbarcika
2004. február 14.

Életem egyik legnagyobb küzdelme (győzelme?) volt a 2003-as Barcika 65. És a nagy küzdelmek helyszíne visszahívja az Élet kalandgyűjtögető magányos vándorait. Menni kellett ismét. Meg aztán ott volt egy vacogó-rohanó túraverseny is 2003-ban, a BBB, ami adott nekem egy még sose volt dolgot, egy I. helyezést. Mindkét túra a Kazincbarcikai Természetbarát Egyesület nevéhez fűződik. A BBB díjátadására ezért kerülhetett sor az idei Barcika túra időpontjában és helyszínén, mint ahogy azt előre megbeszéltük. Ez miatt is kihagyhatatlannak éreztem a 2004-es Barcika túrát.

Csütörtök este felhívtam az egyik szervezőt szállásügyben, aki azt mondta, hogy lehet aludni az egyik túratársnál 300 Ft-ért, vagy a kollégiumban 1500-ért. Valamiért az első lehetőséget választottam. Kaptam egy címet.

Péntek este vonattal és Túsnyikkal jutottam el Kazincbarcikára. Az állomáson egy ismeretlen túratárs szegődött hozzánk, s mivel kiderült, hogy ő is ugyanarra a szállásra tart, ahová mi, együtt indultunk felderíteni a megadott címet.

Másnap reggel a 7-es rajtszámot kaptam a nevezéskor, és 6:35-ös rajtidőt. Közben megérkezett az Útvonalkövetők Klubja csapat másik két tagja, (budai-)H.G. és Gethe is. TúrÁSZ átadta mindhármunknak az első helyezésért járó díjazást: egy-egy aranyérmet és oklevelet, valamint fejenként egy sapkát, Kazincbarcika felirattal. (Kisfiamnak otthon megmutattam a sapkát, s mondtam neki, hogy mi van ráírva. Elsőre nem tudta kimondani, bár megpróbálta. Elismételtem neki még egyszer, erre felderült az arca, hogy most már érti mit írtak a sapkára: Kazinc Marcika...) A díjátadás után a díjakat visszaadtuk TúrÁSZ-nak. Nem, nem mondtunk le róla, csak nem akartuk a túrára magunkkal vinni.

Ismét nyakamba akadt a fotómasinám, mivel a tavalyi Barcikán és a BBB-n is nagy hatással volt rám az Upponyi-szoros és a Lázbérci-víztároló. Sejtettem, hogy sok képet fogok készíteni.

6:35 körül indultam, egyedül. Tudtam, hogy a túra eleje nem lesz nehéz, ez tavaly is könnyen követhető volt. Tehát amíg világos van, semmi gond nem lesz a tájékozódással - jelentettem ki önmagamnak. Amitől tartottam, az az Örvény-kő-Tardona szakasz, és az utolsó szakasz Kazincbarcika előtt, amikor is leérünk az Ebecki-tetőről. Ott tavaly is nehéz volt meglelni a jelzést.

Kazincbarcikát ismerős útvonalon hagytam el, majd nem messze ismerősként Balázs bácsit is. Egy nagyfeszültségű villanyoszlopon láttam egy olyan számkombinációt, amit muszáj volt lefotózni: 74. (Az előző héten is sikerült a Margitán egy "ÁLLAMI FÖLDMÉRÉS 1974" feliratot lefotóznom. A Margita 40-ről nem írtam élménybeszámolót, ki kellett próbálni milyen is, ha az ember nem írja meg mi történt vele egy túrán...)

Az egyik elágazásban két lány várt meg, ők a 25-ös távot taposták, és kissé tanácstalannak tűntek. Segítettem nekik, bár szerintem az ő leírásuk is teljesen korrekt volt.

Nemsokára a Nagy-Lapos-bérchez értem, ami a hosszú táv első ellenőrző pontja volt. Itt a már messziről látszó tájfutó bója kódját kellett feljegyezni. Itt ért utol Vera, aki szintén gyöngyösi, s akivel legutóbb a Margitán mentem szinte végig együtt. Reggel a nevezésnél már találkoztunk, de akkor nem vártam meg. Közösen indultunk Bánhorváti felé. Félúton megálltunk fotózni. Egy réten álló "gigantikus" vadászles, zöld toronnyal, kisebb hegyekkel a háttérben kívánkozott kétszer is a fényképezőgép memóriakártyájára.

Pincék majd temető mellett vitt utunk. Felderengtek BBB-s emlékképek, ismerős volt a táj. A temetőnél eszembe jutott, hogy már tavaly is érdekesnek találtam ezt a domboldalban kialakított temetőt. Művirágkoszorúkkal díszített kripták álltak az út mellett, sírok a domboldalban.

A faluba érve a Platthy-kastély kőkerítése mellett mentünk el, majd elcsodálkoztunk a helyi házépítési stíluson: a kocsibejáró a ház közepén van, s felette lakrész. Át lehetett látni a házakon...

A település főutcáján a tornyok felé fordultunk. A római katolikus templom közvetlen szomszédságában található a református templom, és a két templom előtti kocsmában volt a második igazoló állomás. Igazolás után még néhány fotót készítettem a templomokról, s megállapítottam, hogy a református templom igen szép.

Az Egres-völgyön át jutottunk a Damasa-szakadékhoz. Itt lemaradtam Verától, mert fotózni támadt kedvem. 21 képet készítettem, s közben egy "gyanús" alaktól megkérdeztem, hogy ő-e az SK... (Nem mertem a rövidítést feloldani, mert ha tévedek, az kellemetlen lett volna...) A gyanú beigazolódott... Erre én is bemutatkoztam neki. Itt értek be, és hagytak el SétáLósék is.

Felértem a szakadék fölé, s még búcsúzóul onnan is fotografáltam néhányat, majd a gyöngyösi túratársnő után igyekeztem. Kisebb szaladás árán utolértem, így a következő ellenőrző pontra (Köbölicz-tető) megint együtt érkeztünk. (Itt szembesültem azzal a ténnyel, hogy elhagytam a túrajelentésemet. Biztos akkor ejthettem el, mikor a szakadék után futottam egy kicsit. Pedig együtt volt összefogva az igazolófüzettel. No, mindegy.) A vadászház tetejéről helyes kis jégcsapocskák lógtak, de itt nem készítettem fényképet, csak felírtuk a madaras tábla hátulján lévő kódot igazolásképp, s az útirányt Uppony felé vettük.

A szoros bejáratát messziről láttuk, pezsegni kezdtem, mert reggel óta vágytam erre a helyre, sőt talán ezért is jöttem el a túrára. Az Upponyi-szorosért és a Lázbérci-víztárolóért. Upponyba érve egy domboldalon egymás fölött pincesorokat találtunk, s ha már találtunk, fotóztunk, mivel a látvány érdekesnek találtatott. Az úttal szemben, a szoros bejáratánál fehérlett az egyik hegy, persze nem a hótól, a fák takarásából néhol előtűnő kőzet színe volt ez. Átkeltünk a jeges Bán-patak ívelt kis fahídján, és máris a szorosban találtuk magunkat. 13 képet fotóztam itt, mert innen is sok maradandó emléket akartam.

A Lázbérci-víztárolót nem lehet szavakkal leírni. Meg sem próbálom. 31 kép készült a tóról. Mielőtt ide értünk volna, nem is sejtettük, hogy a nevezési díjban egy koncert is benne foglaltatik. A tó partjára lementünk, élvezni a látványt, s fotózni. Összefüggő, hatalmas jégpáncél borította a tavat, de a szélein már látszott, hogy sérülékeny ez a páncél, s hogy nem tanácsos rámenni. Ujjnyi rés látszott a jégtakaró és a part között, óvatosan ráléptem, s betört a jég, alatta viszont nem volt víz a parthoz közel. És említsük meg a hangokat! A jég alól jöttek. Puttyogások, zörejek, egyéb furcsa hangok. Néha hangosabb koppanásokat is hallottunk: talán egy hal fejelte le a jeget. Nagyon érdekes hangverseny volt ez!

Miután mind látványban, mind hangokban kigyönyörködtük magunkat, a következő pont felkeresésére indultunk, a közelben lévő Dédestapolcsány településre. A református templom imaházában volt a pont. Mivel ez frissítő- és nemcsak ellenőrző pont volt, megkérdezték, hogy meddig akarunk maradni, ezt ráírták volna az igazolófüzetünkre. De nem éltünk ezzel a lehetőséggel, hanem kellően megteáztunk, megkenyereztünk és meghagymáztunk. Itt összetalálkoztam az ecsédi T. Attilával, régi ismerőssel, aki később utánunk futott, s hogy egészen a célig tudjon szinte egyfolytában beszélni valakikhez, velünk is maradt...

Dédestapolcsány határában a sziklánál keveset időztünk, megnéztük a kis barlangot, és készítettem néhány képet is. A műúton továbbhaladva Mályinka felé a látvány többször elővetette velem a fényképezőt, hogy megörökítsem a dimbes-dombos-hegyes-völgyes távlatokat.

T. Attila kék ruhában volt. Ebből levezettem a következőt: Aki kék ruhában túrázik, az a kéktúrázó.

Mályinkába érve utunkba akadt egy nagyon régi tűzoltókocsi, mely sehogy sem tudta megakadályozni, hogy lefotózzam. Nálam volt ugyan az OKT füzet, de nem igazoltam se Upponyban, se Mályinkán. (Majd ha az OKT ürügyén járok erre.) Itt nem volt ellenőrző pont, csak áthaladtunk a falun.

A Csondró-völgy következett, mely kicsit havas volt, a patak pedig kicsit jeges. Néha gondot is okozott a jeges patakon az átkelés, főleg az odvas-kői barlangszállás mellett található Ámor-forrás (5. e.p.) után, a sziklaszorosnál, ahol eléggé ügyelni kellett, s jó szerencsét kifogni. Jégcsapok lógtak a Csondró-patak eséseinél, néhány fa is bedőlt nehezítve az utat.

A Mária-forrásnál vizet vételeztünk, és jelentősebb hóréteget észrevételeztünk. Távolabb, a műútnál nem fordultunk jobbra, hanem azon átvágva a jelzésen mentünk tovább. Szerencsére gyanús lett, hogy így elmegyünk a Szentléleki Turistapark mellett, és még idejében megálltunk, leírást olvasni. Visszafordultunk, és felderítettük a pontot. Ettünk-ittunk, melegedtünk kicsit a nagyon kedves pontőröknél a kis faházbüfében. Sokat nem időztünk, nekivágtunk, hogy még világosban Tardonára érjünk.

Örvény-kőre 15:30-ra értünk fel, itt is egy kódot kellett felírni. Az utolsó két fényképet itt készítettem, a százötvenediket és a százötvenegyediket aznap. Sose fotóztam még ennyit... Előző este még a szálláson készítettem egy képet, s így ezzel a 152 képpel majdnem, hogy tele lett a 256 megás kártyám...

Kicsit tartottam a következő szakasztól, tavaly már Örvény-kőn is sötétben voltunk. De szerencsére elég jól tudtunk tájékozódni, a jelzések jól követhetőek voltak.

A farkas-gödri kulcsosház mellett egy fiatal férfi taj-csizett. Ilyet se láttam még... Innen elég sokat szaladtunk lejtőkön, hogy sikerüljön a terv, világosban Tardonára érni. És össze is jött, a faluba érve kezdett ránk sötétedni. Az Ági presszóban igazolást követően szusszanásnyi pihenőt tartottunk, ittunk is keveset, majd a presszóból kiérve kissé nehezen tudtuk eldönteni, hogy most jobbra vagy balra kell mennünk. Ez hiányzott a leírásból. Azért sikerült jó útra térni, s megfelelő színű, formájú jelzést fogni.

A műúton fokozott figyelmet fordítottunk arra, nehogy elvétsük a letérést, szerencsére könnyen megleltük, s ott letérve hamarost az ellenőrző bóját is, ami azt jelezte nekünk, hogy a Nyír-völgy bejáratához érkeztünk, 54,3 km-hez.. Innen valami elképesztő volt az út, egyszerűen sose akart vége lenni, sose akart közelebb kerülni az Ebecki-tető. Mondtam is a többieknek, ez tavaly ugyanilyen volt. Szörnyű ez a szakasz. Szerencsére legalább a jelzésekkel nem volt gond, könnyen megtaláltuk a célig vezető piros jelzést, csak az a monotonság ne lett volna. Ráadásul kis rosszullét is erőt vett rajtam, úgyhogy alig vártam a pontot, hogy megegyek egy szendvicset, és a maradék forrásvizembe pezsgőtablettát dobjak multivitamin-forrásvízzé változtatva azt. Előtte még egy csokit is megettem, és már az is kissé helyre tett, mire nagy sokára megleltük az utolsó ellenőrző pontot az Ebecki-tetőn. Innen hamarosan leértünk, s a város fényei karnyújtásnyi közelségbe kerültek. Beigazolódott abbéli félelmem, hogy itt nem lesz egyszerű jelzésre akadni. Nem is találtuk meg, s további keresgélés helyett átvágtunk a fények felé, s hamarosan már Kazincbarcika utcáit koptattuk. A célt nem túl egyszerűen, de megtaláltuk, ugyanis másik oldali kapun mentünk be a KSK területére, és ez okozott csekély fennforgást a tájékozódásunkban. E szörnyen bosszantó probléma sikeres leküzdése után győztesként értünk be a célba, ahol Valentin-napi meglepetésként nagy piros csoki szívet is kaptunk az emléklap és kitűző mellé. Az emléklapot idén a bánhorváti református templom képe díszítette, ebből kikövetkeztettem, hogy ez a templom másoknak is okozott már pozitív vizuális élményt.