Egy januári hétvége
2004. január 9-11.

Nulladik nap - Péntek délután - Felfedezőút
[Mátrai mocorgás]

Munkahelyről leléptem 14 órakor, hogy elmenjünk Túsnyik Bélával útvonalat keresni a Mátrában. Be is vettük magunkat a sűrűjébe, fedezvén fel olyan helyeket, amiket a Mátra mellett lakva már rég fel kellett volna fedeznünk. Ránk sötétedett, mikor visszaértünk a városba, 18 óra is elmúlt már. Megbeszéltük, hogy másnap reggel találkozunk városunk lepukkadt vasútállomásán.

Első nap - Szombat - Őz a jégen
[A puszta télen teljesítménytúra]

Szombat reggel jó néhány bakancsos-hátizsákos figura szállt le a BZ-ről a Kiskörei Tisza-híd vasúti megállónál. Valamennyien a pusztát akarták télen. A pusztát akarták, de többet kaptak, erőművet, Tisza-tavat, főcsatornát, pusztát és Kunhegyest. Télen. Sok hóval és jéggel.

A híd mellett lévő Vakcsikó büfénél nevezett kis csapatunk (Túsnyik, SétáLós, Vakond és én). Nevezés után felmentünk ismét a töltésre, és közösen megtekintettük az egykori állomás maradványait. Sok nem maradt belőle... Ezután átmentünk a vízi erőműbe. Annak is a belsejébe. Majd - hogy szintemelkedés is legyen a túrában - fellépcsőztünk az erőmű központi épületének legfelső emeletére. Itt egy hatalmas terepasztal is volt a Tisza-tó és a vízlépcső makettjével, valamint vitrinekben és a falakon kiállítva sok érdekes. Az ablakokból jól be lehetett látni az erőmű műtárgyait. Nézelődés közben rövid előadást hallgathattunk meg az erőműről, majd mentünk tovább, hiszen azért jöttünk, hogy menjünk...

A hídról balra lenézve a vízlépcső hatalmas zsilipjei, jobbra a Tisza. A folyó partjánál kisebb jégtáblák okoztak érdekes látványt.

A Tisza-tó mellett haladtunk tovább. A tavon jég, azon messze kivehetetlen arcú emberek, lékhalászok.

Hamarosan elértük a Nagykunsági-főcsatornát. A tó partját elhagyva a csatorna vonalát követtük tovább. A csatorna teljesen be volt fagyva. Túsnyik és SétáLós mentek rá először a jégre. Aztán Vakond és én is követtük őket. Túsnyik és SétáLós a csatorna közepén túráztak, Vakond és én eleinte csak a szélén próbálkoztunk kísérteni a sorsot. A csatornán ekkor háromféle alakban volt jelen a földi élet alapeleme:
Alsó szint - folyékony = víz
Középső szint - szilárd = jég
Felső szint - darabos = hó

Túsnyik angyalkát csinált a csatorna közepén, a jég hátán. Lefotóztam.

Percig se feledve, hogy nem kimondott életbiztosítás, amit csinálunk, nyolc láb lépdelt a csatorna jegén. A csatornát mindkét oldalról nádas szegélyezte, rajtunk kívül senki nem volt a jegén. Hirtelen zajra füleltünk a hátunk mögül. Recsegés-ropogás hallatszott a part felől. Hátrafordultunk, s egy őz ugrott ki riadtan a nádasból pár méterre tőlünk. Tudtam, hogy nincs időm elővenni és bekapcsolni a fényképezőgépet, nem is kapkodtam érte. Inkább csak néztem, miként tűnik el a vad a jégen átfutva a túlparti vízi növényzet sűrűjében. Egy újabb pillanat vált így felejthetetlenné. Jót nevettünk azon, hogy SétáLós bácsi a zajra azt hitte, a jég reped. Lassan magukra hagytam a jégtúrázókat, azzal, hogy nekem - ellentétben fiatal barátaimmal - gyerekem van, nem fulladhatok itt felelőtlenül bele mindenféle jeges csatornákba... Hozzáteszem, hogy nem is igen akadt követőnk a túrázók között...

Egy hídnál etetőpont volt, teával, szendviccsel, nápolyival. Rövid eszem-iszom után továbbra is a csatorna partján mentünk, kivéve a három amígót, akik továbbra is a jégen helytelenkedtek.

Később szerencsésen mindannyian feljöttek a csatorna gátjára, hiszen utunk másfelé vezetett. Táblával lezárt út melletti kereszteződéshez értünk, itt az összegyűlt túrázókkal kerestük lépéseink hovatovábbját. Végül egy erdőbe vágtunk be, a közelből láncfűrész hallatszott. Később kikanyarodtunk az erdőből, hol favágók között haladtunk el. A vasút mellé értünk, és célba vettük Kunhegyest, mert az volt a cél. Jó néhány túrázóval együtt hamarosan be is értünk Kunhegyesre, ahol (budai-)H.G. iránymutatásai alapján rá is leltünk a célhelyre. Egy tájház jellegű épületben volt a cél. Sok időnk nem volt itt nézelődni, mivel rohantunk, hogy elérjük a vonatot. Pedig szerettem volna itt is fényképeket készíteni.

Vámosgyörkön sok időnk volt a gyöngyösi vonat indulásáig. Ezt kihasználva Túsnyikkal megnéztük a "bunkert" a sínek mellett. Kis kupolás betonépítmény, ami majdnem teljesen a föld alatt van, csak a teteje látszik ki néhány lőréssel. Egy-két ember fér csak el benne. Lépcsők vezetnek le az ajtajáig, ami szintén betonból van, méghozzá olyan vastag betonból, hogy azt megmozdítani is katonás dolog. Körbejártuk, megvizsgáltuk, és készítettem néhány felvételt is.

Második nap - Vasárnap - Nagy-szénási rettenet
[Téli teljesítménytúra]

Keleti pályaudvar
Metró. Kontroll - egy nemrég látott film jutott eszembe.

Batthyány tér
A buszon nem működött a lyukasztó. Pedig korszerű lyukasztó volt, elektromos, rányomtatós, de mégis hiába gyűrtem bele a jegyet tovább, mint kellene, nem berregett, nem kezelt. Nekem nyolc - gondoltam -, akkor menjünk ingyen. Sok túrázó volt a buszon, köztük egy ázsiai lány is, aki velünk nevezett a túrára. (Ugyanis a kiírás szerint diákcsoportoknak (4 főtől) fejenként 50 forinttal kevesebb a nevezési díj. Az ázsiai lány két sráccal volt, ők SétáLóssal és Túsnyik diákcsoportosultak. MTSZ tagság miatt nekem is ugyanúgy 50-nel kevesebb volt a nevezési díj. (Tehát két cimborámnak se kellett volna csoportosulnia..)

A rajtban mondták, hogy nem lesz sehol ellenőrző pont, amire előzetes hírek alapján nem is számítottunk.

Az első lépések után megfogott valami különös érzés: Ilyen szépnek még sohasem láttam a budai hegyeket. Szinte minden fehér volt a téltől, a behavazott táj, a fák ágai, a bokrok mind fehérlettek. A téli tájat csak néhol színesítette egy-egy fára, bokorra kötött piros szalag.

Gugger-hegy
A jelzéshiányos Z- most korrektül volt kiszalagozva, így nehézségek nélkül értünk az Árpád-kilátóhoz.

Hármashatár-hegy
Távközlési tornyok tornyosultak mindenfelé. Sok képet készítettem itt, megörökítve a hegyek-völgyek között megbújó ködös téli látványt és az Árpád-sávos tornyokat.

Kálvária-hegy
Az első komolyabb emelkedő számomra. Le is maradtam a srácoktól. A csúcson fotózásnak álcázott rövid pihenőt tartottam, majd a túratársak után eredtem. A lefelé vezető út is igen meredek volt, kapaszkodókat keresve jutottam egyre lejjebb.

Alsó-Jegenye-völgy
A Paprikás-patak be volt fagyva, bár sok helyen áttört a jég, és láttuk, miként csobog alant a patak tova. Talán vadak alatt szakadhatott be ezeken a helyeken a jég. Kis fahidakon dobogott a léptünk. A szépen foglalt Rózsika-forrás mellett sem lehetett fényképezés nélkül továbbmenni.

Zsíros-hegy
A Muflon itatónál majd minden folyadékkészletemet megittam, mondván a többieknek, itt feltöltekezek. De oly sok megfáradt túrázó állt sorba, hogy erről lemondtam, s folytattuk utunkat. A helyről persze eszünkbe jutott Balázs bácsi reggeli poénja, amit a buszon mondott: Teflon vagy Muflon itató...

Antónia-árok
[Gyenge idegzetűek ezt a részt ne olvassák el! A többieknek lélegzet-visszafojtás!]
Nem tudják azok, kik nevet adtak e ároknak, nem Antónia, de nem is Antal árok ez, hanem Rémség-, esetleg Horror-árok. Ugyanis itt x-akták vannak. Legalább is mi ezt tapasztaltuk. Először megtaláltuk a szőrös bőrt. Bizony! Fekete bundája volt az egy vaddisznónak. Vérnyomok a havon. Kicsit tovább lépve - ó, borzalom! - ráleltünk a félig lerágott fejre! Agyarai láttán bizonyosodtunk meg, hogy csakugyan vaddisznó az áldozat. Belevarázsoltam a tragédia nyomait a fényképezőgépembe. Az itt lezajlott előzetes eseményekre vonatkozó rövid találgatások után továbbmentünk. De engem nem hagyott nyugodni ez a dolog,. találgattam, mi is történhetett. Egy A valamint egy B lehetőségre jutottam. A lehetőség: Orvvadászok egy fagyos, ám holdvilágos éjjelen a vadat elejtették, a helyszínen levágták a fejét, megnyúzták, húsát házaikba vitték, esetleg eladták, a számukra értéktelenebb testrészeket meg vadak martalékául hagyták a tetthelyen. B lehetőség: a vaddisznónak harmadik típusú találkozása volt, mely ily balszerencsés kimenetelt vett.

Nagy-Szénás
Eddig nem gondoltam, hogy egy 25 km-es Budai-hegységben rendezett túrának is lehetnek kemény részei. Számomra akkora szívatós rész volt a Nagy-Szénás, hogy rettenet! Rég voltam így ki, erőm elhagyva, folyadékom szinte semmi nem maradt. (Nem hiába akartam én betérni a Teflon... izé... Muflon itatóba...) Lelassultam, a fiúk lehagytak. Semmi kaját nem hoztam magammal, nem is ettem egész nap. Két csoki volt nálam, az egyiket Solymárnál ettem meg, ahol is először kezdtem érezni komolyabb fáradtságot, a másikat viszont itt kellett magamba nyomni. A tanulságot rögtön megfogalmaztam: A rövidebb távú túrákat sem szabad lebecsülni, +folyadék+táplálék+doppingolás (pl. szőlőcukor). Most csak a vánszorgás, szenvedés maradt. A csúcs alatt egy pihenőhelynél pihent meg négy vándor. A két ifjú, Túsnyik és SétáLós, és két ismeretlen túrázó. Egyikük töltött valamit, ittak mindnégyen. Megfordult a fejemben, hogy talán frissítő pont, de ezt elvetettem. Lefényképeztem őket, miközben megközelítettem a társaságot.
- Te is belenézel a messzelátómba? - kérdezte az egyik ismeretlen.
A néhány pillanat elég volt, hogy tudatosuljon bennem, hogy különleges távolbanézésre utal a kérdés. Valami folyékony jött abból ki, bezony! Ezt itták ott.
- Nem tudom mi van benne, de bele - vágtam rá, mert annyira ki voltam, hogy meg se próbáltam elvi síkra helyezni a kérdést, miszerint nem szoktam alkoholizálni. Töltött egy keveset a sötét léből az ismeretlen sporttárs. Most a másik ismeretlen kérdezte meg hogy én vagyok-e az én... Erre meg nem lehet nemet mondani.
- És azt tudod-e, hogy mi kik vagyunk? - szólt a következő furmányos kérdése.
Így ismerkedtem meg Güsziológussal és Optikával.

Kis pihenő után továbbmentünk Bélával. A csúcsot elhagyva SétáLós magunkra hagyott minket, mivel el kívánta érni az egri vonatot, és ehhez bele kellett húznia.

Kisvártatva csoda történt. Megszállt az erő. Ezt azóta se értem, de nagyon gyanús nekem Güszi messzelátója... És ez az erő, ami igen jó tempójúvá tette a túra végét, kitartott egészen Nagykovácsiig. A cél előtti métereken kezdtem csak fogytát érezni. SétáLóssal még találkoztunk, buszra várt.

A célban gratuláció és díjazás átvételekor kaptunk egy-egy italjegyet, a sajátomat a bajszos kocsmárosnál gyömbér ízű üdítőre váltottam. Ez igen finom volt, ezért még egy ilyet vettem a hazaútra is.

Nagykovácsiban buszra szálltunk, de most a hagyományos lyukasztós technika sem bírta kezelni jegyeinket. BKV Előre! Hűvösvölgyön, a villamoson már sikerült kezelnünk a jegyet... Harmadjára... De lehet, hogy egyet fizet hármat kap utazási akció volt a BKV-nál...

Moszkva tér. Metró
Túsnyik busszal ment haza, én viszont kiszálltam a Keletinél a metrókocsiból.

Magyar Államvasutak
Vámosgyörkön leszálltam, s elindultam a hangosbemondó szerint azonnal induló gyöngyösi vonathoz. Kicsit nehezemre esett, de megpróbáltam sietni, nehogy már elmenjen a vonatom. De megvárta az átszállókat most is, ahogy általában szokta. Utolsónak szálltam fel. Egy lány még le akart szállni, csak ismerősei miatt volt a vonaton. De a kalauznő már jelzett, a vonat pedig elindult. A lány megindult a még nyitott ajtó felé. A kalauznő nem engedte.
- Le kell szállnom! - mondta a lány, és ellökte a kalauznőt, aki nem tudta megfogni.
Láttam, amint a lány leugrás után a lendülettől elesik, s a fejét is beüti a betonba. Durva egy élményként marad meg ez az eset bennem. Nem is tudtam hirtelen a döbbenettől mit mondani a kalauznőnek, aki velem próbálta volna megbeszélni ezt az egészet. Jó lett volna kinézni egy ablakon, hogy mi lett a lánnyal. Amikor megálltunk Gyöngyösön, a kalauznő egyből rohant telefonálni Vámosgyörkre. Kíváncsi lettem volna, mi lett a lánnyal, de többet nem tudok erről az esetről.

Összegzés: Élménydús egy hétvége volt ez, melynek a felelőtlenség lehetne a mottója. Hiszen felelőtlenség rámenni egy csatorna jegére, és felelőtlenség kiugrani mozgó vonatból.