Az első második
Fehér-VÁR-Palota 40
Székesfehérvár
2003. november 15.

- stíluskísérlet -

Legyen az idő az Úr 2003. évének, Szt. András havának 14. napja. Legyen a hely egy Gyöngyös nevű kisváros. Legyen a jelmondat: "Irány Alba Regia!". Vasútállomás. Míg a vonat megérkezik, mely majd elvisz, befut a Béla. Túsnyik Béla. Vámosgyörkön átszállunk, hely az nincs, van viszont 1 db SétáLós bácsi + 1 db új túratárs, Vakond fedőnévvel. Budapest, Keleti PU. 1 db Marika begyűjtve, teljes a csapat. Így-úgy elvergődünk Fejér megyébe. Fehérvár. Mivel tavaly voltam ezen a túrán, a többiek joggal várnák tőlem a szálláshely megtalálását. Térkép és némi agyamban felvillanó emlékfoszlány, valamint vezérlőösztön s egyebek segítségével felleljük szálláshelyünket, a kígyós iskolát. Az iskolában választhatunk, hogy egy tanteremben, illetve egy konditeremben kívánjuk-e tölteni az éjszakát. Naná, hogy konditerem, bár én a többiektől eltérően régen jártam tanteremben is...

A többieket hasztalan próbálom rávenni egy éjszakai városnézésre, egyedül én se megyek. Ők még nem sejtik, hogy van valami varázslatos idegen városok éjjeli fényeiben. "Ó, telihold, pompás időkre emlékezem..."

Kevesen vannak a szálláson - persze, a fővárosiak csak szombat reggel jönnek.

Később fiatalok jönnek szállásdíjat szedni, mindenkinek felírják a nevét. Túsnyik, akinek nem kell a szomszédba mennie 10 deka tréfáért, felíratja a lapra: Túsnyik Béla... Én nem bírom, el kell fordulnom... [Megjegyzés a poén megértése végett: A Túsnyik Béla név csak művésznév.]

A konditeremben zuhanyzó is van, ez jó, lehet zuhanyozni! Ennek a zuhanyzásnak a megörökítése kihagyhatatlan: Ruhátlan állok a zuhanyzóban. Kinyitom a csapot, tekintetem a zuhanyrózsán. Ej, mintha ezer éve nem használták volna itt a zuhanyzót - villan át agyamon, miközben furcsa zajok közepette megindul a zuhanyrózsából a föld felé a víz. Jé, hiszen itt fekete a víz! Elzárni! - adott a parancs a kéznek. A tisztálkodás helyetti koszolkodásról lemondok, s a mosdónál lemosom a kezemről az azonosíthatatlan koszos izét. De jó, hogy nem álltam teljesen alá... S hogy legalább a mosdóból vízre hasonlító folyadék tör elő a csap megnyitására...

Az este vidáman telik, sokáig felvagyunk.

Hajnal jön, telefon ébreszt, a csapat tagjai fordított lustasági szint szerint bújnak ki hálózsákjaikból. Hamarosan kilépünk az iskola ajtaján. Ismét kérdőn néznek rám a többiek, hogy merre is a rajt. Emlékeim azt súgják, ha a Skálát megtaláljuk, onnantól egyszerű. No, egyszer csak eljutunk az áruházhoz, ahonnan tényleg a rajthoz tudom irányítani a társaságot.

Nevezünk, leadjuk a csomagokat, és elindulunk. A város még álmos, a sötét lassan világosra vált. Az első ellenőrző helyen, a Savanyúvíz-forrásnál, ismét nem iszok a vízből, tavaly is kihagytam. Az új "elsőtúrás" fényképezőgépemmel próbálok néhány felvételt készíteni, de sokat nem vacakolhatok, mert a többiek nem várnak. Varjak serege hangoskodik az égen, és pihen a liget magasra nőtt fáin. Ezt lefotózom - gondolom -, ahogy a fán ül a sok sötét ruhás károgó. Kattintok, vaku villan, a madarak ijedten repdesnek szanaszét. Jót röhögünk ezen, hogy így beijedt a fák ágain tanyázó szárnyasnép. A kép nem sikerül - bemozdultak a varjak... Irány tovább. A tó mellett eltévedünk, későn fogok gyanút, de kisebb kerülővel megleljük a Z jelzést. Nemsokára megcsodálunk egy fóliából készült csöveslakást, a házigazda megnyitja az ajtót, minden bizonnyal kiles, s talán azon gondolkozik, ezek vajon kik, s mit keresnek hajléka mellett. Azon gondolkozok, lefotózom - már a kép címe is megvan: Grand Hotel Alba Regia, aztán mégse veszem elő a gépet, a többiek sietnek. Hogy fogok így fotózni? Ilyen rohanásban?

Néha-néha ismerős a táj, egy patak partján megyünk, a leírásunk nevet is ad neki: Gaja-patak. Elkanyarodunk a pataktól, minden csupa sár. Kisvártatva kisgyerek jön szembe apukával. (A szívem fáj...) Apuka megkérdezi, nem láttunk-e egy igazoló lapot. Nem láttunk. Továbbindulnak visszafelé. Nem értem, miért nem mondom nekik, hogy a gyereknél levő papír is elég kettőjüknek, s a következő ponton majd szólnak, hogy elhagytak egy lapot...

Hamarosan beérünk Mohára. Itt újdonságként hat rám, hogy a Mohai Ágnes víz nem egy nőszemélyről kapta a nevét, hanem erről a településről... Ez biztos tavaly is megvolt, de azóta sok vizet lepalackoztak a mohai forrásból...

A kocsmában pecsételés, teaivászat. Egyik pulóveremet begyűröm a hátizsákba.

Továbbmegyünk, hamarosan elérjük a Duzzogó nevű fürdőromot. Hangulatos egy fürdő lehetett itt valamikor, de mára csak a falak maradtak. A pont mellett csoportképet készítek.

Innen az iszkaszentgyörgyi kastélyba vezetnek lépteink, ahol sok képet készítek. Az autóban lévő pontőröknek "fogalmuk sincs", merre kell továbbmennünk. Mindegy, segítségük nélkül is boldogulunk.

Kőasztal. Nem terítünk meg. Viszont fotózunk.

Nemsokára lenyűgöző mészkőtengerbe botlunk, kattan is a kétszer a fotómasina.

Csór. Lovarda. Ez tavalyról ismerős, könnyen odatalálunk. Itt eszünk-iszunk, fotózok.

Túsnyik az egyik lóval meg akarja etetni az igazolólapomat, amit odaadok neki megőrzésre, amíg fotózok. A pacival nem tudjuk megbeszélni, hogy ezt akkor próbálja megtenni, amikor fényképezek. No, mindegy.

Lassan elhagyjuk Csórt, és elbúcsúzunk Vakondtól, aki a 25-ös távot vállalta be. Ha nem szólunk rá, otthagyja a csomagjait... (Ekkor még nem sejtettem, hogy e téren én is nagyot fogok alakítani még aznap... De erről később.)

A túra felétől egyre jobban nyomja a bakancs a lábujjaimat, lejtőkön lefelé igencsak bejátszik a fogösszeszorítás. Ebből kifolyólag általában a többiek mögött kullogok, nem is tudok egy képet sem csinálni szemből a túratársaimról...

A következő állomás Meredélyfő, ahová kisebb sziklák között vezet az út.

Már messziről látjuk Baglyas csúcsán lévő tornyot, ahová hamarosan el is érünk. A pont a csúcs alatt van, egy-egy csokit kapunk a pontőröktől, ami hamar elfogy.

Aranyos dimbek-dombok között vezet az út, kár hogy szétmotorozzák őket, bár ennek most csak a nyomait látjuk.

Az egyik domb mögött váratlanul meglátjuk az Inotai-víztárolót, a fölötte lévő kápolnával együtt.

Hamarosan átvesszük a pont gyümölcsszolgáltatását, koponyánként egy banánt, és megkezdjük a túra talán legmeredekebb szakaszának legyőzését. Itt belebotlunk egy gyerekcsoportba, ők valószínűleg Csórról indultak.

További dimbek-dombok után hamarosan elérjük a műutat, ami a cél felé vezet minket. Közben leelőzzük a népes gyerekcsoportot, hogy ne kelljen sokat várnunk a célban. Várpalotán mégis kellemetlen meglepetésként hosszú sor fogad minket. Legalább van időm fotózni. Többek között a sorkígyót is.

Vagy fél óra elteltével vesszük át az oklevelet és a kitűzőt. Ez volt az első teljesítménytúra, amit kétszer sikerült teljesítenem. Az első második.

A vasútállomásra a többiektől jócskán lemaradva érek, igen meggyötört lábakkal. De számítottam rá, hogy az új bakanccsal így járok. Ezért se ebbe mentem a Pirosra.

Jó hangulatban telik a hazaút, Csórnál összeszedjük Vakondot is, aki több órát várakozott ránk, mert nem akar egyedül vonatozni. Bélával négy átszállással érünk Gyöngyösre, ahol teljes természetességgel hagyom a vonaton a hálózsákomat. Otthon derül csak ki figyelmetlenségem. Telefon a vasútállomásra. Probléma közölve, reggel érdeklődjek. Reggel érdeklődök. Mehetek a hálózsákomért. Amikor megvettem a hálózsákot, a címkéjére ráírtam a nevemet, telefonszámomat. Már akkor sejthettem, hogy amit nem tudok belenyomni a hátiba, azt elhagyhatom...