Isaszegi csata emléktúra
Isaszeg
2004. április 4.

Vasárnapi túra. Se erőm, se kedvem nem volt túrázni. Előző nap a Mátrában túráztam, és a bakancs kicsit feltörte a talpamat. Hogy akkor miért is indultam el? Talán a szervezők miatt, akikkel együtt bolyongtam Borsodban, anno 2003 őszén. Már reggel kicsit bicegve mentem ki a kapuhoz, el is tűnődtem: Hogy lesz ebből 55 km?... Bakancs helyett az utcai cipőmet vettem fel, hátha kényelmesebb lesz.

Ferivel utaztunk Isaszegre. Reggel fáztam, csakúgy, mint előző nap. A rajtnál Gethe főszervezőnek mondtam, hogy ezt nem biztos, hogy meg tudom csinálni, aki erre csak legyintett, és azt mondta, hülyeségeket beszélek.

Gyorsan neveztünk az 55-re, majd 7:35-kor nekilódultunk. Tudtam, hogy Feri mögött hamarosan lemaradok. A Szobor-hegyi emlékműhöz, az első feltételes ponthoz azonban még együtt érkeztünk. Itt (budai-)H.G. volt feltételes pontőrségben. Készítettem néhány képet az emlékműről, mit soha nem láttam még. Feri meg is jegyezte, hogy ezért nem haladok, mert mindig fényképezek. Igaza volt...

A honvédsírokhoz már egyedül, eléggé kedvtelenül értem. Folyton az járt az eszembe, hogy nem fogok beérni este 7 órára. 7 óra 9 perckor megy az utolsó vonat, mivel haza tudok menni. A rajtnál Gethétől még megtudtam, hogy 23 órakor megy egy vonat, ami megáll Vámosgyörkön. Gondoltam, lesz, ami lesz. De 15 km-nél a kiszállás is eszembe jutott. Időharcom ellenére néhány fényképet a honvédsírokról is készítettem.

Bajtemetés ellenőrző pontjára hosszan kanyargó és emelkedő műút legyaloglása után érkeztem. A ponton csak igazolás és csokivételezés erejéig időztem. Egy szántás mellett továbbhaladva fenyvest és vadászlest pillantottam meg a távolban.

Erdős-ligetes területen haladtam, mikor elfutott mellettem egy Sánta Kutya. Kutyafuttában megjegyezte, hogy elég gyűrötten nézek ki. Mondtam neki, hogy nemcsak hogy úgy festhetek, de úgy is érzem magamat. Eléggé kivoltam, de jobb ötletem híján folytattam a menetelést. Olykor kissé meglepődtem, amikor embereket hagytam le, néha azon is, hogy kocogok. De sietni próbáltam a vonat miatt.

Pécelen a 15 km-es táv célja mellett (vasútállomás), úgy mentem el, mint aki nem foglalkozott korábban e ponton való kiszállással. A felüljárón átkelve újabb feltételes ponton kérték el az igazolófüzetemet. Átjutva és szertenézve a településen folytattam társtalan utamat. A Vár-hegy árkai feledtetni próbálták egykedvemet. Néhány fotó erejéig sikerült is.

Bár időhiány érzetem volt, a ponton kialkudtam a pontőrből, hogy nincs messze a barlang, és hogy nézzem meg. És tényleg, kérdésemkor 1-2 méterrel voltam a kis barlang felett. Lementem, bár a lejutás nem volt veszélytelen. Megnéztem a barlangot. Úgy tűnt, mintha ez egy kivájt üreg lenne, egy modernkori barlangrajzokkal, vésetekkel ellátott odú. Visszamentem a pontra a cuccomhoz, ahová időközben nagyobb csoport érkezett, akiknek mondtam, hogy érdemes lemenni a barlanghoz, bár nem egyszerű.

A leírást megerősítve, valóban vadregényes rész volt átkelésem a Látó-hegyi-patak kevéske vizén. Itt vált el az 55-ös és a 30-as táv. Én hamar elhessegettem azt a kósza ötletet, hogy átnevezzek a 30-asra. Emlékeimből kimaradt részek legyaloglása után a "nagyobb földkupac" irányába haladtam, szerteterülő síkon, ahol is egy kereszteződésben kihagyhatatlan fotótémára bukkantam. Egy betonoszlop meredezett égnek, ráfestve zöld sávjelzés, s alatta a szervezők monogramjai. Az jutott eszembe, vajon kap-e valamit, aki ezt észreveszi?

Elnéztem a fák miként kezdik. Miként kezdik előhozni mindeneket elzöldítő leveleiket. És elnéztem gyümölcsfák máshoz nem fogható virágzását. Mennyi a csoda, ha észrevesszük! Mit kap az ember, még ha bénán és betegen is útra kel, mert ezekért a csodákért menni kell, menni érdemes!

Innen szép út vezet Nagytarcsa irányába, a leírás is ugyanígy jellemzi. Érdekes, ennek a leírásnak ugyanaz a vadregényes, ugyanaz a szép, ami nekem is. Nagytarcsára beérve, furcsa tekintetek kísértek a civilizáció részéről. Panelházak között koszorús költő fejszobra koszorúkkal címer alatt. Fotózni itt megálltam, majd a szokatlanul szögletes tornyú templom felé indultam. Egy épület falán felirat fogadott: "Jöjjetek én hozzám mindnyájan". Kedves meghívás, de nekem tovább kellett állnom. Az egyik utcán megtaláltam az ellenőrző pontot, itt lehetett enni-inni. A pontőr lánnyal és apukájával előző nap is találkoztam, együtt túráztunk Parádsasvár és Kékes között. Valahogy innen továbbmenve megváltozott az egész túra. Már nem nyavalyogtam magamban annyit, inkább mentem. Talán a pontőr lány mosolya derített jobb kedvre, vagy az, hogy akárhogy számoltam, az 5 km/h-s átlagom megvolt, s így a remény megmaradt az esti vonat elérésére.

A Kálvária-hegy előtt utolért T. Attila, akivel pár km-t együtt mentünk. A kereszteknél, a feltételes pontnál a feltétel teljesült, volt igazolópont. Attila sok helyen futásra biztatott. Pedig sok kedvem nem volt már futkározni. Kerepesen, a templom mellett, kicsit elveszettünk valamit, ami addig megvolt, útvonalat kellett keresnünk, hogy aztán követni tudjuk.

A buszmegállóban emberek voltak.
- Elnézést, merre van a HÉV állomás? - kérdezte Attila.
- Jön mindjárt a busz - mondta egy helybeli.
Kis közjáték után, sikeresen megtaláltuk a Szilasliget HÉV-megállót, ahol gyorsan igazoltunk. A HÉV töltése mellett már egyedül mentem, Attila elfutott a hátralevő km-ek gyors begyűjtéséért.

Szép hátú földbarna szántóföldek, töltéseken átvezető alagutak jellemezték a további utamat. Egy útszélen hagyott autógumira valaki fehér alapon sárga háromszöget festett, hogy teljen egyesek túrafotó gyűjteménye.

Egy keskeny csapáson haladtam, hol erre, hol arra bujkálva az ágas-bogas növényzet között. Egyszer éreztem, hogy valami fog. Beakadt a kapucnim - gondoltam. Hátranyúltam érte, de nem volt az semmibe se beakadva. Elindultam, de éreztem, hogy valami még mindig fog. Hát mondom, most már aztán ezt megnézem, hátrafordultam, közben még éreztem a húzást, s a 180 fokos fordulás végén annak megszűnését. Szétnéztem. Valami kéklett az ágakon. Kapcsoltam. A hátizsákom zsinórja himbálódzott a vékony ágakon. Hát ez fölöttébb vicces volt. Ki akart zsebelni az erdő! A betyárját neki! Hát legközelebb mit kössek rá, tengerészcsomót? Na, szedjük le onnan, gondoltam, s megmarkolva a zsinórt húztam volna. De nem jött. Megnéztem most már közelről, a faág egy rügye átszúrta a zsinórt, és önző módon nem akarta nekem visszaadni. Miután tárgyalásos úton nem kívántam rendezni eme nézeteltérést (siettem), egyszerűen le akartam venni, de a rügy körömszakadtáig ragaszkodott hátizsákmegkötő zsinóromhoz, ám én a rüggyel szembeni erőfölényem diadalmaskodása után eltettem zsinórt. Sajnos a rügy - önmagát okolhatóan - ágat vesztett. Pedig nem kívántam vesztét. (Ha már ennyit beszéltem róla, itt érzem helyénvalónak megemlíteni e zsinór előléptetését. A történet röviden annyi, hogy a Bükki Kilátások túrán elszakadt a pótlás pótlásának a pótlására beszerzett spárga, mellyel hátizsákom száját fogtam be. Mivel munkába is és mindenhová a hátizsákommal megyek, szükséges volt valami rögtönzött megoldást keresnem. Igénytelenül kihúztam egy reggelen melegítőmből a madzagot, és előléptettem fő kötözőmadzaggá. Megtörtént az eszköz szentesítése a cél érdekében. Hozzátartozik a dologhoz, hogy feleakkora zsinór is jó lett volna, mindegy, azóta se vágtam ketté. Ki tudja mire kell még...)

A Szár-hegyen a keresztnél sátoroztak a pontőrök. Meglátván jöttömet, sebtiben valami piát dugtak el, nem sejtve, hogy itókájuknak tőlem nem kell tartania. Gyors igazolás után mentem tovább, szőlőtáblákon átkelve jutottam fel egy kápolnához. Ránézésre egy Makovecz-stílusú építmény állott a Gyertyános csúcsán. Ide bementem, s kiderült, hogy ez egy kilátó-kápolna, László nevű, szentté avatott Árpád-házi királyunk tiszteletére emelve. Az építmény nem csak a nevét viselte László királynak, hanem a faszobrát is őrizte. Az igazolóponton újabb ismerős pontőr, Éva jutalmazta az idáig érkezőket igazoló pecséttel és csokival.

Mogyoródon nosztalgiahangulatú kék "díszkutat" környékeztem meg. Máshol ilyenekből víz folyik. Itt csak kínozzák a szomjas vándort. Látványuk messziről reményt kelt, megnyomva azonban nem fakad szájukból frissítő víz. Keletkezett folyadékhiányom megszüntetését legfontosabb feladataim közé soroltam, s egy adandó helyen, egy kertben dolgozó pártól vizet kértem. A kerti csaphoz irányítottak, amin egy méteres cső volt. Mondta a kertigazda, hogy várjak egy kicsit, mindjárt levág belőle, mert saras a vége. Félbevágta a csövet, és ki is engedett a csapból némi vizet, mert akkor nyitották épp ki. Liternyi vizet palackoztam el, majd a háziak (azaz kertiek) szívességét megköszönve folytattam utamat.

Újabb feltételes pont volt egy fára szerelve Tölgyesnél. Pontőr helyett felirat utasított arra, hogy ragasszak egyet a kihelyezett nyalókákból.

Egy újabb feltételes pontnál egy elhagyott igazolófüzetet bízott rám a pontőr, vigyem el a célba. Csak egy rövid vezetéknévszerű volt feltüntetve a papíron. Itt lehetett vizet inni, de én nemrég töltekeztem, mint említettem, egy kerti csapnál.

Egész napos kínomban kikísérleteztem egy új futástechnikát. Mondjuk abban nem reménykedem, hogy ezt valaha is olimpiai versenyzőknek oktatni fogják, de érdekes megállapításra jutottam. Villám futástechnika. Nem olyan gyors, de olyan cikcakkos... A technika lényege: nem egyenes vonalban futni, hanem cikcakkban. De amit nem értek, hogy lehet így gyorsabban futni, mint normálisan? De lejtőkön, kocsinyomban sokkal stabilabban lehetett így futólépni, mint rendesen. Valószínűleg máskor is alkalmazom majd.

Apó pihenőjénél láttam egy tovatűnő alakot. Megkérdeztem a pontőrt, volt-e neki füzete. Kiderült: ő az én emberem. Leigazoltattam a füzetet, és a pontőr biztatására, hogy elég fáradt a sporttárs, utol fogom érni, üldözőbe vettem. Ahol bírtam, futottam, ahol tudtam siettem, ahol nem, ott pihegtem. Közeledett, közeledett az illető. Egyszer, hátrafordult, integettem neki, meg felmutattam a füzetemet, és mondtam, hogy "nálam van". Hogy mindebből mennyit értett meg, nem tudom, de megállt és megvárt. Nicsak, de hiszen ez nem is egy sporttárs, hanem egy sporttársnő! Odafutottam hozzá, odaadtam a füzetét. Megköszöntem neki, hogy elhagyta papírját, mivel azzal, hogy utol akartam érni gyorsabb haladásra, olykor futásra késztetett, és ez nagyon kellett ahhoz, hogy ne késsem le a vonatot. Ilyen ösztönzések nélkül nem hiszem, hogy futásnak eredtem volna. Legalábbis ennyire biztos nem igyekeztem volna a haladással.

Együtt mentünk tovább, beszélgettünk, s szóba került, hogy Gyöngyösre szeretnék hazajutni.
- Te vagy a Gyuri? - kérdezte a lány.
Pillanatra elcsodálkoztam azon, hogy ha valakivel összefutok egy túrán, és kiderül, hogy gyöngyösi vagyok, akkor abból miért lehet egyből ezt az egyébként helyes következtetést leszűrni... Miután tisztáztuk, hogy az a Gyuri vagyok, akinek a kedvenc száma a 74, én is megtudtam, hogy Pygmeával futottam össze, így egy újabb névhez társíthattam arcot...

Isaszeg előtt elkerített halastó kihozott belőlem egy "Tavacska!" felkiáltást, és némi örömöt, ami annak is betudható volt, hogy közelgett már a cél.

Célfutás. Csak tegyünk úgy, mintha még menne ez is. 18:25 - került füzetemre a célidő. Bőven elértem a kitűzött vonatot. A célban megismerkedtem Nagyondinnyével, majd megküzdöttem két szelet lekváros kenyérrel. Vagy e lekvár volt nagyon jó, vagy csak nagyon jólesett, de ez vált az egyik legemlékezetesebb túraevésemmé. Gethétől kértem még egy kitűzőt a kisfiamnak is, mert már kezdem unni, hogy állandóan az enyémeket akarja leszedni a falról... Azután elköszönve régi és új ismerőseimtől, a vasútállomásra mentem jegyet venni és vonatra várni. Az állomáson egy falikútnál lecsutakoltam a képem, néztek is kábé hülyének, vagy füves állatnak a helyi utazóközönség arra tébláboló-várakozó tagjai.