Ötödik nap (2004. október 26.)
Hazafelé
Késmárk - Sztracena - Imrikfalva - Gyöngyös

Az utolsó nap sor került egy rövid késmárki városnézésre is, de előtte még készítettem néhány képet kiköltözéskor a szállóról és környékéről. Az egyik sípálya mellett volt egy tábla, miszerint gumicsizmával nem lehet rámenni a sípályára. Az ilyen érdekes táblákat le szoktam fényképezni, így hát szabályt erősítő kivételt most sem tettem, inkább kattintottam.

Gyalog indultunk el várost nézni. Elmentünk egy síelő szögletes szobra mellett, majd Feri kitalálta, hogy menjünk el arra, amerre ő két napja járt, mikor is nem kívánta igénybe venni a különbuszt, s inkább helyközi buszjárattal érkezett vissza Késmárk városába. Eleve a többiekkel akartam menni, csoportos széjjelnézésre, nem is tudom, miért egyeztem bele ebbe az újabb különködésbe. Azt tudtuk, hogy 11-re kell visszaérni a Billához, addigra ott lesz a buszunk is. Nem vittem sajnos a telefonomat, pedig karórám nem lévén az funkcionál nálam óraként is. Nem vittem, mert sehogy sem tudtam beállítani, hogy nemzetközivé legyen, s ezáltal se kezdeményezni, se fogadni nem tudtam egyetlen hívást sem. Állítólag az volt a baj, hogy csak 700 Ft volt az egyenlegemen. És abból, hogy nem tudtam percre pontosan az időt, újabb kellemetlenségem adódott, de egyelőre ne szaladjunk ennyire előre a történetben.

Elmentünk az impozáns méretű Thököly-vár mellett, amit körbevesz a város. Sajnos nem időzhettünk azzal, hogy belülről is szemügyre vegyük. A stadion mellett is elmentünk, ami nem volt egy különösebb látványosság. Aztán a messziről vöröslő új evangélikus templom felé vettük az irányt, majd a városközpontban bóklásztunk tovább. Általában meg szoktam ismerni a templomokat, de itt Késmárkon egy épület megtréfált. A városközpontban álló városházát templomnak néztem. Tévedésem csak itthon derült ki, amikor a könyvtárban utána kutattam Késmárk nevezetességeinek. Elsőre csak az volt furcsa, hogy templomtető helyett tetőterasz volt az épület tetején. A tornya nagyon hasonlít templomtornyokra, én a helyszínen ebből le is vontam az általánosítást: ez csakis templom lehet. A torony annyira templomnak tetsző volt, hogy még azzal sem foglalkoztam, ami az ablakok elhelyezkedéséből egyértelműen látszott, hogy ez egy több szintes épület, ami azért nem volt túl jellemző azokra a templomokra, amiket eddig volt szerencsém látni. A tetőteraszból magasodó tornyon is van egy kis körterasz a (szintén templomokra jellemző) toronyórák alatt. Hattyúk ülnek a torony felső sarkain, szám szerint négyen, és ez volt, amit leginkább furcsálltam (a tetőterasz mellett) az akkor még templomnak vélt épületen.

Gyönyörű a sgraffitókkal díszített reneszánsz harangtorony a városban, melyet 1536-ra datálnak. A mellette lévő Szent Kereszt-templomba Feri benyitott, majd én is bepillantottam. Csupán azért volt nyitva a templom, mert gyerekeknek volt bent hittanóra. Még ott nézelődtünk a templom mellett, amikor véget ért az oktatás és kijöttek a gyerekek a fiatal tanítónővel. A gyerekek minket bámultak meg nagyon, mi meg a tanerőt.

1717-ben építették városnéző sétánk következő műemlékét, a régi evangélikus templomot. Különlegessége, hogy fából, egyetlen szög nélkül épült. Kívülről nem látszik, hogy teljesen fából van, mert a falai vakoltak. A régi evangélikus templom szomszédságában áll a vörös színű új evangélikus templom, mely 1894-ben készült el.

A fatemplom melletti parkolóban várt rám életem leggusztustalanabb óriásplakátja. Az Avon reklámozta rajta a szőrös női hónaljat. Ruhátlan szépajkú nő fekszik egy ágyban, bal karját feje alá teszi, így látható a hónalja. Gondoltam, valami vicces EU-polgár ráfújt egy kis feketét. Nem lehetett nem lefotózni. Egészen addig nem akartam elhinni Ferinek, hogy ez nem ráfirka, hanem eredeti szőrnyomtatás, amíg nem láttam később egy másik ugyanilyen plakátot az országút mellett.

Bementünk a temetőbe is, nagyon érdekes régi síremlékeket találtunk a bejárathoz közel, többségük magyar feliratú volt. Ottjártunkkor is dolgoztak néhányan a sírok helyreállításán. Ha a többiekkel mentünk volna, akkor láthattuk volna Thököly nyughelyét is az új evangélikus templom kriptájában. Utólag nagyon sajnálom, hogy nekünk ez kimaradt a városnézésből.

Városi sétánk után bementünk Ferivel a Billába vásárolni. Mivel nem vittem magammal a telefonomat, így nem tudtam pontosan az időt sem, s így fordulhatott az elő, hogy a megbeszélt 11 óra után értünk a buszhoz. Persze le lettünk tolva, hogy már megint mi késtünk. Nagyon kellemetlenül éreztem magamat, még akkor is, ha nem mi voltunk az utolsók, akikre várni kellett. És mindez egy olyan primitív hiba miatt, hogy nem vittem magammal a telefonomat. (Megjegyzem, hogy 11:09-et mutatott a telefonom órája, amikor a buszra felszállva bekapcsoltam, tehát olyan nagyon sokat nem is késtünk. Minden esetre a tűréshatáron túl érkeztünk, és ez kellően lehangolt.)

Lassan elhagytuk Késmárkot, és hazafelé indultunk. Sztracenán, a Szlovák Paradicsomban álltunk meg egy utolsó levezető túrára. Olyan hangulatom volt, hogy nem is akartam már semmit, jó lett volna inkább elbújni valahová. De a rosszkedvet a legjobb kigyalogolni. Elindulni, és gondolni, minden lépéssel hátrahagyok egy darabját valami lélekharapdáló rossznak. Ezért nem is maradtam a csoport fáradtabb felével, akik inkább a busszal mentek a levezető túra célpontjába, Imrikfalvára. Levente is ez utóbbit választotta, ő nem jött velünk.

Szokásosnak mondható "egy kicsit fényképezek, és aztán futok" stílusban követtem a csoportot, és igyekeztem elöl maradni, nehogy ezúttal is várni kelljen rám. Kissé ködös, esőbe hajló időt fogtunk ki. A faluból kiérve balra a Gölnic-folyó völgyébe fordultunk. A folyó zúgó vize mellett kanyargott utunk, ködbe elvesző fenyvesekkel a magasabb részeken. Sziklafalak mellett mentünk el, majd egy duzzasztáshoz értünk. Innen egy erdőn keresztüljutva érkeztünk meg Imrikfalvára, ahol a víztároló és az azt környező csúcsocskák nyújtottak pompás látványt. Esztert megkértem, hogy fotózza már le négyünket, így lett egy közös kép is a rosszakról, ott a ködös Imrikfalván, a tó előtt.

Salgótarján felé jöttünk haza, közvetlenül a határátkelő előtt még megálltunk egy csárdánál. Aki enni akart, az betérhetett ide, mi azonban Ferivel inkább csak lődörögtünk a busz körül. Volt egy kis fémbódé a parkoló mellett, arról kiderült, hogy boltocska. Ide be is mentünk, főleg italokat és édességet árult itt egy lány. Vásároltunk nála azonnali fogyasztásra egy keveset ez utóbbiból.

Miután az éhesek megebédeltek, átléptük a határt. Salgótarjánban leszálltak a budapesti srácok, nekik még át kellett buszozniuk Balassagyarmatra, mivel az autójuk ott volt. Elbúcsúztunk a két fiútól, majd csakhamar Gyöngyösre értünk. Ferivel mi is leszálltunk a Kálvária romjai mellett, pont annak az utcának a sarkán, amelyikben szüleim laknak, ahová én legelőször akartam friss élményeimmel hazatérni.