Őrség-Goričko túra
Őriszentpéter
2004. június 26.

A Bükk-fennsík 50-re készültem, amin tavaly is voltam. De közbejött valami. Közbejött Vera, aki azt mondta, hogy ő megy pénteken egy bakonyi barlangtúrára, és utána az Őrség-Goričko túrára, s kérdezte megyek-e vele. Sokat nem gondolkoztam, menjünk! Szlovéniában nem jártam még sosem. Terveztük-szerveztük az utazást, végül a pénteki barlangtúrát lemondtuk. Így is az egész péntek ráment az utazásra. Ráadásul 1 nap szabadságot kellett kivennem emiatt. Vera Tamással jött, de ők egy későbbi vonattal indultak Gyöngyösről. Nem volt kedvem Budapesten a Keleti és a Déli között metrópótlózni, ezért inkább kerülővel, a Balaton déli partja mentén terveztem kacifántos utamat az Őrségbe. Mert bizony nem egy egyszerű dolog eljutni Gyöngyösről Őriszentpéterre. S pláne nem kevés idő kell hozzá. Arról már nem is beszélve, hogy fél áron is 1584 Ft a jegy. Kerülő nélkül valamivel kevesebbe került volna, de ahhoz még járt volna pluszban egy fizetős (de potyázható) BKV élmény is. Ahogy megvettem a jegyet, nem is maradt pár száz forintnál több a zsebemben. Tudtam, hogy ez kevés lesz, de Gyöngyösön a bankautomata elromlott, így nem tudtam reggel pénzt kivenni. Gondoltam, sebaj, majd Zalaegerszegen, ott úgyis lesz majdnem egy órám. De nem így történt. Keszthelyre késve érkezett a vonatom, és nem értem el a kiszemelt másik vonatot. (Keszthelyen meg is áztam. Itt volt egy kis időm, de nem tudtak a közelben automatát a helybeliek.) Zalaegerszegen csak pár percem maradt az átszállásra. Akkor majd kérek kölcsön Verától, gondoltam. Úgy volt, hogy Veráékkal Zalaegerszegen találkozok. De nem voltak ott, s elindult velem a BZ. Gondoltam, hogy ez így érdekes lesz, mert épp hogy a nevezési díjra elég a pénzem, se szállásra, se hazaútra nincs pénzem. S Őriszentpéter meg biztos valami világvégi kis település, ahol maximum a postán tudnék pénzt felvenni, ami zárva van este, és szombat reggel is. Minden vonat később ért célba, mint a menetrend előírása. Ez nem lett volna gond, de annál is később, mint indult a csatlakozás. Tapolcán, Ukkon, Zalaegerszegen, mindenhol rohannom kellett. Szerencsére a BZ-k megvárták egymást, késve indultak. "Hív a vasút, vár a MÁV..." Zalalövőn hosszabb ideig állt a vonat, legalább negyedórát mondott a kalauz. Leszálltam, hogy keressek bankautomatát. Bementem a váróterembe, s érdeklődtem egy fiatal sráctól. Mondta, hogy oda-vissza 3 perc alatt megjárom, a templom mellett találok egy automatát. Akkor rohanás. Egyszer csak autó lassít mellettem.
- Szállj be! Elviszlek - mondta az a srác, akitől az állomáson érdeklődtem.

Elvitt egy automatához (sajnos nem OTP-s volt, de nem számított, csak, hogy pénzt lehetett kivenni belőle), tranzakcióztam egyet, s aztán visszafuvarozódtam a vasútállomásra. Mi ebből a tanulság? Az ember a világ végén is akadhat rendes emberekre, nem várt segítségre.

Visszaértem a vonathoz, megkerestem helyemet, ahol is a hátizsákom várt az ülésen. Egy vonatra vártunk, ami hamarosan megérkezett. És kik szálltak le arról a vonatról? Vera és Tamás. Persze, hogy megörültem nekik, mert azt hittem, valami miatt nem is indultak el Gyöngyösről. Biztos csak félreértés lehetett részemről, hogy Egerszegen vártam őket.

Fél hétkor megérkeztünk az Őrség központjába, Őriszentpéterre. Elindultunk a falu, az ismeretlen és az újabb élmények felé.

Beérve a falu központjába, már messziről egy OTP-s automata vigyorgott rám. Mi ebből a tanulság? Sose vigyünk magunkkal pénzt, csak bankkártyát... Legelőször is az iskolát (szálláshelyünket) próbáltuk felderíteni. Nem messze találtunk is egy iskolát a református templommal szemközt. Csakhogy nem azt kerestük.

Közben mindenfelé árusok építkeztek. Vasrudakból próbáltak vásárvárost emelni az utca mindkét oldalán. Ezért a legtöbb ember, kitől érdeklődtünk - Mi merre hány méter? -, azt mondta, ő nem helybeli, viszont tudni vélte, hogy csakis az ő portékájára van szükségünk... Végül is egy helybeli fiú nagy lelkesen útba igazított minket egy másik iskola felé. Érdekes egy település ez. Itt nincsenek utcanevek. A falu szerekből áll: Templomszer, Kovácsszer, Siskaszer (itt van az Őrségi Nemzeti Park Igazgatósága), Városszer, Alszer, Baksaszer, Égésszer, Galambszer, Keserűszer. A cím pedig egyszerűen szernévből és egy számból áll.

Körhinta, büfékocsik, újabb vásározók és nyüzsgés... A figyelmemet mégis egy fehér tábla kötötte le. Túrák - állt rajta, és a másnapi gyalogos és kerékpáros túrákat hirdette.

A tábla mellett vezetett egy út az iskoláig. Lecuccoltunk a tornateremben, figyelmünket felhívták, hogy éjjel nem csak túrázók, hanem vásározók is fognak ott aludni, akikre semmiféle garanciát nem vállalnak. Erdélyiek voltak főként, kik ki tudja mennyit utaztak ide, és ki tudja milyen szerény remélt haszon fejében hozták ide kézimunkáikat. Ez az Őrségi Vásár ideje, a túra sem véletlenül esett erre az időpontra.

Elindultunk körbenézni a faluban. Gyalogosoknak fahíd vezetett át a Zala folyó közúti hídja mellett. Első ránézésre nem gondoltam volna, hogy ez a Zala. Ezen a szakaszon biztos, hogy csak papírhajózásra alkalmas...

Kerestünk boltot másnap reggelre, többet is találtunk egymás közelében. Aztán végigsétáltunk az egyik utcán, és bementünk az erdőbe is, melynek a másik végén kijőve kerítés nélküli új házak kertjei közé keveredtünk. Nem szeretek magánterületeken engedély nélkül járkálni, de ez nagyon érdekes volt. Megvolt az erdőben az ösvény, és egyből egy kertbe vezetett. Kiértünk a házak előtti földútra, ami látszólag nem vezetett sehova. Legalábbis az egyik vége hamar véget ért, a másik irányban pedig bizonytalanul folytatódott. Inkább visszamentünk a házak és a kertek között az erdőbe, majd a falun keresztül szálláshelyünkre.

Egy zuhanyzásból nem lehet semmi baj - gondoltam. Felmentem az emeletre. Egyik ajtóra rá volt írva női mosdó, a másikra nem volt írva semmi. Akkor ez lesz a hímeké - vontam le a logikusnak látszó következtetést. Vetkőzni kezdtem az öltözőben. Bejött egy lány vécézni. Eltévedt - gondoltam. Már pólóban és kisgatyában voltam, mikor bejött egy másik lány is a mosdóba, ahol is én egy ruhátlan zuhanyzást terveztem be. Kezdtem gyanakodni, hogy talán én vagyok eltévedve. Felöltöztem, és utánajártam a dolgoknak. Teljesen logikusan felül van a női öltöző és női mosdó, és alul a férfi. Igen, rég jártam iskolába, és rég aludtam tornateremben. Mi ebből a tanulság? Ha tévedésből a lány mosdóba nyitsz be, akkor inkább a bent lévő lányok legyenek ruhátlanul, s ne te.

Reggel hűvös volt, mikor elmentem a boltba. Éjjel még esett is, bár az esőcseppek nem kopogtak át álmaimon, nem hallottam őket. Apró technikai problémának tartottam, hogy bakancsot nem hoztam, így számíthattam rá, hogy átázik a cipőm. (Szerencsére kicsit lett csak saras a nap végére.)

Lassan gyülekeztek az emberek, az látszott, hogy nem leszünk nagyon sokan. A túravezető egy régi ismerős, Bozó Bandi bácsi volt, akivel előző este már összefutottam a tornateremben, akkor mondta, hogy másnap ő utána fogunk majd menni. A kitűzőt előre a nevezéskor megkaptuk. Indulás előtt a szervezők még megkérdezték, hogy mindenkinél van-e személyi, illetve útlevél. (Ez később fontos lesz.) Elindultunk. Az előző napi rendezői bejárás eredményeként a túra elején műutazásra változott a terv, hogy ne ázzon át a cipőnk már az elején. Előzőleg igen sok eső lehullott, szerencsére a túra napján már a napsütés volt jellemző. Magasra nőtt szépen zöld fenyvesek között haladtunk, a fűszálakra érdekesen sűrű pókhálók szövődtek.

Első megállónk a Bajánsenyéhez tartozó Dávidházán volt, egy igényesebb kivitelű italboltnál, melyet belülről nem szemléltem meg. Itt volt időm, hogy tanulmányozzam a magammal hozott kis könyvecskét, melynek borítóján ez állt: Szlovén társalgási könyv és útiszótár.

Gondoltam tanuljunk meg legalább köszönni:
Jó napot! - Dober dan!
Viszontlátásra! - Nasvidenje!
Szia! - Zdravo!

A betűk kiejtése nagyjából megegyezik az édes anyanyelvünkben megszokottal, néhány eltérés van csupán:
a - á
č - cs
s - sz
š - s
ž - zs

A könyv egyik fontos mondatát találtam még érdemesnek megjegyzésre:
Ártatlan vagyok. - Nedolžen sem.

Gyorstalpaló szlovén nyelvtanfolyamunk után térjünk vissza Bajánysenyére, illetve a szlovén határhoz. A túrafüzetből megtudom, hogy ez a település valamikor négy település volt: A már említett Dávidháza, Őrbajánháza, Senyeháza és Kotormány.

Pihenő után a határátkelő felé tartva a csoport fele lemaradt fűben lépkedő, vadászó gólyamadarat fotografálni. Nekem nem igazán sikerült a kép, nem voltam elég kitartó, és csak olyan képet sikerült összehoznom, amin a madár egy nagyon vékony kis fa mögé próbál elbújni, mivel nem szereti, ha potyára fotózzák, és még egy kisebb békát sem adnak neki érte.

A határállomást már láttuk, mikor egy kerékpáros túrázó jött velünk szembe.
- Lejárt az útlevelem - közölte velünk.
Ha ezt ő veszi észre és nem a határőr, akkor talán a személyit is magával hozta volna.

Odaértünk mi is a határra. Előttem egy nőt nem engedtek át. Később tudtam meg, hogy nyugdíjas igazolvánnyal próbálkozott. Személyi meg nem volt nála, útlevele meg valószínűleg nincs is. Ez eset után kicsit haragszom énemre, hiszen a fényképpel ellátott Mátra Volán bérletemmel nem kíséreltem meg a határátkelést... Hehej, pedig kíváncsi lennék mennyire néznének hülyének egy ilyen akció után...

A határ túloldalán kék alapon EU-csillagok közötti Slovenija felirat fogadott minket. Ezek is lemázolták a nemzeti színeket, mint nagy lelkesedésükben a magyar határőrök, de ők ezek szerint nem bánják... Visszanézve a Magyar Köztársaságot jelző tábla nem volt megtalálható. Csak két táblatartó oszlop jelezte helyét. Az egyik ilyen oszlopon szinte a földre csúszva egy Vas megyét jelző táblácska fogadta az érkezőket. Továbbmenve egy nagy kétnyelvű tábláról megtudtuk, hogy "a mozgás korlátozott". Jobbra tekintve láttam, miként emelkedik ki egy szlovén őrtorony a táj egyhangúságából. A következő tábla szintén kétnyelvű volt, és tudatta, hogy a Goričko Natúrparkban vagyunk, természetvédelmi övezetben. A műúton gyalogoltunk, hol az autóforgalom csekély volt.

Pár perc múlva elértük a valamikori Őrihodos (ma Hodos) település kétnyelvű tábláját. A tábla alatti virágosládában futómuskátli igyekezett növekedni. Jaj, de giccsesnek tartom én az ilyesmit, mert minek azt a szerencsétlen helységnévtáblát felvirágoztatni?

Balra, egy szép ívű hídra fordultunk, hogy azon átkeljünk a vasút felett, míg jobbra pillantva a hodosi templom magasodott a falu házai fölé. Kapornak felé igyekeztünk, az Őrségi Néprajzi Gyűjteményt megtekinteni, ahol már vártak minket. Egy hölgy végigvezetett minket a kiállított tárgyak között, s elmesélte miként is jött létre nemrég ez a gyűjtemény. A Skerlák családról örökös hiányában az önkormányzatra szállt a ház, s így alakították ki ott ezt a kis gyűjteményt, felújítások, és hosszas gyűjtőmunka után. Az épület falán az egykori "vasvármegyés" Kapornak község ütött-kopott tábláját fedeztem fel, abból az időből, amikor még a határok a helyükön voltak. Az épületen belül régi hangszerek, iskolai pad, tábla, ostyasütő, malomkő, fejsze, ládikák... Ízlésesen összeállított kis gyűjtemény ez. Megkérdeztem vezetőnktől, hogy hány magyar él Szlovéniában, aki hirtelen nem is tudta pontosan megmondani, de megkérdezte a polgármestertől, aki pont akkor érkezett meg. A polgármester úrtól megtudtam, hogy a legfrissebb népszámlálási adatok szerint 6400 lélek vallja magát magyarnak. Persze innen is sokan elmentek, és sok a vegyes házasság is - tette még hozzá háziasszonyunk. Lementünk a pincébe, ahol a helyiek megvendégelték a túrázókat szendviccsel, borral, üdítővel, ásványvízzel.

A pihenő után folytattuk utunkat Domonkosfa felé. Utunk mellett girbegurba villanyoszlopok meredtek az ég felé. Ilyet mifelénk nem látni, de valahol kedvesebbé teszik a tájat, mint a katonás egyenoszlopok.

Domonkosfán megálltunk egy boltnál, ahol forintért is lehetett vásárolni. Vettem magamnak egy jégkrémet, amin egy kedvesen bugyuta mackó volt, meg a kisfiamnak egy csokit idegenországból. Egy az egyben mérték a tollárt (a szlovén dollár...) és a forintot, így nem kellett átszámolni semmit. Aztán hogy mennyi a hivatalos árfolyam, akkor nem érdekelt. Jó volt ez így.

A települést elhagyva a közeli, 1208-ban épült katolikus templomot kerestük fel. A templom nyitva volt, így belülről is megcsodálhattuk. Szinte semmi nem volt a templomban, nem voltak freskók, nem voltak egyéb díszek. Az oltár mellett a falon egy faragott Szűzanya kép a kis Jézussal, az asztalon kis feszület, egy gyertya, és némi virág volt egy vázában. A templomban középkori félhomály uralkodott, padok nem voltak, néhány sorokba rendezett szék tanúskodott csak arról, hogy itt néha misét is tartanak. A templom mellett sírkert is volt, magyar sírokkal. Különösnek találtam az egyik síron lévő kisebb üvegpiramist, tele piros műrózsákkal. Talán valami szláv szokás lehet ez, mely számomra nagyon idegennek hatott, holott ez is magyar síron volt.

Gabonatáblák között lépkedve haladt a csapat a dombok között. Érdekes, hogy itt milyen nagyok a búzakalászok. Nálunk szinte térdig nem ér a búza, csak a régi fekete-fehér filmeken, ahol fehér inges legények kaszálják a derékig érő kenyérnekvalót. Biztos fajta kérdése a kalászmagasság, de nekem mindig ilyen régi megfakult filmkockák jutnak eszembe a honi búzatáblák mentén. Itt meg az egyik helyen akkora volt a búza, hogy Veránál némelyik szál magasabb volt. Nem volt mit tenni, dokumentáltuk az esetet.

Berkeháza előtt két hatalmas gesztenyefa alatt volt újabb pihenőhelyünk, az utolsó nagyobb tervezett pihenő volt ez a határállomásig. Innen a határig többé-kevésbé erdőben mentünk, egy szakaszon közvetlenül a határkövek mellett, olykor a magyar oldalon. A pártosfalvai határátkelő előtt (már ismét szlovén oldalon) előjöttünk az erdőből, hogy szabályosan határátkelőn lépjünk ismét magyar földre. Elhaladtunk egy kisebb tábor mellett is, ahová úgy lehet bekerülni, hogy a szükséges iratok nélkül, a határállomások mellőzésével próbál valaki hazánkba látogatni. De ez még kevés az itteni lakosztályok elfoglalásához, még az is kell hozzá, hogy morcos határőrbe botoljon az illető. Akik már bent voltak gyanús szemekkel néztek ránk, szabad madarakra. Odaérve a határállomásra, a szlovén oldalon nem foglalkoztak velünk, a magyar oldalon se akartak, de néhányan kértünk bélyegzést a passportba. Sajnos a határőr hölgy nem engedte meg, hogy fényképezzünk a magyarszombatfai határállomáson.

Nem messze két csoportra oszlott a társaság, a fáradtabbak egyből bementek Magyarszombatfára, a többiek (így mi is) pedig a Ritasi-dombon levő toronyhoz tartottak. A geodéziai toronyba felmászva magasból is szétnéztünk a dombos őrségi vidéken. Rövid bámészkodást követően lemásztunk a vaslétrákon a betontoronyból.

Magyarszombatfán elhaladtunk egy magányosan álló kis református harangláb mellett, majd nemsokára megtaláltuk a célkocsmát is, ahol egy emléklapot kaptunk. Járt még egy pohár ital is az emléklap mellé, én üdítőt kértem, minek elfogyasztása után szétnéztem a faluban.

A tűzoltószertár előtt álló régi tűzoltókocsik mellett menve hamarosan megpillantottam a nádtetős Fazekasházat. Ej, de csinos volt a kis parasztház a magyar zászlóval és a sárgacsillagos kék lobogóval... De ez még semmi, nem ez volt a legérdekesebb. Ugyan már késő volt, nem lehetett belülről is szemügyre venni a házikót, de az udvarára bepillantást engedett az igencsak szellős kerítés. Nagyon formás kis kerti bútort találtam ott, egy nyírfapadot. Nagyon ötletes volt, kis nyírfatörzsekből állt. Beleszerettem. Miután kellően kicsodálkoztam magamat e népi műremek láttán, visszamentem Veráékhoz a kocsmába. Reggel még volt olyan tervem, hogy innen gyalog megyek vissza Őriszentpéterre, de valahogy alábbhagyott a lelkesedésem, így hát autóbusszal mentünk vissza. Miközben a buszra vártunk még ráakadtam a helyi Felszabadulási emlékkönyvtárra, valamint elbántam egy kullanccsal is, mely felfelé igyekezett a pólómon.

A buszon Veráék leültek hátul, én megálltam mellettük a hátsó ajtónál, nem mintha nem lett volna hely, de rövid utazásokkor nem foglalok helyet, mivel imádom érezni a kapaszkodás és a zötykölődés lehetetlen harmóniáját főként régi Ikaruszokon. Bajánsenyén megálltunk, a sofőr leállította a motort, és váratlanul kinyitotta mellettem az ajtót. Pont jó rálátásom adódott így a település templomára, és mivel láttam, hogy egy ideig nem megyünk tovább, készítettem a buszból egy felvételt a templomról. Szembeötlő a toronyóra igényessége, zöld alapon fekete sávú számlappal, aranysárga mutatókkal.

Visszaérve Őriszentpéterre megtekintettük az Őrségi Vásárt. Rengeteg ember nézelődött, alig lehetett haladni a tömegben. És hát mindig adódik olyan dolog, amit az ember még sose látott. Ilyen volt nekem a két lábon járó jeges kávé- illetve sörautomata. Hát ilyen csinos gépeket se gyakran látni! Két piros ruhás lány hátán volt egy-egy tartály, különböző kilógó csövekkel, pumpával... Biztos sokat gondolkozott ezen a szerkezet kiagyalója...

A vásári séta befejeztével visszatértünk szállásunkra. Megejtettem egy jóleső zuhanyzást, immár a hímek számára fenntartott mosdóhelyen, majd hálózsákba bújtunk. Igazából nem szokott zavarni semmi, ha alvásról van szó, de ezen az éjjelen a beszűrődő dínom-dánom hangjai mellett, egyszeribe irdatlan gyerekzsivaj támadt. Egy hálótársunk ment ki, leteremtette a kölyköket, minek következtében megszűnt a hangzavar. Megnéztem az időt, fél egy lehetett. De hogy ilyen kis gyerekek mit kerestek ébren ezen a kései órán, azt nem tudtam meg.

Reggelre változott az útiterv, miszerint Fonyódról szüleimmel megyünk autóval Gyöngyösre. Bementünk még a boltba, majd a vasútállomás felé indultunk. Vagy négy embert kellett megkérdeznünk, mire odataláltunk. Nagyjából jó irányba mentünk, egy pici kitérőt iktattunk csupán be. Még péntek este kinéztem a település határában álló méretes betontornyot, hogy biz' azt én lefotózom, ha megyünk hazafelé. Nagyon érdekes látványt nyújt az oldalában lévő lyukakkal. A vasútállomáson megkérdeztük, miként jutunk el Fonyódra. Zalaegerszeg - Zalaszentiván - Nagykanizsa érintésével lehet odajutni leghamarabb, pedig én Tapolcán át Badacsonyig szerettem volna vonatozni, majd Badacsonyból hajóval kikötni a déli parti városban. Úgy is mehettünk volna, de az esetben csak órákkal később értünk volna Fonyódra. Maradtunk tehát a gyorsabb odajutás érdekében a Nagykanizsai változatnál. Ott még úgysem jártam.

2001. május 16-án adták át ezt a vasútvonalat, mely vasúton is összeköti Magyarországot Szlovéniával. Nem csoda tehát, ha Őriszentpéter vasútállomása meglehetősen új és korszerű benyomást kelt. Mégis az állomás tetején lévő fém zászlócska tetszett leginkább nekem, amely a szélnek kevésbé lehet kedvére, hiszen nem tudja lengetni, tépni, szaggatni.

Rengeteg gólyát láttunk útközben, csoportokban matattak a füvek között hosszú piros csőreikkel. Zalaegerszegen várost néztünk vonatunk ablakából. A városon keresztül zötyögött a vonat, elhaladva a ZTE stadionja mellett is. Nagykanizsán sikerült villámokat fotóznom. Meglehetősen érdekes dolog ez, főként ragyogó időben. Kissé csökkenti a fotózási tudásom értékét, hogy ezek a villámok kék alapú vasúti táblákon voltak... A kanizsai állomáson rengeteg számtáblát találtam, s addig matattam köztük, míg egy 74-es kezem ügyébe akadt. Kattintottam is egyet a fényképezőgéppel. Egy nagyon kidomborodó domborművet és egy holokauszt emléktáblát fotóztam még le, majd - mivel rengeteg időnk volt - elmenetem szétnézni az állomás környékén. Régi mozdonyokat találtam az állomás kerítése mellett, és egy érdekes szobrot egy kollégium udvarán: Egy férfi és egy női alak áll egymás mellett, a nő kezében egy madár verdes, a férfi kezében egy bot van.

Nem volt még dél, mire Fonyódra értünk. Így belefért még időnkbe egy fürdés is az alsóbélatelepi strandon.

Nem bántam meg, hogy eljöttem az Őrségbe, erre a túrára. Jövőre viszont alighanem kimarad, mert olyan nagyon messze van... Viszont még szombaton, a túra rajtjában beszereztem a HVTE őrségi jelvényszerző túráinak a füzeteit, és ez komoly indok arra, hogy valamikor több napra is tiszteletemet tegyem az Őrségben.