Kecske-bérc igazolópont
2004. április 15.

Egy csütörtöki napon (2004. április 15-én) délig dolgoztam. Utána felültem egy buszra, hogy Mátraházáig utazzak, begyűjteni a kimaradt Kecske-bérci igazolópontot. A szanatóriumnál leszálltam, nem is sejtve, hogy a lehető legjobb helyen szálltam ki a buszból. Elővettem az atlaszt, hogy megnézzem, hol is vagyok. Kis gondolkozás után rájöttem, hogy ha figyelembe venném a sárga + jelzést, ami a S sávot itt keresztezi, egyből tudnám, hol is vagyok. Aztán sikeresen eldöntöttem, merre is haladjak a sárgán, ez már nem volt egy nehéz feladat... Csakúgy, mint első alkalommal - amikor kimaradt ez a pont -, most sem olvastam a leírást. Viszont most már fejből tudtam, hogy a hamarosan feltűnő sárga háromszögön kell mennem a Kecske-bérchez. A jelzésre rátérve hamarosan egy fahídhoz érkeztem, ahonnan már látszott a kihagyott jelzéspajzs. Minden nap ezen gondolkoztam, hogy ide el kell még jönnöm, mert elsőre ezt nagyon elbénáztam. De ez a gondolat nyomban a múlté vált. Szép hely! - néztem körbe. Remekül rá lehetett látni a szanatórium hosszan elnyúló épületére, és érdekes szemszögből figyelhettem meg a kékesi tv-tornyot is. De mivel éhes voltam, legelőször is kerestem egy alkalmas követ leülni, hogy kényelmesen tudjam a magammal hozott harapnivalót elfogyasztani. Elővettem a hátizsákból az áfonyás-diós péksüteményemet, amit a kedvenc gyöngyösi pékségemben vettem a munkahelyről kijövet. Citromízű folyadékkal fogyasztottam elemózsiámat, s közben arra gondoltam, hogy ilyen nyugodt ebédem már rég volt. Olyan idilli volt, amit csak ritkán érez az ember. Annyira ritkán, hogy jómagam nem is emlékszem hasonlóra... Ebédem elköltése után elővettem a füzetet, és bemásoltam a kódot. Jobban szétnézve észleltem, hogy ez egy sziklákban bővelkedő, gyönyörű hely. Körbejártam a sziklákat, megmásztam őket, bár veszélyesen töredeztek. Fotóztam valami rengeteget.

Utólag úgy gondolom, szerencse, hogy pont ezt a helyet hagytam ki. Mert ide nem elég egy gyors igazolás, itt több órát kell elidőzni, felderítve a hely megannyi kicsi titkát.

A köves hegyoldalon nehezen tudtam csak mozogni, a sziklákról lemállott darabok veszélyesen csúszóssá tették a terepet. Leóvatoskodtam azért, hogy a sziklákat alulról is megnézzem. Egy egészen kicsi barlangot találtam az egyik sziklánál, mely kisebb állatoknak nyújthat csupán alkalmi menedéket. Előtte csontdarab jelezte, hogy valószínűleg lakmározott is itt nemrég valami vad. Eszméletlen látványt nyújtottak a kettéhasadt sziklák is. Még sosem láttam ilyet.

Az árkot áthidaló kis fahíd nagyon érdekes egy tákolmány. Lassan eljár már felette az idő, a szél pedig még alatta is át tud bújni. Az árok aljától elég magasan áll, rengeteg oszlop tartja. Találtam olyan tartóoszlopokat is, melyek már nem tartják, eldőlve feküdtek a híd alatt. Mindent alaposan szemügyre vettem, és sok mindent fényképre is.

Lassan búcsút intettem e helynek, ami megért egy délutánt. A fahíd alatt talált eldobott kólás palackot és egy üveget magamhoz vettem, útközben még egy sörös üveget is felmarkoltam. Nem, nem szokásom a kukázás, de oly szép vidékre leltem, nem akartam volna így otthagyni. Szerencsére több szemetet nem találtam a Kecske-bércen. E keveset meg levittem az Ózon hotel egyik kukájáig. Érdekesnek találom, hogy a turistaút itt átvezet egy szálloda területén... Végül is miért ne? Mátraházáról hamar leértem Mátrafüredre, ott buszra szállva, a busz ablakából elkövetett solymosi falunézést közbeiktatva Gyöngyösre jutottam, s ezzel sikeresen befejeztem a Rákóczi túramozgalom teljesítését.

Utószó: 2004. április 23-án a Kékes TE közgyűlésén Csabával átvehettük a teljesítésért járó igen igényes jelvényt, de magáért az élményekért is megérte bejárni a Rákóczi-turistautat.