Első éjszakai túrám
Sajgó 50 éjszakai
Szentendre
2003. július 12.

A Velencei-tó átúszása után a gárdonyi állomáson jegyváltás után sikerült elkapnom egy a Délibe közlekedő személyvonatot. Mivel póló+fürdőgatya+zokni+cipő kombinációban szálltam fel a vonatra, emlékezetes, vonatvécében történő átöltözést kellett végrehajtanom. A Déliből átmetróztam a Batthyány térre, ahol is jegyváltást követően helyet foglaltam a szentendrei HÉV-en. A Sajgó 60-at terveztem be, csupán a 13 órás szintidőt keveselltem.

Korán Szentendrére értem, 16 óra előtt ott voltam. Vettem kevés élelmet, és nekiültem falatozni. 17 óra körül megérkeztek a szervezők is, örömmel láttam rajtuk is a frissen szerzett Velencei-tó átúszás pólóját. Később megszólítottam egy lányt, hogy túrázni jött-e? Mondta, hogy igen, csak ő az 50-es távot nézte ki. A lány csuklóján észrevettem a tóátúszás karszalagját. Utána próbálgattuk egymást meggyőzni. Ő az 50-esre akart engem rábeszélni, én meg a 60-asra őt. Mérlegeltem. Arra jutottam, hogy inkább az 50-esre megyek, és akkor nem megyek egyedül. A lány (Linda) még várta egy ismerősét (Karcsi), aki barátjával (Józsi) meg is érkezett. Velük indultam. Később Linda és Karcsi lemaradtak, és úgy tudom feladták valahol másik 2 lánnyal együtt. Innentől Józsival együtt mentünk, időnként Budai(H.G.) (akinek a Corvin 40 már a lábában volt) és Éva társaságában. Túratársam is a Corvin 20 után jött el az 50-es éjszakaira. Mivel gyorsabbaknak éreztük magunkat előre mentünk Józsival. Sikerült néhány helyen eltévednünk, elkavarnunk kicsit. (Persze, már rögtön Szentendrén is elvesztettük a fonalat, azaz szalagot, és kisebb keveréssel jelentős időt vesztettünk...)

A szintidő vészesen fogyott, pedig szinte sehol sem pihentünk. Az utolsó 11 km-re két óránk maradt. Kezdtem kimerülni, a cipő is feltörte kicsit a talpaimat. Két sráchoz csapódtunk, akik eléggé jó tempóban mentek, ennek köszönhetően sikerült szintidőn belül beérni. De ennyire harcos már rég volt valami. Túl sokat bóklásztunk rosszfelé, azért kellett úgy sietnünk a végén. Számomra ez igen küzdelmes volt, de mindig is az ilyen küzdelmek tudták igazán fényesre csiszolni az átélt pillanatok élménymaradékát.

Láttuk és megcsodáltuk az éjjeli fényfürdőbe öltöztetett Fellegvárt Visegrádon, letekintettünk ott a Dunára, melynek mindkét partján sok apró fény világított.

Számomra egy ennyire már régen tapasztalt érzés, hangulat volt jelen ezen a túrán: egymás segítése, kéznyújtás a másiknak veszélyesebb helyeken, és ide tartozik, hogy amikor lemaradtam, mindig megvártak. Annyira lelkesítő, plusz erőt adó dolgok ezek!

Ha egyedül megyek, nem tudtam volna ennyi erőt kihozni magamból, és ez a megállapításom lassan kezd általánossá válni.

Egyik helyen ketten mentünk a sötét erdőben Józsival. Ő ment elöl. Hirtelen valamitől megijedt: kiáltás, félreugrás. Átragasztotta rám is az ijedtséget (kiáltás, megtorpanás), mivel, gondoltam, hogy ez valami irtó félelmetes éji szörny lehet, amitől így be lehet ijedni. Egy "irtó félelmetes" varangy ugrált el kissé unottan, ahogy odavilágítottam, nem törődve azzal, hogy mennyire berezeltünk tőle... Ettől megnyugodtam, mivel "vadabb" látványra számítottam.

Olyan völgyeken mentünk keresztül, amik biztosan megkapó látványt nyújthatnak nappal is, de aki először járja őket - mint én - (és éjszaka), az csak találgathatja igazi látványukat.

Nagyon nagy élmény átgyalogolni egyik napból a másikba, úgy, hogy még világosban, szürkület előtt elindulni, és a hajnal hasadása után megérkezni.