2:1 ide
Téli Mátra 42
Mátrafüred
2004. január 31.

A komoly meccsek előtt izgul az ember. Azaz - ne szégyelljük -, fél. És sokat gondol az előző összecsapásokra.

[0:1, avagy a 2002-es mérkőzés rövid története
Tervezgettem évek óta, hogy kipróbálom magamat egy teljesítménytúrán, akkor még jószerint csak a Téli Mátráról hallottam. 2002-ben végre az ötletet tett követte, és neveztem életem első teljesítménytúrájára, a Téli Mátra 42-re. Teljesen edzetlenül, készületlenül és tapasztalatlanul vágtam neki. A térdeim kikészültek, nagyon. A Vörösmarty-turistaháznál már éreztem, hogy nem fog menni, úgy döntöttem, hogy a következő ponton kiszállok. De a Pisztrángos-tónál nem lehet kiszállni, onnan nem megy busz... Továbbmentem, fel Kékesre, de minden lépés fájt. Kékesen mérlegeltem, és úgy döntöttem, nem folytatom a túrát. Csalódott akartam lenni, de aztán eszembe jutott az, amit már sok embertől hallottam: a csúcson kell abbahagyni...

Egyenlítés, azaz a 2003-as meccs
9:40 alatt jól megjártam. A 42 km-t... Ezzel sikerült revansot vennem, de nehéz mérkőzés volt ez is.]

Eljött 2004 január vége, fülembe egy dal maradt:
"Azt mondod menni kell,
azt mondod innen el..."

Tudom én, hogy menni kell, a nagy meccsektől nem szabad meghátrálni. Félni lehet, de meghátrálni nem!

Gyöngyösön a 6 órási buszt még pont elkaptam, bár mehettem volna későbbivel is. De szeretek időben megérkezni, és korán elindulni. Mátrafüreden a bazársornál szálltam le, nem a rajthoz legközelebb eső megállónál. Egy kis hajnali séta nem árt meg - gondoltam... A település ismeretlen utcáin próbáltam megközelíteni a rajthelyet, sikerült is kissé belekuszálódnom az utcákba. Alig van néhány utca Mátrafüreden - viccelődtem magamban -, csúnya lenne eltévedni köztük. Egy feladatát jól végző házőrző ugatása kísért a még sötét utcán, hosszan, egy kerítés mellett, mígnem csak kijutottam ismerős részre, s végre a suli is meglett.

Kellemes meglepetésként ért a nevezéskor kapott ajándéktérkép. (A Mátra és a Mátraalja kerékpáros- és szabadidőtérképe - ez még úgyis hiányzott a térképgyűjteményemből...)

Rajtnál
Rengeteg kedves ismerős, régi túrák vándortársai, cimborák mindenfelé... Ez olyan jó!

Kitöltöttem a nevezési lapot, de még nem adtam le, hiszen egy ismerősömet (nagykorú P. Csaba) vártam, akivel jó előre megbeszéltük a közös túrázást. Később kiderült, hogy egymást kerestük, de nem ugyanazon a helyen. Mindegy. Megoldódott ez is, mint később a bakancsom fűzője... Egy újabb ismerős (kiskorú K. Tamás) csapódott hozzánk, így hármasban indultunk el a téli Mátrába. Jaj, de vártam már, hogy mehessek! De nem akárhol, a Téli Mátrán!

Miután kiértünk Füredről elkezdtem élvezni a túrázást. Ez meglepett, mert ez a fajta érzés 20-30 km körül szokott elővenni, most meg még alig léptünk nehányat. Mindegy, azért nem hessegettem el ezt az érzést... Csak fokozta az élményt a Nap, ami a hátunk mögött kelt fel, s arany fényt vetett előttünk a hóra. A hát is beleborsódzott ebbe a képbe.

Nagyon jó tempóban haladtunk Lajosházáig, sokat előzgettünk, néha kicsit futottunk is. Mondtam is Csabának, hogy én Lajosházától visszaveszek a tempóból, mivel tudtam, én így nem bírom végig.

Lajosháza
Az első ellenőrző pont. A hóban egy kiterített térkép, négy sarkánál egy-egy síbot. Igazolás, majd fényképezés után Mátraszentimre felé vettük az irányt. Tamással megvitattuk, hogy ez az egyik legkeményebb rész. És valóban kemény is volt. Egyedül maradtam, mivel Csaba gyorsabb, Tamás pedig lassabb volt nálam. Furcsán éreztem fáradtnak magam. Nem úgy, mint tavaly, amikor egyszerűen nehéz volt, most inkább szellemileg nem voltam elég friss a feladathoz. De azért könnyebben ment, mint előző évben. Minden esetre elterveztem, hogy Imrén benyomok egy szendvicset, hátha az a gond, hogy nem ettem még semmit.

Mátraszentimre
Az ellenőrző ponton pótoltam egy hiányosságot is, rávezettem a nevem az igazoló füzetemre. Mátraszentimrén finom teát mértek, ráadásul ingyé' és többször is sorba lehetett érte állni. Két pohár tea és egy szendvics után a Darázs-hegy felé folytattam utamat. A Darázs-hegyen megállapítottam, hogy télen is nagyon szép ez az erdő, és fényképeztem is itt minden irányba egyet-egyet.

A Piszkés-tetői csillagvizsgáló sejtelmes épülete mellett haladva közeledtem Galyatető felé, akkor még nem sejtve, miféle megpróbáltatások várnak ott rám.

Galyatető
Két srác volt a kilátónál, ahol elég zord, szeles volt az időjárás, be is voltak öltözve rendesen. Gyanútlanul, mit sem sejtve adtam át az igazolófüzetet és a túrajelentést egyiküknek. Nem gondoltam, hogy itt merényletet forralnak ellenem. Nekem háttal a kilátó zárt vasajtaján folyt az igazolás művelete. Történt pedig, hogy egyszer csak azt látom, földre, azaz hóra hull túrajelentésem. Ezzel egy időben a pontőr közölte, hogy az igazolófüzetem beesett a kilátóba. A vasajtónak, ami ugye be volt zárva, volt egy kis ablaka, ami üvegjét vesztette az idők folyamán. Ott esett be a füzet. Erre csak egy rövid felszólító mondatot tudtam mondani, magázva, amit most nem ismételnék meg... Pedig a srácot ismerem is, egy faluban lakunk, gyakran utazunk egy busszal, ráadásul egy fél évig tanítottam is. Minden estre, ha ez összefügg valamikori tanár-diák viszonyunkból fakadó, lelkében azóta sem feldolgozott konfliktusokkal, akkor ez a bosszú elég kicsinyes... (Ha ez valóban így lenne, azt azért kellően megalapozatlannak érezném.) A másik srác a keskeny ablakon benyúlva próbálta valahogy kihalászni nekem, de nem sikerült. Először gondban voltam, hogy nem tudom fejből a további útvonalat, de aztán rájöttem, hogy a legegyszerűbb lesz a pontokon pontosítani a következő ponthoz vezető pontos utat. Nem haragudtam a srácokra, mert bíztam abban, hogy a pontokon és a célban elhiszik majd e történetet, s hitelesnek ítélik a teljesítést. Meg aztán - gondoltam - ezzel enyém a 2004-es Téli Mátra legnagyobb poénja... Innentől egy darabon együtt mentem egy lánnyal, aki a 36-oson volt. Beszélgettünk erről-arról, főleg túrákról. Még Lajosháza után őt kértem meg, hogy fotózza le háromfős csapatunkat, majd Mátraszentimrén is váltottunk egy-két szót. A Vörösmarty-turistaház előtt azonban lemaradt mögöttem, gondoltam majd ott megvárom, s elköszönök tőle, hiszen onnan másfelé megy utunk. De ez nem jött össze, mivel ismerősökbe botlottam, s velük együtt távoztam egy pohár etetőponton szerzett hideg tea elfogyasztása után.

Ez a szakasz tavaly nagyon nehezen ment, most is sorra hagytak el a túrázók, sőt az ismerősöktől is lemaradtam. Egyszer kis táblát vettem észre egy fán, melyről kiderült, hogy a Kőris-mocsár mellett vagyok. Egyszer ezt is jó lenne megnézni, de most nem időztem ezzel.

Pisztrángos-tó
A pontőr fejszével fenyegetőzve fogadta a túrázókat, állítólag azzal akart embert faragni azokból, akik nyitva tartási időn túl érnek oda. Szerencsére ez a veszély rám nem vonatkozott. Itt ismét összefutottam az ismerősökkel, épp befejezték rövid pihenőjüket. Ismét együtt mentünk tovább a kék kereszten Kékes felé.

Gabi-halálánál a kék kereszten sok túrázó küzdött a szinttel, mi is nehezen vettük a kemény emelkedőt. Robi túratársnak ekkor komoly ötlete támadt, miszerint vegyem én őt a hátamra, és úgy próbáljunk csúcsra jutni. Mondtam erre neki, hogy magam is gondolkoztam azon, hogy túl lájtos itt a túra, nehezíteni kéne valamivel...

Szeles volt az út a csúcs felé, majd nagyon havas, és egyfolytában küzdelmes. A csúcson szerintem a túrázók többsége hálát adott, hogy nem sokkal 1000 m fölött a Kékes megállt a növésben.

Kékestető
A pont most a TV-toronyban volt. Meg Tamás is.
- Hát te hogy kerültél ide? - kérdeztem tőle joggal, hiszen még Mátraszentimre előtt lehagytam.
- Rövidítettem.

A csúcskőnél csoportképet készítettem, de elsőre a főszereplő, a csúcskő lemaradt... Másodjára már figyeltem erre is... Kékesen a szokásos téli forgatagon átjutva ereszkedésbe kezdtünk. Ezen a szakaszon igen jó tempót lehet menni, már aki még bírja... Én még bírtam, a lábujjaim már nem annyira... De azért igyekeztünk lefelé.

A P- jelzéshez értünk, s a meccs ekkor eldurvult. Az ellenfél csúnya szabálytalansággal élt: bevetette a jegesedést. Igazából ezért ki kellett volna állítani. Szemüveget a bírónak! Először nem értettem mit keresnek néhányan az árokban, miért mennek ott? Aztán egyértelművé vált. A kis fahíd előtti szakaszon teljesen járhatatlanná vált az ösvény. Tamás csúszott először, azt hittem az árokban köt ki, de valahogy meg tudott állni. Utána, felmérve a helyzetet, arra jutottam, hogy nincs értelme megpróbálni csak a lecsúszást. Viszont azzal nem számoltam, hogy csúszás közben nem leszek képes magamat irányítani. Hát, igen, többet kellene nekem életveszélyes helyeken csúszkálnom, hogy kellő tapasztalatok birtokában törhessem nyakam hasonló helyzetekben. A nyomokból ítélve volt, akinek sikerült teljesen becsúsznia az árokba. Sok jeges szakasz következett még, amiket azonban már valamivel könnyebben lehetett venni.

Gyökeres-forrás
Két pontőr tanyázott itt, egyikükre emlékeztem tavalyról, akkor is ugyanitt teljesített szolgálatot. Társa, bár nem is esett, mégis el volt ázva. Azonban igen csak feladattudó lehetett, mert mindenkinek háromszor-négyszer is pecsételt. Biztos, ami biztos... Állapotára tekintettel nem is próbáltam elmagyarázni neki, miért is van az, hogy csak túrajelentésre igazoltatok. De nem is furcsállotta eme szokatlanságot.

Jó gyerek lévén túra közben anyukám is eszembe jutott. Egy újabb jeges szakasz láttán csak ennyit tudtam mondani:
- Jaj, anyám!

Hamarosan a Máriácskához értünk, majd nemsokára már Mátrafüred utcáit koptattuk.

Célban
Előadtam kis történetemet, hogy miként veszítettem el az igazolófüzetemet. Szerencsére emlékeztem a rajtszámomra: 464. Simán megkaptam az oklevelet és a kitűzőt. Még kértem egy igazolófüzetet emlékbe, azt is hazavihettem. Sikerült a terv, gyorsabbnak lenni tavalyi önmagamnál, (igaz, csupán néhány perccel), 9:27 alatt értem célba.

Elhatároztam, hogy gyalog megyek Gyöngyösre a kerékpárúton. Valamiért nem találtam ehhez a vállalkozásomhoz társat, vajon miért nem? Egy pohár tea után elindultam.

A kerékpárúton mentem egyedül, győztesként a kemény mérkőzés után. Autók, buszok hussantak mellettem el, az alkonyból este lett mire a városba értem.