Tojás 40
Budapest
2003. december 14.

Az egyesület különbuszt szervezett a Tojás nevű teljesítménytúrára. Még sosem mentem így az egyesülettel túrázni, de most nem hagytam ki a kínálkozó alkalmat. Szombaton dolgoztam, de eszembe jutott, hogy néhányan akkor épp a Börzsönyben teljesítménytúráznak.

6:30-kor volt találkozó Gyöngyösön, a gimnázium előtt. Számomra kissé késeinek tűnt az indulás időpontja, hiszen a kiírás szerint már 6-tól lehetett indulni. Ehhez képest időben keltem, nagy adag túrázási kedvvel a szívemben. 6 órakor indultam el otthonról. A kapun kilépve meglepetésként ért, hogy jegesek az utak. Ónos eső eshetett - gondoltam. A Bajza utca lépcsőin lefelé feltettem magamnak a kérdést:
- Van értelme ilyen időben túrázni?
Erre elbizonytalanodva visszakérdeztem énemet:
- Most akkor visszamenjek?
No, ekképp vívódtam önmagammal néhány másodpercig, mígnem a bőrömbenemférés és a megnemhátrálás diadalmaskodott.

6:30 körül néhány elszánt tag szállt fel a gimnáziumnál a különbuszra, később még a strand mellett vettünk fel túrázókat, így már viszonylag népes csapatot alkottunk.

A sofőr azt mondta, amikor magyarázták neki a rajt helyét, ahová minket vinnie kellett, hogy ő 25 évig lakott Pesten, taxizott is, úgyhogy nem lesz gond az odatalálással. Ennek ellenére lett. A Moszkva térig nem is volt semmi gáz, de azután vagy egy órát bolyongtunk... 25 év Pesten... Meg taxizás... Nohiszen!

Azért, ha körülményesen is, de csak odataláltunk a Városmajori Általános Iskolához. A csoportból ketten terveztük a 40-es távot, a többiek a rövidebb távok mellett döntöttek. Túsnyik Béla, aki mivel előző nap is túrázott, nem velünk jött Gyöngyösről, de megvárta a csoportot az iskola előtt egri cimboráival.

9 óra után 5 fős csapattal vágtunk neki a majd 40 km-en át felfestett zöld jelzésnek. (A csapat: Túsnyik Béla, SétáLós bácsi és Vakond, M. Feri és jómagam.) Meghagyták, hogy 4-re, fél 5-re érjünk be a célba, ezért nagyon sietni kellett. Lépcsők vezettek egyre magasabbra, jeges volt sokfelé a beton, az aszfalt. Nemsokára elértük az első ellenőrző pontot, a Martinovics-hegy tetejét. Itt le is maradtam a többiektől, mivel ügyem volt a pontőrrel, Joeyline-nal. Egy Mikulás CD-t kaptam tőle, és beszélgettünk is keveset.

Siettem, utol akartam érni a többieket. Akkor még bíztam abban, hogy e vállalkozásomat siker koronázza. De nem így lett. Egyedül jelentem meg a következő három pontnál. (Széchenyi-emlék, Disznófő-forrás, Hárs-hegyi camping.) Közben egyszer-kétszer sikerült a meglehetősen precíz leírás ellenére eltévednem a főváros utcái között. Majd Normafa után egy jeges szakaszon megcsúsztam és elestem, minek következtében begyűjtöttem egy tetszetős foltot a nadrágom szárára, és egy térdfájást. Itt ismét összetalálkoztam Joeyline-nal (és két hölgyismerősével), aki immár nem pontőrként, hanem túrázóként tűnt fel.

A 4. pont (Hárs-hegyi camping) után összefutottam M. Ferivel, aki állítólag szintén lemaradt a gyorslábúaktól, ráadásként még el is kavart. Együtt mentünk egy darabon, néhol futottunk, hátha beérjük a többieket. Egy "etetőpont", teával, ilyen-olyan kenyérrel találtatott a zöld jelzés mentén. Itt csupán forró teát ittunk, ami igen finom volt, számomra megfelelően volt ellátva édes, keserű és savanyú ízekkel.

M. Feri futását nem bírtam tartani. Mondtam is neki, menjen előre, rám ne várjon. Az Árpád-kilátónál azért még együtt igazoltattunk. Próbáltam még tartani vele a futólépést, de igazából hamar feladtam, és a következő pontra (Guckler-szikla) ismét egyedül érkeztem.

Solymár felé meg ellopták a jelzéseket, talán fástól... Legalább is én nem találtam egy hosszú szakaszon semmit. Meg is ijedtem: "Na, tessék, sietnék, aztán megint el vagyok tévedve!" Visszafordultam, szembe jött egy férfi két kutyával, nemrég előztem le őket. A férfi megnyugtatott, hogy jó irányban megyek Solymárra. Be is értem a településre, ahol is a leírás alapján a Bajcsy-Zsilinszky utcát kerestem. Egy lánytól megkérdeztem:
- Elnézést, a Bajcsy-Zsilinszky utca?...
- Nem tudom! Nem érdekel! - mondta, és továbbment.
Hát lehet, hogy közel 30 km után, sárosan, ziláltan, ócska, de túrázásra jó ruhában egy hajléktalan benyomását keltettem, de azért ez a hozzáállás meghökkentett kicsit. Szerencsére találtam egy másik járó-kelő leányt, aki már készségesen útba igazított. Pedig ő előtte is ugyanaz az ember állt.

Solymáron a kocsmában akartam enni valamit, szigorúan a hátizsákból, de olyan sok túrázó volt bent a viszonylag kis helyen, hogy gyorsan igazoltattam, és jöttem is. Az ajtóban egy kedves ismerős, M. Józsi bácsi volt. Vele mentem a Piroson, sőt akkor tőle kaptam elemet a lámpámba! Örültem az újbóli találkozásnak. Együtt folytattuk tovább az utat. Az első az volt, amit mondott, hogy a leírást tegyem el... Útközben egy szendvics elfogyasztásával próbálkoztam. Nem volt egyszerű feladat, pedig egész nap nem ettem semmit, csak egy saját és egy ponton kapott csokit...

A Zsíros-hegyi pontnál megtudtam, még 9 km van hátra. Útitársamnak mondtam, hogy nekem sietnem kell a célba, fél ötre be kellene érnem. Erre futni kezdtünk. Nem kívánta egyetlen porcikám se. De innen szinte végig jobbára szaladtunk. Az esőcseppek is nekieredtek, ők föntről siettek lefelé. Sártengereken lábaltunk át, ahol futni nem lehetett. Időközben sötétedni kezdett. Elértük az Anna-vadászházat, ami az utolsó fontosabb objektum a cél előtt.

Hamarosan már Telki aszfaltozott utcáin futottunk. Felhívott Túsnyik, hogy merre vagyok, beadtam neki, hogy el vagyok tévedve az erdőben, és nem tudom, merre kell menni. Jó poén volt ez a célhoz közeledve, egy erdőben eltévedve viszont már kevésbé lett volna az...

Pontosan 16:30-kor értünk célba. A buszunk még sehol se volt, majd egy órát kellett várnunk. Addig ittam egy tonicot, és örültem, hogy reggel nem fordultam vissza.