Mint egykoron nagy Gilgames,
ki csatázott ádáz ellenségivel,
törsz utat magadnak a szépség felé,
s látod az ész most szerteszéjjel,
háborogva zsong és nem talál utat.
Csendben, mélán mert az áldozat
füstfelhőjére Isten nem felel.
Megtörni a csendet néha kell,
hogy lássák, érezzék te is létezel,
s gondolatod száll a fény felé.
Meddig? Ki tudja azt ma még?
De éned feszülve körbe néz
s talál utat, mely távol a szürkeségen,
a lét határán vánszorogva,
a hegyre kapaszkodik éppen,
majd simán, egyszerűen eltűnik,
ott, hol a köd ereszkedik a tájra.
Te néha a földre rogyva,
mint aki szerelmét keresi, kutatja,
haladsz tovább a fény felé.
Megérkezel majd, mögötted az élet,
jól, rosszul megélt apró csodák,
széttört vágyak, elmúlt szerelmek,
oly sok szétfoszló dühödt némaság.
Ajkadon már nem zeng hozsanna,
a hited is magadnak szól.
Elveszett imák szétszórt szava,
lelked húrja még halkan, de dalol.
Mert várnak ott, hol a fény átkarol.