Egy dal ködén átdereng egy arc
fájón, csendben, mintha végtelen
folyó lenne a kemény életsarc,
kevés a szó, hiány az értelem,
hogy megértsem, mért nem vagy itt.
Talán... egyszer... a sors gyengéden
elröpít, vagy csak simán megsegít.
S látom majd újra szép szemedben
mindazt mit láttam egykor régen.
Miért fáj a szó, s miért az emlék
az álmok kusza, kócos tengerén
vajon merre... hova mennék?
Egy dal ködén átdereng az arcod
hallgatom még és újra álmodom.
Valahol talán te is megtalálhatod
ezt az érzést, poros életpolcodon.