Mint pisla fény, ha átdereng
a redőnyöm zárt "rácsain"
emlékek során mereng
az idő játékos húrjain
az elmém. De mit talál?
Tenni akaró létet, mit a halál
egy reggel majd megszakít.
De érzem, hogy addig itt
még sok a dolgom. Emlékezem.
Ha összekulcsolom két kezem
nem imádkozom... minek?
Hinnem kell... hát hiszek
magamban. Hisz ott legbelül
csak én vagyok, lehet, hogy egyedül.
Mert a két fontos útitárs
a jó és a rossz... nem releváns
hisz egymást ölik akaratomért.
Mindkettő orkánt remél
mely kisöpri majd a másikat...
Nem adom ily könnyen magamat...