A kulcsszavak, amikre felfűzném Hegedűs Gábor verseit, „szárny”, „kérdés”, „álom”, „csillagok”.
Álomszerű képábrázolás, sejtésszerű érzések, mintegy fátylon át engedik követni a mondanivalót. Inkább érezni, mintsem érteni kell verseit. Az olvasottak érzelmek szintjén hatnak az olvasóra. Istenkereső verseire jellemző egy mély, belső hittől vezérelt tagadás, a saját szinten megélt pokol és mennyország, a megváltás utáni őszinte vágy, tiszta, sallangoktól mentes gondolatok (Mint egykoron..., Vajon mit vár el...).
Bár verseinek hangja alapvetően filozofikus, tájleíró lírája is szépen felcsillan (Bíborvörösen, Ködbe burkolózik). Szerelme iránti ragaszkodás, a melankolikus hangvétel, az összetartozás tűzön-vízen át tudata szépen belesimul a szelíd elfogadásba (Bár ráncokat fest...).
A létezés titkai iránti kíváncsiság, ami mindnyájunkban él, nála képekben szublimálódik (renegát vagyok...) és nem hagy kétséget az olvasóban: „a sors kegye... talán... valahol vár rám.”
Evokációi, tükörverse érett, sokat látott és tapasztalt íróra enged következtetni személyében, ezért meglepő olvasni önvallomásában, mi indította el írói pályáján.
Egyéni hangvételű versei méltán foglalják el helyüket a kortárs magyar irodalomban.
Szilágyi-Perjési Katalin
szerzőtárs