AZ UJ VILÁG
SZOCIÁLIS ELBESZÉLÉS A FALU NÉPE SZÁMÁRA
IRTA
LIPTAI
ALBERT
BUDAPEST
STEPHANEUM
NYOMDA R. T.
1907
Elektronikus változat:
Budapest :
Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2018
Készítette az
Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN
978-963-417-314-4 (online)
MEK-18008
TARTALOM
A szociálisták diadala.
Az első parancs.
A vagyon- és munkafelosztás.
A falu képe a szociálisták diadala után.
Nagy Mihály uramék sorsa.
Bodrogközy ur a külföldön.
Az agitátor.
Mári asszony és Ágnes levele.
A falu basája.
Állami táncmulatságok.
Szabadság, testvériség és egyenlőség.
A kis Ilonka.
A fegyházban.
Ismét Várudvaron.
A munka becsülete.
A nagy titok.
A csizmaháboru.
Az uj világ kezd bomlani.
A munkások ellenforradalma.
Régi jó világ a faluban.
ELSŐ RÉSZ.
I.
A falu népének szól első sorban ez az elbeszélésem. Azonban nem hiszem, hogy másmilyen soru embernek is ne válnék hasznára, ha ezt olvassa. Sok tanulságos és megszivlelni való dolgot talál benne bárki.
Miről is szólok hát tulajdonképen? A szocializmusról szólok, még pedig a jövendő szocializmusáról. Arról az uj világról, amit a szociáldemokraták csinálni akarnak.
Kis történetemben tehát be fogom mutatni, hogy miképen is festene a valóságban a szociálista apostolok uj világa. Boldogabbak és megelégedettebbek volnának-e akkor az emberek? Milyen is volna akkor az élet? Szebb-e, jobb-e, mint a mostani?
Nem felelek ezekre a kérdésekre sem igennel, sem nemmel. Itéljen mindenki maga.
Olvassunk, okuljunk és okosodjunk.
Várudvaron vagyunk, kis alföldi faluban, a szőke Tiszán tul. Barátságos, kedves, tősgyökeres magyar falu ez, mely ősi idők óta a föld müveléséből él, melynek lakósai nem igen vágytak soha más tájra, más vidékre; a jó anyaföld megadta nekik azt, amire egyszerü, becsületes életükben szükségük volt. Több nekik nem kellett.
Népe józan és dolgos. Határában számos tanyát találunk, amelyek szorgalmas kis földesgazdák tulajdonát képezik. A tisztelendő, a jegyző és a kántortanitón kivül csak egy ur lakik a faluban: nagyságos bodroghi Bodrogközy Ákos uram, a földesur, aki jó magyar ember létére egész életét itt a faluban tölti el és minden lehetőt megtesz a falu sorsának felvirágoztatására. Szereti is mindenki; gazda, cseléd és munkás egyformán. Barátságos, derék, igazságos ember.
Csendes békességben él itt mindenki emberemlékezet óta; nem zavarta meg a falu nyugalmát sem a város népe, sem a gőzmasina, sem gyár, sem semmi más.
De mintha ma nagyot fordult volna a kocka. Mintha éppen ma, a szent napon, vasárnap délelőttjén valami szokatlan dolog történnék. A falu népe és a tanyai gazdák csoportokba verődve állanak a templom közelében, az utcán és a cinteremben. Felindultan és hangos szóval adnak tovább egy hirt, mely arról szól, hogy a szociálisták a fővárosban óriási diadalt arattak és egyszeribe az egész ország a szociálista rend és törvények szerint fog átalakulni. Uj világ lesz.
A harang hivó szava régen elkondult, de a gazdák még mindig nem vonultak be az Isten házába.
Az egyik gazdacsoportot a templom közelében Böröcz Péter, izgága, haszontalan ember tartja szóval, akinek sohasem volt rendes foglalkozása, aki ma itt, holnap ott volt, de aki azért csodálatosképen mégis meg tudott élni bu és gond nélkül.
- Én mondom kegyelmeteknek, hogy uj világ, uj rend lesz minálunk ezentul. Sürün megfordulok a városban, hát tudom. Nem fizetünk adót. Nem lesz szegény és gazdag ember, nem lesz ur és rabszolga. Minden ember egyenlő lesz - ezeket hirdette Böröcz Péter uram.
A gazdák jódarabig szótlanul hallgatták az izgatott ember szavát. Hittek is neki, nem is. Tudták azt, hogy Böröcz Péter uram nagyon szeret dikciózni, azért csak minden második szavát hitték el. Ő kelme még azzal toldotta meg beszédét:
- Lesz mindenkinek földje, háza, gazdasága, jószága, még a szegény munkásnak és a cselédnek is. Elveszszük az urtól és odaadjuk a szegény embernek. Ugy la!
- No már azt ne mondja Böröcz uram - szólalt meg végre Nagy Mihály gazd'uram, az egyik tanyai ember, akinek nyugodt, becsületes arcához nagyon illett a komoly, megfontolt szó - kinek mi jussa a máséhoz? A törvény nem engedi meg, hogy elvegyék a más jószágát és odaadják akárki ember fiának.
- Pedig ugy lesz - erősködék tovább Böröcz Péter - mert éppen az az igazság. Mindenkinek van jussa a földhöz, amit Isten adott, nemcsak az urnak, nemcsak a gazdag embernek. A munkásnak, a cselédnek is.
A gazdák csak csóválták fejüket; furcsa, nagyon furcsa dolog biz' ez. De hát voltak sokan köztük, akik titokban ugy vélték, hogy miért ne válhatnék ez a dolog egyszer igaz valóra. A föld mindenki számára termett, nemcsak annak, aki most birja.
Ezt a gondolatot forgatva fejükben, lassan azután mégis bevonultak a templomba. De biz' keveset hallottak a tisztelendő ur prédikációjából és a kántor énekéből. Pedig a tisztelendő ur erősen dörgött a szószékről: Ne hallgassatok a szociálistákra, megcsalnak, tönkretesznek bennünket! Az motoszkált folyton a fejükben: nagyobb földem, szebb házam, jobb gazdaságom lesz. Nem leszek többé földhöz ragadt szegény ember. És ami a fő, nem kell többé azt a keserves adót fizetni!
És ha szinte csodának tetszett nékiek, amit Böröcz Péter uramtól hallottak, még nagyobb csodát láttak, amint istentisztelet után kiléptek a templomból.
Ismeretlen, kaputos városi alakok jártak-keltek, sürögtek-forogtak a faluban utcahosszat és nagy vérvörös cédulákat ragasztottak ki a község házára, a földesur kastélyára és mindenütt, ahol alkalmatos helyet találtak. Amellett torkukszakadtából orditották: «Éljen a szociáldemokrácia! Le a zsarnokokkal! Éljen a népszabadság!»
Böröcz Péter uram diadalmasan járatta körül szemét.
- Ime, lássák, igazam van-é! Már is kezdődik az uj világ! Éljen a szociáldemokrácia! - kiáltá lelkesen.
És odavezette a gazdákat az egyik vörös cédulához, amelyről fennhangon, büszkeségtől dagadó kebellel olvasta le a következőket:
«Éljen a népszabadság! Nincs többé rabszolgaság! Földet a népnek! Le a munkások vérén élősködő tőke- és földuzsorásokkal! Nem fizetünk többé adót! Egyenlőséget, testvériséget és szabadságot biztositunk minden ember számára!»
Tehát igaz volt, való igaz, amit a gazdák nem akartak elhinni: uj világ, uj élet lesz a faluban. Földet kap a szegény ember is.
Böröcz Péter urammal már nem lehetett birni. Házról-házra járt. Aki otthon maradt házőrzőnek, azt kihuzta az utcára és minden portán bekiáltott: - Jöjjenek csak kegyelmetek ki az utcára! Nagy örömnapunk van ma! Győzött a nép! Győzött az igazság! Éljen a szociáldemokrácia!
A gazdák, akiket az imént faképnél hagyott az izgága ember, miután előbb alaposan felkavarta lelkük nyugalmát, nagy zavarban voltak.
Régen sejtették, hogy Böröcz uram a fővárosi szociálistákkal tart és azok pénzelik titokban. Kinek mit higyjenek? Lehetséges-e ilyen hirtelen, nagy felfordulás? A cseléd és munkás is ur lesz? Mindenki kap földet?
- Hát bizony az a vörös cédula világosan mondja: «Földet a népnek!» Tehát valóban földet kap mindenki, akinek eddig nem volt. Az uj kormány mondja. Hiszen alá vannak irva az uj miniszterek mind a cédulán sorban. Való igaz, szent igaz. El kell tehát hinni. E szerint persze elosztják nagyságos Bodrogközy ur földjét és azt a nép kapja.
Összedugták a fejöket, összesugdostak. Mindegyik kiszemelt magának egy részt a földesur birtokából, amit legjobban szeretett volna ki-ki a magáénak tudni. Hisz ugy ismerték az egész uri birtokot, mint a tulajdon tenyerüket. Könnyü volt hát nekik egy tagot kihasitani belőle, fejben.
Amint igy tanakodtak, egyszerre csak ott terem megint mellettük Böröcz Péter uram és örömtől sugárzó arccal ujságolja:
- Bodrogközy uram utilaput kötött már a talpára. Ill a berek, nádak, erek! Szabad a vásár! Miénk a földje!
A gazdák csak néztek, néztek. Ki hitte volna?
Ennyi minden egy napra.
- Már összepakolta a holmiját és kereket oldott. A saját szemeimmel láttam - folytatá Böröcz uram. - Szerencsés utat is kivántam neki. Azt én! Bujdosson a világba, menjen a pokolba, ha nem tud az uj rendbe beletörődni!
*
Nagy Mihály uram hazafelé ballagott a tanyájára. Nehezen fért a fejébe, amit hallott. De hát ami igaz, az igaz. Ezen most már változtatni nem fog senki. És elgondolta, miért ne juthatna neki is több földecske, ha másnak jut. Ráfér nagyon.
Mári asszony azonban erősen rázta a fejét, amint ura beállitott az uj hirrel: - Földet kap a nép! Nem fizetünk adót!
- Hogy lehet az? Nem hiszem én azt sehogysem - mondá végre hosszas hallgatás után. - Csalárdság van a dologban, meglássa kegyelmed.
De bizony gazduram nem engedett a negyvennyolcból! Igaz az, szent igaz. Ő maga olvasta, saját szemeivel a vörös cédulán.
Ime, ezt a józan fejü, talpig becsületes embert is levette a lábáról a szociálisták szózata. Hogyne, mikor földet igérnek!
*
Volt hát öröm, széles jókedv a faluban. Földet kap mindenki! Nagy dinom-dánomot csaptak a korcsmában. Ettek-ittak, cigány-muzsika mellett, jó bor mellett, kivilágos kivirradtig!
És még csak nem is került ez a mulatság senkinek egy fillérjébe sem. A korcsmáros látta el a népet minden jóval.
- Ma én vagyok a házigazda - mondá - mulasson mindenki kedvére. Az én kontómra megy az egész dáridó, az első mulatság az uj világban.
Hát igy persze nem is nagyon kellett a gazdákat noszogatni. Amugy is már oly jó, virágos kedvük volt, hogy szerették volna kirugni a korcsma falát.
Azt természetesen elhallgatta a sunyi korcsmáros, hogy már jó előre kapott pénzt a fővárosi szociálista kasszából erre a szives vendéglátásra.
Nagy Mihály gazduram, mi tagadás benne, egész éjjel nem hunyta le a szemét. Ő nem vett részt az általános dinom-dánomban. Neki ahhoz nem volt kedve. Itthon maradt. Félálomban majd azt vélte hallani, hogy azt a patakmenti nagy tagot neki osztják ki osztályrészül a szociálista urak, majd meg Mári asszony szava csengett fülében: Csalárdság van a dologban, meglássa kegyelmed.
Igy hánykolódva, elvonult a szeme előtt sok mindenféle dolog, amit napközben sürün forgatott meg a fejében. Maga előtt látta a kis porontyot, Ágnest, akit felesége, az az áldott jó asszony az utcán felszedett; a kis árva Ágnest, akit anyja, egy rongyos koldusasszony, otthagyott az árokban. Most már szép hajadonná serdült. Nem is tudja, hogy a gazduram és felesége nem az ő édes szülei. Ugy szeretik, talán még jobban, mint a tulajdon édes gyermeküket. Ágnest fiuknak, Józsinak szánták, aki derék kovácslegény volt Varga András majstram uramnál. Pár hét mulva felszabadul, akkor azután ő lesz a falu kovácsa, mert Varga uram már kivénült a mesterségéből. Nehezére esik már a kalapácsot emelgetni.
Ha pedig ő - már mint Nagy Mihály uram - valóban megkapná azt a szép, nagy tagot ott a patak mentén, rögtön uj mühelyet épittetne Józsi fiának, vadonatuj üllővel, acélkalapácsokkal, uj fujtatóval, fogókkal; Ágnesnek meg szépecskén jutna menyasszonyi kelengyére; meg csipkés ümögre, finom puruszlira, de még selyemkendőre is!
No meg másik fiának, az okos Gábornak is többet juttathatna, aki Sárospatakon jár a kollegiumba és bizony eddig szükös viszonyok között végezte tanulmányait.
A főtisztelendő ur is azt mondja, hogy a Gábor fiut papnak szánta az Isten is, olyan szépen tudja ejteni a latin szót; de meg a nép nyelvén is ugy tud szólani, mint rajtakivül csak kevesen.
Gábort is elláthatná igyen Nagy uram mindennel, amije kell, ha az a patakmenti tag nekik jutna. Végül a kis Ilonkára gondolt, édes leánykájára, arra a kedves csöppségre, akinek mindenféle vásárfiát, uj babát, ágyacskát, játékot, nyalánkságot vehetne.
Azután eszébe jutott végül a Böröcz Péter dolga. Estalkonyatkor Böröcz uram ugy elpárolgott a faluból, mint a kámfor. Azt mondta, a fővárosban van dolga. Bizonyára felszedi megint a bérét a kormánytól, azért, hogy a szociálisták mellett izgatott. Mert azért jó fizetség jár ám!
Törődött és fáradt volt Nagy Mihály uram, amikor pitymalatkor felkelt és kinézett a jószágokhoz az istállóba. Nem aludt egy mákszemnyit sem.
Amint pedig a portája elé lépett, kicsit körülnézni a határon, hát látja, hogy lóhalálában siet a tanyája felé az átaluton Nemes János a kisbiró és egy nagy piros cédulát lobogtatva kezében, már messziről kiáltja:
- Adj Isten! Itt az első parancs! A szociálista kormány parancsa! - Majd mikor odaért Nagy Mihály uramhoz, folytatá:
- A biró ur küldi, olvassa el kegyelmed rögvest, hogy a többi tanyára is eljussak vele még idejében.
Nagy Mihály uramat hirtelenében különös érzés szállta meg. Rosszat sejtett. Akkorra már Mári asszony is kifordult hozzájuk az istállóból és ő is aggódó arccal leste, mi van abban a parancsban.
A gazduram hangos szóval ezeket olvasta:
«Az ország népéhez!
Magyarország függetlenségre, szabadságra született népe végre felébredt sulyos, sok százados rabszolgaálmából és jogait követelve, diadalt aratott az önző, makacs pénz- és földuzsorásokon.
Azt akarja az uj szociáldemokrata kormány, hogy az ország minden fiának egyforma joga és jussa legyen a földhöz, mindenhez.
Éppen azért egyszerre megszünteti a magánvagyont és az uj állam veszi kezébe az összes földbirtokot, házat, jószágot és mindent, ami eddig az egyes emberek tulajdonában volt.»
Nagy Mihály uram majd kiejtette a kezéből a parancsot, amint e sorokhoz eljutott. Elvesznek mindenkitől mindent? A becsülettel szerzett és gonddal, verejtékkel fentartott apai jussot? Házat, jószágot? Hiszen, ha ez igaz, akkor Böröcz uram, az agitátor alaposan becsapta a népet, mert mindenkinek földet igért. Akkor az uj kormány a nép megcsalásával kezdi uralmát.
- Lám megmondtam, hogy nem lesz jó vége ennek az uj világnak! - mondá hangos zokogásba kitörve Mári asszony.
A kisbiró azonban hivatalos arccal felelé:
- Hiába panaszkodik Nagyné asszonyom. A parancs az parancs. Annak engedelmeskedni kell minden emberfiának. Aki ellenkezni mer, azzal rövidesen végzünk. Mi, a község előljárósága, kaptunk titkos parancsot is, amelyben azt mondja a kormány, hogy ha valaki ellenszegül a parancsnak, rögtön csukjuk el. Ha pedig zavargás ütne ki, hát csak sürgönyözzünk, a kormány küld mindjárt egy század katonaságot, hogy rendet csináljon. Azért senki még csak mukkanni se merjen!
- De hát igazság az, amit velünk tesznek? - kérdé fölindult hangon Nagy Mihály uram.
- Azt mondják, hogy az az igazság. Én nem tudom, nem vagyok tanult ember - ejté a szót a kisbiró.
- De hát gondolja csak el kegyelmed, hogy nem égbekiáltó igazságtalanság, ha elveszik, elrabolják az embertől, amit keserves munkával egész életen át szerzett? - kérdé Nagy Mihály uram.
- Hát lehet valami a kegyelmed szavában, ami az igazsághoz közel jár. Sokat kinlódtunk, bajlódtunk, vesződtünk, amig zöld ágra juthattunk. És most vége mindennek! - motyogott magáról megfeledkezve a kisbiró.
De hirtelen eszébe jutott, hogy hiszen ő hivatalos személyiség, azért hát tekintélyes hangon folytatá:
- Olvassa csak el a többit is, gazduram. Sietős az utam nagyon.
Nagy Mihály uram ismét maga elé tartotta a vörös cédulát, de előbb letörölt az arcáról egy könycseppet, amely hirtelen kiszökött a szeméből. Pedig Nagy uram nem volt lágyszivü ember.
- A községi előljáróságok szigoru kötelességévé teszszük - olvasott tovább meg-megakadó hangon Nagy uram - hogy haladéktalanul irják pontosan össze, kinek mije van: földben, házban, jószágban, termésben, pénzben. Három nap alatt ez a munka elvégzendő. Akkor lejön a fővárosból a kormány vagyonfölosztó bizottsága, elkoboz mindent és a köz érdekében azután igazságosan, egyformán elosztja a vagyont, ugy ahogy az egyenlőség szent elve szerint dukál.
- De már abból nem lesz semmi sem! - kiálta fel hirtelen Nagy Mihály uram. - Az apai jussomat és amit magam szereztem hozzá, nem hagyom. Szeretném látni, ki meri elvenni tőlem!
- Hát a Bodrogközy uram birtokából elfogadna kegyelmed egy jócska részt? - kérdé most a kisbiró, kinek a szaván kiérzett, hogy nem a saját fejéből pattant ki az a gondolat. Erre már jó előre kitanitotta valaki.
- Nem kell nekem senki jószága! - felelé erős hangon, szilárdan Nagy Mihály uram. - De az enyimet se bántsa senki, kinek drága az élete!
Mári asszony, a jó feleség rémülve látta, hogy ökölbe szorul urának a marka. Ilyen haragosnak sohasem látta őt még. Csittitgatta: hogy hát talán mégsem lesz minden ugy, ahogy mondják, talán csak ijesztgetés az egész.
De a kisbiró kivágta azt a kemény szót:
- Rosszabbul lesz még, ahogy kegyelmetek gondolják.
Nagy Mihály uram már nem is hallotta, hogy mit mond a kisbiró, reszkető hangon tovább olvasott:
- A pénzt és a takarékpénztári könyvecskéket is el kell kobozni mindenkitől. Vagyongyüjtést ezentul nem szabad eltürni. A pénzt egészen eltöröljük. Senkinek sem lesz a jövőben vagyona, pénze, csak az államnak. Ő kezeli azt is a köz érdekében.
Többet már nem tudott olvasni Nagy Mihály uram. Torkát elfojtotta a keserüség. Szótlanul oda nyujtotta a parancsot a kisbirónak, sarkon fordult és nehéz léptekkel vánszorgott be a portáján. De már nem birta tovább. Ráborult a felesége keblére és hangos zokogásba tört ki.
Nagy dolog volt biz az. Mári asszony még sohasem hallotta sirni ezt az erős embert. De hát csoda volt-e, hogy az egyszer nem birt a természetével? Mikor mindenüket elveszik, elrabolják!
Hát bizony Mári asszonynak igaza volt: hamissággal, csalárdsággal kezdte meg a szociáldemokrata kormány munkáját.
Szóval leirni nem lehet, hogy milyen felfordulást okozott a faluban a szociális kormány első parancsa. Azt látni kell! Csak ugy hiszi el az ember.
Aki tudja, hogy mint szereti a magyar gazda a földjét, kis hajlékát, jószágát, az meg tudja talán azt is érteni, mit tesz az, ha egy szép napon elvesznek tőle mindent, ami kedves volt neki; amihez ugy ragaszkodott, mint a tulajdon életéhez.
De hát az uj szociálista kormány mindezzel nem törődött. Az egyenlőség szent elve kivánja, ugy mondta, hogy mindenkinek egyformán jusson mindenből: jóból, rosszból, földből és munkából.
És nem ismer tréfát a kormány, amikor arról van szó, hogy terveit keresztülvigye. El volt rá készülve, hogy jószántából senkisem fogja odaadni azt, amije van, hogy erre nem elég a parancs. Beváltotta hát a fenyegetését, a vagyonfelosztó bizottsággal együtt egy század gyalogságot és egy szakasz huszárságot is küldött a faluba, hogy rendben, simán menjen a dolog: a vagyonfelosztás.
Dehogy ment pedig az rendben, dehogy ment az simán. Ugy elsáncolták magukat a gazdák portáikon, eltorlaszolták kocsival, gerendákkal kapuikat, ablakaikat, hogy oda bizony csak erőszakkal lehetett betörni.
Hát erőszakkal is betört a katonaság. Tört-zuzott mindent, ami utjában akadt. És végre mégis győzedelmeskedett. Mindenkinek kegyelemre meg kellett adnia magát. És oda kellett adnia mindenét, amije volt a gazdának.
Legkönnyebben foglalt még a katonaság Bodrogközy uram portáján, ott már nem talált senkit, csak a jajveszékelő cselédséget, amely uraság nélkül maradt. A cselédség persze rögtön odaadta a butorokat, mindent, amit a vagyonfelosztóbizottság kivánt. A nagyságos ur most már bizonyára külföldön, Svájcban van, ott, ahová a szociáldemokrácia keze nem ér el. Csak pénzt, ruhát, az ezüst evőeszközt és ékszert nem találták a kastélyban, azt magával vitte az uraság. Ezt természetesen rögtön a földesur rovására irta a vagyonfelosztó-bizottság. Valóságos lopásnak mondta. Ahhoz a pénzhez már nem volt semmi joga Bodrogközy uramnak. Az már az államé volt. Keményen megbüntetik érte, ha valaha haza mer majd térni szülőfalujába.
Nehéz, sulyos küzdelem folyt azonban Nagy Mihály uram tanyáján. Sok jó embere volt, akik nem hagyták el a bajban sem, azok kitartottak mellette. Azután meg Józsi gyerek, a kovács, legény volt ám a talpán; olyan erejü ember, hogy nem igen mert vele kiállani birokra senki sem széles e nagy határban. Hatalmas pörölyt forgatott vaskemény markában, ott a kapu mellett és még szuronytszegezve sem közeledhettek hozzá a katonák. Minden csapása biztos halál.
De végre kénytelen volt ő is és derék csapata engedni, mikor a hetyke, magyarfaló osztrák főhadnagy kivágta a komandót: Tölts! Tüzelj!
És bizony ropogtak is a puskák, beleszaladtak a kapuba és a ház falába a golyók, mint a jégeső. De hála Istennek senkit sem találtak. A védekező csapat idejekorán visszavonult.
Nagy Mihály uramnak és Józsi fiának azért a vakmerőségért, hogy a maguk jussát meg merték védeni, keservesen meg kellett lakolni. Rabláncra verték mind a kettőt és ugy kisérték a község házára, ahol azután elcsukták őket.
A katonaság kiméletlen kegyetlenséggel garázdálkodott a faluban. Nem kimélt a vad fegyveres sereg senkit, sem tehetetlen aggot, sem csecsemőt. Eltakaritott mindenkit utjából. Hiába, ez a parancs. Könnyen tehették, hiszen javarészt idegen: horvát, cseh, osztrák legénységből állott a század, ami pedig magyar születésü fiu volt közötte, az mind a legvadabb szociálistákból került ki. Kiválogatták a legjavát. Amely nem ismer kegyelmet, pardont.
A szociális kormánynak ujabb parancsa is megjelent már. Az uj rendeletben a következők voltak: Szigoru kötelességévé tétetik mindenkinek, hogy három nap alatt jelentse be, milyen foglalkozást akar ezentul üzni. Az előljáróságnál kell ezt bejelenteni.
Ezentul mindenki az állam munkása. Minden munkás 8 óráig dolgozik naponta. Mindenki egyforma fizetséget kap. De nem pénzben, hanem papirosutalványban, amit a kormány kioszt az előljáróság utján. 21-65 éves koráig mindenki tartozik dolgozni.
Sorsolás utján döntik el, hogy kit hol alkalmazzanak. Azt nem lehet türni, hogy valaki kedvezésben részesüljön, hogy tudniillik olyan helyen álljon munkába, ahol kedve tartja.
Ha bizonyos mesterségben minden helyet betöltöttek, a kormány nevében oda osztja be az előljáróság az embereket, ahol szükség van rájok. Az mellékes, hogy valaki ért-e ahhoz a munkához, amihez beosztják. Majd megtanulja. Ha nem akarja megtanulni, majd rászoritják. A rend ellen senkinek véteni nem szabad. Szigoru büntetés jár minden kihágásért. Elcsukás, kurtavas, vagy fegyház.
*
Ezt foglalta magában az uj parancs. És hogyan hajtotta azt végre a katonaság segitségével az előljáróság? Ime sorban elmondjuk.
A birót meghagyták a hivatalában, mert szent esküvel fogadta Gombás István uram, hogy hüséges lesz az uj kormányhoz és uj rendhez, hiszen amugy is már régen a szociáldemokratákhoz huzott, csak nem merte azt bevallani, mert - mint mondja - rebellis népség Várudvar népe. Megkövezte volna.
A jegyzőt elcsapták, mert kemény magyar embernek bizonyult. Raktármunkásnak osztották be a fővárosi nagy állami ruharaktárba.
A kántortanitót, minthogy már törődött, ősz ember volt, az állami menedékházba helyezték el. Betöltötte már a 65-ik évét. Rászolgált az állam gondoskodására. Hogy ő ebből a gondoskodásból nem kért, azzal senkisem törődött.
A főtisztelendőt, Jámbor Benő uramat megtették fegyházfelügyelőnek a központi fegyházban, ahol a legnagyobb gonosztevők vannak. Ott tovább oszthatja tanácsait és a vallás malasztját azoknak, akiknek kedvök van azt végighallgatni.
Meg kell ugyanis emlitenünk, hogy az uj kormány kimondta, hogy egyházi és vallási célokra nem ád pénzt. Tehát templomokra, papokra sincs többé szükség. Aki azonban tovább is akar imádkozni és vallásához ragaszkodik, az végezze el imádságát akkor, amikor arra ráérő ideje van, tehát csak a 8 órai munkaidőn kivül.
Nagy Mihály uramat, minthogy veszedelmes embernek látszott, kemény munkára osztották be, hogy türhetetlen keménységét megtörjék. Megtették vasgyári munkásnak Salgótarjánban és a nagy acél- és vastömbök cipelése ő rá várt az állami vasgyár pokoli tüzet okádó nagy vaskohója mellett, ott majd észre tér talán és megjavul.
Fiát, Józsit, aki egyenesen lázadónak bizonyult, egyelőre fogságban tartották. Majd, ha kicsit megpuhul, megteszik zsákhordónak a Dunaparton a fővárosban, vagy esetleg, ha tényleg a jobb utra tért, őt is utcaseprőnek vagy ahhoz hasonlónak. A kormány megbocsát a bünbánónak, a megtérőnek.
Mári asszony állami mosodába került Kassára. Ágnes pedig varrónőnek a pécsi ruhatárba.
A kedves kis Ilonkát pedig árvaházba küldték Temesvárra.
A család együttmaradását nem lehet eltürni, mert az meg nem engedhető kedvezés volna mások rovására.
Gábor, a kispap, amig elvégzi tanulmányait, állami nevelőintézetben marad.
Igy került el mindenki máshova. El az ő megszokott kedves otthonától. Messze idegenbe. Hiába tiltakoztak az ellen az emberek. Ugy kivánja ezt az egyenlőség és az arany igazság.
A falu képe a szociálisták diadala után.
Aki valaha megfordult Várudvaron, az most alig ismerne rá a régi falura, olyan nagy változás történt benne. Hajdan hétköznap alig lehetett embert látni az utcán.
Minden épkézláb ember künn dolgozott a mezőn. Csend volt a faluban. Legfeljebb a gyerekek játszottak az utca porában, az árokban; vagy a patak partján malmoztak. A csendet csak a kicsinyek gagyogása vagy egy-egy kis madár csiripelése szakitotta meg. Most ezek nincsenek itt. A gyerekeket állami árvaházakba vitték, tehát megszünt kedves játékuk. A madarak elköltöztek más, csendesebb tájra. Az uj világ lármája, a sürün felhangzó parancsszó és trombita harsogása nem volt inyökre.
Most legelsőbben is feltünnek az embernek a vörös sipkás, egyenruhás, kardos alakok a faluban. Ezek az uj rend őrei, a szociálista kormány rendőrei. (Hej, mily furcsa fordulása a sorsnak! Valamikor, negyvennyolcban, a hős magyar honvédek viseltek ilyen sapkát!) Minek kellett volna régen egy egész tucat fegyveres ember a faluban? Ha nagyritkán verekedésre került a sor a korcsmában, azt eligazitották a legények maguk között. Legfeljebb a biró vagy a jegyző egy nyomatékosabb szavára volt szükség, hogy a csend és rend ismét helyreálljon.
De most más világ járja. Most az állam embereinek kell mindenre felügyelni: a gazdálkodásra, a mezei munkára, a lakásokra, a közös ebédre, mindenre. És mi mindenféle dolguk is volt ezeknek a vörössipkásoknak! Elmondjuk majd szép sorjában.
De előbb még mást is veszünk észre. Az árokban, az utca mentén, a házak udvarán butorok, edények, ruhák roncsai hevernek szerteszét, mint nagy csata után szokott. Hát nagy csata is folyt Várudvaron. Senki sem adta oda szépszerével az államnak a maga kedves holmiját.
És a gazdák, az uj gazdák, akiket a kormány beköltöztetett Várudvarra, ki tudja honnan, de a régiek is, akik a sors különös kedvezése folytán szülőfaluban maradhattak, kedvetlenül néznek dolguk után, nem köszöntik egymást többé ha találkoznak, a rendőrök elől száz lépésről kitérnek, hogy csak beléjök ne kössenek a folyton verekedő kedvü poroszlók. Mert a vörös sapkások minden apró-cseprő ürügyet fölhasználnak, hogy hivatalos hatalmukat éreztessék alantasaikkal. Hiába, ők az egyenlőség uj világában is magasabban állóknak érezték magukat, mint a többi emberfia, főként ilyen - «parasztországban», Várudvaron, mint ők mondták. Városi emberek voltak mind. Csak igy lehetett biztositani részrehajlatlanságukat. Hogy mi volt a foglalkozásuk hajdanában, azt senki sem kérdezte tőlük. Bánta is az uj kormány, ha csirkefogók, tolvajok, zsebmetszők álltak be rendőröknek! Mit tartozik ő azt firtatni? Különben is az ilyen népség sokkal alkalmasabb olyan fortélyos szolgálatra, mint amilyen az uj világ rendőri szolgálata.
Ezentul a gazdák munkája másként folyt. Az egyforma munkafelosztás folytán reggeli 8 órakor kezdődött minden dolog és tartott pont déli 12-ig. Délután pedig 2-6-ig. Tehát összesen kerek nyolc óráig naponta.
Korábban nem kelt senki, minek is, nem volt szabad munkába fogni. A kellemes, hüs reggeli órákat és a munkára épp oly alkalmas estalkonyi időt ezentul nem használta ki senki. A legnagyobb melegben kellett dolgozni künn a mezőn, amikor égetően, perzselően süt a nap. Hogy ez a jó munka rovására ment, azzal senkisem törődött. A szent elv ellen véteni nem szabad.
Ebédre és pihenésre maradt bő idő. Teljes két óra délben. Az előljáróság tábori konyhát rendezett be künn a szabad mezőn, valóságos lacikonyhát, lehetőleg patak mentén, hogy ital is kéznél legyen. Vándorsátor alatt, amelyeket bárhová lehetett elvinni, ebédeltek a munkások mind. Az ügyelő rendőrnek volt a feladata, az embereket a kellő időben összeterelni - hajdanában igy tettek a birkanyájjal - és felügyelni arra, hogy mindenki a kijelölt negyed óra alatt elvégezze ebédjét. (Ezt órával a kezében szokta ellenőrizni a napos rendőr.) Ügyelni kellett továbbá arra, hogy egyforma porciót kapjon minden ember és az elégedetlenek ne zugolódjanak. Ha kell, kardlappal csittitsák el a népet.
Kenyeret mindenki annyit hozhatott magával az ebédhez, amennyi neki jól esik. Ezt a szabadságát az állami munkásoknak nem korlátozta senki. Ebből is látszik, hogy üres ráfogás az az állitás, hogy az emberek szabadságát erősen megnyirbálta az uj szociálista kormány.
A munkában mindenki részt vett, férfi és asszony egyaránt. 21-65 éves koráig minden teremtett lélek tartozott az államnak dolgozni. Éppen azért az asszonyokat és a felserdült lányokat az első parancs kiadása után rögtön felmentették minden házi munkától, a főzéstől, háztartástól, sepréstől, nagy mosástól, a jószág etetésétől, a gyermekek és betegek ápolásától és a többi, rabszolgának és nem szabad embernek való munkától.
Akiket nem alkalmaztak mezőmunkára, azokat trombitával hivták össze délben ebédre. Ezt az ebédet az állami lacikonyhába tálalták. Erre csak egy helyiség volt alkalmas, Bodrogközy uram kastélyának nagy terme, az ugynevezett ősi terem, ahol a falon lógtak bodroghi Bodrogközy Ákos lovag és kamarás uram valamennyi őseinek fakult képei, amelyeknek egyrésze talán még Mátyás király idejéből való.
Az egyenlőség nagyszerü diadala volt, hogy a kacagányos, széles szablyáju, páncélos nagy hősök társaságában töltötte ezentul ebédidejét a kis ember, az egyszerü paraszt is. Mily fölemelő, nagyszerü tudat volt ez! Nem is haragudtak azért a vörössapkások, ha egy-egy munkás duhaj jókedvében (amely jókedv persze csak néhanapján tört ki belőlük) odaállt az egyik nagybajuszu, marcona ős elé és mókázva kiáltott feléje:
- Hogy vagy cimborám? Nem nehéz ez a páncél? Dobd le komám. Ide adom a subámat cserébe.
Az ilyen jó tréfán a rendőrök nevettek legjobban. Az ellen sem keltek ki a vörössapkások, ha az ősvitéz hallgatag tekintetén felboszankodva, valamely virgonc legény odavágta hozzá az ételmaradékot. Hiszen ez is oly nevetnivaló, jóizü bolondságnak tetszett nekik. És mily érdekes volt a hősi páncélon azt a zsiros ételfoltot látni. A nagy ur büszke mellén a paraszt kezenyomása! Igazán nevetnivaló, pompás mulatság!
Azután meg nem is igen lehetett sajnálni az ilyen elprédált eledelt. Kegyetlen rossz volt. A hus szivós, kemény, mint a bivalybőr, a leves kozmás, a főzelék odaégetve. Szinte jólesett az embernek, ha megszabadulhatott tőle. Hát odaadták a nemes ősnek. Ne nézze hiába, sóvár szemmel az ő ebédjüket. Jusson neki is belőle.
Este 6 óra után mindenki szabadon tehetett az idejével, amit akart. Még imádkozni is szabad volt. Csak az volt kikötve, hogy a maga javára senki nem dolgozhat suttyomban, nemkülönben az, hogy minden ember pont 9 órakor ágyban legyen és aludjon.
A rendőrség szigoruan ellenőrizte mindazt. Végigjárt az összes portákon. A rend ellen vétőket elagyabugyálta, vagy ha sulyosabb volt a vétség, a hüvesre vitte.
Egy fontos dolgot kell még felemlitenünk, amely mutatja, hogy valóban egészen uj világ volt ezentul a faluban.
A szociális kormány, illetőleg az ő rendeletére a községi előljáróság nemcsak a munka és lakás ügyét rendezte, hanem a házaséletet is. Még pedig egészen uj csapáson, egészen eredeti módon.
Ezentul a házasságot nem kellett sem a pap, sem az anyakönyvvezető előtt kötni. Nem kellett ehhez a dologhoz semmi ceremónia. Egyszerüen összeálltak ketten, egy férfi és egy asszony, akiknek erre kedvök volt, egy szobába huzódtak és megvolt a házasság. Punktum. Ha nem tudtak megférni egymással, vagy ha egymásra untak, egyszerüen faképnél hagyták egymást, a férfi ment jobbra, az asszony ment balra és már fel is volt bontva a házasság. Ugy bizony.
Mily egyszerü, mily igazán okos dolog is volt ez! Minek maradjon egymás nyakán egész életén keresztül két emberi lény, akik nem együvé valók, akik nem szeretik egymást, akiknek semmi kedvök sincs tovább együttmaradni?
Valóban csak dicsérni lehet az uj kormányt, hogy felszabaditotta az emberiséget a házasság nehéz járma alól. Amugy is annyira nyögték azt. Annyi ember boldogtalanságának ez volt a főoka. Ez most már megszünt, örökre.
Hogy ezentul férfi és asszony ugy élt egymással, mint két teljesen idegen ember, akiket semmi közös öröm, semmi közös munka, semmi közös érdek nem köt össze, azzal nem ért rá bibelődni az uj kormány.
Más világ van ma. Mindenki csak az egész emberiségnek él, dolgozik; az egyes embereknek munkája a maguk javára megszünt. Amig az ember magának dolgozott, igaz, szorgalmasabb volt, de a szorgalomnak tőke- és vagyongyüjtés lett a vége. A vagyon felhalmozását pedig egyáltalában nem lehet türni, mert az egyik lángeszü szociálista apostol nagyon szépen mondta: Hogy az a vagyon, amire a megélhetésre nincs szükségünk, tulajdonképpen felesleges és jogtalan vagyon, igazság szerint az nem is a miénk, az más szegényebbet illet meg. Ha pedig magunknak tartjuk meg, tulajdonképpen elveszszük, ellopjuk mástól. Közönséges tolvajok vagyunk. Kiknek lett volna hát ezentul még kedve pénzt félrerakosgatni? Különösen, mikor nem is létezett már pénz, hanem csak papirosutalvány?
Bizony sokáig nem ejtettünk szót Nagy Mihály uramékról. Hogy van soruk? Mit csinálnak?
Nem feledkeztünk meg róluk, dehogy feledkeztünk meg. Ilyen derék embereket nem felejt el az ember máról-holnapra. Csak más dolgokat kellett előbb elmondanunk. Azért kerülnek ők csak most sorra.
Amikor az osztrák főhadnagy azon a végzetes napon kiadta a komandót: «Tölts! tüzelj!», azt gondolta Nagy Mihály gazduram, hogy azt a szörnyü napot nem éli tul. Pedig dehogy nem élte tul. Erős szivvel áldotta meg a jó Isten.
De ha már oda kell adni mindenét a vagyonfelosztó bizottságnak, azt gondolta magában, legalább elmondja a véleményét. Odaállt a bizottság elnöke elé, amely nagy tisztre a szociális állam az egyik véresszáju fővárosi agitátort állitotta.
- Nagyon szomoru, szégyenletes mesterségre adták a fejöket az urak - igy kezdé. - Nem hiszem, hogy közülök egy is magyar ember volna, mert magyar ember ilyesmire nem vállalkozik, amit az urak tesznek.
Mintha villám ütött volna belé, olyan gyorsan ugrott fel a tisztelt elnök ur e szavakra:
- Mit? Még gyalázni is mer bennünket ez a szemtelen paraszt? - kiáltotta magából kikelve. - Hát tudja kend, kivel beszél? Magyar ember? Kicsoda manapság magyar ember? Ma már nincs magyar ember. Ma csak világmunkások vannak. Ma minden ember az egész világé, az egész világnak dolgozik; azért él, azért hal. Nincs országhatár, haza és több ilyenfajta ostobaság. Ma a nagyvilágé vagyunk mind és az egész világ a miénk!... Azt kend paraszteszével talán föl sem éri - fejezi be hévvel beszédét az elnök.
- Csak ne tüzeljen, tisztelt elnök uram - folytatá nyugodtan a szavát Nagy Mihály uram. - Ha maguk fővárosi urak eltörölték a hazafiságot, annál jobban fogjuk mi gazdák, mi egyszerü parasztok azt megőrizni szivünkben. Isten látja a lelkünket! Hogy pedig a szivünkkel nem birnak, azt elhihetik, ha ismerik a magyar embert...
- Hát mit akar tulajdonképpen tőlünk? - szakitá őt félbe az elnök. - A maga kopott, ócska hazafias mondásaira nem vagyunk kiváncsiak. Azokat tartsa meg magának.
- Ugy? Akkor talán kiváncsiak lesznek arra, amit most leszek mondandó, tisztelt urak - felelé Nagy Mihály uram. - Maguk elkobozták nemcsak a földünket, házunkat, a jószágunkat, hanem azokat a keservesen félrerakott garasainkat is, miket évek hosszu során át arcunk verejtékével összekuporgattunk. Elvitték takarékpénztári könyvecskéinket is. Tudják maguk, hogy szereztük ezt a megtakaritott pénzecskénket? Ugy, hogy éjet-napot összetettünk, ugy hogy megtagadtunk magunktól mindent, ami nélkül más ember talán meg sem tudna élni, a mulatságot, a borivást, a dohányzást, a jó életet. Megvontuk szájunktól a legjobb falatot, csakhogy gondoskodjunk gyermekeink jövőjéről és a magunk öreg korára legyen nyugodt, békés életünk.
- Rövidebben! - vágott közbe türelmetlenül az elnök.
- Jó, hát röviden végzek. Egy sorba tesznek bennünket becsületes, dolgos, józan embereket azokkal, akik eddig csak lustálkodással, kártyával, lutrizással, evés-ivással, csalással és rablással töltötték idejöket.
- De már azt mégsem lehet türni! - kiáltá fel az elnök.
- De bizony végigfogja hallgatni mondanivalómat - felelé nagy szilárdsággal Nagy Mihály gazduram. - És az urak sem jobbak, mint azok, akik eddig a mások bőrén élősködtek. Zsiványság, rablás az, amit elkövetnek. Megbünteti magukat azért az én Istenem, a magyarok Istene!
Szörnyü szavak voltak ezek, amelyeket Nagy Mihály erős hévvel vágott az urak fejéhez. És mit csinált vajjon a bizottság?
Láncra verte rögtön ezt a lázadót? Nem. Csak nézte, nézte jó ideig ezt a különös embert. Valami sajátságos érzés szállta meg őket, egy érzés, amit eddig magukon sohasem tapasztaltak. A harag vértódulása volt ez? Nem. Más valami, egészen más. Ki is szól tulajdonképpen hozzájuk? Mintha egy egész nemzet panaszos keserve, feljajdulása szakadna feléjük, mintha a föld megindulna alattok és el akarná nyelni az árulókat, a gazokat, a bünösöket, akiknek mestersége a nép sanyargatása.
Egy pillanatra megmozdult az emberek lelkiismerete. Még ez a javarészt idegenből ideszakadt népség is érezte, hogy alávaló gazságot követ el e pillanatban egy becsületes, derék, jóravaló, dolgos népen.
- Mi lesz itt, elnök ur?! - harsogott most egy nyers, durva hang. - Ne érzelegjünk! Tettre, dologra küldtek ide bennünket. - Az osztrák főhadnagy szava volt.
- Végezzünk - hagyta rá hirtelen az elnök, zavarából fölócsudva.
- Láncra verjük ezt a rebellis magyart? - kérdé a főhadnagy villogó szemekkel.
- Igen, igen - hebegé az elnök, aki örült, hogy valaki helyette cselekszik ebben a nehéz pillanatban.
Hát láncra verték Nagy Mihály uramat. A büszke gazda szótlanul türte. Hadd lássa ez a csuf német, hogy a magyar embernek meg se rándul az arcizma, tegyenek vele bármit, ha igazát érzi. Meg nem törik soha.
Józsi fiával már előbb végeztek. Azt bizony erőszakkal kellett leláncolni. Kemény dolga akadt vele egy tucat zsoldosnak. Már mikor biztonságba helyezték, akkor is elhuzódtak mellőle. Hátha széttépi láncait ez a hatalmas medve és szétvág közöttük. Nem tréfadolog biz az!
Elvezették azután mindakettőt, apát és fiut a község házára. Elcsukták. Másnap reggel pedig elszállitották Nagy Mihály uramat Salgótarjánba a vaskohóhoz, Józsit pedig a fegyházba.
A bizottság azután összeirt mindent, elkobozta az ingóságokat és dologvégzetten betért a korcsmába egy kis áldomásra, amely eltartott reggelig. A korcsmáros persze szivesen látta nagyrabecsült vendégeit. Hogyne, mikor őt ezért meghagyták helyén.
*
Azóta elmulott pár hét és Nagy Mihály uram a salgótarjáni vasgyárban robotolt már. Olyan nehéz munkára fogták, hogy másnak már első napon beleszakadt volna az ina. Nagy Mihály uram azonban szó nélkül elvégzett minden rábizott dolgot. Türelmesen, példásan. Nem lehetett ezen az emberen kifogni.
Nem ugy Józsi. Az ő kemény daczát nem tudta megtörni semmisem. Hiába: heves, fiatal vér pezsgett ereiben. A fegyházból elvitték a fővárosba zsákhordónak a Duna partjára. A legnehezebb terhet, ládákat, követ neki kellett cipelni az állami raktárba. De az ő munkájában nem volt köszönet. Akkor dolgozott csak, amikor erőszakkal rákényszeritették és akkor is tört-zuzott mindent. Vele ne packázzon senki!
Mari asszony, Nagy Mihály uram jólelkü felesége, az állami nagy mosódában Kassán töltötte keserves napjait. Szivesen dolgozott a jó asszony odahaza, a ház, a tüzhely körül; de biz itt Kassán, a mosódában csak ugy immel-ámmal tett-vett, semmihez sem volt kedve. Csoda-e? Távol az övéitől, kedves férje urától, gyermekeitől, a messze idegenben, kinek volna kedve élni és dolgozni, másokért?
Ágnesnek, a szép hajadonnak volt talán még a legnehezebb dolga. A fővárosi ruhatárban javarészt haszontalan, semmirevaló lányok foglalatoskodtak. Ezekkel cicáztak, szemtelenkedtek a felügyelők. Hát azt hitték, hogy Ágnes is kegyes lesz ő hozzájuk, az alávaló tolakodókhoz. De biz azok elszámitották magukat. Ha szép szóval nem tudott védekezni Ágnes, adott neki a jó Isten két erős kart és éles körmöt. Nem fért hozzá senki emberfia. Nem bizony.
Gábor, a kispap, persze már nem folytathatta vallási tanulmányait, mert hát a papi hivatást egyszerüen és mindenkorra beszüntette az uj szociális kormány. A közös állami nevelőintézetbe adták Gábort és ha betölti 21-ik évét, megteszik állami hivatalnoknak, mert igen tehetséges ember, például fináncnak az ország határára, van hozzávaló esze.
Hogy pedig végül a kis Ilonka hogy töltötte napjait a temesvári árvaházban, azt majd később meglátjuk. Bár inkább ne látnók soha!
A földesur jól tudta, mi lesz annak a vége, ha a szociáldemokraták uralomra jutnak, azért összeszedte a cókmókját és családjával együtt kimenekült Svájc egyik csöndes kis falujába. Félrevonult a nagy világ zajától. Békességet akart most már és semmi mást. Földjét, kastélyát, jószágait elrabolta az uj kormány. Mi öröme volna hát még ebben az életben? A legkedvesebbtől megfosztották. Mindattól, amiért oly soká fáradt és küzdött. Amit becsületes munkával szerzett és megtartott.
Mit törődött az uj kormány azzal, hogy a földesur majdnem 200 munkást foglalkoztatott egész éven át, akiknek jó dolguk volt nála, akik tüzbe mentek volna urukért a cselédséggel egyetemben, amely nem is nézte urának, hanem valóságos jó atyjának Bodrogközy uramat.
A tekintélyes birtokot felosztotta tagokra az a hires bizottság és egy-egy tagot annak juttatott, akire a sorshuzás esett. Igy csomó vadidegen ember került Várudvarra, Bodrogközy uram birtokára. Csak egy pár falubeli gazdát hagytak meg mégis magnak, amint az egyik vörös sipkás mókázva mondá: Könnyebben kel ki a hazai mag. Ismeri a földet, tud hozzá alkalmazkodni. Azért.
Mindezt egy régi hü cselédjétől hallotta a földesur, aki őt időnkint levélben értesitette a történtekről. Persze ezt csak titokban irhatta meg, még pedig a 8 órai munkán kivül. Gyertyavilágnál, a kamrában, ahol senki sem keresi az embert. Csak igy irhatott bizalmas levelet valaki akkortájt.
De visszakivánták azok a munkások és cselédek jó urukat! Azok, akik a sors különös véletlensége folytán a községben maradtak. Mire való nekik az a «szabadság» és «egyenlőség»? Amikor az amugyis csak papiroson van meg? A valóságban pedig minden szabadságától megfosztották az embereket; folyton a nyomukban van a rendőrség, ellenőrzi őket kora reggeltől késő estig: munkaközben, ebédközben, alvásközben, az utcán és odahaza; amikor az egyenlőség csak azért egyenlőség, hogy egyforma durván bánnak a felügyelők és a vörös sapkások mindenkivel; amikor az embernek minden önérzetét elfojtják és csak egy egyszerü számozott gépnek nézik, amelyet ellajstromoznak, nyilvántartanak, ide-oda taszigálnak, ahová éppen jónak látják.
És miért is dolgozik most tulajdonképpen az ember? Az államért? Kicsoda az az állam? Erre azt feleli az okos biró: mindenki, aki ebben az országban él. De ha mindenki, akkor én is, te is az állam vagyunk. És miért nem látom mégsem semmi hasznát, jutalmát az én munkámnak? Miért kapok én szorgalmas állami munkás éppen ugy csak 1 korona 20 fillér értékü utalványszelvényt, mint az a haszontalan naplopó, aki csak kihuzza az időt, de munkájának semmi látszatja? Aki eltereferéli az időt, ásit, nyujtózkodik; fraternizál, adomázik a felügyelővel; aki mindent szeret a világon, csak a dologtól irtózik, mint a pokol tüzétől.
Erre a kérdésre senki sem tudott felelni. De nem is volt szabad. Az állami munkásnak csak dolgoznia volt szabad, de véleményét nyilvánitani semmi szin alatt sem volt szabad. Aki zugolódik vagy elégedetlenkedik, azt a kihágás fokához mérten a fekhely megvonásával, az ebédtől való eltiltással, megvesszőzéssel, esetleg fegyházzal büntetik.
Körülbelül ezeket foglalta magában Bodrogközy uram jó emberének a levele. És amit ebből nem tudott meg a földesur, azt megtudhatta a «Népszavá»-ból, amelyet hivatalos lapjává tett az uj szociális kormány, amelyben megjelent minden rendelete. Sürü egymásutánban, szakadatlan sorban. Csupa parancsból állott az egész lap, másra nem is maradt hely. Minek is?
Nagy Mihály urammal is fentartotta az összeköttetését a földesur. (Földesur? mily gunyosan hangzik az a szó most? Bizony egy ur, akinek földje nincsen, már nem földesur.)
Legutóbb is a következő levelet csempészte Bodrogközy ur egy láda dupla fenekében a salgótarjáni vasgyárba Nagy Mihály uram részére. (Mert hát arra is nagyon ügyelt az uj kormány, hogy valaki államellenes izgatást ne kövessen el. Ne hirdessen és ne irjon, amit nem szabad. A gyanus leveleket mind felbontotta, elkobozta és a rögtönitélő birósághoz utalta. Az azután rövidesen bánt el a bünösökkel. Egy-kettőre börtönbe, vasra került igy a vigyázatlan ember.) Az a levél igy szólt:
Kedves gazduram!
Azt hiszem, nem kell kegyelmedet biztatnom, hogy tartson ki türelemmel, mert ismerem szilárd akaratát, hajthatatlan természetét és jó magyar szivét. Szentül meg vagyok győződve arról, hogy jobb napok virradnak még ránk, hogy az igazság győzni fog. Sokkal hamarább dől romba a szociálista urak uj világa, mintsem maguk hiszik.
Amit erőszak teremt, azt csak erőszakkal lehet fentartani és ami a legveszedelmesebb: azt ismét csak az erőszak dönti meg. Addig fogják a hurt fesziteni, mig az elpattan és az elpattanó hur a szociálista urak vakmerő arcába fog csapódni. A nép türni fogja egy darabig a hivatalnokok, a rendőrség és katonaság folytonos ellenőrzését, nyomását, zsarnokságát, de ha jármát megunja, akkor rettenetes erővel tör ki a meggyalázott nép és elsöpör mindent utjából.
Én ezt megjósolhatom. Nem akarom hazámfiainak, jó embereimnek vérét látni. Mert vér fog folyni, sok vér. A gonosz tettnek átka az, hogy folyton ujonnan és ujonnan gonosz tettet kell szülnie.
Aki felforgatja a világrendet, az szembe kerül a világrenddel. Aki erőszakkal nyul a haladás kerekébe, azt elsodorja a természetes fejlődés óriási áradata, amely hatalmasabb minden emberi erőnél.
Az emberiség föladata javitani a hiányokon, betömni a réseket; az ujat, ha jó elfogadni. De nem feladata lerontani minden létezőt és a romokon uj világot épiteni. Uj világot teremteni ember nem képes. A hatalmas Isten is, a mindenható ur is betartotta a sorrendet.
Először teremtette a földet, azután a növényeket, állatokat és végül az embereket. Az egyszerün kezdte és a tökéletesen végezte.
A tökéletesen? Ime, látjuk, milyen még az Isten teremtményének is a tökéletessége! Elveszi felebarátja birtokát, házát, rabszolgákká sülyeszti le a szabad embert. Zsarnokoskodik embertársán. Egy hóbort, egy rögeszme kedvéért A szabadság, testvériség és egyenlőség szent nevében lábbal tipor minden szabadságot, testvériséget és egyenlőséget.
De most már zárva levelemet. Csak azt akarom még a lelkére kötni: tegyen mindent ugy, ahogy a szociálista kormány parancsolja. És buzditson ugyanarra mindenkit, akivel csak összejön. Semmi sem hozza meg biztosabban a szociáldomokrácia gyászos, szomoru bukását, mintha mindenben követik az emberek az apostolok és kormányok szavát, parancsát. Ez a pusztulás az ő pusztulásának egyenes és világos utja.
Én nem akarom jó embereim gyötrelmét végignézni. Amugy sem tudnék rajtok segiteni. Az erőszakkal szemben tehetetlen az ész és a jóakarat.
Isten áldja meg kegyelmedet. Ne csüggedjen el!
Jóakaró hive
Bodrogközy Ákos.
Nagy Mihály uram amint olvasta, gyorsan szét is tépte és a kohóba dobta a levelet. Ne maradjon semmi nyoma. Oh, ő jól ismerte a földesurat, az együtt érzett és dolgozott mindig embereivel. Valóságos apja volt a falu népének. Áldott jó ember.
Azt hiszem, hogy mindenki tudja, kiről van szó. Böröcz Péter uramról, az «uj világ» legodaadóbb, leglelkesebb hivéről.
Ezt az embert nem szabad szemünk elől tévesztenünk. Ezt az embert meg kell figyelnünk, mert csak ugy értjük meg azt, hogy miként volt az lehetséges, hogy a szociáldemokraták oly fényes diadalt arattak. A legkitünőbb eszköze volt Böröcz uram, akit valaha látott a világ. Vakon engedelmeskedő, mint az igazi jó katona. Nem okoskodik; azt teszi, amit ráhagytak és mert a lelkiismerete igen tág, nem is bántotta semmi zavar, szerencsétlenség és baj, amit felebarátainak okozott.
Ez az ember hü képmása volt urának, annak a sokfejü urnak, akit ugy hivnak, hogy: szociáldemokrata kormány. Vak, eszelős, az emberek legszentebb érzelmeivel, jogaival mit sem törődő. Egyoldalu, a körülményekkel nem számoló egy valaki, aki a cél kedvéért, ha az neki kedvez, átgázol mindenen: jó érzésen, tisztességen, becsületen.
Korán megszokta a rendetlen, üres életet. Valami nagy urnak a vadhajtása, ugy tudták Várudvaron, akivel az apja nem törődött, mert vásott kölyök volt, gonosz, mint az ördög. Anyja pedig nem birta eltartani, hát tuladott rajta. Csent, csalt már gyerekkorában, mindenki tudta ezt róla és mégsem tudta őt tetten érni senkisem. Haj, finom esze és jó orra volt ő kelmének, mint a ravasz rókának!
Mikor kamaszszá serdült, akkor a legválogatottabb csintevéseket követte el. Bizalmas körben, korcsmai hangulatban, borközi állapotban néha elejtett egy szót, amiből egész lelkét meg lehetett ismerni. Mit is tett? Mik voltak azok az ő huncut csintevései? Hol egy jámbor vándorlegényt dézsmált meg, hol a vásárra induló grajzleros holmijából csent el egyet-mást, aminek hasznát vehette, de a koldusokkal is jó barátságot tartott; azok sok pénzt szednek össze a városban és dusan megtömött zsákocskával térnek haza szombat este «a heti munkáról» a faluba. Végül nagyon hasznos volt rá nézve a falu végén tanyázó cigánybanda is, amely szép eredménynyel garázdálkodott mindenütt, ahol megfordult. A dádéval tehát jó barátságot tartott Böröcz uram.
Böröcz Péter «csintevései» azonkivül abból állottak, hogy a derék népség keresetéből szép szóval és csalafintaságokkal, no meg fenyegetéssel jócskát tudott a maga zsebébe átcsusztatni.
De azért óvatos volt Péter komám. Időnként egy-két napra munkába is állott, hol a földesurhoz, hol egy-egy tehetősebb gazdához, sőt még ács- és kovácsmunkára is vállalkozott, csakhogy elhitesse a falu népével, hogy ő becsületes munkával szerzi meg mindennapi kenyerét.
Hogy az ő tisztességében valójában senki sem bizott, azzal ugyan nem sokat törődött. A fő dolog az volt, hogy senki se tudjon a körmére koppintani, sem a jegyző, sem a csendőr, sem a főbiró.
És legjobb fegyvere nagy szája, svádája volt. Beszélni tudott ugy, mint egy igazi fiskális. Hol szépen, simán, hol körmönfonton, politikusan. Akit ő egyszer megkörnyékezett, az el volt veszve, azt ugy levette a lábáról, hogy arról koldult. Kicsalta az emberből az utolsó garast is.
A korcsma volt Böröcz uram rendes tanyája. Itt korlátlan urnak ismerte el mindenki. Olyan jóizü cigányadomát és katonahistóriákat senki, de senki a föld hátán nem tudott elmondani, mint ő. Böröcz uram értett mindenhez: a gazdasághoz, a grajzleros-munkához, katonadolgokhoz és a nagy urak dolgához egyformán.
A legtöbb tudományt katonasor alatt szedte magába. Tengerész volt Pólában, hát bejárta a félvilágot és három falut. Csoda dolgokat tudott mesélni a török szultán és a perzsa sah mesés kincseiről; számos, aranyruhás, gyönyörü feleségeikről; a kinai császárról és az afrikai vad indiánusokról, akik a gyürüt nem az ujjaikon, hanem az orrukban hordják és emberhust is esznek ünnepnap.
Volt mindig ámulás-bámulás, ha Böröcz uram megragadta a szót. Ki ne tartotta volna hát megtiszteltetésnek, ha borral, pálinkával, jó szalonnával megkinálhatja ezt a jóizü embert azért a sok érdekes históriáért, amelyek csak ugy dültek a szájából, mint patakban a viz.
És ki csodálkoznék azon, ha Böröcz uram ugy el tudta venni a gyöngébb lelkü emberek eszét, ahogy neki jól esett? Valóságos ezermester volt. Szinte megbabonázta az embereket.
*
Amikor a szociáldemokrata eszmék terjedni kezdtek, Böröcz Péter rögtön felajánlotta szolgálatát a szociálisták központi irodájának. Felutazott a fővárosba, ismeretséget kötött a szociálista vezetőkkel és meggyőzte őket arról, hogy nálánál különb embert lámpással sem találnának. Kaptak is utána. Ágensükké fogadták és kötelességévé tették, hogy a szociálista eszméket terjeszsze az ő falujában és időnként számoljon be a vidék hangulatáról.
Ez kellett Böröcz uramnak. Éppen ez volt a neki való foglalkozás. Egész nap sürögni-forogni, puhatolózni, kilesni az emberek titkait; a gyönge jellemü, hajlékony embereket lábukról levenni, elbolonditani, akit csak lehet, igérni füt-fát: földet, vagyont, uri létet és minden jót, amit csak ember kigondolhat.
Azt jól tudta, hogy legjobban számithat a szegény, megszorult, elégedetlen emberekre. Az urral és a tehetősebb gazdákkal azért nem is igen törődött. Azoknál különben nem is igen volt tanácsos kopogtatnia, mert tisztességes háznál ugyan nem is fogadta be senki.
De a szegény nép az egyhamar a markában volt. Szinte vakon hitt neki. Hogyne, mikor oly sok mindenfélével kecsegtette, hogy annak századrésze is már kész boldogság lett volna, ha igaz volna.
Derekasan megfelelt Böröcz uram a rábizott feladatnak. Amikor a szociáldemokrácia diadalra jutott, nemcsak az elégedetlen, dologkerülő munkásokat, hanem már a kisgazdákat is sikerült az agitátornak megingatnia, már a kisgazdák is az uj világra esküdtek: földet, jómódot vártak és követeltek. Vagy felgyujtják a falut, ha nem kapnak.
És amint tényleg beállott a nagy fordulat, amint kiütött a nagy szociális forradalom, Böröcz uram rögtön melegiben kovácsolta a vasat. Felsietett a fővárosba, hogy felvegye munkájának a bérét és szép, tekintélyes állást szerezzen magának az uj világban.
Sajnos, igaz, hogy az egyszer csalódott számitásaiban, mert azt hitte, hogy pár jóképü százasbankóval fogja kiszurni a szemét az uj szociális kormány, ahelyett pedig csak utiköltségeit téritették meg és «egyelőre» adtak neki pár pengő forintot a jövőre való előlegül, serkentésül; de hát Böröcz uram jól tudta, hogy most szabad a vásár, az ő községében már most ő az ur, ő rak ott zsebre mindent, ami a kezeügyébe akad. Majd gondoskodik arról, hogy a legzsirosabb falatok neki jussanak, hogy kárpótolja magát fáradtságáért.
De meg nem is kivánhatott többet az uj kormánytól. Ezrével sereglettek a nagy diadal után az agitátorok a vidékről a fővárosba. Mindegyik követelte a bérét, az pedig összesen óriási summát tett ki. Igy egyre-egyre bizony kevés jutott.
Nem is ment simán a bér kifizetése. Minden agitátor zugolódott és fenyegetőzött, ugy hogy a kormány végül kénytelen volt a pénzéhes tömegeket fegyveres erővel szétverni és haza toloncoltatni. Igy került haza Böröcz uram is. De az ő tisztes becsületét azért ez a dolog nem sértette. Vastag volt a bőre, ráfért ő kelmére.
Hazaérkezve rögtön a biróhoz sietett és annak egyszerüen kijelentette, hogy őt nevezte ki a szociális kormány a község főfelügyelőjévé. A biró elhitte neki. És valóban a kormány ki is nevezte Böröcz uramat a falu főfelügyelőjévé, hadd hallgasson a nagyszáju ember, gondolta magában. Az ilyet okvetlenül le kell kenyerezni, hogy bajt ne csináljon.
Ezentul tehát Böröcz uram kénye-kedvétől függött a falu embereinek a sorsa.
Igy vitte fel az Isten Böröcz uram dolgát. Élt is hivatalos hatalmával, hogy jobban sem kellett.
Azt kérdezzük már most, nem kellett-e ily buzgó, odaadó emberek segitségével győzni a szociáldemokráciának, mint amilyen Böröcz Péter volt? Ilyen mindenre kész és kapható, vakbuzgó emberekkel?
Mári asszony keserves napokat töltött az állami mosóintézetben Kassán. Sürü könyekkel áztatta éjjelenkint párnáját, nagyon szomoru, vigasztalhatatlan volt az élete. Hogy bántak vele! A legdurvább embereket osztották be felügyelőnek a mosóintézetbe, kiszolgált bakakáplárokat, elcsapott csendőröket, hogy a rend és fegyelmen csorba ne essék. Ezek azután hajtották, kinozták a szegény asszonyokat folytonos nehéz munkával, állandó kötekedéssel, szitkokkal. Jobb dolga volt a felügyelő kutyájának, mint azoknak a szánalomraméltó mosónőknek. A kutyát legalább nem lökte-bökte oldalba senki. Azzal csinján bántak, mert a felügyelő kegyetlen nagy ur ám. Azért tisztelni kell még a kutyáját is.
Egy párszor próbált Mári asszony levelet irni az urának, tele panaszszal, keserüséggel, de leveleit mindannyiszor elfogta és széttépte a felügyelő. Az állami rend ellen panaszkodni tilos volt. Jaj annak, aki a tilalmat megszegi!
De végre mégis sikerült Mári asszonynak becsempészni egy levelet a salgótarjáni vasgyárba. Bevarrta egy ingbe, amit az urának küldött névnapi ajándékul. Az ingben nem kereste senki. Csak Nagy Mihály uram sejtette, hogy valahol irásnak kell lenni a csomagban. Meg is találta, Mily nagy volt az öröme! Levelet kapott az ő derék, kedves asszonyától. De ez az öröme nem tartott sokáig. Ami a levélben volt, az csak a legnagyobb keserüséggel töltötte el. Ime igy szólt a levél:
Kassa, 1906 december 10-én.
Kedves, jó uram!
Már nehányszor próbáltam kegyelmednek levelet irni, de mindig elfogta és széttépte irásomat a felügyelő. Meg is büntetett azért, hogy panaszkodni mertem. Három napon át nem kaptam ebédet és fekhelyemről elvitte a szalmazsákot és a szalmapárnát, hogy a kemény deszkán feküdjem.
Itt küldök kelmednek egy kis vásárfiát, fogadja szivesen. Mást nem küldhetek, mert nincs egyebem. Nagyon szegény vagyok. Hiszen tudja kegyelmed, hogy az embernek csak azt adnak az uj világban, ami nélkül meg nem élhet és azt is nagyon szüken adják.
Most már annyira amennyire beleszoktam a munkába. De bizony kezdetben nehezen ment. Kimarta a kezemet a mész és a rossz szappan, amivel a ruhát mossuk. Hetekig sebes volt a tenyerem és ugy égetett, mintha parazsat tartottam volna benne.
De azért munkába kellett állnom minden nap. Ha véreztek is az ujjaim és ha azt is hittem, hogy belehalok a nagy fájdalomba. Azt mondták nekem, mossam tisztára friss vizzel a tenyeremet és jó lesz. De bizony sokára gyógyultak be a sebeim és sok-sok álmatlan éjszakát töltöttem el.
Milyen szivesen eltürtem volna azonban mindent, ha kegyelmed és az én jó Ágnesem, meg az aranyos kis Ilonka és Józsi fiam itt volnának mellettem. Nem bánnék semmit, boldog volnék. Mikor is fogom már kegyelmedet viszont látni? Talán soha. Főképpen az én kis angyalomért, Ilusért, nagyon aggódom. Istenem, hogy is bánhatnak azok az idegen emberek az én kedves kis porontyommal?!
De én azért reménykedem, hogy jóra fordul még minden. Az nem lehet, hogy azt a sok igazságtalanságot, kinzást elnézze a jóságos Isten. Az nem lehet, hogy eltürje, hogy elveszik az ember mindenét, amije volt, amit becsületes munkával szerzett és odaadják másnak, akinek semmi jussa nincsen hozzá, aki azt meg sem tudja becsülni.
Az igazságnak ki kell derülnie és mindenkinek kell, hogy visszaadják azt, amit elraboltak tőle, mert különben vége a világnak.
Én már alig várom, hogy legalább pár sor irást kapjak kegyelmedtől. Majdnem egy hosszu esztendeje, hogy elkergettek bennünket hazulról a nagy világba. Keserü, nyomoruságos esztendő volt.
Adja Isten, hogy jó egészségben találja levelem, minden jót kivánok kegyelmednek nevenapjára és maradok
hü és engedelmes asszonya
Mári.
- Szegény asszony, szegény jó asszony - sóhajtott fel Nagy Mihály uram, amint elolvasta a levelet. - De keserü a te sorsod. Pedig csak jót érdemelnél.
Azután előszedte Ágnes levelét, amelyet szintén csak ügyesen kieszelt csalafintasággal lehetett a gyárba juttatni. Az ő levele igy hangzik:
Drága, kedves Apám!
Nem irhatok sokat kegyelmednek, mert folyton vigyáznak rám. Rossz szemmel néznek itt, mert nem vagyok jóba a felügyelővel, aki mindig szemtelenkedik velem és akinek már jó pár nyaklevessel fizettem tolakodásáért.
Világot is csak titokban hozhattam kis kamrámba. Éjjel irom e levelet. Alig látom a betüket.
Én nem panaszkodom kelmednek, türöm a sorsomat, csak azt tudnám, hogy hogy megy dolga Józsinak? Nem tud róla kedves, jő apám? Még mindig ott nyomorgatják a szegényt a Duna-parton, a raktárban a nehéz ládákkal és a zsákokkal?
Oh csak megszabaditaná őt valahára a jó Isten attól a keserves munkától. De szivesen segitenék rajta, ha tudnék.
Nagyon zugolódik itt mindenki az állami varróintézetben. Ennek nem lesz jó vége. Veszekedés és verekedés nap nap mellett folyik, mert másképpen nem szerezhet az ember magának igazságot.
És egyéb gyalázatos dolgok is történnek itt A felügyelők és hivatalnokok csalnak és lopnak, ahol csak tudnak. És rosszra csábitják a lányokat. De erről nem merek többet irni, nehogy megfogjanak és a fogházba vessenek. De meg röstellem is. Sok asszony nyög a fegyházban, különösen azok, akik nem adják meg kegyelemre magukat a gyalázatos felügyelőnek. No, de most már elég is volt a panaszból.
Maradok jó egészséget kivánva, szivből szerető leánya.
Ágnes.
De belenyilalt jó Nagy uram szivébe, amikor azt olvasta, hogy mit csinál az a gaz felügyelő az ő becsületes, tisztalelkü leányával. Ha ő most ott lehetne, megkeserülné ez a nyomorult pernahajder! Olyat sujtana a füle tövibe, hogy arról szédülne.
De hát lehetetlen, fogoly rab ő maga is. A gyárból nem szabad eltávoznia. A gyár udvara nagy kőkeritéssel és salakhegyekkel van körülvéve. Onnan egy teremtett lélek sem tud se be, se ki. Csak a kapun lehetne távozni, de ott három fegyveres őr áll, élesen töltött angol ismétlő puskával, amelyből két töltést durrantathatnak ki egy másodperc alatt. Ezeknek az őröknek a saját életük árán meg van hagyva, hogy senki emberfiát ki ne engedjenek igazolvány nélkül. Igazolványt pedig csak a tisztviselőnek adnak, munkás nem kaphat soha.
Igy hát nem maradt egyéb hátra, mint hogy Nagy Mihály uram is leült és levelet irt ugy Mari asszonynak mint Ágnesnek, amelyben elsőbben is megköszöni a hozzá való szivességüket és azután elmondja, hogy neki most már könnyebben megy a dolga, mert előmunkássá tették; csak a hivatalnokoktól és a kohófelügyelőtől kell sok gorombaságot és hántást eltürni. De hát ő elvisel mindent. Mert elérkezik még a leszámolás órája.
És akkor neki fog a törvény igazságot szolgáltatni. A gaz nációt ellenben előbb-utóbb lesujtja az Isten büntető keze!
Ki volna más, mint megint csak Böröcz Péter uram, akinek annyira fölvitte az Isten a dolgát, hogy kénye-kedve szerint garázdálkodhatott Várudvaron. Mert, hát ő volt a községi munka főfelügyelője, a mindenható ur, aki előtt haptákba vágta magát a tizenkét vörös sapkás is, de még a biró sem mert vele komázni, mert nagy volt a befolyása Böröcz uramnak «odafenn a magasban». Valóságos basája lett ilyformán a falunak. Hallgassuk csak meg, hogy miként rendelkezik alantasaival, a vörös sapkásokkal. Bodrogközy uram kastélyának első emeletét, tehát a legszebbik részét foglalta le a maga és «hivatala» számára. A hivatala állott egy iróasztalból, két székből, egy szekrényből, de egy piculányi ember sem volt benne. Ő maga, Böröcz uram volt a hivatalfőnök, az alantas hivatalnok és az irnok, meg a hajdu egy személyben.
Nagyot dobbant a lábával, ami azt jelentette, hogy: szabad.
Belép a napos rendőr, peckesen megáll az ajtónál, tiszteleg és várja a felügyelő ur parancsait.
- Ma a faluban maradok, nem megyek ki a mezőre. Legyen gondjuk arra, hogy mindenki elvégezze a dolgát. Aki nem paréroz, le vele a deresre! - igy kezdte hivataloskodását kora reggel Böröcz uram.
Majd éppoly szigoru hangon folytatá:
- Maga meg, numero 7 (a rendőrök meg voltak számozva, éppen ugy, mint a munkások; illetőleg - hogy őszinték legyünk - mint hajdan a vágóhidra kerülő barom), fogja ezt a csizmámat és pucolja szép fényesre. De rögvest.
A rendőr nem mert ellenkezni a főfelügyelő urral, a sarokba dobta a vörös sapkáját, felgyürte a kabátja ujját, nagyot köpött Böröcz uram csizmájára és a markába (már mint a saját markába) és azután vikszolt a nagy kefével, sebbel-lobbal, mint a tüzes istennyila.
Hogy nem szivesen tette, az meglátszott az arcán, de a keze járásán is. Ugy püffölte, döfte, nyuzta azt a szegény csizmát, hogy az szinte nyifákolt, panaszkodott kinjában. Hej! ha Böröcz uramat is igy «kezelhetné» valaha, gondolá magában a rendőr.
Amikor a jó ember már tulságosan nyuzta a csizmát, ugy, hogy az majd széjjelment, Böröcz uram meg nem állhatta, hogy ne kérdezze tőle:
- Mi lelte magát, numero 7, hogy annyit illetlenkedik? - A rendőr sürü köpködésére értette szavát Böröcz uram.
- Követem alásan, főfelügyelő ur, haragszom egy kicsit, azért jön olyan sürüen a nyelvemre a nedü - volt a rendőr válasza.
- Haragszik? Kire haragszik? - kérdé Böröcz uram.
- Hát csak tulajdon magamra, könyörgöm alásan, főfelügyelő ur.
- Osztán miért, numero 7?
- Azért haragszom magamra, instállom, ne tessen zokon venni, hogy érzem, hogy nem szivesen pucolom a főfelügyelő ur csizmáját.
- Mit mond? Maga nem tisztitja szivesen a csizmámat? És ezt meri nekem bevallani, maga szemtelen ember?
- Merem biz' én - viszonzá türelmét vesztetten a rendőr - mert hát, amit főfelügyelő ur, tőlem kiván, az törvény és parancsellenes. Főfelügyelő ur maga tartozik a csizmáját tisztitani, nadrágját megpucolni, a leszakadt gombot felvarrni...
De már nem folytathatta tovább. Böröcz uram ott termett mellette, ráemelte öklét, vérbenforgó szemekkel nézett rá és e szavakat hörgé:
- Mit nyafogott maga? Én, a főfelügyelő ur magam tisztitsam a cipőmet? Én, aki urnak születtem, akinek már a nagyapja sem látott suvikszos kefét?
Éppen le akart sujtani a szegény párára, amikor észrevette, hogy a rendőr is teljesen komoly támadásra szoritja össze öklét és csak várja az első csapást, hogy azután lezuhantathassa sulyos öklét Böröcz uram kobakjára. Ennek a fele sem tréfa.
Böröcz uram azért jónak látta nemes megvetéssel elfordulni tőle. Nem érdemes az ilyen haszontalan fráterrel vesződni. Majd megtanitja őt még móresre! Egy darabig izgatottan fel s alá járt a szobájában, majd megállt és félvállról odaszólt a rendőrnek:
- Tudja maga, numero 7 (Böröcz uram azt hitte, hogy előkelőbb, ha német szót használ; az hivatalosabban hangzik), hogy felségsértést követett el?
- Bánom is én! - dörgött a rendőr a legkisebb tisztelet nélkül.
- Nem bánja? Hát majd megkeserüli. Maga megsértette én bennem a kormányt, az államot, a felséges nép képviselőjét. Tiszta dolog tehát, hogy felségsértést követett el. Ezért pedig három évi börtön jár.
- Hát csukjanak el, nem bánom - mordult fel a rendőr. - Inkább ülök a börtönben, de Böröcz uram csizmáját nem tisztitom többé. Nem én!
- Mit? Böröcz ur? Én főfelügyelő, állami munkafőfelügyelő vagyok! Velem ne komázzon, mert baj lesz!
- Szeretném látni! - felelé nem éppen szeliden a numero 7.
- Hát ki végzi helyettem a hivatalos teendőket, ha nekem magamnak kellene folyton a csizmámat, ruhámat, lakásomat tisztogatnom? Söpörni, surolni, port törölni?
- Nem is én, vágta vissza egykedvüen a rendőr.
Böröcz uram most odaállt a vörös sapkás elé és komoly hangon, de már jóakaróan (mert látta, hogy másképpen nem bir vele) kérdezi tőle:
- Mondja barátom, mi a baja magának igazában?
A numero 7. nem halogatta egy pillanatig sem a feleletét.
- Ha a szociáldemokrata kormány ugy bánik a rendőrökkel - azt mondá - ahogy eddig, a rendőrök fogják elsőbben is a rendet megbontani. Bennünket tulajdonképpen felügyelői szolgálatra rendeltek, nem szolgáknak, nem cselédeknek, nem inasoknak, csizmapucolóknak. Ha másra használnak fel bennünket, hát azt ki fogjuk kiáltani a világba és attól lesz olyan kavarodás, hogy ilyet még a cigánysoron sem láttak, főfelügyelő uram. Aztán meg - folytatá a rendőr - nekünk nemcsak a nyolcórai munkaidő alatt, hanem kora reggel is, ebédidő alatt is, este és éjjel is kell szolgálatot tennünk, amiért semmi külön fizetség nem jár. Annyit kapunk, mint a többi állami munkás, egy korona 20 fillért utalványpapirban. Hol itt az igazság?
Böröcz Péter nem hallgatta tovább. Félbeszakitotta a rendőrt és hivatalos felsőbbséggel a következő szavakat ejté:
- A mi bölcsességünk mélységeiben ne kutasson, maga jámbor ember. Legyen boldog, hogy nem kell munkásnak lennie. Mehet. Nincs több szavam magához. Az embereket künn a mezőn szoritsa erősen munkára. A faluban honn maradtak suroljanak, söpörjenek, takaritsanak. Délben legyen jó ebéd a számomra a lacikonyhán. Most pedig sürgős dolgom van a korcsmában. Hátra arc! Indulj!
A numero 7 sarkon fordult, becsapta maga után az ajtót, miközben ezeket a szavakat mormogta fogai között:
- Furcsa vége lesz ennek a basáskodásnak!
Nem mindig borult az ég. A nap is kisüt és vigság van a természetben: dalolnak a madarak; zümmögnek a méhek; nyilnak és illatoznak a virágok.
A szociáldemokrata világ sem állott csupa munkából, sanyargatásból, gyötrelmes ellenőrzésből. Voltak vidám percei is. Például derült órái voltak e különben tagadhatatlan sötét, szomoru világnak a táncmulatságok. Igaz, hogy ezeket nem rendezhették kedvök szerint a falu emberei, mert állami táncmulatságok voltak ezek, előre megállapitott sorrenddel, pontosan kiszabott időig tartottak és az állam főelve szerint rendezték ezeket: az egyenlőség szent elvének szigoru szem előtt tartásával.
Hogy ne legyen tulságos nagy a tolongás és csak mérsékelt számu ember vehessen részt az ilyen állami táncmulatságon, kisorsolta az előljáróság a belépti jegyeket. A jegyek fele a férfiaknak, a másik fele a nőknek jutott. A sorsolásban résztvehetett minden fényképes állami igazolványnyal ellátott munkás 21-65 éves koráig, aki szabadlábon volt. A büntetés alatt állók és a fegyházba csukottak ki voltak zárva. Ezek számára külön táncmulatságokat rendeztek a fegyház udvarán szuronyszegzett puskák között. Hasonlóan ki voltak zárva a 65 éven felüli tehetetlen aggok és a csecsemők. Ami természetes is. Ezeknek már nem, vagy még nem állott táncra a lábuk.
Az állami táncmulatságok éltető eleme volt Bebel nagy szociálista apostolnak örök érvényességü igazsága: «Amint a nőt kérik, éppen ugy megkérheti a nő is a férfit: férjhez megy és férjet kap».
Ez az igazság ugyan szigoruan véve csak a házasságra vonatkozott, de éppugy lehetett azt a táncmulatságokra is alkalmazni. Legalább a régi «polgári» világ hosszu tapasztalata szerint a házasságot rendszerint táncmulatság előzte meg. A táncmulatság rendes következménye a házasság. A szoros összefüggés a két dolog között tehát nyilvánvaló. Miért is a kettőt össze lehet kötni.
Igy okoskodott a szociáldemokrata kormány.
Az egyenlőség szent elvét pedig olyképpen juttatták diadalra a mulatság rendezői, akik persze nem voltak mások, mint a biró és a munkafőfelügyelő vezetése mellett a 12 vörös sapkás (igy diszesebb is volt az ilyen táncmulatság és méltóságteljes, csendes lefolyása biztositva volt), hogy mint a közéletben, a táncban is egyforma jog jutott férfiaknak, asszonyoknak és lányoknak egyaránt. A nők egyenjogusága tökéletesen érvényesült. Egyszer a férfiak hivták táncra a nőket, a következő fordulónál pedig a nők a férfiakat. Ennél világosabb fényben még alig ragyogott az egyenlőség szent elve!
A gyakorlatban azonban csakhamar kitünt, hogy ez a rendezés mégsem tökéletes. Nevezetesen kisült a következő eredendő hibája. A férfiak csak a csinos leányokat és helyre menyecskéket forgatták meg táncban, a vén leányokkal és idősebb asszonyságokkal mit sem törődtek. Viszont a nők is csak a legények és a fiatalabb férfiak felé tódultak és azokat ostromolták meg, szinte illetlen hévvel. Szóval mindenki csak azzal állott táncba, aki neki tetszett.
Igy tehát kiestek a mulatságból az idősebb férfiak, a vén leányok és az öreg asszonyok. Ez persze határozott vétkezés volt az egyenlőség szent elve ellen, mert tudvalévő dolog, hogy minden 21-65 év közötti teremtménynek joga volt az államilag rendezett táncmulatságra, akár öreg, akár fiatal. Az igazolvány feljogositott mindenkit vigság keresésére, sőt találására is.
Ezen a hibán másként nem lehetett segiteni, mint az egyenlőség fényes segitőeszközének igénybevételével: a sorshuzással. A rendőrök tehát kisorsolták a táncoló párokat és igy a vén leányokra és öreg asszonyokra és a már kissé rogyadozó térgyü, éltesebb férfiakra is rákerült a sor. Az igazság ilyképpen teljesen érvényesült minden vonalon. És táncolnia kellett mindenkinek. Mert ezt meg az egyenlő munkafelosztás kivánta.
Az állami táncmulatságoknak azonban volt még egy bibijök, még pedig egy nevezetes, veszedelmes bibijök. Kimondjuk tartózkodás nélkül, hogy ez a cigány volt. Igaz ugyan, hogy az uj szociális világban a cigány is csak állami munkás volt, tehát csak délelőtt 8-12-ig és délután 2-6-ig muzsikálhatott, de hát sehogysem sikerült államilag szabályozni és korlátozni azt a tüzet, amivel a cigány kezelte a «száraz fát», ahogyan az hegedült.
Ennek pedig mindig őrült kavarodás volt a vége. Mert amint egy ropogós csárdásba kapott bele a cigány, a nép egyszerüen megbolondult és olyan vad kedvvel járta a rezgőst, hogy az már egyenesen beleütközött az állami rendbe, amely pedig mindenek fölé való. Ilyenkor különösen a vén leányok és az éltesebb asszonyságok kurjantottak legjobban, hogy magukat mintegy kárpótolják elmult fiatalságukért. Nem nagyitunk, ha azt mondjuk, hogy a szegény férfiakat majd halálra táncoltatták.
Minthogy pedig az uj szociáldemokrata államnak vezérgondolata volt: a rend, fegyelem és csend szigoru betartása; a cigánymuzsika pedig a legalkalmasabb eszköznek bizonyult az állami épület e fontos oszlopainak a megdöntésére, elrendelte a kormány, hogy ezentul a cigány csak a cepperlit és a valcert huzhatja, mig a csárdás eljátszására katonazenét komandiroztak ki, még pedig lehetőleg cseh muzsikusokat, akiknek köztapasztalat szerint semmi fogékonyságuk sincs a mi tüzes csárdásunk iránt, akik tehát a kellő higgadtsággal oldják meg kényes feladatukat a köz, csend és rend érdekében.
Tagadhatatlan, hogy ez ellen felszólalt minden 21-65 év közötti teremtés, de hát a zugolódásnak és dacnak nem volt semmi foganatja. A szociális kormány nyomatékosan hangsulyozta, hogy a mulatságot is alá kell rendelni az állam érdekének, az állam érdeke pedig az, hogy csend és rend legyen.
*
A régi «polgári» világ tulságosan sokat vétett az erkölcsiség és a szemérem ellen is. Például megengedte azt, hogy az emberek ott és akkor mulassanak és ugy mulassanak, ahogy nekik jól esik. Nem őrködtek akkor a rendre, a biztonságra, hagyták duhajkodni, magukat kedvükre kimulatni a legényeket és leányzókat, aminek pedig mindig szerelmeskedés, verekedés, lerészegedés és mindenféle egyéb kihágás volt a következménye.
Ki merné azt állitani, hogy ez az egész emberiség érdekében való volt? A verekedés fejbeveréssel járt, tehát orvosi és patikaköltség merült fel nyomában. A lerészegedés pedig ártott a testnek és léleknek egyaránt, munkaképtelenné tette másnapra a legényt, aminek megint a köz látta a kárát. És egyéb csintalanság is alkalmas volt arra, hogy az egyetértést és a nyugalmat megbontsa. Hogy mást ne emlitsünk, a régi, romlott világban szabad volt a táncosnőt ugy megforgatni és magához ölelni, amint éppen jól esett. Ez pedig nyilvánvalóan a közszemérem és tisztaság ellen való sulyos vétkezés volt, amit az uj világ rendje meg nem türhetett.
Éppen azért minden állami táncmulatság előtt kihirdették a következő tánc- és fegyelemrendet:
1. A leányokat csak ugy szabad megforgatni, hogy térden felül ne libegjen a viganó. Erősebben semmiesetre sem szabad. Aki ezt a parancsot nem tiszteli, azt rögtön eltávolitja a helyszinéről a rendőrség és elcsukja.
2. A leányokat tisztességes arasznyira kell magától tartani mindenkinek tánc közben.
3. Kurjantás és lábbal való dobbantás rendőrileg tilos.
4. A táncot rögtön abba kell hagyni, amikor a rendőrség parancsolja.
5. Aki táncolni vonakodik azzal az éltesebb hajadonnal vagy asszonysággal, akit részére a sorshuzás juttatott, az a közmegvetésnek átadandó és a további állami táncmulatságoktól eltiltandó.
Hát ilyenek voltak a táncmulatságok a «boldog» uj világban.
Szabadság, testvériség és egyenlőség.
Hogy ha már a vigabb, mulatságosabb dolgokra tértünk rá, nem feledkezhetünk meg a «Népszava» legujabb rendeletéről sem. Mert ez is fölötte vig és mulatságos.
Minthogy ugyanis az emberi sokaság még nem szivta olyan teljes bensőséggel magába az uj szociáldemokrata világ eszméit, mint kivánatos volna és az emberek, különösen pedig a falu népe még sok dologgal nem volt tisztában, dacára annak, hogy a kellő utasitást megkapta a vörössapkásoktól és az állami felügyelőktől, a «Népszavában» a következő ujabb parancsot hirdette ki a szociáldemokrata kormány:
Reggel mindenki trombitaszóra ébred, pont 7 órakor. Aki trombitaszót nem hallja, magának tulajdonitsa a következményeket.
A kormány csak közös ebédről gondoskodik. Azon mindenki pontosan tartozik megjelenni. A rendetlen felvonulás nem türhető. Össze kell sorakozni dupla rendben és a munkás-marseillaise éneklése közben megjelenni a lacikonyhában. Az éneklés nem lehet, mint zenészek mondani szokták: «forte» vagy pláne «fortissimo», (azaz magyarul: tulerős), hanem mérsékelt és tisztességtudó. Reggel és este mindenki ugy étkezik, ahogy jól esik. A szabadság tehát e tekintetben is teljesen biztositva van.
A kormány rendeletei fölött vitatkozni, azokat magyarázni semmiféle előljáróságnak és hatóságnak nem szabad. Csak azt szabad tenni, amit a kormány az egész népre hasznosnak talál és elrendel. A közérdek megköveteli, hogy a parancsnak vakon engedelmeskedjék mindenki.
Egyszerüen árulásnak mondatik ki az, ha valaki azt gondolja, hogy joga van önmagáról gondoskodni. Az állam gondoskodik mindenről és mindenkiről. A szabad rendelkezés vagyon- és tőkegyüjtésre vezet; a gazdagság, jómód pedig a legveszedelmesebb megbontója az állami rendnek.
A kormány a köz érdekében valónak találta kezdetben, hogy a katonaságot és rendőrséget eltörölje, mert az arra forditott kiadások az állam bevételeinek több mint felét emésztették föl. Minthogy azonban a régi, romlott «polgári» világ csuf maradványai, mint: a fegyelemhiány, munkakerülés, fajtalanság és részegség nem szünt még meg, sőt - hogy a tiszta valót állitsuk oda mindenki elé - még sokkal erősebben üti föl a fejét, mint a pénz- és földuzsora korában, a kormány a nép jóléte és biztonsága érdekében kénytelen volt a katonaság és rendőrség létszámát fokozatosan fölemelni, nevezetesen a rendőrséget a hajdani létszám tizszeresére fölemelni, hogy az uj társadalmi rend biztos fönnállását megalapozza.
A létszám e fölemelése különben egészen természetes dolog is. Azok a feladatok, amiket eddig javarészt az egyes emberek végeztek el, ezentul a rendőrség nyakába zudultak. A folytonos ellenőrzés és nyilvántartás tehát tekintélyes rendőrcsapatok, illetőleg ezredek fenntartását teszi szükségessé. A rendőrség irja össze a földet, az embereket, jószágot, házakat, lakásokat; ő ügyel a nép minden ügyes-bajos dolgára: egészségére, étkezésére, mulatságára, házasságára, alvására és tisztaságára, sőt - mint ezt ezuttal elrendeljük - a népesség mérsékelt szaporodására is. Mindezek a dolgok tehát érthetővé teszik azt, hogy a rendőrséget és katonaságot nem lehetett eltörölni, hanem éppenséggel meg kellett duplázni, sőt egyre tovább és tovább szaporitani.
A mindenféle vegyes tartalmu ujságokat, hirlapokat a kormány beszüntette. Minden nyomda az állam kezébe ment át, hogy igy a népet megbizható hiradással láthassa el. Egyedül a «Népszava» maradt meg, mint a kormány hivatalos lapja. De ezt is csak rendeleteinek közlésére használja fel a kormány, hogy ezzel is csökkentse az állami kiadásokat. Egyéb hirek, politikai, gazdasági és más szórakozásra való dolgok fölöslegesek. Ezek csak megtévesztik a népet. Megbolonditják és bizalmatlanná teszik az embereket. Az pedig veszedelmes dolog.
A családban a kormány székfoglalása óta nincsenek gyermekek és nincsenek aggok. Ezeknek az eltartása nagy teher volt a családfő nyakán. Ezt a terhet magára vállalta a nagylelkü uj állam, amiért csak hálás lehet neki mindenki. A sok családtag eltartásának természetes következménye volt az elszegényedés és nyomor. Ez most már teljesen megszünt. Felmerültek ugyanolyan vélemények, amelyekből elégedetlenségre lehetne következtetni, amennyiben voltak, akik azt mondták: családi élet nélkül, gyermekek nélkül nincs élet; hogy ilyen üres, vad életet csak a birkanyáj él; de hát az ilyen kifakadás csak egyes ostoba, elfogult emberek rut önzésére vall, akik nem az egész emberiségnek, hanem csak önmaguknak akarnak élni.
Az asszonyt egyenjoguvá tettük a férfival. Az uj világban az asszony éppugy házon kivül dolgozik, mint a férfi. Tehát nem rabszolga többé, nem kell többé türnie a férfi zsarnokságát, szeszélyeit. A házaspár ezentul nem férj és feleségből áll, hanem két teljes egyenjogu, független szerződő félből, a kik elveik fenntartásával társulnak közös együttélésre. Ha megunják egymást, felbontottnak tekintendő a szerződés, a házasság megszünt és ki-ki megy a maga utjára. Világosabban kifejezve: más férfihoz, illetőleg más asszonyhoz.
Ez ellen is emelkedtek egyes önző hangok, amelyek szerint ez teljes erkölcstelenségre, a legvadabb fajtalanságra fog vezetni. De hát a mai világban, amelynek jelszava: «A munka becsülete», nem lehet ilyen aprólékos, kényes érzésekre tekintettel lenni. A szabadsággal nem fér össze, hogy bárkit akadályozzunk szabad elhatározásában, cselekvésében.
Az egyes emberek között levő nagy különbséget teljesen eltüntettük. A mágnást, polgárt és parasztot egyenlővé tettük azzal, hogy ma mindenki állami munkássá vált, ugy a miniszter, mint pedig az egyszerü utcaseprő. Mindenki egyforma fizetést kap, egyforma ideig dolgozik, egyformán öltözik és egyidőben alszik.
Az egész nemzetet igy egy tömeggé forrasztottuk össze, közös munkára, közös célra teljesen összehoztunk minden rangu és rendü embert, amint népies nyelven mondani szokás: egy kalap alá fogtuk az egész világot. Nos és ez az «egy kalap alá való fogás» az a szimbolum (magyarul: jelkép), amely a testvériség és egyenlőség legtökéletesebb diadalának mondható.
A teljes egyenlőség megóvása céljából szükséges volt minden embert lefényképezni és megszámozni. Hiába mondják, hogy azt a régi időben csak a rabokkal, illetőleg a vágóhidra kerülő barmokkal tették. Óriási a különbség a régi és az uj idő között! Mig a régi világban a zsarnoki kény vezette erre az embereket, most a testvériség és egyenlőség szent igéje vezérel bennünket cselekedeteinkben.
A pénzt eltörültük, mert az volt minden bajnak örökös kutforrása. (Vannak, akik azt mondják, hogy «elloptuk». Jámbor emberek! Az ilyeneket csak sajnálni lehet, mert nem tudják, mit beszélnek.) A pénz helyett papirosutalványokat osztottunk ki. Ily utalványra szolgáltat ki a népkonyha ebédet és az állami közraktár mindenféle cikket: ruhát, cipőt, sót, vikszet, petroleumot stb.
Az utalvány szelvényekből áll. Az egyes szelvényeket nem az utalvány tulajdonosa tépi ki, hanem az állami hivatalnok. Az összegyüjtött szelvényekből azután könnyen megtudható és ellenőrizhető, hogy ki hogyan él és mire költi a keresményét. Igy a kormány a szelvények nyomán mindenről tud, a vesékbe is lát és ily alapon biztosan szabályozhatja az állam kiadásait és bevételeit, szóval helyesen igazgathatja az egész emberi életet.
*
Amikor mindezeket felsoroltuk - igy fejezi be rendeletét a «Népszava» - azt hiszszük, hogy nincs senki, akinek a kormány bölcs és megfontolt intézkedései ellen a legkisebb kifogása is lehetne, hiszen minden parancsunkat - nem tagadjuk, sokat parancsolunk, de sok embernek sok tanácsra van is szüksége - a kormány a nagy vezérek, a szociáldemokrácia dicső apostolainak tanaiból vezeti le és minden rendeletünket, bármily szigorunak tessék is első pillanatra: a szabadság, testvériség és egyenlőség legszentebb elve lengi át.
Mári asszonyomat váratlan nagy öröm érte. A kassai állami mosóintézetbe véletlenül egyik jó komája került felügyelőnek, aki szintén Várudvarról valósi ember volt és aki az intézet igazgatójánál kivitte, hogy három teljes napi szabadságot adtak Mári asszonynak, avégből, hogy kis leánykáját Temesvárott meglátogathassa. Szerette volna urát is Salgó-Tarjánban felkeresni, ez közelebb is esett Kassához, de hát arról a mosóintézet igazgatója, egy mogorva nyugalmazott őrnagy, hallani sem akart. Kétszeres kedvezményben nem lehet részesiteni senkit sem. Már azt is sokalta, amit Mári asszonynak adott.
Hát ezzel is megelégedett Mári asszony, amit adtak neki. Nagyboldogan sietett az állami raktárba, hogy a kis Iluskájának vásárfiát: babát és nyalánkságot vegyen. Hogy fog örülni a kis csöppség az édes anyjának, kit már egy esztendeje nem látott! Hát még a sok nyalánkságnak! Meg a kis francia babának!
Előre elgondolta Mári asszony, hogy azt fogja mondani az óvónőnek, aki persze előbb a fogadószobában beszél vele, mielőtt beeresztenék, hogy lepje meg az ő édes leányát, akis Ilust azzal a hirrel, hogy egy kedves nénike jött hozzá látogatóba. Hadd lássa azután, mily nagy szemeket fog mereszteni a kisleány, ha anyját meglátja, hogy fut hozzá, hogy öleli, csókolja, hogy fogja boldogan suttogni a fülibe: Én kedves, én édes jó anyám! hát mégis csak meglátogattál! Azt hittem, hogy már nem is szeretsz, hogy már el is felejtettél.
Felült tehát a vasutra Mári asszony. Mily hosszu az ut Kassától Temesvárig! Egy teljes napig tart. Csak az a jó, hogy nem kerül semmibe a vasuton való utazás, mert az összes vasutak régen az állam kezébe mentek át és minek szedjen az utazásért utalványszelvényeket az állam?
Ez csak annyi volna, mintha jobb zsebéből a bal zsebébe rakná azt a papirosszelvényt. Ennek pedig semmi értelme sincsen.
Azt látta Mári asszony, hogy a vasuton megszüntek a különböző osztályu: első, másod- és harmadosztályu kocsik. A kocsikról eltüntek a számok és a vaggonok szinéről is rögtön lehetett tudni, hogy uj világban vagyunk. Az összes kocsik egyforma pirosra voltak festve. A szociáldemokrácia szinére. Benn a kocsikban csupán egyszerü fapadok. A puha pamlagokat kidobták. Azok csak a régi világ elkényeztetett, lusta urainak valók voltak.
Mily fölemelő és dicső látvány tárult az ember szeme elé, ha egy vasuti kocsiba belépett: a teljes egyenlőség és testvériség, de nemkülönben a szabadság is ütötte fel itt tanyáját. A vasut minisztere és vezérigazgatója mellett ül egy pájeszes, pinklis, piszkos lengyel zsidó, kegyetlen rossz füstöt eregetve kis lembergi makrapipájából a nagy urak orra alá; amott egy ékes aranygalléros generális mellett istentelen nagy cókmókjával egy városi kofa terpeszkedik és folyton noszogatja a «káplár» urat (nagyobb sarzsit nem ismert szegény pára), hogy vigyázzon a kardjára, mert mindig bögdösi vele az érzékeny oldalát; tovább egy munkafelügyelő cicázik pár csinos munkásleánynyal; a sarokban egy kis diák likőrt iszik és azután kártyázni kezd egy fehérnemü-utazóval. Mily tarka, érdekes kép! Az egyenlőség dicső képe.
Mári asszony azonban keveset törődik a cifra sokadalommal. Ő már ott volt gondolatban az ő kicsi édes Iluskájánál, már ölelte csókolta Istenem, gondolta magában, miért is nincs a vasutnak szárnya?
De hát késő este mégis megérkezett Temesvárra. Szegény asszony most hová forduljon, mit kezdjen? Az árvaházba ilyen későn már be nem eresztik, vendéglőbe meg nem ment volna a félvilágért sem. Ő becsületes asszony volt világéletében, az ő lába át nem lépi a korcsma küszöbét soha.
Minthogy pedig az utazó emberrel, az idegennel az uj állam mit sem törődött, mert nem is volt érdemes, felénk sem néztek többé a franciák, angolok, amerikaiak, szóval a sürü utazók; az állam nem tartotta szükségesnek az idegenek ellátásáról gondoskodni. Igaz, hogy az uj kormány kénytelen volt bevallani, hogy a huszadik század végén, a csuf «polgári» korban szépen fellendült idegenforgalom számottevő anyagi hasznától elesett, ami az államnak nagyon fájt, de hát aki a szigoru ellenőrzésnek, pontos belajstromozásnak, lefényképezésnek nem akarja magát alávetni, az csücsüljön otthon, a vadak hazájában és ne tolakodjék be a müvelt ujvilágba.
Szegény Mari asszony igy kénytelen volt az éjszakát a sétatér egy padján eltölteni. De hát mit bánta ő azt, amikor tudta, hogy másnap reggel láthatja kis leányát, Ilust! No meg nem is igen volt elkényeztetve, sokszor kellett neki büntetésből a kemény deszkán aludni az állami mosóintézetben, amikor még a régi felügyelő basáskodott a munkásnők fölött.
Végre felvirradt. Gyönyörü reggel volt. A nap teljes pompájában kelt fel az égen, a madarak csiripoltak a fákon, bokrokban, mintha az egész világ örülne jó Mári asszonynyal a mai szép, felejthetetlen, kedves napra.
Megkérdezte a járó-kelőktől, hogy merre van, messze van-e az az állami árvaház? Három ember kedvetlenül elment mellette, anélkül, hogy csak feleletre érdemesitette volna őt. De barátságtalan itt a nép Temesvárott, gondolta magában Mári asszony. Nem hiába, nem igazi magyar város az a Temesvár. Bezzeg Várudvar községben szivesen eligazitotta volna akárki, ha nem tudná benne a járást. Hej, pedig ha tudná jó Mári asszony, hogy milyen most az ő szülőföldjének a népe is, hogy mákszemnyit sem különbözik a temesvári némettől. Éppolyan kedvetlen, udvariatlan, durva. Kivetkőztették már az uj világban az embert régi, barátságos formájából! A legderekabb magyar embert is mogorvává, elégedetlenné, barátságtalanná tették.
Nagynehezen mégis csak odatalált, pár órai bolyongás után az árvaházba. Hogy szorongatta az ajándékot és a nyalánkságot kis bugyorában. Lesz öröm, de milyen öröm! Mint soha életében!
A kapu be volt zárva. Csöngetett.
Egy mord képü portás zugolódva nyitotta ki a nehéz kaput és nyers hangon kérdé:
- Mit akar, asszonyság?
- Kis leányomat szeretném meglátogatni, komám uram - felelé szeliden a boldogságtól reszkető hangu Mári asszony.
- Én nem vagyok a kend komája, én állami portás vagyok - felelt büszkén a kapus.
- Hát bocsásson meg a megszólitásért, portás uram és mondja meg, láthatom-e kis lányomat?
- Hogy hivják? - kérdé kurtán a férfi.
- Nagy Iluskának, könyörgöm.
- Micsoda Iluska? Ilyen nevü leány nincs itt. Talán Ilona, vagy mi?
- Az, az - hebegett gyorsan Mári asszony. - Csakhogy mi otthon mindig csak Iluskának szólitottuk, instálom.
A kapus nem szólt többé egy szót sem. Intett Mári asszonynak, hogy lépjen be. Megmutatta neki, hogy hol van a fogadószoba. Várjon, amig az óvónő ráér lejönni hozzá.
Hát várt, várt Mári asszony. Jó óra telt el, mire az óvónő megjelent. Nem volt az sem egy csöppet sem barátságos asszony. Arcvonásai nyersek, föllépése férfias, durva. Be sem várta Mári asszony köszönését, hanem, amint az ajtót kinyitotta, rögtön kijelenté:
- Ezeket a rongyokat hagyja itt. Ugye játék van benne a porontya számára? Azt nem szabad bevinni. A gyermekeket elkényeztetni szigoruan tilos...
Hej de belenyilalt ez a kemény szó Mári asszony szivének kellős közepébe.
No de sebaj, csak lássa kis Ilonkáját.
De odabenn a gyermekjátszószobában még keserübb csalódás várt reá. A kis Ilonka nem ismert rá hirtelen az anyjára és amikor Mári asszony dédelgetni kezdé, csak az kérdezte:
- Hoztál-e nekem valamit anyám?
Többet semmit. Amikor látta, hogy az anya hallgat, hogy nem felel, visszaszaladt pajtásaihoz, tovább játszani a gyufaskatulyákkal, meg a kockákkal.
Mári asszony csak nézte-nézte kis lányát. Istenem. Már nem szereti!
Elforditották tőle a szivét. Már nem érzi, hogy ő az édes anyja; idegen neki, éppolyan, mint a szigoru óvónéni.
- Hát igazán nem szeretsz már, édes lelkem, Iluskám? - panaszkodék.
A kis lány nem is felelt szavára.
Mit csináljon a szegény asszony? Hangos, keserü zokogásba tört ki. Kétségbeesetten ölelte a hajdan szép, gömbölyü, pozsgás képü, most vézna, sápadt, beteges kis leányt. Szólni nem tudott, csak sirt, csak sirt.
Az ilyesmit persze nem volt szabad türni állami intézetben. Ki is vezették rögtön Mári asszonyt.
Igy végződött az ő látogatása Ilonkánál, aminek pedig annyira, de annyira örült.
Ha az uj szociáldemokrata államot a maga teljes mivoltában akarjuk megismerni, legjobb a központi fegyházat megnéznünk. Az egyesiti magában az uj világ minden jó oldalát, egész berendezését, egész életét.
Mi pedig már azért is bepillantunk ebbe a példás intézetbe, mert felügyelője Jámbor Benő főtisztelendő uram, Várudvar község hajdani papja, akit a sors ide vetett, de aki csodálatosképpen sohasem zugolódik mostani élete ellen. Mintha a léleknek, az akaraterőnek is jutna valamelyes szerepe az emberi életben! A szociáldemokraták vezető apostola, Bebel, ugyan azt mondja: «Akárki, vagy akármi legyen az ember, csak a társadalom teszi azzá, ami. Azok a gondolatok, amik az ember fejében vannak, az ész, amely vezeti tetteit, csak a társadalom adománya. A korszellem nyomja az ember elméjébe a gondolatokat, az észt». De hát ugy látszik mégis, mintha nem sikerült volna a gondolatokat, az észt egyformává tenni minden embernél, mintha azonfelül a szivnek, a léleknek is jutna valamelyes beleszólása az emberek dolgaiba.
Például, hogy tudná jókedvvel, teljes odaadással elvégezni Jámbor főtisztelendő uram teendőit, ha eszén kivül nem rendelkeznék jó sziv fölött is, amely azt sugja neki; szeresd felebarátodat, mint tenmagadat. És segits rajta, ha bajban van.
A fegyház az uj államnak egyik legfontosabb nevelő intézetévé vált. Sokkal jobbnak bizonyult, mint akármely iskola. Azért fel is merült az a kérdés, nem kellene-e az összes iskolákat egyszerüen becsukni és csupa fegyházat állitani. Azokban nevelni az ifjuságot hat éves korától 21 éves koráig.
Mert az állami intézetekben nevelkedő tanulóifjuság tulsok szabadságot élvez. Ha tanulását elvégezte délelőtt 8-12-ig és délután 2-6-ig (mert hát egyforma munkarend volt mindenütt, ugy künn az életben, mint az iskolában, sőt meglátják, hogy a fegyházban is), akkor szabadon rendelkezett ideje fölött minden ifju. Ennek pedig az volt a következménye, hogy csintalanságok elkövetésére, kártyázásra, dorbézolásra nyilt alkalma. Erre késztette az ifjuságot különösen az a körülmény, hogy egyforma tantárgyakat kellett mindenkinek tanulnia, egyforma kerti és egyéb munkát végeznie, akár van egynémelyiknek kedve hozzá, akár nincs. A történelmet és irodalmat, főképpen pedig a vallástanitást teljesen eltörölték az iskolákban, ahelyett különösen szoritották a számtant, a mértant, a föld- és természetrajzot, mint gyakorlati tudományokat és első sorban minden tanulónak szó szerint kellett bemagolnia Bebel, Marx és Lasalle, a szociálista főapostolok munkáit.
A szociális tudomány volt ezentul az ifjuság bibliája. Illetőleg annak kellett volna lenni. De hát a rakoncátlan ifjuságban ugy látszik még a régi világ gonosz apáinak vére csörgedezett, ezt a vért pedig semmiféle erőszakkal nem sikerült felhigitania, átalakitania és egyformává tenni a buzgó szociális kormánynak. Nem kellett az ifjaknak az a sok bölcsesség, amit rá akart tukmálni az uj szociális állam. Sem teste, sem lelke nem kivánta.
Mi tagadás benne, épp ugy, mint a többi állami munkás, az ifjuság is csak immel-ámmal végezte dolgait, kedv és passzió nélkül. Minek is, hiszen amugy sem tudta egyik fiu sem, ha kikerül az életbe, hová osztják be: tanárnak-e, felügyelőnek vagy raktári munkásnak, esetleg utcaseprőnek. Főként, ha ennek a kérdésnek az eldöntését, mint a legtöbb esetben történni szokott, a sorshuzásra bizták.
Az ifjuság ezt a bizonytalan, vigasztalhatatlan jövőt látva maga előtt, ellustult, tökéletes nembánomságban ténfergett. Vigasztalást pedig a mulatságokban, csintevésekben, korcsmázásban és leányoknál keresett.
Ebből látszik, hogy a szociáldemokrata iskola nem állott a helyzet magaslatán; semmiképpen sem töltötte be fontos hivatását; annak a hivatásának nem felelt meg, hogy a jövő államának hasznos, munkás embereket neveljen. Azért nagyon is érthető dolog, ha a szociális kormány nagyobb sulyt vetett a fegyházakra, amelyekkel szebb eredményt ért el, amelyekben hasznosabb munkát végeztek a fegyencek. Ha mindjárt rabláncon is. Az nem jön számitásba.
Nézzük meg tehát most már, hogy milyen is volt az állami központi fegyháznak, a szociális kormány uj nevelő intézetének az élete.
Aki a kapun belép, az rögtön meggyőződik arról, hogy itt példás rend és fegyelem uralkodik. A kapunál négy őr áll; válogatott, megbizható emberek, élesen töltött, szuronyszegzett puskával.
A látogatókat két őr kiséri. De előbb bekötik a szemét a látogatónak, hogy a hosszu, kanyargó utvesztő folyosókat valahogy meg ne figyelje és el ne árulhassa a fegyház belső berendezését, amit esetleges szökésnél a fegyencek kihasználhatnának.
Pedig tömérdek sok a fegyenc, mert sajnos sok az elégedetlen, fékeveszett, gonosz ember. A kormány hiába fáradozik a nép érdekében: hiába biztosit mindenkinek munkát, lakást élelmezést, hiába tüntette el a nyomort és tetőhiányt, az emberek vágyai telhetetlenek. Minél többet kapnak, annál többet kivánnak.
A szabad munka, a szabad élet után követelőznek (pedig az ismét csak tőke- és földuzsorára, osztályuralomra, egyenlőtlenségre és igy elégedetlenségre és nyomorra vezetne); alig van ember, aki ne erősitgetné folyton: - Jogom van a magam földjéhez, a magam házához, jószágához. Az állam mindezt ellopta tőlem, adja vissza. Adja vissza szabadságomat; régi, jobb életemet!
Az igaz, hogy hajdanában a fegyencnek, a rabnak jobb dolga volt, mint most a «szabad állami munkásnak», de hát a szociális kormány az ilyen kifakadást annak tulajdonitotta, hogy az emberiség nehezen érti meg az ő bölcsességét, mindenre kiterjedő figyelmét, gondos rendőri ellenőrzését.
Az elégedetlenkedők, a lázadók ellen pedig nem járhatott el másként, mint ugy, hogy bizonyos időre, 1-2-3 és több évre fegyházban nevelte őket. Ott mindenkibe belecsöpögtették a boldogitó, nagy szociáldemokrata eszméket; nem tölcsérrel igaz, hanem bottal és puskatusával. De hát jogában állott mindenkinek a szép szóra is hallgatni. Ime, nem a szabadság fölséges diadala volt ez?!
Hajdanában a jó magaviseletü, szorgalmas fegyenceket megjutalmazták; jobb, nekik kedvesebb munkára alkalmazták. Ma azonban mindenki egyformán tartozik robotolni délelőtt 8-12-ig, délután pedig 2-6-ig; jutalom pedig nem jár ki senkinek. A jutalmazás méregfogakat növesztene többi társában. Tanár, gazda és iparos egyaránt tartozott fát vágni, az udvart söpörni, a kanálist tisztitani, mihelyt az állami rend ellen vétkezve, belekerült a fegyházba.
Itt megtanulta mindenki a munkát tisztelni. És ez a fő. Ez az uj állam biztos alapja.
Azonban hazudnánk, ha azt mondanók, hogy azért a fegyházban megelégedettség uralkodott. Nem, azt nem lehet mondani. De hogy Jámbor Benő tisztelendő, illetőleg most felügyelő ur mindenkit türelemre, kitartásra intett és hogy neki volt köszönhető, hogy elég ritkán fordultak elő véres verekedések és lázadások, szökések a fegyházban, az bizonyos.
Tehát csak ismételnünk kell most végül azt, amit már egyszer mondottunk, ami ellen azonban a szociáldemokraták erősen tiltakoznak, hogy: szép szóval, jó szóval többre megy az ember, mint erőszakkal és puskatussal.
Most, hogy körülnéztünk egy kicsit a nagyvilágba, térjünk vissza megint történetünk helyére, Várudvar községbe. Talán ott jobb állapotok vannak? Jobban megy az emberek sorsa, mint a nagyvilágban? Hiszen a falu népe szerényebb, kevesebbel elégszik meg. A városi ember mind urnak nézi magát; az követelő, kapzsi, elkényeztetett.
Mindent megtudunk a falu dolgairól, ha végighallgatjuk azt a páros beszédet, amit a községházán biró uram Böröcz Péter urammal folytatott.
- Én mondom kendnek, hogy az ellen nincs apelláta - mondja a biró. - A nép nincs megelégedve kegyelmeddel, tehát le kell mondania a főfelügyelői állásról.
- De már abból nem lesz semmi! - kiáltá haragosan Böröcz uram. - A kormány engem támogat és ha a nép nincs megelégedve velem, elcsapom a népet. El én! Tehetem. Van hatalmam hozzá. A szociáldemokrata kormány védi a hátamat, mögöttem áll, az nem hagyja elveszni leghübb emberét.
- Hiába erősködik Böröcz uram - felelé a biró.
- Kérem, én még mindig főfelügyelő vagyok, azért annak szólitson biró ur, nem csak ugy paraszti módra - vágott vissza Böröcz uram.
- Már nekem mindegy, akárminek is gondolja magát kelmed, a való az, hogy a nép elcsapta...
- Engem? A nép? A ronda nép? - szakitá félbe a birót Böröcz uram. - Hát fölér hozzám az a buta parasztnép? Olyan magasan állok fölötte mind a Sion hegye!
Ez a szép mondás azonban ugy látszik nem igen hozta ki a sodrából biró uramat, mert egykedvü, nyugodt hangon folytatá:
- Kelmednek, mint szociáldemokrata kormányunk benfentes emberének tudnia kellene, hogy most a munkások választják felügyelőiket.
- Tudom - felelt dacosan Böröcz uram - de csak a felügyelőket; a főfelügyelőt a kormány nevezi ki. Ezt meg kegyelmednek kellene tudnia, biró uram.
- Gondolja, hogy ugy van? - kérdé gunyosan a biró, - ime lássa. Kikerestem a «Népszavá»-nak azt a számát, amelyben a kormánynak a különböző állások betöltésére vonatkozó rendelete megjelent. Olvassa el csak azt, amit vastagon aláhuztam.
Böröcz uramnak most már kezdett kicsit melege lenni. Érezte, hogy gyengén állt a szénája.
Megrökönyödve, haragtól kipirult arccal olvasta a következő passzust:
... 5. §. Előbbi rendelkezésünktől eltérőleg azt határoztuk el, hogy a népszabadság nagyobb tisztelete kedvéért ezentul a munkások maguk választják felügyelőiket és főfelügyelőiket is. Igy minden munkás lehet felügyelő vagy főfelügyelő is. A rossz felügyelőket pedig nem kell türnie a nyakán a népnek...
Tyü, ez veszedelmes pont. Egészen elkerülte Böröcz uram figyelmét. Nem igen olvasta az utóbbi időben a «Népszavát», mert unta már a sok rendeletet. Jobban elmulatott ő a korcsmában, a szép Rézival, az állami korcsmáros állami leányával. Mert Rézit, aki mint minden leány, állami munkás volt, csaposnak osztotta be a szociáldemokrata kormány tulajdon apjához. Méltányolta a korcsmáros régi érdemeit. Otthon hagyta.
- Miért esik meg rajtam ez a csufság? - pattant fel keserüen Böröcz uram.
- Azért, mert nem akarta maga tisztitani a csizmáját - felelé hidegvérrel a korcsmáros.
- Hát ki kivánhatja azt egy nemes embertől? Ha még csak gombot kellene felvarrni a nadrágra, azt megtenném, ha muszáj, de csizmát tisztitani, mit szólna hozzá az ősapám? Megfordulna még haló porában is.
- Azt hiszem, hogy ő nagyon keveset törődik kelmeddel; jól dolga van ott a mennyek országában, Böröcz uram. Bizonyára van saját pipája, csetneki dohánya és finom agara. Kelmedre pedig pipál az öreg ur, én mondom magának. - No de ezt már nem hallgathatta szó nélkül Böröcz uram. A biró felé ugrott és bizonyára nyakon teremtette volna a község fejét; ha a biró a kobakját, illetőleg a község fejét, az asztal alá nem dugta volna; ami nagyon célszerü mozdulatnak bizonyult, bár kevés hivatalos méltóság nyilvánult meg benne.
Kegyetlen csete-patéra került volna a sor, ha e pillanatban nem lép be a 7-ik számu vörös sapkás, aki rögtön tisztában volt a helyzettel és kaján örömmel, szó nélkül rávetette magát Böröcz uramra, fültövön csipte őt és miután leteperte és jól megagyabugyálta, eközben ilyen nyájasságokat sugott a fülébe:
- Nesze neked beste-lelke! Most lakolsz gazságaidért A hátadból bőrdudát vágok! Alávaló, bitang, gazember!
Ne várjuk meg ennek a jelenetnek a végét, kellemetlen dolog az ilyesmit végignézni. Már azért is, mert ez gyászos világot vet a szociáldemokrácia rendre. Az ilyesmit lehetőleg el kell titkolnia, észre nem vennie az uj állam igazi barátjainak, mint amilyenek mi vagyunk.
*
Tekintsünk szét a faluban.
Bebelnek, a nagy szociálista vezérnek nagy elvét, szinte teljes tökéletességgel vitték keresztül Várudvaron. Ez az elv igy hangzik: «Minden munkának, mely hasznos a társadalomnak, egyenlő értéke van a társadalomra. Igy a munkabérnek is egyenlőnek kell lenni.»
Micsoda foglalkozásu emberek is voltak hát most a faluban? Legfelül, a község hegyében állott a biró és a 12 vörössapkás. Azután következett (a most már elcsapott) főfelügyelő és négy felügyelő. A főfelügyelőnek feladata volt a felügyelőkre vigyázni. A felügyelők pedig a népre vigyáztak. A birónak persze, mint a régi időben is, édes kevés dolga akadt. Igazgatni kellett. Tudvalevő dolog azonban, hogy ezt a szót mindenki másképpen értelmezi és gyakorolja az életben.
A négy felügyelőnek fel volt osztva a munkaköre. Az egyik a mezei munkásokat vezette ki reggelenként négyes sorban, tehát szép rendben és a munkásmarsellaise hangjainál a mezőre. Ő fujta a riadót is reggel pont 7 órakor, amely összehivta a munkásokat. Mert hát tudni kell azt, hogy trombitát fujni már nem volt szégyen az uj világban. Az is munkaszámba ment. És minden munkát tisztelni, becsülni kell.
A másik felügyelő a lakások, jószágok, butorok, ruházat és egyéb házi dolgok összeirásával és nyilvántartásával volt megbizva.
A harmadik az általános tisztaságra: söprésre, kanális- és ároktisztogatásra ügyelt.
Végre a negyedik felügyelő a szellemi jólétre ügyelt. Ő irta össze az embereket természetük és hajlandóságuk szerint. Mindenki a megfelelő rubrikába került. A sok rubrikát két főcsoportra osztották: 1. a csökönyös munkásokra és 2. a mindenre használható munkásokra.
Ezeken a nagy urakon kivül, már tudniillik a felügyelőkön és rendőrökön kivül, voltak a faluban közönséges munkások. Ezek voltak persze legnagyobb számban. Az igazság kedvéért azonban meg kell mondanunk, hogy azok a nagy urak, a felügyelők és rendőrök is csak képzelték magukat uraknak. Mert hát «állami munkás» volt tulajdonképpen minden ember, kezdve a miniszteren, le az utolsó koldusig, minden teremtette lélek, a koldus is az államnak és nem magamagának koldult. Kolduló állami munkás volt.
Ha őszinték akarunk lenni, be kell vallanunk, hogy valamelyes igazuk volt azoknak az elégedetleneknek, zugolódóknak, akik azt mondták, hogy az uj világban az emberiséget csordának nézték, amelyet oda hajtottak, ahová a kormány jónak látta. Munkába, az etető vályuhoz, az utcára, mulatságra és az ágyba. Földjétől, pénzétől, családjától megfosztottak mindenkit. Nem csoda, ha nem egy ember azt mondta, hogy ez tiszta rablás, zsiványság, gyalázat.
De mi ne zugolódjunk. Várjuk be, mig teljes fényében felderül a szociáldemokrácia napja, amig valóban egészen megteremtik az uj rendet; akkor a szociáldemokrácia napja nemcsak fényt, de meleget is fog árasztani.
Minden kezdet nehéz. A kezdet nehézségein tul kell esni. Ha fájdalom és bánat árán is. Azután következik az igazi boldogság, a valódi szabadság! Minden jóra fordul.
Azért várjunk, csak várjunk türelemmel.
Nincs furcsább dolog a világon, mint az emberiséget erőszakkal - boldogitani. De ostobább és veszedelmesebb dolog sincs ennél. Ezt hangoztatták az elégedetlenek. Meg is magyarázták, miért.
Hogy miért furcsa? - arról talán nem is kell sok szót vesztegetnünk. Börtönnel, rablánccal, puskatusával még soha senkit sem tettek boldoggá. A szociáldemokraták megpróbálták. Ők tudnak fából vaskarikát is csinálni. Hogy mi lesz ennek a furcsa igyekezetnek a vége, azt majd meglátjátok.
Hogy ostoba is az emberiséget erőszakkal boldogitani? Lehet azt még kérdezni is? Hát nem egy ostoba, bolond ember mondhatja csak a felebarátjának: Cimborám, fogd be a szádat. Neked nincs semmi szavad. Csak a kormánynak van. Ha nem dolgozol, mint egy igába hajtott barom és zugolódni mersz, vigyázz, a hátadra ütök egy párat azzal a furkós bottal, meg a kard lapjával. Ha kell, igy teszlek engedelmessé és aztán - boldoggá.
És hogy veszedelmes-e? Megmondjuk azt is, hogy miért veszedelmes. A közmondás is mondja, hogy az ember szerencséjének maga a kovácsa.
Aki dolgos és becsületes, az feltétlenül boldogul. De, hát akkor hagyják is az embert a maga módja és kedve szerint boldogulni! Ahogy a lelke kivánja. A gazdát a mezőn, az iparost a mühelyben, a kereskedőt a boltban és ne gabalyitsák össze az egész emberiséget: borbélyból ne csináljanak generálist, gazdából gyári munkást, utcaseprőből egyetemi tanárt és fütőből minisztert, szociálistából pedig okos embert, aki az egész világ dolgát igazgatja. Amihez pedig nem ért.
Mert, ha az embert megakadályozzák abban a természetadta hajlandóságában, hogy kedve szerint keresse meg a munkáját és jövendő boldogságát, akkor az az ember sohasem lesz megelégedett, sohasem lesz munkaképes és legkevésbbé lesz az ilyen ember boldog.
*
Hogy igaz-e az, amit az elégedetlenek mondottak, az talán legjobban kitetszik abból a levélből, amit Nagy Mihály uram Bodrogközy Ákos uramnak irt Svájcba. Ez a levél igy szólt:
Tisztelt nagyságos uram!
Végre talán mégis kezébe kerül egy levelem és megtudja, hogy miként folynak idehaza a dolgok. Én a világról vajmi keveset tudok, ugy vagyunk itt bezárva, mint egy fegyházban, senkit nem eresztenek be és ki; csak annyit tudok, amennyit a «Népszavá»-ban olvasok és amiről feleségem és Ágnes leányom néhanapján ir. De hát voltaképpen az is elég, sőt untig elég is.
Azonban nem arról akarok irni, hanem arról, amit itt a gyárban tapasztaltam eddig. Előmunkás vagyok már, hát igy sokszor van dolgom a felügyelővel, akitől nagyon czifra dolgokat hallottam. Bár magam is sejtettem már mindezt, csakhogy titkolták előttünk, munkások előtt.
A hivatalnokok és az igazgató folytonos reszketésben töltik napjaikat. Életük egy percig sem biztos. A munkások minden kedv és szorgalom nélkül dolgoznak, mind-mind kivétel nélkül és igy nem maradt egyéb hátra, mint korbácscsal rászoritani őket legalább valamelyes munka elvégzésére. Hogy milyen munkát végeznek az ilyen sanyargatott emberek, azt könnyü elgondolni. A parázs verekedés, vérontás, halálos csetepaték napirenden vannak minálunk. De hát erről nem tud senki a világon. Husz méter magas salaksánccal vagyunk körülvéve; az egész gyár olyan, mint egy vár, azaz inkább mint egy fegyház. Nem tud ide bejönni senki sem. Nem lát ide senki. Csak az Uristen, aki talán végre mégis csak meg fog könyörülni rajtunk.
A minap egy munkás, aki velem együtt földesgazda volt valaha, a régi, boldog időben, odaállt az udvar közepén az igazgató elé és kalapját haragosan a földhöz vágva, elorditotta magát:
- Gazda voltam, becsületes gazdaember! Elvették a földemet, házamat, mindenemet. Aki engemet megfosztott nehéz munkámmal szerzett keresményemtől, a saját becsületes tulajdonomtól, az rosszabb az utonálló zsiványnál és rablók bandájánál!
Az igazgató nem tudott hirtelen felelni, oly gyorsan és váratlanul érte ez a támadás, de csakhamar összeszedte magát és a következő pillanatban e szavakkal:
- Gyalázod a mi kormányunkat, alávaló kutya?! - olyat vágott vasbotjával a munkás fejére, hogy az menten összerogyott.
De már akkor futott is az igazgató irodája felé, mert ha még egy percig ottmarad, hát darabokra tépik szét a mühelyekből százával kitódult munkások és a vaskohóba dobják.
Igy sem tudom, mily vége lesz ennek a dolognak.
A mühelyekben kezdettől fogva az volt jelszó:
- Mindig csak lassan, hogy társaink is lépést tarthassanak velünk. - A szorgalmat általában mindenki ostobaságnak tartja. De miért is lenne valaki szorgalmas, mikor semmi kedvezésben sem részesül a lustával szemben? Egy a fizettség. És a fizettségen kivül nem jár semmi. Sem elismerés, sem jutalom.
Igazgatónk, aki különben annyit ért a gyári munkához, mint a hajdu a harangöntéshez, azt szokta mondani (mert prédikálni kitünően tud, egyébhez sem konyit): - Más világot élünk most, egész uj világot. Ezentul senkisem kovácsa a saját szerencséjének, hanem oda van láncolva a többihez és csak azokkal együtt haladhat. Előnyöket nem tür meg az egyenlőség.
És ez a jámbor ember azt gondolja, hogy valami nagyon okosat mondott. Nem veszi észre, vagy eltitkolja, ha tudja, hogy szabad munka, szabad verseny nélkül nincs boldogulás; hogy a gondatlan, hanyag munka mily óriási kárt okozott már eddig is itt a gyárban, anyagban és gépekben! Szinte nem is hinné az ember.
A felügyelőtől tudom, hogy fele annyi munkát sem végez most a gyár, mint azelőtt és a jövedelem még a felénél is kisebb, mert a mi gép kikerül a gyárból, az mind silány, sőt javarészt egészen hasznavehetetlen.
Még egyéb «okos» dologra is tanitott bennünket az igazgatónk, aki gyárigazgató létére egy kis szöget nem tudna kovácsolni, azt mondta:
- Bebel, a nagy vezér azt tanitja, hogy az «erkölcsi környezet» elég lesz arra, hogy mindenki igyekezzék a munkában a másikat fölülmulni.
Nehezen tudta nekünk az igazgató és a felügyelő megmagyarázni, hogy mi az az erkölcsi környezet, mert hát kevés közöttünk a tanult ember. Végre azonban mégis megértették velünk: hogy az egyik munkás restelni fogja a másik előtt, ha amaz szorgalmasabban dolgozik és igyekezni fog a törekvőbbnek nyomába érni.
De hát azzal a kutya sem törődik itten. Bánja is a «környezetét» az a megszámozott, sanyargatott munkás! Tudja ő azt, hogy egyforma kedvetlenek vagyunk mindnyájan, mindenki csak annyi munkát végez, hogy meg ne fenyitsék szóval vagy bottal.
A munkának, szorgalomnak semmi jutalmát nem látja senki. Hasztalan iparkodik. Tovább nem ér senki és feljebb nem juthat senki. Marad 1 K 20 fillér utalványszelvényt napjára kikapó valami, vagy valaki és tovább semmi.
De azért az igazgató mindenkor hangoztatja:
- Az uj világnak legnagyobb diadala, hogy becsületet szerezhetünk a munkának.
Hát én meg azt mondom, hogy sohasem volt még oly kevés becsülete a munkának mint most és tudom, hogy ennek borzasztó kavarodás és forradalom lesz a vége. Az oly szent igaz, mint hogy Nagy Mihály a nevem.
Többet most már nem irok. Örülnék, ha nagyságos uram is megtisztelne megint pár sorral. Talán tud valami hirt a falunkból. Azt szeretnék legjobban hallani.
Maradok jó egészséget kivánva, tisztelettel
Nagy Mihály.
Sok mindenféle helyen jártunk már. Legtöbbet időztünk persze kedves falunkban, Várudvaron. De megfordultunk több izben Salgótarjánban, a gyárban is, továbbá voltunk Mári asszonynál, a kassai mosóintézetben; Budapesten a fegyházban, ahol Jámbor Benő tisztelendő uram van; hallottunk hirt a központi áruházban varrogató Ágnesről és végül a Temesvárott az árvaházban sinylődő szegény kis Ilonkáról, akit olyan nagyon furcsának talált az édesanyja: nem törődött a kis leánynyal senki. És a kis teremtésnek idegen volt már minden ember, még a saját édesanyja is. Meg sem csókolta, egy csöppet sem örült látásának. De a mi ennél is jobban fájt a szegény Mári asszonynak, ez az, hogy a kis leánykája lesoványodott, sápadt, vézna, beteg volt.
Istenem, csak valami nagyobb baja ne essék. Persze, most, hogy édes anyja nincs mellette, senki sem vigyáz rá, éjjel senki sem takarja be kicsi csupasz lábikóit. Mert a kis Ilus gyakran szokta ám lerugni magáról a takarót. És hüléstől, betegségtől sem óvja őt senki.
Keveset hallottunk azonban Józsiról, Nagy Mihály uram fiáról, a volt kovácslegényről. Hát bizony róla alig is van mondani valónk. Nem szelidült meg ez a gyerek és nem is fog meghunyászkodni soha. Az ő erős akaratát nem töri meg még a felügyelő korbácsa, de meg a rendőr puskatusa sem. Talán még a halál sem bir vele, olyan erős, nyakas legény ez a Józsi.
Hol a Dunaparton, hol meg a fegyházban töltötte idejét, aszerint, amint csendesebb vagy duhajabb volt a kedve.
Csak amikor idejéből pár percet szakithatott és Ágnesnak egy kis cédulára pár sort irhatott, akkor derült fel kissé az arca, akkor látszott meg rajta, hogy csak a kedvét rontották meg ennek a fiatal legénynek, de a szive azért még most is ugy érez, mint hajdan, amikor otthon volt, mikor szabad volt, amikor kedve szerint ölelhette a szép Ágnest és kedve szerint verte az izzó vasat a kovácsmühelyben.
Igy hát most már tudomást szereztünk minden jó emberünkről és csak egy helyre szeretném még elvezetni kedves olvasóimat, ha velem tartanak még egy kicsinység.
Elviszem magukat - és ne ijedjenek meg, ha kimondom a nagy szót - az uj világ nagy miniszteriumába. Oda én. Ahol minden rendeletet, parancsot megfogalmaznak, ahonnan munka, utalvány és boldogság árad ki; az uj élet kiforrásához, a szociáldemokrata kormány szentélyébe.
A fegyház világa ugyan elég jó képet mutatott nekünk az uj államról, azonban, ha teljesen meg akarjuk ismerni az uj világot, annak intéző embereit is ismernünk kell; kell, hogy beletekintsünk azok veséjébe is. A kormány is az utalványszelvények után ismeri meg embereit, munkásait, illetőleg azok természetét, kedvét, gyomrát és veséit. (Talán emlékeznek kedves olvasóim arra, hogy megemlitettük, miszerint az elfogyasztott utalványszelvények alapján igazgatta az uj kormány az emberek összes dolgait.)
Ne kerteljünk sokat, hanem lépjünk be egyenesen a kormányzó hivatalos szobájába. Mert hát a miniszterium élén kormányzó állt, akinek kénye-kedvétől függ minden halandó sorsa. Igaz, hogy a kormányzó valójában szintén nem volt más, mint állami munkás, ő is délelőtt 8-12-ig és délután 2-6-ig dolgozott és fizetésképen neki is csak 1 K 20 fillér értékü utalvány járt ki; ő neki magának kellett szintén cipőit tisztogatni és nadrággombjait felvarrni; de hát hatalmas, nagy ember volt mégis, akinek kezébe millióknak a sorsa volt letéve.
Bátran beléphetünk hozzá. Nem kell bejelentenünk a látogatásunkat. Az uj világban minden ajtó, ablak tárva-nyitva volt. (A börtönök is. Azok legkivált.)
És különben is egyszerüen élt a kormányzó ur, mert máskép nem is volt neki szabad. Asztalból, pár székből és egy diványból áll hivatalos helyiségének összes butorzata. A divány felett Bebel szociálista apostol képe, a sarokban a másik apostol, Marxnak sárga agyagszobra. (Márványból már nem készült az uj világban szobor, mert az «uri» anyag volt.)
Nem kell tehát restelkednünk, hogy egyszerü, szegény emberek vagyunk. Az egyenlőség dicső szele fujt itt is ebben a szobában.
Hallgassuk meg, hogy miről esik szó a kormányzó ur és titkárja között. A titkár kezdi:
- Kormányzó! - igy szólitja meg egyszerüen, mert urat nem ismernek már az ujvilágban. - Kormányzó! - ismétli szavát a titkár - nem jól áll a szénánk.
- Magam is veszem észre, titkár - felelé hivatalos bánattal a kormányzó. Mert hát kötelessége volt bánkódni az emberiség sorsa fölött délelőtt 8-12-ig és délután 2-6-ig.
- Minden tervünk dugába dől. Éppen annak az ellenkezője sül ki minden dologból, amit mi csinálunk és amit elrendelünk, mint amit akarunk - folytatá a titkár.
- Szomoru való - hagyá helyben a kormányzó, akinek különben a legkisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy a néppel igazában törődjék. Volt szép állása, szépen megszedte magát. Tőle ugyan tönkre is mehet a nép. Mit bánja ő azt! Csak álljon tovább is az uj világ. Ez a fődolog!
- A rend egyre jobban bomlik, dacára annak, hogy most már harmincszor annyi rendőrünk van, mint hajdanában volt. A véres verekedések, csatározások egyre folynak. A munkának semmi becse, semmi eredménye. Az emberek kedvetlenek, dologtalanok, pedig boldogokká, munkásakká akartuk őket tenni.
- Ez a régi kor átka - nyögé a kormányzó. - Nem tudunk megszabadulni a sötét, gyászos multtól. A nyakunkba szakadt annak minden baja, veszedelme. A mezei gazdálkodás megakadt; a gyárból silány dolgok kerülnek ki; a kereskedelem teljesen pang, mióta mi igazgatjuk a világot; az emberek zugolódnak, lázonganak.
- Biz mindezt nem lehet eltitkolni. Dehát erélyes kézzel segiteni kell a bajon. És lehet is - hangoztatta fennszóval a titkár.
- Hogyan? - kérdé feszült figyelemmel a kormányzó, felkelve székéről, hogy közelebb jusson kedves emberéhez, jobb kezéhez, eszéhez; hogy jobban hallja a megváltó szózatot.
- Egyszerü a dolog. Valóságos Kolumbus tojás. El kell törülni az iskolákat, illetőleg minden iskolát fegyházzá kell átalakitani - volt a titkár válasza.
- Az nehezen fog sikerülni - mondá panaszos hangon a kormányzó. - Nagyon elkényeztettük eddig az embereket.
- Persze, hogy elkényeztettük őket. Hiszen éppen ez volt a mi legnagyobb hibánk. De ezt jóvá lehet tenni. És kell is. Még pedig mielőbb, mert különben a fejünkre szakad az egész uj világ. Az állam jövedelme folyton csappan, ma-holnap nem tudjuk kiszolgáltatni már az ebéd porció felét sem, az árutárakból elfogynak a cikkek, nincs ruhánk, nincs élelmi szerünk és nincs - tekintélyünk. Ez a legnagyobb baj: nincs tekintélyünk. Már a hivatalnokok és felügyelők is lanyhán végzik teendőiket. Nem igen hallgatnak ránk. Azt teszik, amit jónak látnak. Senkisem óvja meg az állam nagy érdekét. Sőt, hogy őszinte legyek, azt veszem észre, hogy mindenki - nem találok erre alkalmasabb szót - fütyül miránk, az uj államra.
- De nem oda Buda! - kiáltá most fel hivatalos erélylyel és bátorsággal a kormányzó, akinek kivételesen gondolata támadt. - Mi fütyülünk a népre; azután is, mint eddig volt és a népnek kell táncolni a mi fütyülésünkre. Elfogadom a javaslatát titkár; üljön le és fogalmazzon meg tüstént egy szigoru rendeletet, amelyben kijelenti, illetőleg kijelentjük, hogy az iskolákat egyszersmindenkorra beszüntetjük és százával-ezrével állitunk egyszerre az ország minden vidékén, minden városában, falujában fegyházakat, hogy a szociáldemokrácia dicső elveinek végleges és maradandó diadalt szerezzünk!
A titkár ugy tett, ahogy feljebbvalója parancsolta, illetőleg igazában, ahogy azt ő maga akarta.
Végre mégis csak erélylyel kell hozzálátni az emberiség boldogitásához.
Ime igy megtudtunk egy nagy titkot. Azt, hogy a kormány maga sem bizott már dolgában. Kétségbe volt esve.
De hát nem látta ő jó előre azt, amivel minden ember a legelső percben is már tisztában volt?
Nem, őt, az uj kormányt, a gondviselés küldte az emberiség boldogitására és ezt a föladatát becsülettel el is kell végeznie. Ha törik, ha szakad.
A nap, mielőtt estenden letünnék a láthatárról, még egy utolsót mosolyog, sugarait elárasztja az egész vidékre és ezután piros arccal eltávozik a határon, másnap reggelig.
Nem tehetek róla, de rögtön ez a természeti kép jut eszembe, amikor el kell mondanom Böröcz Péter uram, volt községi főmunkafelügyelő történetének a folytatását, talán már a végét is, amely - mint az élet maga - szomoru is, vig is.
Mielőtt azonban ebbe belefognék, meg kell emlékeznem a «Népszavának» legutóbb megjelent rendeletéről, amely méltó feltünést keltett Várudvaron.
A rendelet igy szólt:
- A kormány az emberi szabadság teljes megóvása céljából a szociáldemokrácia lánglelkü apostolainak tanai alapján a teljes szabadságot rendelte el nemcsak a köz terén, hanem a családi, a házaséletben is. Olyformán, hogy házasságot bármikor lehet kötni és bármikor fel is lehet bontani. Ha két ember, egy himnemü és egy nőnemü, összeáll, akkor kész a házasság, ha faképnél hagyják egymást, fel van bontva a házasság.
Ennek az igazán a szabadság dicső szelétől átlengett rendeletünknek azonban volt egy hibája a gyakorlatban. Ezt most sajnálattal vesszük észre. Ez a hiba az ugynevezett népesedési mozgalomban nyilvánul, amely nem más, mint népies nyelven kifejezve: az emberiségnek minden várakozáson felül való gyors, mondhatni ijesztő szaporodása. (Ami nem csoda, mert mindenki abban bizakodik, hogy majd eltartja az állam a házasság következményeit, azaz a gyerekeket).
Minthogy pedig az ilyen mozgalom alkalmas arra, hogy az uj államot alapjában megingassa, mert a mértéktelen szaporodás nyomában nélkülözés és nyomor jár, a kormány komolyan fontolóra vette, hogy mi legyen a teendője.
Már most abból a gondolatból kiindulva, hogy a kormány figyelmének, gondozásának és befolyásának ki kell terjednie az emberiség minden tevékenységeire, tehát az ugynevezett népesedési mozgalomra is, annak a kellő korlátokban való tartása céljából elrendeli:
1. Hogy a házasságot ezentul senkinek sem ajánlja.
2. Hogy felkéri a házasfeleket, hogy gondoljanak az állam, az egész emberiség érdekére, amikor együttélés céljából összeállanak.
3. A legszebb állampolgári (illetőleg állammunkási) erény a gonosz indulatok megfékezése, különösen, ha azoknak következményei az államot terhelik.
Igy szólt a rendelet.
*
Azt hiszem Böröcz Péter uram eddigi müködését nem bélyegezhetjük meg jobban, mint hogyha bevalljuk, hogy Várudvar községben ő állott a népesedési mozgalom élére.
Hogy ez tisztán az ő vérmes természetének volt-e tulajdonitható vagy pedig volt-e abban része a kormány első bölcs, most visszaszitt rendeletének és a korcsmáros szép leányának, a gömbölyü Rézinek a csaposnak is, azt az ügy kényes voltára való tekintettel valószinüleg sohasem fogja senkisem kideriteni. De hogy Böröcz uramnak ez a magatartása egyenesen államellenes volt, azt mindenki látta.
Igy hát Böröcz uram akarva, nem akarva, már régen szálka volt a szociáldemokrata kormány szemében, bár a kormány különben egyéb téren kifejtett tevékenységét készségesen elismerte.
A kormánynyal való meghasonlásnak természetes következménye volt azután az, hogy Böröcz uramra nem végződött kedvezően a csizma-ügy. Kedves olvasóim talán emlékszenek még rá, hogy miből áll az a csizma-ügy. Ha nem, hát visszaidézem emlékezetükbe rövidesen, azzal, ha a 7-es számu vörössapkásra hivatkozom, aki nem volt hajlandó Böröcz uram csizmáit pucolni. Ennek az állami ügynek (igen kérem, csizmapucolás is állami munka, tehát állami ügy is volt) az lett a vége, hogy a vörös sapkás elagyabugyálta Böröcz uramat, aki ennek következtében elvesztette minden tekintélyét. Az egész falu tudott erről a nevezetes állami ügyről.
Azután meg, ha valamely mérges eszmét beleplántálnak az emberi szivbe, az gyorsan terjed, mint a futótüz. Igy volt a Böröcz uram csizmájával is. A nép éktelen dühbe tört ki, amikor meghallotta, hogy Böröcz uram semmiképen sem hajlandó csizmáját megpucolni. A nyakas ember azt mondta: Inkább meghal, de nemes emberen ily szégyenfolt nem fog esni. (Ugylátszik a suvikszra gondolt.)
Még azzal sem törődött Böröcz uram, hogy ezzel is, mint a népesedési mozgalommal tulajdonképen egyenesen szembekerült a szociális állammal, amely mindenféle munkára mindenkit kötelez, amely államnak sarkelve az, hogy a kormányzó, a miniszterek és minden rendü és rangu hivatalnok ép ugy tartozik cipőt tisztitani, szobáját kisöpörni, a reggelinél és vacsoránál használt konyhaedényt lemosogatni és letörülgetni, ruháját megfoldozni stb., mint a legegyszerübb munkás, mondjuk a kéményseprő vagy a zsákhordó. Igy persze a felügyelő is.
Böröcz uram azonban fölötte nyakas ember volt. Vegyék inkább az életét, de a csizmájához - tisztogatás irányában - nem nyul soha.
Az ilyen nyakasságnak természetesen megvannak azután a maga szomoru következményei. Különösen pedig voltak az uj szociáldemokrata világban. Fegyveres erővel akarták kényszeriteni Böröcz uramat a csizmatisztogatásra. De Böröcz uram még akkor sem engedett. Folyton arra hivatkozott, hogy biztos tudomása szerint a kormányzó és a miniszterek is tartanak házi rabszolgát (értsd: szolgát, aki cipőiket tisztitja), tehát neki is, a kormány helyi képviselőjének is joga van hozzá. (Böröcz uram, mint látjuk, körömszakadtáig ragaszkodott ahhoz a gondolathoz, hogy ő még mindig főfelügyelője a községnek.)
Amikor pedig látta, hogy négy vörössapkást küldenek a megfékezésére, a korcsmába menekült, elzárta, eltorlaszolta a nagy, vastag ajtót, előkeritett egy régi kovás-taplós flintát és támadó állásba helyezkedett a nagy ivóban. Az ő nemesi becsületéhez csak a holt testén át juthatnak! - azt kiáltotta. Ő nem enged nemesi büszkeségéből, még ha az egész armádiát is küldik ellene.
Rézi, a kedves Rézi, persze a pártjára állt; a sulyos mángorlófát ragadta meg és miként hajdanta a vitéz amazonok, ő is harcra készen várta, villogó tekintettel, feszülő izmokkal a támadó zsoldoshadat. Nem akarom részletesen leirni azt a csetepatét, ami azután kifejlődött. Szakadt az ajtó, ropogtak a puskák, káromkodtak a rendőrök, orditott Böröcz uram, Rézi pedig folyton azt kiáltotta: Rajta, rajta! Ne hagyd magad Péter!
Elég talán ebből ennyi is. Csak azt jegyzem meg, hogy a község történetében ezt az eseményt a csizmaháboru nevével illetik, amelyet semmilyen várudvari ember nem felejtett el soha; továbbá megemlitem még azt is, hogy persze az egésznek szörnyü kudarc lett a vége, már mint Böröcz uram részéről. Elfogták, megkötözték, becsukták.
A biró kemény büntetést mért a lázadóra. Meghagyta neki a szociáldemokrata kormány nevében, hogy következő vasárnap délelőttjén a falu egész népének a szemeláttára a piac közepén tisztitsa meg a csizmáját. Még pedig rendesen, fényesen.
Hát persze abból nem lett semmi. Böröcz uram orditott, mint egy megdühödt farkas, amikor puskatussal rá akarták szoritani a munkára. De nem mozditotta meg a kezét. Törjék kerékbe, zuzzák szét a koponyáját, de csizmát nem pucol soha! Az öregapja sem végzett ilyen gyalázatos munkát.
Igy végre nem maradt egyéb hátra, mint a veszedelmes embert oda toloncoltatni, ahová végre minden ember kerül, ahol minden jóra fordul, ahol a nemes erkölcsök örökös kutforrása van, az állami fegyházba.
Már az eddig elmondottakból is láttuk, hogy az uj világ kissé ingadozó alapon épült fel. Az emberek egyenlőségére, a fegyházra, a kard élére és a puskatusra alapitották. Nem számoltak a szociáldemokrata apostolok azzal, hogy ahány ember, annyi a természet; ahány fej, annyi a vágy és remény; ahány ház annyi a szokás. Azután meg hiába, az ember nem arra született, hogy kommandóra dolgozzon s azt csinálja, egész életében, amit mások jónak látnak. Végül pedig kellemesebb tartózkodási helyet is ismer az emberiség a fegyháznál. Arról nem is szólva, hogy a puskatus és kard láttára nem támad az emberben munka- és életkedv; sem öröm és boldogság nem fakad csattogására.
Az első ijesztő dolog, amit a szociáldemokrata kormány érthető rémülettel észrevett, az volt, hogy az ő rendőri felügyelet alatt végzett mezei, gyári és egyéb munkája nem ér egy fabatkát sem. A föld a hanyag munka és gondozás mellett már egy harmadát sem adta ki az előbbi termésének; a gyárakból teljesen hasznavehetetlen gépek és fegyverek kerültek ki; a kereskedelem végső napjait élte; minden elevenség, kedv és életöröm megszünt az emberekben, panasz, elkeseredés és zugolódás hallatszott mindenünnen. Mindenki huzódozott a munkától, csak kényszeritve dolgoztak az emberek és ami keveset mégis végeztek, abban nem volt semmi köszönet.
Azonban nagyobb veszedelem is mutatkozott. A szorgalmas, törekvő emberek mind megszöktek külföldre, főleg Amerikába, ahol nem kell rendőri felügyelet mellett dolgozni, ahová még nem jutott el a szociáldemokrácia boldogitó maszlaga, illetőleg ahonnan kiutasitottak minden felforgató bolondot. Igen, Amerikában annak tartották a szociáldemokrácia nemes bajnokait: bolondoknak.
A kivándorlók leginkább szorgalmas munkásokból álltak, de a más foglalkozásu ember is, aki valami hasznosat tehetett volna az államnak, mint a mérnökök, épitészek, orvosok és tanárok is mind sorban itthagyták ezt az annyira földicsért szociális országot. Felesleges talán mondanunk, hogy az irók és papok is, tehát az emberiségnek az a része, amely szellemi és erkölcsi táplálékkal látja el a világot, szintén vándorbotot vett a kezébe. Hogyne, mikor rájok nem volt szüksége senkinek sem. Minek az uj világnak szellemi és erkölcsi táplálék? Nem elég az állam ebédporciója és a «Népszava» rendeletei? Az ilyesmi táplálja igazán a népet, az tartja fenn az életet, az erkölcsöt, illetőleg a szép rendet, amely örömöt, boldogságot, megelégedést áraszt, amely minden fennállásnak, megmaradásnak egyedüli biztos alapja.
Menjenek csak. Vándoroljanak ki. Pusztuljon a férgese! - mondotta a kormány. Nem tartóztatta vissza ezeket a fenhéjázó, büszke, elégedetlen, ostoba embereket.
De már gondolkodóba esett, amikor észrevette, hogy az általa boldogitott hivatalnokok és a szorgalmas munkások is felszedték a sátorfájukat és tömegesen kiszöktek a határon.
Egyenesen megrökönyödött azonban, amikor látnia kellett, hogy azok közül is, akikre legnagyobb szüksége volt, akik nélkül rombadől egykettőre a «boldog uj világ»: a rendőrök és katonák közül is sokan faképnél hagyták a szociáldemokrata kormányt, mert már megelégelték a folytonos szolgálatot, állandó verekedést, csatározást napi 1 korona 20 fillér utalványszelvény lönung (a mi katonai fizettség) mellett. És még nem is a közlegények futottak meg, hanem leginkább a legjóravalóbb tisztek, kapitányok és generálisok. Sőt a honvédelemügyi minisztert is szökésen kapták már. De visszahozták és fegyházba csukták.
A népet pedig a rendőri felügyelet mellett végzett munka és ugyanugy lefolyó ebédelés és otthoni élet mellett főként elkeseritette még az is, hogy még vasárnap sem tehette azt, ami neki jól esett. Akkor is a rendőrök rendelkeztek vele. A templomba nem mehetett a gazda, nem volt isteni tisztelet, prédikáció, mert nem volt pap és nem volt templom sem.
Bizony ugy van, nem volt templom sem. A templomból raktárt csináltak Várudvaron. Ott voltak felhalmozva az élelmi cikkek, a ruhák; ott volt az állami mészárszék a régi oltár helyén és fenn a szószékről az ujonnan választott munkafőfelügyelő rendelkezett a néppel, hangos parancsszóval, vagy trombita-szóval.
A templomban (ez volt a legnagyobb helyiség a faluban) tartották a kormány által elrendelt heti népgyüléseket is. Végül az állami táncmulatságok rendezésére is legalkalmasabbnak bizonyult a komoly hangulatot árasztó Istenháza, amelyben a legények nem mertek annyira fickándozni, mint hajdan a korcsmában.
Még valamit kell megemlitenünk, amiről pedig majd megfeledkeztünk. Azt, hogy az uj világban ingyenes volt az igazságszolgáltatás. A birók, ügyvédek ingyen rendezték el az emberek ügyes-bajos dolgait. Panasz, baj pedig volt elég. De sajnos, igaz az is, hogy valójában igazat nem kapott senki, mert a birák és ügyvédek is állami hivatalnokok voltak, akik mint az egyszerü munkások, 1 K 20 fillér utalványszelvény mellett ültek törvényt délelőtt 8-12-ig és délután 2-6-ig. Persze mindig ugy, ahogy az állam érdekének megfelelt. Pör tehát volt elég, de igazság kevés. Mindig az államnak volt igaza. Ez volt a főszabály, a főtörvény, melynek mindenkinek alá kellett rendelni kisebb-nagyobb sérelmeit, bajait, szenvedéseit.
Aggasztó dolognak látta a kormány azt, hogy a raktári tisztviselők nem sáfárkodnak ugy a rájuk bizott holmival: élelmi cikkekkel, ruházattal, mint az állam magas érdekének megfelelt volna. Barátaiknak, jóismerőseiknek kedveztek, jó holmit adtak nekik; ismeretleneknek pedig a szemétárut. És még hamis mértékkel is mértek, hogy igy pótolják azt, ha barátaiknak vagy a saját zsebüknek kedveztek.
Később pedig, amikor észrevették a hivatalnokok, hogy minden rend kezd rohamosan bomlani, elsősorban önmagukra gondoltak - hiába, minden szentnek maga felé hajlik a keze - és csentek-loptak, ahol csak tudtak: utalványigazolványt, élelmicikket és ruhákat egyaránt. Hej, de megszedte magát egynémelyik a «becsületes» uj szociális világban!
A vagyonfelosztó bizottság nem járt el már ugy, mint hajdan. Nem a sorsolásra bizta, hogy kinek mely ház, milyen hely jusson. Magának kaparintotta meg minden bizottsági tag azt a házat, ami neki legbecsesebbnek tetszett.
Ez persze nem ment simán, mert végre is az ember nem szivesen hagyja ott megszokott helyét. Véres tusák, verekedések jártak ennek az erőszakos foglalásnak a nyomában, ugy hogy a békétlenkedőkkel megteltek nemcsak az összes állami fegyházak, hanem az állami középületek pincéi, a raktárak és egyéb helyiségek is.
Ilyformán nem maradt más hátra, mint a rendőrséget és a katonaságot egyre szaporitani és folytonosan készenlétben tartani. Azonban ez sem volt valami nagyon megbizható dolog, mert a kormány sürün kapott értesitést, hogy a katonaság is elkezd már fosztogatni, rabolni, mert csak igy tudja elvégezni szakadatlan nappali, éjjeli nehéz munkáját, lopott jószág és lopott bor mellett.
Végleg elkeseritette pedig a népet az, amikor a kormány az elégedetlenség elfojtására, minden második nap elvonta a munkásoktól az ebédet és egy hónap tartamára kemény fekhelyet rendelt el az egész országban.
Akkor már betelt a keserüség pohara. Ezt már nem türhette senki. Egy csapásra felbomlott minden rend. A nép fellázadt.
A szociáldemokraták forradalmi uton erőszakolták rá az emberiségre az ő boldogitó tanaikat; nem csoda hát, ha a nép, a nagy munkástömeg, amelyet testéből, lelkéből, birtokából, mindenéből kiforgattak, hasonló fegyverhez nyult: a mindent felduló forradalomhoz.
Hiába, ugy volt és ugy lesz az mindig: aki szelet vet, vihart arat. Amilyen az adjon Isten, olyan a fogadj Istent. A gonoszság, az erőszak önmagában rejti pusztulásának, halálának csiráit.
A szociáldemokrácia hangosan hirdette, hogy célja az emberi boldogság, az örök béke megteremtése. És mit ért el? Teljes boldogtalanságot, forradalmi békétlenséget. Miért? Mert nem ismerte vagy nem akarta ismerni azt az egyszerü, de örökérvényü nagy életigazságot, hogy: erőszakkal boldogitani senkit sem lehet.
És nem számolt az ember egyik kipusztithatatlan vágyával és ösztönével, azzal, hogy az ember ember akar maradni, azaz önálló, a maga földjével, jószágával és főként személyével szabadon rendelkező teremtése az Ur Istennek, amely nincs szolgaságra, elnyomásra, sanyargatásra, hanem önálló munkára, nemes versenyre és szabadságra teremtve.
Hogy célját elérje a szociáldemokrácia, hirdette ugyan a gondolat szabadságát, de minden rendeletének tettének épen a szabadság teljes elfojtása lett a vége. Aki a kormány dolgát csak egy parányi rosszaló szóval merte illetni, az a következő pillanatban már a fegyházban ült és gondolhatott a szociálista szólásszabadság és a gondolatszabadság fölött.
A mikor pedig a jó szociálista urak, akik az utalványszelvények alapján intézték az ország dolgát, akik az emberekkel nem mint emberekkel, hanem mint megszámozott és ellajstromozott munkagépekkel számoltak, amely gépek csak az állam számára és nem önmaguknak dolgoznak, amikor ezek az urak észrevették, hogy hátrafelé sül el a puskájuk, hogy épen annak az ellenkezőjéhez értek, mint amit elérni akartak, akkor azután kémeket küldtek ki minden faluba, hogy az elégedetlenségről idejekorán hirt kapjanak és azt csirájában elfojtsák. Spionokkal és besugókkal dolgoztak. Persze akkor is a szabadság szent nevében.
Az egész ország egy nagy fegyházzá változott át. Fogoly volt az ember otthonában, lakásában, fogoly munkájában, rab még étkezése és mulatsága közben is.
«A munka becsülete» helyett általános henyélés és dologtalanság kapott lábra. Senkinek sem volt kedve dolgozni, mert nem volt miért, kiért. A család szétkergetve, minden rokoni kötelék széttépve, az iskolák és vallás eltörülve. Csak a fegyházak virultak. De ezek aztán - nagyon!
Hajdan csak a raboknak jelölték ki a czelláikat, oduikat, amelyekben élniök, sinylődniök kellett, ma minden embernek, minden «szabad állami munkásnak» kijelölték a házi fegyházát. Mert ezek nem voltak lakások. Ott ődöngött folyton a porta körül a rendőr. Az fegyház volt és semmi más.
A kormány még tovább ment. Amikor látta, hogy a föld és gyárak termelése az előbbi termelés egyharmadánál is lejebb szállt, a tanuló ifjakat és aggokat is be akarta fogni munkába. Ez a tette már világosan elárulta, hogy nem tudja, mit cselekszik, illetőleg, hogy mittevő legyen. Kapkodott már az utolsó szalmaszál után, hogy megmentse a szociáldemokrata államot a végpusztulástól.
A munkára és a jászolhoz (ebédhez) ugy kergette a munkástömeget, mint a birkanyájat szokás a legelőre, csakhogy nem tilinkóval, hanem trombitával és puskatussal.
Egyforma ruhát kapott mindenki. Persze szürkét, mint hajdan a rabok.
De a régi időben a raboknak mégis jobb dolguk volt. Mert a régi időben megmaradt a raboknak az a reményük, hogy előbb-utóbb kiszabadulnak a börtönből. A szociálisták nagy, országos fegyházából azonban nem volt szabadulás soha! A müveltség, tudomány, müvészet, ügyesség, szorgalom teljesen eltünt.
A szabad verseny egészen ki volt zárva, kiöltek az emberből minden nemesebb törekvést, buzgalmat.
Az ifjuság elaljasodott, mert cél nélkül ődöngött a nevelőintézetekben. Léhaságokra: borra, lányokra adta a fejét. Teljes erkölcsi rothadásba sülyedt. Nem csoda ilyformán, ha fegyházzá kellett átváltoztatni a nevelőintézeteket.
A földet senki sem müvelte gonddal, szeretettel. Azért elparlagosodott, elgazosodott az. A tökéletes pusztulás képét mutatta az egész világ.
*
Álljunk csak meg egy kicsinyt.
Kérdezzük meg az «uj világ» vezéreitől, apostolaitól, hogy sohasem néztek maguk körül nyitott szemmel? Nem látták, nem tudták azt, hogy az emberiség éltető eleme a szabad munka, a szabad élet, a szabad cselekvés?
Vakok voltak ők mindenha, vakok és süketek? Nem hallották meg soha a kisember szavát: Adjatok nekem földet és hagyjatok szabadon dolgozni, élni és én a világtól nem kivánok mást! Boldog ember leszek. Nem tudták azt, hogy a családot, azt a legszebb, legszentebb köteléket, a boldog együttélést nem királyok, nem törvények és nem rendeletek csinálták, hogy az ember szive legmélyén dolgozó vágy által hajtva társult mással, élete párjával, hogy egymásért éljenek, egymásért dolgozzanak, egymásnak örüljenek és egymás kölcsönös bánatában osztozzanak?
Nem tudták a «lángeszü» apostolok, akik utóvégre maguk is emberek voltak, bármennyire is istenitették őket hiveik, hogy az embernek nemcsak karja és lába, hanem gondolkodó esze és érző lelke és szive is van?
Lelke és szive van, amelynek vágyai, reményei vannak? Vágyai és reményei, melyek, minél kisebb az ember, annál kisebb körben mozognak; de amely vágyak és remények kicsi és nagyállásu, lángeszü és egyszerü embernél mindig csak visszatérnek az emberbe magába. A saját életét, jövőjét akarja mindenki első sorban biztositani. Hogy a szabad életfentartás, a szabad boldogulás vágya hatalmasabb minden emberi alkotásnál: törvénynél, rendeletnél, fegyveres erőnél?
Mindezekről az egyszerü igazságokról, ugy látszik, a szociálista urak nem tudtak, mert különben nem tehették volna azt, amit tettek. Különben számoltak volna az élettel, számoltak volna az embereknek soha ki nem irtható, örök tulajdonságaival: az önállóságra, a szabadságra való vágyódással.
*
A hegy legmagasabb csucsán a szél fuvalatára megindul egy hópehely és tovagördülésében egyre nagyobbodik, egyre nő. Már golyónagyságot, majd sziklanagyságot ér el, most már egész hegygyé nő és lezuhanásában elsodor, elsöpör, elpusztit mindent.
Ugy történt az uj szociális világgal is. A mindenétől: földjétől, pénzétől, szabad életétől megfosztott emberiség előbb csak jajokat, panaszokat hallatott, majd zugolódni kezdett, végül kitört. Az elégedetlenek tömege egyre hatalmasodó görgeteggé nőtt és végre lezuhant teljes erejével azokra, akik felforgatták életét, boldogságát.
És csodák-csodája. Figyeljetek csak, ti bölcs szociálista urak! Az emberi tömeget most senki sem bujtogatta fel, nem kellett azt lázitani. (Figyeljetek, mondom. Ti csak lázitással és fegyveres erővel tudnátok uj világotokat megteremteni és ideig-óráig fentartani.) Minden ember lelke mélyén szunnyadt az az erő, amely szabadulni vágy, amely ki akar törni: szabad levegőre, szabad életre. Ez az erő nagyobb, hatalmasabb a ti szervező, emberboldogitó bölcsességeteknél, az uralta és fogja is uralni mindenkor az egész világot.
*
Nem irjuk le részletesen, mint kelt fel egyszerre, mintha a magasból, égből leáradó parancsszót hallott volna serkentésül - az egész emberiség: kicsi és nagyobb ember, munkás és iparos, mind, mind egy hatalmas sereggé, olyan sereggé, amelynek erejével megküzdeni senki sem képes; mint tódult ki börtönéből mindenki, mint rázta le egy teljes, hosszu évig viselt nehéz láncait a munkástömeg.
Nem irjuk le, mert azt leirni nem lehet. A forradalomra forradalommal felelt. Vér is folyt, de hála Istennek, nem sokáig. Mert ilyen hatalommal szemben nem tarthat soká a harc és hiábavaló minden küzdés. Ha a nép szava Isten szava, akkor a nép haragja is Isten haragja. Aki ezt a haragot felidézi, az az Istent is maga ellen forditja. Az Isten pedig nemcsak áld, hanem sujt is. Lesujt a bünösökre.
Nézzétek, nézzétek most a mi kis falunkat, Várudvart!
Az utcán megint játszadoznak a kis gyerekek a porban, a fákon csicseregnek a madarak; visszatértek a kis szárnyasok a távolból, mert most már nem zavarja őket a trombita harsogása, a fegyverek zörrenése, a felügyelő és a rendőrök parancsszava.
Bodrogközy uram is visszatért családjával a külföldről. Sirt a szive, amikor viszontlátta otthonát. A kapu ledöntve, szétzuzva, a kert virágai letaposva, a szép zöld gyep megsárgult, a kastély megrongálva, összepiszkolva; butorai szétrongyolva, képei összeszaggatva. Pusztulás mindenütt. És az ősök terme...? Visszafordult, hogy ne lássa a sok gyalázatot, amit szentélyében elkövetett a durva erőszak.
De hát multak a hetek, multak a hónapok. Mindent szép rendbe hozott megint a földesur; igaz, tömérdek munkával, éjjeli-nappali fáradozással. De meglett. Megtalálta végre régi otthonát, régi, jó, kedves világát.
Nagy Mihály uram és Mári asszony is ott sürög-forog megint a tanyán. A gazdának most már nem kell azzal gondolni, hogy a lerongált keritést, a leszaggatott istálló és pinceajtókat megjavitsa, a ház fedelére friss nádat rakjon, ezzel már végzett. Most már Józsi fiának épiti az uj mühelyt ott a falu végében. Nagy uram ért ám mindenhez, a kőmüves és ácsmesterséghez is. Nem hiába mondják a faluban ezermesternek. Azután meg Bodrogközy urammal egyetemben arra is van gondja, hogy az Isten háza és a tisztelendő ur lakása is mielőbb rendbejöjjön. Előbbrevaló az még az ember saját dolgánál is.
Mári asszony a kis Ilonkát bevezeti az istállóba és megmutatja kedves leányának, hogy kell a Riska tehenet megfejni, hogy jó tej legyen reggelire, meg pompás, fain vaj uzsonnára.
Milyen nagyot bámult a kis Ilonka! Bizony már alig is emlékezett rá, hogy valaha tehenet látott, hát még azt! hogy tudta volna, hogy honnan jön az a sok jó tej. Be furcsa! Mily szivesen nézte, hiszen olyan ujnak, olyan érdekesnek tetszett neki minden. Milyen más is az ő kis tanyájuk, mint az a sötét nagy ház, ott benn a városban. Most künn van mindig a szabadban, játszhat kedvére, szedhet virágot, futkoshat lepke után. Itt nincs szigoru néni, aki folyton ide-oda taszigálja és megveri, hacsak egy hangosabb szót is ejt, vagy kedve van danolni.
Amott jő haza a munkából Józsi, a kisgazda. Rá sem ismerünk. Hová tünt el homlokáról a mély, keserü barázda, amit a fővárosi munkásélet odahuzott a szemöldöke fölé? A szürke rabruhát is levetette. A régi mándli és bőráncu gatya van rajta. Nini dalol is, szinte ugrándozva jár, mintha nem is dolgozott volna egész nap, mintha nem cipelte volna azokat a nehéz köveket és öles gerendákat uj mühelyéhez. De jókedvü!
Persze, persze. Ihol ni, ott látja a kerités mögött, a kis kertben gyomlálni a szép fekete kondorhaju Ágnest. Hát azért jókedvü. Átugrik a palánkon és a következő pillanatban már egymás karjaiban pihennek ketten: Józsi és Ágnes. Nem szólnak egy szót sem egymáshoz. Csak nézik, nézik egymást hosszan. Az Isten tudja, mi lelte őket? Talán sohasem is eresztik el egymást. Ugy összefonódnak, mint a repkény a fa töve köré.
*
De most nézzünk körül még egy kicsit a faluban. A tanyán megtaláltuk már a régi, jó világot; a derült kedvet, régi boldogságot.
Jámbor Benő uram, a főtisztelendő ur, elfoglalta régi hivatalát. Most kétszerte szivesebben hallják igéjét hivei, hiszen oly soká nem volt részök benne, abban a pogány, szociális világban.
A régi birónak kiadták az utját, mert az egy követ fujt a felforgatókkal. Keresve sem találhattak volna a gazdák alkalmatosabb embert e megtisztelő állásra Nagy Mihály uramnál. Az el is fogadta a birói tisztséget és becsülettel állja meg a helyét.
Böröcz Péter uram pedig, amint a börtönből kiszabadult, világgá bujdosott Nem kellett már ő sem a falunak, sem a szociálistáknak többé. Hát azért - mint ő maga mondta - elcsapta magától a falut és az egész szociálista társaságot. Ő már ugy szokta. Nemes emberrel ne packázzon senki. Beállott ismét tengerésznek, elment világlátni, tapasztalni, hogy legyen mivel elmulattatni az embereket, ha majd deres fővel visszatér falujába, szép Magyarországba. Ha ugyan visszatér még valaha! Nem igen vágyik ő vissza. Hazátlan ember ő. Büszke, hajthatatlan nemzetközi szociálista. Mit neki a haza!
Azt hiszem, sokan vannak köztünk, akik megérték azt a bánatot és fájdalmat, amely az ember szivébe nyilal, amikor a hirt hallja, hogy azt, ami legkedvesebb volt szivének, elveszitette. Az anya leányát, az apa fiát, a gyermek kedves szülőjét. De nemcsak ez okoz nekünk bánatot: verejtékkel szerzett jószágunk, házunk, földünk, elveszte is mélyen hasogatja lelkünket.
És vajon mit érezünk akkor, amikor utóbb meggyőződünk arról, hogy a hir nem volt igaz? Hogy szülőnket nem vesztettük el, hogy földünket sem nyelte el az ár, hogy házunkat sem emésztette el a tüz.
Ugyebár, felsóhajtunk, lelkünk felvidul, szivünk különös melegséget érez, mázsányi sulytól szabadulunk meg. Boldogok, nagyon boldogok vagyunk azután.
Mit érez a jó asszony, akit hosszu időre elszakitanak urától, kedves kis lánykájától, fiától? A férj, aki nem láthatja kedveseit, akit elvisznek gazdaságától, kis földjétől, kertjétől, szerető gonddal nevelt jószágaitól? Az ifju, ki rabmunkára fogva idegen helyen sinylődik messze mátkájától? A leány, akinek minden gondolata, szerelme, imádsága az ifjué?
És mit érez a rab, amikor megnyilik sötét börtönének ajtaja és felkiálthat: Hála Istennek! megint szabad vagyok, «szabad léget szivok s ujra rám sütsz fényes napsugár?!»
Egész tengere az érzelmeknek hullámzik az ilyen emberek szivében. Hisz meglátták ismét mindazt, ami nekik drága és kedves volt; drágább és kedvesebb, mint életük.
Megtalálták régi otthonukat, a férj feleségét, az anya leányát, az ifju mátkáját. Megtalálták a régi jó világot, amelyhez oly epekedve vágytak vissza, mint a nagy uton levő vándor kedves szülőfalujába, kicsiny viskójába.
Oh, ne vegyétek el az embertől azt, ami az övé! Az ő egész világa; minden gondolatának, minden érzésének fakadó forrása, patakzó élete és életének végső célja is.
Aki ettől megfosztja a kisembert, az megfosztja őt élete gyökerétől. Gyökér nélkül pedig nincs élet, gyökér nélkül elpusztul a fa, nem hajt ágat, nem hajt levelet és virágot. De nem hoz gyümölcsöt sem.
*
Elmultak már a nehéz napok. A forradalom zaja elült, a szivek megnyugodtak, a romokat eltakaritották. Ujra dolgozni kezdett a falu népe. Dolgozni a régi jó kedvvel, szorgalommal és kimondhatatlan boldogsággal.
Bodrogközy uramnak igaza volt, amikor azt mondta, hogy csak hagyjuk az uj világ urait azt csinálni, amit ők jónak látnak. Teljesitsük parancsaikat. Minél jobban hallgatunk rájok, minél hüségesebben alkalmazkodunk rendeleteikhez, annál biztosabban, annál hamarábban jön meg az ő bukásuk. Amit ők akarnak, az Isten és természet ellen való és minél világosabban látják azt a valóságban, amit papiroson terveztek, annál jobban meggyőződnek ők is arról, hogy nem az élet számára csinálták azt, amit csináltak; hogy angyaloknak, minden emberi gyöngeségtől és vágytól mentes teremtményeknek kellene lennünk, hogy azon a módon boldogulhassunk, mint ahogy a szociálista apostolok bennünket boldogitani akarnak.
A világrendet fölforgatni nem lehet. Uj világot emberi erővel egycsapásra nem lehet teremteni, mert akkor előbb uj emberek is kellenének. Ki képes pedig ilyeneket teremteni a hatalmas nagy Istenen kivül?
A szociáldemokraták azt gondolták, hogy ők is meg tudják csinálni. Isteneknek képzelték magukat és ime, gyöngébbeknek bizonyultak még, mint a leggyöngébb ember. Mert a leggyöngébb, a legegyszerübb ember is tudja, hogy az embert csak emberi módon, azaz jóakarattal, szeretettel lehet csak boldogitani, nem pedig durva erőszakkal, vagyona elkobzásával, családja szétszórásával, Istenházának megszentségtelenitésével, emberi méltóságának meggyalázásával.