LŐRINCZY GYÖRGY: HŰSÉGES SZIVEK

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: http://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2018
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-963-417-337-3 (online)
MEK-18536

A pártütés pusztító tüze már hatalmas lánggal lobogott a délvidéken; a Bácska és a Bánság, a szép Magyarország buzatermő Kanaánja füstbe és vérbe borult. Földult szelid tanyák, porrá égetett faluk jelezték a hazaáruló szerviánusok rettenetes útját. A délvidéki fölbujtogatott rácokét, akik vakmerően fegyvert fogtak az ujjászületett, ifju magyar alkotmány ellen. A római sáncokon dörögtek az ágyúk; Fehértemplom fölött szakadatlan föllegekben szállott a puskapor füstje s a kiontott honfivér párája; Versec körül honvédszuronyok csattogása hangzott. A rónasíkon száguldozó lovak, szekerek kavarogtak össze-vissza; mindenki menekült, a rác a rácok, a magyar a magyarok közé. A polgárháboru szörnyü félelme reszketett a levegőben, az ijedt arcokon, a szanaszét zugó vészharangok csöngésében. Akkor, a dicsőséges, viszontagságos 1848 nyár elején, a Tisza és a Duna alsó tájékain. A szabadságharc hírmondó förgetege volt az, ami a letarolt televények fölött elviharzott.

Zombortól északra, a Baja felé vezető kanyargós út szélén alacsony korcsma állott, mellette a szokásos, elmaradhatatlan, terebélyes tetejü kocsiszínnel, amit akkor állásnak hívtak. Tudniillik oda szoktak beállani a kocsik, szekerek, ha etetőt tartott a kocsis, s míg a lovak vígan abrakoltak, azalatt az utas benn pihent vagy falatozott a korcsma hűvös vendégszobájában, a zöld zsalugáter árnyékában, ahol Atanaszkovics Demeter volt az úr, a mogorva rác korcsmáros.

Késő nyári délután van már, a nap csaknem alkonyodó félen volna, ha régen el nem bujt volna a sürü fekete föllegek mögött, melyek között cikázik és dörög a villám szakadatlanul. A nyári vihar sebes szárnyakon száguldott, s alig pár perc alatt tomboló zivatar kerekedett. A szél üvölt, a fellegek ontják a záport s rettentő muzsikával harsog a tusakodó természet erőinek istenítélete.

A szörnyü förgeteg tombolása közben éppen egy hintó érkezik az úton a korcsma elébe. A kocsis csuronvízzé ázott már s a korcsma előtt megállítja a horkoló paripákat. Azután hátraszól a hintófödél alá:

- Kisasszonyom! Itt van a korcsma, amit említettem. Meg lehetne pihenni. Azalatt a vihar is elmúlik, a lovak is új erőre kapnak.

Benn a kocsiban halk suttogás hallatszott, mintha a bennülők tanakodnának. Majd fönhangon, csöndesen felelt valaki a kocsisnak.

A hintó begördült az udvarra. Egy teremtett lélek sem volt ott. A zápor paskolta hatalmasan a földet s az állás és a korcsma tetejét. Hanem a korcsmaajtóban, az eresz védő árnyékában ott állott Atanaszkovics Demeter. Valami negyven esztendős marcona férfi volt. Mogorva arca olyan, mintha egyenesen a végett teremtette volna a jó Isten, hogy örökké szitkozódjék. Félvállal az ajtófélfának támaszkodott és pipázott. Mikor a hintó megállott az ajtó előtt, Atanaszkovics Demeter meg sem mozdult. Keresztbe tette a lábát s a fél kezét a csípőjére, úgy nézte, közömbösen az érkezőket, mintha ránézve tökéletesen mindegy volna: jön-e vagy nem jön-e valaki?

Pedig, ime, jött. A hintóból fürgén ugrott le egy fiatal leány. Két-három lépéssel benn termett a pitvarban, letette a földre a táskáját, köpönyegét, s aztán sietett vissza a kocsihoz. Utána még egy idősebb nő szállt le a kocsiról. Mind a ketten siettek be, a pitvarba az eső elől. Fáradtak és kedvetlenek voltak. A fiatal leány, valami tizenhét éves lehetett, komoly, nemes, szomoru, bájos arcával, gyönyörü két nagy szemével legelébb is az Atanaszkovics Demeter barátságtalan képire tekintett, majd némi elégedetlen hangsúlyozással néhány szót szólt a társához németül. De ez csak vállat vont. A leány akkor szeliden, barátságosan szólította meg a korcsmárost, most már magyarul.

- Kérem szépen. Van itt, ugy-e, valami üres szoba, ahol kipihenhetnők magunkat? Olyan fáradtak vagyunk!

Atanaszkovics uram kivette a pipát a szájából s a pipaszárral a háta mögé mutatott.

Egyebet semmit sem szólt. A fiatal leány akkor karonfogta a kisérőjét s bement vele a korcsmába. Nagy, tágas, ivó-szobán mentek keresztül, ahol a söntés ócska faráccsal volt elkerítve. A rács mögül fiatal, barna leányka nézte őket vidám arccal. Két szép fekete szeméből csupa jóság, csupa szelidség sugárzott. Alig léptek a jövevények az ivóba, a leányka eléjök sietett. Csinos, tiszta vendégszobába vezette őket.

- Csókolom kezét, - köszönt illedelmesen. - Oh, Istenem! Ilyen időben utazni! Milyen sürgős út lehet! Nem áztak meg nagyon? Hát a nagyságos kisasszony? Meg a néni? No, semmi. Van jó tágas szobánk, majd ott rendbehozunk mindent. Itt jól lehet ám pihenni, nálunk!

Mialatt ezer kedveskedő szóval biztatgatta az utasokat, azalatt csöndesen, észrevétlenül leszedett róluk minden fölösleges felső ruhát, kendőt, porköpönyeget, kalapot. Az idegen fiatal leány arca szinte földerült a leányka nyájaskodásától.

- Milyen kedves vagy, - szólt a leányhoz. - S milyen szépen beszélsz magyarul.

De alig mondta ki, egyszerre megállott a szóban s a fejét figyelően félrefordította, mintha valamit hallgatna. S az arcán az aggódás kifejezése látszott. Kívülről kocsizörgés hallatszott be, nyomban rá nehéz férfilépések s fegyverek zaja. A leány az ajtóhoz sietett s a kilincsre tette a kezét. A jövevények ijedten néztek rája.

- Istenem! - sóhajtott a fiatalabbik leány. - El vagyunk veszve. Bizonyosan rác martalócok.

Az egész délvidék rác népe föllázadt már akkor, fegyveresen jártak faluról falura s fosztogatták és öldökölték a magyarságot. Táborhelyekbe, földsáncok közé gyülekeztek, onnan száguldozták be a vidéket, rabolva és pusztítva, ami eléjük került. Vezéreik: Stratimirovics, Knizanin szabadon nézték garázdálkodásaikat.

Az idegen leány jól sejtett. A szoba ajtaja hirtelen fölpattant s a kilincset tartó leányt majdnem leütötte a lábáról, olyan durván taszították be az ajtót. A küszöbön négy-öt rác fölkelő jelent meg. Az övük tele pisztolyokkal, a vállukon puska, az oldalukon handzsár. Dühös, gyülöletes pillantással néztek a megrémült utasokra. Vezetőjük, egy óriási termetü rác fegyveres, nagyot kiáltott. Szerencsére a jövevények azt nem értették.

- Mit akartok? - kiáltott rácul. - A vendégeinket csak nem bántjátok tán? Látjátok: fáradt utasok, pihenni akarnak, azért tértek be ide.

Haragtól szikrázó szemük villogott. Hátul egy rekedt hangu ember nagyot ordított.

- Nem megyek, - szólt dacosan. - Nem hagyom el őket. Becsületes ember megvédi a vendégeit. Hívjátok ide a bátyámat, Atanaszkovics Demetert. És mondjátok meg, mit akartok.

A martalócok erre összesúgtak. Néhány percig tanakodva beszélgettek, mialatt az utasok reszketve bujtak egymáshoz. Azután az, akit a társai Stepanovicsnak szólítottak, hosszasan, halk, suttogó hangon beszélgetett a leánnyal. Majd behúzta az ajtót s a jövevényeket magukra hagyták a szobában, Zsófival. Az nagyot lélekzett, mikor a martalócok eltávoztak s odament a remegő utasokhoz.

- Talán, - sóhajtott a leány remegve, míg gyöngéden megszorította a pártfogó kezét. - De hát kik ezek a rettenetes emberek? Mit akarnak?

- Oh, kisasszonyom! - felelte bánatosan a leány. - Bár ne kellene megmondanom! Szerencsétlen, elvakított, félrevezetett szerb testvéreim ezek, akiket a magyarok ellen való oktalan gyűlölet minden alávalóságra késztet. Hetek, hónapok óta itt üldöznek a környéken minden magyart. Még szerencse, hogy hallgatnak rám. Magam is csodálom, hogy rá tudtam venni őket, hogy futárt küldjenek a vezérükhöz, megkérdezni, hogy mit csináljanak önökkel?

- Messze. Bár még messzebb volna! A szenttamási római sáncok között táborozik. Holnap délnél előbb aligha érkezik vissza a felelettel, akit hozzája küldtek.

- Addig önöket nem bocsátják tovább. Különben, - tette hozzá, - úgy sem mehetnének.

Zsófika megfogta a jövevény kezét s az ajtóhoz húzta. Csöndesen, lábujjhegyen ment vele odáig. Az ajtón alig egy tenyérnyi ablakocska volt, zöld vászon függönynyel letakarva. A leány félrehúzta azt s szó nélkül az ivóra mutatott. A rác fölkelők ott ültek az asztal körül, fegyverüket az asztalhoz támasztva. Figyelmesen hallgattak valakit, aki csöndesen beszélt hozzájuk. Miska volt az, a kocsis. Látszott a társaságon, hogy nagyon jól értik egymást.

- Látja ezt, nagyságos kisasszonyom? Ez a hűséges cseléd volt az, aki még Zomborban összebeszélt ezekkel a vad emberekkel; aki elmondta nekik, hogy a Kürthy ezredes menyasszonya erre fog menekülni a zombori zendülés veszedelmei elől. Ez az ember áruló. Elhiszi-e már?

- El. Pedig ki hitte volna! Kürthy ezredes ezt az embert a végső nyomoruságtól mentette meg. S most ime, ezzel hálálja meg a jóságát. Igy hát elvesztünk. Ha Isten csodát nem tesz, innen nincs menekvés!

Zsófika megsimogatta az idegen leány arcát, hízelkedően, mint valami kis macska.

- Van menekvés, - szólt, - kell, hogy legyen. Bízzék bennem, kisasszony és legyen nyugodt. Ha baj lesz, legelső sorban én állok elébe!

Az idegen leány, akiről Zsófika azt mondta, hogy a Kürthy ezredes menyasszonya, a divánra dőlt le fáradtan. Bizóan nézett Zsófikára. A másik leány, az idősebbik, mintha semmit sem értene a dologból, egy nagy karosszékben ült s már akkor, talán az álmosságtól, talán a fáradtságtól elaludt. Szinte hallatszott a nagy csöndességben, mint ver a szíve a két nőnek. Lassanként leszállt az alkonyat. Az ablakok elsötétedtek. Néha az udvarból aláhajló faágakat odacsapkodta a szél. De a vihar elült. Valami bánatos félhomály borult a szobára s a fiatal leány mind nyugtalanabbá lett. Hogy Zomborból idáig juthatott, már azt hitte, hogy megmenekült s az egész úton szüntelenül arról ábrándozott, hogy milyen csöndben, elégedetten fog félrevonulni a forradalom rémségei elől a vőlegénye birtokán, Kolthán, az északnyugati hegyek között. Oda igyekezett. S most vége, vége mindennek! A vőlegény a csaták tüzében; ő meg az ellenség kezei között. S mikor a félhomályban a bizonytalan jövendő reménytelen képei fölébredtek a lelkében, egyszerre valami hősies ihlet ragadta meg a szívét. Bizalmat érzett az idegen leány iránt, akinek a szeméből annyi részvét sugárzott feléje s megragadta annak a kezét.

- Tovább akarok utazni! Senkinek sincs joga, hogy föltartóztasson. Beszélni akarok azokkal az emberekkel. Vezess hozzájuk.

- Az Istenért, - kérlelte a leány, - csak azt ne tegye. Ismerem őket. A legnagyobb gonoszságra is képesek s az ön föllépése csak még jobban fölingerelné őket.

- Hiszen én is azt akarom, hogy mehessenek. Sőt... még jobban szeretném, ha engem is elvinnének.

- Ez az ember az én családom megrontója. Apámnak, akinek minden vagyonát magához kaparította, akit földönfutóvá tett, a testvére.

Zsófika halkan fölzokogott, mintha szíven találta volna a kérdés. De hirtelen erőt vett a fájdalmán. Megtörölte a szemét s csöndesen felelt.

Szomoruan hajtotta le a fejét s az idegen meghatottan simogatta meg, részvéttel, a leányka bánatos szép arcát, sima, fekete haját, aztán homlokon csókolta.

- Milyen jóságos, milyen kedves! - sóhajtotta. - Csak az igazi magyar nő lehet ilyen jó!

- Kimondhatatlanul! - szólt a leány elragadtatással. - Mióta ez a szerencsétlen viszálykodás kitört, a szívem majd megszakad, mikor látom, hogy hogyan pusztítják egymást a testvérek, akik olyan boldogan élhetnének együtt ezen a gyönyörűséges szép magyar földön. Ami olyan, mintha a világ legszebb bokrétája volna.

- Úgy látom, magyar verseket is szoktál olvasni. Ezt Petőfi írta: Ha a föld Isten kalapja, úgy hazánk bokréta rajta... Ugy-e?

- Mindenki? Dehogy! Atanaszkovics Demeter, meg a hozzája hasonlók, azok gyűlölik a magyarokat. De az én atyám másféle ember. Ő mindig rajongott a magyar szóért, a magyar szabadságért. S szegény jó anyám magyar asszony volt.

- Nem. Ő már öt évvel ezelőtt meghalt, még akkor kicsi voltam. Hanem valami három hónappal ezelőtt járt erre egy fiatal pápai diák. Elmés, okos fiu volt. Itt esteledett el nálunk. Óh! sohase felejtem el azt a holdvilágos estét. Senkisem értette, mit beszélünk. Hogy ragyogott a szeme, mikor a Tiszáról, a Kárpátokról írt remek verseket elmondta! Hát még mikor a "Tied vagyok, tied hazám" kezdetü versre került a sor!... Ő hagyta itt nekem emlékül Petőfi verses könyvét. Az egyetlen magyar könyvet a házban, a hazaszeretet és a szabadság zsoltáros könyvét. Abból tanultam meg, annyiszor olvastam, minden verset!

Félbeszakította a szavát és hallgatózva figyelt az ajtóra. Zűrzavaros, értelmetlen beszéd hangzott be az ivóból, mintha egyszerre hárman-négyen is beszéltek volna. Zsófika fölállott.

- El. De ha Isten segít, nemsokára visszatérek. Addig csak csöndesség. Kérem, kisasszonyom. Annak a másiknak, kérem, magyarázza meg addig valahogy, hogy attól függ a menekülés, hogy csöndesen legyenek. Várjanak rám és legyenek készen.

Szép sugár ifju volt Kürthy István, a magyar középnemesség egyik legékesebb daliája. Oroszlán-szív és oroszlán-fej, bátor és okos. Büszke volt rá Komárom vármegye, hogy a fiának vallhatta. Mikor az iskoláit bevégezte, sok szép tehetségét, tulajdonságát, mellyel társai közül kimagaslott, azzal becsülte meg a nemes vármegye, hogy fölküldte Bécsbe, a királyi udvarhoz, a magyar nemes testőrségbe, gárdistának. Nagy tisztesség volt az mindig, akkor még nagyobb, mint most, mert akkor még a vármegyék rendszerint a legkülönb fiaikat küldték oda magok, hogy becsületet szerezzenek a magyar névnek, meg szülővármegyéjüknek. Kürthy István díszére vallott mind a kettőnek.

Nemsokára a János-dragonyos ezredbe tette át a testőrségtől a király, főhadnagyi ranggal. A János-dragonyosok Magyarországon állomásoztak akkor, a szép Bácska legszebb városában, Zomborban. A délceg dragonyos-főhadnagyot mihamar megszerette ott is mindenki. Vígan éltek. Gavallér gyerekek voltak a dragonyos tisztek, tudtak mulatni, udvarolni, táncolni. Még akkor senki sem álmodott arról a sok szerencsétlenségről, ami később olyan rohamosan zúdult a szegény országra s az életvidor, pezsgő-kedvü tisztek gondtalanul élvezték a bácskaiak híres vendéglátását. Táncoltak, daloltak, mulatságról mulatságra.

Volt az ezredben egy kedves modoru német gyerek: Neuwald Willibald. Főhadnagy volt az is, amellett elválhatatlan jóbarátja Kürthy Istvánnak. A városban csak az volt a neve a két daliás tisztnek, hogy: Castor és Pollux. Egymás nélkül sem látni, sem képzelni nem lehetett őket. Együtt is laktak. Gondtalanul és vidáman éltek. Ők voltak a legjobb lovasok az ezredben, a legjobb táncosok a bálteremben s a legpajkosabbak és legelmésebbek a katonatréfák kitalálásában.

Míg egyszer csak vége szakadt a nagy barátságnak. Senki sem tudta, miért. Neuwald Willibaldot áthelyezték egy másik ezredhez, Bécsbe, Kürthy István meg jegyet váltott a Bácska legszebb és leggazdagabb leányával, Greguss Mariskával, a bácskai nábob, Greguss Eduard egyetlen leányával. A zomboriak keresték, kutatták, hogy nincs-e valami összefüggés a Neuwald áthelyezése és a Kürthy jegyváltása között, de a közönséges pletykabeli adatoknál nem tudtak tovább jutni.

Pedig nagyon is összefüggött a dolog. Valami országra szóló háromnapos mulatság után történt, hogy a két fiatal tiszt kedvetlenül ébredt föl. Fáradt és különösen, szokásuk ellenére, nagyon komoly volt mind a kettő. Fölöltöztek és készültek a nagy ezredgyakorlatokra. Kürthy már fölcsatolta a kardját is s akkor odament Neuwaldhoz, aki éppen a bajuszával bíbelődött.

S amint egymás szemébe tekintettek, kitalálták egymásnak a gondolatát, tüstént. Nem kellett azt magyarázgatni. A két jó barát zavarba jött, most legelőször. Egy darabig hallgattak. Végre Neuwald kissé erőltetett nevetéssel a Kürthy vállára ütött.

- Sose cifrázzuk a dolgot, pajtás. Mondjuk ki kereken: házasodni akarunk, ugy-e?

Megint elhallgattak. S megint csak Neuwald volt az, aki tovább szőtte a kínos beszélgetés fonalát.

- Hát hiszen, ha már ennyire vagyunk, mondjuk el a többit is. Ami engem illet, mondhatom, hogy olyan szerelmes vagyok, hogy talán a két fülem nem is látszik már.

De már erre a névre Kürthy István olyan vörös lett, mint a pipacs. S szép arca elkomorodott.

Reszkető hangjából, csodálkozó, bámuló szeméből Willibald kiolvasta a többit. Hogy annak a szívébe is ugyanaz a kedves név van bevésve, hogy a boldogságát az is ehhez a névhez kötötte. Le s föl járkált a szobában, lecsüggesztett fővel, tanakodva. Meg-megcsóválta a fejét, majd valamit morgott s néha Kürthyre tekintett. De semmi elhatározásra sem tudott jutni. Megállott Kürthy előtt.

- Nos, hát már most mit csinálunk? Ezt ugyan szépen kigondolta a sors, ugy-e? Ilyen vége legyen a mi jó barátságunknak?

Kürthy csak bólintott a fejével, szomoruan. Megértette, mire céloz a barátja. Az ilyen fatális helyzetnek csak egy megoldása van: töltött pisztollyal a kézben szembeszállani valami félreeső erdei tisztáson, négy tanu meg két doktor jelenlétében. A honnan aztán csak az egyik kerül haza élve: a boldog győztes. A boldog vőlegény. Megrettent a jövendőnek ettől a sötét képétől.

- Látod, Willibald, ez lehetetlen. Nem tudnék fegyvert emelni rád. Végre is, ezt mi ketten el nem intézhetjük, mert nemcsak a mi boldogságunk, de az övé is kockán forog. Ezt te is belátod, ugy-e?

- Igen. Kérdezzük meg őt, egyszerüen. Válasszon ő. Akit választ, az legyen boldog, akit nem választ, az menjen innen, messze, messze, hogy ne legyen az útjában a másiknak... Nos?

Még aznap elvégezték a többit. A szerencse Kürthy Istvánnak kedvezett, a szép Mariska őt választotta. S harmadnap Neuwald Willibald már útban volt Bécs felé. Egy hét mulva pedig Kürthy István jegyet váltott szép menyasszonyával.

Már az esküvőről is beszélgettek, rózsás színben látták a boldog jövőt. Kissé megfelejtkeztek azokról a veszedelmes mozgolódásokról, amik éppen akkoriban kezdődtek meg a szép Bácskában. A szerbek föllázadtak az ifju magyar alkotmány ellen és fegyvert ragadtak. Táborba szálltak itt is, ott is. A magyar kormány viszont éppen akkor kezdte meg a magyar honvédség szervezését, a haza védelmére. S egy szép napon Kürthy István, a dragonyos főhadnagy megkapta a nagy pecsétes okiratot, mely szerint az első magyar honvédzászlóalj őrnagyává nevezte ki a király, ötödik Ferdinánd. A fiatal pár nem győzött azon álmélkodni. Főhadnagyból egyszerre őrnaggyá nevezték ki! Alig akarták elhinni ezt a nagy kitüntetést. S a fiatal őrnagynak földobogott a szíve a büszkeségtől s a reménységtől, hogy a haza védelmében még mennyi dicsőség várakozik rája! Milyen boldog lesz majd, ha megmutathatja szép menyasszonyának, hogy a választása nem esett méltatlanra!

Volt alkalma megmutatni, bebizonyítani, akármennyi. A délvidék már lángba borult s az ifju magyar honvédség lelkesedése és vitéz fegyvere egyik győzelemről a másikra szállott. Kürthy őrnagy a szerbek legveszedelmesebb főfészkét és erősségét Szent-Tamást ostromolta. Onnan, a tábori szigoru életből csak ritkán szabadulhatott el, hogy bájos menyasszonyát meglátogassa egy-egy órára. Volt egy hűséges kocsisa: Prikoszits Miska. Szerb gyerek volt, de hűséges s jó magyar érzésü. Legalább Kürthy István azt hitte. Úgy jutott hozzá, hogy Bécsből kapott egy levelet Neuwald Willibaldtól. El is csodálkozott rajta. A Willibald levelében egyetlen szó célzás sem volt arra a keserűségre, amivel elváltak. Röviden, régi jó barátságukra hivatkozva, gratulált az őrnagyi kineveztetéséhez és arra kérte az őrnagyot, hogy fogadja szolgálatába az ő hűséges volt inasát, Prikoszits Miskát, aki az ő hirtelen áthelyezése miatt állás és kenyér nélkül maradt. Nem szeretné, ha nyomorúságra jutna. Ennyit okvetetlen meg kellett tenni a régi jó barátnak. Megfogadta hát a legényt kocsisnak. Szolgálatkész és engedelmes legény volt, az őrnagy nem bánta meg. S miután Willibald olyan nagyon fölmagasztalta a hűségét, hát mindig vele utazott Zomborba is. Egyszer egy ilyen kirándulás alatt megtörtént, hogy az őrnagy, aki már akkor harmadik éjjel be sem hunyta a szemét, a kocsin jóízűen elszundított. A kocsi csöndesen gördült a homokos úton, semmi zörgést sem csinált, az őrnagy aludhatott tőle békében. De egyszer nagyot zökkent s arra az őrnagy hirtelen fölriadt. Félálmosan körültekintett. Eleinte alig látott valamit; a tájékra az éjszaka sürü sötétsége borult. Az őrnagy megdörzsölte a szemét. Úgy tetszett neki, mintha apró, tüzes csillagok lobogva táncolnának előtte. Tágra nyitotta a szemét s szanaszét nézett merően a tüzek felé. S megismerte azokat hamarosan. Megállította a kocsit.

Miska akkor sietett visszafordítani a szekér rúdját. Az őrnagy még nevetett is magában a legény gyámoltalanságán s az egész úton korholta miatta.

- Megesik, őrnagy úr, - mentegetődzött a legény. Eltévedtem. Máskor majd jobban vigyázok.

Lassanként végképpen elfelejtette az őrnagy ezt a kis kalandot. Az események, amik napról-napra új izgalmat hoztak a számára, teljesen elterelték a figyelmét az ilyen csekélységekről. Mert alig néhány nappal az eset után megint nagy okiratot kapott Kürthy őrnagy. A hadügyminisztérium okmánya volt, amellyel az őrnagyot ezredessé léptették elő s egyúttal megbízták azzal, hogy alakítson egy új honvédhuszár-ezredet. El is keresztelték az ezredet mindjárt: Bocskay-huszárezred lesz annak a neve. Erre azután megkezdődött a toborzás. Az ezredes, akinek tele volt a szíve büszkeséggel, hogy ilyen fontos megbízást nyert, hogy vitéz érdemeit ilyen gyorsan és nagylelküen méltányolják, lázas lelkesedéssel fogott hozzá a Bocskay-huszárok ezredének az összeállításához. Vidám muzsika szólt reggeltől estig a táborban s osztották a daliáknak a paripát, kardot, csákót, patrontáskát. A jászság és a kunság legszebb leventéi s a zömök, izmos hajdufiúk sereglettek a Kürthy István táborába, hogy az alá a zászló alá álljanak, amelyik a Bocskay dicső nevével indul a magyar szabadság védelmére. Az ezredes bájos menyasszonya hímezte azt a zászlót, nehéz selymére a saját gyöngéd ujjaival varrta ki aranycérnával a jelmondatot: Hazáért és Szabadságért. Érdemes azért kardot kötni. Érdemes meghalni is. A hazaszerető magyar nép mindig olyan volt: sohasem sajnálta a vérét, az életét, ha a királyról, a hazáról, a szabadságról volt szó.

Nem telt bele két hét, már csaknem teljes számmal együtt volt a Bocskay-huszárezred. Délceg magyar levente valamennyi. Kürthy István sokat adott rá, hogy nemcsak lélek szerint, hanem külsejére nézve is az ő ezrede legyen a legkülönb. S akárkit be nem fogadott. Volt egy kedves verbunkos őrmestere: Szungyi Sándor, talán a legelső, aki a zászló alá állott. Diákos attiláját huszárdolmánnyal cserélte föl s úgy ülte a lovat, mintha egész életében csikós lett volna a Hortobágyon. Pedig tintanyaló diák volt azelőtt. Csakhogy magyar diák, megismeri annak a kezét a paripa is mindjárt. Reggeltől estig künn, a gyakorlótéren tanította Szungyi őrmester az ujonchuszárokat lovagolni, kardot, fegyvert forgatni s a különféle huszár-bravurokra, amire mind szükség van a háborúban, a honvédelem szörnyü művészetében. Értett ahhoz Szungyi őrmester nagyon jól. S esténkint meg, mikor a kifáradt huszárság pihenőre tért a táborba, Szungyi őrmesternek akkor is volt tanítani valója: a sok szép magyar nóta, harci riadó, amivel feltüzelte a harcra vágyó daliás huszárokat. Fel, fel, vitézek, a csatára, a szent szabadság oltalmára!... S míg daltól zengett a becsei huszártábor, a markotányos sorra járta a tábortüzek mellett heverésző, dalolgató daliákat; itt egy kulacs bor, amott bográcsban pirult birkapörkölt jól esett a fáradt legényeknek. Érdekes ember volt a markotányos is. Egyike azoknak a titokzatos alakoknak, akik elmaradhatatlanok az ilyen gyülekezéstől s akiket tüzes lelkesedésükért, örökös jókedvükért a tábori életben, ahol olyan nagy szükség van halálmegvető, búfelejtő jókedvre, rendszerint hamarosan mindenki megszeret. A markotányos mérte a bort, az ételt és az italt a mulató huszároknak. Ma már kantinosnak hívják az ilyen tábori korcsmárost. Kulacs bácsit szerették is a huszárok, már tudniillik a markotányost. Ezért adták neki ezt a különös nevet is: Kulacs bácsi. Mert úgy mosolygott és úgy kotyogott mindig, mint a teli kulacs s olyan gömbölyü is volt éppen. Az igazi nevét senkisem tudta.

Ez a két ember: Kulacs, a markotányos, meg Szungyi őrmester, volt a huszártábor lelke. Értették is egymást, nagyon jól is értettek mindketten ahhoz is, hogy miképpen kell föllelkesíteni a derék Bocskay-huszárokat. Igaz, hogy nem volt az nehéz mesterség. Tüzes, lelkes, rajongó hívei voltak azok a fiatal magyar szabadságnak s tombolt bennük a vágy, hogy vészbe, harcba szálljanak érte. Egyetlen egy ember volt, akit sem Kulacs bácsi, sem Szungyi őrmester ki nem állhatott: Prikoszits Miska, az ezredes kocsisa. Ha közelükbe férkőzött a kocsis, alig várták, hogy megszabaduljanak tőle. S e miatt sok veszekedés is volt. Miska gyakran elpanaszkodott az ezredesnek, hogy csúfolják, kutyaképűnek, spiclinek hívják. Az ilyen titulusok kitalálásában kifogyhatatlan volt Szungyi őrmester s Kulacs meg szívesen segített neki. Olyankor az ezredes kérdőre is fogta őket.

- Mi bajotok van már megint? Mért nem hagytok békét ennek a szegény Miskának?

- Olyan ravasz képe van, - felelte ilyenkor az őrmester a kocsisra mutatva, - mintha mindig valami hazugságon vagy huncutságon törné a fejét. Nem is tudom, hogy az ezredes úr miképpen tűrheti meg maga körül.

Egy szomoru alkalom aztán véget vetett az örökös pörpatvarnak. Staféta érkezett egy napon a táborba Zomborból s levelet hozott Kürthy ezredesnek. Dobogó szívvel bontotta azt föl most is, mint mindig, valahányszor a kedves menyasszony keze írását, finom, hosszúkás vonásait megismerte a borítékon. Csakhogy most fekete bánat hírmondója volt a rózsaszínü levél. Azt adta tudtul az ezredesnek, hogy nagy, sötét gyász borult a zombori udvarházra. Ravatalon fekszik nemeslelkü gazdája, a zombori nábob, Greguss Eduárd. Orozva, álmában lepte meg a halál s egyetlen csapással lesujtott nemes szívére, mely úgy tele volt hazaszeretettel, az édes magyar haza kétséges jövendőjéért való komor aggódással. Mindezt rövid, szaggatott mondatokban írta meg Mariska az ezredesnek. A sebtében irott levélen még meg sem száradtak a ráhullott keserü könnycseppek.

Kürthy ezredes paripára pattant s vágtatott tüstént Zomborba. Egyedül a kocsist vitte magával: Prikoszits Miskát. Harcedzett, erős szívét megtöltötte a keserűség, mikor gyászbaborult, zokogó menyasszonyát viszontlátta. Mennyi bánat, mennyi fájdalom! S ő nem oszthatja meg vele! Csak éppen hogy kikisérhette utolsó útjára menyasszonya apját, azután sietnie kellett vissza, vissza a táborba, a fegyvercsattogás, az ágyúdörgés közé, talán a halál elébe. Ez volt a legelső csapás, mely szívüket a boldog álmok között lesujtotta. Mariska vigasztalhatatlan volt.

- Látja, István, nem elég, hogy a legjobb atyát elvesztettem. Most még az elhagyatottság keserves érzését is meg kell ismernem. Senkim sem maradt. Egyedül maga...

- Tudom s ez a tudat boldoggá is tesz. Dehát mégis csak el kell válnunk, ugy-e?

- El, Mariska. Most el. De reménylem, Isten megsegíti fegyvereinket s egy-két hónap alatt helyreáll a szegény haza békessége és akkor... akkor...

Gyászos, bánatos arcuk egy pillanatra fölmosolygott a reménységtől. Az az "akkor" szó a boldogságot, az esküvőt, az oltárt jelentette, azt az édes pillanatot, mikor a szívük örökös frigyben egyesül majd. És arra a gondolatra megnyugodtak.

A zombori udvarházban hát egyedül maradt a szép menyasszony. Mindössze a szakácsnő volt a házban s egy német leány: Nancsi kisasszony, aki már esztendők óta ott élt Mariskánál. Német beszédet tanult Nancsi kisasszonytól. Az ezredes most ott hagyta melléjük Prikoszits Miskát, kocsisnak. Kemény szavakkal beszélt a legény lelkére.

- Hűségesebb légy a kutyánál! Ha visszatérek, tíz hold földet kapsz jutalmul. De ha baj lesz a háznál: fölakasztatlak.

Ezzel vált el tőle az ezredes. Mi már tudjuk, hogy Prikoszits Miska milyen hűséges volt. Kürthy ezredes nem is sejtett arról semmit. Becsületes, nemes lelke tele volt bizodalommal. El sem hitte volna, hogy akit legjobb barátja ajánlott neki, az áruló is lehet, vagy még annál is rosszabb. Ő még mindig régi jó barátjának tartotta Neuwald Willibaldot.

A rác fölkelők szent-tamási erősségét Perczel Mór tábornok ostromolta már akkor, több, mint egy hónap óta, vitézül, de sikertelenül. Haditervében volt az is, hogy seregéhez vonja a Bocskay-huszárokat is, mihelyt azokat kellőképpen kiképezi a harcra Kürthy ezredes. Akkor jött közbe a rácok zombori zendülése. Perczel tábornok gyorsfutárja hozta meg annak a hírét a Bocskay-huszárok becsei táborába, szigoru paranccsal.

Zomborba! Ahol csak alig pár hét előtt hagyta a menyasszonyát! Az ezredes szívében föllángolt a gyűlölet tüze. Mikor a kardját a legelső vezényszóra kirántotta, olyan volt, mintha a bosszu pallosa villant volna meg a kezében. Még Szungyi Sándor is észrevette azt. Most már nemcsak a katona, nemcsak a honvéd lelkesedése tüzelte az ezredest, hanem a féltett boldogságának veszedelme is. Jaj annak, aki a haza ellen támad, de ezerszer jaj annak, aki a menyasszonyát bántani merné!

Harmadnapra a Bocskay-huszárok paripáinak a patkóitól zúgott a zombori piac, csakúgy csattogott a kövezet. Mikor berobogtak a városba, kalpagjuk tollát lebegtette a szél, kék mentéjük panyókára vetve a nyakukban lógott s karabélyuk és kivont kardjuk villogott a napfényben. Három csoportra szakadva, megszállották a város három főpontját. Siralmas képet láttak mindenfelé. A rác fölkelők pusztító kezének a nyoma látszott az utcákon, a házakon. Bevert ablakok, elhamvadt tetők, szanaszéjjel heverő, össze-vissza hányt butorok az utcán, az udvarokon. De legszomorúbb volt a Greguss Eduárd udvarháza. Egy ép ablakot sem hagytak azon a lázadók. A szép pázsitos, virágos kertjét letaposták, a ház tetejét leverték, benn a szobákban a drága képeket, családi ereklyéket, butorokat handzsárral, kaszával összevagdalták. A szekrények üresek, a tömérdek ékszernek, arany-, ezüstneműnek lába kelt. S egy árva lélek sem volt a házban. A bájos ifju menyasszonynak se híre, se hamva!

Kürthy Istvánnak lángolt az arca. Tűvé tett a házban minden kis zugot, csakhogy valami kis jelet találjon, valami biztos jelt arra, hogy a drága menyasszony él. Valahol, ha távol is, csakhogy él. De sehol semmi. Ordítani szeretett volna dühében, mint a puszták megsebzett oroszlánja. Tisztikarával a városháza elé lovagolt.

A városbíró sietett elébe. Levert, szomoru arccal köszöntötte az ezredest és keserűen mentegetőzött.

- Uram, akasztass föl, vagy töress kerékbe, mégsem tehetek róla. A csekélyszámu polgárőrség, amelyik itt van, jó, ha békesség idején rendet tud tartani. De a lázadókkal mi nem bírunk.

- Majd bírok én! Városbíró úr tüstént kihirdetteti dobszóval, hogy a lakosság a fegyverét szolgáltassa át. Azután kihirdeti a rögtönítélő bíróságot. Akik a lázadásban résztvettek, azokat fogságra kell vetni!

Minden parancsát teljesítették. Nem telt bele két-három óra, csönd volt a városban. A huszárság hetvenöt lázadót fogott el, a külvárosokban, a tanyákon s a vidéken. Az ezredes azalatt bizalmas emberekkel tudakozódott a menyasszonya után. Nem hallotta-e hírét valaki? Előkerítették a Mariska szakácsnéját is, valami szegény mesterembernél akadtak rá, ahová a lázadástól való megrettenésében menekült. Még most is félholt volt az ijedtségtől, az istenadta. De Mariskáról nem tudott ő sem, semmit. Mikor a háztól elfutott, akkor még hallotta, hogy Mariska ráparancsolt Miskára, a kocsisra, hogy fogjon be, mert el akar utazni. De hogy mi történt velük, arra már nem tudott felelni.

- Hát bántotta valaki? Miért hagyta el a kisasszonyt? A jó cseléd a gazdája mellett marad olyankor, mikor baj van!

- Uram, abban a rettentő zűrzavarban a fejét is elvesztette az ember. A harangok zúgtak. Egyik-másik helyen föllángolt a gyujtogatók tüze, máshol ropogott a tetőn a lázadók fejszéje. Az utcán részeg lázadók ordítozták: halál a magyarokra!

Kürthy Istvánnak ökölre szorult a keze. Valami gyilkos vágy forralta a vérét, hogy megöljön valakit, mindenkit, aki a szeme elébe kerül. Hogy rettentő, véres bosszút álljon azért, aki oly drága volt szívének s akit talán utálatos, durva martalócok öltek meg, vagy elhurcoltak. Föl s alá járt a szobájában, szörnyü harag tombolt a lelkében. Léptei alatt csakúgy rengett a padló. Ilyenkor még a közelében sem volt jó lenni. Pedig a szolgálattévő tisztek jöttek-mentek folytonosan, az egyik jelentést tett az ezredes parancsainak a végrehajtásáról, a másik arról: kiket fogtak el, melyiktől milyen hírt hallottak, milyen vallomást? Olyankor az ezredes leste a szót. Szinte várta, mikor hallja meg a Greguss nevet. De nem került arra a sor. Mariskáról nem hozott hírt egyik sem.

- Ezredes uram, jelentem: egy ujonc érkezett. Be akar állani a Bocskay-huszárezredbe.

Az őrmester kinyitotta az ajtót. Vézna, alacsony kis legény lépett be a szobába. Laposfejü, igénytelen, nagyon fiatal gyerek volt s az ezredes megvetően mérte végig a szemével. Látszott rajta, hogy még indulatosabbá lett a jövevény láttára. De az katonásan megállott előtte. Az ezredes haragosan förmedt rá:

- Fiam, nincsen tréfálni való kedvem, látod. Csak nem csúfítom el tán veled az én szép ezredemet?

Kissé megbánta ezt a csufondáros megjegyzést, de megkönnyebbült, hogy legalább megbánthatott valakit. S intett a kezével. Az az intés azt jelentette, hogy a jövevény elmehet. De az meg sem mozdult. A bántó szavakra szeliden, de határozottan felelt:

A gyerek elpirult. Kigombolta a kabátját, egy darab papirost vett ki a zsebéből s odanyújtotta az ezredesnek. Bátran nézett a szeme közé.

- Ezredes úr igazságtalan. Rajtam tölti ki a haragját, amire mások ingerelték. Nincs több szavam. Csak ezt a levelet akarom átadni, amit rám bíztak. Ezredes úrnak szól.

Kürthy ezredes szép arca kissé megszelidült. Átvette a fiu kezéből a levelet és olvasni kezdte. Plajbásszal irott, hevenyében papirosra vetett szavak voltak azok. De a kedves, a drága vonásokat tüstént megismerte. Mariska írta azokat. Hogy útban vannak, nincsen semmi bajok. Kolthára igyekeznek, az ezredes apjához... a mi édesapánkhoz... tette hozzá, ahol nyugodalmasan megvárhatják, míg a forradalmi vihar lecsillapul. Addig Isten óvja és vezérelje az ezredest, harcoljon a hazáért vitézül... Aláírva: Mariska.

Oh! hogy ragyogott fel az ezredes arca az örömtől! A szíve hangosan dobogott. Tehát él! Ő él! És nincsen semmi baja sem! Szerette volna megölelni azt a szegény fiút, akit olyan ok nélkül bántott meg, nagy haragjában. Odament hozzája s megsimogatta a fejét.

- Teljes fölszerelést kell adni ennek a gyereknek. Paripát maga válasszon. Aztán kendnek, Szungyi őrmester, gondja legyen a fiúra! Érti?

- Köszönöm, ezredes úr. Nem leszek méltatlan a kardomhoz, de az ezredhez sem.

- Tudom, hiszem, fiam. Hanem, most mondd el hamarosan: hol találkoztál azzal... aki ezt a levelet irta? Láttad?

- Láttam. Komáromban. Útban voltak éppen Koltha felé. A vendégfogadóban, ahol megszálltak, hamarosan híre futott, hogy a vitéz Kürthy ezredes menyasszonya. S én odamentem, megkérdeztem, hogy nem üzen-e valamit ezredes úrnak, mert én ide szándékozom. Úgy írta ezt a pár sort.

- Barna Balázs. Az apám tanító volt. Ismerte az ezredes úr apja nagyon jól.

- Csak most, ezredes úr. Az öregségét siratta, a gyöngeségét, hogy nem köthet kardot ő is.

Az ezredes lecsüggesztette a fejét. Talán nem akarta, hogy ez a gyerek lássa, amint lángoló szemét elborítja valami nedves, könnyes fátyol. Nem tudott szólni, csak bólintgatott a fejével, mintha azt mondta volna:

- Úgy... úgy. Az lehet. Amiatt sok férfi zokog most szép Magyarországon!...

Tudjuk már tehát, kik voltak az üldözött menekülők az Atanaszkovics Demeter korcsmájában: Greguss Mariska, a Kürthy ezredes bájos menyasszonya, meg Nancsi kisasszony, a német nevelőnő. Mikor Zsófika ott hagyta őket a korcsma sötét kis szobájában, az üldözöttek magukra maradtak. Már teljesen besötétedett. A nevelőnő még mindig aludt. Mariska pedig képzeletben fölkereste a kolthai nyájas udvarházat, árnyékos tornácával, virágos kertjével; az alatta elterülő széles televény földeket. Az otthon szelid nyugodalmát, amire úgy áhitozott. Majd hős vőlegénye nyomaira szállott képzelete. Vajjon merre jár most? A halál ezer alakban leskelődik rá, bizonyosan. Vajjon viszontlátja-e még valaha? Fülébe csengettek utolsó szavai, amikkel elváltak: A haza minden előtt! A haza! Az imádott édes magyar haza, amit ellenségei oly könyörtelenül pusztítanak... Alig egy negyed órája, hogy Zsófika itt hagyta s máris egész örökkévalóságnak látszott ez a rövidke idő. Óh! a várakozás percei ólomlábon járnak s csak annál lassúbbnak látszanak, minél gyorsabban száguld a képzelet, szanaszéjjel, a vágyak szárnyán. Föl-fölállott s odament az ajtóhoz és annak kis ablakán betekintett az ivóba. Ugyanazt a képet, ugyanazt a társaságot látta ott, amelyiket az előbb Zsófika mutatott neki. Csakhogy most Atanaszkovics Demeter is ott ült s tanácskozott a rác fegyveresekkel. Visszament az asztalhoz, leült a divánra, de nem tudott nyugodni s föl és alá járkált, majd az ablaknál megállott és kibámult rajta. A kertre, ahol csak sűrűen összeboruló lombokat látott, amik az éjjeli sötétségben szinte egymásba olvadtak.

Mariska már alig bírt a nyugtalanságán uralkodni. Kétszer-háromszor is megfogta az ajtókilincset, azzal a szándékkal, hogy kimegyen és a korcsmárostól legalább gyertyát kér, hogy sötétben ne legyenek. De rövid gondolkozás után belátta, hogy talán jobb így. Végre, a várakozás hosszu órája után kinyílt az ajtó s Zsófika jött be. Az egyik kezében tányért tartott, amelyiken vaj és retek volt, a másikban meg kenyér. Még be sem zárta maga után az ajtót, mikor már hangosan kiabálni kezdett. Nyilvánvaló volt, azt akarta, hogy az ivóban lévők is hallják.

- Itt van a vacsora, nagyságos kisasszony. - Ugy-e, ugy-e, hogy gondoltam rájok? Bíz ez szegényes vacsora, de hát egyéb nincsen, ezzel kell megelégedniök.

Aztán bezárta az ajtót. Lecsapta az asztalra a tányért s a kenyeret és akkor egyszerre suttogóra vált a hangja. Megragadta a Mariska kezét.

- Gyorsan, gyorsan, kisasszonyom, - szólt. - Minden pillanat drága. Az állásban találtam a kocsit a lovakkal. Az Atanaszkovics bérese vigyázott rájok. Azzal bekötöztük a kerekeket s a lovak patkóit ronggyal. Előre küldtem. Egy félóra járásnyira vár reánk.

- Nem veszik észre. Azért hoztam a vacsorát, hogy azt higyjék, hogy vacsorázunk. S aztán azt mondtam nekik, hogy önök le akarnak feküdni, mert fáradtak. Reggelig ne háborgassák. De most ne tanakodjunk tovább, hanem gyorsan, dologra.

Fölkeltették az alvó német kisasszonyt is, Nancsit. Magukra vették a kabátot, a kendőket s mikor minden rendben volt, Zsófika kinyitotta a kertre szolgáló ablakot, széket tett oda, aztán kilépett az ablakon. Az ablak alól aztán beszólt:

Előbb Nancsi kisasszony, a nevelőnő, majd Mariska lépett ki az ablakon. Olyan halkan, olyan zajtalanul, hogy egy kicsike zörejt sem csináltak. Künn, az ablak alatt pázsitra léptek s azon úgy suhantak el, mint a lehellet. Zsófika legelől ment a sötétben, mutatva az utat. Hátra-hátra fordult és suttogva siettette őket.

Majdnem elfulladtak a sietéstől. Belé-beléütköztek a sűrű, lombos ágakba, amelyek meg-megcsapkodták az arcukat. De a lépésük, a lihegésük, a lombok csapkodásának a zaját elnyomta a szél. A kert éjjeli susogásában, a sűrű lombok védelme alatt siklottak végig a kerten. Ott még a palánkon kellett átmászniok s akkor az útra jutottak. De Zsófika azért csak egyre siettette őket.

A menekvők lihegve követték. Az út mellett egy rekettyénél letértek az útról s megint a fák között osontak tova. A leány valami szakadékba vezette le őket. Itt csak ő ismerte a járást. Még vagy kétszáz lépésnyire futottak s hátuk mögött már csak a rekettye fáit látták. Ez volt az első öröm. Hogy a veszedelmes korcsma eltünt, nem látták sehol sem. Bár tudták, hogy közel van, mégis jobban esett, hogy legalább nem látják már. Aztán egy dombra kapaszkodtak föl s annak az aljában ott állott - a kocsi. Egy pillanat alatt rajta termettek mind a hárman. Mariska meg a nevelőnő a hátulsó ülésre ült, Zsófika a kocsis mellé. Ő maga ragadta meg az ostort, végigsuhintott a lovakon s szinte rekedten az izgatottságtól, szólt a kocsisnak suttogó hangon. Még mindig attól félt, önkénytelenül, anélkül, hogy gondolt volna rá, hogy meghallják.

S a lovak, mintha megérezték volna, hogy mennyi drága élet van rájok bízva, rohantak, iramodtak a kocsival. A gyöpös, kövezetlen úton alig hallatszott a kocsinak a gördülése s a lovak ügetése. Halmokra föl, halmokról le, pihenés nélkül vágtattak, árkon-bokron keresztül, mindenütt a Zsófika útbaigazítása szerint. A leány néha hátra, majd körülnézett. Az éjjel sötétsége oltalmazóan borult föléjük. Egyetlen élő lélekkel sem találkoztak. A menekülők csöndesen, lélekzetet visszafojtva ültek a kocsiban. Igy rohantak, ki tudja merre, ki tudja meddig? S mikor egyszer megint egy domb tetejére értek, messziről, a távolból halovány világosság derengett eléjük. Zsófika odamutatott.

- Mit, mit beszélsz? - kérdezte Mariska s fölállott a kocsiban és ő is a világosság felé nézett.

Stepán, a kocsis vígan a lovak közé vágott. S a hűséges állatok izmaik végső megfeszítésével rohantak le a dombról, le, az országútra s a kocsi a városkapunál befordult Baja utcáira. Meg voltak mentve.

Fönn, az északnyugati Kárpátok aljában, Komáromvármegye északi szélén, a Duna fölött, kies völgy kellős közepén fekszik Koltha, a Kürthy család ősi fészke. Csöndes, eldugott kis falucska, messze az országúttól, ahová a nagyvilág izgalmai sohasem férkőzhetnek. Vadvirágos domboldalok, suhogó erdők ölelik körül Kolthát; olyan nyájas, kedves kép ez, mintha a békés, boldog egyszerűségről álmodta volna a Mindenható.

A kiállott nagy félelmek s egy heti szakadatlan kocsikázás után szerencsésen megérkeztek Kolthára a menekülők. Milyen boldogok voltak, mikor a kolthai udvarház kanyargós, homokos kocsiútján, a vadszőlős tornác előtt megállott a kocsi! Hát még az öreg Kürthy Bálint! Nagy tajtékpipáját is letette az öreg úr az asztalra s csodálkozó, tágra nyílt szemmel sietett az érkezők elébe. El sem akarta hinni, hogy Mariska a jövevény. Még azelőtt sohasem látta a fia menyasszonyát s mikor Mariska kezet akart neki csókolni, nem engedte meg.

- Ugyan, kedves leányom, bocsásson meg, de az én kezemet sohasem csókolta még meg sem leány, sem asszony... Ejnye, bizony...

No, akkor aztán egyszerre el is felejtkezett tiltakozni az öreg úr. Csak csóválgatta a fejét s nem győzött morogni.

- Hej, az a kópé! Hiszen jól kiválasztotta. Ha nem volnál ilyen szép, bizony el sem hinném, hogy a fiam menyasszonya vagy.

Persze, hamarosan megértették egymást, mindnyájan. Az öreg Kürthy Bálint azok közül a régi, kedves, tipikus magyar urak közül való volt, akiket az egyenes, becsületes, nemes szíveért mindenki az első látásra is megszeretett. Igazi magyar nemes. Tizenöt esztendő óta egyedül élt szomoru özvegységében a kolthai ősi kurián, míg egyetlen fia, Kürthy István járta a messze nagy világot. Most az öreg urat szinte kiragadta hosszu mogorvaságából a fiatal leányok megérkezése. Kora reggel már azon törte a fejét, mivel lephetné meg őket, mire fölébrednek. Pompás gyümölcsös, virágos kertje volt az öreg úrnak. Minden reggel alaposan megszedte azt. A leányok asztalán gyümölcsnek, virágnak kellett lennie mindig. A szomoru, lombhullásos őszi estéken aztán el kellett beszélniük a leányoknak viszontagságos menekülésük minden részletét. Nem győzött azon eleget méltatlankodni az öreg úr. Főképpen Prikoszics Miskára volt dühös.

- Hej, a kakas csípje meg! - kiáltott, valahányszor a Miska szóba került, - nincsen is gonoszabb házi butor a rossz cselédnél.

A kakas csípje meg! Ez volt a legkeményebb káromkodása. S rendesen megbiztatta a leányokat.

- No, de majd ad neki a fiam! Tudom, bosszút áll miattatok. Igen bizony. Az én fiam, az olyan. Nem felejt el semmit, sem a jót, sem a rosszat. Én is olyan voltam.

A fia. Tele volt vele a szíve. Mindig ő rája gondolt. Őt tartotta a legjobbnak, a legnemesebbnek, a legvitézebbnek. S oly boldog volt, hogy itt, a leányok előtt tartózkodás nélkül magasztalhatta. Tudta, hogy azok is vele éreznek. Mariska legalább bizonyosan. Hiszen látta, fölragyogó szeméből kiolvasta, hogy az még ezerszer több szépet és jót tudna mondani róla. Az ő fiáról.

- Óh, igen, igen! - bizonyítgatta Mariska. - A legderekabb, a legbátrabb, a legszebb, legokosabb ő, István. Kedves Bálint bácsi.

Nagyot sóhajtott utána. Az jutott az eszébe, hogy vajjon ez az előlegezett címzés igaz lesz-e valaha?...

Majd beállott a tél is. Kemény, zord, fagyos tél: emberemlékezet óta nem értek olyat szép Magyarországon. A kolthaiak ki sem mozdulhattak a házból. A falu körül fekvő dombokat, halmokat, amik nyaranta olyanok voltak, mint a virágos kertek, rideg hólepel borította be, az utakon hófuvásokból valóságos torlaszok emelkedtek. Úgy érezték magukat, mintha foglyok lettek volna. Napokon által alig beszélgettek, csak esténként, mikor a vacsora után a kandalló pislogó parazsa körül összegyülekeztek, akkor nyílt meg a szívök. Akkor tudták meg, hogy mindenkinek messze jár a gondolata, naphosszat, túl a határon, túl a fagyos, hófuvásos halmokon és utakon; messze-messze, azokon a mezőkön, amelyeken a halál az úr. Ahol az ágyúk szava beszél rettenetes, gyilkos tűzszóval, ahol az ezer sebből vérző hazáért harcolnak, halálmegvető hősies elszántsággal a magyar honvédek.

Meghozták az ujságok a diadalmas és véres csaták, a győzelmek és vereségek váltakozó hírét egymásután. Azokból tudták vagy képzelték, merre jár a vitéz ezredes, hős Bocskay-huszárjaival. Néha egy-egy sebesült vagy béna honvéd érkezett haza a faluba, félkézzel vagy féllábbal. Az aztán elmondta a többit, azt is, amiről a hírmondó ujságokban nem volt szó. A rácok délvidéki, az oláhok erdélyi kegyetlenkedéseit, melyeket a szegény üldözött magyarságon elkövettek. Szörnyűség volt azt hallgatni!

Az már igazi ünnepszámba ment, mikor a delizsánc levelet hozott az ezredestől. A delizsánc afféle gyorskocsi volt akkor, ami a postát hordta és az utasokat. Hangos trombitaszóval figyelmeztette az embereket a delizsánc kocsisa, hogy megérkezett, az utakon meg azt jelentette a trombitaszó, hogy térjenek ki, a delizsáncé az elsőség! Gyakran, hogyha híres vagy gazdag emberek utaztak a delizsáncon, vagy ha nagyobb összegü pénzt szállított, fegyveres pandurok kisérték a delizsáncot, néha huszárok is, kivált olyan vidéken, ahol attól kellett tartani, hogy az ellenség is megfordul. Megtörtént nem egyszer, hogy a delizsáncot kisérő panduroknak vagy huszároknak véres harcot kellett vivniok, hogy tovább mehessenek. Képzelhetni, milyen kellemes lehetett a kocsiban ülő utasoknak bevárniok, míg a csetepaténak vége szakad, míg megtudták, hogy mehetnek-e tovább, vagy foglyul esnek.

Az sem minden hónapban történt, hogy Kolthán delizsáncot láttak. S ha levelet hozott, az is rendszerint olyan rövid volt, alig néhány szóból állott. Hogy nincsen semmi baja az ezredesnek, annál több van a hazának. Meg hogy dörögnek az ágyúk, égnek a falvak. Ezt a néhány sort is azok lángjánál vagy a holdvilág mellett írja az ezredes, mialatt a kardját köszörülik, vagy a pisztolyát tisztítják. S a levél végére odavetve három-négy szó: Meleg napunk volt. Győztünk.

Hogy milyen volt az a meleg nap, hogy miképpen győztek, arról az ezredes szűkszavu levelei sohasem adtak számot. Pedig a leányok azt szerették volna legjobban tudni.

- Hogy miért nem írta már meg? Miképpen vágta az ellenséget? Hogy futottak előle, a hős elől?

- Nem Háry János-féle vitéz az, hogy mindenféle csipp-csupp kardsuhintással eldicsekedjék! Hencegni csak a pipogyák szoktak. Az igazi hős learatja a győzelmet, aztán hallgat róla.

Annál nagyobb volt a meglepetésük, mikor úgy tavasz felé egy estén hosszu levelet hozott a delizsánc. Az ezredes írta. Kézről-kézre adták, körül-körül nézegették valamennyien, hogy előbb jól megbizonyosodjanak róla, hogy csakugyan az ezredes kezeírása-e? Az volt. Jó régen írhatta, talán egy hónap óta kalandozott szanaszét az országban, görbe utakon, ólálkodó ellenség kezét kerülgetve, míg Kolthára ért. De csakhogy itt van! Már a vacsorához megterítették az asztalt, de eszébe sem jutott senkinek a vacsora, még Nancsi kisasszonynak sem, pedig máskor ő nem nagyon szokott húzódni az evéstől. Az alváson kívül a jeles hölgynek az volt a legkedvesebb foglalkozása. Míg gyertyát gyújtottak, két-három szálat, Nancsi kisasszony egy nagy karosszékbe ült, azzal a hősies elhatározással, hogy ő is meghallgatja, mi van a levélben. Noha úgysem ért belőle egy árva betűt sem. Persze, a nagy elhatározásnak az lett a vége, hogy Nancsi kisasszony elaludt, mielőtt a legelső szót meghallotta volna a levélből.

- No, ha csakugyan igaz, hogy akinek tiszta a lelkiismerete, az jól alszik, akkor Nancsi kisasszony valóságos angyal.

- Az ám, - hagyta rá Bálint úr; - nem is tudtam, hogy az angyalok töltött káposztával élnek.

A töltött káposzta volt tudniillik a Nancsi kisasszony legkedvesebb eledele. Tán most is arról álmodott a nagy karosszékben.

Aztán elkomolyodtak mind a hárman, mert Mariska elkezdte olvasni az ezredes levelét. Eleinte erős, csengő hangon, majd mindig halkabban, el-elfulladva a sietéstől s az érzelmektől, melyeket a levél ébresztett benne. Most az egyszer az ezredes nem fukarkodott a szóval. Megírta, hogy az ősz óta most jutott a legelső nyugodalmas naphoz s ezt azoknak szenteli, akik ott a távolban, aggódó szeretettel kísérik fegyverét. Az ősz óta! Mennyi minden történt!

Harcról-harcra szállt vitéz Bocskay-huszárjaival, akik hősök, bátrak és hűségesek, a hazához, a zászlóhoz, amire fölesküdtek. Délen a szerbekkel szövetkezett osztrák sereget, Erdélyben az oláhokat verték meg, diadalmas csatákban. Elfogták Róth és Filippovics horvát hadseregét mindenestől, s bevették Szent-Tamást, a rácok főerősségét. Magasztalta Damjanicsot, a hősök hősét, akinek a szava úgy harsog a csatamezőn, hogy túldörgi az ágyúkat; Perczel Mórt, a győzhetetlent, aki mindig legelől jár, ott, ahol legsürübben hull a golyó és legdühösebben csattog a kard. S főképpen a Bocskay-huszárokat, akik előtt sohasem tudott megállani az ellenség.

- Az én fiaim, - írta az ezredes, igazi magyar gyerekek, magyar vitézek. - Mintha a nemzet haragjának a förgetege zúgna, zengene, villogna fegyvereik élén. Nem tudnám megmondani, hogy melyik közöttük a legnagyobb hős. Egyforma valamennyi. Még a markotányosunk is hős: Kulacs bácsi, akiről sokat tudnék írni. Mikor az ezred harcba indul, az öreg Kulacs egy hordó borral a nyomában van mindenütt. Az ezred háta mögött csapra üti a hordót, aztán föláll rá, úgy nézi az ütközet folyását s ugy várja vissza, a hordó tetején kedves fiait, a huszárokat, győzelmi áldomásra.

A leányok arca kipirult a lelkesedéstől. Mariska egy pillanatra megállott az olvasásban, hogy lélekzetet vegyen.

- Volt egy érdekes kalandom is, - folytatta Mariska az olvasást. - Mértföldekre terjedő nagy fönsíkon találkoztunk az osztrák hadtesttel s már az oldalszárnyakon dörögtek az ágyúk. Ezredünk is harcra készen sorakozott. Szemben velünk megvillant a napfényben az ellenséges lovasság fegyvere. Az ellenségé, amellyel meg kellett ütköznünk. Amint odapillantottam, tüstént megismertem őket: a János-dragonyosok voltak, az a lovas-ezred, amelyikben én is esztendőkig szolgáltam, azelőtt. Valami nagy bánat nehezedett a szívemre. Fájt, hogy azok ellen kell a kardomat kirántanom, akik között olyan sokáig, annyi jó napot töltöttem el. Hiszen a tisztjeinek a legnagyobb része jó pajtásom volt. Talán az őrmesterem is észrevette, hogy elkomorodom, mert odavágtatott hozzám.

- Van, fiam. Látod, ott az ellenség. A János-dragonyosok. Csupa magyar fiu. Sajnálom őket. A tisztjei jó pajtásaim s most azok ütnek ránk.

- Igazad van, fiam, - feleltem, - a hazára. A szegény, szenvedő magyar hazára, amit mi védelmezünk. Aki azt bántja, az nem érdemel sajnálatot. Kirántottam a kardomat s megadtam a riadó jelt a trombitásnak. De éppen akkor a szemközt sorakozó János-dragonyosok trombitája fölharsant s a paripám két lábra ágaskodott. Megismerte a trombitaszót; hiszen eleget vágtatott annak a szavára. Majd nagyot szökött előre, úgy, hogy alig tudtam magamat a nyeregben megtartani. Két kézre kaptam a kantárszárat s teljes erőmből nagyot rántottam rajta, hogy megfékezzem a megriadt állatot. Abban a pillanatban a ló zabolája elszakadt... S amint ezt megérezte az állat, őrült iramodással vágtatott velem, egyenesen az ellenség soraiba... Gondolnom sem lehetett rá, hogy megfékezzem. Mivel? No, gondoltam: elvesztem! Nincs menekvés. Legalább olcsón nem adom az életemet. S a kardommal vágtam, jobbra-balra...

A leányoknak a lélekzése is elállott. Mariskának a szíve hevesen dobogott.

- Alig villant meg a kardom, már derék huszárjaim ott voltak mellettem. Legelől az őrmester. Ah! sohasem felejtem el: valóságos regebeli hős volt. A csákóját elvesztette az eszeveszett rohamban, amellyel a nyomomba zúdult, mint a förgeteg.

- Halál fia, aki az ezredesemet bántani meri! - ordította. - Az arca láng volt, a szava dörgés, a kardja halálos villám.

- Körülfogtak, kimentettek. A dragonyosok futásnak eredtek. Meg voltam mentve és a csata megnyerve. Perczel tábornok egy dombtetőről nézte végig ezt a mesés harcot s a befejeztével ott, a csatatéren akarta a mellemre tűzni a vitézségi érdemrendet. Az én mellemre! Kivettem a kezéből s magam tűztem az őrmester mellére.

- Tábornok úr, - mondtam, - ezt illeti meg az érdemjel. A legvitézebb Bocskay-huszárt. Ő mentette meg az életemet.

- S imádkozzatok érette, ti is, - végezte be levelét az ezredes. - Ezért a derék, hős fiúért; a neve: Szungyi Sándor...

Aléltan dőlt hátra a székében. Az arca fehér lett, mint a viasz, s a szemét lehunyta és nagyokat sóhajtott, de szólni nem tudott. Csak a szívére szorította a kezét. Kürthy Bálint úr fölugrott s Mariska ijedten futott a leányhoz.

- Zsófika, Zsófika, - kiáltott rá, - mi bajod? Zsófika! Vizet hozzanak, hamar, vizet!

Megrázta a leányt kétszer, háromszor. Nancsi kisasszony is fölébredt az ijedt sikoltásra és sietett vizet hozni. Meglocsolták a leány arcát s attól csöndesen kezdett magához térni. Mariska megtörölte verejtékes homlokát.

- Ej, ej, - nevetett most már Bálint úr. - Bizony a katona-dolog nem tréfa dolog. Minek is ír ilyeneket, leányoknak?

Lassan-lassan mégis felocsudtak. De a társalgás az egész este nagyon vontatott volt. Zsófika nagyon bágyadt volt, meg sem szólalt, pedig máskor ő volt a legfürgébb, a legbeszédesebb. Vacsora után Bálint úr hamar visszavonult. Nancsi kisasszony is sietett folytatni angyali mulatságát, az alvást. S a leányok magukra maradtak. Egymásra néztek. Mariska elmosolyodott.

- Azt hiszed, nem kitaláltam, tüstént? Hiszen te ismered azt a Szungyi Sándort?...

- Hogy honnan ismered, azt nem tudom. De hogy ismered, az bizonyos. Még pedig nagyon szívesen ismered. Az a sikoltás, ami a neve hallatára a szívedből kitört, az elmondott nekem mindent. Hiába is tagadnád. És aztán miért is tagadnád, én előttem? S miért nem mondtál meg már előbb mindent?

Zsófika lehajtotta a fejét. Egy darabig hallgattak, aztán a leány fölvetette a szemét s Mariskára nézett.

- Az a diák, aki az Atanaszkovics Demeter korcsmájában Petőfi gyönyörü verseire, dalaira tanított engem.. Aki... aki...

- Akkor hát... milyen különös... Hogy te is menyasszony vagy. Két menyasszony. S a vőlegény...

- Hiszen tudom. István megírta. Látod, ők együtt harcolnak a hazáért. Mintha a gondviselés rendezte volna így, ezt a véletlent. Nem különös ez?

- Nem, - rebegte csöndesen Zsófika. - Talán azért intézte így a sors, hogy ők együtt, egymásért s a hazáért küzdjenek, hogy mi meg együtt imádkozzunk érettük... Ugy-e?

Megölelték egymást. Künn, az éjjeli hűvös tavaszi szellő megzörgette az ablakot. Talán a távolban küzdő hősök sóhajtását hozta ide. És a két menyasszony imádkozott. A hazáért... meg azokért, akik érette harcolnak.

A magyar fegyverek dicsőségének napja leáldozóban volt. Az orosz segítő hadak, egyesülve az osztrák seregekkel, körülfogták az országot s rohamosan közeledtek annak szívéhez, Budapesthez. A magyar honvédség csatát csatára vesztett s a harci kedve, lelkesedése mind jobban lohadt. Hiába zengett már a költő bíztató szava:

Még a magyar hadseregben nem is tudták, hogy maga a dalos ajku Tyrtaeus, Petőfi Sándor, a költő, aki annyi gyönyörü magyar verset írt, a segesvári csatasíkon elvérzett. A Dembinszki hadtestéhez maga Bem tábornok vitte meg a véres, vesztett csata szomoru hírét. Nyomban ezután érkezett meg annak a híre is, hogy a Nagy Sándor seregét is szétverték Debrecennél. A honvédek elcsüggedtek. S a csüggedés olyan a katonák között, mint a himlő: észrevétlenül is ragályos. Csak arról lehet megtudni, mikor már beléesett a beteg. S akkor már nincs orvosság. A Bocskay-huszárokat is megejtette ez a ravasz betegség. Nyiltan emlegették az ezredben, hogy ők csak egy esztendőre állottak zászló alá s az egy esztendő már kitelt. Bezzeg, nem jutott ez az eszébe senkinek sem akkor, mikor még diadalról-diadalra szálltak! De most a sok vészhír hallatára, nem bízott már a győzelemben senkisem.

Hej, gyönyörü hős magyar sereg volt pedig még együtt Temesvárnál, Dembinszki alatt! Mikor az utolsó hadi tanácsban Bem tábornok átvette a vezérletet Dembinszkitől s a tisztek arról tanakodtak, hogy letegyék-e a fegyvert, vagy fölvegyék a harcot a közelgő ellenséggel, Kürthy ezredes büszkén a kardjára csapott.

El is határozták, hogy megütköznek. Megállapították a csatatervet is. S Kürthy ezredes akkor sietett vissza a szállására. Éppen aznap reggel kapott egy levelet a tábori postával Koltháról, de még nem ért rá elolvasni. Most már van ideje. A véres mulatság csak holnap reggel kezdődik. Ki tudja, mit hoz az? Ez, ez a kedves levél tán megacélozza a szívét. Talán ellenségverő haragját még jobban föltüzeli az az imádság, amellyel a távolból egy drága leányszív kiséri? Fölbontotta a levelet s olvasni kezdte.

Óh! mennyi lelkesedés, mennyi bíztatás, mennyi reménység volt abban! Milyen büszkeséggel írt a leány. S mennyi gyöngédséggel! Elmondta a levelében a Zomborból való viszontagságos menekülést is s az azóta elmúlt hónapok sok aggodalmát, örömét, reménységét. Hogy gondolatuk nyomon követi mindenütt a Bocskay-ezred lobogóját, diadalról-diadalra. Hiszen az ősz apa mellett két szerető szív remeg azért. A Zsófikáé a másik, persze. Szungyi Sándor bizonyosan nem is tudja, hogy ott van Kolthán. Kérdezze meg az ezredes tőle, hogy nem felejtette-e még el, a hős csaták tüzében, az Atanaszkovics Zsófika nevét, aki rá emlékezik mindig, mikor a Petőfi remek verseit olvasgatja, harmatos hajnalon, holdvilágos estén... És várják vissza, vissza, ha majd a haza meg lesz mentve. Mariska - Istvánt, Zsófika pedig Sándort...

Az ezredes elmosolyodott. Mintha a Mariska hangja csendült volna a fülébe a kedves levélből. Mintha a fegyvercsörgés közé valami mezei pacsirta csattogása dalolt volna. Fölállott, hogy odahivatja Szungyi Sándort. De csaknem éppen abban a pillanatban kopogtak az ajtón. Az ezredes segédtisztje lépett be. Komoly, szomoru, szigoru, katonás arccal megállott az ajtóban, tisztelegve. Az ezredes meglepődve nézett rá.

- Igen, ezredes úr, eltalálta. A legénység elégedetlenkedik. Az engedelmességet megtagadják. Nyíltan beszélik, hogy az idejük kitelt s el akarják hagyni az ezredet. Éppen most.

- Ki az a vakmerő? Ilyenkor? Éppen az ütközet előtt? Még van egy golyónk a gyáva számára!

- Fájdalom, ezredes úr, sokan vannak. S a legmakacsabb közöttük a legkülönb: Szungyi Sándor. Itt csak a legnagyobb szigorúság segíthet, különben a rend fölbomlik végképpen.

Kürthy ezredes szinte elsápadt az ijedtségtől. A Szungyi Sándor neve hallatára feje lehanyatlott két keze közé. Hogyan? Az is? Éppen az! Aki az életét mentette meg, akinek az életéért ott, a messze távolban együtt imádkoznak azok... akik neki a legkedvesebbek a világon... De hát a haza? Hosszas töprenkedéséből a segédtiszt hangja riasztotta föl. Nyilván megunta a várakozást.

- Parancsol, ezredes úr? Nincsen sok idő. Az ellenség a szomszédban van s talán már reggel...

Az ezredes fölegyenesedett. Már vége volt lelkében a kemény tusának. A zászló az első, a becsület. A haza.

- Aki veszedelem idején a zászlóját cserben hagyja, az nem nemes ember. Nem is magyar.

Kemény büntetés a kikötés. Két karjánál fogva kötéllel kikötik a legényt valami magas karóhoz, hogy csak a lábujja hegye éri a földet. Ebben a helyzetben két órát is nagy kín kitölteni. Hat óra alatt meg olyan szelid lesz tőle a legrakoncátlanabb ember is, mint a kezes bárány. Ma is divatban van ez az orvosság a katonáknál.

S az ezredes kegyetlen itéletét végre is hajtották. Estére csöndes volt a tábor. A segédtiszt jelentette is, hogy nincs semmi baj. A Bocskay-huszároknak nagyon elment a kedve az elégedetlenkedéstől.

De elment a kedve az ezredesnek is. Fájt a szíve. Egész éjszaka a szemét sem hunyta be s reggel alig várta a pitymallatot, hogy sorra járja derék huszárjait. Mennyi dicsőséges csata közös emléke fűzte hozzájuk! Öt órakor teljes parádéban rukkoltak ki valamennyien. Legdélcegebb volt Szungyi Sándor most is. Csak egy kissé halovány volt, a hat órai kikötésnek annyi nyoma látszott rajta. S az ezred előtt ellovagolt az ezredes. Máskor harsány éljenriadallal köszöntötték ilyenkor. Most néma volt az ezred. Egy hangot sem lehetett hallani. Az ezredes odament az őrmesterhez.

- Jön még idő fiam, mikor meg is köszönöd, a magad jószántából. Különben pedig elvárom, hogy most is vitézül fogtok harcolni, mint eddig harcoltatok. Hogy méltók lesztek a zászlótokhoz. A szabadság lobogójához.

De nem használt már a nagy szigorúság sem. A temesvári csata azért elveszett s ott veszett el a magyar szabadság is, nem Világosnál. Jól mondta később a hős Klapka tábornok, hogy szabadságunk sírja: Temesvár. Déli két óráig a szerencse a magyar fegyvereknek kedvezett, a Bocskay-huszárok minden ponton visszaverték az ellenséget. De akkor egyszerre minden megfordult. Mintha minden összeesküdött volna a magyar szabadság ellen. Bem tábornok, a fővezér, leesett a lóról s a vállperecét eltörte. A lövőszer elfogyott. Ellenben az ellenséges osztrák és orosz sereg segítségére megérkezett Lichtenstein herceg vezetése alatt tízezer főnyi pihent, harcra kész osztrák sereg. A magyar csapatok, Guyon parancsára, hátrálni kezdtek Temesvár felé. Hátráltak a Bocskay-huszárok is. Az útszélen egy elhagyott ágyút pillantott meg Perczel tábornok. Magához intette Kürthy ezredest,

- Pajtás, süssük el ezt az ágyút. Tán megállítjuk vele az üldöző ellenséget.

- Mindegy barátom, - felelt Perczel, - legalább a mienk legyen az utolsó szó.

El is sütötték az ágyút s az volt a magyar szabadság utolsó szava csakugyan. Az üldöző ellenség annál erősebb rohammal támadt rájok, s a magyar seregben végképpen fölbomlott a rend. Futott, ki merre látott, Lugos, Temesvár, Arad felé. Sokan, az ellenség gyilkos ágyutüze elől az erdők oltalmazó lombjai alá menekültek s ezt az utat választotta Kürthy ezredes is.

Ott érte, benn, mélyen az erdő sűrűjében az éjszaka. Már leborult sötét szárnyával az erdőre s az ezredes egy tölgyfa alá dőlt, kimerülten. Egyedül volt. Köröskörül az erdő némasága a levert, szerencsétlen, eltiport magyar nemzet halálos csöndjéhez hasonlított. Az ezredes csüggeteg szemével az égre nézett s elgondolkozott. Szeretett volna a kétséges jövendőbe látni s el, messze, a kolthai udvarház békés eresze alá, ahol két szelid leányszív rózsás álmokat álmodik talán éppen ebben a pillanatban s ahol egy törődött aggastyán fohászkodik az elveszett magyar szabadságért. Óh! elveszett, elveszett minden, minden!

Egyszerre a gallyak megzörrentek körülötte. A lombok közül egy ember alakja bontakozott ki a homályból. Huszár. Bocskay-huszár. A paripáját kantárszáron fogva vezette s az ezredes felé közeledett. Az talpra ugrott, megismerte a jövevényt: Szungyi Sándor volt. Az idő, a hely egyaránt alkalmas volt a vele való találkozásra. Tele van annak a lelke, bizonyosan, a bosszuállás mérgével.

Az ezredes úgy hallotta azt, mintha fenyegetőzve mondta volna s a kardjához kapott.

De Szungyi Sándor szeliden, szomoruan, bánatosan intett neki. A hangja meg-megcsuklott, mintha a zokogását fojtaná vissza.

- Csak nem gondolja tán ezredes úr, hogy bántani akarom? Hiszen az ezredes úrnak köszönhetem, hogy el nem hagytam a zászlómat a veszedelemben. Egész életemben szégyenlettem volna. Igazsága volt, hogy megbüntetett. Az Isten áldja meg érette! Köszönöm.

Sírva borultak egymás nyakába. Nem volt már ezredes az egyik, őrmester a másik. Csak magyar ember volt mind a kettő. Volt mit siratniok.

- Látod, Sándor, - szólt az ezredes. - Az fájt, hogy épp akkor akartam veled tudatni egy kedves hírt.

- Hát fiam, az a leány talán most együtt kacag az én menyasszonyommal, ahogy mi itten együtt sírunk. Ők még nem tudnak semmit sem.

S elmondott neki mindent. Az augusztusi hűvös éjszakában, fönn, a magasságos égen úszott a hold és a lombok között hidegen nézett le az erdő szomoru bujdosóira. Szinte nappali világosság derengett s az ezredes elolvasta Sándornak a Mariska levelét. Néha, mikor a levélnek olyan részéhez ért, ahol a jövő édes álmairól volt szó, az ezredes hangja önkénytelenül megreszketett s mind a ketten nagyot sóhajtottak. Az erdő mélyéből a sóhajtásukat visszaverték a fák s a két férfi ijedten nézett egymásra. Semmi, semmi. Egyedül vannak. Csak a gond bujkál itt körülöttük s rá-rá nehezedik a szívükre, mint valami kóbor lidérc, amit elűzni nem lehet.

Majd hosszas hallgatásba merültek. Már a hajnali szürkület kezdett kibontakozni, itt is, ott is ébredő madarak szárnycsapása, füttye, éneke hangzott föl s ez fölébresztette az ébren álmodókat is. Az ezredes a Sándor vállára tette a kezét.

- Bár ne emlékezném, ezredes úr! Talán jobb volna mind a kettőnkre nézve!

- Ha eddig kitartottunk erős lélekkel, becsülettel, most már nem szabad megtántorodnunk, elcsüggednünk, Sándor.

- Nem, ezredes úr, tudom. S én kitartok, véglehelletig. El nem hagyom ezredes urat.

- Mindnyájunkért. Ősz apámat, a két leányt védtelenül el nem hagyhatjuk. S nekem lehetetlen hozzájuk mennem. Te leszel az oltalmazójuk.

- Most el. Én egyenesen Nagyváradra megyek s ott leteszem a fegyveremet az oroszok előtt. Ez volt a haditanács utolsó határozata. Én pedig mindig aszerint cselekszem, mint katona. A többi Isten kezében van. Te pedig menj Kolthára, mondd el, ami történt. A gazdaságot szedd rendbe, tartsd rendben, Sándor. Téged nem fognak üldözni.

- Én nem remélek semmit sem. Most is előttem van Görgei tábornok, mikor nyolc nap előtt, az utolsó haditanácsban elbúcsúztam tőle. Tudod, mi volt hozzám az utolsó szava?

- Fiam! Jaj a legyőzöttnek! Régi közmondás. Ma is igaz. Ne beszéljünk erről, majd meglátjuk. De a kedveseim felől nyugodt akarok lenni. Igérd meg, hogy nem hagyod el őket, sem jóban, sem rosszban.

- Esküszöm, ezredes úr. Mindenre, ami szent előttem. Hogy mellettük maradok, hogy el nem hagyom őket. Soha, soha.

A nap első sugarai már beosontak a fák közé s megcsillantak a harmatos leveleken. S a két férfi kantárszáron vezetve a lovát, csöndesen, némán, lehorgasztott fejjel megindult. Az egyik észak felé, a másik nyugatnak. Mind a kettő csüggedten, borus szívvel, mind a kettő az erdő homályos útján, a bizonytalan, a reménytelen jövendő elébe.

Elmúlt, elröpült a kalászontó nyár a kolthai udvarház fölött, észrevétlen. Sőt a szüret is. Nem gondolt arra most senki sem. A magyar házakban más gond ütött tanyát. A nemzet megdermedve nézte a bosszu gyilkos művét, ami még csak akkor kezdődött el javában, mikor a magyar honvédség Világosnál letette a fegyvert, majd október másodikán kapitulált Komárom vára is, a bevehetetlen erősség. Nyomban ezután következett október hatodikán a Batthyány Lajos gróf s a tizenhárom aradi vértanu szörnyü tragédiája. Senki sem tudta, kik fogják még követni a hősöket - a bitófán.

Már a nap alkonyatra készült. Az ebédlőben csöndesen, hallgatagon ültek a leányok, Kürthy Bálint úr pedig föl- s alá járkált, nyugtalanul. Néha rágyujtott a pipájára, de alig szippantott kettőt-hármat, letette a pipát. Nem esett jól az sem. Nagy dolog, mikor a pipás embernek nem izlik a pipa! A fejét lehorgasztotta, de minden kocsizörgésre, ami kívülről behallatszott, figyelve, hallgatózva fülelt. Mariska aggódva nézte az öreg úr komor arcát s végre is megkérdezte:

- Legalább azt mondja meg: jó, vagy rossz hírt vár-e? És hogy Sándor hová ment? Mikor Istvántól ideérkezett, Temesvár alól, azzal az igérettel jött, hogy itt marad velünk, hogy oltalmazónk legyen. S alig két hónapja, máris itthagyott. Ezt nem értem, apa. S azt sem, hogy Istvánról semmi hír sem érkezik.

Az öreg úr zavarodottan köhintett. Bezzeg, régi jó kedvéből nem maradt már meg semmi sem! Zsófika is bátortalanul szólott hozzá.

- Én sem értem. És haragszom Sándorra, hogy így titkolódzik ő is. Mit titkolnak? Mitőlünk?

- Nem akartam nektek előre szólni róla. De most már magam is nyugtalan vagyok.

A leányok fölugrottak. Odafutottak az öreg úrhoz. Mariska átölelte a nyakát, Zsófika a karjába kapaszkodott s félig nevetve, félig sírva rimánkodtak neki.

- Hogyan? Miképpen? Hát kiszabadult István? Hát nem lesz semmi baja? Hazabocsátják? Ugy-e, ugy-e, hazabocsátják?

- Nem tudom. Reméltem. De most már aggódom miatta. A dolog úgy történt, hogy meghallottam, hogy a komáromi várőrség, mikor kapitulált, menedéklevelet kapott. Aki ilyen menedéklevélre tett szert, azt nem bántják, szabadon mehet, ahová akar. Haditörvényszék elébe sem citálják, akár honvéd volt, akár nem. Klapka kikötötte azt. Komáromi barátaim segítségével titokban ilyen menedéklevelet szereztem az István számára s azt vitte el neki Sándor. Kiszámítottuk, hogy ma délre hazaérkeznek. De már négy óra is elmúlt... és híre hamva sincs egyiknek sem. Mi történt?

- Igazán nem tudom. De aggódom. Déltájban vonult el errefelé éppen egy császári gyalogezred, a Schlick tábornok hadtestéből. Hátha azzal találkoztak... és...

- Elmehetnénk elibök. Az idő elég jó. Kocsin legalább Perbetéig is elmehetnénk. Hátha valami hírt hallunk felőlük? Vagy éppen útban találjuk őket?

Tíz perc mulva kocsin ültek a leányok. Stepán volt a kocsis, aki a zombori menekülés óta itt maradt Kolthán, a Bálint úr szolgálatában. A kocsi lassan gördült előre a jól letaposott úton. A leányok szótlanul tekintettek szanaszét a nyájas vidék halmos tájékain. Az ősz szomoru, pusztító kezének a nyoma látszott a tarlókon, a sárguló fákon s az ereszkedő köd felhőbe borította a messziséget. Néhol, ahol az út egyenes volt, kémlelve néztek előre: nem tünik-e föl a látóhatáron valami szembe jövő kocsi? Az országút mellett, benn, a szántóföldek közepén kis tanya falai fehérlettek. Az is néma volt, mintha senkisem lakná. Az árokparton, hervadó akácfa tövében két emberi alakot pillantottak meg. Az egyik a fa alatt feküdt. A császári hadsereg tiszti egyenruhája volt rajta s úgy feküdt ott, mozdulatlanul, mintha aludnék. Mellette meg másik ember állott, könyökével a botjára támaszkodva.

- No, ez is szép katona! Elalussza a marsot. Bezzeg, ha futnia kellene, nem volna ilyen lusta!

Azon aztán nevettek mind a ketten. Az ember, aki az alvó tiszt mellett állott, fölpillantott rájok, de nyomban félrefordította a fejét, mialatt a szeme megvillant. Csak félig s rövid szempillantásig látszott az arca, de oly gonosz kifejezés ült azon, hogy a leányok szinte félve néztek rá. Stepán meg hátrafordult a bakról.

Aztán megint előre néztek s beszélgettek. Arról, amire gondoltak: a távollevőkről, s lassanként meg is feledkeztek az útszéli két alakról. Perbeténél lassan kapaszkodtak föl, lépésben, a lovak a dombra. Mikor annak a tetejére ért a kocsi, a domb másik oldalán, Perbete felől, szemközt, egy másik szekér közeledett feléjük. Egyetlen ember ült rajta: a kocsis. De a leányok megismerték már messziről s egyszerre kiáltottak föl:

Csakugyan Szungyi Sándor volt. Aki azelőtt ismerte a Bocskay-huszárok vitéz, nyalka őrmesterét, most meg nem ismerte volna. Az arcát sürü fekete szakáll nőtte be s egyszerü, szürke polgári ruhájában olyan csöndes, békés földmívesnek vagy botos ispánnak látszott, akinek sohasem fordult meg kard a kezében. Mikor a leányokhoz ért, megállította a lovait s csodálkozva, kérdően nézett a leányokra. Azok száz kérdéssel rohanták meg.

- De kisasszony, itt az országúton nem lehet mindent elmondani. Az idő különben is drága, ha valamit tenni akarunk a megmentésére. Gyerünk haza. Majd otthon...

- Nem, nem, Sándor. Én oda akarok menni, ahol ő van. Megosztani a sorsát, vagy megkisérelni, hogy megmentsem.

- Én nem bánom, kisasszony. Szívesen teszek mindent. De gondolja meg! Mindjárt itt az éjszaka. Ezer veszedelemmel, fáradtsággal, szenvedéssel kell megküzdeni. Nyugodtan, kitartással. Ha képesnek érzi rá magát, én kész vagyok visszafordulni.

- Igen, igen, Sándor, - sietett Mariska megnyugtatni. - Eltűrök minden szenvedést, csak a közelében lehessek. Csak tehessek valamit érette. Aztán Zsófika is velünk jön, ugye? Ugy-e, nem hagynak el?

- Jól van, nem bánom, - szólt Sándor. - Akkor Stepán az én kocsimmal menjen haza Kolthára s mondja el a dolgot Bálint úrnak. Hogy ő is tudja meg, mi történt. Öregsége miatt ő úgy sem tehet a fiáért semmit sem.

Sándor hamarosan átült a leányok kocsijára. Stepán meg a Sándoréra. A lovak közé vágott s megindultak. Stepán Koltha felé, Sándorék meg Komáromnak. Lassan kocogtak, már az éjszaka is leszállt s az utasokat sürü őszi köd burkolta körül. Mariska váltig siettette.

- Jobb így. Minél sötétebb lesz, annál jobb. Legalább nem látnak bennünket.

- Borzasztó! - sóhajtott a leány. - Hát így kell rejtőznünk, bujdokolnunk, éjjeli sötétségben, mintha gonosztévők volnánk. Hát igazság ez?

- Dehogy igazság, kisasszony. Csakhogy hol jár most az igazság? Bizony nem Magyarországon!

- Még elmondani is keserves! Nagyváradon találtam rá az ezredes úrra, ott volt azóta mindig, mióta a fegyvert letette. Nagyon jól bántak vele. Beewald orosz ezredes még a fegyvereit is visszaadta s mosolyogva mondotta neki, hogy sajnálja, hogy az ezredét és a rangját is nem adhatja vissza. Vendéglőben lakott. Mindaddig hozzá sem szóltak. Nagyon megörült a komáromi menedéklevélnek s bántódás nélkül útra keltünk azonnal. Komáromig semmi baj sem volt. De ott, én mostanig sem tudom elképzelni, miért, hogyan tudták meg. Azt hiszem, valami áruló már előre figyelmeztette a híd őrségét. Mikor a menedéklevelet előmutatta, négy fegyveres katona tüstént közrefogta. A menedéklevelet oda sem adták többé neki. A kezeit összeláncolták.

- Igen. Úgy kisérték a várba, mint valami tolvajt. Az én hős ezredesemet! Alig volt annyi ideje, hogy rám kiáltson: Sándor, vidd el a hírét... Tudtam már, hogy kinek, Mariska kisasszony!

Gondolatokba merültek, megint, mind a hárman. Amint Szentpétert elhagyták, dombtetőre értek s arról lekanyarodott a kocsi a rétre. Még a zörgése sem hallatszott. A távolból, kelet felől a ködön valami halvány világosság szűrődött keresztül. Mariska megismerte azt. A Komárom városi lámpák világa volt. Éppen ellenkező irányban mentek. Ijedten kiáltott Sándorra:

- Persze, hogy nem. Csak legyen nyugodt kisasszony, bízzék bennem. Hiszen meg is igérte...

Vagy egy félóráig mentek a réti úton. S akkor fényes, széles ezüst szalag tünt föl előttük. A Duna. Hullámos vizében meg-megcsillant az éjjeli halovány világosság s egy-egy bujdosó csillag. A kocsi egyenesen a víz felé tartott. A parton Sándor megállította a lovakat s leszállott. Alig húsz lépésnyire halászkunyhó állott a vízparton, nádból összetákolt sátor, amiből emberek jöttek a jövevények elébe s csöndes jó estével köszöntötték őket.

Kevés beszédü a halász-ember. Szokva van a hallgatáshoz, a csöndhöz. Míg Sándor a lovakat kifogta s a kocsihoz kötötte és szénát tett eléjök, azalatt a halászok eloldták a csónakot a karótól, amelyikhez a vízparton kötve volt, s valamennyien beszállottak a csónakba. A legények fölgyűrt ingujjal, izmos kezökbe fogták a lapátokat s a csónak csöndesen kisuhant a Dunára. A néma, sötét éjszakában csak a víz locsogása hallatszott s a messze távolból valami morajló zsongás: a vizek beszéde. A leányok szótlanul hallgatták azt. Két oldalt, a partok árnyékos berkei sötétlettek s az éjjeli szellő meg-megcsapta a víz hátát. Körülbelül egy félóráig mentek a vizen, szótlanul, mindig ár ellenében. Már elhagyták a Vágot is, ami éppen a komáromi vár alatt ömlik a Dunába. A csónak még egyet kanyarodott a túlsó part felé, azután néhány evezőcsapás után a legények fölemelték a lapátokat. Egy malomnak a kerekei zúgtak, zakatoltak ott előttük s a malom ablakából gyönge világosság szürődött ki az éjjeli sötétségbe. Még akkor gőzmalomnak híre se volt a Duna mentén, ellenben a vizen szanaszét tömérdek ilyen dunai malom kereke zakatolt. Amint a csónak megállott a malom oldalánál, az egyik halászlegény az evezővel hármat koppintott az épület deszkafalára. Arra aztán kinyílt az ajtó. Termetes, kövér asszonyság nyitotta azt ki, de csak félig és csöndes, közömbös hangon szólt le a csónakban ülőkhöz:

Az egyik halász arra ugyancsak csöndesen megint azzal az egyetlen szóval felelt:

Az asszony nem szólt rá semmit. Belülről, az ajtó mögül létraféle mozgó lépcsőt húzott ki s lebocsátotta a csónakba. Fölül, a malom korlátján ő maga fogta, hogy szilárdan álljon, a csónakban meg a halászok támasztották meg. Azon aztán fölmentek a leányok a malomba. Utánuk Szungyi Sándor. Mikor mind a hárman fönn voltak, az asszony fölhúzta a lépcsőt is s intett a halászoknak. Azok szó nélkül megfordultak s pár pillanat múlva eltüntek a sötétségben. Messziről is vissza hallatszott, mint szeli evezőjük egyenletes csapásokkal a vizet.

Olyan szomoru, olyan titokzatos volt mindez! Mariska megremegett. A kerekek s a malomkövek zúgása, a víz csapkodása olyan zűrzavaros lármát csinált, hogy a feje szinte belékábult. Benn, a malomban fehér, lisztes alakok sürögtek-forogtak s a garat eszeveszett gyorsasággal zakatolt. De az asszony, aki vezette őket, nem is engedte, hogy körültekintsenek, betuszkolta őket egy ajtón a szobába. Szerény faggyúgyertya világította azt be. Egy asztal, egy szekrény, meg két ágy volt az egész bútorzata. Az asszony elkoppantotta a gyertyát, akkor valamivel jobban égett az, és a szoba világosabbá lett. Aztán sorra nézte a jövevényeket, vizsgálódva. Nem csodálkozott. Látszott, hogy szokva van az ilyen különös látogatásokhoz. Sándor röviden elmondta neki a jövetelük okát.

- Kürthy István ezredes. Tán tudja is már Fömötör néném. A kisasszony az ezredes úr menyasszonya.

- Uram, teremtőm! - sóhajtott. - Tudom már! Tegnap este hozták be. Már Kulacs bácsi járt itt miatta.

Mariska harmadszor hallotta ezt a különös nevet. A jó Fömötörné arcáról, szavaiból annyi becsületes jószívűséget olvasott le, hogy alig pár pillanat alatt minden bizalmatlansága eloszlott.

- De hát ki az a Kulacs? - kérdezte. - Úgy emlékszem, mintha István is írt volna ilyen nevü emberről.

- Az, az, kisasszony, - sietett Sándor megerősíteni. - Velünk küzdött a szabadságharc alatt, markotányos volt. S most az üldözött hősök egyetlen pártfogója.

Azalatt Fömötörné a szekrényből valami könyvet vett elő s abban lapozgatott. Letette a könyvet az asztalra.

- A Bocskay-huszárok ezredese volt. Tegnap fogták el a komáromi hídnál. Óh! be van nálam írva, a többivel együtt! A legszigorubb fogság. Közlekednie, beszélnie senkivel sem szabad. Ennyit tudtunk meg róla.

Fömötörné megfogta a kezét s odavezette az ablakhoz, amelyet kinyitott. Szemközt az ablakkal, a parton, a lombtalan fák közül előszürkéllett a komáromi vár falának egy-egy darabja. Fömötörné szomoruan oda mutatott.

- Igy beszélhet, kedves kisasszony. A fogoly ablaka nappal ide látszik, legalább az imádságait arrafelé sóhajthatja.

Mariska némán bámult ki az ablakon. Tehát ott van! És nem is sejti, hogy innen, az éjjeli sötétségből, a hullámzó víz hátáról az ő zokogó szíve száll feléje, át a hullámokon, a sötétségen, a rideg várfalakon és a vasrostélyon! Elmerült a sötét falak nézésében. Vajjon alszik-e már? Miről álmodik? Nem törik-e meg hősi lelke? Van-e szabadulás, van-e reménység?

A jó Fömötörné, mintha leolvasta volna a leány arcáról keserves tépelődéseit, vigasztalni próbálta.

- Semmit sem tudunk. Holnap már talán Kulacs újabb hírt hoz. Eddig csak annyit tudunk, hogy a legszigorúbban őrzik valamennyi fogoly között. Most pedig pihenjenek le, kisasszonyom s álmodjanak szépet.

- Fél? Mitől? Óh! A Fömötörné malmában nincs mitől félnie! Itt aludhat bátran, kisasszony! És álmodhat szépeket. Szabadságról, hűségről, becsületről. Messze földön nem volnának ilyen biztonságban, mint itt, a mi kedves, hűséges, ősi Dunánkon! Olyan hűséges az, mint a magyar ember szíve; megőrzi és megvédelmezi, akit szeret.

Megsimogatta a Mariska arcát, gyöngéden, szeretettel. Sándor azalatt csöndes jóéjszakát köszönt s kiment a szobából. A leányok magokra maradtak Fömötörnével. A malomkerekek zakatoltak s a Duna vize halkan morajlott. Néhány percig szótlanul ültek. Mariska néha-néha az ablakra pillantott, amin át csak az éjjeli sötétség leskelődött. Egyszerre különös hangok vegyültek a malom s a víz zúgása közé. Valami mély bánattól rezgő dal csendült föl, síró panaszos, magyar nóta. Az első sora úgy hangzott, mintha valahol messze-messze, a másik sora már úgy, mintha itt dalolnák valahol a közelben. Mariska figyelve hallgatta.

Felhő, felhő, örökös felhő! Az égen, a Duna fölött s az üldözött, a letiprott nemzet, az elhagyott menyasszonyok szívében is. A jó Fömötörné arca is elszomorodott.

- Óh, igen. Sándor is velük dalol. Honvédtiszt volt az a molnárlegény, valamennyi. S a halászlegények is, akik önöket idehozták. Most így bujdokolnak, míg valahol alkalmas rejtekhelyet tudunk találni nekik. Hősök mindannyian. Közöttük van Erdélyi János is, a költő... Fél-e még, kisasszony?

Reggel volt már, mikor a leányok el tudtak aludni. Délfelé volt, mikor fölébredtek. A Dunavidék pompás panorámája tárult eléjök. Sándor már bement akkor a városba. Friss hírekért, amint a jó Fömötörné mondta. A molnárné jóízü reggelit adott a leányoknak, molnárpogácsával. Délre meg túrós csuszát, halászlevet. Tömérdek kedveskedéssel ezerféleképpen el tudta őket foglalni, csakhogy kizavarja őket borus gondolataikból.

Estére megjött Sándor. A tegnapi kerülő úton, az izsai halászok csónakján. Szomoru volt. A leányok pedig egész nap azzal vigasztalgatták egymást, hogy talán jó hírt hoz. Egy darab papirost adott át Mariskának. Plajbásszal volt ráírva néhány szó.

A sírig hű fogolytól. Milyen szomoru, mégis milyen kedves szavak! Milyen kedves kézvonások!

- Ennyi az egész, amit szerezni tudtam. Különben lehetetlen biztos hírt hallani felőle. A szegény Kulacs bácsi már minden követ megmozgatott s azt mondja, ő sem érti a dolgot. Még egyetlenegy fogolynál sem voltak ilyen szigoruak és titoktartók.

Aztán megint álmatlan éjszaka következett. S arra megint a gyötrődés, a reménykedés, a várakozás végtelen napja. Alkonyat felé már nyugtalanul várták, mikor közeledik a hírmondó csónak. De nem jött senkisem. Hanem megjött a malmok félelmes ellensége: a vihar. Szörnyü erővel tört ki. Itt, a Duna kellős közepén, a recsegő faalkotmány, a rozoga malom körül. A hideg, őszi zápor hatalmasan verte a malom tetejét, oldalát, s az orkán fölkorbácsolta a hullámokat, amelyek haragosan, tajtékozva zúgtak. A jó Fömötörné aggódva sürgött-forgott s osztotta a parancsokat a molnárlegényeknek. Néha be-betekintett a leányokhoz.

Majd figyelve nyujtotta előre a fejét. Hallgatózott. Már tizenegy óra körül járt az idő, éjfél felé. A malomzúgás s a zivatar üvöltése közben három egyforma ütés hallatszott a malom deszkaoldalán.

Sietett, ki, az ajtóba. Mikor néhány perc mulva visszatért a leányokhoz, az arca csupa rémület volt.

- Azt eddig nem tudják. De Kulacs bácsi azt üzeni, hogy ha még egyszer látni akarja kisasszony, gondoskodott róla, hogy ez a kívánsága teljesüljön. Sándor öcsém ott várja, a túlsó parton, a vár alatt.

- Ilyen időben! Mit gondol! Hiszen valóságos életveszedelem. Még a halászokat is próbára teszi az ilyen vihar. Hát még az ilyen gyönge leányt, aki nincsen szokva a förgeteghez.

- Óh! Hozzászokom! A jó Isten velem van, azt tudom. Azután kisebb-e az a veszedelem, amiben ő van?

Nem lehetett lebeszélni. Zsófika is fölöltözött. A jó Fömötörné rájok adta minden kabátját, nagykendőjét, ami a malomban volt. A rettenetes szélviharban alig tudtak a lenn várakozó csónakba lejutni. Folyton ingott az, amint a zajló hullámok ide-oda csapkodták. S a malom is recsegett-ropogott, mintha minden össze akart volna omlani. A leányok ügyet sem vetettek arra. Szerencsésen lejutottak s a halászok erejök minden megfeszítésével kezdtek evezni. A molnárné imára kulcsolta a kezét, úgy sóhajtott utánok:

Beletelt egy óra, míg a halászok partot értek a csónakkal. Úgy hányta-vetette a gyönge alkotmányt a viharverte víz, mint a szél a pelyhet. De a legények kitartottak. A leányok összeázva, dideregve a hidegtől, léptek a partra. Koromsötét éjszaka volt. Sándor már ott várta őket a parton. A fák között, a nedves, puha füvön vezette őket a vár egyik félreeső ajtajához. Ott megállották. Szorosan a falhoz lapultak s alig mertek megmoccanni. Sándor susogva beszélt hozzájok.

- Két órakor viszik. Most körülbelül egy óra lehet. Nemsokára jön Kulacs bácsi, ő majd bevezeti a kisasszonyékat. A fő az, hogy csöndben legyenek. El ne árulják magukat, mert akkor végünk van mindnyájunknak! Én addig itt várakozom.

A leányok megnyugtatták. Csupa víz volt a ruhájuk s a cipőjük is átázott, de azért nem panaszkodtak. A fák zúgtak a szélben s a hideg, ólmos őszi eső verte őket. Vagy egy negyedóráig várakoztak így, remegve, dideregve. Akkor kinyílt az ajtó. Odanéztek, de nem láttak senkit sem. Mindennek a körvonala összefolyt az éjszakai sötétségben. Csak rekedt hangot hallottak, amelyik kiszólt a kapun.

A két leány bement az ajtón, amely bezáródott utánuk. Sándor künn maradt. Ismeretlen volt az az ember, aki a leányokat vezette. A várbeli fogházőrség hosszu köpenyegét viselte, amelynek a gallérját a füléig fölgyürte s a sapkáját mélyen a szemére húzta, hogy az arcából nem látszott semmi sem. Elhagyatott udvaron mentek keresztül, majd a vezető fölnyitott egy ajtót s akkor szűk, alacsony folyosóra jutottak. Végesvégig rajta, nagy távolságban egy-egy mécses világította be a folyosót. Annak körülbelől a közepéig értek s ott egy nyitott ajtónál megállottak. Az ismeretlen vezető betuszkolta őket.

- Erre fognak elmenni, - szólt suttogva. - Innen megláthatják. Csak csönd! csönd! Vigyázat! Majd visszajövök érettük.

Azzal ott hagyta őket. A kamara alacsony és sötét volt s csaknem tele apróra vágott fával. A leányok fáradtan dőltek le rája. Visszafojtott lélekzettel vártak, lestek valami hangot, vagy valami lehetetlenséget, ami megmentse őket a várakozás, a kétség e gyötrelmes bizonytalanságától. Végre, egy hosszu, végtelennek tetsző idő multán lépések hallatszottak. Egyenletes, ritmikus lépések, mintha több ember közelednék. A kemény téglakockák nagyokat koppantak. Mariska az ajtóhoz támaszkodva, előre nyújtotta halovány szép fejét, hallgatózva, lesve.

Nemsokára az ajtóhoz ért a menet. Elől az ő ismeretlen vezetőjük, köpönyegébe, sapkájába burkolózva. Egyik kezében lámpást, a másikban nagy kulcscsomagot tartott. Utána két fogoly, egymáshoz láncolt kézzel... Óh! megismerte Mariska, meg. Az egyik Kürthy István volt, az ezredes. A másik Nyáry Pál, Pestvármegye volt alispánja. S utánuk két fegyveres katona, föltűzött, vállravetett szuronnyal. Az ezredes mereven, lángoló arccal nézett a fáskamra sötét ajtajára. Mariska arról sejtette, hogy az ezredes is tudja, hogy ő itt van. S ott, a félhomályban, az alatt a pillanatnyi idő alatt összevillant szerelmes tekintetük. Egy év óta nem látták egymást s most - talán utoljára.

Micsoda pillanat! Milyen búcsúzás! Mennyi szeretetet, hűséget, gyötrelmet, biztatást, az érzelmek mennyi viharát mondták el egymásnak abban az egyetlen, abban a rövid, néma szempillantásban!

Azután eltünt minden. Sokáig nem is hallottak semmit sem. Egymáshoz simulva, szótlanul, csöndben zokogtak mind a ketten. A szivökre szorították a kezüket, hogy visszafojtsák lelkök ki-kitörő hangos jajszavát. Zsófika gyöngéden simogatta a Mariska könnyes arcát.

Majd, sok idő mulva csöndesen, zajtalanul jött érettük a porkoláb. Talán ugyanaz az ember, aki idevezette őket. A leányok meg sem nézték. Kivezette őket ugyanazon az úton, amelyiken idejöttek. Az ajtót bezárta utánuk. A leányok körülnéztek s a sötétben két férfit pillantottak meg. Zsófika susogva rájuk kiáltott.

Az Ujépületből nem szabadult még ki senkisem. Onnan csak két út vezetett ki: az egyik az örökös börtönbe, a másik a vesztőhelyre.

A másik férfi lassan odament hozzájuk. A leányok akkor ismerték meg. Hiszen ez az a börtönőr, aki bevezette őket! A ruhája legalább ugyanaz. Zsófika megkérdezte Sándortól.

- Idegen? Persze, még nem is ismerik. Ez Kulacs bácsi. A mi kedves jó Kulacs bácsink.

Az idegen lehajtotta a köpönyege gallérját s mintha köszönni akarna, levette a sapkáját. Zsófika az arcára tekintett s akkor hangosan nagyot sikoltott.

Oly megható volt ez a találkozás, oly váratlan! Mariska egy pillanatra szinte elfeledte a saját maga szenvedését is. Kulacs, a jó Kulacs bácsi a Zsófika apja! Csak azt látta, hogy a szegény, önfeláldozó leány, ime, föltalálta az apját, akiről esztendők óta hírt sem hallott. Csodálatos! Hogy éppen az ő élete útját sodorta így össze a sors az ő bajukkal, szenvedésükkel.

- Ugy-e, ugy-e, a gondviselő Isten nem hagy el? Nem. Megsegít ezután is. Majd az úton kibeszélhetjük magunkat. Csakhogy találkozhattunk! Óh! még sokat kell tennünk! Az ezredest Pestre viszik. Ott nehezebb lesz segíteni, de megpróbáljuk. Előre, gyermekeim! Isten nevében!

A csónak még ott várta őket a parton. Egy óra alatt leértek az izsai halásztanyához. Sándor befogta a lovakat. Azután kezébe vette a gyeplőt. Mellette Kulacs bácsi ült, a bakon, a leányok meg a hátulsó ülésen. Mikor megindultak, a halászok halkan utánok sóhajtottak:

Atanaszkovics Miklós, vagyis Kulacs bácsi, a Bocskay-huszárok derék markotányosa, érdekes alak volt. Testvére volt Atanaszkovics Demeternek, annak a rác korcsmárosnak, akinél Mariska, mikor Zomborból menekült, csaknem a rabló szerviánusok kezébe esett. Együtt örökölték az utszéli korcsmát, meg nehány holdnyi kis gazdaságot s miután mindez jó jövedelmet hajtott, az apjuk halála után is közösen folytatták a korcsmát s a gazdálkodást. Csakhogy nem közös, nem egyforma sikerrel. Miklós nagyon jólelkü ember volt, az öccse, Demeter, pedig annál rosszabb, kapzsi, irigy és önző. Nem házasodott meg, minden erejét csak pénzgyüjtésre fordította. Ellenben Miklós a házaséletében nagyon boldog volt, csak az keserítette el, hogy a felesége szüntelenül betegeskedett. Minden pénzét annak a gyógyítására s egyetlen kis leánya nevelésére, tanítására fordította. Igy történt aztán, hogy a vagyon őt illető része lassanként a Demeter kapzsi kezére került. Mikor a Miklós feleségét eltemették, ez a csapás az utolsó romját is fölemésztette apai örökségének. A korcsma már egészen a Demeteré volt, a földből pedig mindössze három hold maradt meg Miklósnak. Azonfelül pedig Miklós szintiszta magyar érzésü ember volt, jó hazafi, aki rajongással csüggött a magyar szabadság eszméjén, Demeter persze ellenkezőleg, éppen a rácokkal tartott.

Mindezek aztán arra késztették a Miklós elkeseredett szívét, hogy egyetlen leányát, Zsófikát, az öccsére bízva, kis pénzecskéjével elhagyta a bácskai korcsmát s új keresetforrás után látott. Igy került aztán markotányosnak a Bocskay-ezredbe, ahol Kürthy ezredesnek nagyon megtetszett fürgeségéért, lelkes magyar hazafiságáért. Szép pénzt is keresett Kulacs Miklós, akit csak így hívtak a huszárok. De az volt a baj, hogy a szabadságharc leverése után az a szép pénz is mind hiábavaló lett, annál az egyszerü oknál fogva, mert Kossuth-bankó volt valamennyi. Azt pedig nem volt jó mutogatni. Miklós visszatért az ősi korcsmába, az apai házba. Üresen találta azt. Bérlő volt benne. Attól tudta meg, hogy Demeter elköltözött Komáromba, ahol a katonai parancsnokság börtön-mesterré tette, az érdemeinél fogva. Szép kis érdemek lehettek azok! Miklós utána! Alighogy rátalált Demeterre, összetalálkozott Szungyi Sándorral, éppen, mikor az ezredessel Nagyváradról haza, Koltha felé igyekezett. A Kulacs bácsi jó szíve, persze, tüstént fölbuzdult az ezredes iránt való hálától. Az utolsó három hold földjét adta oda Atanaszkovics Demeternek, amiért ez megtette, hogy Mariskáék még egyszer láthassák az ezredest. Könnyü volt ez. Miklós éppen olyan termetü volt, mint az öccse: Demeter, senki észre sem vette, mikor bevezette őket a várba. Demetertől csikarta ki azt a hírt is, hogy az ezredest Pestre viszik.

Mindezt azalatt, míg Pestre értek, hosszasan elmondta Kulacs bácsi, vagyis Atanaszkovics Miklós. A leányok csüggedt szívét szinte fölvillanyozta az öreg törhetetlen bizodalma, amelyet fáradozásai sikere iránt táplált. Mert Atanaszkovics Miklós szentül meg volt róla győződve, hogy az ezredes kiszabadul, előbb vagy utóbb. Még tréfásan is fogta föl az öreg a dolgot.

- Úgy bizony, kisasszonyom! Dupla esküvő lesz azon a napon. Sándor Zsófikával, Mariska kisasszony meg az ezredes úrral. Akkor járom én majd vígan a kállai kettőst!

- Nancsi kisasszonnyal! No, az szép lesz! A Nancsi kisasszony talán még táncközben is elalszik majd.

Pesten aztán alaposan megcsappant a Kulacs bácsi bizodalma is. Az Ujépületből, ahol az ezredes fogva volt, minden nap új meg új tragédia híre szivárgott ki. Főbelövés, akasztás napirenden volt. A szabadságharc leverése után a vérszomjas Haynau kormányozta Magyarországot, az a rettenetes osztrák generális, aki sorra akasztatta a legvitézebb magyar hősöket. Azelőtt Olaszországban, Bresciában hadakozott s ott is világhírűvé lett az eszeveszett kegyetlensége miatt. S Atanaszkovics Miklós napokig még be sem tudott jutni a haditörvényszék irodájába. Nap-nap mellett az után jártak pedig. Akadtak néha ott is egy-egy emberséges emberre, aki megszánta őket. A gyászruhás menyasszony bájos, szomoru alakja, könnyben úszó nagy fekete szeme s bánatos arca láttára meglágyult némelyik emberi szív. Jóakarattal figyelmeztették, hogy ne sürgesse az ezredes ügyét; minél később veszik elő, annál jobb rája nézve. Időt nyer, s az alatt megcsillapodik a mindenható Haynau dühe. Most még kérlelhetetlen a fenevad őrült bosszúvágya.

Egy reggel Atanaszkovics Miklós, hívjuk csak Kulacs bácsinak, nagyon komoly arccal nyitott be a leányokhoz.

- Fontos hírt hozok, - szólt. - Az ezredes ügyét elővették. Ma, vagy holnap fogja tárgyalni a haditörvényszék. A hadbíró neve: Neuwald Willibald, császári őrnagy.

Az első szavaknál Mariska elsápadt az ijedtségtől, az utolsónál megkönnyebbülve lélekzett föl.

- Hiszen Neuwald Willibald régi ismerősöm. Istvánnak legjobb barátja, együtt szolgáltak a János-dragonyosoknál. Még akkor főhadnagyok voltak mind a ketten.

Persze, többet nem mondhatott el... Zsófikáék ugyan nem nagyon bíztak ebben a barátságban. Kulacs bácsi legkevésbbé. De azért nem akarták Mariskát elkedvetleníteni s úgy tettek, mintha ők is bíznának a Neuwald Willibald baráti érzelmeiben. Mariskának föl kell őt keresnie, mindenáron. Ez volt az öreg Kulacs véleménye. A hadbíró a fő a haditörvényszéken. Ő adja elő a vádat, sőt a védelmet is. Ő tesz javaslatot, mi legyen a büntetés, vagy hogy fölmentsék-e a vádlottat. A haditörvényszék rendszerint úgy itél, ahogy a hadbíró kívánja, javasolja.

Mariska sietett az Ujépületbe, Zsófika ment vele egyedül. A hadbíró előszobája tele volt várakozóval, hozzájuk hasonló szerencsétlenekkel. Azok is bizonyosan mind a testvér, az apa, a rokon megmentésére zarándokoltak ide. Mennyi reménykedés, aggodalom, mennyi kétség, mennyi szenvedés itt, ebben az egyetlen zugban!

- Ah, ez jó jel! - gondolták a leányok. - Mindjárt elfogadja! - S Mariska bement. Egyedül.

Amint az ajtót bezárta, Willibald sietett elébe. Nem a régi vidám, kedves fiu, nem a kitünő táncos. Ah, nem! Egy komor, hallgatag ember. Mariska a régi nyájassággal közeledett feléje s kezet nyujtott neki.

- Én tudtam előre, - ismételte Willibald komolyan. - Sőt akartam is. Igen, akartam, óhajtottam, vártam ezt a találkozást. Itt. A Kürthy István ügyében jött, ugy-e?

- A sorsa a kezemben van. Az én kezemben! Ah! másfél év óta vártam erre a pillanatra!

- Én. A legjobb barátja. Aki halálos ellenségévé lettem abban a pillanatban, mikor ön kettőnk közül őt választotta...

- Kérem, Mariska, ne szóljon. Ezt mi, férfiak jobban értjük. Mindent meg lehet bocsátani, csak azt nem, hogy akit szeretünk, a másé... Tudjon meg mindent. Akarom, hogy megtudja. Én voltam az, aki a Kürthy István őrnaggyá, majd ezredessé történt gyors előléptetését sürgettem. Azt akartam, hogy minél jobban összeforrjon a magyar szabadságharc ügyével, aminek a sikerében én sohasem bíztam. Az emberem mindig a közelükben volt: Prikoszits Miska. A szerb lázadók az én embereim voltak. Azt akartam, hogy elrabolják önt. Ez az egy nem sikerült. De minden lépésükről értesülve voltam. Én segítettem elő, hogy az öreg Kürthy komáromi menedéklevelet szerezhessen a fiának. Persze, ő nem is sejtette, hogy ez lesz a veszte. Én fogattam el Kürthyt Komáromban s én hozattam ide...

- Most a kezemben a sorsa. Ön meg akarja menteni. Egy szavába kerül. Ime, itt van az asztalomon az ítélet. Halálra szól. Kötélhalálra.

- Tőlem? Hogyan? Oh, mondja, mondja, az Istenért! Odaadom minden vagyonomat...

- Mondjon le az ezredesről... Legyen az én feleségem... Ezért tettem mindent, amit tettem.

Mariska fölugrott. Utálattal taszította el magától a férfi kezét. S a szívéből izzó gyűlölet, a méltatlanság szilaj fölháborodása tört elő.

- Soha! soha! - kiáltotta. - És nekem meri ezt ajánlani? Ön? Oh, milyen alávaló! Hogy megszegjem az eskümet? Hogy megtagadjam a szívemet s a hűséget, melynek zálogát másfél év óta hordom az ujjamon? Hogy most hagyjam el. S megmentsem ilyen áron? Oh!

Fuldokló zokogásba tört ki. Az arcát a zsebkendőjébe temette s könnyei megeredtek. Olyan szép volt! Oly magasztos, oly nemes, fájdalmának, keserűségének, méltatlankodásának igazságában! De a férfinek a szívét meg nem indította.

Mariska nem is felelt rá. Érezte, hogy megful ettől a levegőtől, ami ennek az embernek a lélekzetével van fertőzve. Csak ki, ki innen! Támolyogva, ingatag lépésekkel sietett az ajtóhoz s reszkető kézzel szakította azt föl. Zsófika ijedten futott elébe.

- Oh, csak gyerünk, gyerünk innen, - suttogott a leány. - Csak el innen, erről az átkozott helyről!

És megragadta a Zsófika kezét s szinte futva vonszolta magával, le a lépcsőkön, ki a borzasztó épületből. Sötét kétségbeeséssel halálra sebzett szívében.

Neuwald Willibald izzó szemekkel nézett utána. Szép férfias arcát egészen eltorzította a gyűlölet és bosszúvágy nemtelen érzése, mely szívét betöltötte. Az ajka rángatózott s úgy bámult mereven az ajtóra, melyen Mariska eltávozott. Majd hirtelen hátrafordult. A szomszéd szoba ajtaja kinyílt s egy tisztes arcu ősz férfi lépett a hadbíró szobájába. Willibald meglepődve sietett elébe s ölelésre tárta a karját.

- A császár kinevezett komáromi megyefőnöknek s azért jöttem föl, hogy a főhadparancsnokságtól átvegyem a politikai utasításokat. Erről ráérünk beszélni. Hanem hallottam véletlenül mindent. Szerencsére jókor. Mit tettél?

- Tudod, hogy becstelenség, amit művelsz? Ilyen áron akarsz te boldogsághoz jutni? Azt hiszed, hogy volna rajta Isten áldása? Olyan boldogságon, aminek gyilkosság az ára?

- Hallgass! Örülj, hogy a sors így intézte s módot nyújt nekem, hogy megakadályozzam gyalázatos tettedet. Hogy legalább ne folytathasd tovább alávaló munkádat, ezeknek a derék és nemeslelkü embereknek a megrontására, tönkretételére.

- A boldogság; a jó lelkiismeret, - szólt komolyan. - A többi a szerencse dolga s az Isten kezében van. Becsületes ember sohasem akar boldog lenni a más boldogtalansága árán. Willibald! Tőlem nem tanulhattad azt a gonoszságot, amit cselekszel. S anyád emlékére, az én becsületben megőszült fejemre kérlek, parancsolom, hagyj föl ezzel az erőszakos gyűlölködéssel, amivel úgysem érhetsz célt. Hiszen láthattad: azt a leányt, nemes hűségében meg nem tántorítod. Aztán... nem gondolsz az Istenre, aki mindent tud, mindent lát? Akinek a kezét már is érezem. Most már tudom, hogy a te bűnödért!

- Mielőtt Bécsből elindultam volna, éppen aznap vettem az értesítést, hogy egyetlen testvéred, Ottó, eltünt. Nyoma veszett. Az ezredével gyalogolt Nyitráról Budapest felé s a hosszu útban elfáradt. Leült pihenni az árokpartra. Többet nem látták. Óh! Rettenetes! Az én szeretett, kedves, kisebbik fiam! Bizonyosan orgyilkos kezek áldozata lett.

Willibald megrendült. Szívében, melynek érzéseit a Mariska iránt való szerelem s a Kürthy ellen való gyűlölet és bosszu annyira megzavarta, életre ébredt a testvéri szeretet. Megindította a szép, életvidor, szőkehaju fiúra, az egyetlen testvérre való emlékezés. A csapás, mely ily váratlanul sújtott le rá, oly nagy volt, hogy gondolatait összekúszálta. Hátratett kézzel izgatottan föl s alá járt a szobában. Néha érthetetlen szavakat mormogott s az arcán mély tusakodás nyomai látszottak. Az apa megfogta a kezét s komolyan nézett a szeme közé.

- Látod. Isten nem késik. Vérző szívvel figyelmeztetlek, kérlek, kényszerítelek mégegyszer: térj vissza arról a gonosz útról! Az egyik fiamat már elvesztettem. Azt akarod, hogy téged is elveszítselek?...

Magára hagyta Willibaldot. Fájdalomtól marcangolt öreg szívében haraggal távozott, de otthagyta a fiánál a lelkiismeret mardosó tépelődését.

A haditörvényszék összeült. Külön terem volt erre a célra berendezve az Ujépületben. Azaz, csak ott hívták azt teremnek, mert voltaképpen alacsony, szűk szoba volt, egyetlen, vasrostélyos ablakkal. Minek is lett volna nagyobb? A haditörvényszék tárgyalására nem bocsátottak be úgysem senkit sem. A szobába elég, hogyha a törvényszék tagjai elférnek, azokon kívül nincsen ott helye senkinek sem, csak annak, aki fölött ítéletet mondanak. Még a profosz, a börtönmester is az ajtóban ácsorog, némán, mereven. Az várja egyedül, hogy az ítélet után elkisérhesse a vádlottat, vagy a börtönbe, vagy a siralomházba.

Az asztalfőn egy őrnagy ül: az elnök. Mellette Neuwald Willibald őrnagy, pléhgalléros katonaruhában, előtte sovány iratcsomó. Abba vannak összegyüjtve a Kürthy István ellen szóló súlyos vádak. Azután szép sorrendben két százados, két főhadnagy, két hadnagy, két alhadnagy. Ennyiből áll a haditörvényszék. Hogyha a legénységbeli vagy altiszti sorban lévő katona fölött itélkeznek, akkor még két közlegényt is beparancsolnak a törvényszékbe. Persze, azok sokat értenek a büntetőjoghoz.

Néhány perc mulva belép az ezredes. Szép barna arca kissé meghalványodott a kéthónapi fogságban. De a szeme, nagy két fekete szeme bátran és nyiltan néz bíráira. Körültekint azok során és meglátja Neuwald Willibaldot. Megismeri. Önkénytelenül is elmosolyodik. Ah! Hiszen ez a szabadulás reménysége! A régi, önfeláldozó, hű barát, akinek a kezében van az ügye. Az bizonyosan úgy fogja azt megismertetni a bírákkal, ahogy a vádlottra nézve legkedvezőbb! Szinte hálásan nézett Willibaldra, hogy legalább egy pillantással előre is megköszönje neki ezt a végtelen barátságot. Mert bizonyos volt benne, hogy maga Willibald azért vállalkozott erre a hivatalra, hogy neki segítségére lehessen. De meleg, mosolygó pillantására a hadbíró hideg, szúró tekintettel felel s az ezredes megzavarodik. Kétkedve töprenkedik rajta. Mi az? Willibald úgy néz rája, mint valami idegenre. Mintha csakugyan bűnös volna. Lehetséges-e, hogy a sors forgandósága így megváltoztassa az érzelmeket? Hogy alig másfél esztendő így kitörüljön valakinek a szívéből minden barátságot, szeretetet ragaszkodást, a vidám ifjúkor annyi kedves emlékét? Hihetetlen! S míg tétován nézett köröskörül és kereste a módot, hogy újabb pillantást váltson a régi jóbaráttal, a hadbíró rideg, fagyos hangja megütötte a fülét.

Az ezredes dacosan vetette föl a fejét. Óh! Ez a hang megértetett vele mindent. Megértette belőle, hogy szó sincs itt a barátságról, sőt még az emberségről sem. Ez nem a jó barát bíztató, hanem a diadalmas ellenség gőgös hangja. S arra csak hasonló hangon lehet felelni.

Erőszakolt, kemény, hidegen önérzetes hangja megcsendült, mint a harang. Nem reszketett. A megindulásnak, az érzelemnek egyetlen hangja sem volt abban.

Hivatalos nyelven ez annyit teszen, hogy legényember. Hogy vőlegény, azt szándékosan hallgatta el az ezredes. Ezekre nem tartozik az, csak a saját szívére. A hadbíró az iratcsomagban olvasgatott.

- Ön főhadnagyi rangot viselt a János-dragonyos ezredben. Tehát császári főhadnagy?

- Én ezredes vagyok a Bocskay-huszárezredben; tehát magyar királyi honvédhuszár ezredes.

- Engem ő felsége ötödik Ferdinánd király nevezett ki előbb az első számu honvédzászlóalj őrnagyává, majd a Bocskay-huszárezred ezredesévé.

- Ön hűtlenül elhagyta a zászlóját, amelyikre fölesküdött. Harcolt a saját ezrede: a János-dragonyos ezred ellen is. A lázadókkal tartott.

- Sohasem hagytam el a zászlót, amelyre királyom parancsából fölesküdtem. S harcoltam mindenki ellen, aki a magyar haza ellen támadt. Azokkal tartottam, akik az alkotmányt, a magyar szabadságot és a magyar hazát védték. Kötelességem szerint.

- A fegyvert Nagyváradon tette le, augusztus tizedikén, a temesvári ütközet után. S akkor sem a császári osztrák hadsereg, hanem az orosz segítőcsapatok előtt.

- A haditanács véleménye s az enyém is az volt, hogy minket az osztrák hadsereg sohasem vert meg, tehát nincs rá okunk, hogy előtte tegyük le a fegyvert.

- Most következik a legkeményebb vád. Önnek, mint katonának tudnia kell, hogy a fegyverletétel után a katonának nem szabad tovább harcolnia. Aki ezt teszi, az elvesztette ahhoz való jogát, hogy katonának tekintsék s úgy szoktak vele bánni, mintha közönséges bűntévő volna.

A hadbíró letette az asztalra az iratcsomagot s egy darab papirost kivett belőle. Aztán gúnyos, kárörvendő arccal nézett az ezredesre s fölmutatta neki a kezében tartott papirlapot.

- Ez a papiros mást bizonyít. Komáromi menedéklevél ez. Az ön nevére van kiállítva. Ilyet csak azok kaphattak, akik a komáromi vár védőseregéhez, a Klapka tábornok hadtestéhez tartoztak, tehát azok, akik a vár feladásáig, október harmadikáig harcoltak. Tehát ön is harcolt, holott a fegyvert már augusztus tizedikén letette Nagyváradon.

Az ezredes elhalványodott. Érezte, hogy kelepcébe került, hogy tőrt vetettek neki. Ha azt állítja, hogy csakugyan harcolt a fegyverletétel után, ezzel egyrészt nem mond igazat, másrészt pedig a legsúlyosabb vádat s a saját halálos ítéletét erősíti meg. Ha pedig elmondja a valóságot, hogy édesapjától kapta a menedéklevelet, akkor az ősz apát is magával rántja, sodorja a bajba s meghazudtolja a nemes aggot, akit az atyai szeretet késztetett bizonyára erre a cselekedetre, amihez különben, tudta az ezredes nagyon jól, sokan folyamodtak akkor, az üldözés, a bosszu zürzavaros napjaiban.

Az ezredes a Willibald szeme közé nézett s rideg, határozott hangon csak annyit mondott:

- Figyelmeztetem, - szólt közbe az elnöklő őrnagy, - hogy makacs hallgatásával csak súlyosabbá teszi helyzetét.

- Ártatlan vagyok. Amit tettem, kötelességből, a hazáért tettem, meggyőződésem szerint. Egyebet nem mondhatok.

Arra célzott ezzel, hogy azokat, akiket kivégeztek, a temető félreeső helyén, rendszerint az árokba temették el. Megértette Kürthy István. Büszkén vetette föl a fejét a durva támadásra. Szép arcáról tiszta, nyugodt lelkiismerete sugárzott le.

- Ott is édes az örök álom, - szólt, - annak, aki a hazáért hal meg. Mert az az árok is magyar föld.

Az őrnagy intett a porkolábnak, s ez az ezredes háta mögé állott. A tárgyalásnak vége. A többi a haditörvényszék dolga s annak a tanácskozásait nem kötik a vádlott orrára. Majd megtudja az eredményt akkor, mikor az ítéletet kihirdetik. Az ezredest visszavitték a börtönébe. Egyenes, merev, katonás léptekkel haladt el a hadbíróság előtt. A viharból, ami a lelkében dúlt, nem látszott semmi.

Mikor az ajtó bezárult mögötte, a haditörvényszék megkezdte a tanácskozást. Óh! nagyon rövid volt az. A hadbíró fölolvasta, úgy, mint a tárgyalás folyamán, pontonként a vádat s azután előterjesztette az indítványát. Készen volt jó előre, az is. Kürthy István főhadnagy bűnös a felséges uralkodóház ellen elkövetett árulásban és esküszegésben, amiért halálra ítélendő. Kötélhalálra...

Az irgalmatlan szavakat kínos, nyomasztó csönd követte. Egy pillanatra mindenki megrettent. Mintha a halál fagyos szárnyai suhantak volna meg a teremben. De csak egy pillanatra. A következő percben az elnök intett s arra az asztal végén ülő két alhadnagy fölállott. A szavazást azok kezdik s utánok rang szerint sorban a többiek. Az egyik szavazó halk, reszkető hangon ejtette ki a szörnyü szót:

A többiek utána. Szinte siettek. Túl akartak rajta esni minél hamarább. És egymás után hangzott föl: halál... halál... Valamennyien arra szavaztak. Mint a gépek, amelyeknek a mutatója erre az egyetlen szóra van igazítva. Hamarosan végeztek. S azután már csak az ítéletet kellett leírni, rövid, katonás mondatokkal, aláírva az elnök és a hadbíró neve.

De még azzal sincs vége. Az ítéletet végrehajtás előtt a főhadparancsnoknak kell bemutatni s csak ha az megerősíti, akkor érvényes. Az ilyen ítéletekkel maga a hadbíró naponként személyesen szokott fölsétálni a mindenható Haynauhoz. A vérszomjas őrült a gróf Károlyi palotájában lakott, az Ujépülettől jó egy fertály óra járásnyira.

Neuwald Willibald a hóna alá csapta az iratcsomagot s elindult, rögtön a tárgyalás után. Az ügy sürgős. A halál nem várakozik. Ha az ítéletet helybenhagyják, akkor másnap reggel végre kell azt hajtani. Lehorgasztott fejjel haladt a csöndes utcákon, gondolatokba merülve. Bosszúvágya, ime, tehát ki van elégítve. A szerencsés vetélytárs a szégyenletes halál előtt áll. Mert semmi kétség: a főhadparancsnok helybenhagyja az ítéletet. S holnap ilyenkor már... Meglepődve fordult hátra. Mintha valaki a nevén szólította volna. Mintha a fülébe csendült volna: Willibald, Willibald! De nem látott egy ismerős arcot sem s tovább haladt. Különös érzések ostromolták. Nem örült a győzelmének. Sőt akaratlanul lassította a lépteit, hogy tovább tartson, míg odaér a rettenetes, a hiénaszívü nagy úr elébe, akinek a tollvonásától függ annak az embernek az élete, a halála, a boldogsága... A boldogság. A boldogság: a jó lelkiismeret, - mondotta atyja, a tisztes öreg Neuwald. Willibald nem tudta ennek az atyai intésnek a hangját kiűzni a szívéből. Máskor is vitt már ilyen halálos ítéletet megerősítés végett, de ezt... ezt az érzést sohasem érezte, amit most. Kielégített lángoló bosszúvágya lassanként kialudt s a helyén valami keserü önvád maradt. Mintha ennek az embernek, akit a barátság álarca alatt a bitófáig üldözött, ő volna a gyilkosa... Már visszafordult volna szívesen, de éppen a kapu elébe ért. Késő! Tántorogva ment föl az emeletre. A Haynau előszobájában fiatal tiszt ült egy íróasztal mellett; a főhadparancsnok segédtisztje. Köszöntek egymásnak. Régi ismerősök voltak.

A segédtiszt benyitott. Willibald egyedül maradt. Sötét gondolatai borzasztó erővel rohanták meg. Ime, az utolsó perc... Még egy pár pillanat és... vége, mindennek. S valami ellenállhatatlan indulattól sarkalva, ebben az utolsó pillanatban hirtelen odalépett a segédtiszt íróasztalához, reszkető, ideges kapkodással kibontotta az iratcsomagot, kivette az ítéletet és akkor biztos, egyenes vonásokkal odaírta a halálos ítélet alá:

Mariska félájultan érkezett a szállására. Napokig beszélni sem tudott. A Zsófika minden bíztatása, bátorítása kárbaveszett. Óh, érezte, hogy az a gyűlölet, ami a vőlegényét üldözi, kérlelhetetlen. A gyásztól, a fájdalomtól, a nemeslelkü ezredes borzasztó sorsától való rettegésben végképpen kimerült. Ha nyílt az ajtó, már megijedt: hátha a gyászhírt hozzák? Ha órákig nem kapott értesítést, akkor meg kínos sejtelmek vettek erőt rajta: tán most mondják ki a végzetes ítéletet, tán éppen most hajtják végre...

Szörnyü napok voltak! Hát még a hosszu, álmatlan éjszakák! Minden nap új meg új hírét hozta a rettenetes Haynau kegyetlenkedéseinek. Ez a borzasztó alak, akinek a szívét meg nem indította semmi sem, kérlelhetetlen volt. A legjobb hazafiak, a becsület, hazaszeretet és hősiesség nagy bajnokai, egymásután véreztek el. Azt a ritka kegyelmet, hogy a bitófa helyett golyó által haljon meg, csak kivételes esetben alkalmazta Haynau. Az meg éppen csodaszámba ment, hogyha tizenöt-húsz évi várfogságra változtatta a halálos ítéletet. S a leányok mégsem csüggedtek. A Willibalddal való találkozás után is összeszedte Mariska minden lelki erejét. Fölkeresett mindenkit, akitől csak remélhette, hogy az ezredes érdekében szót emelhet.

Nyolc napig tartott ez a kínos bizonytalanság. Valóságos kálváriajárás volt az. Egyik nagy úrtól a másikhoz, befolyást, támogatást, kegyelmet könyörögni. Mennyi részvétlen archoz kellett hízelkedő, kérő, nyájas szóval folyamodnia! S milyen hidegséggel utasították el, mindenütt!

A nyolcadik napon az öreg Kulacs korán reggel nyitott be Sándorral együtt a leányokhoz. A két férfi arca még csüggedtebb, még szomorúbb volt, mint ennek előtte. Mariska rosszat sejtett.

- El. Halálra. De kegyelemből a büntetést tizennyolc évi várfogságra változtatták.

Mariska összecsapta a kezét. Az első pillanatban nem tudta: sírjon-e vagy nevessen. Az öröm és a fájdalom tusára kelt a lelkében.

- Tizennyolc év! Tizennyolc tavasz, tizennyolc tél! Az élet legszebb korában, elevenen eltemetve lenni! Borzasztó!

- De él! De meg van mentve, kisasszony. Ma reggel el is vitték Josefstadtba. A kegyelmet Neuwald Willibald, a hadbíró maga kérte az ezredes számára.

A leigázott nemzet megdermedt. A magyar rónákon és bérceken elhallgatott a tilinkó, a dal. A fonóházak nótás kedve elnémult. Nem volt szabad még dalolni sem. Nem maradt meg más, csak a sírás... A hősök hazája özvegyek és árvák szomoru hazájává lett.

Kolthán is. A Mariska csüggeteg szíve akkor is a mások bánatára gondolt. Látta a Sándor és a Zsófika szerelmét, és sajnálta a hűséges jó lelkeket. Télen, mikor esténként elemlegették a távollevő szegény fogolyt, néha szeliden, bíztatóan szólt Zsófikának:

- Mert nem tudnék addig boldog lenni, míg az ezredesemet boldogtalannak tudom. Ha ő várhat, várhatunk mi is. Ugy-e Zsófika?

Évek jöttek, évek mentek, siváran, egyhangúan. S beköszöntött az ötödik tavasz is a kolthai nyájas udvarház szomoru lakóihoz. A gyász és reménység ötödik tavasza. De nem hozott az sem semmi újat. Már szinte belefásultak a vigasztalan fájdalomba, mely lelküket elborította. A leányok gépiesen végezték a szokásos napi teendőket, a kézimunkákat, a kert és a konyha gondűző, hétköznapi, apró-cseprő foglalkozását. Sándor egész nap künn volt a mezőkön, szántatott, vettetett, boronáltatott. Néha mikor a tavasz melegebb napokat hozott, verőfényes reggelenként az öreg Kürthy Bálint is kikocsizott hozzá, megnézni, hogy folyik a munka. A tavaszi rendről volt az öreg úrnak egy tréfás életszabálya, azt szokta hajtogani: Áss, véss, vess, mess, nyess; kertbe, mezőre siess. Régi módi vers, a neve: pentameter. Az öreg Kürthy Bálint azt pattogta s az ujjaival mutogatta a verslábakat és aztán ment ki ásni, vetni, metszni, nyesni a kertbe, a mezőre. Ott van az igazi boldogság. Csak a falusi ember tudja igazán: mi az. Isten napjának szelid ragyogását, áldásainak teremtő erejét, a madarak dalában zengő imádságot ő érzi legjobban.

Szép tavaszi reggelen történt, hogy a leányok kettecskén üldögéltek az ebédlőben. Bálint úr künn járt a mezőn, Sándorral. A leányok a kertre nyíló ablakok mellett ültek, amelyeken át a kert tavaszi, enyhe, illatos lehellete áradt feléjök. Zsófika az egyik ablaknál, Mariska a másiknál. Mind a ketten elmélyedtek a kézimunkában, vagy talán gondolataikban, amelyek szanaszét röpködtek, a sivár jelenből, keresve a jövendő kedves reményeit. Már vagy egy óra óta meg sem szólalt egyik sem.

Az utcáról kocsizörgés hallatszott, de arra nem is ügyeltek. Igy tavaszi munka idején megszokott zaj az faluhelyen. De aztán nemsokára a szobaleány nyitott be a szobába. Nem szólt semmit sem, csak odament Mariskához s egy névjegyet adott át neki. Mariska közömbösen olvasta el, mint akit úgysem érdekel már ez sem, talán semmi sem.

- Vinzenz Neuwald von Neuwald, K. K. Komitatsvorstand, Komorn. - Neuwaldi Neuwald Vince, császári királyi megyefőnök, Komáromban.

Mariska megdöbbent. Nem a látogató magas rangjától, hanem a nevétől. A Neuwald név eszébe juttatta a múltat... Az ujépületbeli rettenetes találkozást. Alig bírta eltitkolni a nagy zivatart, ami a lelkét fölzaklatta. Megint, mindig csak ez a gyűlöletes név. Vajjon mit hoz majd ez is? Milyen csapást? Remegve intett a szobaleánynak.

Már mi ismerjük Vinzenz Neuwald von Neuwaldot, a Komitatsvorstandot. Azóta még jobban megöregedett, megőszült. Csak a tartása maradt egyenes, katonás mostanáig is. A haja hófehér, az arca barázdás. Sima, fekete szalonruhában jött, vasalt cilinderkalapját gavalléros előkelőséggel a kezében tartotta. S meghajlott a két leány előtt.

Az idegen komoly, szomoru ősz fejével, szép és rokonszenves embernek látszott. S a Mariska lelkében kissé eloszlatta azt a félelmet, amit önkénytelenül is érzett gyűlöletes neve hallatára.

A hangjában, a beszédében sem volt semmi sem az ellenség diadalmas gőgjéből.

- Nem akarok hosszadalmas lenni, - szólt, - kegyed bizonyosan hallotta már úgyis, hogy a fölséges császári pár, esküvője után körutat tesz Magyarországon. Az eddigi megállapodások szerint hajón jönnek Bécsből és legelőször Komáromban szállnak partra. Ott lép magyar földre a császár tündérszép, ifju hitvese: Erzsébet császárné...

- Tudom, hallottam. Dehát ez nem tartozik rám, uram, azt hiszem. Mi magyarok a királynét várjuk, nem a császárnét...

- Hagyjuk ezt, gyermekem. A politika nem fiatal leányoknak való. S nem is avégett jöttem. Azt szeretném, ha az én vármegyémben, Komáromban tüntető lelkesedéssel fogadnák a császári párt. Száz szép magyar leány, hófehér ruhában, hófehér bokrétával. Az ártatlanság, a tiszta szeretet fehér virágaival, amilyen hófehér és tiszta az ifju császárné nemes lelke.

- Azt akarnám, - vágott a szavába a megyefőnök, - hogy ön nyújtsa át a császárnénak a száz leány hódolataképpen, a magyar hölgyek hódolataképpen a fehér bokrétát és úgy köszöntse a császárnét szívhez szóló, szíves beszéddel...

- Uram, én megfogadtam, hogy le nem vetem a gyászruhámat, míg a szívem gyászol. S az én köszöntő beszédem nem a boldog császárnénak való, hanem egy boldogtalan rabnak, aki... aki...

Meg-megcsuklott a hangja, keserü zokogás tört elő a szívéből. A megyefőnök szomoruan nézett rá. Majd gyöngéden megfogta a kezét s a szemébe nézett.

- Mégis. Még jobban. S hogy teljesen megértsen, elmondok önnek mindent. Én a Neuwald Willibald apja vagyok...

Eszébe jutott minden szenvedés, amit ennek a gyűlölt névnek köszönhet. A halálfélelem, az öt esztendős bús árvaság. S hirtelen átvillant a fején egy gondolat. Hátha ez is azért jött, hogy megtántorítsa? Hogy ami a fiúnak nem sikerült, azt az apa kísértse meg. A megyefőnök mintha kitalálta volna a gondolatát, lesütötte a fejét.

- Igen, én tudok mindent. Tudom, hogy az én fiam sokat vétett ön ellen. Nem is azért jöttem, hogy az ő vétkét nagyobbítsam, hanem, hogy jóvátegyem. Hiszen már úgyis megbűnhődtem érte.

- Én, az apa. Két szép fiam volt, két szép sugár dalia. Milyen büszke voltam rájok! A császár kegyelme fölemelte mind a kettőt, s mind a kettő gyorsan haladt a pályáján. Az egyik Willibald. Azt ismeri. Bár sohase ismerte volna! Magas rangban van már, ezredes. A másik... annak kellett megfizetnie a bátyja bűneiért. A kisebbiknek, az ártatlannak.

- Ha elesett volna, dicsőséges harcban, megsiratnám, sírja fölébe emléket állítanék és megnyugodnám benne, hogy teljesítette a kötelességét s annak lett az áldozata. De így! Ah, ez borzasztó! Hogy azt sem tudom: hol, merre vannak drága porai, hogy hol nyugszik a felejthetetlen kedves gyermek, aki oly drága volt apai szegény szívemnek!

Nagyot sóhajtott s ősz fejét zsebkendőjével megtörölte a rajta gyöngyöző verejtéktől. Azután szomorúan folytatta:

- A Schlick tábornok hadtestéhez volt beosztva, azzal harcolt. Egy hosszu hadi útban elfáradt. Az ezredes, aki nagyon szerette, megengedte neki, hogy az út mellett lepihenjen. Egy akácfa alá dőlt, azzal a szándékkal, hogy vagy egy félóráig pihen, aztán majd az ezrede után siet. Sohasem látta többé senkisem.

- El. A következő napon a városból, ahol az ezred két napot állomásozott, visszaküldtek a keresésére egy századot. Az körülkerítette a falut, amelynek a határában elhagyták a fiút. Kivallattak minden élő lelket. Hasztalan. Nyoma veszett. Öt esztendő óta hasztalan kutatom.

Zsófika, aki eddig hallgatva varrogatott a szoba másik végében, az ablaknál, fölállott s odament hozzájok.

- Dehogy nem. Negyvenkilenc őszén, gondolom októberben lehetett. Nem messze innen, Perbete körül.

- Hát Mariska kisasszony nem emlékszik? Mikor kikocsiztunk, épp akkor? Mikor azt reméltük, hogy az ezredes urat hazabocsátják Komáromból? Az útszélen, az árokparti akácfa alatt egy ember állott. Gonosz tekintetü, gyanus alak, még a kocsisunk is azt mondta rá, hogy nem szeretne vele az erdőben éjjel négyszemközt találkozni. S előtte, az árokparton egy fiatal tiszt feküdt, mintha aludt vagy meghalt volna. Nem emlékszik?

- Igen. Igen. Én pedig megjegyeztem, hogy az álló ember mennyire hasonlít Prikoszits Miskához.

- Hogyan?... - dadogta. - Lehetséges volna? Az a Prikoszits... nem az-e az, akit a fiam... Kürthy ezredes?...

Csak az arca ideges rángatózásáról lehetett észrevenni a szörnyü belső tusát, mely lelkében viharzott. A két leány titokban, lopva nézett rá s néha-néha összevillant a szemük. A Mariska szeme ezt mondta:

- Majd meglátjuk a többit. Egyelőre ismét csak arra kérem gyermekem, tegye meg, amire az imént kértem. Tegye meg. És higyje meg, hogy jót akarok, Isten a tanum!

Oly ünnepélyes, olyan meghatóan őszinte és szomoru volt a hangja, az arca, hogy Mariskát teljesen lefegyverezte. Egy pillanatra elfelejtette azt a tömérdek keserüséget, fájdalmat, amire ez az ember emlékeztette s csak az ő szenvedését látta, és némi halovány reménységet, amit annak a szavai inkább csak sejteni engedtek, semmint elárultak.

- Köszönöm, gyermekem. Hiszem, hogy nem fogja megbánni. Óh! A császárné csaknem olyan kegyes és jó, amilyen szép.

A megyefőnök elbúcsúzott. Még a kocsiról is visszakiáltott a leányoknak:

Komáromnál, mielőtt a fölvidéki hegyek közül lesiető Vággal egyesülne, két ágra szakad a Duna. A két ág bűbájos szigetet ölel körül, mely tele van gyümölcsös kerttel, virággal, fülemüle-nótával, dongó, szorgalmas méhrajokkal. Olyan ez a sziget kikeletkor, virágnyílás idején, mint valami tündérsziget, melynek ezerszínü virággal pompázó fái, ligetei között, az illatos levegőben édes szavu madarak himnusza csattog. Ezen a tündérszigeten állították föl a hajóállomást. Igazi poétai gyöngédség volt ebben, hogy az ifju, hófehér királynét a természet májusi pazar pompájával köszöntsék. Mintha az egész sziget egy óriási virágcsokor volna, melyet a vendéglátó magyarság kötött annak a tiszteletére, akitől a szabadulás reménységét várta.

Az egész város s a fél vármegye ott volt. Izgatottan lesték a Bécs felől közelgő hajót s mikor a kéménye föltünt a Duna hullámzó hátán, megdördültek a parton az üdvözlő ágyúk. Az óriási néptömeg úgy állott a szigeten, mintha egyetlen ember lett volna, meg sem moccant senki sem. Mindenki a hajóhíd felé nézett, ahol száz ifju leány állott sorfalat, tiszta, hófehér ruhában tetőtől talpig, valamennyi, legelől Greguss Mariska. A kezében hatalmas bokrétát tartott csupa fehér virágból. Fehér szegfü, fehér- rózsa, fehér tubarózsa volt legtöbbnyire. S a csokorról széles nemzetiszínü szalag csüggött alá. Fehér ruhában volt, persze, Mariska is. Derékig nem látszott belőle semmi sem, mert könnyü rózsaszín kendőbe burkolózott, mindenki azt hitte, hogy a tavaszi hűvös szellő miatt, amely felülről, Bécs felől, a Duna felett elsuhant. Nem tudta senki sem, amit Zsófikával kifőztek. A megyefőnök kikötötte, hogy a ruhának tiszta hófehérnek kell lenni. S a két leány a szíve fölibe egy-egy fekete csillagot varrt ki fekete gyöngyökből.

Az ágyúk mind erősebben dörögtek s a hajó csöndesen odakanyarodott a hajóhíd elébe. A díszruhás notabilitások már a kócsagforgós kalpagjukat lobogtatták s harsogó éljenriadallal köszöntötték a hajót. A födélzeten megjelent a fejedelmi pár. Az ifju császár fényes, aranyos, csillogó huszártábornoki uniformisban, karján vezetve szép ifju hitvesét, Európa legszebb asszonyát. Tíz nappal ezelőtt esküdtek meg. Óh! Mariska olyannak látta, mintha a reménység, a szépség és a jóság mennyekből alászállott tündére volna. Erzsébet királyné mosolyogva nézett le a hajó előtt nyüzsgő tarka képre. Talán ő is tündérálomnak látta mindezt; a dörgő ágyúkat, a hófehér leánykoszorut, a díszruhás daliákat s a sziget virágba borult berkeit. És láthatóan meghatotta a meleg szeretet, mely a zúgó éljenzésben s az ünneplő arcok sokaságáról feléje mosolygott. Szép két szeme elmélázva ragyogott, mint a felhők között a szivárvány. Tündöklő szépségében lépett ki a hídról a sziget szőnyeggel borított útjára.

Mariskának a szíve úgy dobogott! Félt, hogy elakad a szóban a királyi szépség varázshatása alatt. Csöndesen levette válláról a kendőt s odaadta a háta mögött álló Zsófikának.

- Bátorság, kisasszony! - súgta vissza. - Most, most szedje össze minden erejét! Nézze, a felséges asszony mosolyog.

Csakugyan, a királyné mosolygott. Néhány lépéssel előre jött s aztán megállott. Mariska meghajolt előtte. Nem mert rá föltekinteni, csak lesütött szemmel, halk, remegő hangon kezdett beszélni.

- Letaroltuk virágos kertjeinket, hogy minden fehér virágát a felséged lábai alá szórhassuk, mikor legelőször lép szomoru hazánk szent földjére. Ezeknél a virágoknál csak szívünk szeretete fehérebb és tisztább, az a szeretet, mellyel a legszebb és legjobb királynét köszöntjük, mint a reménységnek közénk szállott hófehér angyalát. Legyen áldott felséged minden lépése s mikor virágokon jár gyöngéd lába, nyíljanak szíve nyomán a kegyelem és a királyi erények nemes és büszke virágai...

Nem tudott tovább szólani... A hangja megcsuklott s révedezve emelte föl szép fejét, míg szemére nehéz könny ereszkedett... Mintha ködön keresztül nézett volna, homályosan látta a királynét, fejedelmi szépségének teljességében. A mosolygás eltűnt a királyné arcáról s valami méla szomorúsággal nézett a leányra; a szeme megakadt annak a derekán, éppen ott, a szíve fölött, ahol a fekete gyöngyökből kivarrott csillag ragyogott fekete, gyászos pompával, élesen kiválva a ruha hófehér selyméből. A királyné meglátta azt.

- Ah, fehér, minden fehér, gyermekem, - szólt halkan. - Csak az a csillag, az fekete. Az is nekem szól?

A királyné szép arca elkomorodott. S a hangja is mintha szigorúbbá lett volna.

Mariska halotthalaványra vált. Félig aléltan, jóformán nem is tudta, mit mond. Valami kétségbeesett erőlködéssel, dadogva, félig súgva rebegte:

Ingadozott, tántorogni kezdett... A királyi pár és a kiséret ijedten nézett rá... S Erzsébet királyné szépséges arcán a szomorúság föllege suhant át. Sajnálkozva nézett a leányra, majd hátrafordult s néhány szót súgott a háta mögött álló Grünne grófnak, a császár főhadsegédének. Az tisztelegve meghajolt. Mariska mindebből nem látott semmit sem. Alig tudott a lábán állani s Zsófikának a karjára támaszkodott, aki látva az ijedtségét, odasietett hozzá. A királyné Mariska felé nyujtotta fehérkeztyüs kis kezét. Mariska önkénytelenül féltérdre ereszkedett és megcsókolta a királyné kezét...

Azután összefolyt a szemei előtt minden. A sorfalat álló leányok két kézzel szórták a virágot a királyi pár elébe. A császár pedig karonfogva vezette szép hitvesét a hintóhoz. S egy pillanat alatt eltüntek a fasorban. A nép éljenriadalától zúgott, zengett a sziget, a zenekarok fölharsantak s az ágyúk megdördültek újra...

A fogadtatásról Mariskáék egyenesen a lakásukra hajtattak, a Magyar Királyhoz címzett fogadóba. Mariska ki volt merülve, az izgalmak nagyon megviselték. Az ebéd sem esett jól s ledőlt a dívánra, pihenni. Nem remélt semmit sem, sokkal jobban elfásult a lelke, semhogy valami jóban bízni tudott volna. Szinte örült, hogy már vége van ennek is, mint a sok hosszu, szomoru, elmúlt esztendőnek. Most majd elmúlik a többi is. Siváran, öröm és boldogság nélkül... Fáradt, lankatag szemei lezárultak és elszenderedett.

Úgy délután három óra tájban költötték föl. A megyefőnök jött, lihegve a sietségtől. Alig tudott beszélni is. Csak az arcáról sugárzott le valami szokatlan vidámság.

- Gyermekem. Mondanivalóm van ismét. És pedig legfelsőbb parancsot kell kegyeddel közölnöm. Délben kaptam a rendeletet a császár közvetlen környezetétől, a kabinet-irodából...

- De uram, énnékem haza kell mennem Kolthára. Nincs nekem már itt többé semmi keresni valóm.

- Arról nem tehetek. De azt beláthatja, hogy ezt a parancsot kegyednek teljesítenie kell. Ez a császár vagy a császárné akarata.

- Azt már nem tudom. De ismételten figyelmeztetem, hogy három napig el ne hagyja a lakását. Sajnálom, de többet nem mondhatok... Nem is tudok mondani, - tette hozzá hirtelen.

S közömbös dolgokra fordította a beszélgetést. Dicsérte a császár fogadtatását, a csinos kis beszédet, amit Mariska elmondott és a nép ragaszkodását. Mariskát szinte untatta ez a sok aprólékos dolog. Szeretett volna már végét vetni a beszélgetésnek, s hogy másra terelje a szót, jóformán udvariasságból, figyelemből megkérdezte a megyefőnöktől:

- Bizony, meg is kell kegyednek köszönnöm. Hiszen egyrészt azért is jöttem.

- Kissé megvigasztal, hogy nem. A csapás így is nagy, mégis keservesebb lett volna tudnom, hogy orgyilkos kezek áldozatává lett. Igy legalább megnyugszom Isten akaratában. A fiu napszúrást kapott, attól halt meg. Mikor Prikoszics rátalált, már halva volt. Akkor a gazember kifosztotta. Elvette a pénzét, gyűrűjét, óráját, aztán egy félreeső tanya mellett elásta a halottat. Mindezt ő maga vallotta meg, miután megtalálták nála az elrabolt ékszereket. S kegyednek köszönhetem, hogy a kedves halott sírját föltalálhattam, hogy szentelt földben temethettem el és márvánnyal jelölhettem meg örök nyugvóhelyét. Köszönöm...

Búcsúzóul megszorította a Mariska kezét, Zsófikának köszöntést intett a kalapjával és eltávozott.

Három nap! A josefstadti szegény fogoly minderről nem tudott semmit sem. El sem képzelte, mik történnek otthon, leigázott szép hazájában. A josefstadti nagy börtön tele volt a levert magyar szabadság hőseivel. De kívülről nem jutott be hozzájuk, az élők e nagy temetőjébe, egyetlen hír sem. A napok, a hetek, hónapok, majd az évek ólomlábon cammogtak el, de vigaszt, reménységet, bíztatást nem hozott nekik. A komor falak között egyforma szürke és néma volt a nappal is, az éjszaka is, egyforma a tél és a nyár. Volt, aki beleőrült ebbe a komor életbe, volt, aki elsorvadt, elpusztult, azt eltemették. A fogolytársak megsiratták, néha megirigyelték. Eggyel kevesebb. Egy szenvedővel. Azzal vége.

A Kürthy István erős lelke nem roskadt össze, nem tört meg. Egy pillanatra sem szünt meg hinni, remélni és - szeretni. Képzeletében szüntelenül a kolthai ősi ház udvarán, nyájas eresze alatt járt s álmatlan éjszakái rideg magánosságából áldást sóhajtott az ősz atya s a hűséges menyasszony fejére.

Ötödfél esztendeig tartott ez, egyformán, szomorúan. Akkor, egy tavaszi napon történt, hogy a porkoláb, úgy déltájban, szokatlan időben benyitott hozzá.

Az ezredes nem is kérdezte: hová; nem is kérdezte: minek? Fásultan, közömbösen szedte össze a ruháit. Becsomagolt mindent. S a társaitól elbúcsúzott.

Kocsiba ültették. A várból Bécsbe vitték. Egyetlen börtönőr kísérte, az Bécsben hajóra szállott vele. Míg a Dunán lefelé úszott a hajó, az ezredes az ablaknál mélázott. Megismerte a magyar Dunavidék gyönyörü tájképeit s akkor valami, valami régen alvó honvágy, vagy az édes hazai föld látása megremegtette a szívét. Szeliden kérdezte a kisérőjét.

Nem tudja? Hogy lehet az? Ez sem tudja? S a hajó csöndesen, lassan úszott lefelé a Dunán.

A hajóállomástól alig száz lépésre van a Magyar Király vendégfogadó. A partról még a címtábláját is el lehet olvasni. A börtönőr oda kisérte. A kapuban megállott.

- Kürthy István úr, - szólt hidegen. - Tessék fölmenni az első emelet tizenkettedik számu szobájába.

- Az én parancsom eddig tartott. Többé semmi dolgom sincs. Megyek vissza Josefstadtba. Ajánlom magamat.

Tisztelgett a fegyverével s a kezét is a sapkájához emelte, azután sarkon fordult és otthagyta az álmélkodó ezredest a kapuban.

Az csak hüledezett. Megdörzsölte a szemét, hogy nem álmodik-e? Körülte jöttek-mentek az emberek. A börtönőr, aki ide kísérte, hátra sem fordult, egyenesen a hajóállomás felé tartott. Végre az ezredes kezdett magához térni. Szabadnak érezte magát. Szabadnak! Óh! Hihetetlen édes, gyönyörteljes érzés! Nagyot lélekzett, mintha a szabadságot akarná egy lélekzetére beszívni. Azután eszébe jutott a börtönőr szava: első emelet, tizenkettő. Rohant föl, a rozoga lépcsőn s a tizenkettes szobába bekopogtatott.

Micsoda hang ez? Ah, az ezredes keze reszketett, mikor kinyitotta az ajtót s a szeme előtt elsötétült minden, csupa káprázat, csupa fény... A fülébe édes, felejthetetlen, ezüst hangon csendült meg a Mariska kedves sikoltása:

S az ezredes, szinte álmatag hangon suttogta, hogy a szíve majd megszakadt a gyönyörűségtől.

A szoba nyitott ablakán, az udvarról nyíló tavaszi virágok illata csapott be s az eresz alól fecskék csicsergése zendült meg. A szabadság és a szerelem himnusza...

Tavasz van, enyhe, szelid, ibolyaillatos tavasz. Köröskörül, a nyájas vidék dombsorai ragyognak a verőfényben. A mezőn pacsirta csattog, a kertekben orgonavirág nyílik. Szép az ünnep mindenütt, de a magyar föld ünneplő köntösének pazar gazdagsága, bája, derüje kedvesebb mindennél a világon!

A kolthai kis fehér házikók jámbor népe seregestül tódul a templom felé, ahonnan halk, áhitatos orgonaszó reszket elő. Szívet, lelket Istenhez ringató zsolozsma zendül föl az avatag boltívek alatt s az ünneplő sokaság megtölti a templom minden zúgát.

Kettős esküvőre készülnek ott. Két fiatal pár lép egyszerre az oltár elébe. Hosszu szenvedés, hősies kitartás és hűség gazdag jutalma ez a nap, ez a fényes tavaszi nap, amelynek boldogságát megérzi a jó kolthai nép egyszerü, becsületes szíve is. Kürthy István, a Bocskay-huszárok hős ezredese esküszik ma bájos menyasszonyával: Greguss Mariskával; meg a vitéz Szungyi Sándor őrmester, hűséges Zsófikájával. Már ott állnak az oltár előtt s a pap áldóan terjeszti fejök fölébe a kezeit... Az öreg Kulacs jóslata beteljesült.

A templom első padsorában két öreg ember lehajtott fejjel, csöndesen imádkozik: Kürthy Bálint az, meg Atanaszkovics Miklós: Kulacs bácsi. A szomszéd padsorból egy öreg asszony nézi őket könnyes szemekkel: Fömötör Pálné. Az ének, az orgonaszó elcsöndesedik. A nép halk sóhajtásokkal imádságot rebeg s az áhitatos csöndben fölhangzik reszkető, mégis határozott, érces hangon, négyszer egymásután:

A többit két boldog menyasszony, két boldog vőlegény könnyező szeme, nemesen dobogó szíve mondja el forró imádságban, szent fogadásban... Amit megáldanak a kolthaiak is. Akinek szánva van az az imádság, meg is hallja.

A hűséges szívek hosszu szenvedésének hosszu és tiszta boldogság lett a jutalma. Künn, a kolthai erdő tövében tíz holdas kis gazdaságot hasítottak ki Szungyi Sándornak s a végibe Kürthy István cserépzsindelyes, tornácos házat is építtetett, ahol a vitéz őrmester fészket rakott szerelmes Zsófikájával. Velük lakott élte fogytáig Atanaszkovics Miklós, Kulacs bácsi. Nancsi kisasszony elköltözött Németországba s a helyébe Fömötör Pálné lépett, aki kulcsárnő lett a kolthai kastélyban, a malmát eladta. Belefáradt. Stepán, a kocsis, aki a Zomborból való menekülést segítette s azóta is Kolthán lakott, parádés kocsis lett s kalapja mellett az árvalányhaj vígan lengett a bakon, mikor négy világos pejparipán a templomból hazaröpítette a hős ezredest és a feleségét.

Prikoszits Miska is megkapta, amit megérdemelt. Mikor a börtönből kiszabadult, ahová a Neuwald Ottó kirablásáért jutott, beállott pandurnak, de ott sem tűrték sokáig. Valami rossz fát tett a tűzre, elcsapták. Attól fogva aztán mind jobban sülyedt. Részeges lett, korcsmahős, falu rossza. Végre is egy kemény decemberi éjszakára virradóra künn találták, a faluvégen. Megfagyott.

Isten nem marad adósa senkinek sem. A magyar nemzet is visszanyerte a szabadságát, ősi alkotmányát. A honvédek, a Bocskay-huszárok, a szabadsághősök nem harcoltak hiába. Élünk.

A multkor Kolthán jártam s fölkerestem a Kürthyek nyájas udvarházát, a vadszőllős tornácot s az aranykalásztól sárga mezőket, ahová hajdanán Kürthy Bálint úr sietett, virágnyitó tavaszon ásni, vésni, nyesni, metszni, vetni, ahogy százesztendős, pentameteres verse parancsolja. A vadvirággal beszegett út a temetőkert mellett vezet el, ahová azóta régen, örök nyugvóra tért a vitéz Kürthy István ezredes és hőslelkü felesége, meg a rettenthetetlen Szungyi Sándor és hűséges Zsófikája. Szép sorjában egymás mellett domborul a négy sírhalom s föléje négy ágbogas ifju jávorfa zöldelő lombjai szelid árnyékot borítanak. A fák erősek, egyenes, sudár növésüek s az egyiknek, a legerősebbnek a törzsére díszes kis érctábla van fölszögezve, amelyiken aranybetűkkel ez a fölírás csillog:

A bevehetetlen Komárom várát vitéz magyar hadsereg védelmezte a viszontagságos 1849. év nyarán. A szőnyi sáncok között s a monostori erőd falai körül, három mértföldnyi széles vonalban táborozott a sereg, amelyet három részre osztva Görgei tábornok, Klapka és Pöltenberg tartott rendben s vezetett győzelemről-győzelemre. Szemközt a honvédséggel, Nagy-Igmánd, Csep, Ács körül sorakozott az ellenség: Paniutin orosz tábornok hadteste, szövetkezve a Haynau vezérlete alatt lévő osztrák hadakkal, melyeknek itt Schlick tábornok volt a parancsnokló tábornoka. A szövetkezett ellenséges csapatok hatvanezer embere ostromolta a komáromi erődöket, de a vitéz honvédség fittyet hányt az ellenségnek s keményen visszaverte az ostromlókat, rendszerint.

Esténként, a sáncok között őrtüzek égtek s azok körül föl-fölhangzott a cigánymuzsika, meg a magyar nóta. A bánatos, szomoru sok szép magyar dal, ami mind a szegény Magyarország ezernyi ezer bajáról zengett. Olyankor a vezérek, a gondbaborult hazafiak elkomorodtak. Hiszen ki is tudott volna vigadni, akkor, a véres csaták idején? Mindig is olyan volt a magyarnak a sorsa, hogy még az öröme is csak félig volt vidám, a másik fele sírásból állott. Jól tartja a régi közmondás: sírva vigad a magyar.

Egy derült nyári alkonyaton a Klapka tábornok hadiszállására különös látogató kopogtatott be. Fürge, eleven szemü fiatal gyerek volt, még sem a bajusza, sem a szakálla nem nőtt ki s az öltözete olyan tarka-barka volt, hogy annak a láttára a különben komoly természetü Klapka tábornok önkénytelenül is elmosolyodott. A jövevény azon kezdte, hogy bukfencet vetett a tábornok előtt, aztán talpra ugrott megint s megállott, egyenesen, mint valami fából készült báb. A tábornok elébe ment s a vállára ütött.

- Hát te, öcsém, micsoda járatban vagy? Azt látom, hogy valami furcsa mesterséged van!

- Tudok én egyebet is. Lenyelem az éles kardot, megrágom a csepüt és tüzet okádok tőle; a kártya harminckét lapjából pisztollyal kilövöm a makkhetest s ha a földhöz vágom magamat, úgy ugrálok, mint a gummilabda; ember legyen, aki megállít. Aztán...

A tábornok aggodalmasan összeráncolta a homlokát. Alig tudta visszafojtani a nevetését.

- De fiam, - szólt csöndes mosollyal, - mi nem nyeldessük le a kardot, hanem az ellenséget aprítjuk vele, s a pisztollyal nem makkhetesre lövöldözünk, hanem eleven muszkákra. Mit csinálnál te miközöttünk?

- Hát legalább azt engedje meg, tábornok úr, hogy a fáradt honvédeket mulattassam. A véres harcok után, tudom, jól fog esni szegényeknek, ha jóízűt kacaghatnak a kóklerségemen. S aztán az olyan katona, aki jókedvü, a háborúban is bátrabb, akit én a tréfáimmal elmulattatok, az mosolyogva megyen a halál elébe is. Nem fél tőle.

- Hát hiszen nem félnek az én honvédeim, fiam, te nélküled sem. Tudják ők, hogy a hazáért harcolnak; tudják, hogy még a halál is édes, ha a hazáért kell elszenvednünk.

- Megengedem bíz én, fiam. Eredj a honvédekhez, mulattasd őket, kacagjatok, nevessetek, ha tudtok. De ha a trombita szól, akkor aztán vége legyen a mulatságnak! Mert a csatában aztán nem tréfálunk.

El is ment a kókler. Szívesen látták a honvédek nagyon. Annyi pajkos, bohó tréfát, büvészkedést tudott a fiu, hogy kifogyhatatlan volt belőle s a honvédek nem győztek mulatni, kacagni a tréfáin. Aranygyűrűt húzott ki a tojásból, majd rántottát sütött a honvédcsákóban s mikor meg akarták enni a rántottát, az egyszerre verébbé változott s kiröppent a csákóból. Egy-kettő! S a csákóban híre hamva sem volt, sem a rántottának, sem a verébnek. Egy darab ócska csizmatalp volt a helyén. Hogy került oda, csak a kókler tudta, de az nem szólt arról egy árva hangot sem.

Igy mulattak a honvédek a kis kókler tréfáin, estéről, estére. A gondjukat, a bánatukat így űzte el s a honvédek hálásak voltak érette nagyon. Csengő ezüstpénzzel fizettek a kóklernek a vidám órákért. De valami két hét múlva a kis kókler nem fogadta el többé a pénzt, amit kínáltak neki. A honvédek váltig faggatták.

- Én is szívesen mulattatlak benneteket ezután is, ingyen is. Mert derék fiúk vagytok, vitéz honvédek és hű fiai a szegény magyar hazának. De a pénzetek nem kell többé! Van már nekem elég.

- Dejszen, olyan jószág a pénz, öcsém, hogy sok ugyan lehet belőle, de elég - sohasem.

- Hát nekem mégis elég van. Csak annyit akartam szerezni, amiből megcsináltassam a honvéd-ruhámat, bakanccsal, csákóval, patrontáskával, borjuval, köpönyeggel együtt. Hogy az se kerüljön pénzbe a hazának.

S mindjárt meg is mutogatta az egész honvéd-ruhát. Készen volt, tiszta, csinos, takaros minden darabja. A gombok csakúgy csillogtak rajta. Valamelyik honvédgyerek mégis megcsóválta a fejét.

- Jól van öcsém, jól. Csakhogy puska is kell a honvédnek, meg szurony, amivel hadakozzék.

De nem került arra a sor. A káplár elmondta a dolgot az őrmesternek, az őrmester a kapitánynak, ez meg az ezredesnek. S az ezredesnek olyan nagyon megtetszett a kis kókler lelkesedése és hazaszeretete, hogy tüstént megparancsolta, hogy fegyvert adjanak neki. Az ellenséges ágyúk, fegyverek csillogtak már a szomszédban; a halmokon a rekettyék között már az elő-őrsök csatáztak is, ami mind annak a hírmondója, hogy a nagy mérkőzés nem késhetik sokáig. Szükség van minden emberre, minden fegyverre. S legnagyobb szükség az olyan halálmegvető hősiességre, amilyen a kis kókler fiatal szívét tüzelte.

Másnap reggel aztán, julius 2-án megdördültek az ágyúk. A szőnyi sáncoknál, a monostori erőd körül mihamar véres, gyilkos harc fejlődött ki. Az ellenség új meg új csapatokkal, újra meg újra megrohanta az erődítményeket. Hiába. A honvédség, mint megdönthetetlen sziklafal, úgy állott a helyén. A honvédkard és szurony szórta a halált. A tábornokok ide-oda vágtattak a csatamezőn, osztva a parancsokat, az ágyúk bömböltek s gazdátlan paripák száguldoztak össze-vissza.

Legborzasztóbb volt a harc a herkályi erdőben. Itt a gyalogság csapott össze mind a két részről. Ember ember ellen. Az erdő csakúgy zengett a fegyverdörgéstől, kardcsattogástól. S a sebesültek és haldoklók jajkiáltását, sóhajtását elnyomta a lelkes honvédek föl-fölzúgó szilaj harci jelszava: Előre! Előre!...

S előre mentek, mindig előre és - győztek. Egész nap, késő alkonyatig tartott az elkeseredett tusa, az ellenség csak akkor hátrált meg. A győzelem a honvédeké lett, a magyar honvédeké. De mennyi drága életbe került az! Míg a diadalmas honvédek a zenekar győzelmi indulója mellett dalolták a szilaj harci nótákat, míg a huszárság üldözőbe vette a hátráló ellenséget, azalatt a sebesültszállító kocsik szakadatlanul hordták s alig győzték összeszedni a halottakat és a sebesülteket.

A tábori orvosok az egyiktől a másikhoz futottak. Szerető aggodalommal kémlelték a haldoklókat: melyikben van még annyi élet, hogy segíteni lehessen rajta? A sebesülteknek friss falombokból enyhe ágyat, sátrat ütöttek össze, arra fektették őket. Az erdő szelid árnyékával takarta be a hősöket.

Klapka tábornok is megnézte sorban, valamennyit. Egyik sátortól, egyik ágytól a másikhoz ment. A haldoklónak a homlokáról letörölte a hideg verejtéket, a nehéz sebesültnek érdemjelet tűzött a dolmányára, a könnyebben sebesülteket biztatgatta:

Az egyik ágyon halvány gyerekes arcu ifju honvéd feküdt. Lázasan kipirult arccal kapkodva szedte a lélekzetet, küzködve. A tábornok meglepődve nézett rája. Nagyon ismerősnek látszott a gyerek-honvéd. Figyelmesen nézte, azután mintha megismerte volna, az ujjával a homlokára ütött.

- Ejh! nini! Hiszen ez a kis kókler! Hát te hogy jutottál ide, fiam? Hogy jutottál a honvédruhához, fegyverhez! S aztán mi lelt? Megsebesültél?

A segédtiszt elmondott neki mindent. A tábornok csak csóválgatta a fejét. Majd az orvos tett jelentést a betegről. Nem valami bíztató volt, amit mondott. A fiu egy szúrást kapott az oldalába, ez még a kisebbik baja, de egy ellenséges puskagolyó is érte és ott van, valahol a tüdeje körül. Még nem is tudják, hogy hol...

Klapka tábornok megilletődötten nézett a sebesültre. De nem akarta, hogy az meglássa, észrevegye róla, hogy mennyire aggódnak az életéért, hogy milyen halálos veszedelemben van, azért tréfára fogta a dolgot.

- Az ám, tábornok ur. Nem jól tanultam meg. Ezzel a golyóbissal nem bírok. Ezt csakugyan nem tudom lenyelni...

Míg ezt az utolsó tréfáját elsuttogta, fájdalmasan mosolygott, és sebesült mellére mutatott, ahol a honvédatillán lyukat szakított a gyilkos golyó. Azután behunyta a szemét. Nagy, mély, halálos sóhajtással röpült el a lelke föl a magasságba, a magyarok Istenéhez.

A herkályi erdőben hatszáz hős magyar honvéd közös sírja domborul... A hatszáz közül talán egynek a nevét sem tudja senki sem. Közöttük alszik a kis kókler is. Névtelenül. Minek is volna más neve annak, akit honvédnek hívtak, névtelen hősnek? Hiszen az a legszebb név; áldva emlegeti minden magyar.