csendesen szitál a fehér „porcukor”
takarót terít a megfagyott tájra
csend hajlatán csak a szél fütyül dalol
a fák ágait oly bőszen cibálja
lekókadt csendben a kerti hóvirág
emlékét a fagy már porig alázza
természet csapdába került a világ
tavaszt várt és most dér hullik nyakába
metsző a hideg a szél fújta tájon
élesen károg egy varjú az ágon
földön keres kutat élelem után
hol késik már a rügybontó kikelet
duzzadó rügyek fáztak már eleget
tavaszt várnak így életük hajnalán