"Kiássuk a kincset, mit régi rablók
rejtettek el, éj idején felássuk..."
(Kálnoky László: Ásatások)
kincseket álmodtunk mi a talajba
kerestük folyton a remélt csodát
temetők nőttek egyre nagyobbra
ásni ásni ásni egyre csak tovább
nem tudtunk kimarni egyetlen magot
csontot találtunk porló csontokat
a tudás itt nem nyert soha jogot
az ásó is eltört csak a nyél maradt
egyre mélyebben egyre nehezebben
és felettünk már oly messze az ég
sokasodik lenn a temetetlen
vajon egyszer kijuthatunk-e még
néha egy apró kóbor napsugár
sejteti velünk hogy él még a világ