nézem az arcom a kopott tükörben
ráncokat rajzol az idő vasfoga
a barna haj már erős szürkében
de szememben álmok egész sora
még egyenes a gerinc meg nem törte
a hirtelen tovatűnt hetven év
a léttel vívott sok hosszú csörte
s a megtörni látszó ifjonti hév
verseket írok néha magamnak
örülök ha olvasod ha érdekel
Parnasszus hegye nem lesz lakomnak
helye oda soha nem érek fel
csendeket írok a végtelen zajban
talán a feledés nem fog ki rajtam