Tartalom

Bevezetés

A macedóniai Nagy Sándorról szóló keleti regék szerint a világhódító fiatal király nemcsak a kincseiről híres Indiát csatolta rengeteg birodalmához, hanem kalandozásai közben eljutott Indián túl valami Vákvák nevű szigetországig, amelynek királynője ajándékokkal kedveskedett a világ akkori urának. A királynő hadserege állítólag hatezer hajadonból állott, országa pedig a nevét valami különös fáról kapta, amely folyton azt zúgta, hogy "vák-vák". Nem tekinthető kizártnak, hogy, miként de Goeje véli, a Vákvák szóban Japánnak régi kínai elnevezése rejlik. Japánnak régi kínai neve tudniillik Vo-kuok vagy Va-kuok volt. Vo vagy va, kínai írás szerint 倭, kistermetű embert, azaz törpét jelent, kuok, kínai írással 國, pedig "ország". A reánkmaradt legrégibb japáni krónikában is előfordul a 倭 jel, mint Japánnak neve. Nagy Sándor azonban sohasem járt Japánban és így, ha a regebeli Vákvák ország neve csakugyan azonos is Japán régi kínai nevével, az említett mesés adat csak jóval Sándor halála után, talán csak az arab hódítások és kalandozások révén bonyolódott bele a Sándor-mondák csodás szövevényébe.

Európába először Marco Polo hozott hírt Japánról. Az érdemes velencei utazó Kublai mongol nagykán és kínai császár szolgálatában volt éppen abban az időben, mikor Kublai minden áron meg akarta hódítani Japánt, de óriási hajóhada borzalmas kudarcot szenvedett. Marco Polo mongol-kínai forrásból szerezhette fogyatékos ismereteit. Japánt Zipangu néven emlegeti és egyebek közt ezeket írja róla:

"Zipangu kelet felé a nyílt tengerben fekvő igen nagy sziget, 1500 mérföldnyíre a szárazföldtől. Népe fehérbőrű, művelt, bálványimádó és független. Mondhatom, hogy véghetetlen mennyiségű aranyuk van és a király nem engedi meg annak kivitelét. A szigetet csak kevés kereskedő látogatja, mert nagyon messze van a szárazföldtől és ezért van oly rengeteg sok aranyuk. Csodadolgokat mondhatok a sziget uralkodójának a palotájáról is. Tudnivaló, hogy palotája igen nagy és annak a fedele színaranyból van, mint minálunk a templomoké ólomból. Értéke felbecsülhetetlen. A palotának a padlója is jó kétujjnyi vastag aranylapokkal van burkolva."

Marco Polo a továbbiakban elmondja, hogy Zipanguban töméntelen sok rózsaszínű gyöngy és általában igen sok drágakő található és hogy Kublai nagykán eme mérhetetlen kincsek megszerzése végett indított háborút Zipangu ellen.

Japánnak aranyban és drágakövekben való mesés gazdagsága, amelyet Marco Polo nem győz hangoztatni, természetesen túlzás, bár az is igaz, hogy némely buddhista templomokban és kolostorokban tényleg nagyon sok kincs volt felhalmozva.

A Zipangu elnevezés, némi hangtani torzulást leszámítva, azonos Japánnak Marco Polo idejében és azóta is használatos kínai elnevezésével, amely éjszakkínai ejtés szerint Zsi-pen-kuo-nak hangzik. Zsi 日 jelenti a Napot, pen 本 azt a helyet, ahonnan valami jön, vagy származik, kuo pedig, régi kínai ejtés szerint, kuok, ország; úgyhogy Zsipenkuo 日本爵 szórul-szóra fordítva azt jelenti, hogy a "Nap eredetének országa". Ezt az elnevezést maguk a japániak is már jó régen átvették a kínaiaktól, még akkor, amikor kínai ejtés szerint Zsi-pen legalább nyelvjárásilag Nit-pen-nek hangzott, és ebből a szóalakból származott Japánnak mai közismert elnevezése: Nippon vagy Nihon. A birodalom mai egészen hivatalos neve Dai-Nippon teikoku (大日本帝鶴), azaz Nagy (dai) Nippon császár (帝)-ország, vagyis Nagy-Japán Császárság.

A spanyol Japon, francia Japon, olasz Giappone, németalföldi Japan, angol Japan, német Japan elnevezés nem a Marco Polo-féle Zipangu-ból származik, hanem délkínai eredetű. Kantonban a Napot jelentő 日 szójelet jat-nak ejtik, a 本 jelet pedig pun-nak, vagy pon-nak, és eredeti dél-kínai Jatpun-ból vagy Jappon-ból keletkeztek a fentebb említett spanyol, olasz stb. változatok. Mihozzánk nyilván német soron került a Japán szóalak, amelyet rendesen két p-vel szoktunk ejteni. Megjegyzendő azonban, hogy "Japán" magának az országnak és nem a népnek a neve, s ezért teljesen helytelen dolog ezt a szóalakot melléknévként használni. Rendes magyar nyelvérzék szerint tehát nem beszélhetünk "japán" nyelvről vagy "japán" művészetről, hanem csakis "japáni" nyelvről, "japáni" művészetről. Ez nem az új magyar nyelvfejlődéssel szemben való akadékoskodás, hanem az érintetlen, ép magyar nyelvérzék követelménye.

A tizenötödik század végén Kolumbusz Kristóf abban a reményben indult korszakalkotó felfedező útjára, hogy állandóan nyugat felé hajózva el kell érnie Kelet-Ázsiát és ezért a spanyol királytól leveleket is vitt magával, amelyeket Zipangu és Kataj, azaz Kína, uralkodóinak akart átadni. Kolumbusz számításaiba azonban hiba csúszott és így nem ő, hanem a portugál Fernan Mendez Pinto lett az első európai ember, aki valóban eljutott Japánba.

A kalandor Fernan Mendez Pintót és társait a hírhedt csendestengeri viharok sodorták a kínai vizekről Japán felé. Pintóék a Kyūshūtól délre fekvő Tanegashima nevű kis sziget partján kötöttek ki 1542-ben. Megjelenésükkel és tűzi fegyvereikkel nagy feltűnést keltettek a bennszülött lakosság között, kitűnő vendéglátásban volt részük, sőt maga a bungói herceg is fogadta őket. Ezektől a kalandor portugáloktól tanulták el a japániak a tüzifegyverek készítési módját és használatát.

Mielőtt Pinto elhagyta volna Japánt, valami Anjirō nevezetű satsumai születésű ember, akit gyilkosság bűntette terhelt, Pintóék hajójára menekült és sok viszontagság után elvergődött Goáig. Ott megtanulta a portugál nyelvet, keresztény hitre tért és Xaveri Ferenccel is megismerkedett, aki állítólag aziránt érdeklődött nála, vajjon sikerrel járna-e a keresztény hithirdetés Japánban. Anjirō azt felelte légyen, hogy az ő népe nem fogad el semmiféle új tanítást csak úgy vaktában, hebehurgyán, hanem igenis érdeklődik és kérdezősködik, főképen pedig azt nézi, hogy az új tanítás hirdetőinek a viselkedése és cselekedetei megegyeznek-e azzal, amit hirdetnek és tanítanak; mert az ő népét mindenben a józan belátás vezérli.

Xaveri Ferenc erre elhatározta, hogy további térítői munkáját Japánban fogja végezni. Elhatározását nyomon követte a tett és a buzgó férfiú 1549 augusztus 15-én kíséretével együtt szerencsésen megérkezett Kagoshimába.

Xaveri Ferencet rövidesen szerzeteseknek, kalmároknak és kalandoroknak egész raja követte és Japán a tizenhatodik század kellő közepén jóformán egyik napról a másikra belekapcsolódott az akkori világforgalom sodrába és közvetlen érintkezés révén ismerkedett meg a kereszténységgel és az európai latin népekkel. A japáni nép mohón szívott magába minden új ismeretet és nem az ő hibája volt, hogy ennek az európai világgal való első megismerkedésnek gyászos, sőt borzalmas vége lett, úgyannyira, hogy Japán belső békéjének és nemzeti függetlenségének érdekében kénytelen volt Európától jóformán teljesen elzárkózni. A tizenhetedik század elejétől a tizenkilencedik század közepéig Japán a szó legszorosabb értelmében a "splendid isolation" állapotában élte a maga külön életét, úgyhogy a múlt század második felében valósággal újra kellett felfedezni. Ettől a második felfedezéstől kezdve azonban a japáni nép nemzeti öntudatának és életrevalóságának ismételten, sőt állandóan olyan fényes tanújeleit adta, amelyek nem ok nélkül ejtették ámulatba az egész világot, és amelyeknek Dai-Nippon elsősorban köszönheti mai nagyhatalmi állását.