---

Tartalom

A. Turi Zsuzsa
Albert-Lőrincz Márton
Andrassew Iván
Arany-Tóth Katalin
Asperján György
Bányai Tamás
Baranyi Ferenc
Bárdos László
Bittner János
Bodó Csiba Gizella
Bokros Márta
Czégényi Nagy E.
Debreczeny György
Dobrosi Andrea
Efraim Staub
Fetykó Judit
Fövényi Sándor
G. Ferenczy Hanna
Gligorics Teru
Hajdu György
Hajnal Éva
Hoitsy Horváth Edit
Jeney András
Jóna Dávid
Kajuk Gyula
Kamarás Klára
Karaffa Gyula
Kardos András
Kaskötő István
Ketykó István
Király Gábor
Kis-Mezei Katalin
Kolev András
Koósán Ildikó
Kovács Gabriella
Kő-Szabó Imre
Köves József
Lelkes Miklós
Lelkes M. Zsolt
Ligeti Éva
M.Laurens
Mándy Gábor
Márkus László
Mentovics Éva
Molnár Jolán
Nagy Antal Róbert
Nagy János
Nagy L. Éva
Németh Tibor
Nógrádi Gábor
Nyakó Attila
Ódor György
Péter Erika
Pethes Mária
Pethő N. Gábor
Petőcz András
Pődör György
Rada Gyula
Ricza István
Rózsa András
Sárközi László
Soós József
Szebeni Attila
Szegő Judit
Szeicz János
T. Ágoston László
Thamássy Nagy Géza
Tiszai P. Imre
Uhrman Iván
Vadász János
Varga Ibolya
Végh Sándor
Verasztó Antal
Vihar Judit

---

Előszó?

Nem véletlen a kérdőjel. Ez az előszó inkább személyes vallomás. Versek elé én nem tudok értékelő dolgozatot írni. Nem vagyok alkalmas arra, hogy pályatársaim munkáit ítész-szigorral és alapossággal megítéljem, hiszen magam is költő volnék, azaz olyan ember, aki érzelemből, indulatból ír, tehát ítélkezni is csak érzelmi, indulati alapon képes. Én tehát csak arra vállalkozom, hogy benyomásaimról számoljak be: mit gondoltam, mit éreztem az antológia olvasása közben? Kíváncsian vettem kézbe a kéziratot, izgatott, hogy költőtársaim vállalkoznak-e még valamiféle nemes szélmalomharcra az érzelmek - és a belőlük fakadó líra - világméretű apálya idején?

A kiváló irodalomtörténész, egykori évfolyamtársam, Rónay László ezt írja A költészet adománya című esszéjében:

"A versekkel nem illik tréfálkozni. Mindenki átélte már, amint egyikük szívéig ér, átjárja egész valóját és üzenetet hoz egy szebb világ létezéséről, amely felé máskülönben hiába törekszünk. talán a legendákban élő Boldogok Szigete ez, ahová súlyos hányattatások után érünk el, s a belépő egy vers."

Valamikor - talán a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján - "háttérrádiózás" közben felfigyeltem egy dialógusra. Két költő beszélgetett egymással: Garai Gábor faggatta Juhász Ferencet. A költészetről vallott nézeteik sok tekintetben eltérőek voltak, világlátásuk sem "rímelt" mindig, de a párbeszéd végén közös óhajt fogalmaztak meg. Azt, hogy meg kellene alakítani a jó emberek egyesületét. Vagy így is mondhatjuk: a jóakaratúak klubját. Tagja lehet mindenki, aki a jócselekedetet a világ legtermészetesebb reflexének tartja, függetlenül attól, hogy valláserkölcsi alapon teszi a jót, vagy pedig valamiféle haladó eszmerendszer etikai kódexének szellemében.

Én akkor megmosolyogtam a két - általam igen nagyra becsült - költőtársamat. Naívak - dünnyögtem magamban -, mert az emberek nagyobb része elsősorban nem jó akar lenni, hanem jó módú. Bármi áron, olykor a jóság feladásával, sőt elárulásával is. Mert - ahogy Machiavelli írta A fejedelem című művében - "az emberekről általában elmondható, hogy hálátlanok, ingatagok, színlelők; a veszélytől visszarettennek, harácsolásra hajlamosak".

Nos, nem volt igazam, amikor megmosolyogtam Garai Gábort ás Juhász Ferit. Nem volt igazam, mert jóval később egy kiváló pályatársam, Kaskötő István azzal, hogy számos olyan költőt "édesgetett" internetes folyóiratához, akinek "emberhez méltó gondja van", végeredményben megvalósította a jóakaratúak klubját. Ha nem is a Boldogok Szigetét, de valamiféle oázist a posztmodern blöffök, a már hökkenteni se képes szélhámosságok, valamint az írástudói felelőtlenségek sivatagában. Tagja lettem én is e klubnak, noha klubtársaim felét se ismerem személyesen. Mégis, ha műveiket olvasom, megörvendeztetnek az összetartozás boldogító érzésével, amely egyre inkább hiánycikk a mai világban, ahol elmondhatjuk Adyval: minden egész eltörött. Ahol - régi fegyvertársam, Asperján Gyuri szavaival élve - "magát menti, ki megbújva kivár, s övéi múltján taposva előz". Ahol - Kajuk Gyula szerint - "politikusaink elárultak minket", így "nincs már itt hit, remény".

Ha jól számoltam, hetvennégy szerzőt vonultat fel az antológia, túlnyomórészt költőket, egy-két prózaíró is akad közöttük, de az ő műveik is igen-igen líraiak. Mint már említettem, a szerzők nagy részét nem ismerem személyesen, ugyanakkor szeretve tisztelt jóbarát is bőven akad közöttük, mint például - a sajnos már "néhai" - Andrassew Iván, A. Turi Zsuzsa, Arany Tóth Katalin, Asperján György, Fetykó Judit, Hajdu György, Ketykó István, Köves József, Pethes Mária, Petőcz András - és maga Kaskötő István is. Vele még nem találkoztam, de az évek óta tartó szellemi együttműködés őszinte baráti érzelmeket ébresztett iránta a szívemben. Sok-sok személyes ismerősöm van még a szerzők között, de azok is, akiket csak az írásaikból ismertem most meg, immáron szinte "egyenértékűek" velük.

Fövényi Sándortól olvashatjuk az antológiában:
Uram, te költőnek küldtél ide?
Vagy hallgatva halni
mikor szólni illene?

Nos, aki tagja a "Kaláka-klubnak", az mind költőnek érkezett ide - és esze ágában sincs "hallgatva halni".

Budapest, 2018. május 11.
Baranyi Ferenc

---