Úgy tűnik, Nagy Sándor szobrászművész ezredfordulót követő években kifejtett munkássága most már elválaszthatatlanul összekapcsolódik a Körmendi Galéria tevékenységével: a zuglói kertben rendezett, emlékezetes szabadtéri kiállítás, a soproni és a budapesti kiállítótermekben bemutatott tárlat után - a 2002-ben megjelentetett, a munkásság legszebb alkotásait közreadó könyv mellett -, most újabb Nagy Sándor-műegyüttest tárnak Körmendiék a nyilvánosság elé. És ismét meglepetést keltő a kiállítási együttes, újra különleges az alkalom: a nyolcvanötödik életévéhez elérkezve is aktívan dolgozó mester, aki mindeddig szinte kizárólagosan kőből kiszabaduló, kőből kiszabadított szobrokat alkotott és mutatott be, most egy új anyagból, fából faragott kollekcióval jelentkezik. Vagyis azt a fafaragás-metódust alkalmazza, amelyet Ferenczy Béni így írt le: "Ha a fatömböt jól rögzítettük, akkor előbb a bunkóval ütjük a véső fanyelét, melyet bal kezünkkel jó erősen megmarkolunk. A nagyolás eleinte repesztéssel is történhet úgy, hogy a vésővel ferdén belevágunk a fa felesleges húsába, és egy darabot lerepesztünk. A tömbre előbb lehetőleg pontosan rajzoljuk fel a szobor körvonalát, ami ezen kívül végül a tömb széle felé esik, az felesleges. ... A jól repeszthető nagyoláskor tenyérnyi forgácsok hullanak le a fáról. Ne erőltessük nagyobb darabok lerepesztését, mert akkor lassabban haladunk, különösen a keményebb fanemeknél." Persze, a felületesen vizsgálódók magabiztosságával akár azt is mondhatnánk, hogy nincs túlságosan nagy különbség: amiként a kő, a fa esetében is az elvétellel való alakítás metódusát alkalmazza a művész, ugyanazt, amelyet Nagy Sándor alkotómódszere kapcsán Solymár István művészettörténész már 1977-ben oly érzékletesen így írt le: "A szobrászatnak azt az ősi és modern felfogását képviseli, amely a szobrot belülről, a gondolattól magvas anyag felől képzeli el és kívülről befelé keresi a megvalósulást". Nos, ha figyelmesen megnézzük Nagy Sándor faszobrait, akkor a kőfaragványokkal való hasonlóság ebben a kívülről történő keresésben kimerül, az eszközök, az anyag-jellegzetességek, a felületek, a hatások teljesen más, új mű-aurát teremtenek. A kőszobrok hideg keménységét a fák melegsége, puhasága váltotta fel. A térbe állított és a falra illesztett, a fal elé helyezett szobrok, a térbe helyezett domborművek magányos, álló és fekvő nőalakok idollá lényegített, egyszerre finomságokban és durvaságokban, érzékenységekben és nagyvonalúságokban játszó megtestesítései. A primitív népek, a klasszikus előtti korok művészetével, formaalakításával együtthangzó, az antropomorf utalásokat és jelzéseket a lehető legvisszafogottabbá redukáló szobortestek csakis a lényegről szólnak: minden felesleg lehántva róluk a nyerseségekből előszüremlő szépségek kibontakoztatása a cél. A hengertesttömbökön és a lapos felületeken néhol kidomborodó testformák jelennek meg, amelyeket a bekarcolt-bevésett testrészt-jelzések ellenpontoznak. A fej torzított golyó vagy szétmetszett hasáb, amely mintegy megkoronázza a tömbszerű, részletezéstől mentes szobortestet, amelyből csak néhány kompozíción indulnak el furcsa, csápszerű nyúlványok. Mintha a reális megjelenítés-vágy birkózna itt a deformáció újra meg újra felébredő szándékával, mintha a teljességre törés mindig valami csonkaságba, töredékszerűségbe ütközne vagy torkollna: mintha csak emlékszerűen lenne megidézhető valami hajdan volt fenség, régi harmónia, egykori teljesség.

...

Wehner Tibor